A 16. századi egri vár Georg Hoefnagel metszetén. A kép forrása: Wikipédia
Az egri vár napja alkalmából tavaly írt blogbejegyzésében Berecz Barbara munkatársunk a következő sorokkal kezdi mondandóját:
„470 éve, 1552. október 17-én a többszörös túlerőben lévő török sereg feladta az egri vár ostromát, és elvonult Eger alól. A győzelem emlékére 2002 óta ezen a napon minden évben Az Egri Vár Napját ünnepeljük. Az évfordulóhoz kapcsolódóan az egri várban hagyományőrző bemutatókkal, történelmi játszóházzal és tárlatvezetésekkel tisztelegnek az egykori védők és kapitányuk, Dobó István emléke előtt. Az ostrom históriáját mindannyian jól ismerjük az Egri csillagokból, mely minden idők egyik legnépszerűbb magyar regénye, és sokunk számára felejthetetlen olvasmányélmény. Ez a jeles nap idén összekapcsolódik Gárdonyi Géza, az Egri csillagok írója halálának 100. évfordulójával, melynek tiszteletére Gárdonyi 100 emlékévet rendeznek.”
Berecz Barbara: „Itt nem hirdetni, itt csak tanulni lehet a hazafiságot”. Az egri vár napja – Az Országos Széchényi Könyvtár blogja. 2022.10.17.
Az idézetből nagyon jól megragadható az a tény, hogy Gárdonyi Géza méltán „alapkőnek” tekinthető „halhatatlan” műve milyen erős benyomást gyakorolt az utókor emlékezetére az egri vár 1552. évi ostromának hős védői kapcsán. Ahogy a ’90-es évek elején a népszerű rocklegenda, Vikidál Gyula több riportban megemlítette, hogy „róla az Isten sem mossa már le Koppány vezér karakterét”, mert a Szörényi–Bródy-rockoperában vállalt szerepe miatt mindenki a Szent István királlyal szembeszegülő, lázadó nagyúrral azonosítja őt. És persze fordítva is állt a helyzet, Koppány vezért sem lehetett másként elképzelni, mint az őt alakító sokoldalú, hol rocker, hol operaénekes, hol színész előadóművészt. Ehhez hasonló a helyzetet teremtett meg Gárdonyi az Egri csillagok megírásával, melyhez nagymértékben hozzájárult Várkonyi Zoltán 1968-ban készült filmadaptációja. A film megjelente után Dobó István várkapitány fizimiskája mindenki fejében úgy élt, mint Sinkovits Imre színművész őszbe forduló szakállal takart arca, melyet a fejére húzott rákozott magyar huszársisak tett még markánsabbá. De a várnagy Mekcsey István, vagy a rafinált szerkezeteiről híres tüzértiszt, Bornemissza Gergely sem kerülhette el sorsát. Hiszen az előbbit Bitskey Tiborral, az utóbbit a valóságban soha nem létezett Cecey Évát játszó Venczel Vera párját alakító Kovács Istvánnal azonosítják ma is sokan, ha szóba kerül az 1552-es egri vár tisztjeinek a neve. Mondanom sem kell, ez a sztereotípia nagy valószínűséggel nem felel meg a valóságnak. Mármint abban az értelemben, hogyha egy ide tudnánk varázsolni eme három vitéz hazafit, akkor valószínűleg nagyon meglepődnénk, hogy a valóságos megjelenésük lényegesen eltér a filmvásznon látottaktól.
„Sztereotípiák” ha találkoznak. Dobó Istvánt alakító Oláh Tibor (Furé) hagyományőr és Bornemissza Gergely filmvászonbeli megjelenítője, Kovács István színművész az egri várban. A kép forrása: Oláh Tibor tulajdona
Ha valaki nem, vagy nem elég mélyen ismeri a történelmet és „csupán” az Egri csillagokra (mind a regényre, mind a filmadoptációra) hagyatkozva próbálná megismerni az ott szereplő történelmi eseményeket, akkor nagyon könnyen két helyen is zsákutcába futhatna. Az egyik zsákutca az lenne, amit a regény és a belőle készült filmadaptáció vége sejtet. A filmvásznon az ostromot túlélő katonák önfeledten „fickándozó” lovaikon bravúrokat mutatnak be örömükben, a várkapunál pedig együtt a várvédelem három fő mozgatórugója, Dobó, Mekcsey és (a valóságban nem létezett Cecey Évát ölelő-csókoló) Bornemissza Gergely. Az egyébként valóban megható és szép jelenet után szinte elképzeljük, hogy mindhármukra boldog, harmonikus és hosszú élet vár. Évtizedek múltával hosszúszakállú, ősz öregemberként a kandalló mellett ülve mesélik el a köréjük sereglett aprónépnek az egri vár diadalát. Ha a kedves Olvasók közül valaki netalán tényleg így képzelte el a történelmi valóságot, akkor azt kell mondjam, hogy számára most egy nagy hidegzuhany következik. Ugyanis sajnos a valóságban ezek kandalló körüli meseestek soha nem történhettek meg. Ha Gárdonyi még néhány évvel megtoldja a regényében tárgyalt eseményeket, akkor bizony happy end helyett drámai befejezése lett volna ennek a remekműnek. Ugyanis a három történelmi hősből csak Dobó élte meg egyáltalán azt a kort, hogy nagyapóként mesélhessen. De addigra olyan komoly intrikákban, tortúrákban és meghurcoltatásokban lett része, hogy valószínűleg már távol állhatott lelkétől az „harmonikus békesség”, ami a mesék bölcs öregembereit jellemzi. Mekcsey és Bornemissza pedig rövid időn belül mondhatni, igencsak becstelen és nem katonához, főleg hőshöz illő halálban részesült.
A másik „zsákutca” lényegét Mikszáth Kálmán Új Zrínyiász című regénye érzékelteti igazán. Vajon, hogyan hangzana, ha azt állítaná valaki, hogy az egri vár hős kapitányát, Dobó Istvánt az ostrom előtt egy évvel – két fivérével együtt – „fő- és jószágvesztésre”, vagyis halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélték erőszakos bűncselekmény miatt? Vagy hogy Mekcsey István halálát az okozta, hogy parasztoktól akart fizetség nélkül szénát és/vagy szekeret elvenni (vagyis erőszakkal rekvirálni), Bornemissza Gergely pedig ezt megtorlandó több (nem tudni, mennyire bűnrészes) embert kivégeztetett és kegyetlenül megsarcolva egy falut, elvitte annak (a kor vallásos lelkülete és a mindennapi élet biztonsága szempontjából mondhatni nélkülözhetetlen) templomi harangját? Könnyen elképzelhető, hogy még egy lincselés veszélyének is kitenné magát az illető, aki ilyet állítana. De mindenesetre bolondok házába kívánnák az efféle rágalmazót. Még elképzelni is szinte lehetetlen, hogy Gárdonyi Géza hősei ilyesmire vetemedjenek. Vagy mégsem elképzelhetetlen ez? A történelmi tények alapján nyugton állíthatjuk, ezek a rágalmak, sajnos bizony megállnák a helyüket.
Talán egyeseknek meglepő lesz, amit írok, de Gárdonyi regénye bizonyos szempontból a valóságtól igencsak eltérő képet fest ezeknek a kétségkívül hősöknek tekinthető, emellett bátor és magas harcértékű katonáknak az életéről. Ennek kapcsán – és egyfajta ellenpéldaként – hadd említsem meg, hogy személy szerint nekem azért (is) tetszik nagyon Mikszáth Kálmán említett regénye, mert ez a szatirikus mű rettentő kíméletlenséggel minden bizonnyal valóságosnak ábrázol egy olyan fiktív élethelyzetet, melyben a 19. századi környezetben, az akkor uralkodó társadalmi mentalitást jelentősen megbotránkoztatva jelennek meg Dobóék kortársai. A regényben jól nyomon követhető, hogy a feltámadt Zrínyi Miklós és Szigetvár védői rajongott hősökből hogyan válnak békés, „néhány suhintáshoz szokott párbajhősöket” meggyilkoló, egyszerű polgárokat önkényesen bebörtönző és szadista módon kínzó, persona non gratává. A történet vége is egy olyan megoldási lehetőségbe torkollik, amely nem igazán tekinthető happyendnek. Hiszen a 19. században már a társadalmi mentalitás terén igencsak antiszociálisnak tekinthető, erőszakos bűncselekmények elkövetésétől sem elriadó Zrínyi és katonái számára a megoldást az jelenti, hogy egy újabb, potenciális háborúban hősi halált halnak egytől-egyig. Ha a gyakorlatilag történelmi kortársnak tekinthető személyek ábrázolásai kapcsán szembe állítanánk Mikszáthot és Gárdonyit, akkor bizony azt kell megállapítanunk, hogy az Új Zrínyiász karakterábrázolása jóval árnyaltabb, mint az Egri csillagoké. Úgy is fogalmazhatnánk, Gárdonyi – bár az általa megírt egri hőstett valós történelmi tény – egy kissé mintha „rózsaszínűbb” ködbe burkolta volna regényének szereplőit.
„Kik miatt szégyönt ott vallott volna, Jobb vitézöket házba sem látott volna.” Életkép az egri „Végvári vigasságok” egyik rendezvényéről. A kép forrása: Bornemissza János Hagyományőrség Egyesület közösségi oldala
Ahogy a Mikszáth Kálmán által életre keltett szigetvári hősök, úgy minden bizonnyal az egri hősök sem voltak a mindennapi életben makulátlan Grál-lovagok. Legalábbis a mai ember elképzelései szerint nem voltak azok. Egy mai ember számára ezek az emberek elképesztő morális mércét vallottak. Az ő világukban akár egy sértő szó is előidézhette annak halálát, aki nem vigyázott a nyelvére, alkalmasint pedig egy nem jól, vagy nem időben elvégzett munka következtében könnyen kiköthetett valaki egy nagyúr nyirkos és sötét tömlöcében, vagy szenvedhette el egy – mai fogalmak szerinti – súlyos verés következményeit. Ha valakit – súlyos bűnök miatt – kivégeztek, akkor kiváltságosnak érezhette magát, hogy „csak” lefejezik és nem egy állóketrecben himbálózva kapott merevgörcsöt többnapi ott tartózkodás után. A 16. században ehhez még hozzáadódott a középkori Magyar Királyság és Európa többi állama számára idegen jogi alapokon álló, számukra is mérhetetlenül kegyetlen „életvitelt” gyakorló mohamedán Oszmán Állam hódításaival együtt járó dúlás-fosztogatás és kegyetlenkedés, melyről egy korábbi blogbejegyzésben már írtam. Így gyakorlatilag a 16. század közepére egy olyan világ alakult ki, melyben az életkörülmények bőven túllépnék egy ma élő átlagember komfortzónáját. Nem csoda hát, hogy ezen kor fiai (és természetesen lányai) ha túl akarták élni a koruk szülte életkörülményeket, akkor sokszor bizony az Új Zrínyiász cselekményeiben leírtakhoz hasonlóan viszonyultak embertársaikhoz. Hiszen a török hódoltság idején ha valaki életben akart maradni, akkor könnyen lehet, hogy olyan reflexszerűen kellett embert öljön, ahogy napjainkban például egy kedves Olvasó megnyitja az OSZK blogját. Mindezt azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert ha valakit esetleg megbotránkoztatnának az egri vár hőseinek (vagy a szigetváriaknak) a „civil életben viselt dolgai”, akkor kérem, vegye figyelembe nagyon komoly mentő körülményként, hogy egy olyan háborúktól és pusztítástól agyonterhelt kor fiairól és lányairól van szó, akiknek mentális túlterheltsége finoman fogalmazva jóval magasabb lehetett korunk átlagemberénél. Nem is beszélve arról, hogy bizony könnyen megeshet, hogy akár kollektív-nemzeti, akár egyéni életünket is köszönhetjük nekik, akik bizony nemcsak a romantikus regények lapjain voltak készek akár meghalni is azért, hogy az utókor élhessen.
Ennek tükrében szeretném bemutatni annak a három embernek az életútját, akiket leginkább összekötünk az 1552-es egri ostrommal. A történelmi események jobb áttekinthetősége végett, elhalálozási sorrendben mutatom be ezeknek a hősöknek az életútját.
Mekcsey István (Mekchey, Mechkey, Nekchey) (? – 1553, Sajóvárkony), várnagy, huszti várnagy, a máramarosi sókamara ispánja, földbirtokos.
Dobó István egri szobrán ott találjuk Mekcsey István alakját is. A kép forrása: Digitális Képarchívum
„Lovas katona állt a Berettyó partján, kék köpönyeges, vörös süveges király-katonája.
Intett a partról a süvegével, s átkiáltott a fűzfabokrokon:
– Hahó! Itt a víz!
S leléptetett a napfénytől meleg, süppedékes parton a buján sárgálló gólyavirág közé.
A ló térdig ereszkedett a fűbe, amelynek alján szinte elveszett a víz. S lenyújtotta a nyakát, hogy igyék.
Azonban nem ivott.
...
– Hadnagy uram – szólt föl a vitéz a vízből –, férges vagy mi ez a víz; nem issza a lovam.
A sastollas ember beugratott a vízbe, és figyelmesen nézett a hullámokra.
– Véres a víz – mondta csodálkozón.
A part körös-körül fűzfabokrokkal volt besűrűzve. A bokrok barkától sárgállottak. A föld kéklett az ibolyától. A tavasz édes illatát köténnyel hordta onnan a délutáni szellő.
A hadnagy megcsapta a lovát: egynéhány lépést csobogott fölfelé a vízben. A bokrok közt, a parton egy ingre vetkőzött fiatalemberre bukkant. Az ember fűzfatörzsökön ült, és a fejét mosta a patakban. Nagy, buckós fej, mint a bikáé. A szeme is olyan: apró, fekete és erős. A bajuszkája két vasszögként hegyes. A dolmánya, két sárga csizmája, süvege, kardja mellette hevert a gyepen.
Hát attól a mosdástól vált véressé a Berettyó vize.
– Ki vagy te, öcsém? – szólt rá a hadnagy.
Az ifjú kedvetlenül felelt:
– Mekcsey István a nevem.
– Az enyém meg Dobó István – mondotta a hadnagy. – Hát mi bajod, öcsém?
– Megvágott egy török, az istenfáját neki.
S a tenyerét a fejére tapasztotta.
– Török – szólt Dobó megvillanó szemmel. – A pogány mindenit annak a töröknek, nem lehet még messze! Hányan vannak? Hé, fiúk! Kardra!
S kiugratott a vízből.
– Ne fáradjanak – szólt Mekcsey. – Én már agyonvágtam. Itt hever mögöttem.
...
– Nem egy török van itt, öcsém – mondotta neki –, hanem öt. Szép vágások! Becsületedre válnak.
– Még egynek kell lennie – felelte Mekcsey. – Az talán a vízben van. Az én katonáimat megtalálta-e, Dobó bátyám?
– Meg szegényeket. Az egyiknek kétfelé esett a feje.
– Csak hárman voltunk.
– És a török?
– Tízen voltak a kutyák.”
Gárdonyi Géza: Egri csillagok. Bornemissza Gergely élete, Budapest, Singer és Wolfner, 1909. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Nem tudjuk, hogy ennek a jelenetnek mi képezi a hiteles történelmi forrását. Nagy valószínűséggel az írói szabadság szülötte. Szó esett arról, hogy Gárdonyi Géza kissé megszépített formában mutatta be az egri vár hős védőit. Ezek után sokan azt gondolhatják, hogy az idézett regényrészlet írói túlzás. Pedig szerintem, ha valamiben nem túlzott Gárdonyi, akkor abban, ahogy ezzel a jelenettel érzékeltette a későbbi egri várnagy, Mekcsey István harcértékét. Bármennyire hihetetlennek, afféle Bud Spencer–Terence Hill-jelenet záró akkordjának tűnhet is, de teljes mértékben el tudom képzelni, hogy ez a „bikafejű aprószemű, fekete és erős” katona ehhez hasonló haditetteket véghez vitt, vagy ilyesmit véghez vinni képes lehetett.
A család neve valószínűleg a Baranya vármegyében található Mecske faluból származik. Az Idők Tengerének sodrában a Mekcsei (Mekcsey) család Baranya vármegyében tűnik fel a XIV. század során. Első ismert ősük „Baranyai” Mekcsei Imre. Az egri vár hősének neve egy 1507-ben kiadott oklevélben szerepel először, melyben Mekcsey György és testvérei István és László neve kerül megemlítésre. Egy 1536-os oklevélben Stephanus Mechkey de Halesfalva néven említi, 1542-ben mint Baranya vármegyei birtokosnak bukkan fel a neve a forrásokban. 1548-tól Huszt várának várnagya és Máramaros vármegye sókamarájának ispánja. Több kisebb nagyobb diplomáciai megbízatás után 1551-től az újonnan épült Szolnok várának kapitányává kinevezett, későbbi történetíró, naszádos kapitány és felső-magyarországi főkapitány, Zay Ferenc helyett Egerbe helyezik Dobó István várnagyának. Vagyis ő lett a legendás erősség második embere. 1551. január 11-én, ebéli tisztségében köti egybe életét Szencei és Budentini Szunyogh Eszterrel.
1552 elején, miután Zrínyitől hírt kapnak a török hadjárat előkészületéről, tudatosan készülnek egy potenciális ostromra, melyből – mint tudjuk – véres valóság vált. Július 9-én Dobó Szikszóra küldi Mekcseyt a részleges országgyűlésre, de nem jár diplomáciai sikerrel. Csak a második szikszói gyűlésen, július 18-án szavazzák meg, hogy nyolc vármegye jobbágyainak a fele fegyverre kelljen és július 31-én Szikszón megjelenjen. Mekcsey egy szeptember 6-án kelt írásából kiderül, hogy ez a derék hadfi nem gondolt egy esetleges török ostrom sikeres visszaverésére. Sőt még életben maradására sem, hiszen húgának búcsúlevelet írt.
Dobó a védelmet igyekezett jól megszervezni. A belső várban, a bástyákon és a kapuknál, valamint a templomtoronynál 500 embert helyezett el. A külső várban 300 fegyveres teljesített szolgálatot. A harcoló alakulatok mellett mintegy ezer ember képezte a tartalékot, ezek a vár piacain és a külső várban várakoztak. A belső várbeli erők parancsnoka lett Dobó helyettese, Mekcsey, a külső várban Pethő Gáspár és Bornemissza Gergely hadnagyok parancsnokoltak. Pethő azonban az ostrom alatt megsebesült, így Mekcsey vette át helyét az Ó-kapunál. A döntő és török kudarcot hozó, de annál véresebb ostromra október 12-13-án került sor. Előtte egy teljes álló hétig gyilkos ágyúzápor zúdult a védőkre. Számítva egy végső, mindent eldöntő rohamra, 11-én Mekcsey, amennyire tudta, a gyilkos ágyúgolyótűzben megerősítette az Ó-kapu környékét és a várható roham miatt rengeteg kézifegyvert halmozott fel ott. Katonáit előző nap rendszeresen váltotta, hogy mindenki kipihenten várja a közelgő rohamot. A három irányból, az Ó-kapu, a Föld bástya és a Bolyki bástya felől érkező döntő roham során Mekcsey emberei tüzes csuprokkal és koszorúkkal, gránátesővel fogadták a várba igyekvő „kontyosok” hadát. A bejutott törökökkel iszonyatos kemény kézitusa alakult ki, melyből a „bikafejű aprószemű, fekete és erős” várnagy is derekasan kivette részét. Október 12-én meg is sebesült, de tovább folytatja a harcot a várvédők másnapi győzelmének bekövetkeztéig.
Mekcsey István, Bornemissza Gergely és Török János a filmvásznon. A kép forrása: Magyar Filmadatbázis
Az ostrom után I. Ferdinánd magyar király 50 forintot (ezen a korban használt 23 karátos, 0.9896-os finomságú, kb 3,5 gramm tömegű pénzegységet kell érteni) jutalomban részesítette és fölbirtokot adományozott neki. 1552. november 25-én Dobó lemondásával egy időben ő is lemond a várnagyi tisztről, de 1553. március 11-ig tisztjét betölti. Az ezután történtekről megoszlanak a történetírók elbeszélései. Tinódi Sebestyén és Forgách Ferenc szerint a feleségéhez Budetinbe indult, Istvánffy Miklós szerint pedig az uralkodó hívására Bécsbe tartott. A lényeg azonban ugyanaz. Útközben Sajóvárkonyban szénát, egyesek szerint szekeret követelt a helybéliektől, ám azok megtagadták a kérését. Ebből csetepaté kerekedet, melynek során egy parasztember (?) baltával fejbevágta az egri hőst, aki azonnal belehalt ebbe. Erről Istvánffy a következőképpen számol be:
„Mert midőn Ferdinándtól kihívattatván s Bécsben indulván Várkonyba tért volna, s a vele lévő vitézek a várasbélieknek egynéhány pár igavonó lovat hadtanak volna alájuk készíteni, s azok szót nem fogadván tétovázással késedelmet szerezének, rájok támadván fegyverre költenek, s mind a két félben sokan megölettevén, midőn ő [mármint Mekcsey – H-K G] nem igen jó esmeretekben lévén a támadás leszállítására odafutott volna, homlokon vágatván egy szekercével, egy paraszt szántóembertől a híres-neves vitzé embert megöletteték.”
Istvánffy Miklós: Istvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája Tállyai Pál XVII. századi fordításában. 13–24. könyv, Budapest, Balassi, 2003, 223. – Törzsgyűjtemény
Tinódi Sebestyén is megemlékezik erről a becstelen eseményről Eger vár viadaljáról való ének história című költeményében:
„Szegén Mecskei István felkészüle,
Szép asszonytársához hazaerede,
Várkon nevő faluban ő béére,
Útra való segétségöt ott kére.
Nagy vakmerő pórok feltámadának,
Segétségöt utára sem adának,
Sőt fegyverekkel ellene állának,
Egy fejszével őt homlokba találák.
Azomba két dárdával általüték,
Ez nemes vitézt ott hamar megölék,
Mellette kik valának, elkergeték,
Az gyilkosok magokat elenyészték.”
Tinódi Sebestyén: Eger vár viadaljáról való ének história. In: Tinódi Sebestyén összes költeménye, Budapest, Arcanum, 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Mekcsey életútjának ezen nagyon szomorú befejezése két gondolatot is felvet bennem. Az egyik gondolatnak sajnos az aktuális bűnügyi hírek szolgáltatnak alapot. Napjainkban is nem egyszer előfordultak olyan szomorú kimenetelű „utcai/kocsmai” verekedések, melyek során egy jó „erőben lévő”, valamiféle küzdősportot, vagy harcművészetet magas szinten űző élsportolót egy „átlagos” képességű ember megölt, vagy életveszélyesen megsebzett. Bizony egy ilyen helyzet az életben előfordulhat, hiszen még a legmagasabb harcértékű ember is követhet el az adott „harci szituációban” súlyos hibákat, lehet fáradt, vagy csak „egyszerűen” figyelmetlen. Egy másodpercnyi figyelemkiesés is okozhatja valaki halálát harc/verekedés közben. Sajnos úgy néz ki, ez történt Mekcseyvel is. A másik gondolat a moralitás alapjain nyugszik. Vagyis, hogy ebben a tragikus helyzetben kinek volt igaza? Ha csak a Mekcseynek jutalmul adott pénzt és fölbirtokadományt nézzük, vagy az egri győzelmet követő „sákmánt”, akkor is meg kell állapítsuk, hogy a nemesúr valószínű „mellényzsebből” kifizethette volna, amit el akart vinni. A gyilkossá vált paraszt embereknek pedig egy ilyen „rekvirálással” lehet, hogy a megélhetési feltételeiket húzták volna ki a lábuk alól. Ugyanakkor pedig ott az az egyáltalán nem elhanyagolható tény, hogy a rengeteg véráldozattal járó egri hőstett egy szénásszekér elvitelénél sokkal súlyosabb veszteségektől, haláltól, rabszolgaságtól, nők háremekbe hurcolásától, „gyermekadótól” és sok egyéb „belegondolni is borzalmas” események mellett a teljes pusztulástól kímélhette meg a falu lakosságát.
Mekcsey Istvánt végül a szepescsütörtöki Szent Márton székesegyházban temették el.
Bornemissza Gergely (1526?, Pécs – 1555, Isztambul) deák, végvári vitéz, hadnagy, egri várkapitány
Egy jelenet, ami a valóságban soha nem történhetett meg. Bornemissza Gergely szerelme, Cecey Éva ugyanis fiktív regényszereplő csupán. A kép forrása: Magyar Filmadatbázis
Gárdonyi regényének alcíme: Bornemissza Gergely élete. Valóban, ha végigolvassuk a regényt, akkor tapasztalhatjuk, hogy az egri várvédelem két másik „főszereplője”, Dobó István és a már bemutatott Mekcsey István „mellékszereplőként” jelennek meg a könyv lapjain, illetve az erről készült filmadaptációban. Gárdonyi Bornemissza Gergely származását a következőképpen mutatja be:
„A Gergő gyerek apja valamikor kovács volt Pécsett, de már meghalt. Az asszony Keresztesfalvára húzódott az apjával, egy ősz, öreg paraszttal, aki harcolt még a Dózsa György lázadásában. Azért is kapott menedéket a falu uránál, Ceceynél.
Az öreg néha átment az erdőn Pécsre, hogy kolduljon. Abból éltek télen is, amit az öreg koldult. Az uraság házából is csöppent olykor az asztalukra.”
Gárdonyi Géza: Egri csillagok. Bornemissza Gergely élete, Budapest, Singer és Wolfner, 1909 – Magyar Elektronikus Könyvtár
A kis Gergő már gyermekként ismerte nagy szerelmét, a Vicuskának becézett Cecey Évát, aki később élete párja lett, és már hétévesen „ismeretséget kötött” egy veszedelmes török tiszttel, az egri ostromnál „Dervis bégként” harcoló Jumurdzsákkal. Dobóval már gyerekként megismerkedik, majd Török Bálint udvarába kerül, ahol apródi szolgálatot teljesítve válik belőle daliás vitéz. Török Bálint fiával, Jancsival ekkor barátkozik össze, majd a magyar nagyúr és a budai vár tragikus veszte során a vele szemben eleinte nagyon durván viselkedő Mekcseyvel is barátságot köt. A jóbarátok – miután Erdélyben megszöktetik egy Izabella királynő által rákényszerített esküvő elől Gergely szerelmét, Évát – elindulnak kiszabadítani a Sztambulban álló rettegett börtönbe, a Jedikulába hurcolt Török Bálintot. A sikertelen szabadítási kísérlet után a legendás ostrom jelenetei következnek, ahol a furfangos Bornemissza Gergely Dobóval és Mekcseyvel együtt elszántan állnak hős katonáik élére visszaverni a török ostromot.
Ha a legtöbb „laikust” megkérdeznénk, akkor bizton úgy gondolná, hogy a felsorolt kalandos életút valós történelmi tény. Ha kedves Olvasóink között is akadna, aki szintén így gondolná, akkor meg kell kérjem, hogy az ostromra vonatkozó helytállás kivételével az összes többi eseményt „vastagon két piros csíkkal húzza át” a fejében! Legalább is fejének a valós történelmi tényeket „raktározó helyiségében” mindenképpen tegye ezt. Ugyanis, bármily furcsán hangzik, de ezek a Gárdonyi által leírt kalandok javarészt az írói fantázia szüleményei. Arra a legtöbb olvasó általában rájön, hogy a kegyetlen Jumurdzsák fiktív személy lehet, bár nagyon jól megtestesíti a kor legjobban rettegett ellenségét, a kegyetlen portyázó törököket. Az viszont sokaknak okoz meglepetést, amikor kiderül, hogy Cecey Éva karaktere szintén csak Gárdonyi regényében létező személy. Ezt azért jelenthetjük ki sarkalatosan, mert ismert tény, hogy Bornemissza kétszer házasodott, ennek gyümölcseként összesen hat gyermeke született. Az első felesége Fighedi Oláh Erzsébet (Fügedi Erzsébet) volt, halála után 1554 januárjában az egri várban Bornemissza megülte második lakodalmát Sygher (Sigér) Dorottyával. Bornemissza János nevű gyermeke (a regény Jancsikája) vélhetően e második házasságból született.
A Bornemissza család „koldusszegény” mivolta sem igazán visszaigazolható. Annyi bizonyos, hogy Gergely egy pécsi kovácsmester fia és közeli rokona Bornemissza Pál nyitrai püspöknek, aki Forgách Ferenc meghatározása által „aljanépből felkapaszkodott” egyházi főméltóság volt. Miután a „deák” melléknév tanult emberre utal, valószínűleg apja taníttathatta Gergelyt, ez pedig nem vall mélyszegénységre. Ahogy az előkelő rokon személye is kétségessé teszi a Bornemissza család koldulásból való megélését. A kovácsmester korai halála pedig Gárdonyi regényében jelenik csak meg.
1549. július 5-én kelt Prágában egy adománylevél, mely minden kétséget kizáróan Bornemissza Gergelyt említi „nemesnek” és „pécsinek” titulálva őt. A pécsi mivolta azt is tükrözi, hogy személyes elszenvedője is lehetett a török hódításoknak, hiszen megélte eredeti otthonának elvesztét. I. Ferdinánd király kívánságára a Magyar Kamara felkéri a Forgáchok gyimesi és komjáti várának prefektusává, illetve várnagynak nevezik ki.
1552-ben 250 puskással Egerben teljesít szolgálatot hadnagyi rangban. Furfangos tűzszerészeti megoldásai, agyafúrt ötletei, melyekkel jelentősen megnövelte a vár védelmi értékét, olvashatók mind Gárdonyinál, mind Tinódi Lantos Sebestyénnél. Ez utóbbi a következőképpen emlékezik meg „Gergely deák” egyik nevezetes találmányáról, a filmvásznon is bemutatott tüzes kerékről:
„Serén vala Gergely deák dolgába,
Hordót, kereket ő hamar hozata,
Kerék küllőit deszkákval burítá,
Töltött puskákat beléje alkota.
Talám ily fortélt kevés embör látott,
Gergöly deák mint szörzé ez bölcs dolgot,
Puskákkal, szakállasokkal nagy hordót
Tölte forgácsval, kénkőt, faggyút, szurkot.
Ezt nehezen az bástyára tolyatá,
Felgyújtatá, árokban taszíttatá,
Hordó, kerék fut széllel az árokba,
Az terekök vesznek, futnak az sáncba.
Nám, az puskák, szakállosok ropognak,
Sokan az terekek földre burulnak,
Csudálkoznak, mongyák Isten haragjának,
Csak az ő bölcseségének, hatalmának.”
Tinódi Sebestyén: Eger vár viadaljáról való ének história. In: Tinódi Sebestyén összes költeménye, Budapest, Arcanum, 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár
„Esküszöm az egy élő Istenre, hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem” – életkép az egri „Végvári vigasságok” egyik rendezvényéről. A kép forrása: A Bornemissza János Hagyományőrség Egyesület közösségi oldala
1553. március 13-án Dobó és Mekcsey lemondása után átvette az egri várkapitányságot és a püspöki javadalmak kezelését. Ehhez a döntéséhez nagymértékben hozzájárult, hogy az 1552-es ostromban részt vett tisztikar és katonaság csaknem teljes létszámmal megmaradt mellette. Bár Zárkándy Pál lett Bornemissza kapitánytársa, a nagy ostrom résztvevői közül ott maradt Zolthay István (Zoltai vagy Zoltay néven is emlegetik), Pethő Gáspár (Petheő), Fügedi János (Fügedy) és Sukán, a vár „bátor számtartója”. Bornemissza várkapitányként nekifogott a „siralmas állapotban lévő” vár újjáépítésének, az ő nevéhez fűződik a Gergely bástya építése. Ez évben Grazba utazott, ahol felkereste Ferdinándot, hogy felhívja a figyelmét a vár sürgősen javítandó állapotára. Vitéz érdemeiért Botosfalvát (Sáros vármegye), valamint kisebb, Gömör és Abaúj vármegyében található birtokokat (például Léh falut) kapta királyi adományul. Emellett Oláh Miklós egri püspöktől is kapott birtokokat.
Mekcsey becstelen haláláról hallva személyesen ment „revansot” venni, ahogy Tinódi is beszámol erről:
„Gongya lőn erre jó Gergöly deáknak,
Halálájért jó Mecskei Istvánnak
Nagy siralmat szörze várkoni póroknak,
De gyilkosok kézbe nem akadának”.
Tinódi Sebestyén: Eger vár viadaljáról való ének história. In: Tinódi Sebestyén összes költeménye, Budapest, Arcanum, 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár
A „nagy siralomszerzés” ellenére a gyilkosokat nem tudta kézre keríteni, viszont a falut kegyetlenül megsarcoltatta és elvitte a templomi harangot.
Az ostromot követően ugyan hivatalos béke honolt a Habsburg és az Oszmán birodalmak között, de ez volt az a korszak, amelyben „szüneti nincsen a nagy csatározásoknak”. 1554. október 17-én érkezett híre az egri várba, hogy kisebb török portyázó csapatok fosztogatják Eger környékét. Bornemissza Gergely Zolthay Istvánnal és Zárkándy Pállal kisebb lovascsapat élén kilovagolt „rendet tenni”. A bátor egri katonákat azonban Veli hatvani bég lépre csalta, egyes források szerint Poroszlónál, de Mezőkeresztes és Pásztó is felmerül helyszínnek. A túlerőben lévő törökök a magyar sereg nagy részét levágták, Bornemisszát, Zolthayt pedig elfogták. Zárkándy ugyan néhány emberével kitört a gyűrűből, de segíteni már nem tudott a bajba jutottakon. Zolthayt a bég Hatvanban tartotta fogva, és csak súlyos váltságdíjért engedte el 1556-ban. Bornemissza Gergely viszont már nagyobb kálváriát futott be élete hátralévő, nem túl hosszú szakaszában. Először Budára vitték. Egyes vélemények szerint Dobó egy Szerednyén fogva tartott értékes török foglyának, Dervis Cselebinek ideiglenes szabadon bocsájtása esetén elengedték volna Bornemisszát, de a volt egri várkapitány erre a cserére nem volt hajlandó(!), pedig Veli bég megbízásából maga a fogoly Zolthay járt közben az ügy érdekében. Más vélemények szerint egy ilyen csere lehetősége fel sem merült, hiszen Bornemisszának oroszlánrésze volt az egri török ostrom kudarcában. (Bár megjegyzendő, Zolthay sem „békés borozgatás” céljából tartózkodott 1552 őszén Egerben.) Ezután, 1554. november 3-án a „deák katonát” átadták a konstantinápolyi hatóságoknak. December 12-én meg is érkezett az oszmán fővárosba, ahol – Török Bálinthoz hasonlóan – a Héttorony börtönegyüttesben kapott „elszállásolást”. Felesége, Sygher Dorottya minden követ megmozgatott a bécsi udvar által gyalázatos módon magára hagyott egri várkapitányért. Levélben kérte Nádasdy Tamás nádort, járjon közbe férje kiszabadítása ügyében. Bornemissza nemcsak Eger falain, de a török fogságban is bátran és hősiesen viselkedett, nem adta ki a vár titkait, hiába faggatták erről a fogsága idején. Sajnos a sors kegyetlen fintorának köszönhetően „összeakadt” egykori ellenségével, az egri várat sikertelenül ostromló Kara Ahmed pasával. A többek között a Temesvárt és Szolnokot is elfoglaló hadvezér 1555. szeptember 29-én „selyemzsinórt kapott” (ti. kivégezték), de előtte néhány nappal(?) még kivégeztette a magyar irodalom legnépszerűbb könyvének főhősét. Bornemissza Gergely végső nyugalomra az egri vár Bebek-bástyáján került. Haláláról Gárdonyi is megemlékezett regényében, amikor Török Bálint kudarcba fulladt kiszabadítási akciója közben Gergely türelmetlenül várja a szerencsétlen sorsú magyar nagyurat.
„A percek lassan múltak. Gergely magában szidta a török időt, hogy milyen lomhán jár.
S mivelhogy ember és bogár csak a fényességet nézi a sötétben, Gergely is az olajlámpásra fordította a szemét.
No, megőszülök, mikorra kimászik az a bég! – mormogta magában.
Szegény jó dalia, te kedves szép csillaga a magyar dicsőségnek, nem fogsz te megőszülni soha! Vajon milyen arccal néznél a jövendő tükörébe, ha most előtted föllebbentené valami égi kéz, s te látnád magadat rabbilincsben, éppen ezen a helyen; s látnád a török hóhért, amint azon a rozsdás lámpavason neked bokrozza a kötelet!”
Gárdonyi Géza: Egri csillagok. Bornemissza Gergely élete, Budapest, Singer és Wolfner, 1909. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Báró Ruszkai Dobó István (1502 körül, Szerednye – 1572 májusa, Szerednye)
A Sinkovits Imre alakította Dobó István és katonái az utolsó, döntő roham előtt. A kép forrása: Magyar Filmadatbázis
„– A kezét... – mondotta néhány perc múlva a cigányasszony Dobónak.
Dobó odanyújtotta.
A cigányasszony fölemelte az arcát az égnek. A szeme fehérével nézett fölfelé. És remegő ajkakkal beszélt:
– Vörös és fekete madarakat látok... Szállanak egymás után... Tíz... tizenöt... tizenhét... tizennyolc...
– Ezek az éveim – mondotta Dobó.
– A tizennyolcadik madárral egy angyal repül. Leszáll hozzád, és veled marad. Kendőt rak a homlokodra. A neve Sára.
– Eszerint Sára lesz a feleségem. No, szép vénlegény leszek, mikorra megtalálom Sárát!
– A tizenkilencedik madár vörös. Sötét, villámos felhőt hoz magával. A földön három nagy oszlop eldőlt.
– Buda? Temesvár? Fehérvár? – kérdezi Dobó tűnődve.
– A negyedik is lángol már, te fenntartod azt, noha kezedre, fejedre záporként hull a tűz.
– Szolnok? Eger?
– A huszadik madár aranyszínű. A nap sugaraiba van öltözködve. A fején korona. A korona egy gyémántja az öledbe hull.
– Ez jót jelent.
– Aztán megint vörös és fekete madarak szállanak egymás után. De sötétség következik... Nem látok többé semmit... Lánccsörgést hallok... A te sóhajtásodat...”
Gárdonyi Géza: Egri csillagok. Bornemissza Gergely élete, Budapest, Singer és Wolfner, 1909 – Magyar Elektronikus Könyvtár
Nem tudom, akad-e olyan magyar ember, aki, ha meghallja a Dobó István nevet, akkor ne jutna eszébe rögtön a Tinódi Lantos Sebestyén és Gárdonyi Géza „tollának jóvoltából” a magyar szépirodalomba is bekerült történelmi esemény, Eger várának 1552-es ostroma és annak dicsőséges megvédése? Reményeim szerint nincs ilyen ember, hiszen ez a haditett méltán került a magyar történelemkönyvek dicsőséges fejezetei közé. Ennek kapcsán Dobó Istvánt mindenki történelmi hősnek tekinti. Ez rendben is van így, hiszen nagy tettet vitt véghez katonáival a házáért. Azonban Dobó Istvánról nagyon sok kortársának körülbelül olyan véleménye volt, hogy egy pénzsóvár, durva, erőszakos köztörvényes bűnöző, aki gyilkosságoktól sem riad vissza. Miért van ez így? Napjainkban sokszor előfordul, hogy egy híres, a közért valamiféle jót tevő emberről, tudósoról, művészről, sportolóról kiderül, hogy magánemberként komoly, sokszor meglehetősen antiszociális jellegű afférjai vannak. Ha valaki a hadtörténelmi eseményekhez köthető személyek életútját tanulmányozza, akkor nem egyszer szembesülhet azzal a ténnyel, hogy a történelemben hősi szerepet betöltő katonák életrajzába bizony belekerültek olyan események, melyek a köztörvényes bűnözők és gyilkosok priuszában szerepelnek. Így van ez a 16. századi magyar történelem legendás várkapitányával, Dobó Istvánnal is.
Az egri „Végvári mulatságok” hagyományőrző rendezvényeken és az egri Dobó István Vármúzeumban évtizedeken keresztül Oláh Tibor (Furé) meglehetősen hitelesen alakította a rettenthetetlen várkapitány szerepét. A kép forrása: Oláh Tibor tulajdona
A régi nemesi származású Dobó család ruszkai székhelyű. Apja, ifjabb Dobó Domonkos 1505-ben Ung vármegye követe, földbirtokos, anyja a Kaplon nemzetségbeli Czékely Zsófia. Istvánnak öt testvére volt: két bátyja, Ferenc és László, egy öccse, Domonkos, két húga, Anna és Katalin. Apját egy birtokper kapcsán 1511 körül megölték. Testvéreivel a török elleni harcokban részt vettek, gondosan építették a szerednyei várukat. A Dobó család messze földön ismert kereskedőfamília volt, a kortársak nem túl hízelgő módon pénzsóvár, fukar embereknek tartották őket.
Dobó István ifjú korában az Egri csillagokból is ismert, tragikus sorsú Török Bálint, akkor nándorfehérvári bán udvarában szolgált mint hadnagy, de a nagyúr török fogságba kerülése után Ferdinánd király szolgálatába lépett. 1544-ben a király az egri püspökség tizedének beszedési jogával és az egri püspökség területén kivetett egyéb adók beszedésével bízta meg. Az egri vár ekkor még a református Perényi Péter koronaőr várkapitányának, Varkoch Tamásnak kezében volt, aki csak Perényi szabadon bocsátása fejében adta át az erősséget. 1548-tól tölti be Dobó a „közismert” tisztségét, az egri várnagyságot, először Zay Ferenccel. Mekcsey István csak 1551-től kerül a helyébe, amikor Zay az újonnan épült Szolnok kapitánya lesz. Miután hallott az Oszmán Birodalom korábbi terveiről és „mozgolódásairól” Dobó egri kapitánysága alatt folytatódott a vár korábban megkezdett megerősítése, amihez a kapitány az egri püspökség jövedelmeit is felhasználta. Megerősítette a falakat és korszerű tűzfegyverekkel, valamint jó minőségű kézifegyverekkel látta el a várat.
Ugyanezen év novemberében nevezték ki Oláh Miklóst érdemei elismeréséül egri püspöknek és kancellárnak. Oláh Miklós Heves vármegye örökös főispáni tisztét is viselte. A püspök és főispán távollétében Dobó István gyakorolta a püspök földesúri és főispáni tisztét is. Érdekességként ehhez kapcsolódik, hogy Dobó a korábbi protestáns várkapitányokkal ellentétben katolikus volt. 1544. július 6-án Sajószentpéteren gyűlést tartottak és a Tisza melléki nemesek kötelezték magukat arra, hogy az egri püspökség egyházi tizedeinek beszedési jogát – melyet korábban lefoglaltak – visszaadják a királynak, hogy a befolyt pénzből a király a várat megerősíttethesse. A pénz beszedésével az uralkodó Dobó Istvánt bízta meg.
Az egri ostrom közeledte a Dobó családnak bizonyos értelemben olyan volt, mint az éhezőnek egy falat kenyér. Ugyanis, mint említettem, a család nem volt mentes viselt dolgoktól, egyik szomszédjuk, Tegenyei Tamás ellen elkövetett birtoksértés, fosztogatás, garázdaság és erőszakoskodás miatt három fiútestvért, köztük Istvánt „fő- és jószágvesztésre” ítélte az uralkodó. Ez az ítélet az ostrom idején is érvényben volt, a hős várkapitánynak csak annyit sikerült elérnie, hogy az ítéletet egy évre felfüggesszék.
Dobó István, ahogy a valóságban kinézhetett. Dobó István síremléke. In. Marczali Henrik: Magyarország története, Budapest, Athenaeum, 1911. – Magyar Elektronikus Könyvtár. https://mek.oszk.hu/13700/13724 A kép forrása. Digitális Képarchívum
A cigányasszony jóslatában szereplő Sára 1550-ben jelent meg a viselt dolgairól egyre hírhedtebbé vált hős életében. A szolnoki vár megerősítési munkálatai során ismerkedett meg Sulyok Sárával, akit még ez év október 17-én feleségül is vett. Felesége családján keresztül rokonságba került a Török, a Balassa, a Bocskai és s Somlyai Báthori-családokkal. Házasságuk gyümölcseként három gyermek született: Ferenc; Damján és Krisztina. Ferenc később Bars vármegye főispánja, az első házasága után megözvegyült Krisztina pedig költő unokatestvérével, a szerelmes- és katonaverseiről híressé vált Balassi Bálinttal köti össze életét.
A török hadjárat előtt az újonnan épült, gyenge Szolnoki földvárat részben Dobó István tervei alapján építik újjá viszonylag korszerű erősséggé. Ferdinánd és az Alvincon gyalázatos módon meggyilkolt Martinuzzi (Fráter) György sikertelen országegyesítési kísérletét megtorlandó, 1552-ben megindul egy két irányból vezetett nagyszabású, Kara Ahmed ruméliai beglerbég és Hadim Ali budai pasa által parancsnokolt török hadjárat. A hadjárat során török kézre kerül Ság, Gyarmat, Szécsény, Hollókő, Buják, Veszprém, Drégely, Temesvár és végül a már egyesült sereg által, a korszerűsített Szolnok. Ezek után a támadó sereg számára az Ali pasa által „juhakolnak” titulált Eger következett.
Az ostrom 1552. szeptember 9-től október 17-ig tartott. Dobó évek óta számolt egy potenciális ostrom lehetőségével. Mint az események igazolták, igaza volt. 1548 és 1552 között szorgalmas erőfeszítéssel készítette föl az elhanyagolt várat a török elleni védekezésre. 1552 nyarán még csak mintegy 400 gyalogos és lovas katona állomásozott az egri várban. Dobó István kémeket alkalmazva, június 7-én értesült a török tényleges hadmozgásairól. A várkapitány tömérdek mennyiségű lőszert és élelmiszert halmozott fel a várban. A „pénzsóvár, kapzsi családi jellemvonás” itt mintha teljesen visszaszorult volna, hiszen a várba árut szállító parasztoknak akár kétszeres-háromszoros árat is kifizetett a vágóállatokért. Július 19-én Miksa főherceg utasította Pető Gáspár, Bornemissza Gergely és Zoltai István hadnagyokat, hogy csapataikkal vonuljanak be az egri várba és vegyenek részt annak esetleges ostromakor a védelemben. Ezekkel a tisztekkel Dobó nem kevés segítséget kapott, hiszen velük egy kiváló tisztgárda állt rendelkezésére. Ahogy Tinódi is írta:
„Vitézök ezök: egy Pető Gáspár,
Zoltai István szép lovagokval,
Az Bornemissza Gergely deákval,
Bémentek vala nagy szép drabantokval”
Tinódi Sebestyén: Egri históriának summája. In: Tinódi Sebestyén összes költeménye, Budapest, Arcanum, 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Az ostromló török létszámról megoszlanak a vélemények, az általánosan elfogadott nézet szerint kb. 40.000 fő ténylegesen harcoló török katona lehetett. Ezzel a sereggel Dobó – Sugár István adatai szerint – 1799 ténylegesen harcoló katonának és 269 „egyéb várbelinek” (szakácsnak, borbélynak, mesterembernek stb.) parancsnokolva „nézett farkasszemet”. Emellett az egri várban mindössze 24 ágyú állt rendelkezésre a törökök 140 ostromágyújával szemben. A várostromok során szokásba vett tüzérségi előkészítés olyan kegyetlen mérvű volt, hogy a török sereg elvonulta után –a csatakígyók gyilkos golyóbisait nem is számolva – csak nagyobb lövedékekből 12 ezret(!) szedtek össze a magyarok. Bár az óriási tüzérségi hátrány kapcsán megjegyzendő, hogy Bornemissza Gergely furfangos bombái és a rohamozó seregbe gurított, szakállaspuskákkal és bombákkal éllátott guruló „tüzeskereke” jelentősen javított a helyzeten.
A gyilkos ágyúzáporokat két általános roham is követte. Az első rohamra szeptember 29-én, a második és az ostromot eldöntő, két napig tartó véres kézitusára pedig október 12-én és 13-án. Ez utóbbit megelőzte a falak egy hétig tartó, kegyetlen ágyúzása. A roham során négy helyről támadtak Allah győzelemhez szokott katonái. A legerősebb sereget Ali maga vezette, velük állt szemben a Dobó által parancsnokolt csapattest. A várkapitány karján és lábán is megsérült. Dobó nagy segítségére volt, hogy körülötte nemcsak halára elszánt vitézei harcoltak, hanem még a Székely Bertalan által megfestett egri nők is. Köveket, tüzes koszorúkat, égő szurkot, forróvizet zúdítottak a „juhaklot” ostromlókra, akik közül nem egy jutott aznap „Allah Paradicsomába”. A rohamozókat minden ponton visszaverték, sőt zászlókat is zsákmányoltak. Miután a török seregnek Kászim napjára (október 26.) be kellett fejeznie az ostromot, több rohamot már nem intézett a rommá lőtt falakra. Kisebb, afféle „szurka-piszka” lövöldözgetések után, október 18-án végleg elvonultak a törökök és sor kerülhetett a bevezetőben már említett – a valóságban valószínűleg soha meg nem történt – romantikus jelentre a várkapunál.
A végső általános roham során a több helyen sebesült Dobónak nagy segítségére voltak a Székely Bertalan által megfestett egri nők is. In: Száz szép kép, szerk.: Laskay Gabriella – Magyar Elektronikus Könyvtár
Az ostrom után Dobó tiszttársaival október 19-én levelet küldött Nádasdy Tamás országbírónak, melyben leírta „a vár annyira összeomlott és földdel tétetett egyenlővé, hogy inkább tűnik mezőnek, mint várnak”. Miután a vár újjáépítéséhez nem kapott segítséget Ferdinánd királytól, Mekcseyvel együtt lemondott a várnagyi tisztről. 1553. március 11-ig töltötték be tisztségüket, onnantól Bornemissza Gergely és Zárkándy Pál lettek a várnagyok.
Ebben az időben még javában zajlottak az Erdély birtoklása körüli csatározások, mind a politikai, mind a fegyveres hadszíntéren. Az Egerbe 1552 őszén „jobb megélhetés reményében érkező” muzulmánok elkergetése után Dobó személyesen is belekeveredett az erdélyi, nyugalmasnak egyáltalán nem nevezhető eseményekbe. Az Erdélyre még mindig igényt formáló Ferdinándtól a bárói ranggal együtt Déva és Szamosújvár várát kapta meg jutalmul és egyúttal Kendi Ferenccel közösen erdélyi vajda lett. Azonban az ott dúló politikai csatározásokon már nem tudott úgy úrrá lenni, mint az Egert ostromlók támadásain. 1556-ban az erdélyi országgyűlés szakított a Habsburgok uralmával és elhatározta Izabella királyné visszahívását. Izabella hatalomra segítése végett, szultáni parancsra török, moldvai és havasalföldi seregek nyomultak Erdélybe. Balassa Menyhárt seregei tíz hónapig ostromolták a behódolni nem akaró Dobó szamosújvári várát. Dobónak újfent meg kellett tapasztalnia, hogy az uralkodó magára hagyta, ezért kénytelen volt – szabad elvonulás fejében – feladni a várat. Azonban Balassa katonái felfedezték, hogy a kivonulók poggyászszekerekben ágyúkat akartak kicsempészni a várból, ezért Dobó Istvánt Szamosújváron, mármint annak várbörtönében fogva tartották. Azonban a rátermett várkapitány 1557. november 15-én – Jean Marais-filmek jeleneteibe illő módon – a sötétség leple alatt a várfalon leereszkedve megszökött börtönéből. Erdélyi vajdasága idején a durva, erőszakos katona bűnlajstrommal terhelt „számláját” újabb cselekedettel mozdította el „pozitív mérleg” irányába. A katolikus(!) főúr ugyanis – öccsével, Domonkossal – lelkes támogatója volt annak a Károli Gáspárnak, aki később a „Vizsolyi Biblia” lefordítójává vált, ugyanis segítették az ő Wittembergi Egyetemen folyó tanulmányait.
1558-ban Erdélyről végleg le kellett mondaniuk a Habsburgoknak. Dobót újból bárói rangra emelték és elveszett birtokai helyett Léva várát kapta meg, emellett kinevezték Bars vármegye főispánjává. Jelentős vagyonát mutatja, hogy 7000 zálog arany fejében megkapta Telkibánya és Gönc mezővárosokat. Itt ismét a „keménykezű” Dobó Istvánnal találkozunk, aki nem ismerte el a mezővárosok kiváltságait, ezért a gönciek fel is lázadtak ellene. A lázadás eredménye nem éppen békés módon rendeződött, Dobó keményen leverte és megtorolta azt. Dobó István az 1560-as évekre az ország egyik legnagyobb földbirtokosa lett, 1562 és 1564 között a bányavárosi és környező végbeli főkapitányi tisztséget is betölti.
Hiába vált nagyhatalmú úrrá, annak a bizonyos jósló cigányasszonynak az utolsó mondatai végül mégis utolérték Dobó Istvánt. A Bornemissza Péter Ördögi kísértések című művében telhetetlen, kapzsi családok közt emlegetett, gazdálkodással és kereskedelemmel foglalkozó Dobók, ha a helyzet úgy kívánta, kíméletlenül elbántak szomszédaikkal, és mindent megtettek annak érdekében, hogy birtokot szerezzenek. Mivel az Ung és Bereg vármegyei birtokaik határosak voltak a Lengyel Királysággal, a királyi vámhelyek megkerülésével gyakorlatilag csempésztevékenységet is folytattak. A régóta duzzadó „Tegenyei-ügy” okozta végül a volt egri várkapitány vesztét. 1568-ban Pozsonyban emiatt tartóztatták le, de hát aki már egyszer Jean Marais-filmek jeleneteibe illő módon megszökött egy börtönből, annak most sem esett nehezére ilyesmit tenni. Így – a kortársak óriási közfelháborodásától kísérve – 1569-ben Dobót a pozsonyi országgyűlésre csalták, ahol rokonával Balassa Jánossal együtt elfogták és „felségárulás vádjával” börtönbe záratták. Ebből a börtönből Balassa János szökött meg Dobó két korábbi esetéhez hasonló módon (a várbeli „árnyékszék” alján lévő rácsra erősített lepedőkön leereszkedve), majd a Balassák Divényi és Kékkői várába vette be magát. I. Rudolf magyar király – hogy elkerülje Balassa egy esetleges török szövetségre lépését – megkegyelmezett neki. Balassa János esete körül játszódik Breszt Borisz Divényi történet című ifjúsági kisregénye. Dobó viszont ez esetben már nem volt ilyen szerencsés. Főispáni rangjától megfosztva élete utolsó éveit fogságban töltötte. 1572-ben végül kegyelmet kapott (egyes források szerint a fogság annyira megviselte, hogy a börtön árnyékszékén a kegyelmi levelével kitörölte a fenekét, mondván: „ennyit ér a császár kegyelme”). Szabadulása után visszatért szerednyei várába, ahol a megpróbáltatások úgy megtörték, hogy ebben az évben elhunyt. Dobóruszkán temették el.
Az Egri csillagokban olvasható egy jelenet, amelyben a harcokban elcsigázott várkapitány egyik este az ágyú mellett alszik el, de előtte könnyes szemmel imádkozik, Szent István király közbenjárását kéri Egerért. A Dobó család viselt dolgait szemlélve joggal felmerülhet bárkiben a kétely, hogy ez a jelenet „rózsaszín ködbe” burkolózott írói fantázia. A jelenet lehet, hogy a fantázia szülötte, de bármily furcsán hangzik, a könnyező szemmel elmondott imát/imákat teljes mértékben el tudom képzelni Dobó Istvánról. Nagy László és Klaniczay Tibor jellemzése tökéletesen lefedheti róla a valóságot:
„Egyik jellegzetes típusa volt azon reneszánsz kori magyar nagybirtokosoknak, akiket így jellemez Klaniczay Tibor, a jeles irodalomtudós: »szélsőségek között élték életüket, tetteik, politikai állásfoglalásaik telve voltak ingadozásokkal. Cselekedeteik mozgatórugói között nagy szerepet kapott a pénz, a hatalomvágy, a földbirtok halmozására, növelésére irányuló törekvés is. Politikai magatartásuk, állásfoglalásuk nem egyszer ingadozott akár a törökkel, akár a némettel szemben. Harcoltak egymással, jól lehet minduntalan kénytelenek voltak összefogni hol a török, hol mások ellen. Ám ha ezeket a főurakat életük sodrása olyan posztokra állította, ahol érdekük volt kitartani, akkor ott makacsul és hősiesen helyt álltak, s a haza minden rögéért készek voltak, ha kellett vérüket ontani.«, s sokan közülük habozás nélkül vállalták a hősi halál áldozatát is. Jóllehet mély vallásos meggyőződésüket hangoztatták, mégsem bízták sorsukat az isteni gondviselésre, hanem maguk irányították azt. Többnyire nagy testi erő, katonai virtus és szilárd akarat jellemezte őket, »merőben különböztek utódaiktól, a későbbi századok kifinomult, elkorcsult, degenerálódott arisztokratáitól.«”
Nagy László: „Megfogyva bár, de törve nem…”. Török háborúk viharában (1541–1699), [Budapest], Tankönyvkiadó, 1990, 57–58. – Törzsgyűjtemény
Kara Ahmed pasa „Kik miatt szégyönt ott vallott volna, Jobb vitézöket házba sem látott volna.” Életkép az egri „Végvári vigasságok” egyik rendezvényéről. A kép forrása: Oláh Tibor tulajdona
Köszönjük a Bornemissza János Hagyományőrségnek és Oláh Tibor úrnak képei közlésének engedélyét!
Felhasznált irodalom:
- Bánó Attila: A magyar nemes vitézsége, Budapest, Athaneum, 2009.
- Berecz Barbara: „Itt nem hirdetni, itt csak tanulni lehet a hazafiságot”. Az egri vár napja. Az Országos Széchényi Könyvtát blogja, 2022.10.17.
- Bornemissza Gergely. In: Nemzeti Névtér. Honlap.
- Bornemissza Gergely. In: Wikipédia
- Csiffáry Gergely: Mekcsey István egri várkapitány életrajzához. In: Az egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve 41 (2005), 99–131.
- Dobó István. In: Nemzeti Névtér. Honlap
- Dobó István (katonatiszt). In: Wikipédia
- Dolinay Gyula: Történelmi arcképcsarnok. Bőv. jav. kiad., Budapest, Országgyűlési Értesítő Ny., 1893.
- Gárdonyi Géza: Egri csillagok. Bornemissza Gergely élete, Budapest, Singer és Wolfner, 1909.
- Hóvári János: A hűtlen dobó, Budapest, Helikon, 1987.
- Istvánffy Miklós: Istvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája Tállyai Pál XVII. századi fordításában. 13–24. könyv, Budapest, Balassi, 2003.
- Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar életrajzi lexikon. átdolg. kiad., Budapest, Arcanum, 2001.
- Markó László (főszerk.): Új magyar életrajzi lexikon. I–VI., Budapest, Magyar Könyvkiadó, 2001–2207.
- Mekcsey István. In: Nemzeti Névtér. Honlap
- Mekcsey István. In: Wikipédia
- Nagy László: „Megfogyva bár, de törve nem…”. Török háborúk viharában (1541–1699), [Budapest], Tankönyvkiadó, 1990.
- Sugár István: Bornemissza Gergely deák élete, Eger, Dobó Vármúzeum, 1984.
- Szegő Iván Miklós: Balta a fejben, deák a börtönben – mi történt az egri hősökkel az ostrom után? In: Origo, 2012.10.13.
- Tinódi Sebestyén: Tinódi Sebestyén összes költeménye, Budapest, Arcanum, 1998.
Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)
Utolsó ítélet. In: Mátyás-Graduale, korvina, 1480 körül (?); Cod. Lat. 424., 14r – Kézirattár. A kép forrása: Bibliotheca Corvina Virtualis
November – Digitális Képarchívum 
Donáth Ferenc politikus és felesége, Bozóky Éva író otthonukban gyermekeikkel, Donáth Mátyással (1950) és Donáth Lászlóval (1955), 1956. A kép forrása: 
Donáth Ferenc politikus otthonában készült. A képen felesége, Bozóky Éva író, gyermekeikkel, Donáth Mátyással, Donáth Lászlóval és ifj. Donáth Ferenccel, 1961. A kép forrása: 
Kormos István. Fotó. In: Keresztury Dezső: A magyar irodalom képeskönyve, Budapest, Magyar Helikon, Móra, 1981. In: A Dunánál: magyarok a 20. században (1918–2000) CD-ROM, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001, hálózati változat – 
Kormos István: Szegény Yorick. Versek, Budapest, Szépirodalmi, 1971. – 
Az Európai Postaüzemeltetők Egyesülete (PostEurop) „Gyermekkönyvek” témájú 2010-es versenyén a 
Gulácsy Lajos: Nakonxipánban hull a hó. Festmény (1910 körül). In. Gulácsy Lajos: Varázslat (A varázsló kertje). In: Száz szép kép. Szerkesztő: Laskay Gabriella – 
Tolnay Klári Az én lányom nem olyan című filmben. In: Színházi Élet, 27. évf., 43. sz. (1937. október 17.). Címlapkép – 
Fadrusz János önarcképe. Az Országos Széchényi Könyvtár bejárati lépcsőházának jobb oldalán lévő Atlasz. Fotó: Kis Domokos Dániel
Fadrusz-villa. I. kerület, Lisznyay utca 5. A Fenyő és a Lisznyay utca által határolt területen. Fénykép, 1930-as évek. Nagyítás az eredeti [törött] üvegnegatívról – Magántulajdon
Fadrusz János síremléke. Fiumei Úti Sírkert, 28-díszsor-30. Fotó: Kis Domokos Dániel
Mátyás király szobra mintájának egyik részlete Fadrusz János műtermében. Paur Géza fényképe. In: Vasárnapi Újság, 45. évf. 5. sz. (1898. január 30.), 79. – 
Az Erdélyi Kárpát Egyesület, E. K. E. Múzeuma. Képeslap. „Keszey Albert könyv- és papírkereskedése, Kolozsvár, Mátyás király-tér 5.”, 1910 körül – Magántulajdon.
Botdísz. 1902 körül – Magántulajdon
Jászai Mari mint Medea Franz Grillparzer Medea című tragédiájában. Fotó: Strelisky, 1898. – Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti gyűjtemény [NSZ] KB J 131
Fadrusz műterméből. Balogh Rudolf fényképei. In: Vasárnapi Ujság, 50. évf. 44 sz. (1903. november 1.), 730. – 
Hauszmann Alajos: A magyar királyi vár, Budapest, Hornyánszky Nyomda, 1912. – 
Az Országos Széchényi Könyvtár lépcsőfeljáratának bal oldalán álló ősmagyar Atlasz talapzata. Fotó: Kis Domokos Dániel
Az Országos Széchényi Könyvtár lépcsőfeljáratának bal oldalán álló ősmagyar Atlasz. Részlet. Fotó: Kis Domokos Dániel
Fadrusz János mellszobra. Marton László alkotása. 2010. Fotó: Kis Domokos Dániel
A rendező (Huszárik Zoltán) Latinovits Zoltánnal a Szindbád című film forgatásán. B. Müller Magda felvétele. In: Szindbád, a halhatatlan: [Krúdy Gyula, Huszárik Zoltán, Sára Sándor, Latinovits Zoltán], szerk. és a fotókat kész. B. Müller Magda; graf. Huszárik Zoltán, Budapest, Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény Alapítvány, 2006. – 
Krúdy Gyula: Szindbád hazamegy, Budapest, Révai, 1940. Borító – 
Ipolyi Arnold portréja. In: Fraknói Vilmos: Ipolyi Arnold emlékezete, Budapest, Hornyánszky Viktor, 1888. – 
Ipolyi Arnold dolgozószobája a zobori plébánián. In: Pór Antal: Ipolyi Arnold váradi püspök élete és munkái vázlata, Pozsony–Budapest, Stampfel Károly, é. n. [1886]. – 
Ipolyi Arnold kanonoki ornátusban. In: Pór Antal: Ipolyi Arnold váradi püspök élete és munkái vázlata, Pozsony–Budapest, Stampfel Károly, é. n. [1886]. – 
Than Mór: Széchenyi és Deák kora, 1875. Szekkó mészfestékkel festve. A Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőháza . In: Száz Szép Kép című összeállítás – 
Erkel Ferenc: A Himnusz kottájának címlapja Deák Ferencnek szóló ajánlással. In: Haza és haladás. A reformkortól a kiegyezésig (1790–1867), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 7.) 2000. – 
Deák Ferenc névaláírása. In: A magyar irodalomtörténet képekben. Összeáll. és magyarázó szöveggel ellátta: Vende Ernő, Budapest, Athenaeum, 1905. – 
Rudolf Alt: Az Angol Királyné Pesten, Deák Ferenc lakóhelye. Az Angol Királyné vendéglő és vendégfogadó a pesti Duna-parton, az egykori Nagyhíd utca (ma: Deák Ferenc utca) torkolatában állt. In: Haza és haladás. A reformkortól a kiegyezésig (1790–1867), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 7.) 2000 – 
Deák Ferenc húsvéti cikke a Pesti Naplóban. In: A magyar nemzet története. Szerkesztő: Szilágyi Sándor, 1898 és 1908, Budapest, Athenaeum, 1895. – 
Porcelántál Deák Ferenc és az Andrássy-kormány tagjainak fotóival, 19. század második fele. Magyar Nemzeti Múzeum. In: Haza és haladás. A reformkortól a kiegyezésig (1790–1867), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 7.) 2000 –