A nomád fejedelmi tükör a steppei forrásokban című előadásával Ivanics Mária egyetemi tanár nyitja meg az idei évi Orientalisták az OSZK-ban című előadássorozatot. A február 21-i program során az érdeklődők egy 17. századi Volga-vidéki, keleti török nyelvű forrás elemzésén keresztül kaphatnak képet a korabeli steppei társadalmak életéről. Az előadás kapcsán Molnár Zsuzsanna beszélget Ivanics Máriával.

Előadása címét megismerve számos kérdés fogalmazódott meg bennem. Kérem, térjen ki a sztyepp és a steppe kifejezések közötti különbségre.

A sztyepp vagy sztyeppe földrajzi fogalom, az eurázsiai síkság nagy területeit elfoglaló sík vagy enyhén dombos füves puszták alkotta területet jelenti. A steppe ezzel szemben politikai fogalom.

Előzetesen körüljárva előadása témáját, kérem, ismertesse a fejedelmi tükör fogalmát!

A fejedelmi tükör, más néven királytükör eredetileg irodalmi műfaj. Gazdag hagyománya van a közel-keleti és az arab kultúrában, az oszmánoknál és természetesen a keresztény kultúrkörben is. Utóbbi kapcsán elég, ha csak a két legismertebbet említem, Machiavelli A fejedelem című könyvét, illetve István király Intelmeit.

A fejedelmi tükör célja bemutatni, hogy miként lehet a hatalmat megszerezni, majd megtartani.

Ily módon képet ad a fejedelmi tekintély forrásáról, a fejedelem lehetséges jó és rossz tulajdonságairól, a katonaság feletti ellenőrzés megszervezésének célszerű módjáról, illetve arról, hogy miként kell igazgatni az uralkodó udvarát. Leírja továbbá, hogy mely tulajdonságok tesznek alkalmassá valakit a vezírré, valamint követté váláshoz, hogy miért van szüksége a fejedelemnek bölcs és lojális tanácsadókra, illetve, hogy miért fontos az asztal mellett tanúsított jólneveltség és kiváló beszédmód. Mindezek mellett azt is bemutatja a tükör, hogy milyen szempontokat kell figyelembe vennie az uralkodónak felesége megválasztása során.

Fotó: Videotorium

Az imént felsorolt témák a több ezer verssorból álló A boldogságra vezető tudomány című 1069-ben török nyelven készült fejedelmi tükörből származnak, a közép-ázsiai Karahanida Birodalomból. Természetesen a steppei nomád kultúra is létrehozta a maga fejedelmi tükrét, mely történelmi személyek és legendás ősök köré épülő történeteket foglal egybe. A verses betéteket is tartalmazó, szájhagyomány útján terjedő és folyamatosan csiszolódó történetek a 15. század második felére érték el végső formájukat, lejegyzésükre és egybefűzésükre azonban csak a 17. század végén került sor. Ezeket a műfajilag sokrétű gyűjteményeket perzsa kifejezéssel náménak nevezzük. Különböző népcsoportok körében más-más námék terjedtek el: az oguz nyelvű népeknél, tehát a törökországi törököknél, az azeriknél és türkméneknél a legendabeli Oguz kagánról szóló történeteket tartalmazó Oguz-námék ismertek, a steppe északi, kipcsak ajkú népeinél, azaz a tatároknál, baskíroknál és kazahoknál a Dzsingisz-námék terjedtek el, Közép-Ázsiában pedig a Timur-námék voltak elfogadottak. Előadásom témája egy 1681 körül a Volga-vidék keleti török irodalmi nyelvén lejegyzett Dzsingisz-náme, mely eltérő időkben keletkezett hat önálló fejezetből áll. Közülük az első a fejedelmi tükör, mely a Dzsingisz kán nemzetségének története címet viseli.

Milyen információkkal gazdagodhatunk a dokumentumok ismerete által?

A Dzsingisz kánról szóló történet első olvasásra − Anonymus szavaival élve − olybá tűnik, mintha „regösök csacska éneke” lenne. A szöveget alaposabb vizsgálódás tárgyává téve azonban világossá válik, hogy nem a Mongol Birodalmat megalapító Dzsingisz kánról szól a leírás, hanem a steppe ideális uralkodójának típusát, valamint a nemzetségfőkhöz való viszonyát rajzolja meg a szöveg. Ez utóbbi különösen fontos, hiszen kevés olyan forrás létezik, mely a nemzetségek szemszögéből láttatja a nomád vezetőt. A dokumentumból kiolvasható, hogy az uralkodó legitimálta a nemzetségfők hatalmát azáltal, hogy szállásterületet jelölt ki számukra, hogy a nemzetségeket szétosztotta közöttük, valamint nemzetségi jegyeket adott nekik. Négy jegy tartozott minden nemzetséghez: a nemzetség tulajdonjegye, jelszava vagy harci kiáltása, fája és madara. Külön ki kell emelnem, hogy jelenlegi ismereteink szerint – és ez aligha fog változni – a Dzsingisz-náme az egyetlen forrás, amely mind a négy jegyet tartalmazza.

A forrásban tizennégy nemzetség szerepel név szerint, ami a csoportok etnikai hovatartozásáról is árulkodik. A felsorolt nemzetségek fele eredetileg mongol nyelvű, de hamar eltörökösödött nemzetség lehetett. Öt nemzetség ma is megtalálható a baskírok és a tatárok között, közülük háromnak – nyelvi kritériumok alapján – indoeurópai eredetét szokták feltételezni. Összességében nézve a lista indoeurópai−mongol−török keveredést mutat. Természetesen nem lehet megkerülni a kérdést, hogy a forrásban szereplő tizennégy nemzetség vajon alkotott-e valamilyen társadalmi formációt. Jelen ismereteink szerint feltehetően egy 14. század végi többszörösen összetett, többlépcsős társadalmi hierarciában működő fejedelemségről volt szó, melynek élén Temir Kutlu arany hordai kán állt.

Mely terület mely népeinek fejedelmi tükreit teszi vizsgálódása tárgyává kutatása során?

A Dzsingisz-náméban bemutatott fejedelmi tükör értelmezéséhez párhuzamokat kellett keresnem. Ehhez az egykori mongol utódállam, az Arany Horda, azaz a mai Dél-Szibéria, Kazahsztán, Üzbegisztán, Tatarsztán, Baskírföld és a Krími Kánság területén keletkezett török és perzsa nyelvű krónikákban vizsgáltam az uralkodóval szemben állított követelményeket. Most csak két példát említenék. Az egyik a közép-ázsiai Háfiz Tanis Buhárínak Az uralkodói dicsőség könyve című munkája, mely a 16. század végén keletkezett és a következők szerint foglalja össze az uralkodás jellemzőit:

„A kormányzásban két dolog megengedhetetlen: elmerülni a testi gyönyörökben és elszalasztani a megfelelő alkalmat. A tudósok elbeszéléseiben úgy mondják, hogy az uralkodók nagysága kiemelkedő jellemükben nyilvánul meg, amelynek öt ismertetőjele van: kegyesség az alattvalók iránt; igazságosság; együttérzés, amely nem engedi meg az alattvalók zsarnok elnyomását; ész, amely segít felfedni az ellenség hitszegését; előrelátás, amely kiszámítja a megfelelő alkalmat a zsákmányszerzésre.”

A másik krónika a krími tatár krónikás, Remmál Hodzsa 1561-ben írt történeti műve, melyben az uralkodásra való alkalmasságot a következő pontokba szedte:

„Annak, hogy valaki kán lehessen, van néhány előfeltétele. Az egyik, hogy származása előkelő legyen, ősei uralkodók legyenek. A második, hogy szép legyen. A harmadik, hogy okos és bölcs legyen. A negyedik, hogy szavát megtartsa. Az ötödik, hogy a zsarnokkal farkasként, az ártatlannal bárányként bánjon. A hatodik, hogy az országot az ellenségtől megvédje. A hetedik, hogy esküjéhez hű legyen.”

Az idézetekből látható, hogy a steppe két végén nagyon hasonlóan gondolkodtak a nomád uralkodó feladatairól. A nomád fejedelem tehát védte vagyonát és saját alattvalóit, ily módon személye biztonságot szavatolt mindenkinek. Hadat vezetve biztosította népe meggazdagodását, állandó hódítással gyarapította alattvalói számát, továbbá igazságosan kormányzott és rendelkezett a hadizsákmány felosztásáról.

Ivanics Mária: A nomád fejedelmi tükör a steppei forrásokban

Az előadás egy 17. század végi Volga vidéki, keleti török nyelvű, forrás elemzésén keresztül mutatja be, milyen volt az ideális vezető képe a steppén...

Mit tudhat meg az utókor az adott népről és annak vezetőiről ezeket a dokumentumokat vizsgálva?

A forrásokat vizsgálva kirajzolódik előttünk a nomád fejedelemmel szemben támasztott külső és belső követelmények sora. Visszautalnék Remmál Hodzsára, aki az uralkodásra való alkalmasság hét kritériuma között rögtön a második helyre tette a vezető szépségét. A keresztény kultúrkörben inkább a tekintélyes külsőt mondanánk elvárt tulajdonságnak. Azt, hogy a keleti világban miért tulajdonítottak kiemelkedő fontosságot a szépségnek, a fentebb már hivatkozott A boldogságra vezető tudomány egyik verséből érthetjük meg.

„Ki maga és kinek arca is szép Annak miként külseje, úgy a belseje is szép Ha látod a külsőt, tartsd azt tanúságtevőnek a belsőről! Mert amilyen a külső, olyan a belső, s amilyen a belső, olyan a külső!”

A külső és belső tulajdonságok meglátásuk szerint tehát kölcsönhatásban állnak egymással: a külső szépség feltételezi a belső értéket, a belső érték pedig kisugárzik és szépségben jelenik meg. Az igazságosság a nomád vezető következő legfontosabb tulajdonsága. Ismét a fenti forrásból idézek egy nagyon jellemző államfelfogást, mely nomád örökségként az oszmánoknál is kimutatható.

„A népen való uralkodáshoz sok katona és sereg kell, Ahhoz, hogy [az uralkodó] hadsereget tartson, eszközök (pénz) kellenek, Ahhoz, hogy pénz legyen, gazdag nép kell, Ahhoz, hogy a nép gazdag legyen, igazságos törvényeket kell hozni. Ha ezek közül csak egy is hiányzik, a többi is hiábavaló Ha mind a négy hiányzik, meghal az uralom.”

Az igazságosság gyakran jelenik meg legitimáló eszközökön. Az általunk is jól ismert Timur Lenk a pecsétjére két perzsa szóból álló mondatot vésetett, mely magyarul így hangzik: „Az igazság erő.” Harmadik tulajdonságként említem a jó hírnevet, mely egyaránt vonatkozhatott egy egész népre-nemzetségre, illetve annak vezetőjére. Egy magyar példát hozva Balassi Bálint versének soraira utalnék: „Az jó hírért-névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak.” A nomád társadalmak szóbeli világában a hírnév kiemelten fontos szerepet kapott, a jó hírnév volt az egyik legbecsesebb érték. Egy 16. század közepéről származó levélben, melyet egy nomád vezető írt IV. Iván cárnak, az alábbi sorokat találjuk:

„Ez a gyönyörű világ, ahogy jön, úgy el is múlik. A mi írástudóink úgy magyarázzák, hogy a haláltól senki meg nem menekül. Meg van írva a mi Koránunkban. A ti Evangéliumotokban is megtalálható. A te írástudóid is látják az Evangéliumból, hogy az élőnek meg kell halnia. De te magad is jól tudod, hogy a jó hírnév nem hal meg, és nem múlik el e világból.”

A Dzsingisz-náme lehetőséget adott arra is, hogy megismerjük a nomád vezető insigniáit, azaz hatalmi jelvényeit. Dzsingisz anyja a fiát kereső nemzetségfőknek az alábbi módon írta le gyermeke ismertető jegyeit:

„A fiamnak, Dzsingisznek az ismertetőjele pedig ez: a ruhája fehér, a lova szürke (kök), prémmel szegélyezett süvege aranyos, az arca igen szép, arany tegzes, férfias kinézetű, Dzsebráílhoz hasonló termetű. Ha a lovát megkorbácsolja, olyan, mintha eltűnne. Erről ismerjétek fel.”

A korabeli nomádok számára Dzsingisz tulajdonképpen mint kán jelent meg, hiszen a leírás a nomád uralkodó szinte összes hatalmi jelvényét felsorolta (az arany öv hiányzik, más helyen azonban szerepel). Mindenekelőtt a fehér mint az előkelőség, valamint az arany mint az uralkodó számára fenntartott fém már előrevetíti, hogy Dzsingisz méltó a hatalomra. Prémmel szegélyezett aranycsúcsos süvege, arany tegze és korbácsa jelzi, hogy birtokában van a nomád fejedelem hatalmi jelvényeinek. Dzsebráílhoz, azaz Gábriel arkangyalhoz hasonlított termete az egyetlen nyom a szövegben, amely arra utal, hogy ez a nomád közösség felületesen már iszlamizált lehetett, de talán közelebb járunk az igazsághoz, ha feltételezzük, hogy később, a lejegyzés idején kerülhetett be a szövegbe a hasonlat. Az Arany Horda vezetőrétegében a 14. század első felében jelent meg az iszlám, a nemzetségekhez a 16. század folyamán jutott el. Jól mutatják ezt a nemzetségek fennmaradt genealógiái, amelyekben a török neveket a 16. század második felétől kezdik felváltani a muszlim nevek.

Életének 92. évében elhunyt Kallós Zoltán, Corvin-lánccal és Kossuth-nagydíjjal kitüntetett néprajzkutató, népzenegyűjtő. Nevéhez fűződik a több kiadást megért Balladák könyve, az egyik leggazdagabb magyar balladagyűjtemények egyike, a nyomtatásban megjelent anyagot Kalotaszegen, a Mezőségen, Moldvában és Gyimesben gyűjtötte.

Az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tára több alkalommal rögzített Kallós Zoltánnal életútinterjút, az alábbi részlet 1987-ben készült.

A felvett beszélgetések teljes terjedelmükben megtekinthetők és kutathatók a Történeti Interjúk Tárában.

Sirálytoll kalapács címmel tart előadást Lackfi János költő, író műfordító KönyvTÁRlat című irodalmi-kultúrtörténeti programsorozatunk február 15-i estjén. A program hívószava a játék, a játék az irodalomban. A témáról Molnár Zsuzsanna beszélget Lackfi Jánossal.

A KönyvTÁRlat februári estjének témáját megismerve elgondolkodtam, hogy vajon mennyiben játék az írói munka.

Az írói munka mindenképp játék. Abban az értelemben lehet játéknak tekinteni, ahogy a sportot: amikor Messi vagy Ronaldo focizik, az játék. E mögött azonban rengeteg munka van. Ezt a játékot akkor képes mások számára is élvezhető, magas színvonalon űzni a sportoló, ha kifogástalanul ismeri a játékszabályokat és alaposan felkészül a mérkőzésre. Felkészületlenül is lehet játszani, bárki focizhat a grundon, egy bizonyos szint fölött azonban muszáj komoly erőfeszítéseket tenni ahhoz, hogy a játékos sikereket érjen el. Így van ez az irodalomban is. Ahhoz, hogy minőségi játékosokká válhassunk, rengeteget kell dolgozni. Nem szükséges mindig vérrel-verítékkel, de egy szint fölött ez sem spórolható meg.

Fotó: Raffay Zsófia

Milyen felkészültségre, tudásanyagra van szükség az írói munkához?

Ismerni kell az irodalmi hagyományt, mely nem halott szövegek összességéből áll, hanem élő technikákból, kifejezések használtsági értékéből és így tovább. Ha azt mondom például, hogy virány, holdfény vagy gyöngy, akkor – ha nem is egészen pontosan, de – tudnom kell, hogy ezeket a szavakat kik, milyen céllal használták. Ha nem gondolom át, hogy miként és mire alkalmazhatóak, hol a helyiértékük, akkor életveszélyessé válik a használatuk. Az irodalomba berontani kívánó szerzők gyakori hibája, hogy elmondásuk szerint úgy írnak, ahogy a „lelkükből jön”. Ennek megfelelően azonban sokszor nem a megfelelő eszközt használják mondanivalójuk megfogalmazásához. Nem mindig az az eszköz alkalmas egy munka elvégzéséhez, amely először akad a kezünkbe: kertkapáláshoz nem tésztaszűrőre van szükség. Bár az is hasznos tárgy, de az adott feladat elvégzésében nem segít. Hadd világítsam meg a kérdést egy másik szemszögből is: egy remek irodalmi aranyköpés szerint egy életmű súlyát nem a leírt, hanem a kihúzott szavak adják. Ez egy olyan fontos tapasztalat, amelyet folyamatos gyakorlással lehet elsajátítani, tökéletesíteni. Nem hangos szavakkal kell tehát betörni az irodalom területére, hanem lassan, aprólékosan készülő, folyamatosan javítgatott munkával.

Sirálytoll kalapács. Lackfi János előadása

Sirálytoll kalapács. Lackfi János József Attila-díjas magyar költő, író, műfordító, tanár előadása. Közreműködik a Sebő-együttes.

Visszakanyarodva az írói munkában rejlő játékossághoz: amikor azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne szemléltetni a költészetben rejlő játékosságot, a költőtársak műveit parafrazáló versei jutottak eszembe.

A közelmúltban jelent meg Vörös Istvánnal közös kötetünk, a Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta, melyben a magyar irodalom – a konszenzus szerint – legszebb versei, illetve a mi átirataink kaptak helyet. Ez a fajta költői tevékenység számomra örömjáték. Mára már nem jelent komoly megpróbáltatást, hogy más költők szellemében írjunk verseket, inkább izgalmas és felemelő kaland saját élmény alapján megírni és áthelyezni a mai világba nagyjaink költeményeit. Ez azonban annak a rengeteg munkának köszönhető, amivel erre a szintre eljutottunk. A napokban számolgattam, hogy több mint 30 éve jelent meg először versem országos folyóiratban. Utolérni soha nem fogom József Attilát, de igyekszem kollegiális viszonyba kerülni vele: megkísérelek olyan átiratokat készíteni a verseiből, amelyekkel nem vallok szégyent. Ahhoz kell tehát az erőfeszítés, hogy idáig eljusson az ember. Ehhez kell a több ezer leírt és kihúzott verssor.

Fotó: Raffay Zsófia

Az Országos Széchényi Könyvtár KönyvTÁRlat című estjén is az irodalomban rejlő játékosságról beszél majd. Előadását a Sebő-együttes kíséri, közösen adnak ízelítőt a szöveg és a zene játékos kapcsolatából. Hogyan szemléltetik majd mindezt?

A zene és a vers kapcsolata ősi történet, egykor el sem tudták képzelni egymás nélkül a kettőt. A középkor költői nem feltétlenül tudtak írni, költeményeiket elmondták, elénekelték. Mai szemmel nézve rock and roll-sztárok voltak. Egy ehhez hasonló dolgot szeretnénk megjeleníteni az OSZK estjén. Terveim szerint játszani, kísérletezni is fogunk a résztvevők bevonásával. Mivel az Arany János-emlékévet búcsúztatjuk, Arany egyik versének néhány sorát fogjuk kombinatorikailag átformálni, ahhoz hasonlóan, ahogy a Szilágyi Örzsébet… c. kötetben is tettük Vörös Istvánnal. Ez egy nagyon szórakoztató és látványos játék. További tervem a versimpró, melynek során arra buzdítom a közönséget, hogy dobjon be néhány kifejezést, melyek felhasználásával ott helyben írok egy verset, majd ezt a Sebő–együttessel elő is adjuk. Új dal születik tehát a közönség előtt.

Vitray Tamás lesz KönyvTÁRlat című irodalmi-kultúrtörténeti programsorozatunk január 25-i vendége, s feleleveníti a televíziós kvízek hazai kezdeteit. Az általa vezetett játékokról nemcsak mesélni fog, hanem korabeli felvételeket is bemutat, így nosztalgiázásra is lesz lehetőség. A sokak által kedvelt Fekete-fehér, igen-nem, a nag ysikerű Kapcsoltam és a 2000-es évek vetélkedője, a Hoztam egy milliót felvételei is előkerülnek az archívumból. Vitray Tamással Molnár Zsuzsanna beszélgetett.

A KönyvTÁRlat idei évadának tematikája, a játék kapcsán a televíziós kvízek hazai történetének első évei kerülnek előadása középpontjába. Ez aligha véletlen, hiszen nemcsak a műfaj, hanem a magyarországi televíziózás kezdetétől jelen van a szakmában. Az Ön neve és a játék tematikája kapcsán azonban nemcsak a kvízek, hanem a sportjátékok, sportközvetítések is eszembe jutottak. Műsorvezetői szempontból milyen párhuzamokat lehet találni a két műfaj között?

Vitray Tamás: Ősöreg televíziós vagyok, a szakmában töltött 59 év alatt rengeteg műfajjal próbálkozhattam. Mindegyikben volt kockázat – hiszen amikor kezdtem, a televíziózás ismeretlen volt Magyarországon –, nekem azonban szerencsére viszonylag jók az arányszámaim. Az ember a tévé képernyőjén is civil marad. Ez persze csak félig igaz. Inkább úgy fogalmaznék, hogy civilként szerepelek, tudniillik nem szerepet játszom: nem írják meg, mit kell mondanom, önmagam vagyok a képernyőn. Ily módon, ha az egyik fő érdeklődési köröm a sport, miért ne lehetnék a sportműsorok egyik résztvevője, nevezetesen a kommentátor. Ha szeretem a komolyzenét, – és némileg értek is hozzá –, miért ne vezethetnék komolyzenei műsorokat; természetesen nem szakértőként, hanem moderátorként. Ha a játék is ínyemre való – hiszen egykor cserkész voltam –, akkor miért ne játszhatnék a tévében. Természetesen mindebben kockázat is van, mert ha rosszul csinálom, vagy idegesítem az embereket, akkor ez minden műfajban megjelenik. Összefoglalva azt mondhatom, hogy a műfajok között nincs hasonlóság, eltérő tevékenységi területekről van szó.

Maradjunk a játékoknál, kvízeknél, hiszen ez lesz előadásának témája…

Vitray Tamás: A kvízekkel kapcsolatban a legfontosabb játékvezetői készség, hogy az ember tudjon jól dönteni, az esetleges vitákat képes legyen megoldani, és természetesen elengedhetetlen, hogy tisztában legyen a játékszabállyal. Ezen túl egy szellemi vetélkedő esetében nem árt, ha járatos az adott témában, még akkor is, ha birtokában vannak a megfejtések. A képernyőn zajló kvíz nem tér el az iskolában vagy az otthon, baráti körben játszott vetélkedőktől. A televíziózás természetesen kialakította a saját műfaji sajátosságait, a lényeget tekintve azonban nincs nagy eltérés.

Forrás: Fortepan

Ahogy mondja, a játékvezetőnek tisztában kell lennie a szabályokkal, megoldásokkal. A kezdetekkor természetes volt, hogy a kérdéssor összeállítását megelőző kutatómunkában, valamint a feladványok izgalmassá tételében is komoly feladata volt?

Vitray Tamás: Vegyük például a Fekete-fehér, igen-nem című játékot, mely budapesti kerületek helytörténeti vetélkedője volt. Ennek a játéknak az esetében valóban a kérdések megalkotása volt a legnehezebb feladat, hiszen a játékosok között közismert akadémiai professzorok is voltak – már ha a kerületek meg tudták őket nyerni, a csapatot ugyanis a kerületek állították össze. Az én dolgom többek között az volt, hogy az adatokból, információkból a tévénézők számára is szórakoztató, csalafinta kérdéseket alkossak. Mert az például, hogy melyik a 11. kerület leghosszabb utcája, önmagában még nem érdekes, maximum a helyi lakosokat érdekli.

Mitől vált egy ilyen kérdés összetetté, szórakoztatóvá?

Vitray Tamás: Mondok egy érzékletes példát. Nem a Fekete-fehér, igen-nem, hanem a Kapcsoltam című vetélkedő kapcsán. A formula szerint betelefonálás útján zajlott a játék. Ez egy nagyon rizikós dolog volt akkoriban, mert a magyarországi telefonviszonyok nagyon megbízhatatlanok voltak. De a lényeg, hogy ki kellett dolgozni, hogy mely telefonáló kerülhessen játékba. Ezt úgy oldottuk meg, hogy maga a tárcsázandó telefonszám is rejtvény volt. Eleinte azt tapasztaltuk, hogy valami nem stimmel, mert még fel sem tettük az utolsó számjegyhez kapcsolódó kérdést, már csörögtek a telefonok. Ha belegondolunk, nagyon egyszerű dolog történt: aki jól megfejtette az első öt számjegyet, az elkezdte próbálgatni a hatodikat, és egyszer csak eltalálta a helyes számot. Ezért megfordítottuk a dolgot, és a hatodik számjegyhez tartozó kérdés megadásával kezdtünk, majd úgy haladtunk visszafelé. Ez a megoldás masni volt a játékon. De kicsit visszakanyarodva a helytörténeti vetélkedőre: ha például egy köztéri szobor volt a feladvány, akkor több lépésben lehetett eljutni a megoldásig. Például valamilyen úton-módon ki kellett találni az alkotót, mondjuk megadtuk a születési évszámát. Majd kérdésről kérdésre lehetett közelebb jutni a megoldáshoz, míg végül az egyik csapat kitalálta a feladványt. Nem nagy ügy ez, nem egy egyedülálló ötlet, azonban, hogy a játék összetett legyen és legyen miért izgulniuk nemcsak a játékosoknak, hanem a tévé képernyője előtt ülőknek is, igyekeztünk izgalmasan felépíteni a játékok menetét.

Forrás: Fortepan

Az Országos Széchényi Könyvtár KönyvTÁRlat című irodalmi-kultúrtörténeti programsorozatának soron következő időpontja: 2018. január 25. 17 óra
Helyszín: VI. emeleti Díszterem

A rendezvény INGYENES.

KönyTÁRlat: Vitray Tamás előadása

„Csak ülök és mesélek..." A televíziós kvízek történetéről Vitray Tamás Kossuth-díjas újságíró, főszerkesztő, riporter, kiváló művész előadása...

Visy Beatrix, könyvtárunk irodalmotörténésze a 20. századi és a kortárs magyar irodalommal foglalkozik. Kritikáinak gyűjteményét január 17-én mutatják be a KELET KULT - Irodalmi & Science Café-ban.

Biztos megvan az oka annak, hogy mi emberek másképp látjuk a világot, mint a halak vagy a madarak, ez azt jelenti, hogy az irodalomkritikáidhoz szükséges egy lencse, melynek segítségével többet látsz a műből?

Visy Beatrix: Inkább a nézőpontok sokféleségére utal, arra, hogy egy irodalmi műnek nem egy olvasata van, hanem több szempontból, sokféle viszonyulással lehet olvasni, értelmezni őket. De az is igaz, hogy megfigyelem, vizsgálom, faggatom őket, közelről, távolról, ahogy igényelik, erre a kitüntetett figyelemre, látásra hívhatja fel a figyelmet a lencse vagy az optika. De eddig még nem értelmeztem saját címemet ilyen erősen, azt hiszem, azért jó cím, mert sokféle asszociációnak, jelentésnek teret enged. Mint a madártávlat.

Sokat kell dolgozni egy elsőkönyves szerzőnek, hogy az adott mű meg is jelenjen valahol. Gondolsz a kritikaírtás közben a megjelenésbe fektetett melóba?

Visy Beatrix: Igen, szoktam gondolni. Mindig törekszem arra, hogy méltányos legyek a szerzővel, a ledorongoló, megsemmisítő kritika távol áll tőlem. Megírom a kifogásaimat, de a kritikusi fölény, azt hiszem, talán, nem jellemez túlságosan. De lehet, hogy ezt nem mindenki gondolja így. És vannak olyan fiatal szerzők, akik önmaguk miatt tesznek bele rengeteg energiát, időt, hogy a legjobbat hozzák ki magukból, van, akinek a gyors megjelenés, a nyilvánosság, a kétnapos reflektor fontosabb.

Melyik kritikát hagytad ki a kötetből, és miért?

Visy Beatrix: Amit nem éreztem elég jó írásnak vagy súlyosan rossz élmények kapcsolódnak hozzá. (Nem feltétlenül azért, mert a könyv volt rossz, hanem személyes okokból.) Meg azokat, amiket azóta írtam. :-)

Visy Beatrix: Madártávlat és halszemoptika

60 éve, 1958. január 4-én hunyt el Kittenberger Kálmán Afrika-kutató, vadász, állattani és néprajzi gyűjtő, útirajzíró és lapszerkesztő.

Kittenberger Kálmán (1930 körül) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Hat alkalommal járt Afrikában, a kontinens keleti részének állatföldrajzi szempontból leggazdagabb és legérdekesebb területein és az Egyenlítő vidékén:

1. 1902-től 1906-ig a Kilimandzsáró őserdeiben, valamint a környék sztyepjein és szavannáin,
2. 1906–1907-ben a Danakil-mélyföldön,
3. 1908 és 1912 között a Viktória-Nyanza keleti partvidékének sztyeppterületein gyűjtött és vadászott,
4. 1913–14-ben Uganda keleti felében dolgozott,
5. 1925–26-ban ismét Ugandában, a Ruwenzorit övező őserdőkben gyűjtött és vadászott,
6. 1928–29-ben még egyszer felkereste Uganda nyugati vidékeit, hogy a nagyvadak és madarak életét tanulmányozta.

1881. október 10-én született Léván, ahol 1901-ben tanítóképzőt végzett, majd a budapesti polgári iskolai tanárképzőben folytatta tanulmányait, s közben látogatta a Magyar Nemzeti Múzeum állatpreparátori műhelyét.

1902-ben kísérő lett egy kelet-afrikai vadászkiránduláson. Négy évig – 1906-ig – járta a Kilimandzsáró őserdőit, a sztyeppéket, a szavannákat, majd az első világháborút megelőzően további három alkalommal tett több évig tartó afrikai utazásokat. 1914-ben, az I. világháború kitörésekor az angolok kitoloncolták Ugandából Indiába, ahonnan csak öt év után, a háború befejezését követően, 1919-ben szabadult.

Első utazásai alkalmával – mint ahogy erre később többször is visszaemlékezett – a Fekete Földrész térképén még nagy fehér foltok voltak. Közel huszonöt év afrikai utazásainak tapasztalatait írta meg első könyvében. A Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában, 1903–1926 1927-ben jelent meg először és az újabb magyar kiadásokat követően hamarosan angol és franciául is kiadták. A háború után Vadászkalandok Afrikában címmel jelent meg belőle válogatás.

1920-ban Nagymarosra költözött és a Nimród című vadászújságot (1924–1939) , majd a Nimród vadászlapot (1940–1948)  szerkesztette, ami havonta háromszor, 1-jén, 10-én és 20-án jelent meg

Kiemelkedő szerepe volt a magyar és külföldi múzeumok természettudományi gyűjteményeinek gyarapításában. A Természettudományi Múzeumnak 3.713 gerinces, 57.000 gerinctelen állatot küldött. Élővad befogásával is foglalkozott. 1912-ben 120 állat Magyarországra juttatásával megalapozta az akkor újjászervezett és újjáépített állatkert egzotikus állományát. Az 1910-es években sok dokumentumértékű fényképfelvételt is készített. Mintegy 60.000 példányból álló 300 új állatfajt tartalmazó gyűjteménye a Nemzeti Múzeum tulajdonába került. 40 állatfajt neveztek el róla. Az ő és a Széchenyi Zsigmond gyűjteményéből álló trófeakiállítás 1956-ban a Magyar Nemzeti Múzeumban leégett.

A neves vadász, Kittenberger Kálmán (jobbra) nyestfarmján, 1954

1928–29-ben Ugandai és belga-kongói utazásának élményéből született meg A megváltozott Afrika című 1930-ban megjelent, saját fotóival gazdagon illusztrált kötete. Ez az útleírása további három azonos című kiadást élt meg, de 1986-ban magyar-szlovák kiadásban Afrikai vadászkönyv címmel is megjelent.

Nevét több intézmény is viseli, többek között a veszprémi állatkert: Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark. 

Kittenberger Kálmán művei:

• Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában, 1903–1926, Budapest, Franklin, [1927], [1928], [1934], 1944. Újabb kiadások: Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában, Bratislava, Madách, Budapest, Szépirodalmi, 1985 [!1986], Budapest, DNM, 2008.
  Angol kiadás: Big game hunting and collecting in East Africa, 1903–1926, London, Arnold, 1929.
  Francia kiadás: Chasse et capture du gros gibier dans l’Est Africain, trad. par L. Gara. Paris, Plon, 1933.
  Német kiadás: Jagd und Tierfang in Ostafrika, [übers. von József Sternberg], Budapest, Corvina, 1962.
• A megváltozott Afrika, közrem. Nagybányai Horthy Jenő, [Budapest], Franklin, [1930], [1934], [1943]. Újabb kiadás: [Budapest], Palatinus, 2006.
• Kutyaportrék, Budapest, Háziny., 1937.
• Az Állatkert nagy- és kismacskaféléi, [Budapest], Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat], Művelt Nép, [1954].
• Kelet-Afrika vadonjaiban; [ill. Görög Rezső, Vezényi Elemér]. Budapest, Ifjúsági Kiadó, 1955, 1957; Bratislava, Csehszlovákiai Magyar Kiadó, 1955; Bukarest, Ifjúsági Lapkiadó, 1955; [ill. Pfannl Egon] Bratislava, Tatran, Budapest, Móra, 1966; [ill. Pfannl Egon], Budapest, Móra, 1976, 1981; Győr, Rivalda, 1994.
• Vadászkalandok Afrikában [a Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában című kötet anyagából sajtó alá rend. és az utószót írta Czibor János], [Budapest], Szépirodalmi, 1955; Bukarest, Áll. Irod. Kiadó, 1957; [ill. Szőnyi Gyula]. [Budapest], Szövosz, Szépirodalmi, 1957 [!1958].
• A Kilima-Ndzsárótól Nagymarosig; [sajtó alá rend. Czibor János]; [ill. Csergezán Pál], Budapest, Ifjúsági Kiadó, 1956; 1957; Bratislava, Szlovákiai Szépirodalmi Kiadó, 1956; Bratislava, Szlovákiai Szépirodalmi Kiadó, Budapest, Móra Kiadó, 1964; Budapest, Unikornis, 1997.
• Oroszlánkaland Afrikában, [ill. Sebők Imre], Budapest, Ifjúsági Kiadó, 1956.
• Utolsó afrikai vadászatom; [sajtó alá rend. Véber Károly], Bratislava, Madách Kiadó; Budapest, Gondolat, 1969; Budapest, Gondolat, 1971.
• Afrikai vadászkönyv, Bratislava, Madách; Budapest, Szépirodalmi, 1986. 

Válogatások Kittenberger Kálmán műveiből:

• Afrikai vadászemlékek, válogatás Kittenberger Kálmán, Mészáros Kálmán írásaiból, [vál. Véber Károly], Budapest, Gondolat, 1970; Bratislava, Madách Kiadó; Budapest, Gondolat, 1972.
• Kalandor vadászok – vadászó kalandorok, elbeszélések, karcolatok, vadászélmények, állatportrék; ... összegyűjt. és a cenzúrázott szöveget ... helyreáll. Nagy Domokos Imre; ... gond. Tordai Gábor; [ill. Harmat Attila]. Budapest, Nimród, [2005]. 
• Első elefántom; [vál., szerk. és az utószót írta Horváth József], Szeged, Lazi, cop. 2010. 

Kittenberger Kálmánról szóló művek:

• Boros István: Kittenberger Kálmán emlékezete, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1959. 
• Fekete István: Kittenberger Kálmán élete, [ill. Pfannl Egon], Budapest, Móra Kiadó, 1962; 1974; 1982; 2001; Budapest], Nesztor, [ll. Kondor Lajos], [1994]
• Csáky Károly: Jeles elődeink. 130 kisportré az egykor Hontban tevékenykedő neves személyekről, Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2002, 79–80. o. 
• A népiskolától az Akadémiáig. A Magyar Tudományos Akadémia és az Országos Magyar Vadászkamara szimpóziuma Kittenberger Kálmán életéről, munkásságáról, Budapest, 2008. március 27., [szerk. Fáczányi Ödön], [Budapest], Orsz. M. Vadászkamara, cop. 2008. 

Szerk.: Mann Jolán

Misztikus Korán magyarázat címmel tartott előadást 2017. december 13-án könyvtárunkban Iványi Tamás ny. egyetemi docens, aki az iszlám misztika gyakorlatába nyújtott betekintést. Az Orientalisták az OSZK-ban című programsorozatunk őszi évadának utolsó előadása kapcsán Molnár Zsuzsanna kérdezte Iványi Tamást.

Előadásában a szúfizmus, azaz az iszlám misztika témakörét járta körül. Az arab kultúrában kevésbé jártas közönség számára kérem, hogy ismertesse a szúfizmus fogalmát!

Iványi Tamás: A szúfizmus iszlám misztika. Ez a magyarázat azonban még kevés a pontos meghatározáshoz, mert a szúfizmuson kívül is jelentkeztek az iszlám világban misztikus irányzatok a középkor folyamán, elsősorban a filozófusok között. Magát a szúfi kifejezést is sokféle értelemben használták az elmúlt évezred során. Eredetének a szúf (gyapjú) szót tartják, mert a misztikus irányzat világtól elforduló követői állítólag durvaszövésű gyapjú köpenyt viseltek. Szűkebb értelemben a szúfi olyan muszlim misztikus, aki leveti magáról a látható, emberi világ kötelékeit és közvetlen kapcsolatot akar teremteni a valódi és igaz világgal, Isten láthatatlan világával. Célja megsemmisíteni magát, pontosabban földi emberi tulajdonságait azért, hogy magára ölthesse Isten örökké megmaradó tulajdonságait, hogy Isten közelébe jusson, még ha csak rövid időre is. A szúfizmus elsősorban misztikus gyakorlat, nem pedig elmélet.

A szúfi az iszlám alapvető tanításai körében akarja megismerni a láthatatlan világot, ezért minden gondolata a Koránon alapul vagy arra van visszavezetve még akkor is, ha eredetileg más forrásból származik. A szúfik továbbá Mohamed példáját követik, akit tökéletes embernek tartanak. A szúfik célja az isteni szerelem, amihez megismerésén keresztül vezet az út. Azt tanítják azonban, hogy őt senki sem ismerheti meg, csak azt, akivel megismerteti magát. Az ember azonban nem ismerheti Isten szándékát, ezért csupán egyéni erőfeszítéseire tud támaszkodni az Isten közelségébe vezető úton, remélve, hogy Isten magához fogja vonzani. Az isteni szerelem a reménytelen emberi szerelemhez hasonlít, így az úton a remény és reménytelenség váltakozik. A földi szerelemmel szemben azonban ezek nem okoznak kétségbeesést, az út természetes velejárói. A szúfizmus alapvető gondolatai szerint ezt a boldogságot nemcsak a túlvilágon, hanem még a földi életben el lehet érni. Isten a szívünk mélyén a teremtéskor elrejtett titok feltárásával elérhető. Fő jellegzetessége a személyes vallásosság, amely vezetőt (mestert) és csoportot igényel, mely együtt végzi a misztikus rituálét, segítve egy olyan állapot, révület elérését, mely során a misztikusok könnyebben be tudják fogadni az Istentől származó ihletet.

Miben érhető tetten a Korán magyarázatát illető eltérés a szúfik és az ortodoxok között?

Iványi Tamás: A különbség elsősorban abban rejlik, hogy a misztikusoknak a Korán magyarázata kiinduló pont saját gyakorlati vagy elméleti célkitűzéseik alátámasztására. Számukra a Korán nem értelemmel felfogható tanítás vagy törvény, hanem olyan rejtett utalások összessége, amelyeket Isten elrejtett számukra, azonban titokban tart a beavatatlanok előtt. Az ortodox Korán-magyarázat viszont egyrészt a szavak, mondatok racionálisan felfogható jelentésén kíván alapulni, másrészt a hagyományok által rögzített értelmezéseket veszi figyelembe. Ezek a misztikusok számára érdektelenek, bár elismerik az ortodox magyarázat fontosságát az élet egyéb területein.

Milyen a viszony a misztikus hívek és az ortodoxok között?

Iványi Tamás: Erre a kérdésre nem lehet egyetlen, kortalan választ adni, mert a viszony koronként és területenként változó volt és napjainkban is változik. Az első időkben, a 8–10. században elsősorban az isteni szerelem és az Istennel való egyesülés, a hozzá való kapcsolódás eszméi ellen foglaltak állást az ortodox vallástudósok. Később, amikor az egyéni, illetve kis csoportokból álló misztikusok kora után elkezdődött az a szervezkedés, amelyet az európai szóhasználat némi túlzással dervisrendeknek nevez, akkor – a 13. századot követően – egyre nagyobb tömegeket vonzottak a misztikusok. Kialakult egy kettős kör: az egész életüket a misztikus gyakorlatnak szentelő mester és tanítványai belső köre, valamint a hozzájuk kapcsolódó, szertartásaikon résztvevő hívek külső köre. Ez utóbbiak száma egyre nőtt, a 16. századot követően szinte az egész lakosság valamelyik rend kötelékébe tartozott, vagy annak a vonzáskörében élt. Ekkor már csak a purista vallástudósok egy kis csoportja foglalt állást a szúfizmus ellen, míg a vallási emberek többsége maga is valamelyik rendhez tartozott. Gyakori volt, hogy aki nappal jogtudós vagy vallási bíró volt, este a szúfi szertartásokon vett részt. A 19. század végétől ismét változott a helyzet. A modernista, valamint az iszlám megújítására törekvő fundamentalistának vagy reformistának nevezett vallástudósok a szúfizmus ellen foglaltak állást, a megújulás akadályozóinak tekintve azt. Ennek következtében a dervisrendek számos országban háttérbe szorultak, követőik létszáma csökkent, bár mindennek ellenére számuk így is magas.

Milyen széles körben terjedtek el a szúfi nézetek? Milyen az elfogadottságuk?

Iványi Tamás: A szúfizmus eredete homályba vész, de valószínűleg északkelet Iránban Nisápúr vidéke, illetve Irakban, Bagdad környéke volt az első két térség, ahol létrejöttek szúfi csoportok. A következő évszázadokban az iszlám világ keleti térségében (ebbe Egyiptom is beletartozik) mindenütt elterjedtek a szúfi nézetek. Észak-Afrikában (Líbiától nyugatra) némileg később, a 11–12. században lett népszerű a szúfizmus. Két nagy területen, Indiában és Nyugat-Afrikában az iszlámot gyakorlatilag a szúfik terjesztették el. Mára az iszlám világ minden részén vannak szúfi rendek, egyes helyeken még ma is nagy a népszerűségük, például Afrikában Szenegálban és Szudánban, Ázsiában Pakisztánban, Indiában és Indonéziában. Az említett országokban ma is nagy az elfogadottságuk, Szenegálban például valamennyi nagy politikai párt valamelyik szúfi renden alapul, azonban Szudánban is a szúfi rendekből alakult ki a pártok többsége.

Számos kifejezést magyarázott előadása során, melyek nehezen fordíthatók magyarra, ismeretük mégis szükséges a téma megértéséhez. A magyar és arab nyelv különbsége mennyire nehezíti meg az értelmezést?

Iványi Tamás: Az arab misztikus nyelv, mely a szúfizmus alapját képezi az iszlám világ minden részén, alapvetően köznapi nyelv. Nem a szavak, hanem az értelmezések rendkívüliek. Ezért is volt furcsa, amikor egy 12–13. századi perzsa misztikus „Előkészületek” című művét „Metafizikus kísértések” címen fordítottak le és adtak ki franciául. A misztika azonban kedveli a szójátékokat, amelyek természetesen nem fordíthatók más nyelvre, ezért a szúfi terminológiát az iszlám többi nyelvén is általában arabul használják. Más esetben az arab szó kétértelmű, és nehezen eldönthető, hogy melyik értelméről van szó, legtöbbször egyszerre mindkettőről. Ilyenek pl. a nafsz (lélek ill. saját maga) vagy a hakk (igazság, valóság), vagy a szírr (titok, a szív mélye) szavak. A fordításnál azonban el kell dönteni, melyik jelentést használjam. Más természetű probléma, hogy egyes fogalmakra az arab több szót használ. A misztikusok erre elméletet építenek. Ilyen a „szív”, amelyre négy szót is használnak a szúfik, mindegyiket más-más kiegészítő jelentéssel ruházva fel. Ilyenkor a fordításban a szót ki kell egészíteni egy jelzővel, melynek azonban nincs nyoma az eredeti szövegben. Máskor a szó teljesen más értelmet kap a misztikában, azonban megtartja az eredeti értelmét is, például a kabd (szorongás), amely eredtileg a kézfej ujjainak a becsukását jelenti. Ezt egy arabul tudó érti, a fordításban azonban nem adható vissza.

Az előadás visszanézhető:

A Magyar Elektronikus Könyvtár újdonságai közt minden év elején külön figyelmet kapnak a január 1-től a jogvédelem hatálya alól felszabadult szerzők művei. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis az alkotó halálát követő évtől számított 70 évig engedélyköteles a művei megjelentetése, így 2018-tól az 1947-ben elhunyt írók könyvei már szabadon terjeszthetőek az interneten.

Közkinccsé válnak tehát és az év folyamán megjelennek a MEK-ben olyan szerzők könyvei, mint Aszlányi Dezső (költő, újságíró és filozófus), Czóbel Minka (szimbolista költőnő), Károlyi Gyula (politikus, miniszterelnök), Lénárd Fülöp (osztrák-magyar fizikus, az első magyar származású Nobel-díjas tudós), Magyar Elek (újságíró, gasztronómiai szakíró), Mannheim Károly (szociológus, filozófus), Orczy Emma (magyar származású angol írónő); valamint Max Planck (Nobel-díjas német fizikus) egy magyarra fordított írása.

Folyamatosan kerülnek fel például az alábbi kiadások: (kattintásra a törzsgyűjteménybe vezetnek a hivatkozások)

• Aszlányi Dezső: Szerelem
• Czóbel Minka: Hafia
• Czóbel Minka: A virradat dalai
• Károlyi Gyula: Olvasom a Szentírást
• Lénárd Fülöp: Grosse Naturforscher
• Magyar Elek: Pesti históriák
• Magyar Elek: Az ínyesmester szakácskönyve
• Mannheim Károly: Az ismeretelmélet szerkezeti elemzése
• Orczy Emma: A Vörös Pimpernel
• Orczy Emma: Régi tündérmesék
• Max Planck: Az új fizikai világkép

2017-ben két sorozat is elindult a MEK-ben, melyek a következő évben is folytatódnak még.

Egyrészt a 20. század első évtizedeiben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett szerzők korabeli magyarországi kiadásainak digitalizált változataival gyarapodik a gyűjtemény. Olyan írók és költők műveivel, mint a norvég Bjørnstjerne Bjørnson, a baszk származású spanyol José Echegaray y Eizaguirre, a francia Anatole France, az angol John Galsworthy, a dán Karl Adolph Gjellerup, a német Gerhart Hauptmann, a svéd Verner von Heidenstam, a német Paul Heyse, az angol Rudyard Kipling, a svéd Selma Lagerlöf, a francia Romain Rolland, a lengyel Henryk Sienkiewicz, a svájci Carl Spitteler és az indiai Rabindranath Tagore.

Másrészt elkezdődött a 19. században és a 20. század elején alkotó magyar nőírók könyveinek elektronikus kiadása. Ez azt jelenti, hogy – a külföldi Nobel-díjasokhoz hasonlóan – a szkennelt oldalképek mellett többnyire újraszerkesztett, szöveges formátumokban is letölthetők ezek a művek. Az eddig beválogatott szerzők és fordítók névsora ábécérendben: Bezerédj Amália, Czóbel Minka, Feszty Árpádné Jókai Róza, Gineverné Győry Ilona, Gulácsy Irén, Jósika Júlia, Kaffka Margit, Kanya [Kánya] Emilia, Karinthy Emília, Kisfaludy Atala, Kádár Erzsébet, Lux Terka, Láng Ida, M. Hrabovszky Júlia, Martos Szilárdka, Nil [Rozsnyai Kálmánné], Orczy Emma, Pogány Elza, Ritoók Emma, Szalay Fruzina, Szendrey Júlia, Szikra [Teleki Sándorné], Tormay Cécile, Tutsek Anna, Vachott Sándorné, Wohl Janka, Wohl Stefánia, Z. Tábori Piroska.

Kövesd a Magyar Elektronikus Könyvtár gyarapodását RSS-ben, a Twitteren, az érdekesebb újdonságokról szóló híreket pedig a Facebookon.

A képre, vagy ide kattintva máris letölthetsz egy újonnan felkerült szabadon terjeszthető közkincset! :)

Újra bővült a „Kincsek gróf Széchényi Ferenc könyvtáralapító gyűjteményéből” című, immár hatrészes internetes szolgáltatásunk. A Németalföld aranykora. Flamand és holland térképek, atlaszok című új részben 37 térkép és a hozzájuk kapcsolódó leírás tekinthető meg.

Az alapítói gyűjtemény egy, a világ egészét átfogó világatlasznak, szakmai kifejezést használva, kozmográfiai atlasznak tekinthető, amely nemcsak geográfiai és topográfiai térképeket, de a világ kisebb vagy nagyobb területeinek, vagy épp szokatlan témáknak a térképi ábrázolásait is tartalmazza.

A gyűjtésnek részben ez a kozmográfiai szemlélete okozhatta, hogy e sok kötetes „világatlasznak” csak egy töredéke magyar vonatkozású kartográfiai dokumentum, s így nem is igen illik bele a könyvtár nemzeti jellegét hangsúlyozó értékelések keretébe. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy az alapítás óta eltelt két évszázad során oly kevés figyelem fordult az alapító térképgyűjteményének feltárására, miként a nem-hungarika térképanyag értékelésére és közreadására sem.

Kiválasztottunk az online elérhető gyűjteményből 5 izgalmas térképet. A képek klikkre nagyobbak lesznek.

1. Persia (1705), Adrien Reland, Peter Schenk

Adrien Reland (1676–1719) a keleti nyelvek és kultúrák holland szakértőjeként a 18. század első két évtizedében több fontos térképet is készített. Az itt látható Perzsia-térképe mellett Palesztina (1714), Japán (1715), Dél-India, Ceylon (1718), valamint egy kétlapos Jáva-térképe (1718) is ismert. A keleti nyelvekben jártas, nagy tudású szerző, aki 1701-től az Utrechti Egyetemen a keleti nyelvek professzoraként működött, a Közel- és Közép-Kelet történelme és kultúrája mellett a régió földrajzi viszonyai iránt is nagy érdeklődést mutatott.

Miként a mű latin címfelirata is közli, művét Reland arab és perzsa földrajzi művekre támaszkodva készítette. Jóllehet, mai szemmel a térkép felső részén látható Kaszpi-tenger igen csak elrajzoltnak mutatkozik, a korábbi évtizedek bizonytalan kör alakú ábrázolásaihoz képest előrelépésnek tekinthető.

Reland művét Amszterdam neves tudósának és politikusának, a város egyik polgármesterének, Nicolaes Witsennek (1641–1717) ajánlotta, aki maga is több ázsiai részterületről készített térképet. A térkép nyomólemezét a Szászországból származott Peter Schenk (1660–1711) műhelyében készítették. Schenk az 1680-es évektől kapcsolódott be az amszterdami térképkészítésbe és térképkiadásba. Ő és fia, ifj. Peter Schenk (1697–1775) jelentős alakjai voltak Amszterdam térképkiadásának. A Széchényi-gyűjtemény számos művüket őrzi.

2. Planisphaerium terrestre (1727 k.–1738), Adam Friedrich Zürner, Peter II Schenk

A világtérképek a kereskedelmi térképek európai piacán a legkeresettebb és a legjobban eladható térképek közé tartoztak. Csak a 17. században több száz ilyen mű készült, többségük Amszterdamban. A térképtípus a legnagyszerűbb alkalmat adta a térképkészítőknek, hogy az invencióik szerinti legegyénibb világképváltozatot megalkossák. A kartográfusi találékonyságot a térképek vetületének és a kiegészítő, csillagászati-földrajzi ábrák megválasztásával és művészi kivitelezésével valósíthatták meg. A kiegészítő képanyag pedig a világ, a kozmosz természetére vonatkozó képi-grafikai kijelentések kimeríthetetlen bőségét hozták.

Az itt látható művet már a 18. században a Szászországból Amszterdamba elszármazott Peter Schenk fia, ifj. Peter Schenk (1693–1775) megbízásából a szintén szászországi kartográfus, Adam Friedrich Zürner (1679–1742) készítette. Zürner a Schenk-kiadóval élete során gyümölcsöző kapcsolatot ápolt, a kiadónak számos további térképet is készített.

A mű sztereografikus vetületű főtérképe körüli sok apróbb glóbusz- és kozmoszábrázolás az 1690-es években jött divatba, viszont a csillagtérképek beemelése a kiegészítő anyagok körébe ritka és szép megoldásnak számított. Zürner, a térkép szerkesztője láthatóan inkább kívánt minél több hasznos földrajzi-csillagászati ismeretet adni műve használójának, szöveges ismertetőkkel is teletűzdelve művét, mintsem a korábbi évtizedek művészi és allegorikus ábrázolásait követve ragadni meg a potenciális vevők-tulajdonosok figyelmét.

3. Kelet-Európa hadszíntértérképe a nagy északi háború idején (1711), Abraham Allard

A nagy északi háború (1700–1721) Svédország és az ellene szövetkezett hatalmak, Dánia, Lengyelország, Oroszország sokéves, jelentős területekre kiterjedő harcaival telt. A háború nagy fordulatát az 1709. évi poltavai svéd-orosz csata hozta, amelyben a svéd hadsereg súlyos vereséget szenvedett. A csatából a svéd király a serege maradékával moldvai területre vonult, ahol török fogságba került. Károlynak, a kiváló, nagy tekintélyű hadvezérnek sikerült azonban rábírnia a szultánt, III. Ahmedet (1673–1736) és a török hadvezetést, hogy a kelet-európai térségben megerősödött Oroszország ellen hadba lépjen. A török-orosz háború 1710 novemberében indult, de a Moldva területén, orosz vereséget hozó Stănileşti-csata után (1711. július 18.) a felek békét kötöttek. A béke azonban ingatag volt, 1713 újabb orosz ellenes török hadüzenetet hozott, jelentősebb harcok a térkép ábrázolta régióban azonban csak a Baltikum területén történtek. Itt, az 1709 és 1715 közötti időszakban Oroszország jelentős területeket szerzett.

Abraham Allard (1676 k.–1725) itt látható térképe 1711 nyarán jelent meg. A régióról már apja, Carel Allard (1648–1706) is adott ki térképet, de a Carel-i mű a keleti, orosz és krími részeket nagy méretű díszes elemekkel fedte, ami az északi háború idején már hátrányt jelentett. Abraham térképe orvosolta e hiányokat, a Lengyelországon túli, orosz területekkel egészítve ki térképe tartalmát. A mű látható sietséggel készült, elmaradtak a korban még igen gyakori díszítő elemek és egyszerű szalagcímét is a nyomólemez szegélyére metszették.

4. Anglia úttérképe (1688), Nicolaes Visscher és John Overton

A térkép Anglia és Wales piacokat tartó városainak távolságtérképe, egyúttal az országok közigazgatását is bemutató mű. Angliában az úttérképek készítésének a hagyományát John Ogilby (1600–1676) híresBritannia atlaszával (1675) teremtette meg, amely az ország útjainak szalagtérképeit tartalmazza. Az itt látható térkép közvetlen forrása viszont egy 1677-ben megjelent tizenkét lapos John Adams-i változat. Adams volt az, akinek a fejében megfogant egy olyan tartalmú térkép elkészítésének az ötlete, amelyen a városok egymás közötti legrövidebb légvonalbeli távolságát, vagy miként ő fogalmazott egykor: „miként a varjú repül” ábrázolja.

Az itt bemutatott térkép a neves amszterdami Nicolaes II Visscher (1649–1702) és a londoni John Overton (1640–1713) közös kiadásában jelent meg, először 1685 táján. A műnek legalább öt változata ismert. Elsősorban a díszes címkeret egyes elemeit, uralkodói címereket, mottókat, a kor gyorsan változó politikai eseményei miatt kellett módosítani. Ez a példány egy köztes változat, amely még II. Jakab uralkodói jelvényeit tartalmazza, de már törölték a címkeret alatti, az első állapoton még látható Jakabnak szóló ajánlást. 1689-től már III. Vilmos és Mária királynőnek szóló ajánlás, címer és mottó látható a térképen. Így ezt a kiadásváltozatot 1688-ra datálhatjuk.

5. Hispania (1613), Hessel Gerritsz.

Hessel Gerritsz. (1581–1632) a kor egyik legnagyobb hatású kartográfusa, W. J. Blaeu (1571–1638) műhelyében kezdte pályáját, majd 1608 táján önálló, saját műhelyt nyitott. 1617-től már a Kelet-Indiai Társaság kartográfusaként is tevékenykedik. Mind a Társaságnak, mind saját kiadványokat megjelentetve számos kiváló kéziratos, illetve nyomtatott térképet készített. (A műhelyében a Társaságnak 1621-ben készült pompás kéziratos Indiai-óceán hajózási térképét könyvtárunk térképtörténeti blogjánmegtekinthetik). Az itt látható díszkeretes Hispania-térképet is saját négylapos, 1612-ben közreadott falitérképére támaszkodva készítette. A félszigetre vonatkozó földrajzi ismeretek forrásaként viszont Gerritsz. a címfeliratban Don Andrea d’Almada Coimbra-i professzorra hivatkozik.

A későbbiekben a mű nyomólemeze a Hondius-rokonság számos tagját szolgálta. Előbb P. van den Keere-hez került, majd ifj. Jodocus Hondius (1593–1629), őt követően testvére, Henricus Hondius (1597–1651), végül sógoruk, J. Janssonius (1588–1664) birtokában volt. Janssonius, kb. az 1640-es évek közepétől már díszkeret nélküli állapotában, atlaszlapként használta. Az itt látható példány a legkorábbi, első állapot két ismert példányának egyike.

További jó böngészést kívánunk!

December 9-én, szombaton 10 és 13 óra között, „Könyvtári csend adventben” címmel, kézműves dísz- és papírtárgykészítéssel, régi karácsonyok képeslapjaival, valamint – Arany János-kiállításunk kapcsán – játékos foglalkozással várjuk a családokat. A programról Andrási Erika múzeumpedagógusnál lehet érdeklődni az andrasi.erika@oszk.hu címen.

Andrási Erika múzeumpedagógust kérdeztük a programról

Az adventi foglalkozás ötlete mikor merült fel benned?
Már januárban elterveztem, hogy december 9-ére szervezek egy ünnepre készülő délelőttöt a családok számára, élve a könyvtár adta csenddel. Akkor még nem tudtam, hogy az Arany János-kiállítást meghosszabbítják. A tárlat bensőséges légköre és a Családi kör című vers jelenléte jól rímel, s egyben jó keretet ad erre az alkalomra. Felismerve tehát, s jól használva a lehetőségeket – hogy könyvtárként hogyan tudunk egy család adventjében megjelenni –, összeállhatott a foglalkozás.

A különböző szakterületekről érkező munkatársak közül ki-ki a saját lehetőségei szerint vesz részt a programon. A tárlatban töltött beszélgetés és játék mellett alkotói csendben, ősszel gyűjtött termésekből egyszerű kivitelű karácsonyfadíszeket készítünk, üdvözlő borítékot hajtogatunk, írunk és díszítünk, valamint régi képeslapokból egy ünnepi válogatást is bemutatunk. Felfigyelve a sok ügyes kezű és kreatív munkatárs jelenlétére az intézményben, örülnék, ha a jövőben még többen csatlakoznának ehhez az örömünnephez, amikor a magunk és természetesen a látogatók kedvére megoszthatjuk egymással az idei élményeinket.

Feszty Masa: Angyalos betlehem 1940.

Mit jelent számodra advent, illetve ez hogyan fog megjelenni a családi napon?
Szeretnék rámutatni arra, mi a jelentősége a minőségi közös időtöltésnek, a csendnek, a családnak és a csodának az életünkben. Lényeges, hogy az advent helyet kapjon az életünkben, s hogy életünk dolgait is helyre tegyük a készület idején.

A kiállítás meleg hangulatú terében, játékos módon keresünk rokoni kapcsolatokat a kiállított kéziratok és fényképek által, majd családi körben a Családi kör című versen keresztül tapasztalhatjuk meg a családtagok szerepét, egymás iránti gesztusait régen és ma. Milyen érdekes, hogy minden családtag kapcsolatba kerül a tűzzel. A lány, aki épp vasalót hevít, a gyermekek borsóhéjat szikráztatnak a tűzben, „anyjok” vacsorát melegít, „apjok” pipáját meríti a parázsba. A nyugalmas estében a háznép szállást ad a béna harcfinak, a bujdosónak, ki szabadságukért küzdött. Bízom benne, hogy zsoltáros hitű költőnk nem bánja, ha a Szent Család szálláskérését és a közénk születő Megváltót összekapcsoljuk az említett költeménnyel.

A Vágy című vers utolsó két sora pedig jól emlékeztet minket,

– hogy az advent ne a vágyakozás ideje legyen, hanem a várakozásé. Az advent nem vásár, hanem várás. Az advent nem zenebona, hanem csend. Az advent nem négy hét lakoma, hanem böjt a lakoma előtt. Ugyanis ha már az ünnepet megelőzve eltelítem érzékeim, gyomrom, nyelvem, mit kívánhatok még a Szent Estén? Észlelhető-e a villódzó fénysorok vakításában a csillag sugara, mely a betlehemi jászolhoz hív minket, hol a Világ Világossága megszületett a legsötétebb éjjelen?

Úgy vélem, minden közös időtöltés akkor tud igazán javunkra válni, ha nyitott szívvel érkezünk, és engedjük, hogy valami megváltozzon bennünk, kérdések és válaszok találkozása legyen, most itt az Országos Széchényi Könyvtárban, az adventi csendben.

Szeretettel kívánok áldott karácsonyt hozó békés várakozást!

Köszönjük a beszélgetést!