Júliusban egy olyan kötetet szeretnék bemutatni, amely a bolygónk egyik legnagyobb felosztatlan családi vagyonával bíró famíliájának történetébe enged bepillantást. Előrebocsájtom, hogy jelen írásban a téma semelyik 21. századi aspektusával nem foglalkozom, ahogyan a könyvben leírtak igazságtartamát sem kívánom firtatni. Mindössze egy, a Titanic elsüllyedésének évében megjelent olvasnivaló megismerésére buzdítanék vele.
A Rothschildok nevével valószínűleg azok is találkoztak már, akik járatlanok a tőzsde, a pénzügyi manipulációk és az államkölcsönök különös világában. De miért is számított olyan nagy jelentőségűnek a Rothschild család Európában? A kötet már a legelején, a bevezetőben megadja a választ:
„Már Heine is »Európa legnagyobb bankárainak« nevezte a Rothschildokat, akik immáron több mint száz esztendeje tartják kezükben az ó-világ pénzügyi életének jóformán összes szálait. És tényleg még ma sem közelíti meg Európa egyetlen pénzdinasztiája sem gazdagság dolgában a Rothschildokat. Az ő nevükben még ma is ott cseng a milliók és milliók hatalmának félelmetes ereje és az egykori frankfurti ghetto késő ivadékai még ma is a legnagyobb földi gazdagság fogalmát szimbolizálják a nagy vagyonoknak csodálattal adózó emberiség szemében. Legendás sikereik – hiszen az ő ösük bölcsőjében sem ringtak milliók – annál bámulatosabbak, mert alig száz esztendővel ezelőtt még a hatalmas pénzdinasztia megalapítója, az öreg Maier Amschel is Frankfurt városának zsidó-utcájában szegény kis ügynök módjára, legföljebb is csak álmodozhatott azokról a milliókról, amelyet majdan gyermekei fognak megszerezni. Ő még mint egyszeri kis ügynök kezdte pályafutását és fiai már mint multimilliomosok, unokái pedig mint milliárdosok emlékezhettek meg azokról a nagy pénzügyi harcokról, amelyeket megvívtak. Három emberöltő elég volt ahhoz, hogy a ghettobeli családból Európának új nagyhatalmassága, a legnagyobb pénznagyhatalmassága lehessen. És mert ezzé tudott lenni, ezért valóságos világesemény jelentősége van a Rothschild-ház megszületésének, amely fejlődésével, növekedésével, hatalmával és befolyásával Európa kialakulására és sorsára, sőt az egész politikai és társadalmi világra is kihatott. A jelentéktelen kezdetből alig néhány évtized alatt a legszédítőbb, azelőtt még csak sohasem is sejtett magaslatra emelkedett e pénznagyhatalom – a Rothschild-ház – uralma.”
Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár
Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár
Fontos kérdés az is, hogy miként érték el pénzügyi sikereiket és váltak megkerülhetetlenné olykor egész országok finanszírozásában.
„A föld kerekségének jóformán minden művelt állama szerepel e históriában, hol kisebb, hol nagyobb tételekkel, hol fontosabb, hol meg kevésbé fontos adatokkal. Mert az elmúlt száz esztendőben melyik államnak nem volt szüksége nagyobb tőkére, állami célokra, azaz állami szükségletek fedezésére és melyik állam nem szorult ez ügyben a Rothschildokra? Ha nem is teljesen magára a Rothschild-vagyonra, hanem az ő közvetítésükre, az ő pénzügyi nagy, szinte abszolút hatalmukra.
Ezekkel az államkölcsönökkel érték el azt a szerepüket és jelentőségüket, amely olyan nagy pénzügyi hatalommá avatta őket.
[...]
»Ha már kölcsön – államkölcsön legyen!« – ez volt az ő elvük. Hogy pedig e kölcsönök révén, amelyekkel pénzt szereztek államoknak és fejedelmeknek, mennyit kerestek a Rothschildok, azt bajos volna pontosan megállapítani. De ők nem érték be csupán azokkal a – nem is jelentéktelen – percentekkel, amelyeket e kölcsönök megszerzése fejében juttattattak nekik uralkodók és kormányok. Ők még szaporították jövedelmeiket – és ezek voltak a jelentősebb jövedelmeik – azzal, hogy élénk tőzsdei spekulációkat folytattak azokkal az állampapirosokkal, amelyeket az ő révükön megszerzett kölcsönök alapján bocsájtottak ki. Így lett nagyhatalom a pénz hatalmánál fogva a Rothschild-ház, amelynek sorsát öt világvárosban az öreg Maier Amschel öt fia irányította.”
Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár
Pénzintézetek, bankházak, uzsorások és spekulánsok már jóval a Rothschildok színre lépése előtt is léteztek. Miért éppen nekik sikerült az akkori emberek többsége számára felfoghatatlan vagyonra és befolyásra szert tenniük? Ennek a megválaszolásához több tényezőt is számításba kell vennünk, közülük az egyik legfontosabb – és időrendben mindenképpen az első – az ős, Maier Amschel története.
E nagyhatalmú pénz-dinasztia histórikusa – amikor a Rothschildok életének regényéhez az adatokat keresi, – hiába kutatna régi állami levéltárakban porral belepett, pókhálós pergamentek és molyette ősi írások között és a mindentudó heraldika is legföljebb ha száz esztendővel kalauzolná visszafelé a múltba. Mert a Rothschild-dinasztiának családfája bizony nem nyúlik vissza a középkorba, – legalább is nincsenek róla hitelesített okmányok – az ő őseik közül egyik sem viselt hősi hadjáratot, legföljebb csak a nemzetközi tőzsde porondján, – és egyetlen ősatyjukról sem jegyezte föl a krónika, hogy résztvett volna valamelyik keresztes hadjáratban, amely a szentföldet akarta visszahódítani a pogányságtól. A Rothschildok nevét nem találjuk följegyezve kacskaringós rajzú, miniummal kifestett iniciálés ősi krónikákban, aminőket írástudó kolostori barátok pingálgattak évszázadokkal ezelőtt és nemesi címerüket is hiába keresnők a régi lovagkor színpompás nemesi címerkönyveiben. Az ő ősi lovagi váruk nem néz alá, mint valami sólyomfészek, meredek sziklaszálról, sem a Rajna, sem a Duna vizébe, amelyek mentén őseik le-lecsaptak volna a békésen tova vonuló kereskedőkre, hogy kifosszák őket, amikor áruikkal megrakott szekereikkel a frankfurti, vagy a kölni országos vásárokra igyekeztek. A Rothschild-ház ősei, akikről már írott nyomok maradtak reánk, maguk is békés kereskedők voltak.
Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár
Az ő felmenőiről mindössze annyit tudunk, hogy az apját Mózes Amschelnek hívták, elhalálozása évén (1754) kívül több adat nem áll rendelkezésre róla. Vezetéknevét semmilyen ismert forrásban nem jegyezték fel, fia feltehetőleg a házukon lógó vörös cégér – „zum rothen Schild” – után viselhette a Rothschild nevet. Maier Amschelnek már ismert a születési éve is (1743), ám gyermekkoráról keveset tudni. Apja nem akarta, hogy belőle is kereskedő legyen, azt szerette volna, ha írástudó rabbinus válik belőle, így került Fürth városába tíz évesen. Bár az iskolát nem fejezte be (vélhetőleg anyagi okok miatt), egy, a későbbiekre nézve roppant fontos tudományt itt ismert meg: a régészetet, azon belül is különösen érdekelték a régi pénzérmék. A későbbiekben ennek a szenvedélyének köszönhetően nem csupán jövedelmeket szerzett, de fontos összeköttetéseket is, és bizonyos értelemben a család szerencséje szintén erre vezethető vissza.
„Ez az éremismeret lett közvetítője annak a közelebbi érintkezésnek is, amely az érem- és régiségpénzgyűjtő hannaui őrgróf – IX. Vilmos, I. Vilmos néven későbbi választófejedelem – és a frankfurti zsidó-utca okos és nyílt fejű lakója között kifejlődött. És ez az ösmeretség, – amely később szoros üzleti összeköttetéssé fejlődött, – segítette a fáradhatatlan Maier Amschelt a teljes sikerhez: ahhoz, hogy a későbbi nagy Rothschild-vagyon alapját – jelentős formában és jelentős összegben – megvethesse.
Maier Amschel éremismeretének országszerte híre volt és erről tudomása lehetett Estroff bárónak is, aki bizalmi embere volt a hannaui őrgrófnak. Estroff bárónak már Hannoverben, ahol megösmerte Rothschild Maier Amischelt, feltűnt a kis zsidó emberke kiváló szaktudása, megbízhatósága és becsületessége és később éppen Estroff báró volt az, aki őt a dúsgazdag őrgróf, IX. Vilmos figyelmébe ajánlotta.
Az a körülmény, ahogyan Rothschild Maier Amschel először járulhatott az őrgróf elé és maga az első benyomás, amit a nagyhatalmú és még nagyobb vagyonú őrgrófban fölébresztett, már szinte előre jelezte, hogy ennek a frankfurti zsidónak kezd fölragyogni a szerencsecsillaga.”
Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár
Estroff báró és IX. Vilmos egy alkalommal éppen sakkozott, amikor Maier Amschel látogatást tett az őrgrófnál, aki a játszmát már-már elveszettnek vélte, de az éles eszű Rothschild javasolt neki egy lépést, amivel három lépésben nyert is.
„A szerencsésen befejezett sakk-játszma után az őrgróf még a legkegyelmesebben elbeszélgetett a szürke kis zsidóval és amikor az távozott, mosolyogva mondta Estroff bárónak:
Tábornokom, ön igazán nem holmi tökfilkót ajánlott nekem!
Amire Estroff báró így felelt: És én remélem, hogy fenséged ennek a Rothschildnak egyéb jó tulajdonságaival is éppen úgy meg lesz elégedve.
Ha olyan becsületes is, mint amilyen okos, akkor remélem, hogy úgy lesz!”
Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár
Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár
Hogy a fenti német arisztokratáknak (és úgy általában a korabeli európai vezetőknek) mennyi erkölcsi jogalapjuk volt becsületességről beszélni, jól szemlélteti az alábbi szövegrész:
„...egész működése az őrgróf szolgálatában ezidőtájt még abban merült ki, hogy éremgyűjteményébe régi pénzeket szállított és apróbb szolgálatokat tett neki angol váltóknak Londonban való beváltása körül, amelyeket az őrgróf, éppen úgy, mint apja, katonai szállítmányokért kapott. És ez alapozta meg a Rothschildok későbbi nagy hatalmát.
Akkoriban ugyanis minden német fejedelemség urának – bármilyen kicsiny is volt országa és kevés volt az alattvalója – módjában volt törvényszerűleg akkora hadsereget toboroznia, aminőt csak akart. A hadsereg létszámának ez a korlátlan fölemeltethetése pedig a legönzőbb lélek-uzsorára vezetett. Már a Rothschild-család ősapjának születése előtt való évszázadban Károly hesseni őrgróf is – IX. Vilmos őse – elkezdte ezt az »emberhússal való uzsoráskodást« és ilyen módon sikerült is vagyonát, a csapatok fölszerelési költségeinek és a kikölcsönzés díjának révén, közel tizenkét millió tallérral gyarapítania, ami később még egyre növekedett, mert ezután sem vonult még vissza az ilyesfajta »humanisztikus« üzletektől.
Unokája, II. Frigyes őrgróf is, aki elődje volt IX. Vilmosnak, »bölcs« elődjének nyomdokain haladt és folytatta ezt a búsásan jövedelmező üzletet. Majd halála után IX. Vilmos, aki utána a trónon követte, sem vetette meg a pénzszerzésnek azt a módját, amit elődei is kultiváltak és már uralkodásának második esztendejében szerződést kötött Angliával tizenkétezer harcos szállítására nézve, amiért – a fölszerelési költségek nélkül – nyomban hatszázhetvenötezer korona-tallért kapott, amihez még hozzájárult dicső elődje által az észak-amerikai gyarmatok számára eladott alattvalókért kapott huszonkét millió tallér is, amit az ő kezeihez folyósítottak.
Ezek a horribilis összegek – és az, hogy az ifjú IX. Vilmos e kornak egyik leggazdagabb fejedelme volt – lettek közvetlen okai a Rothschild-család szerencséjének, vagyonban és hatalomban való növekedésének és annak, hogy az egész művelt világra kiható szerepük jutott a históriában, amelyben alig félszázad alatt ők lettek a – hatodik nagyhatalom. A legnagyobb és legfélelmetesebb erejű nagyhatalom.”
Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár
Korának egyik leggazdagabb embereként IX. Vilmost gyakran keresték meg kiürült kincstárú fejedelmek ügynökei. Az őrgróf azonban nem szeretett ezekkel a küldöttekkel közvetlenül tárgyalni és volt egy irányelve, miszerint nála hatalmasabb uralkodónak (gyanítható okokból) nem kölcsönöz semekkora összeget sem. Mindkét tényező szerencsének bizonyult Maier Amschel szempontjából. Az őrgróf legtöbb ügynöke a rövid lejáratú hiteleket részesítette előnyben, bízván a sűrűbben várható megvesztegetésekben. Amikor egyszer Dánia szorult nagyobb összegű kölcsönre, Rothschildnak komoly szerepe volt abban, hogy egy nagyobb országnak folyósítsanak hosszabb lejáratú kölcsönt. Az első megállapodást több is követte és ezeknek az üzleteknek a jutalékai ütemesen gyarapították a frankfurti bankár egyre sokasodó családjának vagyonát. Az igazi áttörést azonban az 1806. esztendő hozta meg. A Poroszország ellen induló Napóleon seregeinek bevonulása miatt az őrgróf jobbnak látta távozni (a briteknek eladott katonái a franciák ellen harcoltak). Döntését nem sokkal később egy császári bulletin kiválóan igazolta:
„A Hessen-kasseli uralkodóház hosszú évek óta eladogatta alattvalóit Angliának és fejedelme ily módon gyűjtötte össze hatalmas vagyonát. Ez a piszkos és fösvény uzsorás ezáltal megdöntötte saját házának uralmát. A mai nappal tehát végérvényesen megszűnt uralkodó lenni.”
Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár
IX. Vilmos vagyona tetemes részének kezelését a Rothschildokra bízta. Legnagyobb szerencséjére Maier Amschel harmadik fia, Náthán ekkor már Londonban élt, és apja még azelőtt átküldött neki hatszázezer font sterlinget (közel tizenöt millió koronát), mielőtt a franciák blokádja miatt megszűnt volna a kereskedés a szigetországgal.
Az őrgróf végül csak 1813-ban merészkedett vissza egykori lakhelyére, és a fenti pénzmentés ellenére is valószínűleg lemondott már vagyonáról, mert egykori bizalmasa egy évvel korábban elhunyt. Gyermekei azonban nemcsak hiánytalanul, de kamatokkal együtt visszaszolgáltatták. Hogy szívjóságból-e vagy számításból, azt mindenki ítélje meg maga, mindenesetre a meglepett fejedelem hálája jeléül gondoskodott arról, hogy az utódok gesztusáról a kontinens összes udvarában értesüljenek. A következő évtizedek azt bizonyítják, hogy az egyszeri szédületes haszon helyett szerzett renomé hosszú időre biztosította számukra a befektetői bizalmat.
Láthatjuk tehát, hogy egyetlen ember is összehozhat hatalmas vagyont szorgalommal, szerencsével, a kínálkozó lehetőségek felismerésével és megragadásával, továbbá a kor uralkodóházai olykor erősen megkérdőjelezhető erkölcsi normáinak kihasználásával. De miképpen lehet egy rendkívül befolyásos dinasztiát száz évekre megalapozni? Ehhez nem elegendő a szerencse és egy ős szorgalma.
Halálos ágyánál az öreg Maier Amschel elmondott egy régi perzsa tanmesét fiainak a köteg vesszőről, ami egyben sokkal erősebb, mint a veszők külön-külön. Apjuk tanácsát megfogadva a továbbiakban minden nagyobb üzletüknél közösen hoztak döntést, és ebben a földrajzi távolságok sem akadályozhatták őket:
„... ekkor már Londont és egész Angliát meghódította a harmadszülött Náthán, Párisból a legifjabb fivér, James, uralkodott Franciaország pénzügyein, a negyedik Rothschild-fiu Itáliának volt pénzfejedelme, a legidősebb fivér, Amzel Frankfurtból egész Németország financiális helyzetén uralkodott, a másodszülött Salamon pedig Bécsben rezidiált, mint a monarchia modern Krőzusa.”
[…]
A másik alapelv, amelyet a Rothschildok sohasem tévesztettek szem elől, az, hogy semmiféle üzletnél vagy vállalkozásnál nem törekedtek mértéktelen nyereség után és minden üzleti ténykedésükben betartottak bizonyos korlátokat és amennyire az emberi bölcsesség és előrelátás megengedi, igyekeztek függetlenné tenni magukat a véletlen játékaitól. Ebben a jelmondatban: Servare modum finemque tenere (mértéket tartani, a célt sohasem téveszteni szem elől) rejlik a Rothschild-ház erejének legnagyobb titka.”
Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár
Legalább ilyen fontos volt számukra informátori hálózatuk és a legmagasabb körökbe vezető összeköttetéseik.
„A Rothschildok pedig mindig különösen nagy súlyt helyeztek arra, hogy információik a legjobb forrásból eredőek legyenek. És hogy ezt megszerezhessék, mindenképpen azon igyekeztek, hogy Európa valamennyi nagyobb uralkodójának udvarában elsőrendű összeköttetéseik legyenek. Itt pedig ismét kitűnően megnyilatkozik a Rothschildoknak föltétlenül biztos emberösmerete éppen úgy, mint... anyagi áldozatkészsége is az ilyen ügyekben. Ám ez nem is annyira egyéni érdemük vagy hibájuk, mint sokkal inkább csak alkalmazkodó képességük mellett szól: erre egyenest a viszonyok és a körülmények kényszerítették a Rothschildokat. Azok a hivatalos férfiak, akiket így szolgálatukba szerveztek, már jóval ő előttük is, fölöttébb örömest engedték magukat megvesztegetni és ezek a vesztegetések már vígan folytak azelőtt is, mielőtt a Rothschildok a maguk részéről megkezdették volna ennek a nagy jelentőségű, finom szálú, de mérhetetlenül erős hálónak szövését-fonását. A korban és az akkori erkölcsökben rejlett mindennek oka és magyarázata. Ha a Rothschildok nem fordulnak ezekhez az eszközökhöz, hát ez megtörtént volna az ő ellenfeleiknek részéről és ez – igazán nem jelentette volna még az erkölcsök javulását. Vesztegettek volna az ő ellenfeleik. Mint ahogy ez meg is történt. Az akkori erkölcsi fölfogás ugyanis éppenséggel nem volt valami nagyon tisztultnak mondható, ami kitűnik abból is, hogy például Gentz milyen megelégedettséggel és lelki nyugalommal jegyezte föl naplójában azokat az összegeket, amelyeket ilyen természetű politikai szolgálataiért kapott a Rothschildoktól, akik mindig nagyon jól tudták, hogy nekik a politikában, éppen úgy mint a pénzügyi világban, nem földöntúli lényekkel, emberfölötti emberekkel van dolguk, hanem földi halandókkal, akiknek bálványa: a pénz.
Nem volt olyan áldozat, amelytől a Rothschildok e téren visszariadtak volna. Mérhetetlen összegeket áldoztak e célra. De ezek az áldozatok mind dúsan meghozták kamataikat. A Rothschildoknak egészen az uralkodók legszűkebb környezetéig is megvoltak az ezirányú megbízható összeköttetéseik, ahonnan fontos értesüléseket nyerhettek. Államtitkárok, miniszterek, nagykövetek vetélkedtek egymással, hogy a fontosabb eseményekről a Rothschildok értesüljenek legelőször és így például az ezernyolcszázharmincadik esztendőben a párisi, júliusi forradalom kitörését egész Angliában Rothschild Náthán báró tudta meg legelőször és maga az angol kormány is csak őtőle értesült efelől.
Bécsben Gentz báró volt politikai informátora a Rothschild-háznak. Ő maga sohasem játszott a tőzsdén, de azért mégis sokat – nyert e tőzsdejátékokon. És vele együtt a Rothschild-ház is.
Rothschild Salamon báró, Gentz halála után, egy magánlevélben keservesen panaszkodott is a párisi James bárónak: »Ez az ember igazi barátunk volt. Ilyen barátot nem is szerzek egyhamar magamnak. Hatalmas summákba került ugyan nekem ez a barátság, kevesen hinnék el, hogy mekkora summákba, mert ő egyszerűen csak fölírta egy kis cédulára, hogy mennyit akar és rögtön meg is kapta a kért összeget, – de bármennyibe került is nekem, most, hogy már nem él, most látom csak, kit veszítettem benne és örömmel fizetnék néki háromszor is annyit, ha föl tudnám támasztani!«”
Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár
A családi vagyon egyben tartására is volt egy hatékony, de ma már visszatetszést keltő módszerük. Felsorolni is hosszú volna, hogy hányszor házasodtak családon belül Maier Amschel ivadékai. Ugyanakkor a család számos tagjáról jegyezték fel, köztük magáról a vallásosnak, sőt hitbuzgónak tartott ősről is, hogy rengeteget jótékonykodtak.
(„Ezzel aztán el is érték azt, ami a kiváltságosak közül is csak keveseknek jut osztályrészül, hogy tudniillik a barátaik és tisztelőik egész seregével nem állott szemben az ellenségeik hadoszlopa. Teljes joggal lehet róluk azt mondani, hogy még magát az irigységet is lefegyverezték és a káromlók és rosszatakarók ajkát is el tudták némítani.”)
Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár
Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár
A kötet számtalan adomát és anekdotát tár elénk, amelyekben hol mulatságos, hol egészen fura helyzetek adódnak a szegények és a mérhetetlenül gazdagok találkozásaiból, ugyanakkor több történet arra is rávilágít, hogy a nagy vagyon ellenére, sőt olykor pont amiatt mennyire boldogtalanok is lehettek ezek az irigyelt bankárok.
De megtudhatjuk azt is, hogyan gyarapodott egyetlen nap alatt a waterloo-i csatát személyesen megnéző, majd mindenkinél hamarabb (igen kalandosan) Londonba érő Rothschild Náthán vagyona egymillió font sterlinggel, azaz huszonnégy millió koronával.
A sorsnak egészen furcsa fintora volt Napóleon felé, hogy bár Frankfurtban polgári egyenjogúságot ő adott az izraelitáknak, Maier Amschel és utódai mégis a vele szemben álló erők révén emelkedtek fel.
„Öt évszázadon át küzdöttek a frankfurti zsidók elnyomóik ellen, amíg végre ütött megváltásuk órája. Napoleon egyetlen tollvonással levette Izráel népének vállairól az elnyomatás jármának terheit és megnyitotta számukra a városok legragyogóbb főutcáit is.”)
Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár
És hogy ismételhető-e a Rothschildok sikere, vagy ők ismételhetik-e még korábbi sikereiket? Ezzel kapcsolatban idéznék még három elgondolkodtató szövegrészt, melyek között látszik némi ellentmondás, de ezek feloldását már az olvasóra bízom!
„A Rothschildok mai hatalma azonban, bár vagyonuk nagyobb, mint valaha, természetesen már távolról sem versenyezhet az öt testvér egykori hatalmával. De ennek okát nem a Rothschild-ivadékok egyéni képességeinek hanyatlásában kell keresni, hanem a viszonyok változásában. Legelső sorban is ma már az európai államok pénzügyi helyzete mérhetetlenül megjavult, a közel száz esztendő előtti financiális állapotokhoz hasonlítva és így ma már a kormányok nincsenek annyira ráutalva az ügyes közvetítőkre, akik államkölcsöneiket minduntalan elhelyeznék. De meg azután a Rothschildok egykori, szinte korlátlan erejének csökkenésében a részvénytársasági alapon létrejött nagy bankoknak is részük van, amelyek az új államkölcsönök kibocsájtásakor nem csupán egymással versenyeznek fölöttébb energikusan, hanem a Rothschild-házzal is. És ezek a nagy bankok fosztották meg tulajdonképpen a frankfurti zsidó-utca késő ivadékait attól az egyeduralomtól, amely a múlt század elején az államkölcsönök létrejöttét jóformán egyedül az ő kényük-kedvüktől tette függővé.
[…]
Egyetlen nagyhatalom van csak Európában és ez a Rothschild-ház. Csatlósai egész sereg más bankházakból kerülnek ki és katonái, apródjai, fegyvernökei a becsületes kereskedők, harci fegyverük pedig a spekuláció. A Rothschild-ház egy eredmény, egy konzekvencia, amelynek létre kellett jönnie és ha nem a Rothschildok lettek volna azok, hát mások lettek volna, de – okvetlenül megvolnának már. De ez sem véletlen konzekvencia, hanem szükségszerű fő-konzekvencia, amelynek a mai államrendszerből kellett létre jönnie, abból az államrendszerből, amely ezernyolcszáztizenhárom óta uralkodik Európán. És a Rothschildoknak szükségük volt az államokra, hogy Rothschildok lehessenek, mert az európai államoknak meg a Rothschildokra volt szükségük. Most azután, hogy már itt vannak, nekik nincs többé szükségük az államokra, de az államoknak, igenis, szükség van rájuk.
[…]
A Rothschildok vagyona ugyanis a tíz milliárdot is meghaladja már és ez az óriási vagyon szinte önmagától szaporodik, növekszik egyre. A Rothschildoknak már egyetlen új üzletet sem kell kötniök és vagyonuk mégis napról-napra még egyre nagyobb lesz, mert hiszen ez a tíz milliárd minden egyes napon csak egyszerű kamat formájában is, több mint egy millióval növekszik. Ha csak négyszázalékos kamatozást veszünk alapul – pedig a Rothschildok üzletei és vállalkozásai ennél jóval magasabb percentű jövedelmet hajtanak – a frankfurti öreg Maier Amschel ivadékainak vagyona évenként kerek négyszáz millió kamatjövedelmet jelent és így még három esztendőre sincs szükség, hogy a Rothschildok újabb és újabb egy milliárddal legyenek gazdagabbak.
A fantáziát is elfogja a szédülés, amikor ezeket az óriási pénztömegeket e szédületes tempóban látja növekedni. Hiszen ha folytatjuk e számvetéseket, az derül ki, hogy ilyesformán egyszer csak az egész földkerekség minden pénze a Rothschildok páncélszekrényeibe fog ömölni...”
Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár
Erdélyi András (Országos Széchényi Könyvtár Ciszterci Műemlékkönyvtár – Zirc)
A sorozat további részei: Első rész, Második rész, Harmadik rész, Negyedik rész, Ötödik rész, Hetedik rész, Nyolcadik rész
Széplaky Géza színművész könyvtárunk hangstúdiójában. Fotó: Deák-Sárosi László
Simon Péter színművész könyvtárunk hangstúdiójában. Fotó: Deák-Sárosi László
Wolfgang Lazius: Rerum Austriacarum decades. A kézirat kezdőlapja – Bécs, Osztrák Nemzeti Könyvtár, Kézirattár (ÖNB, Handschriftenabteilung)
Isthvánffi Miklós: Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV. A kézirat kezdőoldala – Kézirattár
Gian Michele Bruto: Rerum Ungaricarum libri. A kézirat kezdőoldala – Trento, Vigilianum
Szamosközy István: Rerum Ungaricarum. A kézirat kezdőoldala – ELTE Egyetemi Könyvtár, Kézirattár
Bottka Miklós rézkarca. Jelzet: Exl.H/227 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Bottka Miklós rézkarca. Jelzet: Exl.H/224 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár 
Georg Oskar Erler rézkarca. A kép forrása: 
Adolf Kunst rézkarca, külföldi ex libris gyűjtemény – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár 
Martin E. Philipp rézkarca. Jelzet: Exl.H/229 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Lázár Balázs színművész, a Színház- és Filmművészeti Egyetem osztályvezető tanára könyvtárunk hangstúdiójában. Fotó: Deák-Sárosi László
Szemerédi Bernadett színművész, előadóművész könyvtárunk hangstúdiójában. Fotó: Deák-Sárosi László
Dalvirágok Petőfi Sándor ismeretlen sírjáról. Eredeti népdalok ének s zongorára Nyizsnyay Gusztávtól. Nyizsnyay Gusztáv összes zeneműveinek I. füzete, Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája, 1859. – Színháztörténeti és Zeneműtár, ZR 920![Hetényi Albert: Petőfi a Hortobágyon, Op. 36. Költemény Váradi Antaltól. In: Melodrámák. Hatásos szavalatok gyűjteménye zongorakísérettel, Budapest, Rózsavölgyi Károly, [s. a.] – Színháztörténeti és Zeneműtár, Z 82.177](https://m.blog.hu/ne/nemzetikonyvtar/image/02_kep_opti_2.jpg)
![Kun László: Petőfi a Hortobágyon. Költemény Várady Antaltól. Hegedű-, zongora- és cimbalomkísérettel. In: Melodrámák. Szavalatok gyűjteménye, Budapest, Rózsavölgyi és Társa, [s. a.] – Színháztörténeti és Zeneműtár, Z 62.442](https://m.blog.hu/ne/nemzetikonyvtar/image/03_kep_opti_2.jpg)
![Petőfi Emlék. Csárdás. Op. 6. Zongorára szerzette és Méltóságos Losonczi Báró Bánffy Albert Kraszna megyei fő ispán Úr ő Nagysága kegyes nejének született Galanthai Gróf Eszterházi Ágnes Úrnő ő Nagyságának mint a művészet Kegyelmes pártfogójának mély alázattal ajánlja Kovács Sándor, Kolozsvár, Stéin János, [s. a.] – Színháztörténeti és Zeneműtár, ZR 1.344/Koll. 2.](https://m.blog.hu/ne/nemzetikonyvtar/image/04_kep_opti_2.jpg)
![Petőfi-induló. Zongorára szerzé: Tóth Zoltán. A címoldalon dedikáció: „Méltóságos / dr. Dohnányi Ernő úrnak, a rádió főzeneigazgatójának / mély tisztelettel / Tóth Zoltán / Kaposvár, 1936. április 30.” – Budapest, Rózsavölgyi és Társa, [s. a.] – Színháztörténeti és Zeneműtár, Z 46.816](https://m.blog.hu/ne/nemzetikonyvtar/image/05_kep_opti_2.jpg)
![A holt költő szerelme. Írta Jókai Mór. Melodrámai zenéjét szerzé Liszt Ferencz. A kotta címoldala, Budapest, Táborszky és Parsch, [s. a.] – Színháztörténeti és Zeneműtár, Mus. pr. 4608](https://m.blog.hu/ne/nemzetikonyvtar/image/08_kep_opti_2.jpg)
![A holt költő szerelme. Írta Jókai Mór. Melodrámai zenéjét szerzé Liszt Ferencz. A mű első kottaoldala, Budapest, Táborszky és Parsch, [s.a.]. – Színháztörténeti és Zeneműtár, Mus. pr. 4608](https://m.blog.hu/ne/nemzetikonyvtar/image/09_kep_opti_2.jpg)
![Petőfi szellemének. Zongorára két kézre. Dallam Liszt Ferencztől, Budapest, Táborszky és Parsch, [1877.] – Színháztörténeti és Zeneműtár, Mus. pr. 2439](https://m.blog.hu/ne/nemzetikonyvtar/image/11_kep_opti_6.jpg)
Önarckép (1900 körül). Magyar Nemzeti Galéria. In: Száz Szép Kép, szerkesztő: Laskay Gabriella – 
Csontváry Kosztka Tivadar: Magányos cédrus (1907). Janus Pannonius Múzeum, Pécs. In. Száz Szép Kép. szerkesztő: Laskay Gabriella – 
Csontváry Kosztka Tivadar: Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban (1907), Magyar Nemzeti Galéria – 
Csontváry Kosztka Tivadar: Baalbek. (1906) Janus Pannonius Múzeum, Pécs. In. Száz Szép Kép. szerkesztő: Laskay Gabriella –