„Íme! felfedeztük! Ami a világ minden tudós akadémiájának nem sikerült.” Második rész

2023. február 18. 06:00 - nemzetikonyvtar

A magyar széppróza napja

A Magyar Írószövetség kezdeményezésére 2018 óta ünnepeljük a magyar széppróza napját február 18-án, Jókai Mór születésnapján.

Akár alma materben szerzett, akár a „természetes életrevalóság” szülte egy tudomány, egy dolog mindenképpen igaz rá. Hasznossá akkor válik, ha az emberiség javát szolgálja. Mátyás király meséiben szerepel az hajigálóművész, aki egy zsák borsószemet is képes átpöckölni egy kulcslyukon, anélkül, hogy elakadnának, vagy visszapattannának a repülő főzelékalapanyagok. Meg is jutalmazta őt Mátyás három búzászsákkal, melyeket csengő aranyak helyett borsóval töltöttek meg, mondván „legyen mindig bőven, ha rájönne a hajigálhatnék”. Azonban egy hiábavaló tudomány még mindig hasznosabb az emberiség számára, mint az, melyet A nagyenyedi két fűzfa husángkorának fegyverforgatói által kiűzött labancok „vevének gyakorlatba”.

„…Éppen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kuruc-labonc világ legszebb divatjában vala; ma a kuruc, holnap a labonc osztott törvényeket Enyednek; mikor az egyik kiment az egyik városvégén, a másik bejött a másikon.
A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, ahelyett hogy őket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek bölcs urak voltak és hallottak valamit azon stratégiai fogásokról, miszerint az ellenséget azáltal is meg lehet verni, ha a környéket élelmi szereiből kipusztítják.
Ők ezt vevék gyakorlatba.
Mert míg a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi bandériumok, a szép daliás, farkasbőr-kacagányos huszárok, a válogatott hajdúk, a veres és kék darabontok rendes csatákat harcoltak künn Magyarországon a birodalmi derékhadakkal, mik fényes, páncélos, tarajos lovasokból, hímzett bivalybőröket viselő dragonyosokból s célbalövő muskétásokból állottak; addig szanaszét az országban őgyelgő kalandornép csavargott alá s föl, szemre-főre egymáshoz annyira hasonlatos, hogy maig is fenmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kuruc, melyik a labonc?”

Jókai Mór: A nagyenyedi két fűzfa. In: Elbeszélések, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

7_kep_opti_12.jpgSzentgyörgyi Mihály mint Brazovics Athanás – Színháztörténeti és Zeneműtár, KB 4810/27. A kép forrása: Digitális Képarchívum

„Disznórul is gyapjat nyír” tartja a közmondás az olyan emberről, akinek minden vállalkozása valószínűtlenül sikeresen alakul. Talán minden embernek akad az ismeretségi körében olyan „befutott” üzletember (vagy, ahogy Jókai mondaná: „tudja a tatár micsoda”) akiről el sem tudjuk képzelni miért sikerül neki minden és miért gazdagodott meg ennyire? Walt Disney vartyogva beszélő Donald kacsájának nagybátyja – a fösvény létére mégis szeretnivaló – Dagobert bácsi a rendszeresen úszásra (is) használt pénzét a mese szerint szorgalmas és kitartó munkával szerezte. A valós életben is vannak olyan, a „disznófejű nagyúr” egész regimentjével rendelkező emberek, akikről senkinek nem jut eszébe meggazdagodásuknak „görbe útjára” gondolni. Hiszen e blogbejegyzésem legépeléséhez is alapvetően hozzájáruló Bill Gates-ről, a világhíres heavy metal bandáját saját jumbo jetjével fuvarozó, polihisztor énekes Bruce Dickinsonról, vagy a „száguldó cirkusz” hétszeres világbajnokáról, Michael Schumacherről senki nem gondolná, hogy Al Caponéhoz hasonló módon vált átlagember számára felfoghatatlan vagyon birtokosává. De mi a helyzet egy olyan emberrel, aki a semmiből aranyat tud készíteni? Létezhet egyáltalán ilyen? A Janicsárok végnapjai idején élő janinai basa, Tepelenti Ali képes volt erre. Legalábbis naiv szerelme, Eminah gyermeki hite szerint. Ali valóban előállított aranyat, de nem azért, mert Teller Edéhez, vagy Szent-Györgyi Alberthez hasonló tehetségével művelt volna valami elkápráztató csodát. Az alábbi történeten elgondolkodva lehet, hogy érdemes fenntartással kezelni a környezetünkben élő nábobokat? A valószerűtlenül sikeres vállalkozásokat mindenféleképpen.

„A kíváncsi nő nagyon szerette volna tudni, mi van az ajtón belül, melyen őneki sohasem szabad belépni, hová Ali mindig egyes-egyedül jár, s mikor belép, gondosan magára zárja ismét az ajtót, s a kulcsot keblén zsinórra akasztva viseli.
Nehányszor meg is kérdezé már Alitól, hogy mi lakik a toronyban, hogy őneki ezt nem szabad látni, s mit mível ő odabenn egész éjszakákon keresztül egyes-egyedül. – Ilyenkor Ali azt szokta felelni, hogy szellemekkel jön ottan össze, kik őt megtanítják a bölcsek kövét keresni, örökké ifjúnak maradni, jövendőt látni, aranyat csinálni, s más egyéb csodadolgokat, miket könnyű volt egy nővel elhitetni, aki még azt sem tudja, hogy a férfiak nem viselnek mind ősz fehér szakállt.
…
És Ali bebizonyítá mindig Eminah előtt, hogy mondása nem üres rege, mert mikor másnap azután visszatért, egész kosarakkal hozták utána a néma eunuchok a készített aranyat és drágaköveket. Ali tehát csakugyan tudott aranyat csinálni, mégpedig ami aranyat ő készített, az egyszerre vert pénz és filigrános ékszer alakban állt elő; és Eminah azt igen jeles dolognak találta, hogy ha már egyszer ama különös szellemek a semmiből aranyat képesek alkotni, egy füst alatt karpereceket és nyakláncokat is készíthetnek abból, s nem kerül nekik több fáradságukba.
…
Többször könyörge már Alinak, hogy vigye őt is magával, midőn a vörös toronyba megy, de a basa mindig úgy elijesztgeté, hogy azon szellemek milyen kegyetlenek az idegenhez, és az asszonyokat rögtön széttépik, miszerint Eminahnak mindig le kelle tenni kívánatáról.
De amit egy asszony feltesz magában, hogy meg kell lenni, ültethetsz arra hétfejű sárkányt, mégis megmozdítja, s ha a félelem hatalma nagy, sokkal nagyobb a tudnivágyásé.
Egy este egész a rézajtóig kísérte Alit Eminah, s midőn az belépett rajta, észrevétlenül egy kövecset ejtett az ajtó és küszöb közé. Ilyenformán nem csukódván be egészen az ajtó, a zár nyelve mind a két kulcsfordulásra visszapattant, s míg Ali azt hitte, hogy bezárta maga után az ajtót, valóban nyitva maradt az.
Eminah csak azt várta, hogy férje léptei elhangozzanak, azután csendesen felnyitá az ajtót, elébb csak annyira, hogy beláthasson rajta, azután, hogy fejét bedughassa, s miután nem látott semmit, ami visszaijesztené, belépett, és minden lépésnél óvatosan tekintgete széjjel, ha nem jelen-e meg előtte véletlenül valamelyike a haragos szellemeknek?
Elébb egy hosszú folyosón ment végig, ott egy csigalépcső következett, mely oly sötét volt, hogy csak tapogatózva haladhatott rajta.
Valami veszedelmes kíváncsiság nem engedte e sötétségtől visszarettenni, felment a lépcsőn, s nemsokára egy nagy gömbölyű teremben találta magát, melyben egy homályosan égő függőlámpa terjeszte világot.
E terem falai körül márványpadok, vízcsebrek, tölcsérek és csodálatos alakú mindenféle műszerek, vasból, bőrből és fából voltak helyezve, miknek a félhomályban mind oly megfoghatatlan különös alakja volt.
Ezek bizonyára azon eszközök, mikkel Ali aranyat szokott csinálni, gondolá magában Eminah, s éppen egy alkalmas fülkét találva a lépcsők kezdeténél, oda behúzta magát úgy, hogy ő láthatott mindent, de őt nem láthatta senki.
Néhány perc múlva nyíltak az átellenben levő ajtók, s belépett Ali és tizenkét néma eunuch fáklyákkal. A terem egyszerre kivilágosult, az eunuchok letűzték fáklyáikat nagy vasfogókba, egy közülük tüzet szított, s abba különféle műszereket rakott, üstben forralt valami nedvet. Ali ezalatt egy tábori székre ült le, és csendes hangon parancsolgatott.
Most mindjárt meglátjuk, hogy csinálja Ali az aranyat? Most Alinak egy intésére két eunuch kiment egy csapóajtón, s néhány perc múlva lánccsörgés hallatszott, újra felnyíltak a csapóajtók, s belépett rajtuk két öreg, sajátságos alak, hosszú ősz hajakkal, borotvált szakállal és különös öltözetekben, aminőket Eminah sohasem látott.
»Ah, bizonyára ezek lesznek azon szellemek, akik Alinak az aranyat csinálják« – gondolá magában. – »Hanem ugyan meg vannak láncolva. Legalább nem lehet tőlük félni.«
S mint valami félelmes nézőjátékot, bámulá rejtekéből a következő eseményeket.
A két agg idegent Alihoz vezették, ki mosolyogva, kezeit dörzsölve állt eléjük, és sokáig nem szólt hozzájuk, csak mosolygott. Végre az idősebbnek nyájasan megveregeté orcáját.
– Nápolyi kalmár, tehát igazán nem tudod, hová vannak aranyaid elrejtve? – szólt hozzá szelíden.
– Uram – szólt ez kétségbeesett alázattal –, mindenemet átadám, amim volt. Bizony koldus vagyok.
– Nápolyi kalmár, hogy mondhatsz ilyet? Emlékezzél csak rá. Hiszen te hindu árukkal rakottan mentél Toulonba, ott mindent eladtál; visszajövet, hogy találkozánk, nekem ezer aranyat akartál átadni, el is vettem. De hol a többi? Hiszen kereskedőkönyveidből tizenkétezer arany derül ki.
– Hamisak azon könyvek, uram – szólt siránk hangon a kalmár –, egyedül hitelem fenntartása végett írtam azokat teli valótlan lajstromokkal.
– Kalmár, kalmár. Te önmagadat rágalmazod. Te el akarod velem hitetni, hogy nem vagy becsületes ember. Azt én nem engedem, kalmár. Megbocsátasz, ha emlékezeted egy kissé felelevenítem.
Azzal inte az eunuchoknak, s azok levetkeztetve a kalmárt, a kínpadra vonták, és kínozták két álló óra hosszant.
Irtózat volna elmondani, miket tettek vele. …
Alinak ez kitanult tudománya lehetett. Ő maga rendezé, miket kell fokozatosan alkalmazni; a hüvelykszorítókat, a spanyolcsizmát, a forró olajat, a víztöltést, végre az utolsó kínszert vették elő. A kalmárt nyers bivalybőrbe tekerték, s odafektették az égő tűz mellé.
Amint a tűz által kezdett összezsugorodni a nyers bőr, s lassankint szorítá össze a kínzott tagjait, a gyötrelem tetőpontján kivallá az ember, hogy kincsei hajója alatt egy láncra kötött vasládában vannak rejtve.
Ekkor megszabadíták a kínzó bőrtől; összetörve, tajtékzó ajakkal, vérző testtel, kificamodott tagokkal omlott le a hideg márványra.
– Látod, édesem – szólt hozzá Ali nyájasan –, ettől a fáradságtól megkímélhettél volna engemet is, magadat is.
Azzal inte az eunuchoknak, hogy vigyék félre a kalmárt.
Így készít Ali aranyat.”

Jókai Mór: Janicsárok végnapjai, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

8_kep_opti_8.jpgJókai Mór könyveinek képregényváltozatai. A szerző felvétele

„Similis simili gaudet” – tartja a latin közmondás, vagyis hasonló a hasonlónak örül. Az Élet ökölszabályai közé tartozik ez is. Hiszen bizonyára Önnel is megesett már kedves olvasóm, hogy olyan társaságba került, ahol sehogy sem találta meg a helyét. Olyan emberek közé, akikkel egyszerűen nem tudott szót érteni. Ilyenkor valószínű nem érezhette elemében magát. Ma a hasonlóságot sokszor az azonos szakirányú munkakör, a szabadidős érdeklődési kör, a műveltséghez köthető ízlés határozza meg. Évszázadokkal, sőt még évtizedekkel ezelőtt is a társadalmi rang volt az, ami gyakorlatilag mindent tarolt a kapcsolatok elrendező elvének területén. Így lehetett ez Jókai Mór idejében is. Egy fergetegesen vidám és szarkasztikus elbeszélő művében „A háromszínű kandúr”-t hajkurászó Pugonyi Están uram nemcsak címeres pólyába született, de jogtudományban is doktor volt. Ez számára elegendő ok volt arra, hogy lenézze – a nevét az általa tenyésztett jószágokról kapó – Liba Kis Jánosné nevű szomszédasszonyát. Arról persze, fogalma sem volt az angol nyelvet annak írásmódja szerint beszélő és a holt tudományokkal telt fejű, magát kékvérűeknél is különbnek tekintő lecsúszott köznemesnek hogy az importőrjei által csak „Lájbekisz Dzsenuszni”-nak szólított asszony időközben London legkedveltebb libaellátójává vált. Ő csak azt a bizonyos különleges, háromszínű kandúrt kereste agyra-főre és a saját fiát igyekezett a „helyes útra” terelni. Kedves Olvasó! Érezte már magát olyan helyzetben, hogy valaki magát – akár hangot is adva ennek – sokkal különbnek tartotta önnél, de közben az illető hemzsegő hiányosságait nem tudta nem észrevenni? Elszomorította, elkeserítette, vagy feldühítette ez a helyzet? Ha igen, (vagy ha netán valamikor megtörténne ez a szituáció Önnel), akkor ajánlom figyelmébe az alábbi idézetet, sőt, a teljes művet! Vigyázat, a hasi rekeszizmai nem biztos, hogy nyugton maradnak majd olvasás közben.

„A kutya hatalmas állat a világon. Különösen Magyarországon.
Kivált mikor már a bőre le van fejtve. Ez a kutyabőr még holta után is eleven. Mit mondok: eleven? Halhatatlan!
Ilyen elenyészhetetlen kutyabőr birtokában volt nemes Pugonyi Están uram – Kecskeméten.
Az ilyen kutyabőr másutt is a magyar hazában a különösségek közé tartozik. Először is: a tulajdonosának választói jogot ád (a 48-iki törvények értelmében), másodszor pedig – másodszor? Majd az ördög töri rajta a fejét, hogy mit ád neki még másodszor is!
…
A karácsonyi szent ünnep közeledett. Liba Kis Jánosné asszonyom udvarán rettenetes lármát csaptak a ludak, akik Albion kedvéért feláldoztattak.
Ekkor történt meg Pugonyi Están uramon, hogy ő saját becses személyében átlátogatott Liba Kis Jánosné asszonyom házához.
A polgártársnő épen nagy dologban volt.
Az ambitust végigülték a koppasztáshoz értő asszonyságok; ő maga osztályozta a tollakat, külön a begyepelyhét, meg a goromba tollat. A toll is nagy rubrikát képezett a gazdaságban. Csupa pehely volt minden ruhája tőle. Nem is eresztette be a nemes urat még a folyosóra sem, csak ott az utcaajtóban állt meg vele diskurálni. Divat az Kecskeméten: az utcaajtóban fogadás.
– Jaj, kedves édes szomszéd uram, de rossz időben kegyeskedett becses látogatásával megtisztelni. Csupa toll az egész házam. Ezt egy nap alatt el kell végezni. Hajnalban indulok Londonba a ludakkal.
– Nem is azért jöttem én át, – mondá Están úr – hogy a szomszédasszonyt dicső műveletében feltartóztassam, hanem éppen azért, mert tudom, hogy holnap útra fog kelni. Hát csak arra akartam barátságosan figyelmeztetni, hogy ha elutazik Londonba, ezúttal vigye magával a Katica leányát is; az is hadd lássa meg Albion fővárosát.
– Jajh, nem lehet annak itt hagyni a házat, édes szomszéduram. Most kelnek javában a kis libák. Ha nincs, aki rájuk ügyeljen, fele a tojáshéjba fullad. Ezt nem lehet cselédre hagyni; ezt csak a Katica érti. Aztán folyvást vigyázni rá, hogy a macska el ne kapja a kis libát.
Erre a szóra méregbe jött Pugonyi Están uram.
– De most nem arról van szó, hogy az én macskám kapja el a szomszédasszony libáját, hanem, hogy a szomszédasszony libája ragadja el az én macskámat.
– Nem értem, nem értem. Ez nekem görögül van.
– Hát hogy a karácsonyi ünnepek következvén, az én fiam áperte deklarálta, hogy ő nem megy légációba. Pedig Szlavoniába mehetne; mert az olyan messze van, hogy egy diák se eligálja magának.
– Hát papnak neveli a fiát, szomszéduram?
– Neveli ám az ördög papnak a fiát! Az enyim juriszperitusz lesz.
– Hát akkor minek menne legációba prédikálni?
– Azért, hogy ott a dáciából összekereshet annyit, amennyiből itthon kifizetheti a didaktrumot.
– Hát én nem tudom, mi az a diktrum-daktrum, hanem mondok én egy igaz magyar szót a nemzetes úrnak, ha meg nem haragítanám vele.
– Hallgatom.
– Hát azt mondom én, hogy »nem eszünk annak a kutyának a fogtából, akit bottal kell hajtania nyúl után«. Mit kínozza a nemzetes úr azt a szegény Palkó diákot azzal a sok veszekedett Hübnerrel, ha neki magának nincs kedve a prókátorsághoz? Miért nem adja be a vincellér-képezdébe, amihez esze is van, kedve is van, jó keze is van. Hiszen prókátor annyi van már a világon, hogy minden perre kettő is jut; de a jó vincellért úgy keresik, mint ahogyan a három királyok a Messiást. Aztán magának a nemzetes uramnak is van a Falfáján egy nagy darab homokbuckása; ha azt a Pál úrfi megregáloztatná, beültetné jófajta szőlővel, négy esztendő múlva, mikor a vincellér-iskolát elvégezte s az önkéntes esztendőt leszolgálta, egy olyan kapitális birtokot venne át benne, hogy nem cserélne jövedelmet senki fiskálisával.
Están úr csak a fejét bólogatta folyvást ez ékesszólás alatt.
– Tökéletesen az én fiamnak a programja, amit most szomszédasszony elukubrált. Ő is éppen ezt a kurrikulum vitaet proponálta nekem, míg jól el nem tángáltam. Látszik, hogy innen ered a szuggesztió.
– Én ugyan soha egy szót nem váltottam az úrfival.
– Maga nem, hanem a leánya.
– A’ bizony meglehet.
– De hát az a hiba, hogy az ilyesmi meglehet.
– Nem értem, hogy mi hiba volna benne? Hogy a fiatalok egymással beszélgetnek, nyájaskodnak? Mink is úgy tettünk, mikor ifjak voltunk. Nekem is volt egy diákom leánykoromban, aki nekem könyveket hordott olvasni; én meg pogácsával, túrós lepénnyel, gomolyával traktáltam; de biz abból semmi hiba nem lett. Engem sem strázsált az anyám, mégis becsületes maradtam. Jaj már annak a leánynak, akit az anyjának kell őrizni! A kecskeméti leánynak hétköznap is annyi esze van, mint vasárnap, sátoros ünnepen meg még egy kukoricával több. Én bizony szintén nem hajdúskodom a leányom mögött.
– Úgy volt az régen, szomszédasszony, de most más világ van. Bolond idők járnak. Nem nyithatok fel egy vasárnapi újságot, hogy azt ne olvassam belőle, hogy egy diákgyerek, egy gimnazista összegabalyodott egy gyerekleánnyal s minthogy céljukat el nem érhették, vettek egy revolvert, piff-paff, agyonlőtték magukat.
– No, már én csak nem hagynám, hogy a leányom ilyen gyerekség miatt agyonlője magát.
– Hát mit csinálna a szomszédasszony?
– Azt mondanám neki: azért bizony meg ne gyilkoljátok egymást. Ha te is ilyen korán be akarod kötni a fejedet, a legény is alig várja, hogy a torkán akadjon az Ádám csutája, hát Isten neki: menjetek a paphoz, aztán húzzátok az igát!
Están úr felfújta a pofáját s nagyot sodort a bajuszán.
– De kettőn áll ám a vásár. Nem adják azt olyan szimpliciter, mint a hízott libát. Az én fiam nemes ember.
– Már, édes Pugonyi Están uram, én nem tudom, hogy mi a különbség a nemes ember meg a pógár ember között: mert mind a kettőnek keresztbe áll a szája az orra alatt; hanem azt tudom, hogy mi különbség van a kenyér és kenyér között.
A szolgálók éppen akkor hozták haza a péktől a kisült kenyereket. A Liba Kis Jánosné asszonyom kenyere majd kiugrott a szakajtó-kosárból, csak úgy ragyogott a barnapiros háta; a szép sárga gyürkéje kétfelé dudorodva, valósággal nevetett az emberre; a Pugonyi Están uramé meg fekete volt mint az utcasár, lapos, keletlen; s ahol egy oldalán kicsorbult a záklyás tészta, annak a szederjes színe elárulta, hogy csupa csermelyés lisztből van sütve ez a pikhercs.
– No hát tessék, nemzetes uram, mondja meg, hogy a kettőnké közül melyik a nemes kenyér, melyik a pugris kenyér.” 

Jókai Mór: A háromszínű kandúr. In: Uő: Elbeszélések, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

9_kep_opti_6.jpgA Jókai-pár ezüstmenyegzőjekor. In: Vasárnapi Ujság, 33. évf. 48. sz. (1886. november 28.), 772. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Az aradi vértanúkra és köztük Damjanich Jánosra emlékező blogbejegyzésemben idéztem az 1849. március 5-i szolnoki csatát bemutató Két menyasszony című novellából. Ez a művecske azért is áll közel a szívemhez, mert itt tizenegynéhány oldalba sűrítve gyakorlatilag egy mozgalmas regényre való cselekménysorozat elevenedik meg. Damjanich mellett kedves mellékalakja ennek a történetnek az a „fiatal közlegényt tanító vén huszár”, aki sajátságosan értelmezi az emberi kapcsolatokat. Erre –az egyébként alapvetően mogorva – mellékszereplő karakterre tökéletesen jellemző az a báj, mely az olvasók számára elbűvölővé tud tenni egy-egy Jókai-történetet. Pedig, ahogy az alábbi idézetben is olvasható, meglehetősen durván bánik egy embertársával. Sőt! Még a korábban említett hasonlóság hiányát is felhánytorgatja neki. Persze az ő értékrendjében is megvannak a tisztelt személyek. Még ha egy külső szemlélő számára furcsa értékrend szülte tisztelet is ez.
Talán vannak olyan esetek, amikor egy meglehetősen kifogásolhatóan viselkedő embernek – egyéb érdemei miatt – valahogy mégis elnézzük allűrjeit. Ha esetleg előfordulna, hogy egy ilyen helyzetbe kerülne, sőt, ha ez még „ki is csapná a biztosítékot” Önnél kedves olvasóm, akkor kérem gondoljon a szolnoki csata vén huszárjára!

„Szolnok és Cibakháza között van egy rév. Egy kötél átkötve a Tiszán, melynél fogva annak egyik partjától a másikig egyszerű mesterséggel húzzák-vonják az idomtalan kompot. E komp éppen a túlsó parton volt, valaki a császáriak engedelmével ment át rajta, kiknek egy őrszeme tartá ez átjárást felvigyázat alatt.
A várt napot megelőző estén egy vén huszár érkezett e révhez a Tiszántúlról egy másik fiatalabb huszárközlegénnyel, kivel szünet-szüntelen zsörtölődött.
– Látja kend azt a kompot? – rivallt a legényre, midőn a parthoz érve megsejté az átjárást.
– Látom, káplár uram.
– Akár látja kend, akár nem, azon át kell menni.
– Jól van, káplár uram.
– Ne rezonírozzon kend! kend még járatlan a hadi regulákban, ha egyszer az az ordé, hogy át kell menni, akkor át kell menni, ha ezer tüzes ördög volna is odaát.
S azzal bezörgetett a révész fabódéja ajtaján.
– Gyere ki, hej!
Odabenn valami morgó, dörmögő hang szólalt meg rá:
– »Gyere-é?« Majd még »hallja kend« is lesz.
– Ne rezonérozz, öcsém, hanem bújj ki, mert úgy felrúgom a deszkarezidenciádat, hogy az ég alatt maradsz.
A révész előjött. Vén, szürke ember volt.
– Régen híttak engemet »öcsémnek«, katona uram.
– Hány esztendős vagy?
– Biz ötvenkilenc én.
– Tacskó! Én hatvanöt vagyok. Indulj! Előre!
Sajátságos, hogy a vén huszár, még az ősz parasztot egész lenézőleg per te s tu szólongatta, a fiatal rekrutát megbecsülé és halljakendezte.”

Jókai Mór: A két menyasszony. In: Uő: Forradalmi és csataképek, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Akadnak olyanok is, akik fittyet hánynak a társadalmi rang, a foglalkozás, az érdeklődési kör és egyéb tényezők szülte hasonlósághoz való igazodásra. Főleg ha a következő történetben szereplő élethelyzet szülte választásban kell helyt állniuk. „Hát én immár kit válasszak?” hangzik a magyar népdalban minden idők fiataljainak és talán nem is annyira fiataljainak egyik legfontosabb, ha nem legfontosabb kérdése. A „Három gyűrű” című novella főszereplője szintén átéli ezt a nagy kérdést. Hogy miként oldotta meg? Ez esetleg tanulság lehet arra nézve, hogy olyan dolgokban, mikben a magunk erejéből nehezen boldogulunk (például a társra találásban), sokszor az Élet maga adja meg a választ. Csak kellőképpen figyelnünk kell a szavára. … Persze attól minden fiatal társkeresőt óva intek, hogy szó szerint úgy cselekedjék, ahogy az alábbi történetben Edvard, a gazdag kalkuttai kereskedő legkisebb fia teszi, mert korántsem biztos, hogy így talál párra.

„Edvard könnyű vérű fiú volt, a ki szemközt tudott menni az örömnek s ki tudott térni a bánat útjából. Testvéreinek sorsa intő példa volt előtte, hogy az asszonyszív veszélyes árucikk, nem lehet eléggé vigyázni a megválasztásában. Edvardnak volt egy kis vadászlaka, annak az eresze alatt lakott egy vándor fecskepár. Minden tavasszal elhagyták a fészket, s minden ősszel visszatértek belé  olyan szelidek voltak: reggelenkint, esténkint órahosszat elcsevegtek Edvard ablaka alatt , nem is féltek tőle semmit, berepkedtek nyitva hagyott ablakán, s ha aludt odaültek kerevetére, s nesztelen röpködésükkel minden alkalmatlan legyet és szúnyogot elriasztottak onnan; mikor pedig fiaikat kiköltötték, mielőtt szabad szárnyra bocsátották volna, odavitték bemutatni Edvard elé, sorba ültetve őket az ablak pálcáin, úgy búcsúztak el tőle, úgy keltek a távol európai útra. Edvard akárhányszor megfogta egyiket közülök, az mindig a nőstény volt; a hím soha nem engedte magát elfogni, hanem az anyamadárka olyan nyugodtan elült Edvard tenyerén, hogy szinte mondani kellett neki: repülj már innen. Tudta jól, hogy a kis fecskék anyját nem bánthatja senki. Mikor ismét tavaszi útra készültek a fecskék, Edvard megfogta az anyafecskét s talizmán gyűrűjébe belül késhegyével e szókat karcolva: »Kalkutta, Nehring Edvard«, a kis madárka nyakára fűzé azt; nem akadályozta ez azt a repülésben.
A kis gyászmadárkák eltűntek a messzeségben, elvitték Edvard gyűrűjét, ki tudná, hogy hová? Őszre visszajöttek ismét. A kis anyafecske alig várta, hogy Edvard kinyissa ablakát, úgy sietett eléje repülni, leszállni asztalán álló gyertyatartójára, átadni az izenetet messze idegen világból.
Edvard meglepve látta, hogy a madár nyakán ki van cserélve a gyűrű, vékonyabb karikagyűrű van ráfűzve; a kis engedelmes posta leengedte azt onnan venni, s azzal Edvard karszékébe rebbent, mintha ő is akarná látni, mi van abba írva. »Szeged, Váry Emma«.
A kis fecske elkezdett fütyülni, fecsegni, alig szakadt vége beszédének; bizonyosan arról beszélt Edvardnak, hogy az milyen szép ország, a honnan ő ezt a gyűrűt hozta, milyen leány, milyen szép, szelid és jó az, a ki e gyűrűt rábizta, hogy védte pajkos gyerekektől a kis fecskék sárkastélyát; milyen szépen tud rájuk nézni. Óh a madárkák olyan jól ismerik az emberek szeméből, kinek van jó szíve? ki szelid? ki tud szeretni?
Edvard hallgatta a fecskét, a míg csak annak kedve volt beszélni.
… Egy reggel ötlovas hintó áll meg Váry Tamás uram háza előtt, olajszínű kocsis elől, szerecsen inas hátul; belőle bársony öltözetű, selyemcsipkés úr száll ki, háromszögletű kalap a kezében, egyenes kard az oldalán s benyit egyenesen a pitvarba. Még a kutya sem merte megugatni. Ott a bámuló család előtt csókolni való rossz magyarsággal, vegyítve közé németet, diákot és angolt, elmondá, hogy ő Nehring Edvard; gazdag kereskedő fia Kalkuttából, ki ez előtt több hóval jegygyűrűjét elküldé hazájából csodálatos úton-módon. Jegygyűrűje helyére talált, mert ugyanazon úton másikat kapott helyette. A gyűrűváltás tehát valósággal végbement már s ő most csak azért jött, hogy »jegyesét« hazavigye.
Haza is vitte, a min senki sem kételkedik.
És Edvard olyan boldog ember lett, a milyen csak lehet halandó itt a felhők alatt.”

Jókai Mór: Három gyűrű. In: Jókai Mór Decameronja. Száz novella, Pest, Heckenast, 1858–1860. – Magyar Elektronikus Könyvtár

10_kep_opti_6.jpgJókai Mór képei. In: Vasárnapi Ujság, 40. évf. 53. sz. (1893. december 31.), 918–919. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A következő idézetben szintén egy sorsfordító választásról lesz szó. Bár ez az érintettek számára közel sem végződött oly idilli módon, mint Edvard párra találása. A mindenféle morális alapra fittyet hányó, kizárólag a saját egzisztenciális szempontjait szem előtt tartó, pillanatnyi érdekek tengerének sodrában ide-oda csapongó embereket nem sokan kedvelik, példájukat – még ha előre is haladtak útjukon – nem igazán tartják követendőnek. Ha nem is kizárólag saját egzisztenciális érdekek mentén történő ide-oda sodródásról is van szó, bizonyos változások komoly dilemmák elé állíthatnak bárkit. Ha ilyenkor még választási helyzet elé is kerülünk,  sokszor nem is tudjuk miként döntsünk. A homokra és a kősziklára épített házról szóló bibliai példázatban (Mt. 7:24-27) Jézus arra hívta fel a figyelmet, hogy a „jó alapok” nélkülözhetetlenek, nemcsak egy háznál, de az életünk tervezésénél, döntési folyamatainál is. Nem kell Jézust, vagy bármely más vallást követni ahhoz, hogy valakinek sziklaszilárd értékrendje legyen. A valóságos Egy magyar nábobként emlegetett Kárpáthy Jánosnak meg kellett tapasztalnia kik azok, akiknek az értékrendje nem „a homokon álló ház” elve alapján épült fel. Legalábbis az emberi viszonyaikat tekintve. A történet tanulságos lehet arra nézve is, hogy közel sem minden az, aminek látszik. Ezt pedig János úr ide-oda csapódó, „fövenyre épített” értékrendű szolgáinak kellett keservesen megtapasztalniuk. Talán ezt a történetet (is) alapul véve, érdemes döntéseink, választási folyamataink során nem a pillanatnyi előnynek tűnő választási lehetőség fövenyes talaját választanunk?

„Mindnyájan látták Kárpáthy Jánost hanyatt dűlni karszékében, azt megütötte a guta; ha rögtön meg nem halt is, de bizonyosan elvész bele, s voltak többen, kik a barátságos részvét önkényt támadó ösztönével unszolák a nagyra becsült ifjút, hogy rögtön, még azon éjjel siessen átutazni Kárpátfalvára, lefoglalni, lepecsételni a holmikat, nehogy valaki félretakaríthasson belőlök; azonban Béla úrfi már egyszer járt úgy, hogy elsietett tudósítások miatt útja végéről kellett visszafordulnia, s jónak találta ezúttal biztosabb híreket várni be, s csak a temetés hírére jelenni meg. Másnap reggel csakugyan meg is érkezék az esperes úr – ki azért maradt legutoljára Kárpátfalván, hogy megtudja, vajon aláírta-e Jancsi úr a kollégiumot érdeklő kodicillust –, s ez azon szomorú hírt hozá, hogy biz az öregúr, ámbátor még ki nem adá lelkét, de az utolsó halálküzdelmek között van, úgyhogy már egy okos szót sem lehet vele szólni. Értette alatta azt, hogy nem lehet vele aláíratni a kodicillust.
Követték még aznap az esperes urat több főtisztviselői a Kárpáthy-család uradalmainak, kik siettek magukat megismertetni őexcellenciájával, az örökös úrral, leendő patrónusukkal.
Ezek még bővebb részleteket is tudtak a haldokló testi állapota felől. Egy falusi borbély eret vágott rajta, minek következtében kissé magához tért; azután orvosért akartak küldeni, de azzal fenyegetődzött, hogy azt agyonlövi, csak hagyják nála a borbélyt, ahhoz több bizalma van, mert az nem meri megölni. Semmi gyógyszert sem akar használni, és senkit sem akar látni, csupán Kiss Miskának van hozzá bejárása. Azonban aligha fogja már holnap reggelnél tovább vihetni.
Abellino jó előjelenségnek vevé a tiszttartók megjelenését, ez arra mutatott, hogy benne már leendő urokat tisztelik meg hódolataikkal. Másnap ismét egész seregszámra jöttek Kutyfalvi udvarára az ispánok, kasznárok, írnokok, birkások, árendások s más efféle apróbb emberek, magukat Abellino úri kegyeibe felkoldulni. Valójában a régi gazdának meg voltak számlálva pillanatai. Senki sem merte neki ígérni a holnapi napot.
Harmadnap még a hajdúk és kulcsárok is átvándoroltak Abellinóhoz; már ekkor boszontani kezdé a sok hálálkodás; ezekkel nagy kurtán beszélt, s megértve tőlök, hogy ezentúl ő fogja a földi gondviselés dolgait végezni közöttük, mert már nagybátyja az utolsó lélegzetet nyögi; egyszerre kiadá parancsban, hogy ő a Kárpáthy-uradalmak tiszti személyzete közt gyökeres reformokat kíván létrehozni, melyek közül legelső is az, hogy minden férfirenden levő hivatalnok tartozik a bajuszát mint dísztelen kinövést, menten kiirtani!
…
Negyednap nem maradt a halál révén álló Kárpáthy János mellett annyi jó barát, hivatalnok, cseléd és bohócbul más, mint Kiss Miska, az egykori pünkösdi király, Varga uram, a jószágigazgató, Palkó, a vén hajdú és Vidra, a cigány.
…
Mindazon vendégek, jó barátok, alattvalók, kik János fővétele napján együtt imádkoztak a templomban, együtt ittak az asztalnál Jancsi úrral, most együtt mulattak Abellinóval, s ha három nap összeragadt volna is, mégsem fogytak volna ki azon bohó és nevetséges kalandok meséiből, miket a jámbor öregre tudtak, kinél ez órában nevetségesebb, esztelenebb és balgatagabb ember nem lehetett. Szólta, szidta, rágalmazta a jámbort, aki csak beszélhetett, a teremben az urak, a konyhában a kukták, a tornácon a hajdúk, s aligha volt valaki annyi nép között, kinek eszébe jutott volna, hogy már ha elkövetkezik szomorú halála, lelkéért egy imát bocsásson az égbe.
Ötödnap már nem volt, aki hírt hozzon Kárpáthyról. Talán azóta el is temették a boldogtalant.
Hatodnap aztán egy lovas legény vágtatott be az udvarra, kiben Marcit fogjuk megismerni.
Amint lováról leugrott, meglátta a pukkancsi tiszttartó a tornácból, s nevetve rákiálta:
– No, te is eljöttél, Marci fiam? Te ugyan jól jártál, hogy nem esett egy héttel később a lakodalmad, új földesurad úzusba hozhatná a jus primae noctist. Hát mi újság Kárpátfalván?
Bizonyos temetésre hívja az urakat. Ez volt a legtermészetesebb vélemény.
– Egy levelet hoztam a tiszttartó úrnak! – szólt hidegvérrel Marci; a tiszttartó nagy megbotránykozására meg sem billentve kalapját az erkélyen álló Abellino előtt.
– Hát a kalapod, pimasz? Ki küldi azt a levelet?
Az első kérdésre vállat vonított Marci, a másodikra azt felelte, hogy neki a jószágigazgató adta.
A tiszttartó felszakítá a levelet, s zöld karikát hánytak a szemei, ahogy beletekintett.
Az öreg Kárpáthy János saját kézírása volt az, melyben tudatja a Kutyfalvi-kastélyba gyülekezett tisztviselőivel, hajdúival és cselédjeivel, hogy méltóztatott annyira magához térni, miszerint ágyából felkelhet, és nekik levelet írhat értésökre adván, miszerint nagyon örül, hogy nálánál jobb urat találtak, mármost annál csak maradjanak meg, és őhozzá többet képpel se forduljanak.
A tiszttartó olyan képet csinált, mint akit jól tartottak vadkörtével, s hogy ne csak magát érje ez örvendetes hír, kézről kézre adá a levelet a többi tisztitársaknak is, az ispánoknak, kasznároknak, birkásoknak és írnokoknak, utoljára a hajdúk és cselédek közt is megtevé a veszélyes irat a leverő körutat. Az embereknek hasonló esetekben vajmi nagy vigasztalás egyet sodoríthatni a bajuszán, s ahol van ni! most már se hivatal, se bajusz.”

Jókai Mór: Egy magyar nábob, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Kedves Olvasó! Jókai Mór papírra vetett összes regényét, novelláját, színdarabját, újságcikkét és egyéb írásait számba venni körülbelül olyasféle vállalkozás lenne, mint a budavári Tóth Árpád sétány cseresznyefáinak leveleit, a Balatonban úszkáló halakat, vagy a szolnoki pályaudvar egy napi vonatforgalmának utasait megszámolni. Ha úgy éreznék, sikerülne is ezt a Dunát rekeszteni képes mennyiséget meghatározniuk, akkor is biztos akadna később imitt-amott valami, ami kimaradt a sorból. Ebből a tengernyi mennyiségű Jókai-műből válogattam néhány cseppnyit blogbejegyzésemben. Ezzel másodszor tettem kísérletet arra vonatkozólag, hogy megszerettessem a szépprózát és bemutassam, hogy milyen komoly szimbiózisban él az ÉLET nevű kalandjátékkal.
És ha még tovább vizsgálná ezt a szimbiózist? Az Országos Széchényi Könyvtár polcain gyakorlatilag az összes Jókai Mór által írt könyv összes kiadását megtalálhatja.

11_kep_opti_3.jpgJókai Mór halála alkalmából megjelent vers. In: Borsszem Jankó, 37. évf. 1900. (19.) sz. (1904. május 8.). Címlap – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Felhasznált irodalom

komment
Címkék: jókai mór aradi vértanúk jókainé laborfalvi róza damjanich jános színháztörténeti és zeneműtár hamvai-kovács gábor olvasószolgálati és tájékoztatási főosztály

„Íme! felfedeztük! Ami a világ minden tudós akadémiájának nem sikerült.” Első rész

2023. február 17. 18:00 - nemzetikonyvtar

A magyar széppróza napja

A Magyar Írószövetség kezdeményezésére 2018 óta ünnepeljük a magyar széppróza napját február 18-án, Jókai Mór születésnapján.

1_kep_opti_20.jpgKarel Václav Klič: Jókai Mór (Hires férfiak arcképcsarnoka: XXIV.) In: Borsszem Jankó, 1. évf. 34. sz. (1868. augusztus 23.). Címlap – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A Mikszáth Kálmán születésének 175. évfordulójára írt blogbejegyzésemben vetettem fel a következő gondolatmenetet:

„Az ÉLET sokszor produkál olyan helyzeteket, egy vagy több szálon futó eseményeket, egyszerű vagy összetett és bonyolult történeteket, melyek egy izgalmas, lebilincselő regényben, vagy novellában sem alakulhattak volna »kerekebben«. Bár az izgalmas és lebilincselő regények és novellák írói mind tisztában vannak ezzel. Talán ezért is tudnak izgalmas és lebilincselő történeteket papírra vetni. Ezt tekinthetjük afféle ökölszabálynak is. Az ökölszabályok pedig általában mindenkire vonatkoznak. Ezek szerint igazak lennének az »írók írójára«, Mikszáth Kálmánra is?”

Hamvai-Kovács Gábor: „A korszerűtlen elbeszélő konzervatív technikák konzerválójaként szemlélték…” – Az Országos Széchényi Könyvtár blogja, 2022. január 16. 

Igaznak kell lenniük, nemcsak Mikszáth Kálmánra, de a prózairodalom minden ágának valamennyi képviselőjére is. Lehet egy irodalmi alkotás hosszan elnyúló, tucatnyi szálon futó cselekményű regény, amely több vaskos kötetet alkotva tekintélyes helyet foglal el egy ódon könyvespolcon. De lehet egy kötetben mindössze néhány oldalt igénylő rövid novella, melynek elolvasása egy csésze tea vagy kávé mellett is könnyen kivitelezhető. Lehet szerelmi szálakkal bőven átszőtt romantikus regény vagy fordulatos kalandregény, ahol a főhős kalandos helyzetei, megpróbáltatásai, esetleges hőstettei állnak a középpontban. Lehet egy képzeletbeli jövőben játszódó sci-fi történet, vagy egy borzalmas teremtménytől való félelmet központba helyező horror. Lehet a bűntények felderítésével, elkövetésük módjának és indítékának bemutatásával foglalkozó krimi, de lehet a régmúltban élt valós személyeket szerepeltető történelmi regény. A prózairodalom műfaj és tartalom szerint – akár egy terebélyes öreg tölgy mélyre nyúló gyökérzete – meglehetősen szerteágazó. Azonban műfajtól és tartalomtól függetlenül egy dolgot sosem szabad elfeledni. Ha ezen művek szerzői nem tartják tiszteletben az idézetemben említett ökölszabályt és műveik megírásakor fittyet hánynak az Élet kínálta ihlettémákra, akkor bizony számíthatnak arra, hogy legfeljebb abban az esetben olvassák el szellemi termékeiket, ha úgy tesznek, mint Kanóc Dániel színműíró László Miklós „Mama, fogjál nekem békát!” című bohózatában. 
Azt hiszem, ilyen jellegű veszély a „nagy mesemondó” titulussal illetett írót távolról sem fenyegette. Mikszáth Kálmánhoz hasonlóan ő is sokoldalú személyként élte le az életét. Országgyűlési képviselőként és a Főrendiház tagjaként a magyar parlament padjait koptatta, a Magyar Tudományos Akadémia Igazgatótanácsának tagságát viselte, a Szent István-rend lovagjainak sorai és a Kisfaludy Társaság tagjai között is megtalálható volt, emellett a Petőfi Társaság elnöki székét is elfoglalta és a Dugonics Társaság tiszteletbeli tagjainak körét is bővítette. Sőt! Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt egy igen nevezetes – veszélytelennek egyáltalán nem nevezhető – tett is fűződik az 1825. február 18-án született Ásvai Jókai Móric, vagy ahogy a legtöbben ismerik, Jókai Mór nevéhez. Erről Krúdy Gyula a következőképp számol be:

„… a Közlönyben már megjelent a Rózsa Sándor kegyelmező levele.
Megjelent a hivatalos Közlönyben a bűnbocsánatot hirdető levél Kossuth aláírásával, de hát Rózsa Sándor nem olvas se Közlönyt, se egyéb újságot. Valakinek el kellett juttatnia a haramjavezérhez.
Kit választott ilyen kényes feladat megoldására Kossuth?
Másvalaki tán egy mindentudó öreg csendbiztost vagy legalábbis egy kiszolgált vén betyárt keresett volna fel a megbízatással. Ilyen emberek ismerhetik Rózsa Sándor búvóhelyeit, ahol az amnesztiás levelet a kezébe lehet nyomni.
Kossuth egy poétát választott a feladatra. Mégpedig a szőke hajú, ábrándos szemű Jókai Mórt, aki a márciusi napokban oly derekasan viselkedett a szabadság kikiáltásánál. Akinek volt bátorsága az Alföld úttalan útjain a haramjavezérhez is elhatolni.
A fuvaros egy pusztai csárda udvarára fordult be. Odabentről vidám cimbalomszó hallatszott. Három-négy szűrös, bojnyikképű, szalmás hajú legény ülte körül az x-lábú asztalt: szegénylegények a Rózsa Sándor bandájából, akiknek cimborájuk volt a fuvaros, aki Jókait a csárdába hozta.
A rongyos szűrök alatt megkoppantak a fejszék, fokosok.
– Én Kossuth Lajos küldötte vagyok, és kegyelmet hozok Rózsa Sándornak és társainak! – kiáltotta Jókai, mielőtt a betyárok valamire elhatározták volna magukat.
A szalmáshajúak nem értették meg mindjárt Jókai szavait. Kegyelem? Rózsa Sándornak és társainak? Hiszen, ha jól vesszük, minden alföldi betyár Rózsa Sándor társa volt.
Az útiköpenyeges ifjú, kokárdás, strucctollas Kossuth-kalapjában, ragyogó kék szemével most a csárda közepére lépett, és csinos szónoklatot vágott ki a hazáról, szabadságról, amint az utóbbi hónapokban nagyszerű népszónokká fejlődött az egyébként félénk Jókai. A gyepes homlokok lassan nyiladoztak a költő szavaira. A szemek eleinte fürkészve, gyanakodva figyelmeztek. De aztán mindinkább kiegyenesedtek a görbe derekak. Nagy dologról volt szó. Bűnbocsánatot kapnak a régi tettekért, ha elmennek a hazáért harcolni.
Hogyne mennének! Indulnak még ebben az órában!
– Hol van az az írás, amit Rózsa Sándorhoz kell vinni?! – ugrott fel az egyik betyár.
– Itt van a zsebemben, de nem bízhatom én azt akárkire.
– Itt a kezem, hogy hajnalban Rózsa Sándornál lesz a levél!
Jókai elfogadta a kinyújtott kezet. Ki tudja, mennyi szenny és vér tapadt ahhoz a kézhez, de most a haza dolgáról van szó.
– Hogy hívják polgártársat?
– Engem Lukácsnak hívnak, és Sándor bandájához tartok.
Jókai átadta Kossuth Lajos levelét a zsiványnak.”

Krúdy Gyula: Rózsa Sándor. A betyárok csillaga Magyarország történetében. Kisújszállás, Szalay Kvk. és Kerekedőház, 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár

2_kep_opti_21.jpgJókai a szegedi nőktől kapott karosszékben. Fotó: Pauer Géza. In: Vasárnapi Ujság, 51. évf. 19. sz. (1904. május 8.) – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Ez a kalandos küldetés és az előtte felsorolt ténykedések önmagukban is kellő tiszteletet ébreszthetnének bárki iránt. Azonban az a bizonyos – ihletet merítő írók számára megkerülhetetlen – csupa nagybetűs orgánum úgy rendezte, hogy ez a kokárdás, strucctollas kalapot viselő, ragyogó kék szemű ifjú egészen más miatt váljék hallhatatlanná az utókor számára. A magyar széppróza napja honlapján a következőket olvashatjuk írói munkásságáról:

„Jókai Mór születésnapja azért alkalmas a próza ünnepének a megrendezésére, mert írói életműve mai napig a magyar irodalom egyik legnagyobb, megkerülhetetlen teljesítménye, regényíróként is máig megőrizte jelentőségét a nemzeti irodalomban, komolyan hozzájárul történelmi önismeretünkhöz és identitásunk megőrzéséhez. Emellett Jókai Mór volt az első, modern értelemben vett hivatásos prózaírónk, aki írói és szerkesztői munkásságából élt, közéleti szerepeit is íróként viselte. A maga korában műveit számos nyelvre lefordították, és világszerte elismeréssel fogadták, nagyra értékelték. Művei itthon és külföldön egyaránt népszerűek voltak az olvasók és az irodalmárok körében, könyvei szinte máig példátlanul nagy számban kerülnek kiadásra és fogynak el.”

A magyar széppróza napja honlapjának ismertetője

Ha a széppróza izgalmas és lebilincselő regényeinek és novelláinak írói az Élet kínálta kifogyhatatlan ötletekkel élve szinte minden témára megtalálják történeteikben a megoldást, akkor vajon igaz lehet ennek fonák helyzete is? Mármint arra gondolok, hogy az Élet (egyénre szabott) eseményeinek, történeteinek, az abban felmerült problémákra és azok megoldására képesek valamiféle választ adni a széppróza művei? Kedves Olvasó! Mikszáth Kálmán emlékének szentelt blogbejegyzésemben egyféle játékra hívtam meg Önt, hogy képzelje el magát azokban az élethelyzetekben, melyeket Mikszáth-történetekből Ön elé tártam! Képzelje el, mit látna, mit hallana, mit érezne a történetek szereplőinek helyében. Ha úgy tetszik, bújjék bele a bőrükbe! Élje át azokat az eseményeket, amelyek kapcsán egyszerű, vagy bonyolult élethelyzetek által felvetett kérdésekre kaphat egyszerű vagy bonyolult, de mindenféleképpen kézenfekvő válaszokat. Amolyan Mikszáth-féle módon.
Vajon, amire a magyar széppróza egyik koronázatlan királyának művei képesek, arra egy másik ilyen kaliberű író művei is képesek lehetnek? Vagyis egyszerű és bonyolult élethelyzetek által felvetett kérdésekre lehet választ kapni, amolyan Jókai-féle módon is? Hát kedves Olvasóm, ennek eldöntésére ismételten Önt kérem meg! Tudom, hogy nem könnyű feladat, de hogy döntése itt is „pártatlanul” és részrehajlás nélkül történjék, kérem most is felejtse el, hogy a magyar irodalom megkerülhetetlen teljesítményét nyújtó alakjának műveiből olvas! Úgy olvassa a történeteket, mintha sosem hallotta volna szerzőjük nevét! Ha az idézet műveket netán ismerné, szemlélje őket teljesen ismeretlen szövegként! Ha tudja, tegye most is félre a zakatoló, rohanó, vagy éppen monoton és szürke hétköznapok gondjait, és képzelje el magát azokban az élethelyzetekben is, melyeket a Jókai Mór által papírra vetett történetekből Ön elé tárok!

3_kep_opti_21.jpgJókai Mór dolgozószobájában. In: Vasárnapi Ujság, 40. évf. 53. sz. (1893. december 31.), 922. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A tudós embereknek mindenütt nagy elismertségük van. Rubens négy filozófusa vagy Rembrandt Tulp doktora sztereotipikus képet ad azokról az emberekről, kiknek csak úgy „dagad a fejük” a sok tudománytól. A különféle tudományos intézetek falai pedig a hosszúszakállú, bölcs tudós emberektől. Legalábbis az emberek sztereotipikus elképzeléseiben mindenképpen így van. Ők azok, akik mindenre tudják a választ. Olyan nincs, hogy amire ők ne tudnának választ, vagy megoldást mondani, arra egyéb „földi halandó” képes legyen. Pedig Jókai Mór műveiben akár még ez is előfordulhat. Egész az északi pólusig akadhatnak ilyen emberek. Lehet, hogy az életben is így van? Mit gondol, kedves Olvasó?

„Ezelőtt mintegy hat héttel Quebec tartományban egy vadludat lőtt meg egy bucanier, ki, amint azt kopasztani kezdé, bámulattal tapasztalá, hogy a lúd farka tollainak mindegyikére rá volt húzva egy másik tollnak levágott üres hengere, s mikor egy ilyen tollburkot lehúzott a másik tollról, abból egy vékony, összegöngyölt hártya bújt elő, aminek valami sajátszerű barna piszkos színe volt.
A bucanier felvitte a ludat Quebecbe s megajándékozta vele dr. Smollist, a hírhedett természetbúvárt.
Dr. Smollis mindjárt tudta, hogy mivel van dolga. Ez a vadlúd egy galambposta. Helyesebben lúdposta. És azok a piszkosnak látszó összegöngyölődött hártyácskák ott a két tollüreg közé szorítva, nem egyebek, mint vékony kollódiumlapok, amik fotográfia segélyével megkicsinyített iratok másolatát viselik.
A tudós természetbúvárnak semmi sem volt könnyebb, mint ezen kollódiumlapokat egy kétezerszer nagyító napmikroszkóp segélyével egy szemközt álló fehér lepedőre lemásoltatni, mely eljárás után azoknak betű szerinti tartalma olvashatóan kitűnt.
Nagy volt azonban a tudós professzor kétségbeesése, midőn az olvasott sorokban semmiféle ismeretes nemzet idiómájára rá nem talált.
A kezdő sor így szólt:
»Garbalirbibarba Perbetirbi jérbég arbalarbattirbi narbaplórbójarba.«
Ez csak indus nyelven lehet írva! Ilyen hosszú szavakat csak Kelet-Indiában eresztenek.
Dr. Smollis nagy fáradsággal lemásoltatá egymás után a kitalálhatlan nyelvű jegyzeteket, s megküldé azokat a calcuttai tudóstársaságnak s a mexikói és rio-janeirói nyelvészeti társulatoknak. Azok nem tudtak velük elbánni, s áthelyezték a jeddói és pekingi akadémiákhoz. Azok is beletörték a késüket, s egyik szanszkrit nyelvnek, másik ladino zsargonnak nyilvánítá a megfejthetetlent. A szentpétervári akadémia a bisbariba nyelvet vélte benne felismerni, s utasítá a helsingfjördi akadémiához, onnan a finn rokonság révén átszármaztak a budapesti tudóstársasághoz, ahol ott hevertek három esztendeig. (Igaz, hogy csak három hete, hogy odajutottak, de a három hét alatt hevertek három esztendőre valót.) Végre megoldás végett a nyelvtani osztállyal közöltetvén, a mi kezünkbe jutottak, s a »Hon« szerkesztőségében közszemlére kitétettek.
… de ezt a rejtelmes nyelvet egyikünk sem bírta megérteni.
Szerencsére van egy életrevaló ember a szerkesztőségünkben, akit úgy hívunk, hogy »A Sándor«. Legszükségesebb tagja az újságcsináló irodának: aki a legtöbb kéziratot szolgáltatja lapunkhoz. Amíg ő meg nem érkezik, addig hozzá nem foghatunk a szerkesztéshez.
Egyszóval életrevaló ember »A Sándor«. (Csak olyan sok pénzt ne kérne gyertyára, fára!)
Amíg ott vesződünk a megoldhatatlan rejtéllyel, ő belepillant s elneveti magát.
– Ejnye urak! Hisz ez madárnyelven van írva! Úgy kell olvasni, hogy »Galiba Peti jég alatti naplója«.
Íme! felfedeztük! Ami a világ minden tudós akadémiájának nem sikerült.” 

Jókai Mór: Egész az északi pólusig, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Van olyan tudomány, melynek birtoklásához különféle iskolák padjainak tucatjait kell koptatni, vaskos könyvek százait, vagy ezreit kell rongyosra olvasni, szép és derűs, napsütötte időt is – a Szinyei Merse Pál festette idilli piknikezés helyett – valamely félhomályban úszó könyvtár ódon falai között, Carl Spitzweg könyvmolyához hasonló módon tölteni. Ennek ellenére az így szerzett tudomány birtokosa sokszor rá kell ébredjen, hogy az a bizonyos nagybetűs orgánum sokszor produkál oly helyzeteket, melyeknek megoldásához az alma materben forgatott vaskos könyvek bebiflázása sem nyújtott kellő felkészültséget. A fekete gyémántokat kutató tudósnak, Berend Ivánnak is rá kellett ébrednie erre, mikor egy általa évek óta megoldhatatlan problémára tudományokban kevésbé jártas, kalandor lelkű barátja percek alatt megtalálta a megoldást. Úgyhogy, kedves Olvasóm, ha hasonló helyzetbe kerül, akkor ne bosszankodjon ezen, hanem fogadja derülten ezt, mint az Élet nevű társasjáték közben kialakult állást.

4_kep_opti_17.jpgFekete gyémántok. Képregény. Rajzolta: Zórád Ernő; Jókai Mór nyomán írta Cs. Horváth Tibor; [szerk. Bayer Antal], [Budapest], Nero Blanco Comix, 2017. Borító – Törzsgyűjtemény

„Szaffrán Péter verte Evilát.
…
A leány pedig nem sírt, nem könyörgött, csak felemelt kötényét ajkaihoz szorítá két kezével, s mikor a brutális fickó nagyokat rántott a fején hajánál fogva, olyankor olyan szelíden nézett fel rá engesztelőleg azokkal a lélekteljes szemeivel! A Brontes nem értette a szemek beszédét.
– Ejh ni! – kiálta Félix. – A Cendrillon és vőlegénye egy szerelmes pásztorórán.
– Az ám – felelt rá Iván egykedvűleg.
– De hát ne engedd annak a gazembernek, hogy azt a szép gyermeket úgy üsse.
Iván vállat vont.
– Joga van hozzá. Az övé. Menyasszonya. Ha beavatkozom, csak még jobban megveri. Aztán meg úgy látom, hogy ez alkalommal erősen fel van pálinkázva a fickó. Ilyenkor nem bírni vele.
– No, én majd megmutatom, hogy bírok vele – szólt Félix. – De azt nem nézhetem, hogy ezt a szép gyermeket üsse itt előttem.
– Nem jó lesz odamenned – inté őt Iván. – Ezek a föld alatti munkások nem igen tartják tekintélyben a selyemkabátos embereket.
– Majd meglássuk. Te csak annyit tégy meg, hogy mikor azt látod, hogy ennek a ciklopsznak a karját megfogom, kiáltsd rám e szót: »doktor úr!«
Azzal az útmagaslatról aláugorva, egész önbizalommal sietett be a kis ház udvarára az elegáns nagyvárosi úr.
Szaffrán Peti bizony fel sem vette a jövetelét, még jobban cibálta Evila haját.
– Hát te fickó! – kiálta rá Félix – miért vered ezt a lányt!
Szaffrán visszafelelt rá nagy pimaszul:
– Kinek mi gondja rá? Az én mátkám!
Csakugyan nagyon dűlt a szájából a pálinkabűz.
– Ah, te házasodni készülsz? – szólt Félix, odalépve egészen a herkulesi alak mellé, kinek alig ért a válláig. – S vajon szabad már neked megnősülnöd? Nem vagy te még katonaköteles?
Énnél a szónál csakugyan leereszté a felemelt szíjat Szaffrán Peti, mintha tízmázsás pöröllyé lett volna kezében.
– Fegyverképtelen vagyok – dörmögé fogai közül. – Bizonyítványom van.
– Ah! Te fegyverképtelen? Te jeles verekedő! S ki volt az a derék becsületes orvos, ki neked erről bizonyítványt adott? Ilyen karokkal! Kérem!
S e szónál megtapintá a legény karjának kidülledt izmait.
»Doktor úr!« – hangzék e pillanatban Iván szava.
Amint e szót hallá, s amint Félix ujjainak motozását megérzé karjának izmain Péter, egyszerre lecsavarta kezéről Evila haját, s ijedten bocsátá azt el.
– No, megállj fiam – szólt Félix, vékony kis halhéj pálcáját megsuhogtatva az orra előtt –, majd holnap reggel a felülvizsgálatnál megnézem, hogy micsoda nagy bajod van, amiért nem szolgálhatsz fegyver alatt. Azért vagyok itten!
Szaffrán Petinek egy percre az a mentő gondolata támadt, hogy elővegye rögtöni kancsalítását.
Félix kinevette vele.
– Jaj fiam, úgy én is tudok – s visszakancsalított a szeme közé. – Holnap majd megvizitállak.
Szaffrán Peti erre a szóra megfordult a sarkán, nekiiramodott az udvar ellenkező végének, keresztülvetette magát a kerítésen, s addig vissza sem pillantott, míg az erdőt el nem érte.”

Jókai Mór: Fekete gyémántok, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

5_kep_opti_13.jpgEgressy Gábor Jókai Mór Dózsa György című szomorújátékának címszerepében – Színháztörténeti és Zeneműtár, KE 3137. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Persze, tévedés ne essék, egyáltalán nem gondolom úgy, hogy nincs szükség tanulásra, alma materek padjainak koptatására, mondván, hogy az előbb bemutatott „természetes józan eszű életrevalóság” úgysem sajátítható el iskolákban. Van úgy, hogy ezen életrevalóság sarkalta tettek nagyon rosszul sülnek el. Martinuzzi Fráter Györgyről sokféle vélemény alakult ki a történészek és a történelmet szerető laikusok között. Azonban azt senki sem állítja, hogy a féltékenységből orvul meggyilkolt bíboros-hadvezér, a pálos ruhája miatt „szürke barátnak” titulált katona afféle műveletlen, faragatlan, ahogy mondani szokták „sült paraszt-bunkó” lett volna. Hiszen meggyilkolása kapcsán Franciaország történetének – véleményem szerint – legnagyobb politikusa, Armand Jean du Plessis de Richelieu bíboros a következőket mondta: „Ez több volt, mint bűn. Ez hiba volt”. Azonban ne gondolja senki, hogy György barát már az anyatejjel magába szopta a tudományt és pólyájába bugyolálták a választékos jómodort. Bizony ő is „kezdte valahol”. Egy olyan szinten, amire később nem biztos, hogy nagyon büszke volt. Úgyhogy, ha valaki úgy érzi, illemtudásban el van maradva környezetétől, esetleg ebből kifolyólag olyat tett tett, aminek rossz következményei lettek, ne keseredjen neki! Gondoljon arra, hogy a 16. századi magyar történelem egyik legnagyobb koponyája, a később választékos modorú úriemberré vált Martinuzzi György budai királyi várban tett vizitációja alkalmából elkövetett baklövését biztos nem szárnyalhatta túl. Ha mégis, akkor gondoljon arra, lehet, hogy Ön is – eddig lappangó képességeinek köszönhetően – hasonlóan felemelkedő életpályát futhat be. Csak vigyázzon a tehetségére irigy emberekkel!

„György nógatást kapott, hogy beszéljen.
Ő aztán beszélt.
– Az én uram, János herceg, színét javát kiválasztá a Bolgárországban ejtett zsákmánynak, s felküldé azt általam Felségednek. Huszonnégy szekér telt meg a zsákmánnyal. Van közte arany és ezüst marha szép sokasággal, drága török selymek, kamukák és bársonyok, pompás fegyverzetek és nyeregszerszámok, amilyeneket ez országban még sohasem láttak.
Nagy érdeklődés támadt e szavakra.
– Hol van? Hol van?
– Íme, rendben halomra rakták a kincseket az én katonáim itt a vár udvarán, hogy a felséges király úr és a felséges királyasszony azokat innen a márvány eszterhajrul könnyen megtekinthessék.
A király helyeslést bólinta, s egy kérdő tekintetet lopva a királyné felé, annak a véleményét várta.
– Voyons donc – monda a királyné, s kecsesen fölemelkedék a helyéből.
A főudvarnok intésére két apród félrehúzta a nehéz brokát függönyöket a trónterem erkélyéhez vezető ajtó felől, a palotanagy jött az aranyozott kulccsal, s felnyitá az ajtót, az apródok kétfelé tárták az ajtószárnyakat, s arra a királyi pár megindult a tróntul az erkély felé. A király jobbján vezette a királynét. Candalei Anna egy fejjel megasabbnak látszott a férjénél; a királyné kezén volt a kisleány.
Ők hárman léptek ki először az erkélyre.
A király kihajolt az erkélyen, s meglátva a kincsek garmadáit, azt mondá, »Dobzse, dobzse!«
Candalei Anna azonban elébb lehajolt a kisleányáért, hogy azt a karjára emelje: ő is lelásson az udvarra.
Ámde a királyné figyelmét nem a zsákmány kapta meg első pillanatra, hanem azok a dárdahegyre tűzött fejek.
Nagyot sikoltott, s a fejéről leomló fátyollal betakarta az ölében tartott gyermek arcát.
– Ah! C’est infernal!
Azzal kirohant az erkélyről. Megpillantá Györgyöt. Akkor még egyszer felsikoltott.
– Chassez-le! C’est un démoniaque!
Azzal sírógörcsök közt elrohant a teremből.
A király ott maradt az erkélyen, s gyönyörködött a zsákmányban.
György elbámult a királyné indulatkitörésén. Nem értette azt az Úr színeváltozását. Csak állt ott, mint a sóbálvány.
A nádor azonban értette, amit a királyné parancsolt: »Kergessétek el innen ezt az ördöngöst!« S a vállára ütött Györgynek.
– Katona! Bolondot cselekedtél. A királynét halálra rémítetted azokkal a dárdára tűzött fejekkel.
Györgynek ez is rejtély volt.
– Minálunk így szokás.”

Jókai Mór: Fráter György, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

6_kep_opti_13.jpgA tarok-parthie. A játékban Tisza Kálmán is részt vett, Mikszáth Kálmán pedig a háttérben „kibicelt”. In: Vasárnapi Ujság, 49. évf. 14. sz. (1902. április 6.), 220. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Az előző jelenet főhőse a „természetes józan eszű életrevalóságtól” vezérelten készített „vanitas” jellegű csendélet kompozíciójával valahogy mégsem érte el, amit szeretett volna. Ezek szerint az intézményesített tanulmányokra mégis csak nagy szükség van? Azonban akadnak olyan balga lelkek, akik úgy gondolják nekik bőven elég az a sütnivaló, melyet világrajövetelükkel magukkal hoztak. Mark Twain gyerekhőse, Tom Sawyer szívesebben járt le a Mississippi folyó partjára horgászni hordólakó barátjával, Huckleberry Finn-nel, sem mint hogy az iskolapadot koptassa. Emlékszem, kisiskolás koromban micsoda feddést kaptam iskolánk könyvtárosától, mert a kelleténél kissé hangosabban – és hát nem igazán szépprózába illő szavakkal – adtam hangot abbéli sajnálatomnak, hogy a szép májusi, gomolyfelhőkkel takart kék égbolt helyett a tanterem mennyezete alatt kellett eltölteni a nap addigi részét. Úgy látszik a „tanulj tinó, ökör lesz belőled!” szállóige mondandója nem fészkelte bele magát mindenki fejébe. Sőt! Vannak olyan emberek, akik a „természetes józan életrevalóságtól” vezérelt sütnivalójuk legjavát képesek bevetni, nehogy azon a bizonyos, karikatúrákon sokszor látható tudománytöltő-tölcséren keresztül, bármi is töltessék a fejükbe. És mégis mozog a Föld ennek ellenére, ahogy az idézet regény címe is hirdeti.

„Csollán Berti megint csak ütötte a filkót harmadik este is a diákjaival. Nagyon biztosítva volt felőle, hogy azok éjszaka meg ne szökdöshessenek a tanyájáról. Ott volt az udvaron három nagy komondor, négy agár, egy vizsla, két kopó, meg egy görbe lábú tacskó. Azoktól nincs az a vakmerő idegen, aki alkonyat után akár közelíteni, akár távozni merjen ide, vagy innen, gyalog, mert azok megeszik. Jó rend van ott.
Azonban mégis az történt, hogy amint egyik diák felváltotta a másikat a kártyánál, a felváltott kiszédelgett a szobából, s aztán nem jött többé vissza. Úgyhogy mikor Barkó Pali megkapta az utolsó orronverőst, körülnéztek: magukban voltak.
– Hová lett az a sok gézengúz?
– Bizonyosan alunni szöktek – sejté Barkó Pali –, megyek, felkeresem őket.
– Fel ne verd, ha alusznak! Csillagot rúgatunk velük.
(Ez az astronomiai experimentum abból áll, hogy az elaludtnak mezítelen talpára papirost kötnek, s azt meggyújtják.)
Barkó Pali is elpárolgott a szobából, s aztán csak várta Csollán Berti, hogy majd visszajön; – mikor megunta a várakozást, maga is utánanézett, de sehol sem talált írmagnak való diákot sem a házában. Az udvarra is kiment, ott is nagy csendesség volt. Hítta a kutyákat, de egy sem jött elő. Utoljára a cselédeket kurjongatta fel.
– Merre vannak a diákok? Hová lettek a kutyák?
A diáknak híre-hamva sem volt már messze földön. Jó lába van annak. Az az egy pedig, amelyiknek rossz van, fenn ül Csuka Feri nyakában, az szalad vele torony irányában, végig a pusztán. Valahol a Tisza körül járnak azok már. – De a kutyák nagy sokára jelt adtak magukról. Mint valami kísértetüvöltés, mint a „wilde Jagd” föld alatti kutyakardala zendült fel egyszerre a rémséges kutyasírás; vékonyan, vastagon, cifrán, keservesen, siralmas csahintással, ijedős buffogással vegyest. Honnan jön ez? Merre vannak? Béres, fehércseléd szaladt hetvenhétfelé kutyakeresni; míg végre rájöttek, hogy valamennyi agár, komondor, vizsla, kopó, tacskó el van temetve egy üres búzaverembe; aminek a szája le volt fedve egy szekérkerékkel: onnan üvöltött elő az egész kórus. Hogy kerültek oda? Bizonyosan az a sánta garaboncás hordta őket oda valamennyit. Ez volt a közvélemény. No, az még rossz helyen fogja végezni a sorsát.
Amint Csollán Berti rájött, hogy a vendégei megszöktek, szörnyű haragra lobbant.
– Lóra! Valahány béres van! Utánuk! Vissza kell őket hozni.
Maga is nyeregbe kapott, nyakába vetette a karikást, s vezette az üldöző csapatot a rév felé. Arra kellett menekülniök.
A Tisza réve pedig, melynek Berti volt a birtokosa, – jó egy óra járásnyira feküdt a kastélytól; onnan szoktak átkelni komppal a túlsó oldalra. Egy vastag kötél volt kifeszítve a két part között, ahhoz a kötélhez volt akasztva a komp csigahurokra, úgy tolták át azt a révészek a kötélbe kapaszkodva.
Éjszaka volt már, mire a diákok megérkeztek nagy lélekszakadva a révhez. Ilyenkor már a révész is alszik.
– Üff – nyögött nagyot Csuka Feri, ledobva nyakából a gyepre sánta Biróczyt. – Huszárnak készültem, s huszárlónak fogtak be.
Biróczy azonnal ment a révészt fellármázni.
Annak sehogy sem ment a fejébe, hogy éjnek éjszakáján szállítson át valakit a Tiszán. Kiváltképpen azt az öt legátust, aki negyednapja ott prédikált a portán. Mi járatban vannak?
– Hát bácsi, megvalljuk igazán, szökünk – mondá Biróczy. – Holnap vasárnap, s nekünk a helyeinken kell lennünk, ahol már várnak ránk, kit Csányban, kit Hevesben, és ha ott nem leszünk, lemossák rólunk a szentelt vizet bécsi szappannal. A kendtek hóbortos gazdája meg erővel itt akar bennünket holnap is tartani, hogy megint tartsunk kendteknek prédikációt; aztán a prédikáció végével kit-kit megkatekizáljunk!
Az öreg révész megszeppent erősen.
– Hát aztán mi az a megkatakizálás?
– A biz abból áll, hogy egyenkint minden ember kiszóllíttatik a középre, s aztán kikérdeztetik, hogy mit tud a szent vallásból; melyek a tíz parancsolatok? Melyek voltak az egyiptomi tizenkét csapások? Kik voltak az apostolok név szerint? Hogy hítták Nóé fiait? Mi nevük volt József kilenc testvéreinek?
– Micsoda? – kérdé a révész hüledezve.
– Kend csak jól jár; mert kend lesz az első, akit megkatekizálnak; s kendre mindjárt az első kérdés jut, hogy kik voltak az ótestamentomot szerző próféták név szerint, és azoknak fejezetei?
– Az ótestamentomi próféták?
…
– Csülökre legények! – ordítá rémülten a révész. – Frissen tegyük túl a másik partra ezt az öt diákot.
– De hátha utánunk jön a gazda – aggódott Biróczy –, s visszahoz?
– Ma ugyan nem. Arról már felelek – monda a révész. – Dejsz engem meg nem katakizáltat vénségemre.
A megrémült révészek olyan hirtelen átrántották a kompot a túlsó partra, ahogy még semmi borravaló nem tett gőzerői csodát esetlen járművel.
Mire Csollán Berti üldöző hada megérkezett a révgunyhóhoz, az üldözöttek már rég csendesen aludtak egy puszta szőlőben, egy felfordított boroskád szellővédő oltalma alatt.

Jókai Mór: Eppur si mouve. És mégis mozog a Föld, Budapest, Neumann Kht, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Felhasznált irodalom

komment
Címkék: r jókai mór mikszáth kálmán krúdy gyula tisza kálmán szinyei merse pál zórád ernő cs. horváth tibor egressy gábor peter paul rubens lászló miklós a magyar széppróza napja színháztörténeti és zeneműtár martinuzzi fráter györgy hamvai-kovács gábor karel václav klič pauer géza rembrandt harmenszoon van rijn carl spitzweg armand jean du plessis de richelieu olvasószolgálati és tájékoztatási főosztály

Justh Zsigmond és a korabeli sajtó

2023. február 16. 06:00 - nemzetikonyvtar

160 évvel ezelőtt, 1863. február 16-án született a fiatalon elhunyt író és népszerű társasági ember

Justh Zsigmond életében (és közvetlenül a halála után) négy regénye és négy elbeszélés- és tárcakötete jelent meg, majd 1941-ben egy korábban kéziratban maradt regénye és két – kiadásra szánt – naplója. Emellett több további szövege látott napvilágot korabeli gyűjteményes kötetekben (Mikszáth Kálmán almanachjaiban, a Műbarátok Könyvében, a Hevesi József szerkesztette Magyar Dekameronban és Igmándy Mihály Magyar Szellemi Élet című kiadványában), valamint számtalan további tárcája, útirajza, portréja és novellája a korabeli lapokban.

01_justh_oroshazi_fenykepe_opti.jpgJusth Zsigmond orosházi fényképe – Kézirattár

Regényei: Művész szerelem, Bp., Pallas, 1888, valamint A kiválás genezise regényciklus keretében: A pénz legendája, Bp., Singer és Wolfner. 1893; Gányó Julcsa, Bp., Singer és Wolfner, 1894. és Fuimus, Bp., Singer és Wolfner, 1895.  A 20. században megjelent regényének címe: Ádám (Bp., Athenaeum, 1941.). Kötetei: Káprázatok, Bp., Pallas, 1887; Páris elemei. Karcolatok, Bp., Révai, 1889; A puszta könyve, Bp., Singer és Wolfner, 1892. (és francia fordítása: Le Livre de la Pousta, Paris, Ollendorff, 1892.), valamint a Delelő és egyéb elbeszélések, Bp., Athenaeum, 1895.

Justh 1885-ben döntötte el, hogy író lesz, amiről saját maga így írt Szinnyei Józsefnek:

„1885-ben nemzetgazdaságtani tanulmányok céljából Párizsba menvén, gr. Zichy Imre felkéri, hogy a szerkesztésében megjelenő Szemle hasábjai számára írna Párizsból cikkeket, így jelennek meg egymás után első művei. E cikkek néhány írónk figyelmét (köztük Reviczky Gyuláét) felkeltvén, a fiatal nemzetgazda hátat fordít a politikai tudományoknak, és az irodalomra adja magát.”

Justh Zsigmond Szinnyei Józsefnek. Budapest. 1889. március 5. In: Justh Zsigmond naplója és levelei (s.a.r. Kozocsa Sándor), Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977. 490‒491. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ettől kezdve folyamatosan jelentek meg írásai különböző napi-, heti-, kétheti és havilapokban, folyóiratokban, általában teljes néven, olykor csak monogrammal, egyszer-egyszer pedig névtelenül is. A korabeli magyar sajtóban több mint másfélszáz publikációját sikerült megtalálni és beazonosítani. Ezek egy része önálló kötetben is megjelent, és előfordult az is, hogy ugyanazt az írását több lap is közreadta, néha kisebb módosításokkal, máskor változtatás nélkül.

1885-ben kizárólag a Szemle közölt tőle írásokat és szinte valamennyit Párizsról (az egyetlen kivétel az orosz festőművész, Verescsagin bécsi kiállításáról szóló), majd hamarosan egyre több lapban találkozhattak a nevével az olvasók. Legtöbbször A Hét, az Arad és Vidéke, a Fővárosi Lapok, az Ország-Világ, a Magyar Bazár és a Salon és Sport lapjain.

02_grof_vay_peterrol_opti.jpgJusth írása gróf Vay Péterről a Salon és Sportban. In: Salon és Sport, 1892. szeptember 18. 1. – Törzsgyűjtemény

Nem meglepő, hogy Kiss József lapja közölt tőle legtöbbször írást, hiszen az 1889 decemberében mutatványszámmal indult lapnak az első időszakban (tiszteletbeli) főmunkatársa volt. De nem véletlen a jelző sem, amelyet a szerkesztő használt egyik levelében, hiszen minden bizonnyal maga Kiss József sem a mindennapos szerkesztőségi munkát várta Justhtól, hanem az író születési elithez fűződő kapcsolatai miatt tüntethette fel a nevét főmunkatársként, s valószínűleg Justh sem a „szerkesztőségi robot”, hanem az irodalmi élethez tartozás vágyott érzése miatt csatlakozott az újonnan induló társadalmi, irodalmi és művészeti közlönyhöz. S bár másfél évvel későbbi távozása A Héttől nem volt zökkenőmentes, amit a szerkesztő kritikai éllel megfogalmazott levele is bizonyít, rövid élete végéig küldött írásokat a népszerű hetilapnak.

03_a_het_1899_cimlap_opti.jpgA Hét jubileumi számának címlapja Kiss József fényképével. Strelisky felvétele. In: A Hét, 1899. december 24. – Törzsgyűjtemény

„Csak ma veszem kezeimhez becses sorait, amelyekben közli velem, hogy A Hétről nevét levétetni kívánja. […] Mondanom sem kell, hogy elhatározását, melynek okait egyébiránt nincs jogom kutatni, igen sajnálom; remélhetőleg olvasóim is sajnálni fogják. Némileg bántott, hogy a lapok már 20-án hozták a hírt, tehát oly időben, amikor A Hét még az esetben sem hozhatta volna, ha levele idejekorán kezemhez jut; mert A Hét csak 23-[á]n jelenik meg. Úgy illett volna, hogy a lapok A Hétből vegyenek tudomást oly tényről, mely voltaképpen egészen A Hét belügye. Fölteszem, hogy Önt eljárásában célzatosság nem vezette és ebbe is belenyugszom.”

Kiss József Justh Zsigmondnak. Budapest. 1891. augusztus 25. – Kézirattár, Levelestár

Szintén gyakran jelentek meg szövegei a Magyar Bazár és a Salon és Sport hasábjain, amit a két lap szerkesztőihez fűződő baráti kapcsolata magyaráz. Wohl Janka és húga, Wohl Stefánia több mint másfél évtizedig szerkesztette közösen a Magyar Bazár mint a Nők Munkaköre című lapot, ahol 1887-től kezdve fiatal barátjuk neve is megjelent.

04_wohl_stefania_justhnak_dedikalt_fenykepe_opti.jpgWohl Stefánia Justhnak dedikált fényképe „…de ma main tombe le livre dans lequel je n’ai rien lue” Wohl Stephanie Jun. 19. 88. [Kihull kezemből a könyv, amelyből semmit sem olvastam…] – Kézirattár

Stefánia halála után az idősebb nővér egyedül folytatta a munkát, majd 1891-ben és 1892-ben a Fővárosi Lapok rövid életű melléklapja, a Salon és Sport (egyik) szerkesztője (is) lett (Adorján Sándor mellett). Itt is többször jelentek meg Justh portréi, rövidebb lélegzetű írásai. Sőt, az „anyai barátnő” egyszer azt is bevallotta, hogy Justh nevével tett közzé egy szöveget.

„Édes Zsigám! A maga régi, igazi barátságára hivatkozom, hogy bocsánatát kinyerjem egy csínyem miatt. Ön nekem egy novellát küldött, mely 3 számba való és mi csak egy számban valót közölhetünk, olyat, minő a 2 – mit az új lapomban talál. Tehát, megtettem, amit Porzó [Ágai Adolf] akart velem megtétetni: hogy írjam meg a cikket és jegyezzem alája az ő nevét – Írtam egy apróságot és a maga nevét jegyeztem alája. – Különben nagyon tetszik a dolog.”

Wohl Janka Justh Zsigmondnak. [1891. október?] – Kézirattár, Levelestár

A kérdéses írást nem sikerült egyértelműen beazonosítani, bár elképzelhető, hogy az Egy episód című szövegről van szó.  Wohl Janka levele datálatlan, a benne említett adatok alapján valószínűleg 1891 októberében íródott. Több ekkoriban (illetve valamivel később) megjelenő szöveg is szóba jöhet, a legvalószínűbb ezek közül az Egy episód című írás, amely 1891. október 4-én jelent meg a Salon és Sportban (Wohl Janka múlt időben írt a „csínyről” és az „új lapját” többször is említette a levelében, ami alátámaszthatja ezt a feltevést, bár a szöveg alá Justh kézírásos névaláírása került). Emellett azonban esetleg más, novemberben vagy decemberben megjelent (vagy még fel nem lelt) írásra is utalhatott, és mivel sem a levél, sem más forrás nem bizonyítja egyértelműen, hogy nem Justh a szerző, valamint a szöveg az ő aláírásával jelent meg, a cikk – a fenti megszorítással – továbbra is tekinthető az övének (is).

05_wohl_janka_dedikalt_fenykepe_opti.jpgWohl Janka dedikált fényképe – Kézirattár

Justh szövegei esetenként többször is megjelentek nyomtatásban. Nemcsak az önálló kötetben kiadott írásait olvashatta a közönség először különböző lapokban (regényeit az Egyetértésben és a Pesti Naplóban, míg hosszabb elbeszéléseit az Egyetértés, a Fővárosi Lapok, a Magyarország és az Ország-Világ hasábjain), hanem egyes szövegeit olykor több lapnak is odaadta (legfőképp az Arad és Vidéke közölte Justh számos írását másodközlésben). Ezek általában néhány napos eltéréssel jelentek meg, kivéve a Sphynx című írást, amely közel három és fél éves eltéréssel látott napvilágot az Arad és Vidéke (1886. szeptember 19.) és a Magyar Bazár (1890. február 1.) lapjain. Ennek oka az volt, hogy a szerkesztőnő nem találta meg Justh neki küldött szövegét. Amikor végül meglett, ki is adta. Mivel Justh ekkor éppen Egyiptomban tartózkodott (betegsége miatt sokszor töltötte külföldön az év hidegebb hónapjait), az olvasó azt is hihette, hogy személyes élmények alapján született az írás, holott a szöveg ugyanaz, mint az évekkel korábban, közvetlen személyes élmény nélkül írt változat (Wohl Janka egyik levelében utal is erre).

„Édes, kedves Mephistóm! Vajon most is úgy írná-é meg a Sphynxet, mi[n]t akkor megálmodta?”

Wohl Janka Justh Zsigmondnak. 1890. február 6. – Kézirattár, Levelestár

Hasonlóan érdekes a Kihült csillag fénye című elbeszélése is, amelyről szintén feltételezhető lenne, hogy közvetlen személyes élmények alapján íródott.

06_a_messzirol_jott_levelek_opti.jpgA messziröl jött levelek (később: A kihült csillag fénye) című elbeszélése kéziratának első oldala, javításokkal – Kézirattár

A szöveg akkor jelent meg Mikszáth almanachjában és az Arad és Vidékében, amikor Justh Indiába hajózott, és amelyet brit katonatiszt barátja és későbbi vendéglátója, Lionel Dunsterville levelei alapján írt meg, még mielőtt megérkezett volna hozzá. Az elbeszélés kéziratán még A messziröl jött levelek cím szerepel, amely egyértelműen utal Justh íróbarátja, Ambrus Zoltán 1886-ban megjelent, azonos című és hasonló alapötletet feldolgozó novellájára.

Bár Justh abban az értelemben nem volt professzionalista író, hogy nem(csak) ebből élt, az irodalom igazi hivatás volt a számára. Súlyos betegsége ellenére és bárhol is járt, folyamatosan alkotott.

07_indiai_utjarol_a_magyar_salonban_opti.jpgJusth cikke a Magyar Salonban indiai útjáról. In: Magyar Salon, 1892‒1893, 19. k. 209‒210. hasáb – Törzsgyűjtemény

Elkötelezetten írt, használni akart és nyomot hagyni a világban. Portréiban követendő példákat állított olvasói elé, útirajzaiban távoli világokat mutatott be, tárcáiban aktualitásokról mondott véleményt vagy támogatókat keresett művészeti kezdeményezésekhez, regényeivel és elbeszéléseivel pedig kora társadalmát igyekezett bemutatni.

Ahogy A pénz legendája előszavában Czóbel István társadalombölcselőnek címezve írta:

„Egyet akarunk, édes társam, s ez megnyugtat, erre büszke vagyok. A mai társadalmi testet boncoljuk, te is, én is, s mindketten azt nézzük, mi a kóros benne, s mi a használható, az, ami újat, jobbat fog teremthetni. […] Nem rejtem el, a mulattatás nem volt célom, nem is lesz soha. Mert az életben sem a mulatságost keresem, de meg nem is látom mulatságosnak az életet. Így hát nem akarván zsákban macskát [sic!] árulni, a könyveket tanulmányoknak nevezem el.”

Justh Zsigmond. Czóbel István barátomnak. In: A pénz legendája, Budapest, Singer és Wolfner, 1893, 6. – Törzsgyűjtemény

Számos műfajban írt: regények, elbeszélések, jelenetek, tárcák, útirajzok, portrék és gondolatok egyaránt olvashatók tőle. A közönség azonban nemcsak íróként találkozhatott a nevével: a lapok nemcsak tőle, hanem róla is közöltek írásokat.

11_strobl_alajos_mellszobra_opti.jpgStrobl Alajos Justh Zsigmondról készült mellszobra és Wohl Janka rövid írása a Salon és Sportban. In: Salon és Sport, 1892. október 30. 1. – Törzsgyűjtemény

Hírt adtak készülő és megjelent munkáiról, olykor hosszabb kritikát is közzétettek róluk, tájékoztattak társaságbeli szerepléseiről, egészségi állapotáról és utazásairól is. Halálakor pedig több lapban is megemlékeztek róla hosszabban. Az egyik méltatás Ignotus tollából született, aki hónapokkal korábban (A Hét 1894. január 28-ai számában) Czóbel Minkáról írott kritikájában mimóza-iskolának nevezte a költőnő és Justh munkáit: „A Justh Zsigmondéval együtt egy külön irányt jelent az ő produkciója – kedvem volna az iskolájukat mimóza-iskolának nevezni. Az érzésnek hihetetlen átfinomulása az ő jellemzőjük, amely a legkisebb behatást megérzi és reagál is rá.” Amikor A Hét októberi számában méltató búcsúztatást írt fiatalon elhunyt írótársáról, erre is visszautalt. 

12_justh_zsigmond_opti.jpgJusth Zsigmond fényképe a róla szóló cikk mellett. In: A Hét, 1894. október 14. 646. – Törzsgyűjtemény

„S a gyásznak ebben a szomorú órájában vezeklésül jólesik magamat gyötörnöm azzal, milyen alacsony volt a gondolkodásom s milyen szűk a szemem határa, amikor nem tudtam megérteni azt a csudálatos kitartást és szívósságot, amellyel Justh Zsigmond, halállal a tüdejében s lemondással a szívében, élete utolsó pillanatáig is írói sikerekért küzdött. Az én gépszerkezetű, szénnel fűtött s logikára járó lelkem nem tudta megérteni ezt a mimóza-lelket, melyben a láthatatlan levegőn keresztül a megfoghatatlan napfény is változásokat idézett elő. Az én pogány testiességem végtelen szimpátiával, de tökéletes ellenkezéssel állott szemben ezzel az emberrel, aki nem élt testi életet s nem a világból vonta el az elméleteit, hanem előre kieszelt elméletek szerint akarta a világot átteremteni. A Hét is, melynek ő volt az első főmunkatársa, ritkán osztotta az ő nézeteit s e lapban az utolsó cikke éppen egy velem való polémia volt. S én már akkor is elképzeltem, hogy Istenem, ha én úgy tudnám a közel és biztos halálomat, mint ahogy Justh Zsigmond tudta az övét, bizonyára nem törődném azzal, mint vélekedik egy másik írótársam egy harmadikról. Hát csakugyan szabad a Szépséget nagy kezdőbetűvel írni, s a csókja mindent pótol: épséget, egészséget, még azt is, ami mindent pótol s amit nem pótol semmi, a szerelmet? Neki volt igaza, de most is, a ravatalánál is, úgy látom, hogy nekem is. Mert a Szépség csókja édes, de íme, az ölelése halálos.”

Tar Lőrinc [Ignotus]: Justh Zsigmond meghalt. In: A Hét. 1894. október 14. 41. sz. 646‒647, idézett rész: 647. – Törzsgyűjtemény

(Az idézeteket a mai helyesírás szerinti átírásban adom közre, a központozást javítom és a címeket kurziválom.)

Dede Franciska (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

komment
Címkék: sajtó mikszáth kálmán kiss józsef kézirat ambrus zoltán wohl janka czóbel minka dede franciska kézirattár justh zsigmond verescsagin andrássy aladár szinnyei józsef strelisky lipót strelisky sándor wohl stefánia lipták dorottya sajtótörténeti kutatócsoport hevesi józsef igmándy mihály gróf vay péter lionel dunstervill szamossy lászló czóbel istván

„Szajlán az Úrnak már se munkása, se aratása”

2023. február 15. 18:00 - nemzetikonyvtar

Oravecz Imre költő, prózaíró, műfordító 80. születésnapjára

A Kossuth-díjas költő, író, műfordító, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja életművéről két munkatársunk is írt blogbejegyzést. Elsőként Szegedi-Szabó Béla írását olvashatták, alább pedig Csobán Endre Attila írása következik.

A Heves megyei Szajlán született 1943. február 15-én, földműves családban. Az Eger közelében levő község 18. századi pecsétjén búzakalász, csoroszlya és ekevas látható. Ezek a jelképek a település paraszti hagyományaira utalnak, a helyi lakosság igazán mély, létélményszerű, elválaszthatatlan kapcsolatára az anyafölddel. Az eke és a csoroszlya ugyanakkor a bibliai tradíció szerinti történelem első nagy bűnére, Káin gyilkosságára is utal. A csoroszlyából öldöklő fegyver is lehet, az áldott anyaföld pedig átok alá eshet, és a bűnös számkivetettként tengődhet rajta. Mint látni fogjuk, Oravecz Imre életművében, költészetében az anyaföld itt említett mindkét jelentése hangsúlyosan van jelen.

oravecz2_1_opti.jpgOravecz Imre portréja 1977-ből. Csigó László felvétele. In. Oravecz Imre válogatott költeményei. Vál. Oravecz Imre, az utószót írta Alexa Károly, Budapest, Unikornis Kiadó, 2000. – Törzsgyűjtemény

Az általános iskolát Szajlán végezte el, az érettségit Szentgotthárdon tette le. 1967-ben magyar–német tanári szakon diplomázott a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, ám politikai-ideológiai okokból nem tudott elhelyezkedni Magyarországon egészen 1973-ig, amikor kivándorolt Amerikába. Ettől kezdve felváltva élt az Egyesült Államokban és Magyarországon. 1973–74-ben az Iowai Egyetemen tanult, ösztöndíjjal. 1974 és 1976 között tanársegéd volt a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Idegennyelvi Intézetében. 1975-ig csak egyetlen magyarországi folyóirat, az Alföld közölte verseit. 1976-ban az Illinois-i Egyetemen nyelvészetet tanult. 1982 és 1994 között az Élet és Irodalom rovatvezetője, szerkesztője, főmunkatársa. 1985–86-ban a Kaliforniai Egyetem Fulbright-vendégtanára volt. 1988-ban a Deutscher Akademischer Austauschdienst (DAAD) program ösztöndíjával Berlinben töltött egy évet. 1989-ben megkapta a József Attila-díjat, de ezt nyílt levélben visszautasította. 1990-ben, a rendszerváltás hajnalán a miniszterelnöki tanácsadó testület tagja volt tíz hónapig. 1991–92-ben az Új Magyarország című napilap főmunkatársa, rovatvezetője volt. 1993-ban a Pesti Hírlap főmunkatársa lett, majd 1995-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanított német irodalmat és amerikai őstörténetet. 2006 decembere óta a Digitális Irodalmi Akadémia tagja. Nyugdíjasként jelenleg is Szajlán él.

A tradícióvesztés feldolgozása. A megfelelő nap

Versei leginkább szabadversek, prózaversek. A próza egyhangúságából a leírások plasztikus megjelenítő ereje, illetve a sorok mögött gyakran ott lévő drámai feszültség emeli ki őket. Verseskötetei akár egymás folytatásaiként is olvashatók. Költészete hamar kiforrott, esztétikai és eszmei szempontból egyaránt egységes képet mutat. Kritikusai nem egyszer hibaként is felrótták neki ezt az egységes karaktert, költészetét monoton hanghordozásúnak minősítették, mint például A megfelelő nap című kötete megjelenésekor Bazsányi Sándor az Alföldben közzétett kritikájában:

„Oravecz Imre új verseskötetében a négy évvel korábbi Halászóember hagyományát követi, akár kettős értelemben is. Egyfelől – az ábrázolás szintjén – a felidézett szajlai múlt tradicionális rendjét áhítja, s ebből a vágyból új, másodlagos tradíció születik: a tradícióvesztés feldolgozásának tradíciója. Másfelől – az ábrázolt világgal egylényegű nyelvi kidolgozás szintjén – a már megtalált deiktikus-monoton hanghordozást folytatja, árnyalja, rétegezi, ha tetszik, kérdésessé teszi, újra és újra, új és új variációk formájában próbálgatja, mint aki már csak ezt tudja, ezt akarja, mert ezt elfogadta.”

Bazsányi Sándor: „Konyha” és „tűzhely”. Oravecz Imre: A megfelelő nap. In. Alföld, 2003/4, 101. Törzsgyűjtemény

oravecz2_2_opti.jpgOravecz Imre 2006-ban. Szabó J. Judit fotója. In. Könyvhét, 10. évf. 21–22. sz. 2006. november. Borító – Törzsgyűjtemény

A kötet két fő gondolati, képi összetevője a természet közelsége és az elmúlás, a halál. Mint azt röviden, haiku-szerűen összefoglalva az Öreg gazda aratóéneke című versben is megtaláljuk. A kötet címadó versében is ez a két hangulati, gondolati összetevő jelenik meg, az összhang élményét adva:

„enyhült a hideg, megpuhult a levegő,
a Nap nem süt,
de világosabb van, mint tegnap,
mert feljebb húzódott a szürkeség,
és ismét belátni a völgyet,

közel és távol senki,
se a határban, se az úton,
se fatolvaj, se járókelő,
mintha kihalt volna a világ,

csak a madáretető körül van némi mozgás,
két széncinke veri kitartóan
a megkaparintott napraforgómagot,
[...] 
jókedvűek a kutyák,
valahányszor kilépek az udvarra,
mindig játszani akarnak velem,

rutinszerűen végzem teendőimet,
jövök-megyek a térben,
könnyűnek és szabadnak érzem magam,

ilyen napon szeretnék meghalni.”

Oravecz Imre: A megfelelő nap. (Részlet). In: Uő: A megfelelő nap, Pécs, Jelenkor, 2002. – Digitális Irodalmi Akadémia

Mint láthatjuk, a térélmény, a térben való szabad mozgás élménye itt metafizikai jelentést is kap. Ez a szabadságélmény már a téridőből való kilépés mozzanatát, az időfölöttiség, örökkévalóság állapotát jelzi előre – úgy, mint a Késő délután című háromsoros versben a Nap leereszkedése, a fény és árnyék szimbolikája.
A Nap a Biblia szimbolikájában Isten sátra, égi lakhelye (l. pl. a Vulgata szerinti 18. zsoltár 6–7. versét: A napba helyheztette a sátorát: és ő, mint az ágyasházából kijövő vőlegény: Vígadott, mint az Óriás az út futására; az ő kijövetele a legfelsőbb égből: És az ő előjövése a másik végéig: és nincs, aki elrejtse magát az ő melegségétől.). Így tehát ebben a versben a Nap az élet forrását jelöli, a hegy pedig az élet forrásához, az Istenhez való közelség helye. A hegyen lefelé kúszó árnyék, amely nemsokára eléri szívedet, a közeledő halált jelzi. A kötet további verseiben (például Hatodik évtized, Jövőkép, Kívánságlista) hangsúlyosan van jelen a csüggedés, a leépülés, az elmúlás melankóliája, de azért nem hiányzik a címadó versben már megtapasztalt felszabadulás, feloldódás élménye sem, mint például a Túl című versben.

Halászóember

A költő legnagyobb terjedelmű verseskötete a Szajla-könyvként is emlegetett, három különböző kiadásban megjelent Halászóember. Ebben szülőfalujával kapcsolatos emlékeit, élményeit foglalta versbe. Külön-külön költeményben szerepelnek például a családtagok, rokonok és számos ismerős, Az öregek távozása című ciklusban, amely néhány vonással hatásosan megrajzolt karaktereket állít elénk:

„különben jó asszony volt,
apró, sovány, madárcsontú,
de dolgos, szívós, büszke, bátor,
maga tartotta el magát,
még a gyerekeitől sem fogadott el segítséget,
nem siránkozott, nem panaszkodott a szűkös körülményekre, az egyedüllétre,
vállalta a magányt, hősiesen, méltósággal viselte sorsát,

csak a rendszerrel nem tudott sehogy se kibékülni,
szenvedélyesen gyűlölte a kommunizmust,
és véleményét a legsötétebb időkben sem rejtette véka alá,
és mindig attól rettegtünk,
hogy egyszer érte jönnek és elviszik...”

Oravecz Imre: Siroki nagyanya. (Részlet). In: Uő Halászóember. Szajla, töredékek egy faluregényhez, 1987–1997, Pécs, Jelenkor, 2006. – Digitális Irodalmi Akadémia

A tradicionális falusi életmóddal és értékrenddel kapcsolatos pozitív állásfoglalását például Középkor című versében fogalmazta meg, úgyszólván tételes kinyilatkoztatásként.
A Tizennyolcadik század című vers szintén ezt az organikus falusi társadalomképet állítja elénk, amelyben még minden a helyén van, magától értetődő, a hétköznapokban mindennek megvan a maga haszna, még a látszólag negatív mozzanatoknak is:

„a kútból vizet húznak,
a félszerben kapát éleznek,
az ólban disznót etetnek,
az istállóban tehenet elletnek,
a boksában szenet égetnek,
a templomban követ sepernek,
a temetőben sírt egyengetnek...”

Oravecz Imre: Tizennyolcadik század. (Részlet). In: Uő Halászóember. Szajla, töredékek egy faluregényhez, 1987–1997, Pécs, Jelenkor, 2006. – Digitális Irodalmi Akadémia

Ezzel szöges ellentétben áll az a nagyívű, bibliai, apokaliptikus jelképeket is tartalmazó felsorolás, amely az Abban az esztendőben... című versben ennek a harmóniának a felbomlását, jobban mondva erőszakos megsemmisítését tárja elénk:

„abban az esztendőben megnémult a harang, és elő kellett venni a nagy kereplőt,
abban az esztendőben nem jártak a legények a lányok után, és a lányok se vártak a legényekre,
abban az esztendőben nemzésképtelenek lettek a férfiak, és kiszáradt az asszonyok öle,
[...]
abban az esztendőben varangyok, hüllők lepték el a falut, és senki se mert kimenni éjjel,
abban az esztendőben patás angyal járt házról házra, és szurokkal
megjelölt minden második kaput... 
abban az esztendőben, mikor elvették a földeket, és megalakult a téesz.”

Oravecz Imre: Abban az esztendőben... (Részlet). In: Uő Halászóember. Szajla, töredékek egy faluregényhez, 1987–1997, Pécs, Jelenkor, 2006. – Digitális Irodalmi Akadémia

Az anyagi értékvesztésen túl a szellemi értékvesztés, tradícióvesztés csüggesztő hangulatát árasztja például a Mise című kis költemény.

oravecz_halaszoember_opti.jpgOravecz Imre: Halászóember. Szajla, töredékek egy faluregényhez, 1987–1997, Pécs, Jelenkor, 1998. Borító  –Törzsgyűjtemény

A kötet végén azért néhány versben határozottan feltűnik a megérkezés, a feloldódás, az örök boldogság képvilága is. Például az Örök társak címűben:

„anyám áll a konyhaasztalnál,
fehér vászonkötényt visel,
sebesen jár a keze,
kissé megemelt combján petrezselyemgyökeret tisztít,
haja a régi divat szerint jobb halántékán hajtűvel hullámba fogva,
fiatal és szép,
[...]
mind itt vannak a kedvesek, a drágák,
kiket szerettem, kik szerettek, de már elmentek,
velük fekszem, velük kelek,
hűségesek, nem tágítanak mellőlem,
követnek mindenhová, Dolyinába, Dregolyba, Fokföldre, 
[ Amerikába, a Vénuszra, a Jupiterre,
és velem lesznek a mennyben is.”

Oravecz Imre: Örök társak. (Részlet). In: Uő Halászóember. Szajla, töredékek egy faluregényhez, 1987–1997, Pécs, Jelenkor, 2006. – Digitális Irodalmi Akadémia

Korszaknyitó költőnek is nevezik. Lírájának legfőbb jellemzője a személyesség, amint azt talán az itt előhozott szövegek is szemléltetik. Az igazi költői sikert és népszerűséget az 1988-ban a Magvető Kiadónál megjelent 1972. szeptember című kötete hozta meg, amely az év egyik könyvsikere volt és hamar elfogyott. Ettől fogva számítják őt a kortárs klasszikusok közé. Nyitott kérdés, hogy költői pozíciója a magyar irodalomtörténet összefüggéseiben értelmezhető-e posztmodernként, illethető-e a posztmodern jelzővel. A róla szóló kismonográfia szerzője, Kulcsár-Szabó Zoltán szerint az Oravecz költői beszédpozícióira jellemző szilárd és gyakran tételesen is megfogalmazott értéktudat, valamint az a tény, hogy versei mindig megőrzik a „beszédszerűség” jellegét, azaz – gyakran pontos, fogalmi nyelven – mindig utalnak egy külső létezőre, a világra, nem csupán önreflexív jellegűek, inkább kizárja, mint megengedi, hogy költészetét a posztmodern lírához soroljuk. (Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre, Pozsony, Kalligram,1996, 183.) 

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

komment
Címkék: oravecz imre bazsányi sándor szajla régi nyomtatványok tára szegedi-szabó béla csobán endre attila kulcsár-szabó zoltán csigó lászló szabó j. judit

„Én szakmának nem nevezném az íróságot, de tegyük fel, hogy szakma”

2023. február 15. 06:00 - nemzetikonyvtar

Oravecz Imre költő, prózaíró, műfordító 80. születésnapjára

A Kossuth-díjas költő, író, műfordító, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja életművéről két munkatársunk is írt blogbejegyzést. Elsőként Szegedi-Szabó Béla írását közöljük.

oravecz_1_opti.jpgOravecz Imre portréja 1977-ből. Csigó László felvétele. In: Szép versek, Budapest, Magvető, 1986, 54. kép. A kép forrása: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001 (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

1943. február 15-én született a Heves megyei Szajlán. 1962-től a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar–német szakán tanul. 1967-ben Budapestre költözik. Politikai okokból nem kapja meg a számára megfelelő álláshelyeket, így megpróbál műfordításból és nyelvtanításból élni. Weöres Sándornak elnyerik a tetszését a versei, ezért a Költők egymás közt című antológiában az ő ajánlásával jelennek meg.
1972-ben lát napvilágot első verseskötete Héj címmel a Magvető Könyvkiadónál. Az ebben helyet foglaló költeményein leginkább Paul Celan és Weöres Sándor lírájának hatása érződik. Kulcsár-Szabó Zoltán a következőket írja:

„Az, hogy pl. a Héj »előképei« között Weörest és az Újhold-költészetet »fedezték fel«, de még inkább »idegen« mintákat (főként Celant), egyértelműen mutatja, hogy az »indulás« helyzete inkább egyfajta hagyomány (a »modernségé«?) lezárulásaként, újrafogalmazódásaként értelmezhető.”

Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre, Pozsony, Kalligram, 1996, 42. – Törzsgyűjtemény

A Héj című verseskötetben Hieronymus Bosch németalföldi festő alakja is felidéződik egy szürreális költeményben, amelyben egymásra toluló, tömör költői képekkel találjuk magunkat szemben:

„Ki görgette le a sziklát
és őrölte meg a malomban?
Ki ébresztette fel a halat
és űzte fel az ágra?
Ki ment hátrafelé
és talált rá önmagára?
Ki zárta magára a gömböt
és dörömböl azóta?
Ki festette fehérre az egeret
és felejtette a bura alatt?
Ki lopódzott a fülbe
és dobol éjjel-nappal?
Ki fúrt lyukat a falba
és kukucskált be rajta?”

Oravecz Imre: H. Bosch álma (részlet) In: Uő: Héj, Pécs, Jelenkor, 2001. – Digitális Irodalmi Akadémia

Oravecz az őt ért politikai és rendőri zaklatások elől külföldre menekül, Párizsba, majd Londonba. 1973-ban három hónapig az Egyesült Államokban ösztöndíjas. Azonban hamarosan mégis visszatér szülőhazájába. Nagy nehézségek közepette, de sikerül tanári állást kapnia. 1975-ben az Élet és Irodalomban jelenik meg verse. De helyzete nem változik, továbbra is ellehetetlenítik életét és irodalmi törekvéseit. Ezek után igen bonyodalmas évek következnek, 1976-ban második ízben is disszidál, Chicagóba költözik. Itt kulturális antropológiát és nyelvészetet tanul. Majd újfent Magyarországon él.
1979-ben jelenik meg a következő verseskötete, az Egy földterület növénytakarójának változása. A második kötetben már megmutatkozik Oravecz modern poétikai szemlélete.

egy_foldterulet_novenytakarojanak_valtozasa_opti.jpgOravecz Imre: Egy földterület növénytakarójának változása, Budapest, Magvető , 1979. Borító – Törzsgyűjtemény

„Az új kötet tehát egy költészeti korszakhatárt »ír« körül, s tulajdonképpen – a »kísérletezésként« való interpretáció retorikai sémájába illeszkedés nélkül is – több szempontból bizonyos »határok« felé tágítja az Oravecz-líra horizontját.”

Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre, Pozsony, Kalligram, 1996, 70. – Törzsgyűjtemény

Sok-sok előzmény, költő- és művész-ős bukkan fel a költeményekben, ezért számos intertextualitással, „utalással” találkozik az olvasó. Mindezen személyiségek, olykor „maszkok” (Georg Trakl, Peter Handke, Andy Warhol, Carlos Castaneda stb.) szerepeltetése tovább árnyalják, szélesítik a kötet esztétikai horizontját. Akárha az alkotó összefüggő láncolatot igyekezne létrehozni a múlt és a modern jelen morális és esztétikai felfogása között. Figyelemre méltó, ahogy Oravecz versei mindinkább a próza nyelvén szólalnak meg, ezáltal egy „új”, de egyben „ősibb” nyelvhasználat irodalmi kidolgozásának lehetünk tanúi. Kulcsár-Szabó Zoltán szavaival:

„… helyenként olyan műfaji jelölőktől »megszabadulva«, mint pl. a verssor vagy bizonyos ritmikai képletek, a nyelvhasználat terén kifejezetten »antipoétikus« szövegtípusok jelennek meg…”

Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre, Pozsony, Kalligram, 1996, 70. – Törzsgyűjtemény

E kötet verseiben feltűnően erős hangsúlyt kap az embernek a természethez, a környezetéhez való viszonya. Ezen ősi viszonyrendszer aktuális feltárása történik meg a költő által, aki „kilép” a hagyományos szerepéből, nem individuumként van jelen, hanem egy én nélküli perspektívából, epikus nyelven szól olvasójához. Egy deszakralizált térben „kutat” számára fontos, de elveszett „nyomok” után, oly érzékeny komolysággal, akárha Andrej Tarkovszkij Stalkerének irodalmi alteregója lenne.

1983-ban jelenik meg A hopik könyve.

a_hopik_konyve_borito_2019_opti.jpgOravecz Imre: A hopik könyve, Budapest, Magvető, 2019. Harmadik kiadás. Borító – Törzsgyűjtemény

A költő ebben a könyvében már tudatosan jelöli ki a saját helyét. Azért választja az ősi kultúrák gondolatformáit, hogy az esztétikai minőségen túl egy „új” spiritualitás lehetősége felé nyithasson. Ezt a megalkotott „tudásformát” találjuk összefüggő ciklusokba rendezve A hopik könyvében. Érdekesség, hogy Oravecz ösztönösen kezdte el írni e ciklus verseit, fogalma sem volt arról, hogy tényleg létezik-e hopi indián „vers”. Mint később kiderült, igen, van ilyen, de ez egyáltalán nem hasonlít a költő alkotásaira. A legfontosabb e különleges mű létrejöttében éppen az, amit maga Oravecz emel ki:

„a mítosz létrehozásával egy történelem előtti kultúra segítségével így jutottam el, helyesebben érkeztem vissza oda, ahová mindig is vágytam: tulajdon fajtám azóta felbomlott, de eszméletemben, idegeimben, mozdulataimban örökre elraktározódott paraszti kultúrájához, vagy ha úgy tetszik, tulajdon történelemelőttiségemhez.”

Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre, Pozsony, Kalligram, 1996, 95. – Törzsgyűjtemény

Egy költemény A hopik könyvéből:

„[…] napraforgó,
aki növekedni igyekszel minden porcikáddal a nyárban,
mikor meleg van,
napraforgó,
aki villogsz sárga-fekete tányéroddal a világban,
ahol a fény az úr,

szánj meg engem,
és teremj magot bőven,
hogy legyen olaj a lámpámban télen,
mikor elárvul a határ,
északira fordul a szél,
visszatér a hideg,
és megnő a sötétség hatalma.”

Oravecz Imre: Kérés egy napraforgóhoz (Részlet). In. Uő: A hopik könyve, Pécs, Jelenkor, 2007. Részlet – Digitális Irodalmi Akadémia

oravecz_imre_szajlan_opti.jpgOravecz Imre Szajlán. A kép forrása: Nullahategy.hu/061.hu – Budapest/Élet/Stílus 2016. április 13.

1984-től rovatvezetőként dolgozik az Élet és Irodalomnál. 1985-től a kaliforniai egyetemen angol versírást oktat, és a német költészetről tart előadásokat. Sokat utazik, a fiával bejárja az Egyesült Államok délnyugati részét, sok-sok időt töltenek el együtt a vad természetben. 1989-ben József Attila-díjjal tüntetnék ki, de ezt ő visszautasítja.
1995-től tanári állás kap a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, Piliscsabán. 1998-ban lát napvilágot egy másik jelentős alkotása, a Halászóember (Szajla. Töredékek egy faluregényhez 1987–1997).

2003-ban Kossuth-díjjal tüntetik ki. Jelenleg szülőfalujában, Szajlán él.



Litera20 – Oravecz Imre-interjú. Forrás: Youtube

További jelentős művei:

Szegedi-Szabó Béla (Állománygyarapítási és - nyilvántartási Osztály)

komment
Címkék: andy warhol weöres sándor oravecz imre andrej tarkovszkij hieronymus bosch peter handke szajla paul celan carlos castaneda georg trakl szegedi-szabó béla állománygyarapítási és - nyilvántartási osztály kulcsár-szabó zoltán csigó lászló

„Tökéletlen portékát nem akarok adni a renomé miatt”

2023. február 10. 11:19 - nemzetikonyvtar

165 éve született Törley József

Januárban volt 165 éve, hogy megszületett Törley József (1858. január 10. – 1907. július 28.), a Törley Pezsgőgyár alapítója és a máig is leghíresebb magyar pezsgő névadója. Ugyan a Törleyről mint márkáról blogunkban már megjelent egy, a névadóról is megemlékező írásom, mégis úgy gondolom, megérdemli, hogy születésének évfordulóján ismét foglalkozzunk vele és személyén keresztül néhány érdekességgel.
A Törley József által alapított Törley pezsgőgyár 25 éves fennállása alkalmából így írnak róla:

„Most május hónapban lesz huszonöt esztendeje, hogy megtöltötték Törley gyárában az első palaczk pezsgőt. Azóta diadallal járta be Törley magyar pezsgője az egész világot. (…) Azért őszintén, méltán, levett kalappal ezeket az ipari és kereskedelmi férfiakat köszönthetjük. Ők voltak a nemzet hősei, korszakos újítások megteremtői, a haladás zászlóvivői. Valahányszor egy-egy közülük jubileumot ül, mindenkor meg kell hajtanunk előtte az elismerés zászlaját. Ilyen férfiú Törley József is. Huszonöt éve annak, hogy odaállt abba a nagy csatasorba, mely hivatva volt megteremteni és diadalra juttatni az iparos Magyarország magasztos gondolatát. Azóta vezérlő alakja lett a magyar gyáriparnak. (…) Pezsgőgyárát világhírűvé tette és hírt, nevet szerzett a magyar pezsgőnek az egész kontinensen… Mindig az a cél lebegett szeme előtt, hogy az országnak a külföld előtt tiszteletet, becsülést szerezzen.”

Vendéglősök Lapja, XXIII. évf., 9. szám. (1907. május 5.) – Törzsgyűjtemény

1_torley_pezsgoborgyar_opti.jpgA Törley Pezsgőborgyár. Forrás: Törley Pezsgőgyár Budafok (Promontor), Budafok, Törley Pezsgőgyár, [1912]. Jelzet: Kny.B 316. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Törley család története a 17. századig nyúlik vissza, amikor a Budát ostromló seregekben egy német lovag, bizonyos Schmierl kitüntette magát a törökök elleni harcban. Az ő leszármazottai is többnyire katonák voltak, így Schmierl Valentin is (1823–1900) is, aki részt vett az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban, és magyarságának tanújeleként a nevét Törlei Bálintra magyarosította. A szabadságharc leverése után követte Kossuth Lajost a törökországi emigrációba, ahol írásos elismerést kapott tőle, amelyet élete végéig ereklyeként őrzött. Három fia született, közülük a harmadik Törley József.

2_kossuth_lajos_dicsero_bizonyitvanya_torley_balint_reszere_opti.jpgKossuth Lajos dicsérő bizonyítványa Törley Bálint részére. In: Nagyváthy Éva: Törley 1882–2007, [Budapest], Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Törley Pezsgőpincészet, 2007. – Törzsgyűjtemény

Törley József a Szabadka közelében lévő Csantavéren született. Grazban végezte el a kereskedelmi akadémiát, és már ekkor felkeltette érdeklődését a pezsgőgyártás, így, amikor egy francia pezsgőgyáros fiatal kereskedőt keresett munkatársnak, élt a lehetőséggel, hogy a pezsgő hazájában, Franciaországban, Champagne megyében tanulhat, dolgozhat. Itt szerzett tapasztalatot, sőt, fiatal kora ellenére gyárat is alapított Reimsben. Egy üzleti úton érkezett Promontorra, amely nagyközség 1886-ban kapta a Budafok nevet. A település híres volt a szőlőkultúrájáról és minden szempontból alkalmasnak ígérkezett pezsgőgyár alapítására Törleynek, aki ekkor már egy ideje tervezte hazatérését. Mik ezek az előnyök? Helyben termő, kiváló minőségű bor, pincerendszer a tároláshoz, jó szállítási lehetőség a közeli főútvonalon és a Dunán, és - nem utolsósorban – az egyre több szállodával, étteremmel rendelkező főváros, azaz a piac közelsége.

3_torley_jozsef_az_1880-as_evekben_opti.jpg

Törley József az 1880-as években. In: Nagyváthy Éva: Törley 1882–2007, [Budapest], Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Törley Pezsgőpincészet, 2007. – Törzsgyűjtemény

Törley tulajdonképpen nem új gyárat alapított Budafokon, hanem a Reimsben alapított gyárát költöztette ide. 1882. augusztus 1-én jegyeztek be a budapesti cégbíróságon „Törley József és Társa cég” elnevezéssel. A „Társa” József bátyját, Gyulát jelentette, aki valójában csendestárs volt, sohasem szólt bele a pezsgőgyár ügyeibe, vidéken élt és gazdálkodott, öccse azonban mindenről beszámolt neki. Pezsgőmesternek a Franciaországban megismert Louis François-t kérte fel, aki jó barátja volt. Viszonyuk azonban hamarosan megromlott, François rövidesen önállósította magát, és 1888-ban bejegyeztette cégét, amely Budafokon, közvetlenül a Törley gyár szomszédságában működött. A kezdetektől fogva komoly, de korrekt konkurenciát jelentett a szintén minőségi pezsgőt gyártó volt jóbarát Törleynek.

„E versengésből ugyanis, a pezsgőt kedvelők örömére, kiváló márkák sora született. A verseny nemes volt és példamutató. Arról szólt, hogy ki a jobb, és kinek a termékét kedvelik leginkább.”

Nagyváthy Éva: Törley 1882–2007, [Budapest], Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Törley Pezsgőpincészet, 2007. – Törzsgyűjtemény

4_torley_pezsgoborgyar_hatterben_a_kastely_opti.jpgA Törley Pezsgőborgyár. Forrás: Törley Pezsgőgyár Budafok (Promontor), Budafok, Törley Pezsgőgyár, [1912]. Jelzet: Kny.B 316. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Közben magánéletében is jelentős változások történtek. 1885-ben megnősült, egy gazdag budafoki nemeslányt, Sacelláry Irént vette feleségül. Hamarosan kislányuk született, aki azonban másfél évesen meghalt.

5_sacellary_iren_opti.jpgSacelláry Irén. In: Nagyváthy Éva: Törley 1882–2007, [Budapest], Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Törley Pezsgőpincészet, 2007. – Törzsgyűjtemény

1890-ben nagy építkezésbe fogott Törley József, ekkor épült fel a gyár a mai helyén, ahol 20 ezer négyzetméter alapterületű pincét is építettek.

6_a_pezsgogyar_pinceje_opti.jpgA pezsgőgyár pincéje. Forrás: Forrás: Törley pezsgőborgyár Budafok 1880–1930, Budafok, Törley, 1930. Jelzet: Kny.B 315 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ekkoriban épült fel a fényűző Törley kastély is a gyár szomszédságában. A francia gótikus, illetve reneszánsz várak hatását mutató, soktornyú kastély hatalmas parkjában pálmakert, teniszpálya és uszoda is volt! A kastély első terveit Ray Rezső Lajos készítette, váratlan halálát követően, munkáját fia, Ray Rezső Vilmos vette át. Érdekesség, hogy Törley a feleségének is építtetett egy kastélyt a szomszédságban. A kastély későbbi sorsa jellegzetes 20. századi történet. A 2. világháború után elvették a családtól és államosították, az épületet az orosz katonai parancsnokság kapta meg. Helyreállíthatatlan károkat szenvedett, gyönyörű berendezése és több helyisége is elpusztult. Egy ideig lakatlanul állt, majd 1956-ban az Országos Onkológiai Intézet sugárbiológiai foglalkozó osztályát helyezték ide. Napjainkban az Országos Frédéric Joliot-Curie Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutató Intézet működik az épületben és a területére csak engedéllyel lehet bejutni.

A magyar iparban a Törley pezsgőgyár kiemelkedő szerepet játszott. Törley József kiváló szakember volt, gyárát és a pezsgőgyártás technológiáját folyamatosan fejlesztette. Ő vezette be elsőként Magyarországon a pezsgő fagyasztással történő seprőtelenítésének, azaz tisztításának, az úgynevezett degorzsálásnak a technikáját. (A rázás után a palackok nyakában összegyűlt seprőt, ami elhalt élesztőgomba, megfagyasztják, majd az így keletkezett jégdugót kilövetik.) Nagyon érdekelték a műszaki dolgok, rajongott a technikai újításokért. Saját újításai is voltak pl. a vagonemelő és a ládagyártó gép. Ő volt az első, aki teherautókat vásárolt az áruszállításhoz. A járművek a Törley felirattal járták az országot, sőt külföldre is eljutottak, így is bevitték a hazai és a nemzetközi köztudatba a Törley márkanevet.

9_a_torley_pezsgogyar_teherautoi_opti.jpgA Törley pezsgőgyár teherautói. Forrás: Törley pezsgőborgyár Budafok 1880–1930, Budafok, Törley, 1930. Jelzet: Kny.B 315 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ipari és közgazdasági munkásságáért Ferenc József Bécsben, 1896. április 1-én Törley József pezsgőgyárosnak magyar nemességet, címert és a csantavéri előnevet adományozta. Az indoklás szerint.

„Ő Budafokon 1882-ben valódi franczia minta szerint pezsgőborgyárnat rendezvén be, kitartó munka és fáradtság árán a magyar pezsgőbornak mint ilyennek hírnevét megalapította annyira, hogy ma már az Ő pezsgőbora a külföldiekkel versenyez; tekintve továbbá, hogy a gyár készítményei jeles minőségüknél fogva számos bel és külföldi kiállításon díszoklevéllel, illetve aranyéremmel tüntettettek ki, tekintve végre, hogy Ő kiváló szakismeretével és fáradhatatlan buzgalmával egy most már virágzó, új iparágat teremtett meg az országban, nevezett Törley Józsefet … királyi hatalmunkból és különös kegyelmünk és kegyelmességünkből Magyarországunk és társországainak valóságos, igaz, régi és kétségtelen nemesei közé és sorába a csantavéri előnév használhatásának megengedélyezése mellett felveendőnek tartottuk.”

A címeren a család katonai múltjára emlékeztető jelképek mellett megjelenik a pezsgőgyártást jelképező szőlő is. A Törley-címer egyes termékeken, a palackok parafadugóján ma is látható.

Törley József felismerte a reklám fontosságát, piacbefolyásoló szerepét, a reklámhoz is volt érzéke és tehetsége, és nagy hangsúlyt fektetett rá. Újsághirdetések, máig is ismert plakátok, számolócédulák, a ládákra, teherautókra írt hatalmas Törley feliratok hirdették úton-útfélen a Törley pezsgőt. Híres marketingfogása volt, hogy ügynökei elegáns éttermekben Törleyt rendeltek, és ha nem volt, kisebb botrányt kavartak. A kiváló minőségű pezsgőn kívül ennek is köszönhető, hogy a századfordulóra az ország legmodernebb pezsgőgyára lett a Törley, a 20. század elejére pedig a magyar pezsgő a Törley révén nagy népszerűségre tett szert. Magyarországon a felső rétegek ünnepi italává vált, és rövidesen világszerte megismerték, sőt a pezsgő hazájában, Franciaországban, Párizsban is itták a Törley pezsgőt!

12_szamla_opti.jpg

Törley József és Társa Pezsgőgyár. Számla – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Törley József igen bőkezű mecénás volt, támogatta a művészeteket, különösen a zeneművészetet. Nagyon sokat tett Budafokért, több alapítványt hozott létre a település javára, szegény sorsú gyermekek taníttatását, ruházkodását is támogatta többek között. Érdemeire való tekintettel az 1900-as év elején a gyárhoz közel teret neveztek el róla. Jó munkaadó volt, munkatársait, a jó szakembereket megbecsülte. Kényelmes munkásszállást építtetett és nyugdíjintézetet hozott létre számukra.

„Úr volt, és szerette nobilitását cselekedetekben is kifejezni. Sok jót cselekedett, és nemes gondolkodásának azzal emelt emléket, hogy alkalmazottai számára jelentékeny áldozattal nyugdíjintézetet létesített.”

Gelléri Mór: Újabb napi kérdések a magyar ipar köréből. Napi kérdések, községi ügyek, iparoktatás, speciális kérdések, régi és új úttörők, Budapest, Singer-Wolfner, 1914. – Törzsgyűjtemény

13_munkasok_a_pezsgogyarban_opti.jpgMunkások a pezsgőgyárban. Forrás: Törley Pezsgőgyár Budafok (Promontor), Budafok, Törley Pezsgőgyár, [1912]. Jelzet: Kny.B 316. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A technika iránti vonzódása, nem csak a pezsgőgyártásban, hanem magánéletében is jelentős szerepet töltött be. Az 1890-ben alakult Királyi Magyar Automobil Clubnak ő volt az egyik alapítója, és elsők között volt automobilja hazánkban. 1902-ben egy személyautót és egy teherautót hozott haza személyesen Párizsból. A korabeli sajtó részletesen beszámolt a szenzációs eseményről.

„Párisból Budapestre gépkocsin. Ma délután 4 órakor egy nagy gépkocsi robogott végig a főváros utcáin. A francia és magyar zászlókkal díszített ‘Paris-Budapest’ felírást viselő kocsi mindenfelé nagy feltűnést keltett. A kocsi Törley József pezsgőgyárosé, aki azt Párisban vette s vele 9 nap alatt tette meg az utat Budapestig, még pedig igen kényelmesen, nagy pihenőkkel.” 

Budapest, 1902. szeptember 16.

14_torley_jozsef_kozepen_soforsapkaban_es_csaladja_a_parizsbol_valo_hazaerkezes_utan_forras_magyar_muszaki_es_kozlekedesi_muzeum_opti.jpgTörley József (középen sofőrsapkában) és családja a Párizsból való hazaérkezés után. (Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum). Forrás: A Meseautótól a Merkurig, 37. rész: Panhard-Levassor és Simca Magyarországon. In: Autószektor portál, 2019.10.24.

1907 májusában ünnepelte a Törley gyár fennállásának 25. évfordulóját. Ekkoriban már évente több mint 1 millió palack pezsgőt készítettek! A fényes ünnepségekről szinte az egész magyar sajtó megemlékezett. A partin államférfiak, bankárok, a város legismertebb előadóművészei voltak a meghívottak között, fényes tűzijátékkal szórakoztatták a megjelenteket, a finom ételekről pedig Gundel gondoskodott. Az ünnepségeket követően nem sokkal Törley József Belgiumba, Ostendébe utazott pihenni. Egyik éjjel rosszul lett, és mire orvoshoz került volna meghalt perforált vakbélgyulladásban. Holttestét vonattal szállították haza. A gyár vezetését özvegye, majd unokaöccsei vették át, a szakmai vezetést pedig Törley József régi, közvetlen és nélkülözhetetlen munkatársai. Az utódok méltónak bizonyultak az alapítóhoz, számukra is a minőség volt az első, és így nem csak megőrizni, hanem fejleszteni is tudták a pezsgőgyárat.

15_torley_jozsef_gyaszjelentese_opti.jpgTörley József gyászjelentése – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Törley József özvegye még 1907 őszén megbízást adott Ray Rezső Vilmosnak egy sírkápolna megtervezésére. Helyszíne a Törley pezsgőgyár területének legmagasabb pontja lett. Az altemplomban fehér márvány szarkofágba temették el Törley Józsefet majd később feleségét is. A 2. világháború után a sírkápolna a szovjet majd a magyar honvédség lőszerraktára volt, később pedig sokáig elhagyatottan állt. Kisebb állagmegóvási munkák történtek, de az épület ma erősen leromlott állapotban van, felújításra szorul. Az 1950-es években kifosztották a kápolnát, és a sírokat is feldúlták, a csontokat szétdobálták. Egy helyi temetkezési vállalat emberei vitték el a szétszórt csontokat egy pesti köztemetőbe, de a mai napig nem tudni, hol nyugszik Törley József.

16_a_torley_mauzoleum_opti.jpgA Törley Mauzóleum. Forrás: Törley pezsgőborgyár Budafok 1880–1930, Budafok, Törley, 1930. Jelzet: Kny.B 315 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Törley József emléke azonban máig is él. Ezt bizonyítja a Törley Gyűjtemény és Látogatóközpont létrejötte is, amely 2012. június 16-án nyílt és bemutatja Törley Józsefet és családját, a gyár történetét, sőt a François által alapított gyárat is. A Látogatóközpont egyik fő látványossága a Zsolnay-gyárban készült porcelán mozaikfal. A 27 négyzetméteres alkotás a Törley József köszöntése címet viseli. Az 1904-ben készült művet Darilek Henrik (1878-1963) iparművész, grafikus, a pécsi Zsolnay-gyár tervezője készítette. A csempekép bal oldalán áll a gyártulajdonos díszruhában és fogadja a felé vonulók hódolatát. Az antik ábrázolásra emlékeztető kép utal a helyre, a szőlőre, a borra, a pezsgőre, a pezsgőgyárra, azaz Törley József elévülhetetlen érdemeire. Különleges, egyedi alkotás.

Kortársai mellett az utókor is megemlékezik Törley Józsefről műalkotásokkal, a Törley-leszármazott R. Törley Mária szobrászművész több alkotást is készített az emlékére. Legújabb Az ifjú Törley című szobra, amely a pezsgőmanufaktúra kertjében áll. A fiatalember pezsgőspoharat tart a kezében, szinte invitálja a látogatót egy koccintásra, természetesen egy pohár finom Törley pezsgővel!

19_r_torley_maria_az_ifju_torley_opti.jpgTörley Mária: Az ifjú Törley, 2020. Forrás: Köztérkép. Közösségi szerkesztésű adatbázis

Mi volt a titka Törley Józsefnek a tehetségén és a szorgalmon túl? Talán az, amit a címbeli idézetben megfogalmazott: a kiváló minőségre való törekvés. Egyetérthetünk azzal, amit 1907. február 16-án Sacelláry Irén ír a naplójában férje tevékenységéről: „… Én azt hiszem neki a legnagyobb az érdeme abban, hogy Magyarország ma magyar készítésű pezsgőt iszik.”

Kopcsay Ágnes (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Felhasznált irodalom:

 

komment
Címkék: törley törley józsef márkanév ray rezső vilmos kopcsay ágnes törley gyula térkép- plakát- és kisnyomtatványtár ferenc józsef császár zsolnay porcelángyár törley pezsgőgyár sacelláry irén ray rezső lajos darilek henrik r. törley mária

Kollégáink előadásai a bécsi és az egri Pyrker-konferenciákon

2023. február 08. 06:00 - nemzetikonyvtar

250 éve született Pyrker János László egri érsek

barabas_miklos_portrait_of_janos_laszlo_pyrker_bishop_of_eger_1842_wikicommons_opti.jpgBarabás Miklós: Pyrker János László egri érsek, 1842 – Dobó István Múzeum, Eger. A kép forrása: Képzőművészet Magyarországon portál

Pyrker János László, az egri érseki tisztet 1827-től haláláig betöltő főpap jelentős szerepet játszott nemcsak a kor egyháztörténetében, de egyházmegyéje és az egész ország kultúrtörténetében is. 1772-ben született a Fejér vármegyei Felsőlángon, apja uradalmi tiszttartóként dolgozott. 1780-ban kezdte meg iskoláit a székesfehérvári gimnáziumban, majd Pécsett végzett bölcsészeti tanulmányokat. Budán helyezkedett el a Helytartótanács hivatalnokaként, ám kisvártatva egy szicíliai gróf szolgálatába állt, aki hazájába is magával vitte. Utazásait követően, 1792 októberében úgy döntött, hogy belép a cisztercita rendbe, és az alsó-ausztriai Lilienfeld kolostorába költözött. Miután Sankt-Pöltenben elvégezte a teológiát, 1796-ban pappá szentelték. Tehetségének hála gyorsan emelkedett a ranglétrán: rövid plébánosi megbízás után 1811-ben lilienfeldi prior, 1812-ben apát lett. Munkássága és feltétlen császárhűsége az udvar figyelmét is felkeltette: Ferenc császár 1819-ben szepesi püspökké nevezte ki, majd 1820-ban kényes feladatot bízott rá, hiszen őt választotta a frissen a Habsburg Birodalomhoz kerülő Velence pátriárka-érsekévé. Bár itt is hatékony egyházi vezetőnek bizonyult, politikai okok miatt hamarosan ellehetetlenült helyzete, ezért az uralkodó 1827-ben egri érsekké nevezte ki. Székhelyén – egyebek mellett – tanítóképzőt és rajziskolát alapított, Hild József tervei alapján új, klasszicista székesegyházat építtetett, megkezdte a vár feltárását, rendbe hozatta a gyógyfürdőt és számos egyéb építkezést vezetett. Mintegy kétszáz képből álló gyűjteményét a Nemzeti Múzeumnak adományozta, a karlsbadi és a gasteini fürdőkben, ahová gyakran járt gyógyulást keresve, katonai kórházakat alapított. Mindemellett hatalmas, német nyelvű szépirodalmi hagyatékot is hagyott maga után, egyebek mellett történelmi tárgyú színdarabokat, eposzokat, verseket, cikkeket és egyházi beszédeket. 1847 decemberében halt meg Bécsben; végakarata szerint Lilienfeldben temették el, míg szíve az egri bazilikába került.
2022 őszén, Pyrker érsek születésének 250. évfordulója tiszteletére Bécsben és Egerben is emlékkonferenciát rendeztek. Könyvtárunk Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoportjának munkatársai mindkét eseményen részt vettek.

A bécsi Collegium Hungaricum november 23-án megtartott, Priester, Dichter, Mäzen. Johann Ladislaus Pyrker in der ungarischen und österreichischen Kulturgeschichte című konferenciáján osztrák és magyar szakemberek is részt vettek. Wynfrid Kriegleder (Bécsi Egyetem) Pyrker Habsburg-eposzairól, Kovács Kálmán (Debreceni Egyetem) a Tunisias című eposz természettudományos vonatkozásairól, S. Varga Pál (Debreceni Egyetem) az úgynevezett Pyrker-pörről, Tamássy-Lénárt Orsolya (Andrássy Egyetem) az érsek és a bécsi szellemi élet kapcsolatairól, Hessky Orsolya (Magyar Nemzeti Galéria) Pyrker képzőművészeti érdeklődéséről, Havas Gyöngyvér (Pázmány Péter Katolikus Egyetem) az egri bazilika építéstörténetéről beszélt, míg Pius Martin Maurer lilienfeldi ciszterci apát Pyrker szerzetesi éveit mutatta be az érdeklődőknek.
Bárány Zsófia előadásában az érsek és utóda, Lonovics József egri kanonok, majd csanádi püspök levelezését mutatta be. A forráscsoport kiváló lenyomata a két prelátus, politikus és diplomata kapcsolatának. Viszonylag gyorsan jó munkakapcsolat alakult ki közöttük: az újonnan kinevezett érsek hamar felismerte az új kanonok szorgalmát, és bizalmat szavazott neki. Ebből az időszakból származó leveleik gyakran foglalkoznak a vármegye politikai életével, az érsekséggel, különösen a nehézségekkel, ám az egyházmegye belső igazgatásáról, személyes ügyekről, diplomáciai és egyházi kapcsolatokról is szó esik bennük. 1834-ben Lonovics József csanádi püspök lett. Az új helyzet a levelezésüket is érintette. Párbeszédük egyre személyesebbé vált, és nemzetközi politikai kérdések is szóba kerültek. Lonovics 1840–1841-ben Rómában a pápával és az illetékes prelátusokkal tárgyalt a vegyes házasságok kérdéséről. A római misszió során a politikai-diplomáciai és a személyes szál még erősebbé vált. Korábbi velencei pátriárkai státuszának köszönhetően Pyrker érsek kapcsolatokat épített ki Béccsel és Rómával, így közvetve hatással volt a tárgyalásokra, sőt, politikai tanácsokat is próbált adni az Örök Városban lévő magyar püspöknek.
Klestenitz Tibor előadásában a sajtóanyagot felhasználva azt vizsgálta, hogy az utókor hogyan tekintett az érsekre. A dualizmus korszakában az emlékezők néha még saját személyes benyomásaikat foglalták írásba, általában jóindulatú, esetleg szórakozott emberként festve le Pyrkert. A kulturális emlékezet formálóinak többsége viszont elsősorban a magyar nemzeti törekvések szemüvegén keresztül szemlélte alakját, és a Habsburg-dinasztia iránti hűsége, a birodalmi patriotizmus szellemisége miatt kritikusan tekintett rá; a szociáldemokrata „imázsalkotók” pedig az antiklerikális közhelyek alapján ítélték meg. A Horthy-korszakot a katolikus közösség érdekérvényesítő képességének növekedése jellemezte, ami a pozitív Pyrker-kép erősödését hozta magával. 1945 után mindez gyökeresen megváltozott, és az érsek emléke is a kommunista emlékezetpolitika eszközévé süllyedt. Bár 1956 után az antiklerikális toposzok szorítása némileg enyhült, az áttörés csak a rendszerváltozással következett be: Pyrker alakja megszabadult az ideológiai sallangoktól, és emlékezetének formálását, annak-rendje módja szerint, ismét a szaktudomány vehette át.

Az egri főegyházmegye december 1-jén tartotta meg emlékkonferenciáját Egerben, a Líceum kápolnájában. Az eseményt, amelyen Pajtókné Tari Ilona, az Eszterházy Károly Egyetem rektora, Veres András győri megyéspüspök, Bosák Nándor nyugalmazott debrecen-nyíregyházi megyéspüspök és Palánki  Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök is megjelent, Ternyák Csaba egri érsek nyitotta meg. A tudományos tanácskozáson Pius Martin Maurer apát Pyrker lilienfeldi korszakáról, Kiss Gábor az érsek ad limina látogatásairól, Tengely Adrienn a kor egri hitbuzgalmi társulatairól, Benei Bernadett a himlő elleni védekezés történetéről, Löffler Erzsébet a kolerajárvány időszakáról, Lukácsi Zoltán Greskovics Ignác prédikációiról, Köves-Kárai Petra Johann Nepomuk Höfer festészetéről, Doncsecz Etelka, Tamássy Lénárt Orsolya, Kovács Kálmán és Kósa Györgyi pedig Pyrker irodalmi munkásságának különböző vonatkozásairól beszélt.
Bárány Zsófia előadásában az egykori érsek főispáni működését vizsgálta a vármegyei, illetve az országos politikai működésének egyes részletein keresztül. Az egykori velencei pátriárkát 1827 szeptemberében iktatták be Heves és Külső-Szolnok vármegye örökös főispánjává. Az érsek vármegyei közéleti működésében többször korholt idegen származásától függetlenül főpapi stalluma is gátló tényező lehetett a megfelelő politikai párbeszéd kialakításában. A hierarchiában élő és tevékenykedő egyházi vezetőként távol állhatott tőle a liberálisok által képviselt szabadelvűség. Ezzel párhuzamosan a vármegyei ellenzék sem rendelkezett a megfelelő vitakultúrával, hiszen számos esetben ezen az oldalon is a sokszor személyeskedésre épülő, sérelmi politika érvényesült. Nagy valószínűséggel a kedvezőtlen vármegyei események is befolyásolták az érsek rendkívül negatív országgyűlési megítélését. Diplomáciai kapcsolatai révén azonban fontos összeköttetést jelenthetett Róma irányába. Különösen jelentős ez annak fényében, hogy a Habsburg Monarchia éppen a magyar országgyűlésen zajló vallásügyi viták következtében tárgyalni kényszerült az Apostoli Szentszékkel. Ez pedig új kezdetet jelentett a két fél kapcsolatában a jozefinizmust követően.
Mindkét konferencia előadásaiból tanulmánykötet készül. 

Bárány Zsófia – Klestenitz Tibor (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

További beszámoló az egri konferenciáról: Pap Ildikó: Konferenciával és díjátadással emlékeztek az egri bazilikát építtető Pyrker János érsekre. In: Magyar Kurír. Katolikus hírportál, 2022. december 2.

komment
Címkék: bécs eger kiss gábor kovács kálmán ciszterci rend himlő lonovics józsef kolerajárvány hild józsef balogh ferenc veres andrás csorba erzsébet hessky orsolya klestenitz tibor bárány zsófia lipták dorottya sajtótörténeti kutatócsoport pyrker jános lászló Ifj. bertényi iván sàrolta schredl blaskó katalin s. varga pál dr. pius martin maurer OCist wynfrid kriegleder tamássy-lénárt orsolya havas gyöngyvér juliane brandt bosák nándor ternyák csaba tamássy lénárt orsolya doncsecz etelka johann nepomuk höfer köves-kárai petra greskovics ignác lukácsi zoltán löffler erzsébet benei bernadett tengely adrienn kósa györgyi

A sakktémájú grafikákat kedvelő Gulyás Mihály nagykanizsai pedagógus, mérnök – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 31. rész

2023. február 07. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 97. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat kilencvenhetedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Gulyás Mihályt és gyűjteményét mutatja be.

1_kep-gulyas_mihaly-graf_nagyll_op_121_98x91_exl_g440_v1_j_opti.jpgNagy László Lázár linómetszete (1973). Jelzet: Exl.G/440/v1 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A szombathelyi születésű Gulyás Mihály (1934–2008) nagykanizsai pedagógus, mérnök a szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumban érettségizett, majd 1952–1956 között a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karán tanult fizika–matematika szakon. 1956–1994-ig, nyugdíjba vonulásáig a nagykanizsai Landler Jenő Gimnáziumban (1990-től Batthyány Lajos Gimnázium) dolgozott matematika és fizika szakos tanárként.

2_kep-gulyas_mihaly_isk_mester_op_939-1974-graf_ferya-74x56_gulyas_56_j_opti.jpgFery Antal fametszete (1974). Jelzet: Gulyás/56 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az 1960-as években a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karának híradástechnika szakát is elvégezte, 1973-ban doktorált. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak tíz éven át volt vezetőségi tagja. Számos szakirányú írása jelent meg fizikai, pedagógiai szaklapokban.
1962-től rádióamatőr tevékenységet is folytatott, és a Magyar Honvédelmi Szövetség részére operátorokat képzett. Útmutatót írt rádiós diákkörök számára. Jelentős volt a kísérletieszköz-tervezői és -fejlesztői tevékenysége. Belépett az Albireo Amatőrcsillagász Klubba, érdekelte az űrkutatás. Ezek mellett kedvelt időtöltése a sakkozás és a pingpong volt. Diákjaival és tanár kollégáival péntek esténként sakkpartikat, „szeánszokat” szervezett. Sokat olvasott, jelentős könyvtárat hozott létre, melyben a szakmájához kapcsolódó fizikai, híradástechnikai könyvek, folyóiratok éppúgy helyet kaptak, mint a sakk témájúak, a sci-fi jellegűek, a filozófiai, a képzőművészeti vonatkozásúak és a krimik.

3_kep_gulyas_mihaly-fantasztikus_konyv_gr_nagy_ll_108x72_gulyas_132_j_opti.jpgNagy László Lázár fametszete (1973). Jelzet: Gulyás/132 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Érdekelte a képzőművészet, rendszeresen felutazott Budapestre kiállításokra, különböző múzeumokba, képtárakba. 1968-ban csatlakozott a Kisgrafika Barátok Köréhez, jó kapcsolatokat ápolt a budapestiekkel, főként Réthy István titkárral, de a ceglédiekkel és a pécsiekkel is. A téma szakirodalma szintén érdekelte, kongresszusi mappákat, szakkönyveket gyűjtött. Sokat cserélt, levelezett, többezres ex libris gyűjteményre tett szert. A nevére szólóan többek között Nagy László Lázár, Fery Antal, Diskay Lenke, Vertel József, Csiby Mihály, Kékesi László, Várkonyi Károly, Dániel Viktor és Vén Zoltán készített ex libriseket, alkalmi grafikákat. Könyvjegyei egy részét könyvbe ragasztotta, illetve ajándékba adta, elcserélte.
A nevére szóló lapok közül kiemelendők a ceglédi Nagy László Lázár (1935–2019) művei, aki közel 30 különféle ex librist alkotott Gulyás számára. Ezek részben pedagógusi, villamosmérnöki foglalkozására, emellett fő hobbijára, a sakkozásra utalnak. Utóbbiakon Gulyás kérésére a grafikus többféle életszituációban sakkfigurával helyettesítette az emberi alakokat; így születtek a párbajozó huszárok, a bástya tetejéről nézelődő király, a bástyánál őrt álló katona és a takarító sakkfigura.

4_kep-gulyas_mihaly-_graf_nll_1976_x2_op_233-95x55_gulyas_136_j2_opti.jpgNagy László Lázár fametszete (1976). Jelzet: Gulyás/136 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Egy grafika az 1970-es évekből szövegében is Gulyás Mihály sakkjátszmáit idézi, a szokásos péntek esti szeánszra hív. Több lapon a Nemzetközi Sakkszövetség jelmondata olvasható: „Gens una sumus” (Egy család vagyunk). Nagy László Lázár zenei vonatkozású ex musicis lapot, emellett sci-fi témájú és krimire utaló ex librist is készített Gulyás Mihály nevére. A húsvét-szigeti óriás kőszobrok ábrázolását tudományos-fantasztikus vízióba helyezi a következő grafika.

5_kep-gulyas_m_2_graf_nll-_75x67_1976-sci-fi_gulyas_137_opti.jpgNagy László Lázár fametszete (1976). Jelzet: Gulyás/137 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Fery Antal ex librisei részben Gulyás Mihály híradástechnikai és rádióamatőr tevékenységét, az információtovábbítást és -küldést állítják a középpontba, például az istenek hírnöke, a kezében szárnyas kerükeión pálcát tartó, szárnyas kalapot viselő Merkúr alakjával.

6_kep_-gulyas_mihaly-merkur_graf_fery_a_1973_91x61_gulyas_57_j_opti.jpgFery Antal fametszete (1973). Jelzet: Gulyás/57 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A „Küldeményének viszonzásául” feliratú Fery-grafika a gyűjtők közt gyakran postai úton folyó grafikacserére utal.

7_kep-fery_antal_gulyas_mihaly_x2_1976_88_59_exl_g_437_opti_varia.jpgFery Antal fametszete (1976). Jelzet: Exl.G/437 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Gulyás az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében fellelhető ex librisei közül említhetők még Diskay Lenke alkotásai, az alábbin sakkfigurákkal.

8_kep-gulyas_mihaly_gr_diskay_l_x1_2_1973_84x60_diskay_210_j2_opti_varia.jpgDiskay Lenke fametszete (1973). Jelzet: Diskay/210 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A művésznő a Gulyás család számára is készített lapokat, köztük újévi grafikákat.

9_kep_-gulyasek_buek_gr_diskay_l_95x50_j_opti.jpgDiskay Lenke fametszete (1973). Jelzet: Diskay/210 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Gulyás nemcsak magyarokkal levelezett, külföldi gyűjtők és grafikusok felé is nyitott volt. Az élénk nemzetközi csereforgalmat mutatja, hogy kollekciójában a hazai grafikusok mellett többek között Evald Okas, Pavel Hlavatý, K. Kozlovszkij, J. Ny. Tyihanovics, Rajmund Lewandowski, Ladislav Rusek, Willy Geiger, Gerard Gaudaen, A. Kalasnyikov, J. Szuszkiewicz és Fritz Kühn alkotásai szerepeltek.
A Gulyás Mihály nevére alkotott ex librisek, alkalmi grafikák népszerűségét bizonyítja, hogy számos országos és nemzetközi kisgrafikai tárlaton szerepeltek – többek között a Ceglédi Ősz rendezvényein az 1970-es években. A grafikák hazánkon kívülre is eljutottak, így Jerzego Giżyckiego sakkfigurás ex libriseket bemutató kiállítására (1984) Lengyelországba.
Dr. Gulyás Mihály emléke előtt tisztelgésül a nagykanizsai Batthyány Lajos Gimnázium fizikai előadóterme 2010-ben vette fel a nevét. A családja által 2017-ben az Országos Széchényi Könyvtár részére juttatott – és az imént bemutatott – ex librisei betekintést adnak a gyűjtő nemzetközi jelentőségű kollekciójába.

Irodalom:

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész

komment
Címkék: fametszet hésziodosz ex libris linómetszet munkák és napok várkonyi károly kisgrafika csiby mihály munkák és napok – és kincsek fery antal térkép- plakát- és kisnyomtatványtár vén zoltán vasné dr. tóth kornélia réthy istván ex libris gyűjtők gyűjtemények kékesi lászló diskay lenke nagy lászló lázár dániel viktor pavel hlavatý gulyás mihály vertel józsef fritz kühn gerard gaudaen willy geiger ladislav rusek evald okas jerzego giżyckiego

Canzi Ágoston és Heller József élete és munkássága. A fényképészet úttörői. 32. rész

2023. február 03. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 96. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A kilencvenhatodik részben Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Canzi Ágoston és Heller József életének és munkásságának bemutatását folytatja.

Két érdekes újságcikk szerint Canzi halála után pár hónappal Heller az Úri és Korona utca sarkán társával nyitott egy új műtermet. A nyitás után rögtön megjelent róluk egy cikk a Magyarország és a Nagyvilág folyóiratban, miszerint a korábbi fényképészekhez képest rendkívül olcsón dolgoztak. (Heller társa ismeretlen.)

„Heller és társa ez ég alatt nyílt meg újonnan egy fényképirda az úri- és korona utcza szögleten lévő 2. dik számú ház első emeletén; fényképek csinosan és tisztán kiállítva jutányosan kaphatók.”

Sürgöny, 6. évf. 136. sz. (1866. június 16.) – Törzsgyűjtemény

„Hogy mily ereje van a concurrentiának és mennyire haladt újabb időkben a fényképészet, legjobban meggyőződhetünk róla, ha a néhány év előtti árakat a mostaniakkal összevetjük. Akkor egy tuczat vizitkártya alakú arczképért elfizettünk 12, 13 frtot, és most Heller és társa az úri- és koronautcza sarkán igen jó képeket készít tuczatját 2 fr. 50 krjával. – Ajánljuk a közönség figyelmébe.

Magyarország és a Nagyvilág, 2. évf. 24. sz. (1866. június 17.) – Törzsgyűjtemény

1866. október és november folyamán pedig már több lap arról cikkezett, hogy ezt a műtermet (korábban Barabás Miklós műterme volt) Dr. Hermann Heid és Ferdinand Ronninger vette át Heller és társától. Tehát Canzi halála után nagyon rövid ideig együtt dolgozhatott még egy másik fényképésszel is, nemcsak önállóan.

„Fényképészet.
Van szerencsénk a magas nemesség sat. cz. közönséggel tisztelettel tudatni, hogy mi a Heller és társa (ezelőtt Barabás [Miklós]) fényképészeti műintézetét az úri- és korona-utcza szögletén 2-dik sz. alatt átvettük. – Szabad legyen e tekintetben Bécs városában szerzett jó hirnevünkre hivatkozni, s azon remény kecsegtet bennünk, miszerint itt is mint letelepedésünk uj hazájában a nagyérdemű közönséget beismert képességünk által minden tekintetben kielégiteni törekedni fogunk; s midőn a nagyérdemű közönség szives pártolásáért s ügyünk felkarolásáért esedeznénk, tisztelettel maradunk Dr. Heid H. és Ronninger F.”

Politikai Ujdonságok, 12. évf. 42. sz. (1866. október 17.) – Törzsgyűjtemény

Heller József Canzi halála után 1870-ig működtette a Kristóf téri műtermüket önállóan. Sajnos a kutatás során nem derült ki, ki volt a Canzi utáni társa. Valószínűleg Canzi halála után nem sokkal készülhetett az alábbi fénykép is, amelyet a Történeti Fénykép-és Interjútár őriz. A kép hátulján levő felirat még úgy van elrendezve, mint amikor még közösen üzemeltették Kristóf téri műtermüket, de már Canzi neve hiányzik a verzóról és a kép előlapjáról, viszont Heller keresztneve nincs kiírva és a cím és a név sincs ízlésesen elrendezve, mint amikor már önállóan működtette műtermét a Kristóf tér 4. szám alatt. (Erre utal a második, magángyűjteményben őrzött fénykép.)

Heller József különleges felvétele az 1867-es koronázásról készült nagy méretű fotográfiai sorozata. A koronázás eseményeit rajta kívül még Borsos és Doctor örökítette meg. Heller József a Coburg-palota tetejéről fényképezte az eseményeket. Panorámafelvételei több mint kétórás időtartamot ölelnek fel, képei segítségével felidézhető a teljes eseménysorozat. A sorozat egyik fényképét a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár őrzi.

ferenc_jozsef_koronazasa_opti.jpgFerenc József megkoronázása – Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest-gyűjtemény, Fotótár. Jelzet: 010876

A Heller József neve alatt Canzival közös és Canzi halála után még önállóan is működtetett Kristóf tér 4. szám alatti műtermén kívül még két fényírdáról van tudomásunk, de sajnálatosan bővebb információk egyiknek a nyitásáról sincsenek, folyóiratokban sem szerepelt. (Valószínűleg azért, mert ismert fényképész volt, közönsége körében gyorsan terjedt a hír a műtermeiről.) Az egyik műterem a terézvárosi egykori István tér (ma Klauzál) 39. szám alatt a (régi nevén Háromdob) a mai Dob utca sarkán volt. Ez utóbbi műterme még 1879-ben is fennállt, ezt bizonyítja egy magángyűjteményben őrzött datált kép is. Kétféle verzóval is adott ki fényképet ebből a műteremből.

A másik műterme Budán az (Erzherzog) Albrechtstrasse azaz a Főherceg Albert út a mai Hunyadi János úton volt. Egy Fortepanon szereplő fénykép szerint 1869-ben már működött műterme.

fortepan_90228_opti.jpgHeller József verzó – Fortepan / Mészöly Leonóra. Képszám 90228

A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára által online publikált, fényképészműtermeket sorakoztató lista szerint viszont budai műterme 1847 és 1882 között működött, azonban az Adress-Kalender von Pest, Ofen und Alt-Ofen címtárban 1867-ben sem szerepel még, csak 1874-ben. Ez viszont még nem bizonyító erejű, hiszen a címtárakba való bekerülésért fizettek. Lehet, hogy ő nem szánt erre költséget. Továbbá azt is látjuk, hogy hirdetései sincsenek a későbbiekben. Nyilvánvalóan nem is volt erre szüksége, hiszen ismert fényképész volt. Valószínűbb, hogy Canzi halála után nyitotta Budán a műtermet, hiszen, ha korábban működött volna műterme, feltehetőleg lennének források erről.
Magángyűjteményben és a nemzeti könyvtár gyűjteményében is találhatók fényképek, amelyek ebben a budai műtermében készültek. Az 1875-ös budapesti Czím és Lakjegyzék szerint a műterem a 112-es házszám alatt volt. Tehát Heller a terézvárosi műtermével párhuzamosan üzemeltette a budait.

Budai jelenlétét bizonyítják tehát akkor készült felvételek verzói (hátlapjai) és egy érdekes újságcikk A Hon című folyóiratban, 1870-ből. A cikk részletesen leírja, hogy Heller budai fényképészként tanúja volt egy, a Lánchídon történt öngyilkosságnak.

„Öngyilkosság szerencsétlen szerelem miatt. Tegnap este fél 9 óra tájban egy csinos arczu, nyúlánk termetű, mintegy 18–20 éves leányka, a Lánczhídról a Dunába vetette magát. Heller József budai fényképész és egy Huber Lajos nevű kereskedősegéd, kik a lánczhidon közvetlenül utána Buda felé mentek – s az öngyilkosságnak tanúi voltak, – segély után kiáltottak, de mire az beérkezhetett volna, a fiatal leány a Duna hullámai között menthetlenül eltűnt. A Lánczhidon az öngyilkos nő csupán szürke nagykendőjét hagyta hátra. Ma délelőtt Schönaug Adolf helybeli nagykereskedő azon jelentést tette a kapitányságnál, hogy tegnap este szobaleánya Jiha Ottilia hazulról eltávozott és vissza nem tért. Nevezett leány már tegnap öngyilkosságot emlegetett és kifejezte, hogy szerelmében csalódván, és azonfelül viszonyának a világ ítélete szerint megbecstelenítő következményeit magán hordozván, e szégyen elől csak egy menekvése van: a halál. Ezen jelentés folytán azonnal valószínűnek tűnt fel, hogy az öngyilkos nő Jiha Ottilia volt, mely sejtelem valónak bizonyult be, mert a nevezett kereskedő szolga személyzete a hátrahagyott nagykendőt Jiha Ottilia tulajdonának ismerte fel. A szerencsétlen nő csehországi születésű és szolgálat adói teljes megelégedését szelíd, csendes természeténél fogva bírta. A hátrahagyott levelekből a viszony minden fázisa s a csábító kiléte is napfényre jött.”

A Hon, 8. évf. 303. sz. (1870. december 18.) – Törzsgyűjtemény

A Történeti Fénykép- és Interjútár is őriz három, díszes verziójú fényképet Heller József budai műterméből.

Heller 1883–1884-ben és 1888-ban már csak az István tér 1. szám alatt szerepel fényképészként a Budapesti Czim- és Lakjegyzékben, budai műterme ezekben az években már nem található meg. Lehetséges, hogy 1882 után már csak az István téri műterme volt meg.
Első felesége Winter Erzsébet volt, aki a második házassági anyakönyve utólagos bejegyzése szerint 1865. október 30-án hunyt el Monoron. Eddigi kutatások szerint nem tudjuk mikor és hol házasodtak, de Erzsébet halálának időpontjából következik, hogy Canzival közös munkássága idején vehette feleségül őt.
Második felesége özv. Lamotte Józsefné (néhai kereskedő neje) Günther Alojzia Terézia (1824. november 6. – 1887. január 14. Budapest) volt, akivel 1881. május 23-án kötött házasságot. Ekkor még fényképészként tevékenykedett az István téren. 1887 januárjában a budapesti VII. kerületi Király utca 44. szám alatt laktak.
A Terézia halála utáni évben, 1888-ban vette el harmadik feleségét, a nála 30 évvel fiatalabb Lerche Mária Annát (1863. október 24. Tabán – 1936. márc. 14. Budapest) néhai Lerche István vésnök-köszörűs, magánzó (1821 – 1907. június 9. Budapest) és Bergmayer Anna leányát. 1888. szeptember 19-én a tabáni római katolikus templomban kötöttek házasságot. Társadalmi megbecsülését jelzi, hogy esküvői tanúi Dr. Arányi Lajos (1812–1887) orvos és nyéki Németh Imre (1839–1895) miniszteri tanácsos voltak. Ebből a házasságából született első leánygyermeke, Heller Matild Paulina Mária 1888. november 15-én Budapesten. Második leánygyermeke, Heller (1954-ben magyarosítva) Halmos Mária (művésznevén Halmos Mici az erdélyi magyar színészet kiemelkedő alakja) 1891. szeptember 30-án született Budapesten és 1972. augusztus 6-án ugyanott hunyt el. Érdekes, hogy gyermekei születésekor Heller igen idős volt már, túl volt a hatvanadik életévén. A születési anyakönyvi bejegyzés az apa foglalkozásaként gazdászt jelöl meg a Tabánban. Talán az idős Heller már felhagyott a fényképezéssel és már csak gazdálkodott. (Valószínűleg ezért se maradtak fent fényképek az 1870-es évek végétől és az 1880-as évekből.)
Számos újságcikk jelent meg Halmos Mici fellépéseiről, tagja volt több színháznak is. Mint primadonna Pozsony, Miskolc, Szatmár, Arad, Temesvár, Nagyszeben, Marosvásárhely, Brassó színházainál énekelt. A Székely Napló 1926. májusi számában részletesen leírta, hogy a csalogányhangú, bájos szőke primadonna akkor lépett fel utoljára a marosvásárhelyi színházban.
Halmos Mici kétszer házasodott. Először 1910-ben egy zsidó bútorkereskedőhöz Fried Emil Jehudához ment feleségül, de 1917-ben elváltak. Fried Emil, később Fenyő Emil (Magyarkanizsa, 1889. március 18. – Budapest, 1980. augusztus 15.) néven ismert színész és filmrendező lett. Majd ugyanabban az évben újraházasodott, és az ismert színész Jakabffy Dezső Zsigmond (1895–1965) felesége lett 1928-as válásukig.

„Aradra jön vendégszerepelni Jakabffy Dezsőné, Halmos Miczi, a brassói színtársulat primadonnája, a fess, csinos és korrekt urinö, aki a maga romlatlanságában nagyon rokonszenves jelenség az életben és színpadon egyaránt. A művésznő a meghívást nem annyira férjének, Jakabffy Dezsőnek, az aradi színház művezető-igazgatójának és főrendezőjének köszönheti, mint inkább tehetségének és disztingvált, nagyon megbecsült személyének.”

Vágóhíd, 13. évf., 23. sz. (1926. június 6.) – Törzsgyűjtemény

Három fénykép található róla a könyvtár Színháztörténeti és Zeneműtárában. Fiatalkorában Strelisky készített egy egész alakos fényképet, másik két képen idősebb korában szerepel, a képek Stefánia úti műteremben készültek, 1912-ben, a képek hátulján megjegyzés: Fenyő Emilné, Halmos Mici.

Heller József fényképész 1893. március 11-én hunyt el 68 évesen tüdővizenyőben, halotti anyakönyve szerint I. kerületi (tabáni) Alsóhegy utca 19-ben. Özvegye, illetve közös lakásuk 1894-ben már nem található meg a budapesti címjegyzékben, de családja továbbra is az első és második kerületben lakott. Heller József fényképész gyászhírét csak a Pesti Hírlap 1893. március 17-i száma közölte. A napilap nem emlékezett meg hosszan róla, számos más elhunyttal együtt sorolták fel nevét. Gyászjelentése nem található meg a könyvtár gyűjteményében.
Színésznő lánya, Halmos Mici 1972-ben hunyt el. Gyászjelentését könyvtárunk Gyászjelentésgyűjteménye őrzi.

halmos_mici_gyaszjelentese_opti.jpgHalmos Mici gyászjelentése – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Források:

Szemerédi Ágnes (Főigazgatói Kabinet)
Társszerző: Dr. Török Róbert (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatója és a Magyar Fotótörténeti Társaság főtitkára)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 95. rész

komment
Címkék: eötvös józsef hésziodosz munkák és napok barabás miklós ferenc józsef fővárosi szabó ervin könyvtár munkák és napok – és kincsek térkép- plakát- és kisnyomtatványtár strelisky lipót szemerédi ágnes a fényképészet úttörői színháztörténeti és zeneműtár történeti fénykép- és interjútár heller józsef canzi ágoston dr. török róbert ferdinand ronninger hermann heid halmos mici jakabffy dezső zsigmond

Canzi Ágoston és Heller József élete és munkássága. A fényképészet úttörői. 31. rész

2023. február 02. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 95. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A kilencvenötödik részben Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Canzi Ágoston és Heller József életét és munkásságát mutatja be.

A 19. századi fényképészet-történetben számos fényképészeti társulásra, műteremnyitásra, közös, hosszan tartó, sikeres karrierre láttunk példát. Jelenlegi blogbejegyzésemben egy, rövid négy évig tartó üzleti együttműködést, Canzi Ágoston és Heller József munkásságát, valamint Heller József önálló tevékenységét mutatom be.
Canzi Ágost (Ágoston) Elek (más néven August Canzi) az életrajzi lexikonok és több más forrás szerint 1808-ban született az ausztriai Baden bei Wienben. Eredeti, születési neve Martin Kanz volt. Születési éve, úgy tűnik, tévesen szerepel a szakirodalomban. 1866. április 13-i gyászjelentése és a halotti anyakönyvi kivonata (ötvenhárom évesen hunyt el) szerint is más évben született. Ezt megerősíti a pesti házasságkötési anyakönyv (negyvenévesen házasodott 1853-ban) is, amely szerint 1813-ban született. Canzi a korszak hazai fényképészeihez hasonlóan eredetileg festőnek tanult. A Magyar képzőművészek lexikonának szócikke szerint 1838-ig Párizsban élt, hol Jean-Auguste-Dominique Ingres francia klasszicista festő (1780–1867) festőműtermét látogatta, majd Stuttgartba költözött. 1840-ben Bécsbe helyezte át székhelyét, onnan került át Pestre 1846-ban. Az 1840-es években már a pesti művészeti élet állandó kiállítójának számított. Többségében életképekkel szerepelt, Pesten pedig mint arcképfestő és fényképész vált ismertté. 1838-ban Lajos Fülöp király kormánya a művészt nagy aranyéremmel tüntette ki. 1850-ben az Első Magyar Festészeti Akadémia festészeti versenyén a növendékek festményeit bírálta, tagja volt a magyarországi műegyletnek is Barabás Miklóssal, Trefort Ágostonnal, Kubinyi Ágostonnal együtt. Néhány korabeli festett alkotása fel-fel bukkan ma is árveréseken.

„Az első m. festészeti akadémiában f. évi sept. 15-kén d. e. 11 órakor történt meg a növendékek tanulmányművei kiállitásának megnyitása, s egyszersmind a díjkiosztás. […] A kiállított művek pártatlan műbirák t. i. Canzi Ágoston, Kiss Bálint és Leder Frigyes akadémiai festész urak által lőnek megbírálva, s ezen bírálat értelmében az illető oklevelek kiadva.”

Hölgyfutár, 1. évf., 71. sz. (1850. szeptember 25.) – Törzsgyűjtemény

1853 júniusában feleségül vette a 28 éves Maria Carolina Josephine Ruprechtet. Első gyermekük, Canzi Rudolf Edmund későbbi nevén Canzi Rezső Ödön 1854. február 21-én született. Bécsben végezte festészeti tanulmányait, az 1870-es és az 1880-as években többször állított ki a Műcsarnokban is, valamint részt vett az Ezredévi kiállításon is két festményével. A kiállításon édesapja festményeit is kiállították. Canzi Ágoston nevét Szüret Vác vidékén című 1859-ben keletkezett mozgalmas festménye tette ismertté, amely ma a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található. Kőrajzokat és akvarellarcképeket is készített ebben az időszakban. 1861-ben Szalay László díszes nagy arcképét hirdették kőnyomaton, amely Canzi rajza után készült, valamint a művészeti tárlaton ugyanebből az évből szerepelt Teleki László, Erkel Ferenc és Rottenbiller Lipót arcképe is. 1861-ben a műárus kirakatokban a Canzi által rajzolt és Walzel litográfus által kőre nyomott Deák Ferenc-arckép volt a legnépszerűbb.
Második gyermekük, Canzi August Franz, 1855. szeptember 27-én született. Első lányuk, Canzi Marie Ernestine 1857. július 12-én, második lányuk, Rosa Therese 1859. január 29-én született. Gyermekeik születési anyakönyveiben akadémiai festőként van Canzi feltüntetve.
Canzi tagja volt a pesti evangélikus árvaegyletnek, segítette az árvákat és 1862-ben a vízkárosultakat is támogatta 1 forinttal.
Későbbi fényképész társa, Heller József 1824. november 6-án született Csehországban akkori német nevén Ullrichsthal (ma Nový Oldřichov) településen Steinschönau (ma Kamenický Šenov) tartományban Heller József és Jankel Erzsébet gyermekeként. Eredeti foglalkozása szerint vésnök és festő is volt. Hevesy Iván A magyar fotóművészet története című könyv szerint Bécsben és Berlinben tanulhatta ki a fényképész mesterséget. Néhány adalék szerint karrierje kezdetén dagerrotípiákat készített, az ő kezei közül kerültek ki a legszebb, technikailag legkiválóbb dagerrotipfelvételek. A fennmaradt dagerrotipfelvételek közül nagyon kevés azonosítható be a tulajdonos szerint, de az 1840-es évek képei valószínűleg nagyrészt Strelisky Lipót és Heller József műterméből kerültek ki. A Fotóművészet 1979/4. számában jelent meg Peczek Fridolin császári és királyi honvédról 1855 körül készített dagerrotípiája.
1845-ben kezdhette fényképészeti működését a Kristóf téren, hiszen a Pesti Napló 1860-as cikke szerint tizenöt éve (alapítva 1845) fennálló műtermét újította fel és nagyobbította meg a belvárosban.

„Photographiai jelentés.

Alúlírt tisztelettel köztudomásul adja, hogy 15 év óta fönnálló fényképelő műhelyét Pesten, „nagy Kristóf” czimü házban a 3. em legcsinosabban és legczélszerűbben megújította és megnagyobbította, nem kimérve se költséget, se fáradságot, hogy a t. cz. közönség igényeinek megfelelhessen. Miután ő a nagy haladást fáradhatlanul folytatta, hogy a fényképelést a tökéletesség legmagasabb fokára emelje, épen most érkezett meg Angolországból egy általa újon föltalált gép, mely által a leggyöngédebb árnyalatok tökéletes élesen kitüntettetnek, és az egész kép az eddig el nem érhetett fokban világosan és tisztán előállíttathatik, úgy, hogy a Stereoskop és látogatójegy-képek a legnagyobb tisztaságban jelennek meg.
A t. cz. közönség kényelmére minden mintából egy tárt tartok, mely jelenleg 3000 darabot foglal magában és folyó számokkal láttatnak el, ugy hogy bármikor, évek múlva, csupán az illető szám közlése mellett, másolatokat készíthetek. Végre ajánlom alapos photographia oktatásomat: e tekintetben bizonyítványokat mutathatok elő olyanoktól, kik most már mint önálló fényképelő műhely tulajdonosai, intézetemben képeztettek ki. Folyvást iparkodni fogok, hogy művészetemben előforduló minden legújabb haladással legszebb természeti képmásokat, és pedig festő segítsége nélkül, nyújthassak.

Heller József fényképész. In: Pesti Napló, 11. évf. 3095. sz. (1860. június 5.) – Törzsgyűjtemény

Történeti Fénykép- és Interjútárunk őriz néhány Heller József által készített fényképet, amelyek verzóján még egy kezdetleges (nyomdailag nem legyártott verzón) kék pecsét szerepel. Ekkor még önállóan működtette műtermét a „Nagykristófnál” a 3. emeleten.

Canzi Ágoston és Heller József 1862-ben kezdték el közös működésüket. 1862. május 7-én a festő fényképészek fényírda építésének engedélyezésért folyamodtak Pest város tanácsához. Diescher József (1811–1874) magyar építészmérnök, építési vállalkozó Müller Terézia kétemeletes Kristóf téri házának tetőteréből alakította ki műtermüket. Az építész négy, tizenkét ablakszemes üvegfelülettel rendelkező műteremet tervezett, valamint huszonnégy táblából álló felülvilágítót is helyezett el a műtermükbe. A pillérek között és alatt reklámfelületek kaptak helyet: középen „Canzi és Heller”, alatta német és magyar nyelvű „Photographische Anstalt – Fényképíró Intézet” felirat hirdette a társulást. A későbbi folyóiratok beszámolnak arról, hogy az újonnan felszerelt műterem valóban megvalósult.

canzi_es_heller_muterme_opti.jpgDiescher József: Canzi Ágoston és Heller József épülete. Budapest Fővárosi Levéltára. HU BFL IV.1305 320/1862

A tervezett együttműködésről a nyitás előtt két hónappal már beszámoltak a Nefelejts című lapban.

„Ha már annyira belejöttünk a photographia-járványba keressük ki azokat, kik igényeinknek legjobban s legolcsóbban megfelelnek. Heller J. (a Kristóf téri Müllerházban) ki már eddigelé is köztetszést vivott ki, Canzi, jóhírű festő társaságában még nagyobbszerű photograph-műhelyt fog rövid időn fölszerelni. Gépet Párisból hoznak – ami pedig onnét jó – mindig ajánlatos.”

Nefelejts, 4. évf. 11. sz. (1862. június 15.) – Törzsgyűjtemény

1862 júliusában az alábbi hír jelent meg Canzi és Heller egyesüléséről. Ez a cikk is tükrözi, hogy Canzi festészet helyett kezdett el foglalkozni a fotográfiával:

„Maholnap azon mondás, hogy valaki a napnál ebédel, naplopó stb. egészen más értelmet kap. Mióta a photographia föltaláltatott s művészeink mellett a nap vállalt festéktörő szerepet, azóta a napnál igen jól lehet ebédelni, mert a nap photograph művészeinket igen jó keresetbe helyezi. Közelebb ismét egy festészünk lesz hűtlen az olajhoz, hogy a zsírosabb photographiához pártoljon: ez Canzi, ki Hellerrel egyesülve a jövő hó elején megnyitja fényképészeti műtermét.”

Hölgyfutár, 13. évf. 83. sz. (1862. július 7.) – Törzsgyűjtemény

Közös műtermüket a Kristóf tér 4. szám alatt 1862. szeptember 11-én nyitották meg. A nyitásról számos újságcikk számolt be a rákövetkező napokban.

„Canzi és Heller-féle újon nyitott fényképészeti műterem Pesten, Kristóf-térest 4. sz. amely különösen e czélra épített helyiségekben legjelesb gépek- és készületekkel van felruházva, oly helyzetben van, hogy a t. cz. Közönség legszigorubb követelésének képes tökéletesen megfelelni.”

Pesti Napló, 13. évf. 3777. sz. (1862. szeptember 14.) – Törzsgyűjtemény

„Canzi és Heller urak már megnyitották új photograph műtermüket a Kristóf-téren. E czélra nevezett urak a Geibel-féle könyvbolt felett egy üveg csarnokot építtettek.” 

Sürgöny, 2. évf. 215. sz. (1862. szeptember 19.) – Törzsgyűjtemény

A Divatcsarnok 1862 szeptemberében az alábbi módon írt róluk:

„A fényképtermek száma eggyel ismét szaporodott. Canzi jeles festőnk, – a művészet e válságos napjaiban, jónak látta photograph-ateliert állitni föl s egyesülve a már ismert fényképiró Hellerrel – a »Fehérhajó«-val szemben Geibel könyvkereskedése mellett diszes műtermet építtetett, melyet mindenkinek, ki magát vagy ismerőseit (sőt rokonait is) jó képben akarja látni, a legjobb lelkiismerettel ajánlhatunk.”

Divatcsarnok, 10. évf. 37. sz. (1862. szeptember 16.), 590. – Törzsgyűjtemény

Gyümölcsöző együttműködésükből néhány fénykép magángyűjteményben is fennmaradt.

A Hon című folyóiratban 1863-ban jelent meg egy népszerűsítő hír róluk, amelyben leírják, hogy a Szentháromság-szobor fényképezésén dolgoztak. Ezt meg is valósították, tehát megörökítették, a Belvárosi plébániatemplom előtt, Johann Halbig német szobrászművész 1863-ban készült alkotását. A szobor korábbi verziója a Városház téren állt, azt az 1820-as években bontották el. A fényképészek tehát műtermen kívül is járták a várost és fényképeztek. A kép ma a Szabó Ervin Könyvtár fotógyűjteményében található.

„Újdonságok. (A nagyszámú fényképező-termek közöl) dicsérve említjük meg a Kristóf téren létező Heller és Canzi urak műtermét. Említett fényképészek tiszta és élethű képei általános elismerésben részesülnek, s méltán megérdemlik a közönség pártfogását. Úgy halljuk, most a Szentháromság szobra fényképezésével foglalkoznak.”

A Hon, 1. évf. 236. sz. (1863. október 16.) – Törzsgyűjtemény

szentharomsagszobor_opti.jpgCanzi és Heller: A Halbig-féle Szentháromság szobor, Eskü tér – Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest-gyűjtemény, Fotótár. Jelzet: 080116

1864-ben a Hölgyfutárban már árcsökkentésükről cikkeztek.

„Fényképészeti értesítés.

Tisztelettel alulírottak ezzel értesítik a t. cz. közönséget, hogy áraikat következőkép mérsékelték: 12 látogató, egy 6 frt. lágy fényképek darabja 5-töl 15 frtig.
Másolatok igen jutányosan számíttatnak. Canzi és Heller. Kristóf tér 4. sz.”

Hölgyfutár, 15. évf. 14. szám (1864. augusztus 14.) – Törzsgyűjtemény

A Történeti Fénykép- és Interjútár is őriz fényképész párosunktól néhány fényképet. Liszt Ferencről több képet is készítettek, az egyik képet a Színháztörténeti és Zeneműtár, a másikat pedig a Történeti Fénykép- és Interjútár őrzi.

1865 májusában és áprilisában adtak hírt két különböző album kiadásáról. Az első albumot a Nemzeti Színház tagjairól készítették, a második albumot pedig a Magyar Királyi Egyetem tanárainak arcképeiből állították össze. A bevételeikből támogatták az orvostanulókat is. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában található, az 1860 és 1870 közötti időszakra datált Prokopius családi albumban is szerepelnek Canzi és Heller, valamint Heller József önálló felvételei.

„Canzi és Heller helybéli fényképészek a magyar kir. egyetem összes rendes s magántanárai arcképeit autographjaikkal ellátottan nagy diszalbumban adják ki. Az album tiszta jövedelméből húsz százalék az orvosnövendékek segélyegyletének jut.”

Pesti Hírnök, 6. évf. 83. sz. (1865. április 11.) – Törzsgyűjtemény

„Canzi és Heller, a nemzeti színház tagjainak arczképeiből fénykép-albumot adnak ki. A tiszta jövedelem 20 százalékát a színház csekély fizetést hozó tagjainak adják.” 

Nefelejts, 7. évf. 21. szám (1865. május 21.) – Törzsgyűjtemény

Mint ahogy az eddig általam bemutatott fényképészek többsége, így Canzi és Heller is számtalan fényképet készített színészekről, még fényképalbumot is adtak ki képeikből. A nemzeti könyvtár Színháztörténeti és Zeneműtára több Canzi és Heller-portrét és egész alakos fényképet őriz különböző színészekről. Számos hasonló beállításban készült és hasonló kivitelezésű fénykép található a bécsi Színháztörténeti Múzeumban is. Arról nincs biztos információ, hogy ezek a képek az album részei voltak-e, de feltételezhetőleg igen. A képek hátulján több helyen szerepel a „Calderoni” felirat, miszerint náluk kaphatók voltak Canzi és Heller-fényképek is.

1865 decemberében különleges árleszállításukról adtak hírt a Pesti Naplóban, itt még az 1864-es árnál is olcsóbban kínálták fényképeiket.

„Árleszállítás Canzi és Heller fényképészi műtermében Kristóf-téren 4 szám. Alulírtak tisztelettel értesítik a t. cz. közönséget, hogy mostantól kezdve 12 látogatójegy [vizitkártya] 5 forintra és 12 másolat 4 forintra leszállittatott. Hasonló aránylagon mérsékelt áron készíttetnek a nagyobb fényképek 3 frttól 10 frtig.
Canzi és Heller”

Pesti Napló, 16. évf. 4694. sz. (1865. december 10.) – Törzsgyűjtemény

E két albumon felül a Budai Dalárda 1866-ban elnökként tevékenykedő Nagy Ágostonnak készített albumban szereplő képeket is Canzi és Heller műtermében készítették. Sajnos az albumról nincs bővebb információ, a Fővárosi Lapok számolt be róla.

„A »budai dalárda« újabb jelét adta azon testvéries, baráti viszonynak, mely annak kebelében az egylet legszebb gyarapodására létezik. Augusztus 27-én elnökének, Nagy Ágostonnak névnapja előestéjén szerenáddal tisztelegvén, egy díszes albumot adtak neki át, mely az összes működő tagok (105) fényképezett arcképét tartalmazó. Mind az albumképek, melyek Canzi és Heller jeles műterméből kerültek ki, mind az album kiállítása, melyet Boldini Rudolf budai könyvkötő készített, valódi példányai az e nembeli munkáknak. De az elnök is szépen viszonozta e megtiszteltetést, mert az egylet működő tagjait augusztus 29-én a budai polgári lövölde helyiségeiben barátságos estélyre vendégesül meghiván, az egylet pénztárának a közelgő zászlószentelési ünnepély alkalmából 250 frtot ajándékozott. Anyiszor volt már alkalmunk Nagy Ágoston úrnak ilyszerű lelkes adományait tudatni, hogy hamarjában meg se tudnék határozni azon százak számát, melyeket e derék férfi a vezetése alatt álló egyletnek egy év folytán ajándékozott. Az egyleti évkönyv majdan meglepő képét fogja feltüntetni ez áldozatkészségnek, mely csak az ügy iránti valódi lelkesedésből veheti forrását, s melynek példáit csak ott találhatjuk, hol – mint a »budai dalárda« kebelében – valódi ügyszeretet, szakavatott lelkes vezetés s a tagok közötti meleg, baráti viszony és összetartás egyesülten segítenek elérni a kitűzött célt.”

Fővárosi Lapok, 3. évf. 199. sz. (1866. szeptember 1.) – Törzsgyűjtemény

Több fényképész is készített portrét Deák Ferencről, köztük a Canzi és Heller páros is, 1865-ben. A kép elkészültéről a Pesti Napló 1865 júliusában számolt be.

„Deák újabb arczképei, természet után felvéve a napokban készültek el, s a pestvárosi fi- és leányárvaházi bizottmányoknál, illetőleg a pestvárosi letéthivatalban (városház 2-dik emelet 66. szám alatt) az alább következő árakért kaphatók:

  1. A Canzi és Heller fényképészek műtermében készült
  2. a) nagy negyedrét alakú fénykép 2 ft 50 kr,
  3. b) kettős fénykép steoroskopba 1 ft 60 kr,
  4. c) látogató jegy alakú fénykép 80 kr.
  5. Barabás Miklós festész által köré rajzolt
  6. a) nagy kőnyomatú kép 4 ft,
  7. b) kisebb 3 ft.

Mint tudva van, ünnepelt hazánkfia arczképeztetését csak oly feltétel alatt engedte meg, hogy a képek elárusításából befolyó tiszta jövedelem, egyeni mértékben a városi fi- és leány árvaház alaptőkéjéhez csatoltassék, e jótékony czél iránti tekintetből állapíttattak meg a képek árai a szokottnál magasabb összegben és lehető visszaélések mellőzése czéljából az árvaház bélyegével ellátva. Helybeli és vidéki könyv és műkereskedők s más vállalkozók is nagyobb megrendeléseknél (legalább 10 példány) az előre lefizetendő és illetőleg díjmentesen beküldendő fentebbi árakból 20% engedményben részesülnek. E képek utánzása tilos lévén, mindazok, kik ezt megkísértenék, sajtóvétséget követnek el és büntető kereset alá vonatnak. Figyelmeztetjük az árvaházi bizottmányt ez alkalommal a Schrecker féle igen jó fényképekre, melyeknek árulására Deák Schreckert szintén felhatalmazta, s mint már említik, a fényképész e képek jövedelmét szintén felajánlotta az árvaház javára.” 

Pesti Napló, 16. évf., 4563. sz. (1865. július 5.) – Törzsgyűjtemény

Deák Ferencről két fényképet őriz még a Történeti Fénykép- és Interjútár, Schrecker Ignác, valamint Borsos József és Doctor Albert munkáit.

A Vasárnapi Ujság híre szerint 1866-ban újra lefényképezték Deákot, a bevételt az árvaleány intézetnek ajánlották fel. Deák Ferenc nem kedvelte, ha fényképezik, viszont, ha portrét ült, a fényképei bevételeit jótékonysági célra fordította.

„(Deák Ferencz új arczképe.) Canzi és Heller fényképészek Deák Ferenczet újra lefényképezték. Az e képekből befolyó tiszta jövedelem a városi árvaleány-intézeté lesz.”

Vasárnapi Ujság, 13. évf. 11. sz. (1866. március 18.), 129. – Elektronikus Periodika Archívum

Canzi és Heller verzóin gyakorta szerepel az Utánzás tilos! szövegű pecsét, amely azt jelenti, hogy az általuk készített (zömmel ismert, híres emberekről felvett felvételeiket) név megjelenítése nélkül hamisították, lereprózták és azokat olcsóbban árusították.
A kettejük rövid, sikeres karrierjének Canzi Ágoston 1866. április 13-án bekövetkezett halála vetett véget, a fényképész tüdőgyulladásban hunyt el. Gyászjelentése szerint két kiskorú gyermeke Canzi Rudolf (Rezső) és Canzi Mária gyászolta, tehát másik kettő gyermeke, Canzi August Franz és Canzi Rosa Therese hamarabb, gyerekkorukban hunyhattak el.
Három újságcikk jelent meg halálhíréről, egy bővebb, melyet társa Heller közölt a Pesti Naplóban, valamint kettő rövidebb.

„Canzi Ágoston, akadémiai festész, rövid szenvedés után, élete 53-ik évében, Pesten.”

Nefelejts, 8. évf. 16. sz. (1866. április 22.) – Törzsgyűjtemény

 

„Canzi Ágoston, festész és fényképíró meghalt. Érdemeinek egyike az, hogy az utóbbi években közzétett sok ízléstelen és rosz arczképpel szemben, Deák Ferencz és Szalay László jobb ízlésű és hivebben talált kőrajzi arczképeit ő készítette.”

Politikai Hetilap, 2. évf. 17. sz. (1866. április 23.) – Törzsgyűjtemény

 

„Vettük a következő gyászjelentést: A veszteség leggyászosb érzetével értesíti alulírott saját és Canzi Rudolf s Mária kiskorú gyermekek és rokonaik nevében barátaikat és ismerőseiket, miszerint ügytársa, s illetőleg a nevezett árvák édesatyja Canzi Ágoston akadémiai festő és fényképész 1. évi april 13-kán esti 7 órakor 53 éves korában rövid szenvedés után, tüdőhüdés következtében, az urban csendesen jobb életre szenderült át. Az elhunytnak hült tetemei vasárnap ápril 15-kén délutáni 5 órakor a gyászlakban (belváros Kristóf tér 4. sz.) az ágosti evang. egyház szertartása szerint csendben is szenteltetvén, a kerepesi vonal melletti temetőig fognak örök nyugalomra vitetni. Béke hamvain Heller József fényképész.”

Pesti Napló, 17. évf. 4798. sz. (1866. április 18.) – Törzsgyűjtemény

canzi_gyaszjelentes_opti.jpgCanzi Ágoston gyászjelentése. Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Források:

Szemerédi Ágnes (Főigazgatói Kabinet)
Társszerző: Dr. Török Róbert (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatója és a Magyar Fotótörténeti Társaság főtitkára) 

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész

komment
Címkék: erkel ferenc deák ferenc kovács gyula liszt ferenc szalay lászló rottenbiller lipót barabás miklós nagy ágoston trefort ágoston jókainé laborfalvi róza teleki lászló kubinyi ágoston hevesy iván munkák és napok – és kincsek strelisky lipót szemerédi ágnes a fényképészet úttörői borsos józsef schrecker ignác színháztörténeti és zeneműtár főigazgatói kabinet böhm gusztáv doctor albert felekiné munkácsy flóra történeti fénykép- és interjútár heller józsef canzi ágoston canzi rezső ödön peczek fridolin diescher józsef müller terézia johann halbig dr. török róbert szigligethy anna féder júlia réthy mihály némethyné eötvös borcsa niczkyné szőllősi rózsa bognár vilma
süti beállítások módosítása