Bővülő történelem. Emigrációs iratok gyűjtése a Mikes Kelemen Program keretében.

2016. november 11. 09:16 - nemzetikonyvtar

A Mikes Kelemen Program eredményeit bemutató rendezvényt a Magyar Nemzeti Levéltár rendezte meg 2016. november 3-án, a „Nyitott Levéltárak 2016” című programsorozat keretében. A diaszpóra hagyatékainak szakszerű hazaszállításában és itthoni kezelésében az Ithaka programmal már tapasztalatot szerző Nemzeti Levéltár 2015-ben szakmai partnerként csatlakozott a Miniszterelnökség által koordinált Mikes Kelemen Program lebonyolításához, ezzel is támogatva az emigrációból hazaérkező irathagyatékok szakszerű és széles szakmai konszenzuson alapuló elhelyezési lehetőségét.

A Bécsi kapu melletti Országos Levéltár épületében közel százfős érdeklődő jelenlétében a rendezvényt dr. Rácz György, a levéltár főigazgató-helyettese nyitotta meg. Beszédében az Itahaka és Mikes Program közötti párhuzamot emelte ki, ugyanis mindkét elnevezéshez egy-egy rejtély fűződik, a programok pedig rejtett kincseket igyekeznek felkutatni a diaszpóra magyarságának körében.

Nyitott Levéltárak 2016 – Fotó: Czikkelyné Nagy Erika

A Miniszterelnökség részéről dr. Kádár Zoltán, a Nemzetpolitikai Államtitkárság kabinetfőnöke köszöntötte a jelenlévőket. Dr. Arany Krisztina főlevéltáros, a Hungarika-munkacsoport vezetője, a Levéltár Mikes Kelemen Programba való csatlakozásáról, valamint a Széchényi Könyvtárral való együttműködéséről beszélt. Kovács Eleonóra főlevéltáros, korábbi Ithaka-küldött, a diaszpórában eltöltött tapasztalatiról számolt be. Részleteket mutatott Jeszenszky Imréné Gaál Mária naplójából, mesélt a naplóírás körülményeiről, a szerző személyéről, személyiségének, stílusának változásairól. Megosztotta a közönséggel, miként került a levéltár kapcsolatba a napló örökösével, Gaál Mária lányával, aki fontosnak érezte, hogy közkinccsé tegye ezt a dokumentumot. Horváth Réka kiemelte a Mikes Program kezdeti nehézségeit. Előadásában többek között kitért arra, hogy miként alapozta meg a bizalmat, hogyan építette a kapcsolatát a közösségekkel, hangsúlyozta a magánszemélyek Mikes Kelemen Programmal kapcsolatos pozitív attitűdjét.

Nyitott Levéltárak 2016 – Fotó: Czikkelyné Nagy Erika

Rényi Mátyás, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa, aki 2014 és 2016 között több alkalommal végzett Ausztráliában hungarikafeltárást, előadása bevezetőjében ismertette az ausztráliai magyarság rövid kutatástörténetét, majd az ausztráliai magyar hagyatékok felhasználásnak csoportosításáról, az adományozók motivációiról és elvárásairól beszélt. Mindezt a 2016-ban hazaérkezett Csapó Endre-, Vimláti, Török Zsuzsa-, Vászolyi Erik- és Barcza György-hagyaték bemutatásán keresztül. Bakó Zsigmond segédlevéltáros az iratanyagok feldolgozásnak mikéntjét és állomásait szemléltette látványos prezentációjában.

Az előadásokat kerekasztal-beszélgetés követte, ahol az előadók – az esemény főszervezőjével Marton-Szabó Dorottya moderálásával – közösen próbáltak válaszokat keresni a felmerült kérdésekre. Az esemény zárásaként a vendégeket körbevezették az iratajándékozási rendezvénysorozathoz készült kiállításon, ahol már a Mikes Kelemen Programmal hazaérkezett dokumentumokat is megtekinthette a közönség.

Rényi Mátyás Attila

komment

Címkék: levéltár czikkelyné nagy erika

Plakátjaink Kína egyik ősi fővárosában, Hszianban

2016. november 08. 09:03 - nemzetikonyvtar

Több száz plakátunk másolatát láthatta a közönség Hszianban 2016. október 9. és 19. között. A Plakát- és Kisnyomtatványtár turisztikai és kereskedelmi tárgyú plakátválogatása immáron két éve utazik Kínában. A kiállítás mellett különböző kulturális programokat szervezett az egyik támogató, a Pekingi Magyar Kulturális Intézet, melyen kollégánk Tasnády Attila is részt vett.

2015 márciusában 36 plakátunk – igaz, nem személyesen, hanem másolat formájában – Pekingbe utazott. Buslig Szonja, a Pekingi Magyar Kulturális Intézet igazgatója ugyanis tárunkhoz fordult, hogy szeretnék Magyarországot egy turisztikai plakátokból rendezett kiállításon is bemutatni intézetükben a kínai közönségnek. Nem egyszerűen kortárs, hanem az elmúlt, több mint száz év során készült, hazánk nevezetességeit ábrázoló művekkel. Az érdeklődők számára így nemcsak Magyarország idegenforgalmi célpontjainak térbeli és időbeli megismerésére nyílt lehetőség, hanem a kiválogatott plakátok révén a magyar képzőművészet 20. századi történetének nyomon követésére is. A bemutatkozás olyan sikeres lett, hogy 2015 júniusában, ugyancsak Pekingben újabb kiállításra került sor. Ehhez újabb darabokat is kértek, így további 164 mű másolatát küldtük ki. Már nemcsak turisztikai tárgyú, hanem olyan kereskedelmi plakátokkal is bővült az anyag, amelyeken hangsúlyosan jelent meg Magyarország egy-egy jellegzetes pontja vagy építménye, nevezetesebb vállalkozása, intézménye.

Plakátjaink Pekingben

Ez a válogatás indult aztán vándorútra, és 2016 októberében Hszianban, Kína egyik legnagyobb, csaknem Magyarországnyi lakosságú városába érkezett. Az egykori főváros igen nagy múlttal rendelkezik, itt ért véget a híres Selyemút, és határában őrzi a világhírű Agyaghadsereg az első kínai császár, Csin Si Huang-ti síremlékét.

Plakátjaink kiállítása a Pekingi Magyar Kulturális Intézet és több helyi intézmény, így a Hsziani Peihua Egyetem Művészeti Kara és a Hsziani Szépművészeti Akadémia támogatásával valósulhatott meg. Így nyílt lehetőségem arra, hogy az Országos Széchényi Könyvtár képviseletében részt vehessek a kapcsolódó programokon. A Pekingi Magyar Kulturális Intézet részéről Nagy Ildikó működött közre a kiállítással kapcsolatos feladatok lebonyolításában, a Peihua Egyetem részéről pedig Peter Chin úr. Magyar "házigazdánk" óriási segítséget nyújtott a kínai, sok tekintetben meglehetősen különleges világban való eligazodásban.

A kiállítás részlete

Plakátjainknak egy, a Hsziani Szépművészeti Akadémiával kapcsolatban álló magángaléria biztosított helyet. Hatszintes épülete szerényen bújt meg a huszonöt emeletes toronyházak tövében. Különlegessége, hogy első, azaz kínai számítás szerint második (nincsen náluk földszint) emeletén egy reprezentatív étterem helyezkedett el. A képzőművészeti tárgyak és a konyhaművészet alkotásainak együttes szerepeltetése ma már nem ritkaság, sőt, van amikor az étkezés maga válik műalkotássá, mint az indonéz származású művész, Rivkrit Tiravanija esetében.

A galériában a kiállítótér a legfelső szinten helyezkedett el. Mennyezete boltíves kialakítású, vendéglátónk, a galéria tulajdonosa büszkén mondta, hogy ez barlangokhoz, illetve európai templomokhoz teszi hasonlóvá a belső teret. (Kínában csakugyan nem szokás boltíveket rakni, ma már nyilván minden mennyezet sík, a régi építményeken pedig, amelyek fából készültek, a nyitott fedélszékes elrendezés enged rálátást a szép ács- és fafaragói munkákra.) A galéria tetőteraszán láthattuk a legféltettebb "kincset": Mao elnök egykori csónakját, amely rokoni kötődés révén kerülhetett itt elhelyezésre.

Mao Ce Tung csónakja

Mao máig igen nagy megbecsülésnek örvend Kína-szerte, elég itt talán megemlíteni, hogy valamennyi bankjegyen az ő arcmása látható. Hszianban különösen büszkén beszélnek róla, hiszen itt, Senhszi tartományban, amelynek székhelye, található Jenan városa. A híres-nevezetes "hosszú menetelés" után ez lett a kommunista kormány székhelye, itt kezdték el szervezni az új Kínát.

Ottjártunk idején két kiállítást is láthattunk. A galéria kiállítóterében, ahová plakátjaink később kerültek, kortárs helyi alkotók művei voltak láthatók. Érdekes volt megfigyelni, hogy a főként a kínai festészeti hagyományokat követő alkotásokon miként jelentkezik a kortárs jelleg, milyen új megoldásokkal élnek a művészek, és milyen új tartalmakat tartanak érdemesnek arra, hogy megörökítsék.

Kínai designerek kiállíltása

A Peihua Egyetemen egy másik tárlat szinte egyidejűleg nyílt meg a miénkkel, melyet az egyik közreműködőnk, Dong Huifeng dékán úr - maga is művész - mutatott be nekünk. Ezt fiatal designerek munkáiból rendezték, akik hagyományos kínai kalligrafikus jeleket használtak fel az alkalmazott grafika területén. A grafikai tervezés törekszik erőteljes és kifejező szimbólumokat találni, a kínai írásjelek pedig rendkívül alkalmasnak látszanak e feladatra, mivel lehetőséget biztosítanak a jelentésükkel, jelentéskörükkel való játékra.

Voit Ervin: Budapest Székesfőváros, PKG 1926 416 – Plakát és Kisnyomtatványtár

Visszatérve magyar plakátokhoz, a rendezők részéről fölmerült egy kérés: kézírással rá lehetne-e írni a másolatokra az alkotó nevét, a címet és az évszámot. E kérés magyarázata talán a kínai vizuális kultúrában keresendő, amely az írást szinte egyenrangúnak tekinti a képi ábrázolással. Máig a feliratos lapok, táblák, szalagok megbecsültsége a képekkel szinte azonos. Az emberek megrendelik és magas áron vásárolják meg a kalligrafikus feliratokat, lakásokat és közintézményeket díszítenek velük. Lehet, hogy ebben az esetben a számukra ismeretlen, különlegesnek ható írásjegyek, a magyar folyó kézírás, többletet jelentett volna a másolatokon, ezzel egyedibbé, személyesebbé tehettem volna azokat. Végezetül azonban kis, kínai jelekkel már előnyomott cédulákra írtam fel a címet, az alkotót és az évszámot magyarul, amelyek angol fordítása nyomán készült el a kínai felirat.

Október 9-én, vasárnap reggel találkoztunk a Peihua Egyetem rektorával, Jiang Bo úrral, ezt követte a plakátjaink kiállításához kapcsolódó egyik program, egy rövid előadás megtartása és egy ehhez kapcsolódó műhelybeszélgetés, míg a magyar plakátkiállítás ünnepélyes megnyitójára, és az ott tartandó megnyitó beszédre délután került sor.

csoportkep_kiallitasunk_megnyitoja_utan_nemzetikonyvtar.jpg Csoportkép a kiállítás megnyitója után

A délelőtti előadás témájául azt a kérdést választottam, hogy egyes fontosabb 19-20. századi európai képzőművészeti stílusok hatása miként jelentkezik a magyar plakátművészeti alkotásokon. Igyekeztem a rendelkezésre álló képanyagra támaszkodni, ezért néhány fontosabb irányzat sajnos kimaradt. Az egykorú idegenforgalmi plakátokon például a konstruktivizmus hatása közvetlenül kevésbé érvényesült, viszont a részletező realizmus, a szecesszió, az art deco, az új klasszicizmus, a népművészeti ihletettség, a II. Világháború után pedig a szocialista realizmus, és a hatvanas évek sokszínű törekvéseinek nyomon követésére az anyag kiválóan alkalmasnak bizonyult. Természetesen vitatható a művek stiláris alapon történő besorolásának módszere, és az is nyilvánvaló, hogy az említett irányzatok a plakátokon többnyire nem stílustiszta formában jelentkeztek. A műhelybeszélgetésen a főleg egyetemistákból álló hallgatóság tagjai kérdéseket tehettek fel, ezek inkább a jelenre vonatkoztak. A ma a világ élvonalába tartozó kortárs kínai képzőművészetben van egy erőteljes érdeklődés a pop-art iránt, ezért aligha véletlen, hogy az egyik kérdés Andy Warhollal kapcsolatos volt, akinek Marilyn Monroe és Elvis Presley mellett a Maót ábrázoló sorozatai is világhírűek.

Arra a kérdésre, hogy mi lehet a magyar plakátok legjellemzőbb sajátossága, könnyűnek tűnt a válasz. Áttekintve a magyar plakátok történetét, talán a legfontosabb vonás, ami szinte minden koron és stíluson végigvonul, a legtöbb mű és alkotó esetén kimutatható, az a humor. A harsány vagy visszafogott, vérbő vagy fanyar, nyilvánvaló vagy rejtett formában megnyilvánuló humor a legtöbb plakáton ott van, mosolygásra, nevetésre késztetve a nézőt.

komment

Címkék: kína plakát plakát- és kisnyomtatványtár

„A csilivili csomagolás a buták becsapására született”

2016. november 04. 11:07 - nemzetikonyvtar

Irodalmi és kultúrtörténeti programsorozatunk, a Könyvtárlat idén a Testes Évad jegyében zajlik, következő állomása, „testrésze” a LÁB. Vajon mekkora az Ön ökológiai lábnyoma? És hogyan lép, mit tesz azért, hogy „kézben tarthassa” ennek nagyságát? Megkerülhetetlen kérdésekről van szó, ha ki akarunk lábalni abból a lassan tarthatatlan állapotból, amibe belefutottunk.

A témáról Vásárhelyi Tamás biológus tart előadást november 10-én 17 órától.

Több mint hatvan éve ejtenek ámulatba a természet apróbb és nagyobb csodái. A nagyokat mindenki magától értetődően bámulja. Én azt is szeretem elnézni, ahogy egy többéves hangyabolyhoz parányi lábak taposta, ujjnyi széles ösvény vezet a fű között, ahogy egy fakérgen kanyarog és vastagszik a lábatlan szú-lárvák járata. A Magyar Természettudományi Múzeumban első két évtizedemet egy rovargyűjteményben töltöttem faunisztikai, ökológiai, rendszertani és természetvédelmi kutatásokkal. Szerencsére ennek során még trópusokra, sivatagba és New Yorkba is eljutottam. Közben – családi hagyományként – mézeskalács készítéssel is foglalkozni kezdtem. Azután közművelődési vezető lettem a múzeumban. Kénytelen voltam váltani, mert ráébredtem, hogy az emberiség előtt súlyosabb probléma áll, mint az Aradida-taxonómia kérdései. Szerepem volt több kiállításunk, a Természetbúvár terem és az 1996-ban megnyílt kiállítási épület (a Ludoviceum volt Lovardája) létrehozásában. Itt egy nagy történeti- ökológiai kiállítással nyitottunk. Örültem, hogy a múzeum nagy átalakulásának (e múzeumi metamorfózisnak) részese lehettem, ha fizikailag megtorpant is a folyamat. Az utóbbi évtizedben az ELTE Természettudományi Karán, a tudománykommunikációs mesterfokú képzésben is tanítok. Most már mindkét helyen, az egyetemen és újra a rovargyűjteményben, önkéntes munkatársként dolgozom.

Vásárhelyi Tamással beszélgettünk

Egyre jobban hangzik mostanában az élethossziglani tanulás, lehet-e tanítani és meg lehet-e tanulni azt bármilyen életkorban, hogy miként figyeljünk oda a jobban a környezetünkre?

Vásárhelyi Tamás: Igen. Ebben mélyen hiszek. 1998-ban a kezdeményezésemre és szervezésemmel született az első Nemzeti Környezeti Nevelési Stratégia. Civil módra, vagy 300 környezeti nevelő munkájával, a Magyar Környezeti Nevelési Egyesület égisze alatt. Megjelent 130 oldalon, magyarul, majd angol nyelven is. Harmadik, javított bővített kiadása online elérhető a www.mkne.hu honlapon. A Stratégiában azt mutattuk be, hogy minden életkorban és minden társadalmi szerepben lehetséges a környezettel, a környezeti neveléssel foglalkozni.

Mióta nem figyelünk oda a környezetünkre?

Vásárhelyi Tamás: Amióta az ember ember, sőt... Csak amíg nem voltunk ilyen rettentő sokan, amíg az ipari termelés következtében előállott dömping miatt nem neveltek minket át fogyasztókká, addig nem lett baj a természet csodálatosan gazdag kínálatának szükségszerű használatából.

Mikor kezdjük el a tudatos odafigyelést a környezetünkre? Tanítaná-e akár már az óvodában is?

Vásárhelyi Tamás: Kodály azt tanította, hogy a zenei nevelést kilenc hónappal a születés előtt kell elkezdeni. Ez így van a környezeti nevelés esetében is. Egészséges, kiegyensúlyozott baba születése valószínűbb egy kiegyensúlyozottan élő, a természetben sokat tartózkodó kismama esetében. A szerető családban, a fák ringatózó lombjának árnyékában alvó baba jó környezetben van. És ha később tudatosan cselekszünk előtte nem a természet kárára, például ha még a mostanában olyan sok lakásban megjelenő bencepoloskákat, levéllábú poloskákat („mezei” poloskákat) sem nyomjuk agyon, vagy nem húzzuk le a vécén (10 l ivóvízzel!) a gyerek szeme láttára, hanem kitessékeljük az ablakon, akkor észrevétlenül is a természettel való jó kapcsolatra nevelünk.

Ugyanez érvényes a szelektív hulladékgyűjtésre, amit mindenki meg tud tenni otthon, és minden cselekedetünkre. Amit lehet, azt nem tudatosan, hanem „természetesen” kell megélni, megtenni. Az óvodában azután kap majd környezeti nevelést, ehhez nagyszerűen képzett, nagyszerű óvónőink vannak. A riogatással várnék azonban, amíg a gyerek nagy lesz, és tud tenni valamit a környezetrombolás ellen.

A gazdasági és technológiai fejlődés gátolja-e vagy éppen segíti az odafigyelést?

Vásárhelyi Tamás: Erre így, általánosságban, nem tudok válaszolni. Közvetlen hatása talán nincs. Az informatikai forradalom nyomán megjelent virtuális valóságokban való készséges elmerülésünk viszont egyértelműen gátolja. Egy komplex virtuális környezet (a szórakoztatásunkra létrehozott telefonos játékoktól, képtelen animációktól, a Facebookon jelentkező, talán egymást sosem látó „közösségekig”) intenzív odafigyelést vált ki – hát kinek jut ideje, energiája az unalmas valóságosra is odafigyelni?

Az ökológiai lábnyom kifejezésre milyen könnyebben átadható és megérthető egyszerű meghatározást ajánl?

Vásárhelyi Tamás: Ez egy egyszerű, nagyon jól megérthető szimbólum, a képi kultúránkhoz illő, esetleg durva megjelenéssel is (pl. a Földet széttaposó bakancsnyom). És ez most már több szimbólumnál. Egyre több erőfeszítés van abban, hogy a kiszámított lábnyom mérete valóban arányos legyen a fogyasztással, és tükrözze a környezetre gyakorolt hatásunkat, azaz a szimbólum él, de már számszerűsítve is van.

Amit ajánlok: mindenki számoltassa ki valamelyik honlapon a sajátját, és azután gondolkozzon el. A kereső többet is felajánl, mindegyik egyszerű kérdéseket tesz fel. Eredményük nem pontosan azonos, de nagyjából jelzi, hol állunk, helyesebben hogy mekkora lábon élünk. (Többet majd az előadáson.)

Mekkora nagyságrendi különbség van egy városban vagy vidéki közösség által lépett ökológiai lábnyom között?

Vásárhelyi Tamás: Mondjuk egy faluban általában nem kell 8 km-t közlekedni a munkahelyünkig, mint én teszem (lehetőleg biciklivel, teszem hozzá), kevesebbet kell autóval vagy tömegközlekedéssel utazni a boltig, lehet komposztálni, megterem ez-az a kertben. De van, aki autóval jár Budapestre Siófokról naponta, van, aki faluról megy a Bahamákra telelni, és városban is van, aki nagyon takarékosan él. Ki kell tölteni a lábnyomszámítót, és kiderül.

Nagyapáink minden hulladékot hasznosítottak, de ezt ma már badarság lenne elvárni, mégis mit ajánlana egy hatodik emeleti lakótelepi családnak, hogy kezdje meg a tudatosságot?

Vásárhelyi Tamás: A tudatosságot mindenhol egyformán meg lehet szerezni, tudatosan is élni, az nehezebb a hatodikon. De példákat tudok mondani. Egyvalamiben egyformák vagyunk, bárhol is lakunk: a vásárlásaink során odafigyelhetünk arra, mit vegyünk (és mit ne!).

A csilivili csomagolás a buták becsapására született, hamarabb megvesszük ami nagyobbnak, színesebbnek látszik, pedig benne ugyanaz van. Figyeljék meg, mennyi termék van nagyobb, dupla csomagolóanyagban (egy tubus vagy üveg még dobozban, egy kis termék nagy, kemény, színes műanyag lapra rögzítve stb.). Nemcsak a csomagolás számít persze, hanem az összetevők is, amiket, ha baljós a lista, apró, olvashatatlan betűkkel írnak fel. Vettem olyan beiglit, amiben nyomokban kagyló lehetett! A hatodikon is lehet főzni-sütni alapanyagokból, lehet piacról vásárolni, szelektálni a hulladékot, szóval rengeteg módon élhetünk a „környezetnek” kevesebb kárt okozva.

Ami pedig a badarságot illeti: van egy ember, aki magán hordta a szemetét, sok médium megírta itthon is, ez tényleg őrültség, nem? Csak ha megnézzük a blogját derül ki, hogy Rob Greenfield minden, csak nem őrült. Okos, bátor ember.

KönyvTÁRlat: Ökológiai lábnyomozás - Vásárhelyi

Mire gondol, amikor meglát egy nejlonzacskót?

Vásárhelyi Tamás: Örülök, hogy ilyen remek találmány teszi az életemet könnyűvé. Gondoljunk bele, milyen eszközökkel tudott Petőfi a gyalogútjain mondjuk sót, kenyeret magával vinni, és mit csinált, ha eleredt a nagy eső. Másfelől csatlakoztam a lányom felhívásához, és hónapok óta hordok magamnál nylonzacskókat, igyekszem azokat használni a boltban is, a piacon is, nem kérek újat. Örülök, hogy kezd visszaszorulni a mértéktelen nylonzacskó-ránktukmálás itthon (de idén Olaszországban az ellenkezőjét tapasztaltam). Ilyesmik vannak amögött a kurta válasz mögött, hogy „az egyik szemem sír, a másik nevet”.

Ha ön lenne a fenntartható fejlődés minisztere, mi lenne az első három kérése, melyre a lakosságot megkérné?

Vásárhelyi Tamás: Na, hagyjon nekem békét! Én világéletemben civil környezeti nevelő voltam, illetve apa, most már nagyapa vagyok, és mint ilyennek egészen máshogy kellett gondolkodnom, mint a politika szereplőinek. Minket nem négyéves ciklusokra választanak. Sőt, nem is választanak, hanem egyszerre csak ráébredünk, hogy ha felelősen gondolkodunk, akkor hosszú távú folyamatokban kell gondolkoznunk. És a környezet ügye politika feletti, országok feletti, nemzetek feletti ügy, például a humanizmushoz mérhető. Amelyik ország kormánya ezt először előtérbe tudja helyezni, az előtt le a kalappal. Ha a miénk lesz ilyen, akkor tudnék nekik egy-két tanácsot adni.

Tóth Péter

komment

Címkék: környezetvédelem fenntartható fejlődés ökológiai lábnyom vásárhelyi tamás

1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 10. rész

2016. november 04. 07:57 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. november 4-6., Bakó Márta

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Bakó Márta (Bp., 1920–Bp., 2013) színésznő 1946–47-ben a Vígszínházban játszott, majd évekig nem kapott szerződést. 1951-ben kitelepítették. 1954-ben játszott először a József Attila Színházban. 1955-ben a kecskeméti Katona József Színházhoz szerződött, majd 1956 óta a József Attila Színház – 2006-tól örökös – tagja.

Forrás: Bakó Márta-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Bakó Márta és Gábor Miklós Jean Anouilh Találka Párizs mellett című drámájának próbáján 1957-ben a József Attila Színházban. Ismeretlen fényképész felv. OSZK Színháztörténeti Tár, ltsz.: 60/1/1993

1956. november 4–6., Corvin köz

„Az éjszaka folyamán a Corvin-köziek közül áthúzódott egy részleg ide, mert ott már nagyon szorongatták őket. Hamarosan elszabadult a pokol! Felfedezték az áthúzódó ellenállókat és tűz alá vették a házat. A szomszéd épület annyira megsérült, hogy az óvóhelyen összezsúfolódott embereknek a vészátjárón kellett a pincénkbe átmászniuk. Szívesen fogadtuk őket, bár nálunk sem lehetett egy gombostűt sem elejteni. Az utcai géppuskaállásnál egy félkarú ember napokig egyedül tartotta a frontot. A környékbeliek a csendesebb percekben kimerészkedtek és mellérakták az enni-innivalót. Aztán egy hosszan tartó erős támadás nemcsak őt kergette el őrhelyéről, de bennünket is átfuttatott a mozipincébe.
A kazánház közelében a lépcső alatt felhalmozott szénrakásra szorultunk. Minden rázkódott körülöttünk, hallottuk, a közelünkben lecsapódó lövedékek egyre közelítenek. Kis Bélát takaróba csavarva fektettük a szénrakásra. Mi ketten föléje hajolva igyekeztünk testünkkel védeni. És én, aki normális körülmények között józan materialistának hittem magam, ebben az őrült lövöldözésben sikoltozva kezdtem imádkozni! Volt idő és alkalom imára, még a lorettói litániára is! Béla [Varga Béla, Bakó Márta férje] dühös volt, hogy úgy elvesztettem a fejem, de hát mit csináljak, ez az egyetlen fejem van, nem tudok mást elveszteni!
A felkelők között sok görög is volt. Egyikük mellettem elismerően figyelte a csapódó és robbanó szerenádot, míg fegyverét a folyosó bejárati vasajtajára szegezte, megszólalt: – Görögországban lenni kétezer éve forradalom! De az lenni mint aludttej ahhoz képest, ami itt van! A támadás elcsendesedett, az óvakodva kikémlelők szerint visszamehettünk óvóhelyünkre, ahol több volt a levegő. Némán ültünk helyünkre, nem tudtuk, mi történhetett. Egyszerre felcsapódott az óvóhely vasajtaja, egy kimerült, lihegő fiatalember bukott be rajta. – Orvos vagyok a klinikai felkelők közül. El tudnak-e rejteni és átöltöztetni? Ha sebesült lenne önök között, természetesen ellátom. – Hála istennek, nem volt sebesültünk. Senki nem szólt egy szót sem, némán tuszkolták át a másik pincébe és kapkodva szedtek össze ruhadarabokat a számára. Az utolsó pillanatban! Alig tértünk magunkhoz, megjelent két orosz katona és végigsétálva köztünk, vizslatva kutatták, nincs-e elbújtatott felkelő valahol? Pattanásig feszült idegekkel ültünk nyugalmat tettetve, míg megfordultak és kimásztak a vasajtón. Megkönnyebbülve hagytuk el az óvóhelyet. Mire kitápászkodtunk, a mozi előteréből eltűntek a felkelők géppuskaállásai. Megdöbbenve néztünk körül. A lakások zöme romokban állt. Mi szerencsések voltunk. Udvarra néző szobánkban még ablak sem törött.”

Bakó Márta: Rosszkor születtünk, Bp., Textúra 1991, 266–268. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Címkék: 1956 gábor miklós rajnai edit bakó márta 1956 szinhaz

1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 9. rész

2016. november 03. 08:42 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 23–30., Mensáros László

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Mensáros László (Bp., 1926–Bp., 1993) színész, rendező 1946-ban a Színművészeti Akadémián kezdte meg tanulmányait. 1949-ben disszidálási kísérletért 13 hónapot töltött börtönben. 1952–1957-ben a debreceni Csokonai, 1957–1958-ban a budapesti Madách Színházban játszott. 1958-ban 2 év 6 hónapi börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban szabadult.

Forrás: Mensáros László-szócikk, In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár, Mensáros László: A tárgyalások bántóbbak voltak, mint a kihallgatások. Bertha Bulcsú beszélgetése Mensáros Lászlóval. In Mensáros László, sajtó alá rend.: Hexendorf Edit, P. Török Margit Anna, Bp., Kairosz–Mensáros László Alapítvány, 2001

Mensáros László William Shakespeare Hamlet című tragédiájának címszerepében. Bemutató: Debrecen, Csokonai Színház, 1956. március 16. Ismeretlen fényképész felvétele. OSZK Színháztörténeti Tár, jelzet: SZT KA 6538/6

1956. október 23–30., Debrecen, Csokonai Színház

„– Emlékszem, este még próbáltunk, amikor elindult ez az egész. Hallottuk a lövéseket, amiket az AVH-sok adtak le a tüntető tömegre. Három fegyvertelen ember meghalt a tüntetők közül. Téri [Téri Árpád, a színház igazgatója], úgy emlékszem, éppen Prágában vagy Budapesten volt. Blum Tamás másnap azt mondta nekem: »Laci, azonnal lépj bele, szervezd meg itt a Forradalmi Bizottmányt, mert félő, hogy olyan emberek kerülnek az élre, akik itt rögtön kihasználják a dolgot. Jó, ha te ott vagy villámhárítónak.« Összehívták a társulati ülést, de addigra már a jobb érzésű emberek között elterjedt, hogy engem kellene megválasztani. Rögtön megválasztottak. Közben a szenvedélyek kezdtek fölkorbácsolódni, határozottan emlékszem, hogy valaki fölállt és azt mondta, Miskolcon már akasztanak, és Debrecenben még semmi sem történik. Zsidózás is volt, és elkezdték követelni az igazgatóság leváltását. Ez volt a forrpontja a dolognak. Téri annyira pártatlan, jóindulatú ember volt, hogy az illetőnek, aki ezt követelte, november 4. után rögtön azt tanácsolta, hogy menjen el Debrecenből, és elintézte, hogy átjusson Békéscsabára. Ez az ember Békéscsabán elkezdte szervezni az MSZMP-t, és mindent megúszott. Mindent. Soha többet nem kérdezték tőle, hogy mit csinált korábban Debrecenben. Ezeket a dolgokat nem hoztam szóba sem a rendőrségen, sem a tárgyalásokon. Közben engem beválasztottak a városi Forradalmi Bizottmányba is, így pendliztem a színház és a városi bizottmány között. Amikor a társulati ülésen ennyire elfajult a dolog, én elkomorultam és egy hosszú beszédet tartottam, amiben mindenkit figyelmeztettem, hogy korábban védett állapotban voltunk. Emlékszem, Simor Erzsi és Hegedűs Ági még sírtak is. Valahogyan elcsitultak a szenvedélyek, de ez az illető fölugrott és tovább beszélt. Akkor én átmentem a városi Forradalmi Bizottmányba és annak elnökétől kértem egy papírt, amiben megfogalmazták, hogy művészeti intézményeknél nincs automatikus leváltás. Ezzel a papírral és Für Lajossal mentünk vissza, aki a városi Forradalmi Bizottmánynál titkár volt. Megkértem, hogy segítsen nekem. Közben az illető fegyveres nemzetőrökért küldött, akik valamivel később jöttek, mint ahogy mi Für Lajossal odaérkeztünk. Egyszer csak bejöttek a fegyveres nemzetőrök, mondván, hogy baloldali rákosista elhajlókat kell letartóztatniuk. Megismerve bennünket természetesen elnézést kértek és elmentek.”

Mensáros László: A tárgyalások bántóbbak voltak, mint a kihallgatások. Bertha Bulcsú beszélgetése Mensáros Lászlóval. In Mensáros László, sajtó alá rend.: Hexendorf Edit, P. Török Margit Anna, Bp., Kairosz–Mensáros László Alapítvány, 2001, 45–46. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Címkék: 1956 mensáros lászló rajnai edit 1956 szinhaz

Kollégákkal jártunk a Kerepesi temetőben – 2. rész

2016. november 02. 07:07 - nemzetikonyvtar

Október 14-én könyvtárunk néhány munkatársával a Nemzeti Sírkertben jártunk. Az 1847 óta létező Fiumei (Kerepesi) úti temető, számos híres művész, tudós, államférfi nyughelye. Mindenszentek és halottak napja kapcsán néhány fotóval és idézettel emlékezünk minden halottunkra.

József Attila költő (1905–1937) Ime, hát megleltem hazámat kezdősorú utolsó versét 1937 novemberében írta. A költő tehervonat kerekei alatt fejezte be életét 1937. december 3-án, Balatonszárszón. Első nyughelye is Balatonszárszón volt. 1942-ben a budapesti Kerepesi úti temető 35. parcellájába vitték át hamvait, majd 1959-ben onnan helyezték át temető Munkásmozgalmi Pantheonjába. Korábbi nyughelyére családja kérésére került vissza 1994-ben. Megújított síremlékét születésének centenáriuma évében, 2005. december 3-án avatták fel.

József Attila sírjának részlete a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfilléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. – Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.

József Attila: [Íme, hát megleltem hazámat...] (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

József Attila sírjának részlete a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Szerb Antal (1901–1945) író, irodalomtörténész, az 1920-as és 1930-as évek fordulóján jelentkező ún. esszéíró nemzedék (Németh László és Halász Gábor mellett), a Nyugat folyóirat felől nézve a „második nemzedék” legjelentékenyebb alakja. A holokauszt áldozataként halt meg a balfi munkatáborban.

Egyszerre megint megnyílt mellettem a föld. Az örvény ezúttal annál plauzibilisabb volt, mert csakugyan magaslaton álltam. Minthogy akkor már többször találkoztam az örvénnyel, nem voltam annyira megrémülve, sőt bizonyos flegmával vártam, hogy majd már újra összenő a föld, és az örvény eltűnik. Így vártam egy ideig, nem tudnám megmondani, meddig, mert ilyenkor éppúgy elhagyja az embert az időérzéke, mint álmában vagy szeretkezés közben. De annyi bizonyos, hogy ez az örvény sokkal tovább tartott, mint az előzők. Már besötétedett, és még mindig örvény volt. Ez a mai örvény nagyon makacs, gondoltam. És akkor rémülten vettem észre, hogy az örvény növekszik, hogy már csak mintegy tíz centiméter választ el a szélétől, és az örvény lassan-lassan közeledik a lábam felé. Még néhány perc, és végem, lezuhanok. Görcsösen belekapaszkodtam a korlátba. És azután csakugyan elért az örvény. Lábam alól kicsúszott a föld, és ott lógtam az űrben, kezemmel a vaskorlátba fogózkodva. Ha a kezem elfárad, gondoltam, le fogok esni. És csendben, rezignáltan, imádkozni kezdtem, készültem a halálra.
Akkor arra eszméltem, hogy Ulpius Tamás áll mellettem.
– Mi bajod? – kérdezte, és vállamra tette kezét.
Az örvény abban a pillanatban elmúlt, és én összeestem volna a fáradtságtól, ha Tamás meg nem fog.

Szerb Antal: Utas és holdvilág (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szerb Antal sírjának részlete a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Radnóti Miklós költő, műfordító (1909–1944) a holokauszt egyik magyar áldozata két hónappal utolsó, harmadik munkaszolgálatára való bevonulása előtt 1944. március 20-án versei és naplója kéziratát átadta az Országos Széchényi Könyvtárnak, hogy biztonságban tudja őket. Vácról marhavagonban utazva a jugoszláviai Bor közelében különböző lágerekbe vitték kimerítő fizikai munkára. A lágerben írta utolsó verseit egy kis jegyzetfüzetbe, az ún. Bori noteszbe. Szeptember közepétől erőltetett menetben terelték a partizánok elől visszavonuló katonai alakulatok észak felé. 1944. november 4-én vagy november 9-én Abda község határában lőtte le a magyar honvédsereg egy ötfős alakulata a végsőkig kimerült Radnóti Miklóst, 21 társával együtt. Hamvait 1946. június 23-án exhumálták az abdai tömegsírból, ekkor találták meg zubbonya zsebében a Bori noteszt. Harmadik temetése 1946. augusztus 14-én volt a Kerepesi úti temetőben. Sem emlék, sem varázslat című versét 1944. április 30-án írta.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Radnóti Miklós sírjának részlete a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Faludy György (1910–2006) költő, író, műfordító első emigrációja 1938-tól 1946-ig tartott. 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták, az ÁVH börtöneiben, illetve kistarcsai internálótáborban és a recski kényszermunkatáborban élt 1953-ig. Az 1956-os forradalom leverése után ismét emigrált. Londonban, Firenzében, Máltán élt, majd Torontóban, Kanadában és az Egyesült Államokban a nyugati magyar emigráció kulturális életének meghatározó alakjaként. 1987-ben tért haza Budapestre, és – kései sikertörténetként – hosszú élete utolsó két évtizedében itthon élte meg rehabilitációját és költői sikerét.

Elnéztem régen, ahogy nagy sorokban
indult a temetőbe a menet,
őszirózsával, könnyekkel, szatyorral,
hogy a holtakkal beszélgessenek.

Volt, aki apró széket vitt magával,
a másik ásót vagy kis gyermeket,
– az enyimek széthulltak a világban –
most nézem őket s elkeseredek.

Mert évről évre kevesebben mennek,
fiatal ritkán; csak az öregebbek.
A sírokon gyertyák is alig égnek,

nincs sóhajtás, nem mondanak imát –
feladták a holttal a közösséget,
és feladja önmagát a világ?

Faludy György: Halottak napja – Digitális Irodalmi Akadémia

Faludy György sírjának részlete a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Az idézett költőkre vonatkozó korábbi posztjaink:

komment

Címkék: radnóti miklós józsef attila faludy györgy szerb antal petőfi sándor

Kollégákkal jártunk a Kerepesi temetőben – 1. rész

2016. november 01. 07:27 - nemzetikonyvtar

Október 14-én könyvtárunk néhány munkatársával a Nemzeti Sírkertben jártunk. Az 1847 óta létező Fiumei (Kerepesi) úti temető, számos híres művész, tudós, államférfi nyughelye. Mindenszentek és halottak napja kapcsán néhány ott készült fotóval és irodalmi idézettekkel emlékezünk mindannyiunk halottaira.

A „rendületlenül” szó elég ahhoz, hogy felidézze Vörösmarty Mihályt (Nyék, 1800. december 1. – Pest, 1855. november 19.), a Szózat költőjét, akit kortársai már életében egyfajta piedesztálra állítottak.
A Szózat 1836-ban született, s az Auróra című almanachban, Kisfaludy Károly lapjában jelent meg 1837-ben. Vörösmarty költeményét ezekkel a szavakkal ajánlja az almanach olvasói figyelmébe: „...reményljük, nem fog elhangzani figyelem ’s hatás nélkül, és ohajtjuk is, hogy a szózat tettet szüljön...”

Vörösmarty Mihály sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Vörösmarty Mihály: Szózat (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

1877-től 1882-ben bekövetkezett haláláig a Margitszigeten töltötte nyarait az idősödő, betegeskedő Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.). Itt születtek az Őszikék című kötet versei, köztük A tölgyek alatt című költemény is.

A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerüen bár,
Tölgy lenne a fejfám!

Arany János: A tölgyek alatt (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Arany János sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Ady Endre (1877–1919) líratörténetünk nagy egyénisége, korszakos költő, a maga nemében utánozhatatlan. Világa egymásba kapcsolódó jelképek folyvást táguló rendszere. Mind eszmei, mind esztétikai forradalma évtizedeken át hangos viták élesztője volt, művészetének egyoldalú kisajátítására számos ideológiai és politikai irányzat tett eredménytelen kísérletet. Költői küldetését sorsszerűnek tartotta, gyakran a magyar és más népek millióinak nevében szólalt meg. Költészete szinte minden európai és keleti nyelven megismerhető.

Ady Endre sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Ady Endre: Párisban járt az Ősz (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Léda (Diósy Ödönné Brüll Adél) sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Karinthy Frigyes (1887–1938) író, költő. A Nyugat című folyóiratban 1909-től jelentek meg írásai – az első nemzedék nagy alakjai közé tartozott. Az egyik legszélesebb látókörű írónk, akinek a humán területekhez (képzőművészet, irodalom, filozófia) való vonzódása magától értetődő természetességgel párosult a természettudományok iránti érdeklődéssel.

Emlék az, ami itt suhan el velem messze, az éjben
Emlék ez a hajó, emlék a város emlék vagyok én
Elszáll és múlnak az évmilliók s nem lesz pillanat, egy se
Robogó légigép visszarohanó Lethe-hajók
Ablaka mellől lesve ki fekete ködben
Hogy egymást messe mégegyszer szempillantásra a két út
Elvillanva hogy lássalak s te is, és intsünk az ablakon át
Csak ennyit, szervusz, isten veled, isten veled! élet,
Ifjúság, remegő remény, mámor, félszeg, gyönge mosoly
Halk, tehetetlen kis tiltakozás az Éjszaka ellen

Karinthy Frigyes: Mindszenti litánia (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Karinthy Frigyes sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Az idézett költőkre vonatkozó korábbi posztjaink:

komment

Címkék: arany jános karinthy frigyes ady endre vörösmarty léda tóth péter

1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 8. rész

2016. október 31. 08:12 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 31., Bakó Márta, Joó László, Egri István, Gábor Miklós

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Bakó Márta (Bp., 1920–Bp., 2013) színésznő 1946–47-ben a Vígszínházban játszott, majd évekig nem kapott szerződést. 1951-ben kitelepítették. 1954-ben játszott először a József Attila Színházban. 1955-ben a kecskeméti Katona József Színházhoz szerződött, majd 1956 óta a József Attila Színház – 2006-tól örökös – tagja.

Forrás: Bakó Márta-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Bakó Márta (Ilonka) és Inke László (Kultúrházigazgató) A nyulak a ruhatárban című játékfilmben, 1971-ben. Réger Endre felv. – OSZK Fényképtár

1956. okt. 31., József Attila Színház

„A mi társulati ülésünket a klub emeleti nagytermében tartottuk meg. Megválasztottuk a forradalmi bizottságot. Igazgatónk, Fodor Imre számolt azzal, hogy leváltják. De a társulat egyhangúan [sic!] kérte őt és vezetőtársait, maradjanak a helyükön változatlanul. Elénekeltük a Himnuszt és a társulati ülés véget ért.
Sor került a káderlapok kiosztására. Itt volt a pillanat, hogy megtudhattuk, milyen minősítést adtak le rólunk a felsőbb szerveknek, sokan váltak egymás ellenségeivé, ha nevüket megtalálták káderlapjaikon hátrányos információk, rossz minősítések forrásaként. Én különösen tarthattam attól, hogy hivatalos minősítésem nem lesz hízelgő. Gyorsan átfutottam és elkeseredtem. Olyan, engem magasra értékelő írást tartottam a kezemben, hogy csak sajnálhattam, hogy ez már soha nem fog szerepelni a hivatalos iratok között és ezentúl nem olvashatja senki! Ugyanakkor egy mulatságos, az akkori napokra jellemző beszélgetés zajlott le lövedékektől megsérült színházunkban: Igazgatónk kétségbeesetten nézett körül és tanácstalanul felsóhajtott: – Mi lesz velünk? Mi lesz velünk? – Az ugyancsak ott tartózkodó színpadmesterünk erre az igazgatót bátorítva megszólalt: – Hát mi lenne, Fodor elvtárs? Csak a falat kell áttörni és megvan a főbejárat! – Ugyanis a Váci útról nyíló széles lépcsős bejárat akkor még nem a színházba, hanem a kerületi Pártbizottságba vezetett!”

Bakó Márta: Rosszkor születtünk, Bp., Textúra 1991, 264. o. – Törzsgyűjtemény

----

Joó László (Bp., 1918–Bp., 2012): színész, színházigazgató 1955–56-ban a Pécsi Nemzeti, illetve a József Attila Színház tagja volt.

Forrás: Joó László-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kőszegi Gyula (Péter), Ambrus Edit (Zsuzsa), Joó László (András) és Gobbi Hilda (Mama) Gáli József Szabadsághegy című színművében. Rendezte: Benedek Árpád. Bemutató: József Attila Színház, 1956. okt. 6. – OSZK Színháztörténeti Tár Album 95 8

1956. okt. 31., József Attila Színház

„Az emlékezetes októberi napokban a társulat a forradalmi bizottság vezetőjévé választott. Ugyancsak kapkodták a fejüket az első mondataim után.
– Köszönöm a bizalmatokat! Elöljáróban az lenne a javaslatom, hogy amikor innen hazamentek, nézzetek körül a pincétekben, és ürítsetek ki egy alkalmas helyet, ahova majd lemehettek. Mert az a nagyhatalom, amelyik körülveszi a várost a hadseregével, nem ereszt ki a markából bennünket. Még valamit. Ne keressetek vétkest! Nem alkalmas erre az idő. A jó színész pedig ezután is fontos lesz minden színház számára.
Amikor az események fordulatot vettek, Fodor Imre behívatott:
– Szeretném neked megköszönni azt a helytállást, melyet a nehéz napokban tanúsítottál. Ilyen emberre van most szükségünk. Azonnal lépj be a pártba!
– Rossz emberismerő vagy, Imre! Hogy egyeztethető ez össze az én jellememmel?
– Akkor viszont nem tudok ilyen magas fizetést, ilyen kitűnő szerepeket számodra biztosítani.”

Joó László: Burokban születtem, Érd, Pro Conduco, 2010, 85. – Törzsgyűjtemény

----

Egri István (Bp., 1905–Bp., 1980) színész, rendező 1956-tól a Petőfi Színház főrendezője, majd igazgatója volt.

Forrás: Egri István-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Egri István 1957-ben. Ismeretlen fényképész felvétele. OSZK Színháztörténeti Tár, jelzet: SZT KA 5060/1

1956. okt. 31., Petőfi Színház

„Nem vagyok történész, politikus – hála istennek –, nem feladatom az események elemzése. Arról számolok be, ami színházunkban történt. Szendrő Ferenc igazgatóval jó egyetértésben dolgoztunk e rövid pár hónap alatt. Együtt állítottuk össze a műsort, felismerve, hogy az októbert megelőző enyhülés, a több szabadságért folytatott harc lehetővé teszi az adminisztratív irányítás béklyóiból való kitörést. A színház kötetlenebb, értékesebb programmal indulhat új célja felé. Október végén egy társulati ülésen a színház minden dolgozója – több mint kétszáz ember – egyhangúan [sic!] megválasztott igazgatónak. Ez a spontán, szabad elhatározás egyszerűen csak annyit közölt másokkal és velem, hogy a súlyos, veszedelmes időkben is igyekeztem ember maradni – így gondolkodni, így cselekedni.
Tisztán láttam, hogy ebben a helyzetben a jelenlévő és fenyegető túlkapásokat, sértődött, elnyomott színészek kórista lázadását – a felém kifejezett bizalomból – csak én állíthatom meg. Ezért vállaltam. Nem is történt semmiféle incidens színházunkban. Dolgoztunk. Mindig is azt tartottam, történjék bármi, dolgozni kell. Dolgozni jó. Nem viselem érdemként, mindössze tudomásul veszem: színészetünk történetében én vagyok az egyetlen, akit megválasztottak igazgatónak.”

Egri István: Színház egy életen át, Bp., Múzsák, 1990, 218. – Törzsgyűjtemény

----

Gábor Miklós (Zalaegerszeg, 1919–Bp., 1998) színész 1954 és 1975 között volt a Madách Színház tagja.

Forrás: Gábor Miklós-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Gábor Miklós mint Bernhardi professzor Atrhur Schnitzler A Bernhardi-ügy című színművében. Bemutató: Vígszínház, 1991. febr. 8., Ismeretlen fényképész felvétele. OSZK Színháztörténeti Tár, ltsz.: 774/2005

1956. okt. 31., Madách Színház

„A műszakiak az elnökség részére a színpad és az első sor közé sietve elhelyeztek egy hosszú asztalt, és nemzetiszínű terítővel takarták le, Horvai Pista meg Urai és Greguss bevonultak, helyet foglaltak az asztal mögött, Horvai felszólította a jelenlévőket, hogy felállással adózzunk az elesett hősök emlékének, majd amikor ez megtörtént, bejelentette, hogy Szabó Sándor, a Szövetség küldötte kíván szólni, ekkor azonban, még mielőtt Szabó kinyithatta volna száját, a széksorok közt, valóban ott, ahol bejelentette, hogy majd szólni fog, felugrott Tamtara Jóska, és felhevülten, a csúcsokon, hirdetni kezdett: – Nagyon csodálom, hogy két olyan művész, mint Urai és Greguss leülnek egy olyan emberrel egy asztalhoz, mint Horvai István! – Aztán már nem értettem pontosan, mit beszél, valami olyasmit mondott, hogy Horvai meggyalázza a hősök emlékét, és valamit valami »könnyekig megható gyönyörűségről«, aztán felugrott L. L.. ő is ordítani kezdett, őt követte B. Zoltán, egy igazán derék fiú, aztán Szegedi-Szabó és egypár olyan jelenlévő, talán segédszínészek, akiket látásból se nagyon ismertem. – Ki vele! – ordítottak szegény Horvai Pistára –, ki azokkal, akik vele tartottak, jól tudják, kik azok, ki a moszkovitákkal! – Láttam, Horvai feláll, valamit mond, de szava elveszett az üvöltözésben, aztán láttam, hogy – arcán egy sértett gyerek fájdalmával – kimegy a nézőtérről az oldalsó kijáraton, hátam mögött pedig felemelkedett Sarkadi Imre, akkor a színház dramaturgja, és csendben elindult a nézőtér lejtősen emelkedő, nesztelen szőnyegpadlóján a páholyok alatti sötétbe, a hátsó kijárat felé. – Menjek én is? – kérdeztem agresszíven, L. L.: – két székkel odébb, rám se nézve – Mindenki! – üvöltötte, felálltam, és mentem hát én is. Az utolsó, amit láttam, a fővilágosító, pártvezetőségi tagunk szűkölő tekintete volt, amely sunyítva követett egy darabig.”

Gábor Miklós: Sánta szabadság, Bp., Magvető, 1997, 303–304. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Címkék: 1956 gábor miklós egri istván bakó márta 1956 szinhaz kőszegi gyula

1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 7. rész

2016. október 30. 07:19 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 30., Gábor Miklós, Pándy Lajos és Szirtes György

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Gábor Miklós (Zalaegerszeg, 1919–Bp., 1998) színész 1954 és 1975 között volt a Madách Színház tagja.

Forrás: Gábor Miklós-szócikk. In. Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Gábor Miklós az 1950-es években. Inkey Tibor felv. OSZK Színháztörténeti Tár, ltsz.: 722/2/2011

1956. okt. 30., Madách Színház

„Október 30. Kedd. A Madách Színház Művészeti Tanácsa reggel összeült Horvai Pistánál, itt volt Urai, a régi, a rendíthetetlen Urai, akin soha semmi nem változtatott semmit, itt hangoskodott Greguss, ő is a mindenkori, a bőséges, hol Majort, hol Págert szidta, »neki igazán volna oka panaszra«, itt volt Darvas Iván, izgatott, forradalmi állapotban, és Bozóki Pista – akinek telefonja nem működött, és ezért Horvai reggel gyalog baktatott fel érte a Szabadság-hegyre – teljesen rekedt volt, alig lehetett meghallani, amit mond, és három nap alatt Balbó-szakálla nőtt. Nem játszunk a) amíg a szovjet csapatok itt vannak b) amíg le nem váltják a magyar ENSZ-küldöttet c) amíg a tényleges hatalom Nagy Imre kezébe nem kerül, ezek voltak nyilatkozatunk főbb pontjai, amelyeket aláírtunk, habozva én is aláírtam, elvégre mindennel egyetértettem, hát akkor miért ne?, itt mindenki természetesnek vette, hogy aláírom.”

Gábor Miklós: Sánta szabadság, Bp., Magvető, 1997, 298. – Törzsgyűjtemény

-----

Szirtes György (Bp., 1923–Bp., 2009) színházigazgató, gazdasági szakember 1947-ben a Vígszínházhoz szerződött színésznek és közönségszervezőnek. 1949-től a Fővárosi Operettszínház művészeti titkári, 1950-től gazdasági igazgatói, 1953-tól 1962-ig üzemigazgatói teendőit látta el.

Forrás: Szirtes György-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

A kép forrása: terasz.hu

1956. okt. 30., Fővárosi Operettszínház

„Úgy indult, mint egy nagy tisztulási folyamat, mint egy tavaszi eső. A becsületesen gondolkozó emberek, az áldozatok hozzátartozói a bűnösöket akarták felelősségre vonni, a sztálinizmus képviselőit elkergetni, a törvényességet újra megteremteni. Ez volt a lényeg, és nem a kísérőjelenség. Október 30-án forradalmi társulati ülés volt a színházban. A forradalmi bizottság tagjai között volt színész, zenész, énekkari tag. A páholyokban ott ültek a külföldi lapok tudósítói, akik izgalmas tudósítást akartak írni ennek a közismerten kommunista vezetésű színháznak a társulati üléséről. A társulat már lent ült a nézőtéren, csak Margittal [Gáspár Margittal, a színház igazgatójával] ketten voltunk az irodában, lelkileg készülődve arra, hogy mi is lemenjünk. Igyekeztem megnyugtatni ezt a kiváló asszonyt, akinek normális bíróság előtt nem lett volna semmi félnivalója. Az első sorokat üresen hagyták, különben zsúfolt volt a nézőtér, mi leültünk az egyik üres sorba. Elkezdődött a társulati ülés, felszólították a tagokat, hogy aki bűnösnek érzi magát, hagyja el a termet. Gáspár fel akart állni, nem engedtem. »Te nem vagy bűnös, tehát nem mégy ki!« Amikor már nagyon izzóvá vált a hangulat, Gáspár egy megfelelő pillanatban szót kért. Beszédének az volt a lényege, hogy nem várta meg, amíg felszólítják a távozásra, hanem maga mondott le, a többséget maga mögé állította. A társulati ülés után megalakult az igazgató tanács, amelynek tagjául választottak, majd az egész társulat az irodába tódult, követelve a káderlapok kiosztását. Abban a korszakban ugyanis az egész országban, minden gyárban, vállalatnál, intézménynél kötelező volt a káderlapok vezetése, amelyen a dolgozókról minden adatot, magatartásukat, rossz tulajdonságaikat, politikai állásfoglalásukat a káderes vagy személyzeti vezető feljegyezte. A kép aszerint alakult ki, hogy a személyzeti vezető szubjektív, fanatikus, rosszindulatú vagy objektív volt, s ez nem volt játék, a dolog vérre ment. Egy rossz káderlap az illető egész további életét, egzisztenciáját, sőt családjának jövőjét is befolyásolta. A káderlapok vezetésével – miután nem volt személyzeti vezető – én voltam megbízva. A tagság kérésére kinyitottam a szekrényt, ahol a káderanyagok voltak. Az emberek, egymást taposva keresték a saját anyagukat, olvasni akarták a róluk készült bizalmas jelentést. A káderlapok azonban üresek voltak. Az Operett Színház talán az egyetlen hely volt az országban, ahol semmiféle feljegyzés nem készült a tagokról. Soha nem szerettem az értelmetlen munkát, a másikat megalázó vagy veszélybe hozó magatartást.”

Szirtes György: Színházaim a pesti Broadwayn, Bp., Polgart, 2005, 55–57. – Törzsgyűjtemény

----

Pándy Lajos (Perbete, 1922–Bp., 2014) színész 1951-től volt A Magyar Néphadsereg Színházának, illetve a Vígszínháznak a tagja.

Forrás: Pándy Lajos-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Pándy Lajos az 1960-as években. Ismeretlen fényképész felv. OSZK Színháztörténeti Tár, ltsz.: 772/2011

1956. okt. 30., A Magyar Néphadsereg Színháza [Vígszínház]

„Számomra az is furcsa volt, hogy a párttagok nagy része hősies pátosszal tépdeste szét nyilvánosan a tagkönyvét, és verte mea culpázva a mellét.
– Jézusom! – döbbentem meg. – Hát ezektől féltem én annyira, ezektől a bosszúállástól rettegő kócvitézektől, akik titokzatosnak tűnő, szigorúan zárt taggyűléseikről olyan sokatmondó arckifejezéssel jöttek ki, mintha tudnák, hogy mikor lesz a világ vége? De hiszen ezek önző, a maguk pecsenyéjét sütögető, nagyhangú alakok, akik alkalmatlanok arra, hogy az ember fölnézzen rájuk! Kaméleonok, közönséges karrieristák, akik…
Eddig jutottam el gondolataimban, amikor a nagy tagkönyvtépés közepette egyszer csak fölállt egy asszony, akit én, töredelmesen bevallom, nem nagyon kedveltem, és halk, kissé vontatott hangon ezt mondta:
– Kommunista voltam, kommunista vagyok, kommunista maradok.
Én voltam ez egyetlen, aki megtapsolta. Pedig akkor már a szívem fölött „melengettem” megszerzett káderlapomat, amely – mi tagadás – eléggé cifra és veszedelmes dolgokat tartalmazott. Ez a halk szavú vontatottan beszélő, törékeny asszony – Péchy Blanka volt.
(Mesélik, hogy a Kamara Varietében, egy viharos forradalmi gyűlésen, artisták, bilincstörők és más bivalyerős emberek verték a huppot. A nagy zajban egyszer csak felállt Salamon Béla, és a következőket mondta az egybegyűlteknek:
– Két okból fogjátok be a szátokat. Ha még kommunizmus van, akkor azért, ha már kapitalizmus van, akkor meg azért, mert én vagyok itt az igazgató!
A teremben néma csönd lett – és Salamon Bélából nem lett a Kamara Varieté igazgatója.)”

Pándy Lajos: Súgópéldány, Bp., Mundus 2006, 178. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Címkék: 1956 gábor miklós 1956 szinhaz pándy lajos

1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 6. rész

2016. október 29. 07:48 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 29., Lázár Egon, Szilágyi Lajos

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Szilágyi Lajos (Bp., 1925–) színészt 1949-ben az Államvédelmi Hatóság letartóztatta, majd „a szovjet csapatok előnyomulásának késleltetéséért” 4 év börtönre ítélték. 1952-es szabadulása után 1954-ben került vissza a színészi pályára, Békéscsabán kapott szerződést, majd Hódmezővásárhelyen játszott. 1957–58-ban produkciós társulatot vezetett, majd az Állami Déryné Színházhoz került. 1963–64-ben a kecskeméti Katona József Színház színésze. 1967-től saját maga szervezte társulattal, az Országos Rendező iroda égisze alatt járta az országot.

Szilágyi Lajos: Egy színész, aki túlélte, Pomáz, Kráter, 2014, – Törzsgyűjtemény

Szilágyi Lajos: Egy színész, aki túlélte, Pomáz, Kráter, 2014. Címlap – Törzsgyűjtemény

1956. okt. 29., Fészek Klub

„Október végén, talán hazaérkezésem napján [Szilágyi Lajos okt. 29-én hajnalban érkezett Miskolcról], a Rádió felhívására bementem a Fészek Klubba, ahol, mintegy 700–800 színész gyűlt össze. Szakáts Miklós a Színészek Forradalmi Bizottságában azzal mutatott be a megjelent színészeknek, hogy »Bemutatom nektek Szilágyi Lajos kollégánkat. Ne tévesszen meg senkit a fiatalos külső, ugyanis ő a magyarságáért legtöbbet szenvedett fiatal színész.« Ilyen bemutatás után szinte természetes volt, hogy én voltam a Forradalmi Bizottság egyetlen tagja, akit közfelkiáltással választottak be abba a bizottságba, amelybe Dajka Margit, Ujlaky László, Básti Lajos, Sinkovits Imre, Kárpáthy Gyula (dramaturg), és több neves, élvonalbeli színészt beválasztottak.” […]
A továbbiakban megalakult a színészek segélyezési bizottsága, melynek tagja lett Solymossy Imre, Nyerges Ferenc (a háború előtti Nemzeti Színház tagja), valamint Vereczkey Zoltán és én. Feladatunk volt az anyagilag bajba jutott, főként politikai okok miatt állás nélküli színészek segélyezése.”

Vitéz Szilágyi Lajos: Egy színész, aki túlélte, Pomáz, Kráter, 2014, 115. o. – Törzsgyűjtemény

----

Lázár Egon (Bp., 1921–) gazdasági szakember 1947-től a Városi Színház munkatársa (1950-től gazdasági igazgatója), 1951-től az Operaház munkatársa, 1954-től 1968-ig az Állami Faluszínház (Állami Déryné Színház) gazdasági igazgatóhelyettese, 1968 és 1974 között a Vidám Színpad, 1974-től a Magyar Színházi Intézet, 1976-tól a Vígszínház gazdasági igazgatója volt.

Forrás: Lázár Egon: Visszapillantó. Színházi évtizedek, Bp., Corvina, 2014 – Törzsgyűjtemény

Lázár Egon Visszapillantó. Színházi évtizedek című könyvének bemutatója 2014. szeptember 22-én. Forrás. Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatójának honlapja

1956. okt. 29., Állami Déryné Színház

„De visszatérve az 1950-es évekre, bizony pocsék-rossz volt a hangulat a színházon belül is. 1956. okt. 29-én elmentünk a színház Nagymező utcai központi színháztermébe – a mai Radnóti Színházba, az úgynevezett forradalmi társulati ülésre. A színpadon és a nézőtéren ismeretlen alakok jelentek meg, néhány még puskát is viselt. Én a nézőtér hetedik sorának jobb 3. székén foglaltam helyet, közvetlenül Kassai Ilona (később Kossuth-díjas színésznő) mellett, akinek másik oldalán az akkori férje, Fülöp Kálmán színész-versszövegíró ült. Bejelentették, hogy kirúgják Mátrai József igazgatót, de ő visszakönyörögte magát, és így csak üzemigazgatóvá fokozta őt le a forradalmi bizottmány. Aztán Csongrády Mari rendezőt és szakszervezeti titkárt ültették a képzeletbeli vádlottak padjára. Az ő sírása eredménye az volt, hogy színészként maradhat a színház kötelékében. Ezután Orbók Endre elnök az én nevemet olvasta fel. Sustorgás, pusmogás, hangok, majd bekiabálás.
»Egon maradjon!«
Én felálltam, és a kezemben egy kulcscsomót tartva megkérdeztem: Kinek adhatom át a kulcsokat? A nézőtérről baráti beszólások, a színpadon tanácstalanság. A kérdésemet még kétszer megismételtem. A bizottmány tanácskozott, majd közölték, hogy holnap Bakcsy Gábor főpénztáros úr veszi át a kulcsokat. (Senki sem tudta, milyen kulcsokról van szó.) Aztán Kassay Médit megpusziltam, Fülöp Kálmánnal kezet fogtam, és halk, bátortalan tapsocska kíséretében elhagytam a nézőteret.”

Lázár Egon: Visszapillantó. Színházi évtizedek, Bp., Corvina, 2014, 77–78. o. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Címkék: 1956 1956 szinhaz szilágyi lajos lázár egon