Az 1877. július 27-én Pozsonyban született világhírű zongoraművész, zeneszerző és karmester Dohnányi Ernő (1877–1960) hagyatéka a komponista elhatározása szerint halála után az 1960-as évek elején került az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárába. E gazdag és sokszínű gyűjteményben néhány olyan dokumentum is képviselteti magát, amely a 20. századi magyarországi zeneélet első felének megkerülhetetlen alakja, Dohnányi Ernő születésnapjához köthető. Jelen áttekintés ezekből közöl egy válogatást.

Dohnányi Ernő 1905 körül – Színháztörténeti és Zeneműtár: Dohn-hagyaték. Fényképek A/20/a

A köszöntők közül természetesen a levelek között találhatjuk a legtöbb példát arra, hogy családtagjai mellett kollégái is megemlékeztek Dohnányi születésnapjáról. A korai dokumentumok közül különleges jelentőségű iratnak tekinthető az a német nyelvű levél, amelyet 1889. július 26-án a pozsonyi Szent Márton-dóm orgonistája, Karl Forstner (vagy Forstner Károly) címzett a mindössze tizenkét éves tanítványának, Dohnányinak. A levélben nem csupán Forstner születésnapi jókívánságait, de a mester egy közelgő Dohnányi-hangverseny műsorösszeállítására vonatkozó elismerő szavait is olvashatjuk.

Karl Forstner levele Dohnányi Ernőhöz, 1889. július 26. – Zeneműtár, Dohnányi-hagyaték, jelzet nélkül

A Dohnányi-hagyatékban unikális dokumentumnak tekinthető az az autográf vers is, amelyet a nemzetközi hírű gyermekgyógyász, egyetemi tanár, dr. Bókay János (1858–1937) írt Dohnányi Ernő ötvenedik születésnapja alkalmából, 1927. július 27-én. A Dohnányi családdal szoros barátságot ápoló orvos-professzor születésnapi ihletettségű költeménye érzékletesen írja körül a zeneszerző magyarországi zeneéletbeli tevékenységének jelentőségét, miközben a trianoni békediktátumra, valamint Dohnányi egyik operájára is utalt verse utolsó szakaszában. A „magyar daltól hangos zengő-torony” zárómondat ugyanis nem mást, mint az 1922-ben bemutatott, A vajda tornya című Dohnányi-opera egy korábbi címváltozatát (A zengő torony) sejteti.

Bókay János: Versköszöntő Dohnányi Ernő ötvenéves születésnapjára – Színháztörténeti és Zeneműtár, Dohnányi-hagyaték, jelzet nélkül

A költemény mindenesetre nem előzmények nélkül született, Dohnányi ugyanis 1927. április 19-én, Bókay 70. születésnapja alkalmából ünnepi kompozícióval lepte meg barátját, mégpedig a zenekedvelő professzor egyik témájára komponált variációival (Változatok Bókay bácsinak egy témájára). Mivel tudomásom szerint a szóban forgó vers még nem került publikálásra, az alábbiakban teljes egészében közöljük a költeményt.

• 
• 

A gyűjtemény születésnapi köszöntői közül a legimpozánsabb az a díszdoboz, amelyet 1922-ben, Dohnányi művészi pályafutásának 25. évfordulója alkalmából ajándékoztak bartárai, tisztelői a komponista számára. Az intarziás, Reményi József (1887–1977) készítette bronz kisplasztikával díszített fadoboz külső megjelenése szemet gyönyörködtető, s ez valójában a díszdoboz tartalmáról is elmondható. Hatvanhét díszes lapon, kézzel illusztrált keretbe foglalva olvashatjuk az első oldalakon Kozma Andor (1861–1933) Dohnányi előtt tisztelgő versét, majd a korszak prominens személyiségeinek – művésztársaknak, politikusoknak és a szellemi elit legfontosabb képviselőnek – aláírását. A rendkívül aprólékos grafikai munkát az Amerikában világhírnévre szert tett illusztrátor, Dobozyné Seredy Kató (Kate Seredy, 1899–1975) készítette el. De hogy pontosan kiknek a dedikációját rejti a doboz, és hogy milyen jelentése van egyes lapszéli ábrázolásoknak, arról a későbbiekben, a kerek évforduló folyamán számolunk be.

Laskai Anna (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Felhasznált irodalom:

• Kelemen Éva: Dohnányi Ernő családi levelei, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár – Gondolat Kiadó – MTA Zenetudományi Intézet, 2011.
• N. N.: „»A zengő torony« és »A tenorista«. Dohnányi Ernő nyilatkozik az operáiról”. In: Színházi Élet, 9. évf. 6. sz. (1920. február 8–14), 7–8. ó
• Gyűjteményes kiadása: Kusz Veronika (közr.): Dohnányi Ernő. Válogatott írások és nyilatkozatok, Budapest, Rózsavölgyi és Társa, 2020, 273–275.
• Podhradszky Imre: „The Works of Ernő Dohnányi”. In: Studia Musicologica, 4. évf. 6. sz. (1964), 357–373. 

„Saját halálunk sose fáj úgy, mint mások halála”
(Weöres Sándor)

Dr. Ferenczy Endréné Wendelin Lídia (1933–2024)

Nehéz tudomásul venni... Dr. Ferenczy Endréné Wendelin Lídia nincs már közöttünk.
Az elmúlt hetven év – a nemzeti könyvtár létének közel harmada! – elválaszthatatlan az ő személyétől és gazdag, maradandó életművétől.
Lídia egy életre elkötelezte magát a nemzeti könyvtár mellett: már az egyetemi gyakorló évét is az OSZK-ban töltötte, majd államvizsgája után, 1956-ban a Bibliográfiai Osztályra kapott kinevezést. A továbbiakban tapasztalatot szerzett a nemzeti könyvtári munka csaknem valamennyi fontos területén: foglalkozott az állománnyal, a tájékoztatási, olvasószolgálati és gyarapítási munkával, a különgyűjteményekkel. 1995-ös nyugdíjba vonulásáig egyfolytában a nemzeti könyvtárban és a nemzeti könyvtárért dolgozott, s nyugdíjas éveiben is folytatta tanácsadói, oktatói és publikációs tevékenységét.
Magam 1962-ben kerültem az akkori, mára legendás emlékű Hírlaptárba. A nemzeti könyvtár személyi állománya ekkor talán 250 fő volt (a költözés tájékán érte el a 700-at), így előbb-utóbb, így-úgy (étkezde, az épületek közti séta, folyosói beszélgetések, értekezletek révén stb.) szinte mindenki ismerősünkké vált.
Ferenczyné Lídia ekkor már tekintélyt sugalló jelenség volt magas termetével, fekete hajkoszorújával, energikus, célratörő, néha szenvedélyes beszédével. Fiatalon lett főosztályvezető, s mint ilyen, meghatározó szerepet vállalt a budai Várba költözés előkészítésében, a programok kidolgozásában, a végrehajtás kínosan hosszúvá vált időszakában (az épület első hivatalos befejezési határideje 1968 volt, ténylegesen azonban csak 1984–1985-ben költözött a könyvtár a Budavári Palota F épületébe).
Ferenczyné szakmai életútjának minden állomását bemutatta az a 2016-ban készült laudáció, amelyet Rácz Ágnes igazgató készített a Bibliothecaria Emerita cím adományozása alkalmából. Ezért én most csak néhány fontos momentumot emelek ki életéből, a gazdag életműből.
Édesapja a Magyar–Olasz Bank tisztviselőjeként került Sátoraljaújhegyre s egy, a debreceni egyetemen tanuló kisasszonnyal házasságot kötve 1933-ban született meg lányuk, Lídia. Pár év múlva a család visszatért Budapestre, így az iskolákat már ott végezte (említést érdemel, hogy az evangélikus leánygimnázium növendéke volt).
Szakmai tevékenységére áttérve meghatározó jellegűnek tartom azt a programot, amelyet Ferenczyné a vári épület hatalmas, 7. szinti olvasószolgálatának működésére dolgozott ki. Röviden: minden térség külön zárt egységet képez, állandó átjárási ellenőrzésekkel, avagy az olvasó szabadon használja a teljes térséget, az összes kézikönyvtárral. Nem kell ecsetelnem, milyen fontos, hogy ez utóbbi, azaz Lídia koncepciója győzött a „konzervatív” konkurenssel szemben. Úgy is mondhatnám, egy európai szemlélet váltotta le a „poroszosat”.
Jóború Magda főigazgató (1918–1982), aki 1958-től haláláig vezette a nemzeti könyvtárat, különösen nagyra értékelte Lídia – hozzá hasonlóan – energikus, lényegre törő személyiségét. A főigazgató maga vállalta halála előtt behívta Zircz Pétert, egyik helyettesét és engem, s személyes szavakkal ajánlotta őt figyelmünkbe. Akkor nem érthettem e gesztusát: napokkal később bekövetkezett halála tárta fel előttünk, hogy lényegében végrendelkezett.
Lídia nem egyszerűen kiváló szakmai felkészültséggel és elsőrendű vezetői tulajdonságokkal rendelkezett, hanem szívesen, egyben mesteri módon volt képes átadni tudása legjavát. Oktatói, tankönyvírói munkája, a Könyvtárosok kézikönyve számára írott fejezetek (3. kötet) révén százak, ha nem ezrek jövőbeni munkájának színvonalát alapozta meg. Írásmódja stílusát tanítani lehetne: a legjobb értelemben vett klasszikus világosság teszi jól befogadhatóvá minden gondolatát. Talán megengedhető a feltételezés, hogy ókortörténész férje is hatással volt rá e tekintetben.
Évtizedekig készült, s végül 2010-ben látott napvilágot az opus magnum: a Horthy-korszak sajtóbibliográfiája, három kötetben 2500 oldalon. Száz évre szólóan megalapozta ismereteinket. Csak az igazi tudós, aki a bibliográfia műfaját értékelni tudja, mérheti fel, mit jelent egy ekkora korpusz, ahol minden írásjelnek precízen kell megjelennie.
Szívesen emlékezett fiatalkori társaira. Amikor 2021-ben ünnepi kötetet szerveztünk a kilencvenéves Papp István és Katsányi Sándor tiszteletére, színes anyagot adott az ötvenes évek első felében már oroszlánkörmeiket megvillantó „fiúkról” (Papp István, Bereczky László, Kiss Jenő stb.).
Ekkori kapcsolatunk keretében kértem, halkan unszoltam is: rögzítsük, s ossza meg emlékeit életútjáról, az őt támogató főigazgatóról, meghatározó pályatársairól… Sajnos, nem vállalta, talán úgy érezte, ezt nem tudja a számára megszokott színvonalon teljesíteni.
Aki ismerte munkásságát, egyetért velem: az elmúlt hosszú-hosszú évtizedek hazai könyvtárügyének rendkívüli teljesítményt felmutató, példamutató életművet alkotó személyiségét kell a magunk és utódaink számára méltó módon megidéznünk, megörökítenünk. E szerény sorok az első kísérlet műfajába tartoznak. 

Sonnevend Péter 

Kapcsolódó tartalom: Elhunyt Ferenczy Endréné Wendelin Lídia (1933–2024). In: Az Országos Széchényi Könyvtár honlapja

Az 1994 óta minden évben a University of Leeds szervezésében megrendezett International Medieval Congress idén is több mint kétezer középkorászt szólított meg a világ minden tájáról. Az idei, 2024. július 1. és 4. között megvalósult esemény hívószava a válság volt, e köré szerveződtek a párhuzamosan zajló szekciók és kerekasztal-beszélgetések.

Az International Medieval Congress logója

A fennállásának ötvenedik évét ünneplő HUN-REN – OSZK Fragmenta et codices Kutatócsoport, amelynek 2002 óta könyvtárunk ad otthont, a harmincadik, jubileumi kongresszuson első ízben képviseltette magát. A kongresszuson három kutatónk, Hende Fanni, Orsós Julianna és Tomkó Zoltán is előadást tartott.
Hende Fanni, a kutatócsoport tudományos főmunkatársa, Bolyai-ösztöndíjas kutató előadásában egy olyan töredékcsoportot mutatott be, amely a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában, a Magyar Kamara Archívumában őrzött két, kora újkori számadáskönyv kötéstáblájából kerültek elő. Érvelésében meggyőzően bizonyította, hogy a Henricus de Ratisbona Vocabularium című művének töredékei, jóllehet az őrzőkönyvek alapján magyar eredetűnek gondolhatnánk, mégis a bécsi Domonkos-rendhez köthetők. A szekciót a Leeds-i Egyetem oktatója, Dr. N. Kivilcim Yavuz, elismert kéziratkutató moderálta. Munkatársunk előadását élénk érdeklődéssel hallgatták a résztvevők, és biztatták, hogy eredményét nemzetközi folyóiratban publikálja.

Hende Fanni Newly Discovered Fragments of Henricus de Ratisbona’s Vocabularius Lucianus Used as Part of a Bookbinding of an Account Book which Used to Belong to the Hungarian Chamber című előadása

Tomkó Zoltán, kutatócsoportunk szerződéses munkatársa, a Szegedi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolája Neolatin irodalom alprogramjának doktorandusza, az SZTE Kulturális Örökség és Digitális Társadalom Kutatócsoport, illetve az OSZK–SZTE Kulcsár Péter Historiográfiai Kutatócsoport tagja egy diplomácia- és kommunikációtörténeti szekcióban mutatta be kutatási eredményeit. A tematikus panelt a University of Iceland munkatársa, Katrín Lísa L. Mikaelsdóttir hirdette meg és moderálta. Előadásában Zoltán a három részre szakadt Magyarország diplomácia-és hadtörténetének egyik kulcsmomentumát, I. Szulejmán utolsó, 1566. évi magyarországi hadjáratát mutatta be historiográfiai aspektusból. A kortárs történetírók a háború kitöréséért és katasztrofális kimeneteléért való felelősség kérdését pártállásuknak megfelelően értékelték, és az ellenkező oldalt (a Habsburg-, vagy éppen a Szapolyai-pártot) tették felelőssé. Az előadásban Zoltán külön kiemelte és érzékletes példákkal illusztrálta Forgách Ferenc történetírói pozícióit, szempontjait és módszereit.

Tomkó Zoltán Blaming the Other: Scapegoating in a Divided Hungary after Suleiman’s Final Campaign című előadása

Orsós Julianna, kutatócsoportunk tudományos munkatársa előadásában a Domonkos-rend késő középkori válságáról, a rendtartomány felbomlásáról és Teutonia tartományba történő beolvadásáról beszélt. Miközben a ferences rend misszióit, szentté avatásait tekintve sikeres volt, a domonkosok válsággal néztek szembe. A rend intézményeinek legtovább működő testülete, az előbb Erdélybe, majd Nagyszombatba és Pozsonyba menekülni kényszerült Nyulak-szigeti apácakolostor azonban még több mint fél évszázaddal Buda elfoglalása után is aktív jogi entitásként működött, a legmagasabb politikai körökkel állt kapcsolatban, ezt pedig egy egyedülálló joggyakorlattal tudták megvalósítani. Jogi képviseletüket és birtokaik igazgatását hátramaradt jobbágyaik valósították meg, ami minden kánonjogi előírásnak ellentmondott, többek között ebben is unikálisnak számított. Ezért is kivételes a Nyulak-szigeti apácák leleményessége és diplomáciai ereje.
A szekciót Andrew Marsham, a University of Cambridge professzora  moderálta és szorgalmazta a bemutatott eredmények idegen nyelven történő mielőbbi publikálását.

Orsós Julianna Losses, Failure, Redesign: The Crisis of the Dominican Order in the Late Medieval Kingdom of Hungary című előadása

A konferencia ideje alatt munkatársaink új tudományos kapcsolatokat építettek, képviselve Magyarországot, az Országos Széchényi Könyvtárat és a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózatot.

Tomkó Zoltán, Orsós Julianna és Hende Fanni a University of Leeds campusán

Orsós Julianna, Hende Fanni, Tomkó Zoltán
(HUN-REN – OSZK Fragmenta et codices Kutatócsoport)

Az abszurd humor, az irónia, az élőbeszédet imitáló, a stílusszinteket mesterien keverő művészet kedvelői számára örömteli hír, hogy az 1953-ban elhunyt Szép Ernő szövegei a védelmi idő lejártával, 2024 januárjától elektronikus formában mindenki számára elérhetővé váltak a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Ez adta az apropót a lírikusként, próza- és drámaíróként is tevékeny Szép Ernőről, valamint műveiről a könyvtárunkban 2024. május 15-én megrendezett szóló kerekasztal-beszélgetésnek.
A beszélgetés során számos kérdés merült fel, amelyre válaszokat kerestek az emlékest beszélgetőpartnerei: Gajdó Tamás, Győrei Zsolt, Jakab-Balogh Lilla, Pányik Tamás, Széchenyi Ágnes és Tverdota György. Hogy látja Szép Ernőt a ma olvasója, színházi közönsége, illetve az irodalomtudomány? Vajon hogyan befolyásolta a megítélését a kabarénál induló karrierje? Mi magyarázhatja a Szép Ernő-drámák hatvanas évek óta töretlen népszerűségét? Hova helyezzük Szép Ernőt a mai irodalmi palettán?
Szép Ernő verseit a Nyugat indulásának első évétől közölte. Az első nemzedék tagjaként és ismert kabarészerzőként sokáig nagy tekintély övezte. Mindig volt helye többek között a Nyugat Centrál, illetve New York Kávéház asztalainál, barátainak nagy része is a lap írógárdájába tartozott.

Szép Ernő dedikált portréja, Budapest, 1912. Képes levelezőlap. Jelzet: KA 4811/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az 1920-as évek közepére két verseskötete, egy kisprózai, illetve egy egyfelvonásosokat tartalmazó gyűjteménye jelent meg, valamint bemutatták A hasbeszélőt (a Nyugat matinéján a Vígszínházban, 1912. március 10-én), illetve első egész estés színpadi darabját, Az egyszeri királyfit (1913. december 19, Nemzeti Színház), ugyan nem túl nagy sikerrel.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

1933-ban Baumgarten-díjat kapott. A nagy presztízsű Nyugat táborához való tartozása, újságírói tevékenysége, illetve folyamatosan műsoron levő kabarédarabjai ismert és elismert szerzővé tették.
Pályája és életútja az ígéretes pályakezdést követően azonban nem a várakozásoknak megfelelően alakult. Szép Ernőt mint magánembert az első világháború, a világválság, a zsidóság diszkriminációja és a második világháború krízisei egyaránt mélyen érintették. Helyzete a második világháború ideje alatt és az azt követő években válságossá vált: a zsidótörvények életbeléptét követően egzisztenciálisan veszélybe került, alig jutott publikálási lehetőségekhez. 1944 augusztusában csillagos házba internálták, csupán a svéd követség mentelmi útlevelével szabadult rövid időre. 1944. október 20. és november eleje között a nyilasok munkaszolgálatra hurcolták, családját is súlyos csapások érték, több testvére meghalt, Szép Ernőnek magának a fél lába megfagyott.
Vida Lajos így foglalja össze a kortársak főbb kritikai pontjait a szerzővel szemben:

Szép Ernő (Strelisky felvétele), Budapest, é. n. Jelzet: KC XVI 4. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Szép Ernő utóélete sem zökkenőmentes. Az 1945 utáni irodalmi köztudatban róla kialakult kép változásait részletesen Vida Lajos fejtette ki (i. m., 238–265.) A szerző iránti ingadozó intenzitású, általában inkább halvány érdeklődés évtizedei után – talán Tandori Dezső kitartó figyelme nyomán, talán a centenárium dinamizáló voltának vagy a posztmodern irodalom új érdeklődési irányainak köszönhetően – a ’60-as, ’70-es évektől kezdődően a színházakban kisebb Szép Ernő-reneszánsz alakult ki, darabjai a kis- és nagyszínházak repertoárjának szerves részévé váltak. Ugyanakkor a színházi sikerek csak mérsékelten ösztönözték az irodalomtörténeti újraértékelést. Míg Szép Ernő az irodalmi kánonból kiszorulni látszik, a színházi kánonnak kétségtelenül szerves részévé vált. A primer szövegek hozzáférhetősége (immár online is) és a színházi sikerszériák ellenére a Szép Ernő-recepció meglehetősen hiányos. Az elmúlt évtizedben azonban szakmai közegben is egyre nő az igény műveinek értő újraolvasására. A Petőfi Irodalmi Múzeumban 2014-ben megrendezett Szép Ernő-konferencia iránt a kutatók részéről tanúsított érdeklődés mutatja, hogy megérett az idő a felülvizsgálatára annak a szerepnek, amelyet a szűkös szakirodalom a sokoldalú, próza- és drámaíróként egyaránt tevékeny szerzőnek szánt. Ehhez a kezdeményezéshez csatlakoztak a kerekasztal-beszélgetés tagjai, akik igyekeztek javaslatot tenni Szép Ernő irodalomtörténeti szerepének újragondolására, a kortárs irodalommal való kapcsolatrendszerének feltérképezésére, az ismert vagy kevéssé ismert szövegek újraértelmezésére. Reméljük, ez csak a kezdet…

Jakab-Balogh Lilla irodalomtörténész

Kovács András Ferenc 1959. július 17-én született Szatmárnémetiben. Itt érettségizett 1978-ban az 5. számú Ipari Líceumban (1948-ban történt alapításakor és jelenleg is Kölcsey Ferenc Főgimnázium). A kolozsvári egyetem bölcsészkarán szerzett magyar–francia szakos tanári oklevelet 1984-ben. 1984 és 1989 között Székelyudvarhely térségében, Szentábrahámon, Siménfalván, Székelykeresztúron tanított. A rendszerváltás után néhány hónapig a marosvásárhelyi Nemzeti Színház aligazgatója (a magyar társulat vezetője), illetve az Igaz Szó folytatásaként megindult Látó című szépirodalmi folyóirat versrovatszerkesztője, 2008-tól 2019-ig a lap főszerkesztője volt.

Kovács András Ferenc az Országos Széchényi Könyvtárban, Jékely Zoltán centenáriumi kiállítása megnyitóján. (2013. november 6.). A kép forrása: Indafotó

A negyedik Forrás-nemzedék kiemelkedő művészeként indult el a költői pályán a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatában 1983-ban megjelent Tengerész Henrik intelmei című verseskötetével. Lírájának legszembetűnőbb sajátossága már ettől az első színrelépéstől kezdve a versnyelv sokszínűsége, amely igen sok rétegből épül fel: archaikus-népies-régies, zsánerszerűen bájos, patetikus, könnyed vagy éppen földhözragadt, vaskos, vulgáris elemek egyaránt föllelhetők benne. Bemutatkozó kötetének első méltatója, Cs. Gyímesi Éva ezt írta róla:

Tudós rafináltság. Egzisztenciális költészet

A „tudós rafináltság” Kovács András Ferenc esetében valóban nem túlzás. Igazi „poeta doctus” volt ő, a nagy elődökhöz, Balassihoz, Csokonaihoz, Weöres Sándorhoz, Dsida Jenőhöz, Szilágyi Domokoshoz hasonlóan, aki az egyetemen verstanvizsgán, zárthelyi dolgozatként egy alkaioszi óda megírására és annak parodizálására is vállalkozott. Stílusának fontos karakterjegye a már fentebb elmondottak mellett, hogy egész költői pályája során a paródia, travesztia, az ironikus stílusmontázs mestere volt. Cs. Gyímesi Éva kritikájának címe arra utal, hogy ezen adottságának megfelelően verseiben sok nevet és sokféle szerepet öltött magára, mintegy elrejtvén ezáltal saját egyéniségét. Versalanyként újra meg újra azt a feszültséget élte meg, amelyben emberi létünk véletlenszerűségének érzése és lelkünk mélyén szükségszerűnek vágyott végső célja, rendeltetése között hányódva van részünk nap mint nap. Egyfajta egzisztencializmus az övé: a létbe dobott alany bizonytalanságát érzékeli, aki csak azt tudja, hogy nem ő akarta így, nem ő a végső oka, és még kevésbé célja önmagának. Az eszmélet rácsodálkozik a véletlenre, a pillanatra, amelyben megfogant és amelyben épp most cselekszik. Nem tud belenyugodni ebbe az esetlegességbe. Csak azt tudja, hogy egyedi léte csupán egy lehetőség a korlátozott emberi lét számára felfoghatatlanul sok esély közül, amelyben az emberi minőség megvalósulhat. Érzi a felelősséget, hogy ezt a nyitott, alaktalan lehetőséget szabad emberként neki kell egyetlen otthonává, személyes, megformált életévé alakítania.

A költői én magányos vívódásai. Kétség és bizonyosság

Ez a játékos nyelvi és formai gazdagság tehát egy létfilozófiai vívódás (dubito ergo sum) kivetülése. Mint például a Szélnek eresztett menazsériák című vers végén:

A magányos lét, a bizonytalan létbevetettség képsorait láthatjuk az Erdélyi töredék című költemény elején is:

A közvetlenül ezt követő költemény elején pedig már az a gondolat is megjelenik, hogy ezt a létbevetettséget nem a vak véletlen uralja, hiszen a történelem folyamán minden a Teremtő örök terve szerint történik. Ezek a sorok egyszerre utalnak a valamennyi történelmi keresztény felekezet által elfogadott, az isteni gondviseléssel kapcsolatos alapfogalmakra: létben tartás, egyetemes, természetes isteni együttműködés (conservatio, concursus), illetve arra, hogy a történelem és a személyes üdvtörténet gyakran hasonló, szinte pontosan ismétlődő epizódokból tevődik össze:

Kovács András Ferenc: Vásárhelyi vásár. Versek kicsiknek, nagyoknak, Kolozsvár, Koinónia, 2003. – Törzsgyűjtemény

Hasonló gondolatok köszönnek ránk pár évvel később, az Adventi fagyban angyalok, 1994–1997 című kötet két egymást követő verséből is. Fontos kiegészítés itt az előbbi szövegekhez képest, hogy a létbevetettség cudar magányát a megtört szív, az őszinte alázat képes feloldani:

A következő versből pedig azt is megtudhatjuk, hogy e fénylő, misztikus kezek a Teremtő kezei, a pengető ujjak az ő ujjai (Az Isten ujja ez. – Digitus Dei est hic. Exodi 8. v. 19.):

A közelmúltig Varró Dániel mellett szinte csak Kovács András Ferenc volt még olyan magyar költő, akinek a versei nem kerülik meg a hagyományos műfajmegjelölő szabályokat, ugyanakkor mégis posztmodernek – abban az értelemben, hogy ez a líra egy középpontját veszített, bizonytalan, szétesett világból indul ki, mégis visszatalál a biztos kiindulóponthoz, amely a szétzilált világot egésszé teszi. Az egzisztenciális rémület és bizonytalanság nála inkább csak a túl közeli perspektívából ered a költői pálya kezdetén. A kilencvenes évekre ez a nézőpont kitágul, beleépül az öröktől fogva való kezdet és vég, amelyek távlatában szinte minden emberi gond megszűnik, kisimul minden gyűrődés az Idő arcán.

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

2024. június 11 és 14 között az olaszországi Santa Maria Capua Veterében rendezték meg a 2024-es Symposium Peregrinum konferenciát History Changing Prophecies (Történelemformáló jóslatok) címmel. A konferencia rendezői a Brandeis University, Boston, az Università degli Studi della Campania Luigi Vanvitelli és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem voltak.
A sok éve rendszeresen megrendezett vándorkonferencia témái a klasszikus antikvitás vallástörténetének egy-egy, az európai művelődést máig ható érvénnyel meghatározó kérdése köré épülnek fel, a helyszínt pedig olyan kisebb, ám kulturális értékekben gazdag városok biztosítják Olaszországban vagy Magyarországon, amelyek lehetővé teszik a résztvevők számára, hogy inspiráló környezetben, a nagyvárosokból elvonulva oszthassák meg egymással kutatási eredményeiket.
A 2024-es konferencia előadásai a jóslatok szerepét vizsgálták a mediterrán régió történelmében. Legyen szó akár az istenek intézményesült keretek között működő jósdáiról vagy magánszemélyek, politikusok égi üzenetnek tartott álmairól, a jóslatok gyakran alapvető mértékben befolyásolták Európa történelmét. Az ókoriak számára a jósisten első sorban Apollón volt, akinek delphoi jósdájában egy transzba esett jósnő, a Pythia válaszolt a hozzá fordulók kérdéseire. Hasonló jósdák léteztek a görög kultúrájú Dél-Itáliában is. Apollón jóslatai alapvetően formálták az államok és vezetőik döntéseit már a mítoszok korában is, ahogyan a valós történeti események idején is, kétértelműségükkel gyakran csak nagyobb bajba sodorva a kérdés feltevőjét. Apollón nyilatkoztatja ki Oidipusz király végzetes jövőjét, Delphoiból érkezik a biztatóan hangzó jóslat, amelynek hatására Kroiszosz király megtámadja Perzsiát, ám rá kell döbbennie, hogy a birodalom, amelynek pusztulását okozza döntésével, nem a perzsáké, hanem saját királysága. Ezzel szemben Themisztoklész helyesen értelmezi az apollóni figyelmeztetést, miszerint Athént fából ácsolt bástyák védhetik meg, és hajóflottát épít a perzsák ellen. Az ókori Rómában szinte semmilyen hivatalos ügybe nem fogtak az istenek akaratának kifürkészése nélkül: a madarak röpte, a szent csirkék étvágya vagy az áldozati állat májának deformitásai mind utalhattak az isteni tetszésre vagy éppen helytelenítésre. Apollón jósnői kerülőúton még a kereszténységben is megtalálták a maguk helyét: a hiedelem szerint ők is megjósolták Krisztus eljövetelét, így kerülhettek a Sixtusi-kápolna mennyezetére az ószövetségi próféták közé a pogány Sibyllák, azaz Apollón jós papnői. A jósdák titokzatos világa minden kor képzeletét izgalomban tartotta a maga sajátos romantikájával, mint azt Camillo Miala XIX. századi festő A jósda című festménye is tanúsítja, amely a jelen konferencia plakátjainak és meghívóinak is illusztrációjául szolgált.

Camillo Miala: A jósda, 1880. The J. Paul Getty Museum Los Angeles. A kép forrása: Google Arts & Culture

A konferencia helyszíne, Capua elsősorban Spartacus rabszolgalázadásáról ismert, de a Nápolyi-öböl közelében működött a cumae-i Sibylla is, akinek a jóslatai nagy jelentőséggel bírtak a rómaiak számára, és itt található az Avernus krátertava is, amelyet az Alvilág bejáratának hittek. A konferencia résztvevői továbbá megtekintették a környék néhány kiemelkedő jelentőségű régészeti lelőhelyét, hiszen Capuában áll Itália második legnagyobb amphitheátruma, illetve egy híres és különleges szépségű Mithras-szentély: a keleti istenség ezen kultuszhelyén a misztériumvallásban központi jelentőséggel bíró jelenetet nem szobor vagy dombormű formájában helyezték el, hanem freskóként, ám ennek ellenére épségben vészelte át az évszázadok viharait.

Capua római kori Mithras-szentélye. Fotó: A szerző

A vidéket középkori emlékek is díszítik: Capua közelében van Sant’Angelo in Formis apátságának XI. századi temploma, amelynek egész belső terét korabeli freskók ékítik.

Sant’Angelo in Formis apátságának XI. századi temploma. Fotó: A szerző

A konferencián előadásom címe Speaking Statues as Instruments of Politics (Beszélő szobrok mint a politika eszközei) volt. A római kor utolsó nagy keresztényüldözésére Diocletianus alatt került sor. A több fázisban, fokozatosan kibontakozó üldözés minden szakaszát egy-egy császári jóslatkérés vezette be, amelyekben az ókori jóslás minden módszere szerepet kapott: így a hagyományos béljóslás és a transzban jövendőt mondó jóspapnők mellett maguktól beszélő szobrokra is történik utalás. Előadásomban amellett érveltem, hogy a jóslatkérések motivációja nem csupán politikai számítás volt, hogy a jósdák tekintélyét a politikai manipuláció eszközeként használják a lakosság irányában, hanem a politikai elit azon félelme, hogy a keresztények jelenléte csakugyan veszélyeztetheti a politeista istenekkel való szakrális kommunikációt.

Tóth Anna Judit Speaking Statues as Instruments of Politics (Beszélő szobrok mint a politika eszközei) című előadása a Campaniai Egyetemem megrendezett Symposium Peregrinum 2024 című konferencián 

Tóth Anna Judit (Régi Nyomtatványok Tára)

Ismét mérföldkőhöz érkezett Kiss József (1843–1921) költő, szerkesztő levelezésének feldolgozása. A Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában őrzött korpusz digitális feldolgozása 2021-ben kezdődött a PIM gyűjteményei, illetve az ott megalakuló Digitális Bölcsészeti Központ szakmai együttműködésében. A csaknem 1400 darabos gyűjteményből most újabb 336 levelet teszünk közzé a dhupla.hu (dHUpla – Digital Humanities Platform) oldalon, így mintegy 500 levél válik olvashatóvá, kutathatóvá a felületen. A kényelmesen böngészhető, kereshető, szűrhető, bőségesen metaadatolt digitális forráskiadás ezzel a jelentős bővüléssel izgalmas betekintést enged a 19. század végének, illetve a 20. század első évtizedeinek formálódó irodalmi, társadalmi és politikai életébe. A Kiss József által 1890-ben alapított és szerkesztett A Hét folyóirat hasábjain – és az irodalmi hetilap szerkesztőjéhez érkezett levelekben – nemcsak a Nyugat első nemzedékének vezéralakjai (Fenyő Miksa, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Ignotus, Ady Endre) jelentkeztek írásaikkal, verseikkel és leveleikkel, hanem a korszak meghatározó szereplői: mecénások, miniszterek, politikusok, iparmágnások, műgyűjtők, képzőművészek, pénzügyi szakemberek, magas rangú katonatisztek, színművészek, polihisztorok, az izraelita felekezeti élet jelentős vezetői, a társadalmi (és éjszakai) élet legfontosabb szereplői, alakítói. A lüktető századforduló évtizedeinek irodalmi pezsgésére azonban már árnyékot vet a Nagy Háború és az európai társadalmi-politikai átrendeződések: a beérkező magánlevelekből kicseng egy aranykor vége, a Nyugat elindulásával (1908) és A Hét lassú megszűnésével (1921/1924) pedig a magyar irodalmi élet is korszakhatárhoz érkezett.
Kosztolányi Dezső 1912-ben így ajánlotta az általa nagyra becsült, sokat betegeskedő, idős Kiss Józsefnek a legfrissebb kötetét:

• 
• 

A projektben együttműködő Petőfi Irodalmi Múzeum és az immár az Országos Széchényi Könyvtár részeként működő Digitális Bölcsészeti Központ munkatársai örömmel tárják az olvasók elé Kiss József levelezésének újabb értékes részleteit és titkait – természetesen reagálva a 21. század digitális kihívásaira. A munka folytatódik: a következő időszakban feldolgozzuk a nemzeti bibliotékában őrzött teljes Kiss József-levelezést, valamint a friss forrásokra építve elkészül a magyar nyelvű gépi kézírásfelismerő modell újabb, 2.0-s verziója. 

Horváth István, Mihály Eszter (Digitális Filológiai és Webarchiválási Osztály)

A Fragmenta et Codices Kutatócsoport középkori kódexek és kódextöredékek vizsgálatával foglalkozik, hozzájárulva ezzel középkori írásbeliségünk és könyvkultúránk, valamint általában a magyar irodalom- és művelődéstörténet jobb megismeréséhez.

• Miért lehetnek fontosak a töredékesen fennmaradt kódexek is?
• Vannak-e híres kódextöredékek?
• Mennyiben sajátos a Corvina könyvtár?

Az OSZK 25. csevejében a HUN-REN–OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport tudományos kutatóit, Lauf Juditot és Zsupán Edinát Ujhelyy Attila, a nemzeti könyvtár kommunikációs munkatársa kérdezte a középkori kéziratos könyvek vizsgálatáról.

Tartalom:

01:23 A kutatócsoport története
01:58 Papirusz, pergamen, papír
03:50 Híres magyar kódexek
04:40 Az OSZK-ban őrzött kódexek
08:30 Feltáratlan kódextöredékek
12:04 A kódextöredékek tartalma
16:15 Az OSZK legfontosabb kódextöredékei
19:16 Elveszett kódexek – meglévő töredékek
21:26 Stíluskülönbségek a középkori írásban
28:58 Mikor készült?
30:47 Ismertebb szkriptorok (másolók)
34:11 Kódexek tudományos feldolgozása, katalogizálása
38:20 Fizikai vizsgálat
39:40 Hogyan kell tárolni a kódexeket?
42: 17 Kálmáncsehi Domonkos kódexeiről
44:21 Hunyadi Mátyás budavári könyvtára
50:00 Bibliotheca Corvina Virtualis

Hallgassa a nemzeti könyvtár hangját, ahol tetszik!

SPOTIFY: https://spoti.fi/3VZCaEs
APPLE: https://apple.co/3W0iS23
PODCAST.HU: https://podcast.hu/podcast/orszagos-szechenyi-konyvtar
DEEZER: https://www.deezer.com/en/show/6149605
RADIOPUBLIC: https://bit.ly/RPOSZK
CASTBOX: https://bit.ly/CASTBPC
LISTEN NOTES: https://bit.ly/LNPODCAST
RSS: https://bit.ly/OSZKRSS

A Minden idők focija című időszaki kiállítás a labdarúgó-Európa-bajnokság idejére készült könyvtárunk, a Várkapitányság, a Nemzeti Sport és az Egészséges Nemzet Mindannyiunk Közös Ügye Alapítvány együttműködésnek keretében. A tárlat elsősorban grafikai plakátok segítségével idéz meg a labdarúgás, a kultúra és a történelem metszéspontján kibontakozó történeteket három tematikai egységben. A három rész térben is elkülönül: Az első részben (Várkert Bazár Gloriett) a múlt grafikai alkotásait állítjuk párhuzamba a jelen sportfotóival egy közös játékra invitálva a látogatót, hogy meglássuk, a régmúlt grafikai alkotásai és a jelen fotói között több a hasonlóság, mint elsőre gondolnánk. A kiállítás második része (az Oroszlános udvar bejáratánál) a futball népszerűvé válásának időszakát idézi meg népszerű grafikusok munkáin túl (pl. Macskássy Gyula és János, Kassowitz Félix) olyan érdekességeket felvillantva, mint egy szecessziós fociplakát. A könyvtárunk dísztermében látható harmadik részben a film és a futball kapcsolata kerül középpontba. Jelen cikkben ebből a tematikai egységből kaphat ízelítőt az olvasó. Sorozatunk befejező része következik.

1947-ben indult útjára az „embersport fogadás”, azaz a totalizatőr, amelyet rövidítve totó néven ismerünk. A külföldi példára indított, a futball népszerűségét meglovagoló játék bevételeiből kívánták finanszírozni az 1948-as londoni olimpián való részvételt. A 3 forint 30 fillérbe kerülő fogadás kötésekor először 12 mérkőzés (és 4 pótmérkőzés) végeredményét kellett megtippelni, majd 1964-ben vezették be a ma is ismert 13+1-es formát. A játék nagyon hamar komoly népszerűségre tett szert, az első játékhéten közel 21 000 darab szelvényt küldtek játékba, 1948-ban viszont volt már olyan hét, amikor 1 350 000 szelvénnyel próbáltak szerencsét. A játék népszerűvé válásában és társadalmi beágyazódásában nagy szerepe volt annak, hogy a nyerteseket az egész ország megismerhette, mivel a szelvények hátulján a játékosok feltüntethették nevüket és címüket a játékba küldéskor. A magyar válogatott sikerei folytán egyre nagyobb érdeklődés övezte a hazai csapatok mérkőzéseit is, ami a totózás népszerűségét is növelte.

Ismeretlen grafikus: Ön is ért a focihoz. Totózzon!, 1970. Jelzet: PKG.1970/522. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A 12 találatos totórendszerben a legmagasabb nyeremény, 644 243 forint kifizetésre 1956. október 23-án, a forradalom kitörésének napján került sor. A Népsport egy rövid hírben számolt be a játékos szerencséjéről:

Arról, hogy a nyeremény átvétele után mi lett a család sorsa, nem állnak rendelkezésre információk, viszont a történet megihlette a filmkészítőket. 2003-ban Gáspár Sándor főszereplésével, Telitalálat címmel készített filmet a történetből Kardos Sándor és Szabó Illés. A szürreális történetben a forradalom zűrzavarában próbálja pénzét biztonságba helyezni a főhős, Hackspacher Béla targoncavezető. Végül úgy dönt, hogy behúzódik egy kocsmába, de hamarosan megjelenik egy orosz tank…

Méhelyi Iván: Toto, 1962. Jelzet: TPKT PKG.1962/145. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Macskássy Gyula (1912–1971) és Macskássy János (1910–1993) grafikus testvérpár, számtalan ismert plakátot alkottak külön-külön és közösen is. Mindketten használták a vezetéknevükre utaló macskafejgrafikát szignónak, amelyben elrejtették a G és a J betűt, néha komoly kihívást adva a művészettörténészeknek, hogy egyértelműen beazonosítsák az alkotót. A szóbeszéd szerint néha szándékosan megtévesztve a közönséget, hogy melyikük készítette az adott művet. Macskássy Gyula, akit gyakran a magyar animáció egyik atyjaként is emlegetnek, főként pályája elején foglalkozott reklámgrafikák készítésével. 1951-ben ő készítette az első magyar rajzmesefilmet, A kiskakas gyémántfélkrajcárját. Testvére, Macskássy János elsősorban alkalmazott grafikával foglalkozott, a plakátművészet területén volt tevékeny, rengeteg plakátot készített a totó és a lottó népszerűsítésére. Az ő nevéhez fűződik a jellegzetes sárga ruhát és négylevelű lóherével ellátott kalapot viselő, Lottó Ottó nevű kabalafigura megalkotása.

Macskássy Gyula – Macskássy János: Szórakozás, nyeremény: toto, 1959. Jelzet: PKG.1959/238. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A közös totózás élménye köré szerveződik Makk Károly 1957 márciusában bemutatott filmje, a Mese a 12 találatról. A történet középpontjában olyan kisemberek állnak, akik a mesés nyereménytől várják életük szerencsésebb irányba való elmozdulását. A film a készítésének korához képest merész társadalomkritikát tartalmaz: anyagilag kilátástalan helyzetben lévő embereket mutat be, és egyúttal humorforrássá teszi a luxuskörülmények között élő focistákat. A Mese a 12 találatról visszanyúl az 1945 előtti filmes hagyományokhoz, ebben komoly szerepe lehet a film egyik forgatókönyvírójának, Békeffi Istvánnak, operatőrének, Eiben Istvánnak és Fényes Szabolcs zeneszerzőnek, akik már 1945 előtt is alkottak. A film forgatókönyvét Makk Károly készen kapta, eredetileg Gertler Viktort akarták kijelölni a rendezésre. A hagyományos történetvezetés mellett azonban felfedezhetünk filmnyelvi újdonságokat is. Makk Károly itt alkalmazza először az E/3. személyű narrációt, amely Várkonyi Zoltán hangján szólal meg. A narrátor nem egyszerűen elmeséli a történetet, hanem megszólítja a nézőt és a szereplőket, sőt, asztalt is foglal a szereplők számára, ha éppen szükséges.

K. Bócz István: Mese a 12 találatról, 1957. Jelzet: PKG.1957/390. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Sulics Fruzsina (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A sorozat további részei: Első rész, Második rész

Az elmúlt év végén néhány különleges és értékes portréval gyarapodott a Történeti Fénykép- és Interjútár gyűjteménye. Valamennyi új szerzemény már megjelent a Fotótér felületén is.
Ebben az írásban a Történeti Fénykép- és Interjútárunk gyűjteményében levő 1850–80-as években készült, színezett – tehát még nem fotótechnikailag színes! – fényképekről, korabeli kifejezéssel élve chromo-fényképekről lesz szó, s egyúttal a fényképszínezés elméletéről és gyakorlatáról ebben a korszakban. Folytatjuk múlt heti sorozatunkat.

Felsorolva az akkor ismert eljárásokat, Rottmann Farkas hol a tartóssággal, hol a költséggel, hol a valósághoz kevéssé hű képpel nem volt megelégedve. A fényképek színezése azonban a tartósságukhoz is hozzájárult azáltal, hogy a festék kevésbé érzékeny a fényre, jóval tovább megőrződik, mint a fényérzékeny oldatok által a papíron létrehozott kép. Az évtizedek során a fénykép annyira kifakulhat, hogy a rátett tempera- vagy vízfestékréteg miatt úgy tűnhet, egyszerűen festménnyel van dolgunk, nincs sehol a fotográfia.
A fényképek színezése tehát ismert eljárás volt, de mégsem tömeges, minthogy hozzáértést és türelmet igénylő, ezért költséges feladat volt. A fényképezés és a festészet ötvözéséből született művek felismerése, azonosítása nem mindig egyszerű, ezért nem állapítható meg egyértelműen, mekkora számban maradt fenn ilyen alkotás. A fényképgyűjteményekben viszonylag ritkák, de az akvarellel vagy más technikával finoman színezett, többnyire kisméretű portrék könnyedén megbújhatnak a képzőművészeti tárak kevésbé frekventált grafikái között, mivel oda sem sorolhatók be igazán. Ezért is különösen jelentős az a két ülő portré, amelyet 2023-ban vásárolt meg a könyvtár.

Marastoni Jakab (1804–1860), Venesz József (1832–?): Ismeretlen férfi színezett arcképe. Jelzet: FTC 95 –Fényképtár. A kép forrása: Fotótér

Az Ismeretlen férfi képmása első ránézésre egy kisméretű portréfestmény egy karosszékben ülő, háromnegyed fordulattal a néző irányában elhelyezkedő férfiról. Arra, hogy valójában fotográfiával van dolgunk, csak a jobb alsó sarokban olvasható szignó utal: Phot: Jos. Venesz 857. Venesz József (1832–?) ekkoriban fiatal festő volt, aki a Marastoni Jakab (Jacopo Antonio Marastoni) által alapított Első Magyar Festészeti Akadémián kezdte meg tanulmányait, amit 1852-től a bécsi Képzőművészeti Akadémián folytatott. Itt ismerkedhetett meg a fényképszínezés módszereivel. Mivel kevés adat áll rendelkezésre Venesz életéről, nem tudni, hogy tanulmányain keresztül csak közvetett, vagy közvetlen kapcsolata volt-e Marastonival, aki szinte bizonyosan a legelső a Magyarországon működő dagerrotípiát készítők sorában. Marastoni aránylag hamar, feltehetően 1844-re, már fel is hagyott ezzel a tevékenységével, s ismét a festészet felé fordult. Az, hogy valóban teljesen befejezte-e fényképészeti működését, vagy később kooperálhatott Venesszel, egyelőre nem bizonyítható. Az Ismeretlen férfi képmása portréhoz mindenesetre az az információ kapcsolódik, hogy Marastoni egykori fényképészeti műtermében készült, és amit látunk, az Venesz mint fotográfus szignója 1857-ből. Nem kizárt tehát, hogy Venesz József Marastoninál megtanult fényképezni is, és az elkészült portrék színezésével festői tudását kamatoztathatta.

Kawalky Lajos: Pöltl Mátyás vendéglős színezett portréja. Jelzet: FTC 94 – Fényképtár. A kép forrása: Fotótér

Gyakorlatilag ugyanilyen elrendezésű, csupán más színösszeállítású az a képmás, amelyet a szignó és a hátoldalra írt leírás is egyértelműen Kawalky („Kovalsky”) Lajoshoz, a magyarországi portréfényképészek másik korai alakjához kapcsol. A felirat az ábrázoltat is azonosítja Pöltl Mátyás vendéglős személyében. Közös jellemzője mindkét színezett képmásnak, hogy paszpartuzva, keretezve maradtak fenn, azaz eleve dekoratív szerepet is szántak nekik. Ugyancsak közös vonás, hogy az alapot képező fényképre látszólag semmi nem utal, a jelzetet kivéve. Melléjük sorolható Bulyovszky Gyula jóval kisebb méretű, és töredékesen – keret nélkül, kopottan, foltosan – megmaradt, finom vonalkázással színezett portréja. Ha nem lenne rajta a G. Mayer Pest szignó, vagyis Mayer György ismert pesti fotográfus jelzete, valószínűleg nem is feltételeznénk, hogy talán fényképpel van dolgunk. Fontos tudni, hogy Mayer kártyafestőként kezdte pályáját, tehát gyakorlott volt a kisméretű képek aprólékos festésében, színezésében. (Philpott 2018.) Ami azt sejteti, hogy a kiindulási alap fénykép lehetett, az az előbbi két portré esetében is látott, és Reisner színezett dagerrotípiáján, valamint Egressy Béni képmásán is visszaköszönő, hagyományos műtermi ülőportré-kompozíció.

Reisner Zsigmond: Ismeretlen hölgy színezett dagerrotip portréja. Jelzet: FTA 3963 – Fényképtár. A kép forrása: Fotótér

Magán a festésen kívül a különféle színezési eljárások része lehetett a viasszal, paraffinnal vagy fotóolajjal történő átitatás és az üveglapra történő kasírozás is. Ha pedig üvegre vagy akár kerámiára vitték fel a színezett képet – ez a két lehetőség két teljesen eltérő műveletet igényelt – fokozottan dekoratív és időtálló dísztárgy lehetett az eredmény. Tehát, ha valaki az átlagosnál, a legkönnyebben elérhetőnél valami különlegesebbet, egyedibbet, maradandóbbat szeretett volna, akkor az egyik opció, amit választhatott, a kromotípia volt. A kromotípia nem egy önálló technika, hanem a színezett, viasszal áttetszővé és csillogóvá tett, egy vagy két rétegben üveglap mögé helyezett és díszes kerettel ellátott fényképek összefoglaló elnevezése. Az 1860-as évektől az 1900-as évek elejéig készítették, de mindig különleges alkotások voltak az elkészítés munkaigényes és nagy precizitást igénylő folyamata miatt. Alapja lehetett sópapír vagy albumin másolat, melyből két egyformát készítettek ugyanazon negatívról. Az egyik példányt a hátoldalán akvarellel színezték, a színén pedig a legfontosabb részleteket arannyal vagy feketével kiemelték. Ezután a lapot olvasztott viasszal, esetleg fotóolajjal átitatták, és egy méretre vágott üveglapra tapasztották. A másik előhívott példányt elnagyoltabban, általában olajfestékkel színezték meg, majd kis hézagot hagyva az elülső kép mögé rögzítették, hogy valamelyes térhatást érjenek el. Paszpartu és keret tette teljessé a művet. Készíttetői a tehetősebbek köréből kerültek ki, esetleg kiemelt alkalmakra rendeltek ilyet a kliensek. Bizonyára nem is minden fényképész vállalt ilyen bonyolult megbízást, de jó néhány ismertebb, jelentősebb műteremből van adat kromotípia készítéséről: az egyik legelső Schrecker Ignác volt 1867-es Andrássy Gyula- és Deák Ferenc-portréival, de tudunk Strelisky Lipót, Ellinger Ede, Gévay Béla, Koller Károly, Goszleth István ilyen jellegű munkáiról is. A magyarországi köz- és magángyűjteményekben található kromotípiákról egyelőre nincs összefoglaló nyilvántartás. A műkereskedelemben mindig van esély újabb darabok felbukkanására, így pl. néhány hónappal ezelőtt Csókás László kecskeméti fényképész (működött 1872–1898) egy kromotípiája kelt el egy aukciós oldalon: őt az eddigi felsorolások még nem említették. Ezek sorába illeszkedik a közelmúltban vásárolt portrépár ifj. Divald Károlytól, 1886–87-es dátummal. Valószínűleg egy fiatal házaspár nászajándékának tartozéka lehetett, talán a fogadószoba falát vagy a hitvesi ágy fölötti felületet díszítette.

• 
• 

Végül megemlítendő a gyűjtemény töredékes, de figyelemreméltó darabja, egy eleven tekintetével, gyászruhájának finom részleteivel és mélabús hangulatával megragadó, nagy méretű női mellkép.

Csipkekendős asszony portréja. Ismeretlen alkotó. Jelzet: FTD 747 – Fényképtár. A kép forrása: Fotótér

A lap viaszos felülete, visszafogott színezése és ovális megsötétedése egyértelműen jelzi, hogy eredetileg egy keretezett chromotípia volt, amely valami módon szétesett, vagy szétszedték, talán mert a keretét másik képhez használták fel. Sajnos egyelőre azonosítatlan mind az ábrázolt özvegy, mind a fiatal pár.
Az 1850–1880-as évek színezett fényképei tehát olyan képmások, amelyekben az élethű színesség és az öröklét összeér. A korabeli technikai ismeretek erre adtak lehetőséget. Az emberi arc megörökítésére vágyó közönségnek „be kellett érnie” a színezett arcképek szemet gyönyörködtető kompromisszumával.

Felhasznált irodalom:

• Botár Imre: A fényképek színezéséről. In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 5. évf. 3. sz. (1886. március), 66–67. (1. rész); 5. sz. (1886. május), 115–117 (2. rész); 7. sz. (1886. július), 153–156. (3. rész); 8. sz. (1886. augusztus), 172–173. (4. rész); 9. sz. (1886. szeptember), 193–194. (5. rész)
• Farkas Zsuzsa: „Barabás Miklós (1810–1898). … hiány, mit ecsetjök pihenése okoz?” In: Fotóművészet, 49. évf. 5–6. sz. (2006), 122–129.
• Flesch Bálint: „Egy kromotípia restaurálása.” In: Papíripar, 33. évf. 5. sz. (1989), 196–197.
• Ketskeméthy Mihály: Levél a szerkesztőhöz Ámerikából. In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 4. évf. 3. sz. (1885. március), 56–58. (1885a)
• Ketskeméthy Mihály: A fényképek színezéséről. (Levél Ámerikából). In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 4. évf. 9. sz. (1885. szeptember), 176–179. (1885b)
• Kincses Károly: Levétetett Veressnél, Kolozsvárt. (A magyar fotográfia történetéből 1.), [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum-VIPress Kft., 1993.
• Kincses Károly: Hogyan (ne) bánjunk (el) régi fényképeinkkel? Amit a régi fényképekről tudni kell. (A magyar fotográfiai történetéből 17.), [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum, 2000.
• Kocsis Iván: A színes fényképezés története. A bíborcsigától az autochromig. (Váci Fotográfiai Könyvek), Vác, Dunakanyar Fotóklub (Váci Fotográfiai Könyvek), 2006.
• Philpott Beatrix: „Mayer György és az aktfényképezés kezdetei Magyarországon.” In: Fotóművészet, 61. évf. 4. sz. (2018), 58–67.
• Rottmann Farkas: A pigment-képről. In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 1. évf. 9. szám (1882. szeptember), 137–140.
• Rottmann Farkas: „Az olajföstékkel színezett fénykép.” In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 5. évf. 2. sz. (1886. február), 39–42.
• Sas Péter: Ónodi Veress Ferenc fényképész-műterme Kolozsvárt, Kolozsvár, Művelődés, 2014.
• Stemlerné Balog Ilona: „Színek és fényképek”. In: Kocsis Iván: A színes fényképezés története. A bíborcsigától az autochromig, Vác, Dunakanyar Fotóklub (Váci Fotográfiai Könyvek), 2006, 43–46.
• Szegedy-Maszák Zsuzsanna: Barabás Miklós és a fényképészet. Doktori disszertáció, 2019.
• Szilágyi Gábor: A magyar fotóművészek szakírói tevékenységének repertóriuma (1882–1978) és A magyar fotográfia tisztségviselői (1872–1945), Budapest, Magyar Fotóművészek Szövetsége, 1979 (1981).

Sebő Judit (Történeti Fénykép- és Interjútár)

A sorozat első része itt olvasható.

„Az emberi arcz megörökítése” – a 19. századi magyar portréfényképészet különlegességei című kiállításunk ajánlója honlapunkon