Akár a Tabán felől, akár az Erzsébet híd felől közelítjük meg a Gellért-hegyet, egy historizáló villaépület akaratlanul is odavonzza tekintetünket. A későbbi tulajdonosa után csak Hegedüs-villaként hivatkozott ingatlan építtetője az a Schoch Frigyes vállalkozó volt, aki amatőr fényképészként több száz sztereófelvétel segítségével örökítette meg az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó békés éveit. A sztereófelvételek üveglemezei a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában találhatók, azok széles körben ismertek a publikum előtt, a kizárólag családi fényképeket tartalmazó fényképalbum azonban további bepillantást enged egy nagypolgári família századfordulós hétköznapjaiba.

Schoch Frigyes a 19. század közepén született, de primer források sem születési helyéről, sem pontos születési dátumáról nem tájékoztatnak. A különféle internetes bejegyzések és a fiatalkorából származó portrékép tanúsága szerint 1856-os születésű, svájci származású. A mérnök végzettségű fiatalember Nagybányáról és Máramarosszigetről indulva építette fel vállalkozói karrierjét. 1893-ban már ott ült a Máramarosi Só-vasút Részvénytársaság igazgatóságában olyan nagynevű vállalkozók mellett, mint Chorin Ferenc és Lánczy Leó, és tagja volt a Magyarországi Kárpátegyesületnek mint nagybányai lakos.

A fiatal Schoch Frigyes portréja. Louis Zipfel felvétele, Zürich, 1875 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FTA 03210

Későbbi apósa egy bányaigazgató volt, s mivel a kitermeléshez elengedhetetlen a megfelelő vasúti vonal kiépítése, könnyen feltételezhető, hogy feleségét, Prugberger Máriát a szakmai-gazdasági kapcsolatok révén ismerte meg. A Prugberger família a társadalmi felemelkedés képzeletbeli ranglétráján egy generációval már előrébb járt. Prugberger József (1818–1889) nyugdíjazása idején, 1887-ben nyerte el a nemesi címet, karvai prédikátummal. A jogot és bányászati iskolát végzett Prugberger lényegében végigjárta a hivatali lépcsőfokokat, bányagyakornokból lett bányatiszt, 1868-tól pedig bányaigazgató, később miniszteri tanácsos. Feleséget magának a fajkürti Kürthy, tehát nemes családból választott.

A Schoch-házaspár műtermi portréja Mária kislányukkal. S. Letzter felvétele, Bécs, 1895. – Történeti Fénykép- és Videótár, FTB 00649

Schoch Frigyes és Prugberger Mária házasságkötésének ideje nem ismert előttem, az 1890-es évek elején azonban Máramarosszigeten éltek. Ekkor már megszületett József, Frigyes és Mária nevű gyermekük, ugyancsak ekkor fogott hozzá a családfő első önálló vállalkozásának beindításához. Egy bécsi építésszel, Heider Hugóval 1891 tavaszán jegyeztették be építési vállalatukat. A Schoch család valamikor az 1890-es évek közepén Budapestre költözött, lakóhelyük a Váci utca 55. szám alatt, a második emeleten volt. Életszínvonaluk jócskán meghaladta a minimum három szoba középosztályi nívót, mivel az egész emeletet bérelték az ingatlan tulajdonosától, a ház aljában pékséget működtető Rutterschmidt családtól.

Schoch Frigyes kezdeti próbálkozásai a századfordulóra egyértelműen révbe értek. Ugyan a Heider építésszel való kapcsolat nem maradt fenn sokáig, 1895-től új partnerekre talált a „mérnök-vállalkozó”, ahogy a korabeli egyesületi tagsági névsorok (Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület, Magyar Mérnök- és Építész-Egylet) nevezték. A Gfrerer, Schoch és Grossmann cég eredetileg a Magyar Délkeleti Helyi Érdekű Vasút építési vállalataként alakult, de ugyancsak ők nyerték el a Sopron és Pozsony közötti vasút kivitelezését 1897-ben. Az építési munkálatok további igazgatósági pozíciókat, azok pedig társadalmi presztízst hoztak a vállalkozónak.

Schoch Frigyes ünnepi öltözetben a körfolyosón. Budapest, 1895 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FTB 00656

A vasúti építési vállalat jól jövedelmezett, Schoch Frigyes felhalmozott tőkéjét mindenekelőtt ingatlanokba fektette. Az Andrássy úton található iroda nem, de számos más ingatlan a házaspár nevére volt bejegyezve. 1900-ban az I. kerületi Dezső utcában, valamint a Naphegyen bírt telkekkel Schoch Frigyes, illetve felesége. Egy évtizeddel később már több mint húsz ingatlan volt a házaspár nevén, ennek egy része eredetileg Schoch Frigyes tulajdonát képezte, ám 1910-ben, egy adásvételi szerződés keretében a férj „eladta” Prugberger Máriának több beépítetlen telkét.

A Schoch család a Bérc utcai nyaraló kertjében. Budapest, 1905 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FTA 03156

A most bemutatott, a Történeti Fénykép- és Videótár gyűjteményét gyarapító fényképek családi fényképek. A vizuális antropológiából származó hármas fogalmi keretrendszer értelmében az amatőr, a privát és a családi fotók nem szinonim kifejezések egymással. Fontos a különbségtétel. A hivatásos fényképészek által készített felvételeket a család rendelte meg, vitte haza, őrizte meg, hogy aztán szűkebb körben vagy társasági esemény alkalmából nézegesse azokat. A családi képekhez egyaránt besorolható az a fénykép, amin családtagok és rokonok láthatók, és az is, amin ugyan nem a családhoz tartozó személy szerepel, de a család megőrizte és olykor nézegette. Az értelmezés szerint a kép készítőjének személye alapjaiban határozza meg a fénykép műfaját. Az amatőr fényképész például szabadidős foglalatosságként készít fényképeket, mindennapi foglalkozásától függetlenül.

Értelemszerűen nem a fényképezés hivatásából élt Schoch Frigyes sem, talán emiatt is nehéz pontosan meghatározni amatőr fényképészete mögött húzódó motivációit, még úgyis, hogy a 19. és 20. század fordulóján az amatőr fotográfia még egyáltalán nem volt tömegjelenség. A szakirodalom megállapításai szerint az amatőr fényképészet egyszerre jelenti az egyéni élet és az egyén státuszának dokumentációját, mint ahogy az önmegvalósítás egyik fontos eszköze is egyben. Ez a fajta fényképészet mind az „individuális”, mind a „szociális szükségletek” kielégítésére törekszik, különösen az emberek egymás közti kapcsolatára, egymás felé fordulásra, valamilyen csoporthoz vagy társasághoz, esetükben pedig legfőképp egy családhoz való tartozásra fókuszál. Schoch Frigyes tehát ennek értelmében az 1900 körül vásárolt Gaumont típusú sztereó-fényképezőgépével egyszerre elégítette ki „individuális” és „szociális szükségleteit”, a fényképfelvételek segítségével tette meg (nagy)polgári életstílusából fakadó vizuális vallomásait. Az általa készített fényképek privát és amatőr fotók, ám a család hagyatékában fennmaradt képek messze nem kizárólag amatőr felvételek. A korszak divatos trendjeihez hűen a Schoch család is látogatta a hivatásos fényképészek műtermeit, még akkor is, amikor a családfő már jelentősnek mondható jártasságra tett szert a fényképészet területén.

Schoch Frigyes és lánya, Mária műtermi mellképe. Strelisky Sándor, Budapest, 1908. – Történeti Fénykép- és Videótár, FTA 03211

A mérnök-vállalkozó felvételei mint sztereófényképek ismertek a publikum előtt, ezek szabadon böngészhetők a legjelentősebb magánkézben lévő virtuális adatbázisban. A sztereófényképek egyfajta paradigmaváltást idéztek elő fotótörténeti szempontból a fényképezésben, hiszen a felvételekhez használt, viszonylag kisméretű lemezek rövidebb megvilágítási időt igényeltek a korábbi technikákkal szemben. A felvételek elkészítésekor kevesebb ideig kellett mozdulatlanul állni a fényképezett alanyoknak, ezáltal sokkal jobb minőségű képek készülhettek immár a műtermeken kívül is. A sztereotípia (térfénykép) gyökerei ugyan az ókorig nyúlnak vissza, de a korszerű eljárást a 19. század derekán találtak csak fel, 1841-ben jelentek meg a sztereó-dagerrotípiák, és a képek nézegetéséhez szükséges lencsés sztereónéző készüléket is az 1840-es évek végén alkották meg. A sztereotípia ugyanis olyan kettős fotó, amelynek két felét két szemmel egy időben nézve térhatású képet látunk, ezt a térélményt azonban csakis egy speciális eszköz, az úgynevezett sztereoszkóp segítségével élvezhetjük.
A sztereóképek előfordulása alulreprezentált a családi fényképalbumban, abba alig néhány esetben került csak beragasztásra ilyen térhatású fénykép. Persze könnyen előfordulhat, hogy a többi felvétel is a Gaumont fényképezőgéppel készült, s csak a beragasztás alkalmával esett át a fénykép „csonkításon”.

Sztereófotó ifj. Schoch Frigyesről és Máriáról. Schoch Frigyes felvétele, Budapest, 1905 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FTA 03176

A fényképezéskor kardinális tényező a fényviszony, a családi képek jelentős része ezért nem meglepő módon olyan környezetben született, ahol a kellő fényerő rendelkezésre állt. Az egyik legkedveltebb helyszín egyértelműen a Váci utca 55. szám alatt található 2. emeleti lakás körfolyosója volt. Ezen a gangon készültek a családi csoportképek, a gyerekekről készült portrék, s itt vették le a családnál dolgozó szolgálókat és cselédeket is.

Schoch Frigyes Mária nevű lányával és egy kislánnyal a gangon. Budapest, 1905 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FTA 03153

Enteriőr felvételek mindazonáltal csak kevés esetben készültek. Ezek a belső felvételek legtöbbször valamilyen családi eseményhez kapcsolódóan születtek. Ilyen eseménynek számított a karácsony, amikor mindenki a legcsinosabb ruháját öltötte magára. A szobabelsőkről készített fényképek fontos forrásul szolgálnak a nagypolgárság, polgárság lakhatási viszonyainak, lakberendezési szokásainak kutatásához. A karácsonyi ajándékok és a nagypolgári szobabelső prezentálása mellett azonban legalább ilyen szembetűnő a családi fényképezés egyik jól ismert alapmotívuma, az arckifejezés kötetlen formája, a mosoly vagy éppen a grimasz.

A Schoch gyermekek karácsonyi csoportképe. Schoch Frigyes, Budapest, 1913. – Történeti Fénykép- és Videótár, FTA 03195

A Váci utcai lakás mellett gyakorta fordult elő egy másik helyszín is a fényképeken, jelesül a Gellért-hegy oldalában, a Bérc és az Orom utca között fekvő nyaraló, illetve annak kertje. A Fortepan oldalon fellelhető képek adatai szerint már 1900-ban készült itt fénykép a családról. Ez azért különösen érdekes, mert a szakirodalom szerint a nevezett nyaralót csak 1905-ben vásárolta meg a családfő, ezt az évszámot erősíti meg a budapesti cím- és lakásjegyzék is. Ennek ellenére egy sor családi fénykép keletkezési ideje bizonyítja, hogy már 1905 előtt a család birtokában volt az említett ingatlan. A nyaraló vásárlása mögött akár valamilyen közös befektetési koncepció is meghúzódhatott, hiszen Schoch Frigyes cégtársa ugyanekkor vásárolta meg a szomszédos birtokot az Orom utcában. Talán már ekkor felmerült körükben a Gellért-hegyi sikló megépítésének gondolata. A nagyívű tervek egy része az 1910-es években valósult meg, ekkor vette kezdetét az itáliai mintára megálmodott villa építése. Bár a kastély ikerpárja és a sikló végül soha nem készült el, a Schoch–Hegedüs villa mind a mai napig meghatározza a Gellért-hegy látképét.
A Gellért-hegy oldalában található nyaraló pompás kilátást kínált a budai Várra és a Dunára egyaránt, az itt készült fényképek jelentős része a telek közepén álló kisház előtt készült, ez szolgált a családi fényképezéshez elsődleges színtérül.

A már ismert, többnyire Budapesten készült sztereóképek többségénél megfigyelhető a családtagok, különösképp a három gyermek szereplése a felvételeken. A most bemutatott családi anyag csak erősíti azt a feltevést, miszerint Schoch Frigyes nemcsak megörökítette a 20. század eleji fővárost mint egyfajta külső szemlélő, de egyben saját magát és családját is belehelyezte a városi élet szövetébe. A fényképeken megjelenő helyszínek tehát nem függetleníthetők a Schoch család mindennapi életétől.

Schoch Frigyesné Prugberger Mária gyermekeivel a Gizella téri földalatti lejáró előtt. Schoch Frigyes, Budapest, 1905 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FTA 03185

Egy utolsó szempontra mindenképp szükséges felhívni a figyelmet. Számos, családi körben készült felvételen ugyanis látható maga a családfő. Amennyiben elfogadjuk, hogy nem kizárólag a családfő kezelte a fényképezőgépeket (lásd például az alábbi felvételt, ahol is ifj. Schoch Frigyes egy fényképezőgéppel pózol), akkor további észrevételek merülhetnek fel azzal kapcsolatban, hogy mennyire nemcsak Schoch Frigyesről, hanem az egész család fényképészethez való viszonyáról is új információkat szolgáltatnak ezek a családi fényképek.

Schoch Frigyes családjával a Bérc utcai nyaraló kertjében. Budapest, 1905 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FTA 03159

A mérnök-vállalkozó még megélte a Monarchia összeomlását, fényképezőgépével a Tanácsköztársaság május 1-jei ünnepségére való készülődést is levette, későbbi évekből azonban nem maradt fenn fényképe. A trianoni békediktátum és a gazdasági nehézségek nem kedveztek a vasúti építővállalatnak. Schoch Frigyes 1924-ben öngyilkosságot követett el, ezzel pedig egy nagypolgár vizuális vallomásai is véget értek.

Felhasznált források és irodalom:

• A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet tagjai. In: Frohner József (szerk.): A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet évkönyve.15. évfolyam. Budapest, 1934.
• A Magyarországi Kárpátegyesület Évkönyve, 12. Igló, 1885.
• Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület tagjainak névsora. Bányászati és Kohászati Lapok, 69. évf. 1. sz. 1936. január 7.
• Budapest Főváros Levéltára (BFL) IV. 1411. b. 2281/1916. Hagyatéki tárgyalás jegyzőkönyve, hagyatéki leltár (Schoch Frigyesné Prugberger Mária)
• BFL VII. 12. b. 179625/1924. Schoch Frigyes hagyatéki ügye
• BFL VII. 216. 1347/1910. Adásvételi szerződés (1910. október 31.)
• Budapesti Czim- és Lakásjegyzék. XII. évfolyam (1900)–XXVI. évfolyam (1914). Budapest, Franklin-Társulat.
• Gfrerer, Schoch és Grossmann közkereseti társaság. Központi Értesítő, 21. évf. 18. sz. 1896. március 1. 405.
• Gyászlap. Nagybánya és Vidéke, 27. évf. 12. sz. 1901. március 24. 2.
• Heider és Schoch építési vállalat. Központi Értesítő, 17. évf. 15. sz. 1892. február 21.
• Hirdetmény. Budapesti Közlöny Hivatalos Értesítője, 58. évf. 177. sz. 1924. augusztus 20. 5.
• Magyar Compass. Pénzügyi Évkönyv. XVII–XLII. évfolyam, 1889–1914. Ambruster Jakab – Galánthai Nagy Sándor (szerk.) Budapest.
• Thurzó Gábor: Belváros és vidéke, Budapest, Magvető, 1977.
• Boerdam, Jaap – Oosterbaan Martinius, Warna: Családi fényképek – szociológiai megközelítésben. In: R. Nagy József (szerk.): Családi album. Vizuális antropológiai szöveggyűjtemény I., Miskolc, Miskolci Egyetem, 2000. 154–172.
• Bogdán Melinda: „Itt küldöm neked egész családunkat…”. Egy budapesti polgárcsalád fényképei a századelőn. In: Bán András (szerk.): Körülírt képek. Fényképezés és kultúrakutatás, Miskolc–Budapest, Miskolci Galéria–Magyar Művelődési Intézet, 1999. 89–94.
• Elek Orsolya: A fénykép történeti forrásként való alkalmazhatóságáról. Korall, 19. évf. 73. sz. 2018. 5–17.
• Heidtmann, Frank: Széljegyzetek az amatőr-fotográfiához. In: R. Nagy József (szerk.): Családi album. Vizuális antropológiai szöveggyűjtemény I., Miskolc, Miskolci Egyetem, 2000. 25–30.
• Herczeg Renáta – Prakfalvi Endre: Két ház Budapesten: I. kerület Vérmező utca 6., Orom utca 4. Műemlékvédelem, 58. évf. 3. sz. 2014. 204–217.
• Horváth Csaba Sándor: A sopron-pozsonyi HÉV építéstörténete. Korall, 14. évf. 52. sz. 2013. 43–68.
• Kempelen Béla: Magyar nemes családok. Noéh–Quiwal, VIII. kötet, Budapest, 1914.
• Kéri Gáspár: Időutazás három dimenzióban. Magyar Krónika, 7. évf. 11. sz. 2020. 76–82. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3540749
• Sidó Anna: Privát családi fényképezés a 19-20. század fordulóján. Per Aspera ad Astra, 8. évf. 2. sz. 2021. 35–51.
• Szakács Margit: Sztereóképek a századfordulón. Fotó, 30. évf. 2. sz. 1983. 71–73.

Papp Viktor (Történeti Fénykép- és Videótár

Szent László király. Forrás: Johannes Thuróczy: Chronica Hungarorum. 1488. Inc-1143. – Bibliotheca Corvina Virtualis

Korunk modern technikai vívmányait használó „motorizált” könyvtárosként fogtam neki e cikkem megírásának, ezért elsőként az erre használt számítógépet kapcsoltam be. A technika szédületes előretörése, és ennek követési kísérlete (nálam inkább csak erről beszélhetünk) ellenére valahogy mégis reménytelenül a múltban merengő humánbölcsész maradtam. Ezt jelzi, hogy a rideg technika világába igyekeztem becsempészni a művészet, mint az élethez számomra közelebb álló alternatíva egy szeletét. Ennek köszönhetően a gép bekapcsolása után először egy archaikus és szakrális világot idéző, templomi freskó jelenetében gyönyörködhettem, hiszen zárolási képernyőként ez jelent meg. A képen látható – a legtöbb templomi képen megjelenő témától eltérő – jelenetet két középkori viseletet hordó, szemmel láthatóan (mai szóhasználattal élve) „A-kategóriás”, magas harcértékű verekedőt ábrázol, amint (szó szerint) egymás torkának esve küzdenek hevesen egy kék, valószínűleg csillagos eget ábrázoló háttér előtt. Egyikük egy páncélba öltözött, tagbaszakadt lovag, kinek nemcsak korona, de a keresztény szentek ábrázolásában megjelenő glória is ékesíti fejét, jelezvén ebben a küzdelemben ő a „jófiú karakter”. Ellensége pedig egy süveget hordó, nomád népekre jellemző öltözetet viselő harcos, akinek „gonosz” mivoltát mivel sem fejezhették volna ki jobban, mint hogy tüzet is okád a szájából. Nem kell a magyar művészettörténet gazdag és szerteágazó ismeretanyagában otthon lenni ahhoz, hogy, ha valaki jártas valamennyire a magyar hadtörténelemben, ne vágná rá rögvest, ez az 1068-as cserhalmi (vagy más néven kerlési) csatát követő jelenet, melyben Szent László király küzd meg párviadalban egy lányrabló kunnal (aki valójában besenyő volt). Akik azonban kissé elmélyültek ebben témában, azok azt is tudják, itt sokkal mélyebb tartalom húzódik meg, mint egyszerűen egy csatát követő párviadal. Akik pedig esetleg ismerik az ún. „Szent László falképciklusokat”, azok a „csillagos kék ég” háttérmotívumból könnyen kitalálhatták, hogy az a bizonyos zárolási képernyő a Székelyderzsen található Szent László legendáját ábrázoló freskó egy részletét ábrázolja. Erről a „feldolgozásról” László Gyula a következőképpen ír:

Az egyik birkózó félről, Árpád-házi I. Szent László királyunkról (1040 k. – 1095) a Schütz Antal szerkesztette Szentek élete című kiadványban a következő bevezetőt találjuk:

Szent László. Róna József szoborműve. In: Vasárnapi Ujság, 41. évf. 19. sz., 1894. május 13., 313. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Az említett gyűjteményes kötet ezután még hosszan taglalja második szent királyunk életútját, a hitéletben, az egyháztörténetben, a kora középkori magyar politikában és a hadakozásban betöltött fontos szerepét. Ha alaposan megvizsgálnánk, nem tudom, hogy találnánk-e még egy olyan alakot a magyar történelemben, akivel kapcsolatban úgy született az idők során tengernyi történelmi, művészettörténeti, egyházi és egyháztörténeti és nem utolsó sorban hadtörténeti monográfia, hogy kortárs forrás gyakorlatilag nem is létezik róla. A Diós István szerkesztette Magyar katolikus lexikon éppúgy nem fukarkodik az Árpád-házi lovagkirály bemutatásával, ahogy a „digitalizált köznép” által használt enciklopédia, a Wikipédia magyar nyelvű változata sem. Az ifjúság körében ismeretterjesztésre szánt Magyarország története sorozat 3. része, a Koszta László által írt Válság és megerősödés. 1038–1196 című kötet legtöbbet emlegetett alakja, hiszen még a királyságának idejével foglalkozó fejezeten kívül is ott „él” a könyv lapjain, mint a besenyők és egyéb népek elleni harcok kiemelkedő lovagja és hadvezére. Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma pedig egy Jókai Mór-novellának megfelelő terjedelemben emlékezik meg a június 27-hez, vagyis Szent László napjához fűződő egyházi és népszokásokról. Egyébként nagy királyunk és legendás szentünk nevét lengyel édesanyja, Richeza választotta. A lengyelesen Vladislavnak ejtett név jelentése: „úrfi, uralkodó fia, származéka”. Lengyel édesanyjának és lengyelhoni nevelkedésének köszönhetően június 27-én ünneplik a magyarországi lengyelek napját, a hazánkban élő lengyelek egyik legkiemelkedőbb társadalmi, kulturális eseményét is.

Az esztergomi Bazilika új szoborművei Kiss Györgytől. In: Vasárnapi Ujság 48. évf. 9. sz., 1901. március 3., 140. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A Tanácsköztársaság idején betöltött szerepe miatt – Stromfeld Aurélhez hasonló módon – ellentmondásos személyiségként számon tartott katonatiszt, a később katonai szakíróként ismerté vált Julier Ferenc Magyar hadvezérek című alapműnek számító munkájában Szent Lászlóval mint hadvezérrel foglalkozik. A legendás lovagkirály harci- és hadvezéri képességeiről írja:

Julier Ferenc külön kitér a kerlési csatára Szent László érdemeinek bemutatásában. Ez a csata, vagyis egy ebben lezajlott párviadal az évtizedek, évszázadok során „önálló életre kelt”. Nyolc évszázad elteltével, a Monarchia korának úri világa által legtöbbet forgatott könyv írója, a Párbaj-codexéről híressé vált újságíró és vívómester Clair Vilmos is megemlíti Magyar párbajok című művében ezt a viadalt. „Ez már valami!” – mondhatnánk, hogy ennyi idő múlva is példaként említik a vívótudását és harci készségét fejleszteni kívánó párbajképes úriembereknek ezt a „karambolt”. Azonban ez a párviadal jóval túlnőtte azokat a kereteket, melyeket egy „egyszerű” példaértékű fegyverténynek való besorolás nyújtana neki. Mielőtt erre rátérnénk, nézzük meg, mi is történt valójában. A cserhalmi ütközet legismertebb írott történelmi forrása finoman fogalmazva sem nevezhető kortársnak. Hiszen az 1360 körül keletkezett Képes Krónikát kortársnak tekinteni körülbelül olyan lenne, mintha Berlin 1757-ben való elfoglalásáról Ordas Ivánnak az 1987-ben megjelent Hadik András. A királynő tábornagya című történelmi kalandregényét tekintenénk. Ennek ellenére egyéb forrás hiányában a „ha nincs ló, jó az öszvér” elv alapján mégis erre kell hagyatkoznunk. Lássuk, mi történt akkor és ott Káli Márk „tudósítása” szerint:

Szent László harca a kun vitézzel. Képes Krónika – Kézirattár, Cod. Lat. 404. f. 36v

A témával foglalkozó kutatók szerint a Képes Krónika által megírt harci jelenetet feldolgozó templomi freskók már egy mitikus és archaikus elemekkel tarkított párviadalt tárnak elénk. Ebben a küzdelemben keleti (iráni, mongol, szibériai) mondákhoz hasonlóan sebezhetetlen hősök viaskodnak egymással. Ahogy László Gyula kimutatta, a küzdelem mindig mitikus keretek között zajlik, valójában kozmikus harcról van szó. A kozmikus erők küzdelmét keresztény köntösbe bújtatva tárják elénk az igazi hungarikumnak számító templomi Szent László-falképciklusok. A birkózás mitikus jellegét erősíti a kun szájából előtörő lángnyelv is. Úgy látszik, a színszimbolika is fontos szerepet kaphatott, hiszen Szent László lova mindig világos, a kuné sötét színárnyalatú. Ez a Diószegi Vilmos által feldolgozott magyar táltoshiedelemre utalhat. Az általában fehér, vagy világos színű táltos igen gyakran kér külső segítséget, Szent László is a leány segítségével győz, amikor az belevágja a kun inába a csatabárdot. Egyébként az elrabolt lány motívuma is éppúgy jelentős, mint a harc végén való szexuális szimbolikájú jelenet egy (világ)fa tövében, mikor is a leány az ölébe fekvő Szent László „fejében keres”. Ennek a keresztény köntösbe bújt mitikus és archaikus kavalkádnak az alapján találónak vélhetjük az alábbi megfogalmazást:

Szent László legendája. (A székelyföldi fülei templom freskójának egy részlete. Rajz: Kimnach László). In: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. Magyarország I. Magyarország története. Szabó Károly: Az Árpád-királyok kora, Budapest, Magyar Királyi Államnyomda, 1888, 66. – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: Digitális Képarchívum

László Gyula a Szent László-legenda középkori falképei című munkájában 48 ma is létező, elpusztult, vagy feltételezett freskót vesz számba. Ezek közül néhány jelentősebbnek a helye: Székelyderzs; Kakaslomnic; Vitfalva; Gelence; Karaszkó; Rimabánya; Tereske; Ócsa, etc. Nem szükséges különösebben jártasnak lenni a középkori hadművészetben, hogy a történelmi Magyarország térképére nézve észrevegyük, a Szent László-ciklusokat ábrázoló freskók jelentős része a határvidék vonzáskörzetébe tartozó települések templomain található. Ez nyilván nem véletlen, hiszen egyrészt az ellenséges besenyő sereg betörését verték vissza a párviadalt megelőző cserhalmi ütközetben, másrészt a korai magyar határőrizet megszilárdítása és a határvédelem megszervezése I. (Szent) László király nevéhez fűződik. Emlékét a Határőrség ma is őrzi, a határőrök védőszentjüknek választották, ezért a magyar kormány határozata alapján 1992-től Szent László napján, június 27-én ünneplik Magyarországon a Határőrség napját is.

Johannes Thuróczy: Chronica Hungarorum Inc. 1143b. – Bibliotheca Corvina Virtualis

Ez a keresztény-mitikus-archaikus elemeket ötvöző történet valójában jóval László halála után kezdett el „élni”. Igaz ez a köré épült, elsősorban szakrális jellegű kultusz esetében is. László nemcsak lovagi ideálból lett katonaszentként, de gyógyítószentként is jelentős. Annak ellenére, hogy Arany János Szent László füve című költeményében is elmesélt ismert legendájában még nagyon is hús-vér alakjában találja meg a betegségtől meggyötört katonái számára gyógyírként a róla elnevezett tárnicsot vagy más néven keresztfüvet (Gentiana cruciata), legendáiban nagyon is gyakori és elterjedt elem, hogy sírjánál, ereklyéi hatására keresnek gyógyulást a rászorulók. Ahogy olvashatjuk róla:

Sírjának kultikus szerepe a gyógyításon kívül másra is kiterjedt. Hankovszky Béla szerint „a középkor Szent Lászlóban merészen szólva egy második Krisztust látott”. A közismert, Győrben őrzött Szent László-herma is krisztusi vonásokkal ábrázolja Lászlót. Vannak olyan ábrázolások, ahol a krisztianizáló jelleg annyira erős, hogy László szinte összetéveszthető Krisztussal. A német-római császárnak, vagyis az akkori „világ urának” is megválasztott Luxemburgi Zsigmond (Magy. kir. 1387–1437) végső kívánsága volt, hogy Nagyváradon, László sírja mellé temessék el. Középkori királyaink közül Szent László az egyetlen, akinek sírjához peres ügyekben „esküdni” jártak a vitás felek, hiszen a szent király sírjánál tett eskü perdöntő erejű volt.

Szent László király könyörögj érettünk! – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Az Anjou-házból származó, „három tenger mosta” Magyarország királya, I. (Nagy) Lajos (1342–1382) szintén mint lovagkirály él a köztudatban. Természetes, hogy számára is egy eszménykép volt a három évszázaddal korábban uralkodó katonaszent. De nemcsak ő, hanem katonái is szinte úgy tisztelték Lászlót, mint az ókori Róma legionáriusai Mars istent. Lajos idejéből származik egy olyan csata története, melyben ismét felbukkant a szent lovagkirály. A szomszédos Moldvából a tatárok az 1340-es években többször betörtek Erdélybe, nem kis pusztítást hagyva maguk után. Ezt megelégelvén Lajos Lackfi Andrást (Endrét) székely határőrcsapatokkal a tatárok földjére küldte. 1345. február 2-án Lackfi hatalmas győzelmet aratott a tatárok felett. Ez a csata a magyar köztudatban szintén Szent László nevéhez kapcsolódott. Hogy miért? Talán legszebben Arany János meséli ezt el az önállóan megírt, de a Toldi estéjében is szereplő elragadóan szép legendával: 

Szent László csatája a kunokkal; a zsigrai templomban levő, XIV. századi falfestmény után. Rajz: Kimnach László. In: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. Bevezető kötet, Budapest, Magyar Királyi Államnyomda, 1887, 367. – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Felhasznált irodalom:

• Arany János összes költeményei
• Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. 2. kötet. December elsejétől június harmincadikáig. A Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból, Szeged, Mandala, 1998.
• [Clair Vilmos] – Ságvári György: Magyar párbaj. A párbaj története. Magyar párbajok. Párbajkódex, Budapest, Osiris, 2002.
• Diós István (főszerk.): Magyar katolikus lexikon. VII. kötet. Klacs-Lond, Budapest, Szent István Társulat, 1993–2014.
• Hankovszky Béla J. – Kerny Terézia – Móser Zoltán: Ave Rex Ladislaus, Budapest, Pulus Hungarus, Kairosz, 2000.
• Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest, Stádium, 1930.
• Képes Krónika, ford. Geréb László, Budapest, Magyar Hírlap, Maecenas Kiadó, 1999.
• Koszta László: Magyarország története (főszerk.): Romsics Ignác, 3. kötet: Válság és megerősödés. 1038–1196, [Budapest], Kossuth 2009.
• Nagy Gábor (összeáll.): Magyar középkor. 997–1526. Forrásgyűjtemény, Debrecen, Tóth Könyvkereskedés, 2000.
• Schütz Antal (szerk.): Szentek élete. Az év minden napjára. Második kiadás, Budapest, Pantheon, 1995.
• Kurcz Ágnes: Szent László király legendája. In: Érszegi Géza (szerk.): Árpád-kori magyar legendák és intelmek. Szentek a magyar középkorból I, Budapest, Osiris Kiadó, 1999.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Az 1897. június 24-én elhunyt tudóst krónikásai egybehangzóan nevezték az utolsó erdélyi polihisztornak.

Brassai Sámuel. Az Uniót kimondó 1848-iki erdélyi országgyűlésen jelen volt írók és hírlapírók. Egykori képek után (Barabás Miklós portréja Brassai Sámuelről, 1845). In: Vasárnapi Ujság, 45. évf., 22. sz., 1898. május 29., 372. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Arra a kérdésre, hogy pontosan ki is volt Brassai Sámuel, a legtömörebb választ Lambrecht Kálmán posztumusz megjelent írásából kölcsönöztük:

Ugyanakkor felvetődik az a kérdés is, hogy alkotott-e maradandót Brassai? Melyik az a műve, amelyet ma is idéznek, vagy melyik az a tudományág, amelyhez nevét szorosan kapcsolják. Erre a választ fiatalabb pályatársa, a későbbi unitárius püspök, Boros György adja meg nekünk:

Ellinger Ede fotója Brassai Sámuelről. – Kézirattár, Arckép 1074. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Brassai szerteágazó munkásságának első számbavételét még halála évében volt tanítványa, Kőváry László történész kísérelte meg. Az Erdélyi Múzeum hasábjain, majd később könyv formájában is megjelent emlékiratában az életrajzi adatokat a Brassaira oly jellemző anekdoták fűszerezték, melyekben legtöbbször a szórakozott professzor kedves, szerény, emberszerető alakja elevenedett meg.

Brassai Sámuel és Reményi Antal. Fotó. –  Kézirattár, Arckép 1236. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Halálának napján délután, a helyi újság gyászkeretes címlapon közölte a szomorú hírt. Amellett, hogy hosszan méltatták érdemeit és tudományos munkásságát valamint közölték rövid életrajzát, megemlékeztek arról is, hogy egyházához haláláig hű maradt.

A Kuszkó István vezette Kolozsvári Országos Történelmi Ereklyemúzeum-Egylet és az 1848-49. Történelmi Lapok szerkesztősége által közreadott gyászjelentés. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Jelen blogbejegyzésben tulajdonképpen Brassai Sámuel születésének 225 éves évfordulójáról is megemlékezhetnénk, amennyiben elfogadjuk Kőváry László előtt tett nyilatkozatát, amely szerint 1797. június 15-én látta meg a napvilágot. Ennek írásos nyoma nem maradt fenn. Mint ahogy annak a születési dátumnak sem, amelyet az Akadémia Almanachja közölt. Az Akadémia ugyanis Brassai születésnapját 1800. február 13-ra tette, és ebből kiindulva köszöntötték őt 1890-ben, kilencvenedik életévének betöltése alkalmából. Az öreg tudósnak jólesett a rendes tagjai sorába őt meglehetősen későn besoroló rangos testülettől érkező köszöntés, talán ezért sem igazította helyre a tévedést. Mindenesetre a Házsongárdi temetőben felállított síremlékének szobortalapzatára ezt az évszámot vésték. Ugyanakkor méltatóinak többsége és a későbbi életrajzírói is azt a dátumot fogadták el, amelyről Brassai élete utolsó napjaiban kórházi ágyán nyilatkozott. És természetesen ez az évszám került fel vélt szülőházának, a torockószentgyörgyi parókiának a falára is. Az emléktáblát három héttel halála után ünnepélyes keretek között avatták fel Torockószentgyörgyön.
A szülőház falán ma is álló emléktábla szövege:

A torockószentgyörgyi parókia az emléktáblával és az unitárius templom. 2008. Fotó: Elbe I.

Mondják, hogy az egyén számára jellemformáló hatással bírnak a gyermekkor élményei, és a környezet. Brassai egyik életrajzírója, és munkásságának méltatója, az akkor még alig 23 éves Fitz József erről így vélekedett:

Egyébként Fitz az 1912-ben kiadott monográfiájának függelékében megkísérelte rendszerbe szedni az öreg tudós szerteágazó munkásságát. Az Országos Széchényi Könyvtár későbbi igazgatója, könyvtáros elhivatottságát meg nem hazudtoló módon, tematikus bibliográfiát állított össze Brassai munkáiból.

A Kolozsvár 1897. június 24-i számának címlapja – Törzsgyűjtemény

Kolozsvár városa a mai napig élő szokásoknak megfelelően két nap alatt felkészült a temetésre. A ravatalt a Magyar utcai unitárius templomban állították fel.

A lap tudósítója külön kiemelte, hogy Herman Ottó is megérkezett a temetésre. Sőt a rövid hírekben a volt famulusról, a szintén polihisztor Herman Ottóról – aki még megjelenésében is hasonlított a mesterére – egy kis intermezzót is közöltek.

Mint ismeretes, 1864-ben Brassai, aki akkor az Erdélyi Múzeumot irányította, saját igazgatói fizetését megosztva alkalmazta Herman Ottót preparátornak. Tőle tudjuk azt is, hogyan teltek a „mi Brassai bácsink” hétköznapjai. Ezzel az írásával tisztelgett az „utolsó magyar polihisztor” az „utolsó erdélyi polihisztor” előtt. (L. Herman Ottó: A mi Brassai bácsink. Vasárnapi Újság, 44. évf. 15. sz.,1897)
A délután négy órakor kezdődő temetési szertartáson a templomi imát és gyászbeszédet Ferencz József unitárius püspök tartotta. Búcsúztatóját ezekkel a szavakkal kezdte:

Brassai Sámuel koporsója mellett. Ima és beszédek, Kolozsvár. 1897. Címlap – Törzsgyűjtemény

Brassai Sámuel földi maradványait a Házsongárdi temető unitáriusoknak fenntartott magaslatán, Bölöni Farkas Sándor és Berde Mózes sírja mellett helyezték örök nyugalomra. Már két héttel a temetés után bizottság alakult, amely országos gyűjtést szervezett egy méltó emlékhely kialakítása céljából.
A következő évben, a temetés napjának évfordulóján a Dávid Ferenc Egylet ünnepélyes keretek között emlékezett meg korábbi elnökéről,  a híres tudósról és az unitárius kollégium könyvtárának nagy patrónusáról.

A Brassai emlékünnepély meghívója – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Kny. C 10.775

A síremlék 1910-re készült el, a kolozsvári építész, Pákei Lajos tervei alapján. Ebből a célból a városi tanács ingyen rendelkezésre bocsátott a sír közelében egy nagyobb területet. Itt épült fel a kriptát is magába foglaló emlékhely.

Brassai síremléke a Házsongárdi temetőben

A mellszobor hátterében egy rövid felirat olvasható, mintegy ellensúlyozandó a talapzatra vésett születési évet:

„A SZÁZZAL HALADÓNAK”
A NEMZETI KEGYELET
1910.

A mellszobor Veress Zoltánné Kozma Erzsi kolozsvári szobrászművész alkotása. Ugyanez a mű köszön vissza ránk az unitárius kollégium előcsarnokából is.

Brassai Sámuel mellszobra a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium előcsarnokában. A kép forrása: Adatbank.ro. Romániai Magyar Lexikon, Műemlékek

Az unitárius kollégium új otthonát, amely szintén Pákei Lajos tervei alapján készült, 1901-ben adták át. Az akkori időkben modernnek számító, korszerűen felszerelt épületet unitárius kollégiumként az 1948-as államosításig használhatta az egyház.

A kolozsvári Unitárius Kollégium új épülete. Képeslap. – Plakát- és Kisnyomtatványtár, K 2745.

Az államosítást követően a 7. számú, magyar tannyelvű iskola működött benne. Ugyanakkor az épület nyugati felében, az első emeleten továbbra is ott székelt az unitárius püspöki hivatal. Talán ennek hatása, és az ott tanító tanárok elhivatottsága és tartása eredményezte azt, hogy az unitárius kollégium szellemisége nem szűnt meg, hanem visszafogottabb formában ugyan, de tovább élt az iskola falai között. Ennek a szellemiségnek egyik legerőteljesebb kivetülése az volt, amikor az állami iskola felvehette Brassai Sámuel nevét. Szokássá vált, hogy a Brassaiban tanuló diákok évente egyszer, június 15-én (Brassai születésnapján) megkoszorúzták az iskola névadójának sírját a Házsongárdi temetőben.

A Brassai Sámuel Ipari Líceum 5/A. osztályának tanulói 1981-ben. Fotó: Kiss Lajos osztályfőnök

A Brassai név az évtizedek során fogalommá vált a városban, az évenként megrendezett ballagások Kolozsvár magyar közönsége számára népünnepélynek számítottak. Az emberek lelkére egyre súlyosabban nehezedő diktatúrában különösen felemelő volt az 1980-as ballagás, ahol újra az unitárius kollégium eredeti, MUSIS ET VIRTUTIBUS feliratú hímzett zászlajával vonulhattak a végzős diákok. (A zászlót abban az évben találták meg az iskola épületének egyik befalazott helyiségében.)

A Brassai Sámuel Ipari Líceum végzős osztályai az Unitárius Kollégium zászlójával. Ballagás 1980. június 13-án. Fotó: Köpeczy Árpád

Így ötvöződik a múlt a jelennel és viszi tovább a brassais hagyományokat a múzsák és erények templomában Kolozsváron.

A János Zsigmond Unitárius Kollégium kapuja 2017. Fotó: Elbe I.

Elbe István (Gyarapítási és Állomány-nyilvántartó Osztály)

Folytatjuk a gyűjteményünkben található szablyával való vívást oktató könyveket és párbajkódexeket ismertető összeállításunkat, melynek első része itt olvasható. 

Arlow Gusztáv

Az első világháborúban hősi halált halt Lovag Arlow Gusztáv, a Magyarországra költözött olasz hírességtől, Luigi Barbasettitől tanulja az olasz stílust. A kardvívás című műve (Budapest, Athenaeum, 1902.) – Chappon Samu három kiadást (és egy reprint nyomást) megélt vívókönyve mellett – talán a második alapműnek tekinthető szablyavívást oktató munka. Talán mondanom sem kell, a kard ennél a könyvnél is szablyát jelent. Stílusirányzatában már megjelennek az olasz vívóiskola elemei is. Bár jelentős különbséget tesz a két módszer között, ahogy írja:

A szerző egyébként a „gyakorlati vívást” tekinti mértéknek és mélyen elítéli a „versenyvívókat”. Tanításának célja: „hogy megvágjuk ellenfelünket anélkül, hogy mi sebet kapnánk” és hogy a művészi (ti. az olasz vívásra jellemző) stílus helyett: „korán kell rászokni a tanítványnak, hogy amit egyszerű mozdulattal elérhet, azt ne csinálja komplikálttal”.
A Chappon Samu művéhez képest meglehetősen terjedelmesnek mondható könyv három nagy részre oszlik. A vívás elemei című első rész az alapokat mutatja be, úgymint a felállásokat, a lépéseket, a mozgást (közeledéseket), a vágásokat és a védéseket. A második, Gyakorlati rész iskolagyakorlatokat mutat be részletesen. A mérkőzés című harmadik rész azt mutatja be, hogyan működnek az addig leírtak élesben. Érdekes, hogy igazi gyakorlati vívóhoz illően bemutatja a potenciális ellenfelek harcmódjait, úgymint „szabályosan vívok”, „szabálytalanul vívók”; vagy ahogy nevezi őket: „naturalisták”, azon belül is „vadul- és óvatosan verekedők”; illetve külön kiemeli a balkezes vívókat. Ez a könyv is foglalkozik az éles pengével való vívással, bár ez javarészt inkább afféle párbajkódex, de a vívók számára gyakorlati tanácsokkal is szolgál.
Arlow másik vívókönyve jóval szerényebb terjedelmű és német nyelven íródott Systematisches Lehrbuch für den Unterricht im Säbelfechten aus der Hoch-Tierce-Auslage címmel. (Wien – Leipzig, Braumüller, 1894.)
Az előzőnél jóval egyszerűbben és nem annyira tagoltan mutatja be a technikákat, iskolagyakorlatokat. Itt is ír az „éles” vívásról (Zweikampf mit Säbel) nagyon röviden.

Bár a századfordulón a vívás harci tevékenységből egyre inkább sporttá „fajult”, a katonai vívásoktatás még mindig fontos szerepet kapott. Arlow Gusztáv: A kardvívás, Budapest, Athenaeum, 1902. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Sebetič Raimund

Sebetič Rajmund császári és királyi huszár főhadnagyként írta meg 1886-ban az Oktatás a kard-vívásban (Budapest, Grill, 1886. 2., jav. és bőv. kiad.) című művét. A könyv a címlap tanulsága szerint „a M[agyar] Kir[ályi] Honvédelmi Ministerium Által csapat-iskolák számára elfogadott tankönyv”. Szerkezeti felépítését tekintve hasonló a többihez. Három nagy fejezetéből az első az alapokat mutatja be, ezen belül az „előfogalmak” címszó alatt tisztázza a „bajvívás nemeit”. A többiektől eltérően Sebetič kard-; vitőr- és lovassági kardvívást különböztet meg, ez utóbbit élesen elkülöníti a többitől, és nem is foglalkozik vele ezen könyvében. A kardon természetesen itt is 80–90 cm pengehosszal rendelkező szablyát kell érteni, de felhívja a figyelmet a gyakorló és az éles kard közötti különbségre. Ahogy írja:

Az általa oktatott vívás sem sportvívás, kifejezetten éles harcra, például párbajra készít fel. Az első fejezet második részében alapgyakorlatokat mutat be (állások, lépések, vágások). A második fejezet iskolázáskombinációkat mutat be, itt tárgyalja a védéseket is. A harmadik fejezetben az éles vívásra készíti fel az olvasót, egy rész itt is inkább afféle párbajkódex-jellegű, de olvashatunk gyakorlati tanácsokat is „összeütközés” esetére. Így fontosnak találja az ellenfél „vimodorának” megismerését, a vívó (saját és ellenfele) testméretéhez való alkalmazkodást, a nem képzett, „termszetes vívók”, ún. „naturalisták” és balkezes vívók elleni harcra való felkészítést.
A kard-vívás (3. kiad., Pozsony – Budapest, [1904].) című munkáját már huszárkapitányként és császári testőrtisztként írta meg 1904-ben. Gyakorlatilag ugyanarról a könyvről van szó némiképp rövidebb és tipográfiailag eltérő formában. Ebben a könyvben a vágások bemutatásánál egy sematikus „anatómiai” ábra is segíti a vívás tudományát elsajátítani kívánókat.

A Sebetič Raimund által oktatott vívás nem sportvívás, kifejezetten éles harcra, például párbajra készít fel. Sebetič Raimund: Oktatás a karvívásban, Budapest, Grill, 1886. 2., jav. és bőv. kiad. – Törzsgyűjtemény

Murz Frigyes

A Vitőr-, kard-, és párbajvívás (Debrecen, Szerzői kiadás, 1890.) című könyv címlapjáról megtudhatjuk, hogy a szerző (1890-ben) a Császári és Királyi 39. Gyalogezred századosa. A szerző „alapos tanulmány, gondos összehasonlítás és a főbb vívásmódok megfontolt és czélszerű bonczolása után” három részre osztja munkáját. Az első részben a „vitőrvívás [...] hű reprodukálása a mai [19. századi] franczia iskolának” A második részt kardvívásnak nevezi, de a fegyverleírásnál itt is egyértelműen kiderül, hogy az ívelt pengéjű, fokéllel rendelkező szablya a vívás fegyvere, melynek használatát az „osztrák–magyar módszer” szerint tárgyalja. Ahogy írja: „mert ezt a módszert tartom legkifejlettebnek”. A vívásoktatást bemutató rész szerkezete a többi könyvnél megszokotthoz hasonló: fegyvertartás, testállások, érintkezések, mozdulatok, hárítások, támadások, javasolt gyakorlatkombinációkkal. A Murz által anatómiai rajzon is bemutatott vágásirányok eltérnek más mesterekétől, például a Chappon Lajos könyvében látottaktól. A szerző saját maga nevezte meg számokkal és irányuló testrészekkel vágásait, ezekre hivatkozik könyvében. Oktatási módszerében ő is elkülöníti az ’összeütközést” a „párbaj-vívástól”. Ezért külön fejezetben foglalkozik a párbajra való felkészítéssel, ennek előszavából már korábban idéztem.

Clair Vilmos 

Clair Vilmos Emil újságíró (1858–1951) elmagyarosodott francia család harmadik generációs sarja. Korának népszerű alakja a Párbajkódexnek köszönhetően lett. Talán ez volt a „boldog békeidők” férfitársadalmának legtöbbet forgatott könyve. Másik jelentős műve a Magyar párbajok című kétkötetes munka, melyben „Attila hun király idejétől az 1923. év végéig” igyekszik összegyűjteni és bemutatni minden olyan páros összecsapást, mely korának magyar társadalmát foglalkoztatta. Ebben a könyvben megtaláljuk például a Jókai Mór Kárpáthy Zoltán című regényében is ábrázolt Wesselényi Miklós báró és az osztrák tiszt Wurmbrandt Ottó gróf 1836-os párbaját. Az összecsapás hűen tükrözi az éles (párbaj-) vívás és a gyakorló, életlen fegyverekkel való vívás közti különbséget. Hiszen az összecsapásban súlyos – egy átlagember számára valószínűleg halálos sérülést jelentő – nyakvágást kapott Wesselényi végül úgy teszi ellenfelét harcképtelenné, hogy a döntő vágását szabályosan hárító(!) Wurmbrandt négy ujját, annak markolatkosarán keresztül vágja le(!).
1897–1944 között 29 kiadása látott napvilágot a Párbajkódexnek, melyek az OSZK Törzsgyűjteményében mind megtalálhatók, az első és a 29. kiadás bibliográfiai leírását a címhez kapcsolt linken keresztül el is érhetik a kedves olvasók (Párbaj-codex, Budapest, Nágel, 1897.; Párbaj-codex, Budapest, Singer-Wolfner, [1944.]) , ahogy a Magyar párbajok című művének eredeti kiadását is (Magyar párbajok Attila hun király idejétől 1923. év végéig, Budapest, Szerző – Singer és Wolfner, 1930). Ezek a művek az Osiris Kiadó jóvoltából 2002-ben Magyar párbaj címmel egy gyűjteményes kötetben újból napvilágot láttak.

Szablyával bajonett ellen. Chappon Lajos katonai vívókönyve ilyen jellegű gyakorlatokkal is foglalkozik. Forrás: Chappon Luis: Theoretisch-practische Anleitung zur Fecht-Kunst, Pest, Author, 1839. – Törzsgyűjtemény

Hidán Csaba László

A huszadik század végi, huszonegyedik század eleji szablyavívásra épülő katonai hagyományőrzés oktatásának történetében megkerülhetetlen dr. Hidán Csaba László történész-régész neve és tevékenysége. Az általa megteremtett harcművészeti rendszer, az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola mozgáskultúrájának alapjait mutatja be társszerzőként A honfoglalók hétköznapjai (Révész László [et al.]: [Őseinkről napjainkban], szerk. Siklódi Csilla; [fotó Benkő Mihály et al.]; [rajzok Puskás Beáta, Hidán Csaba, Révész László], Budapest, Promptus, 1996.) című munkában. Képet kapunk az íjászat, a szablya- és fokosharc gyakorlati elemeiről. A rajzokon is bemutatott alapgyakorlatok: vágások, készségfejlesztő gyakorlatok jó kiindulási alapot jelenthetnek bárki számára, aki érdeklődik a szablyával való „nemes vívás művészete” iránt. Másik, néhány éve megjelent művének címe egy történelmi fegyverekkel foglalkozó, Kalmár Ferenc által írt alapművel azonos: Régi magyar fegyverek (Régi magyar fegyverek. Nem csak hagyományőrzők számára, Budapest, Zrínyi, 2018.)
A szerző itt sem elégszik meg csak az Árpád-kori magyar fegyverek bemutatásával, azok használatával is foglalkozik.

A huszadik század végi, huszonegyedik század eleji szablyavívás oktatásának történetében megkerülhetetlen dr. Hidán Csaba László történész-régész neve és tevékenysége. Forrás: Hidán Csaba: (Régi magyar fegyverek. Nem csak hagyományőrzők számára, Budapest, Zrínyi, 2018. – Törzsgyűjtemény

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Az év leghosszabb nappalát és legrövidebb éjszakáját manapság Európa-szerte és Magyarországon is elsősorban zenei és kulturális rendezvényekkel ünnepelik a nagyobb városokban. 2022. június 21-én a zene ünnepét huszonhatodik, a Múzeumok Éjszakáját a Szent Iván napjához (június 24.) legközelebb eső szombaton, június 25-én immár huszadik alkalommal rendezik meg hazánkban. Jóval régebbi eredetű a nyári napfordulóval kapcsolatba hozott egyházi ünnep: Keresztelő Szent János születésének június 24-én, illetve ennek előestéjén történő megünneplése az 5. századtól terjedt el a keresztény világban. Ennek a magyar nyelvterületen meghonosodott „Szent Iván-nap” elnevezése arra utal, hogy az ünnepet és a hozzá kapcsolódó szokásokat a magyarság a kereszténység korai időszakában vette át, esetleg még a honfoglalás előtt, amikor a bizánci egyház hatása még erősebben érvényesült.
Ám a Keresztelő születésének ünnepe maga is ráépült a nyárközéphez fűződő ősi, európai népszokásokra, beépítve azok egyes elemeit. Így a szertartásos tűzgyújtás szokását, amely a tűz tisztító, gyógyító, gonoszűző erejébe vetett hitből fakadt, az egyház a szenttel kapcsolatos fényszimbolikának megfelelően átértelmezte, sőt hazánkban például még középkori liturgiájába is beemelte. A jeles naphoz (éjhez) fűződő archaikus szokások és hiedelmek azonban nem tűntek el nyomtalanul: egyes helyeken részben máig fennmaradtak, és ‒ más művészeti alkotások mellett ‒ a zenében is tovább élnek. Összebékítve e sokféle, zenei vonatkozással is bíró hagyományt, a csillagászati nyár első napjának tiszteletére készítettünk egy kis összeállítást Szent Iván napjához, éjjeléhez kötődő zeneművekből, három különböző műfajból válogatva, a zene ünnepe szellemében.

Kodály Zoltán A magyar népzene című tanulmányának első kiadása, Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Ny., 1937. Címlap – Színháztörténeti és Zeneműtár, Csuka Béla hagyatéka, CSBM 1.567

A Szent Iván-napi magyar népszokások lényeges eleme volt a tűzugrás, amelynek szerelemvarázsló erőt is tulajdonítottak. A tűz meghatározott rítus szerinti átugrása közben párosító dalokat énekeltek, amelyek gyakran igen hosszúak voltak, hiszen a falu összes fiatalját összeénekelték. Kodály Zoltán 20. századi eleji első, felvidéki népdalgyűjtő útjain ilyen szerelmi dalokat, köztük teljes, sokstrófás Szent Iván-napi énekeket is lejegyzett. Ezeket az egyház által évszázadokon át üldözött „virágénekek” közé sorolta, melyeket a több évtizedes népzenekutató munka eredményeit összegző A magyar népzene (1937) című monográfiájában külön fejezetben tárgyal és vesz védelmébe:

A tudományos feldolgozás mellett Kodály e dalok népszerűsítését is fontosnak tartotta: a Nyitrai járásbeli Gímesben gyűjtött „Vetekedik vala háromféle virág” és a „Magos a rutafa” kezdetű szentiváni énekek saját feldolgozásait a Magyar népdalok énekhangra és zongorára (1906) című, Bartókkal közös kiadványban, a sorozat 11. és 12. számaként jelentette meg. Bár a kiadvány nem volt kelendő, e népdalok nem csupán nyomtatásban terjedtek. Csuka Béla (1893‒1957) gordonka- és viola da gamba-művész zeneműtári hagyatékában fennmaradt egy „2 Virágének a Kodály-féle gyűjtésből” című, a muzsikus kezétől származó kézirat, amely az említett két dallam lejegyzését tartalmazza ‒ C-(tenor), illetve G-kulcsban ‒, az énekek első versszakának szövegével.

„2 Virágének a Kodály-féle gyűjtésből”, gordonkaszóló, beírt szöveggel ‒ Színháztörténeti és Zeneműtár, Csuka Béla hagyatéka, Ms. mus. 4.154

Kodály ezen első népdalfeldolgozásai némelyikét később gramofonlemezre is rögzítették, így most egy Supraphon-lemezről meghallgatjuk a „Magos a rutafa” kezdetűt Likér István (ének) és a Bartók-tanítvány Németh István László (Németh-Šamorínsky István, zongora) előadásában.

A szerelmi bűbáj más népek a nyári napfordulóhoz kapcsolódó hiedelmeiben és szokásaiban is fontos szerephez jutott, ahogy Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátéka is tanúsítja. Az ismert színmű Felix Mendelssohn-Bartholdyt már fiatalon egy nyitány (Op. 21) megírására inspirálta. A német zeneszerző jóval később, IV. Frigyes Vilmos porosz király felkérésére komponálta a darabhoz a Szentivánéji álom (Ein Sommernachtstraum, Op. 61) című kísérőzenét, amelynek bemutatója 1843. október 14-én volt Potsdamban. A műre hamar felfigyelt a magyar zenevilág: Liszt Ferenc 1849‒1850 folyamán parafrázist írt a kísérőzene két népszerű részletére (Nászinduló, Tündértánc), Erkel Ferenc pedig az általa alapított, a Nemzeti Színház zenekarának tagjaiból alakult Budapesti Filharmóniai Társaság első bérletes hangversenyének műsorára tűzte a Nászindulót. A „Lakadalmi induló a ’nyáréji álom’-ból Mendelssohn-Bartholdytól” harmadik műsorszámként hangzott el a Nemzeti Múzeum dísztermében 1853. november 20-án rendezett koncerten. Shakespeare vígjátékát ‒ Mendelssohn kísérőzenéjével, Arany János fordításában ‒ 1864. április 23-án mutatták be a Nemzeti Színházban, a nagy drámaíró születésének háromszázadik évfordulója alkalmából. A Fővárosi Lapok 1864. áprilisi 26-i számában megjelent kritika elismeréssel szólt az előadás zenei részéről:

A darab tartós népszerűségét jelzi, hogy 1938 nyarán, túl a Nemzeti Színház 200. Szentivánéji álom-előadásán, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon sorozatban, telt házzal játszották. Új szereplőkkel színre vitt, 1938. július 22-i előadása eseményszámba ment a Pesti Hírlap szerint. A Zeneműtár gyűjteményében őrzött, Almássy Endre színigazgató könyvtárából származó előadási anyagból vidéki színházakban, Szegeden és Békésgyulán 1914-ben, Kaposváron 1921-ben és 1922-ben, Szolnokon 1933-ban játszották.

Mendelssohn‒Shakespeare, Szentivánéji álom, előadási anyag Almássy Endre könyvtárából. A Tündérek karának karpartitúrája Arany János fordításával. ‒ Zeneműtár, Szính. 177

Mendelssohn kísérőzenéjének máig legkedveltebb részletét, a Nászindulót egy His Master’s Voice márkájú gramofonlemezünkről, az Alfred Hertz vezényelte San Franciscó-i Szimfonikus Zenekar előadásában ajánljuk meghallgatásra.

Mendelssohn Nászindulójának (Ein Sommernachtstraum, Op. 61., No. 9.) felvétele gramofonlemezen. A cím a lemezcímkén tévesen megadva. ‒ Színháztörténeti és Zeneműtár, HN 36.534

A varázslatos Szent Iván-éj és Shakespeare álomszerű, erdei tündérvilága az 1980-as években az Első Emelet nevű hazai könnyűzenei formációt is megihlette. Az egykori népszerű együttes basszusgitárosa, Kisszabó Gábor szíves közlése szerint a Szentivánéji álom című szám második nagylemezükön, 1985-ben jelent meg. Zenéjét Berkes Gábor és az Első Emelet szerezte, szövegírója Geszti Péter volt. Gesztire – mint az első albumon megjelent Középkori házibuli esetében – hatással voltak az akkori idők thrillerei. A dal zenei hangzása rendkívül modern volt, hasonlóan az 1980-as évek újhullámos zenekaraihoz: elsősorban a brit Kajagoogoo és a Duran Duran hatottak az együttesre. A hangszerelés érdekessége az elektromos dob (Simons IX típusú), amelyen Szentmihályi Gábor játszik, és a Kisszabó Gábor által használt, fej nélküli basszusgitár (Washburn). Csakúgy, mint a legtöbb popzenei album az 1980-as években, a felvétel – amelyet az együttes egykori tagjai szíves engedélyével teszünk közzé – a törökbálinti Hungaroton stúdióban készült.

Az Első Emelet együttes második nagylemezének CD-kiadása. ‒ Színháztörténeti és Zeneműtár, HKCD 53.863

Első Emelet együttes: Szentivánéji álom. Forrás: YouTube

Illyés Boglárka (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Felhasznált irodalom:

• Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, Budapest, Szent István Társulat, 1977.
• Dömötör Tekla: Naptári ünnepek ‒ népi színjátszás, Budapest, Akadémiai, 1964, 139‒151.
• A Filharmoniai Társaság multja és jelene 1853‒1903, szerk. Mészáros Imre, Isoz Kálmán, Budapest, Hornyánszky Ny., 1903, 8‒14.
• Józsa Mónika: „Kodály Zoltán népdalgyűjtő munkássága a mai Szlovákia területén”. In: Parlando 2020/6.
• Kodály Zoltán: A magyar népzene, Budapest, Kir. M. Egyet. Ny., 1937, 59‒61.
• Ősze Mária: „Szentivánéji álom a zeneirodalomban”. In: GyőriSzalon.hu, 2019.06.23.
• Tátrai Zsuzsanna: „Jeles napok ‒ ünnepi szokások”. In Magyar néprajz kötet. Népszokás, néphit, népi vallásosság, főszerk. Dömötör Tekla, szerk. Hoppál Mihály, Budapest, Akadémiai, 1990, 186‒192.

A lábra történő vágás hatékony védését bemutató rajz Chappon Lajos reformkorban megjelent katonai vívást oktató könyvéből. In: Chappon, Luis: Theoretisch-practische Anleitung zur Fecht-Kunst, Pest, Author, 1839. – Törzsállomány

Korunk egy örvendetes jellemzője, hogy sokan kezdik felfedezni a múlt értékeit és erejükhöz mérten igyekeznek azt megőrizni vagy rekonstruálni, ha azok esetleg elsüllyedtek valahol az idők tengerében. A múlt emlékeinek őrzői közé tartoznak a történelmi hagyományőrzők is. A történelmi hagyományőrzés fontos ága pedig a katonai hagyományőrzés. A történelmünk különböző korszakaihoz köthető hadi kultúrának van olyan területe, melyet meglehetősen könnyű és van, amit kevésbé könnyű rekonstruálni. Eleink sok mindent „elvittek magukkal a sírba”, így igen komoly felkészültségre van szüksége annak, aki a múlt ezen „elveszett dolgait” életre kívánja kelteni. Így van ez egy hadi kultúránkat meghatározó hidegfegyver, a szablya éles harcban való használatának rekonstrukciója esetében is. Hiszen nyugodtan kijelenthetjük, hogy a mai sportvívás köszönőviszonyban sincs például a török elleni harcok bajvívóinak vívóstílusával, ahogy azt Mikszáth Kálmán Új Zrínyiász című regényének halálos kimenetelű párbajánál is olvashatjuk. A 19. század – éles harcot tanító – vívómesterei számára valóságos rémképként jelent meg, hogy vajon hová „fajul” a „nemes vívás művészete”, ha a kard (vagy szablya), megszűnik éles harci fegyverként létezni és vérre menő párbajok helyett mindössze „álczákba, kesztyűkbe, kar- és mellvédekbe” öltözött urak (és természetesen hölgyek), életlen fegyverekkel történő „tornájává” válik. Ezen mesterek „rémálma” abból a szempontból valóra is vált, hogy az olimpiákon szereplő sportvívást senkinek sem jutna eszébe véres történelmi csatákban, vagy azok közötti „fegyvernyugvás” idején zajló éles párviadalokhoz hasonlítani.

A 39. Cs. és K. Gyalogezredének századosa, Murz Frigyes megdöbbentő pontossággal fogalmazza meg 1890-ben írt (e bejegyzésben is ismertetett), többek között szablyavívást oktató művében, miért alkalmatlan az általa „összeütközésnek” nevezett „gyakorló” vívásból kialakult mai sportvívás az akkor még létező, karddal, vagy szablyával való éles harci helyzetekre való felkészüléshez. A legnagyobb különbséget nyilván az jelentette, hogy a párviadalokat és az éles harcot fegyverekkel vívták, míg az „összeütközések” sporteszközökkel történtek. A magyar történelmi vívókultúrában meghatározó szerep jutott a szablyának. Ezen fegyver sajátságos konstrukciója, ívelt pengéje és élkiképzése lehetővé tette a megfelelően hozzá értő használójának olyan rafinált cselek alkalmazását harcban, melyek kontójára rengeteg ember halála róható a történelemben. Az ívelt pengéjű szablyánál:

De vajon hogyan forgathatták elődeink ezeket a fegyvereket éles harcban? Mik lehettek azok a rafinált cselek, agyafúrt technikák, melyeknek köszönhetően a magyar bajvívók rettegett ellenfelei voltak párviadalokban bármely nemzet harcosának. Erről némi képet kaphatunk az általam ismertetett és korukban elismert vívómesterek tankönyveiből is. 

Lovag Arlow Gusztáv szablyavívó alaptechnikái. In: Arlow Gusztáv: A kardvívás, Budapest, Athenaeum, 1902. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Albrecht Dürer

Korának egyik legjelesebb vívókönyve Albrecht Dürer 1520-ban készült műve, a Fechtbuch (Állományunkban: Friedrich Dörnhöffer: Albrecht Dürers Fechtbuch, Wien, Leipzig, 1910.), mely számos fegyver használata mellett a pusztakezes küzdelmeket is ismerteti. A fegyveres küzdőjelenetek között vagy ötven képről nehéz eldönteni, hogy az ott ábrázolt fegyver szablya vagy a 15. században, német területen oly népszerű fegyver, a messer látható. Az én véleményem azért hajlik inkább a szablyával való vívás ábrázolása felé, mert nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy egy (magyar) nemes a (kard használatától eltiltott) parasztok tipikus fegyverének használatához készítsen vívókönyvet.

Chappon Lajos

Louis Chappon Theoretisch-practische Anleitung zur Fecht-Kunst (Pest, Author, 1839.) című könyve kifejezetten katonai vívást oktat, ami azt jelenti, hogy többször „túllép” az ember-ember elleni páros küzdelmekre való felkészítés gyakorlatain. Az általa oktatott fegyverek a tőr (spádé), a szablya (ezt németül is Säbel-nek hívja) és a szurony (Bajonett). A szablyavívó-technikák ábrázolását egy anatómiai képpel kezdi, melyeken a korban használatos vágásirányok láthatók. Így jól kivehető az ún. „hatvágás” is, mely egy-egy testtájra irányuló hat különböző vágást jelentett. Az anatómiai vágásirányok bemutatása után precíz módon ábrázolja az azokhoz tartozó vágásokat, sőt azoknál többet is. Úgy gondolom, ez a könyv remek forrás például a magyar vívókultúrában alkalmazott fokéllel végrehajtott technikák rekonstruálására. A könyv készségfejlesztő gyakorlatokat is bemutat a szablyavívást oktató résznél, úgy mint csuklóforgatásokat, ún. ütemérzék-gyakorlatokat (tempo) vagy buzogánnyal való lépésfejlesztést, sőt a mai tornában gyakorolt lólengés-gyakorlatokat. Különlegességként a szurony ellen is látunk benne szablya- és vívótőrtechnikákat.

Megelőző vágás fokéllel Chappon Lajos könyvéből. In: Chappon Luis: Theoretisch-practische Anleitung zur Fecht-Kunst, Pest, Author, 1839. – Törzsállomány

Chappon Károly

Chappon Károly Kardvívás kezdő és haladó vívók számára (Debrecen, Csokonai Ny., 1893.) vívókönyve saját vívóiskolát tükröz. A vágásirányok eltérnek a Chapon Lajos által bemutatottaktól. Egyedi, hogy külön foglalkozik a kézre való vágások irányaival. A könyv nagy hibája, hogy nem illusztrált, így a technikák szöveg alapján való megértéséhez szükséges a vívásban való jártasság.

Chappon Samu

A szablyavívó könyvet író mesterek közül talán Chappon Samu neve és műve a legismertebb. A nemes vívás művészetének elmélete és a párbaj szabályai című könyve három, tartalmában szinte teljesen egyező, küllemében egymástól sokban eltérő kiadást élt meg. A legszembetűnőbb, hogy az eredetileg Pécsett, 1892-ben megjelent első kiadás (Reprint kiadása: A vívás művészetének elmélete, Szombathely, OSKAR, 1996.) képei rajzok, míg a második (Kolozsvár, Ajtai Ny., 1904.) és a harmadik kiadásban (Szeged, Engel Ny., 1911.) fotók szerepelnek, melyeken a mester és tanítványai állnak be az egyes technikák bemutatásához. A könyv három részre oszlik, úgymint „vitőr” (vívőtőr); kard-vívás (itt elkülöníti az ívelt szablyát az egyenes kardtól) oktatására, végül pedig – a korban hiányt pótló módon – egy párbaj-szabálygyűjteményre. Könyvében a mester kifejezetten éles harcra készíti fel tanítványait. Ha édesapja, Chappon Lajos könyvét katonai vívótankönyvnek tekintjük, ez annak „polgári” változata. Ugyanis csapatharc helyett párbajokban alkalmazott, „egy az egy elleni” vívásra készíti fel tanítványait. A ma élő laikus számára kissé bizarr és ijesztő lehet egy fokéles vágástechnikához fűzött figyelmeztetése:

Bár a párbajképes magyar társadalom bőségesen el lett látva vívókönyvekkel, a legkedveltebb iromány mégis Chappon Samu műve volt. In: Chappon Samu: A nemes vívás művészetének elmélete és a párbaj szabályai, Szeged, Engel Ny., 1911. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

A gyűjteményünkben található szablyával való vívást oktató könyveket és párbajkódexeket ismertető összeállításunkat, melynek második része itt olvasható. 

Szomorúan adunk hírt róla, hogy Dr. Dörnyei Sándor bibliográfus és orvostörténész, az Országos Széchényi Könyvtár bibliothecarius emeritusa, kedves kollégánk 2022. június 15-én, életének 96. évében elhunyt.

Dörnyei Sándor 90. születésnapi köszöntése 2016. november 22-én az Országos Széchényi Könyvtárban. Az ünnepelt kezében az őt köszöntő tanulmánykötet.

Dörnyei Sándor 1926. november 4-én Szarvason született, ahol édesapja ügyvéd volt. A helyi gimnáziumban érettségizett. 1944-től Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetem görög–latin szakán kezdte meg tanulmányait, majd hamarosan ezek mellé a magyar szakot is felvette. Az Eötvös Kollégium diákjaként egész életében meghatározza lényét, személyiségét annak szellemisége és ismert jelmondata: „Szabadon szolgál a szellem”. 1948-ban bölcsészdoktori, majd a következő évben középiskolai tanári oklevelet szerzett. 1949–1950-ben Dezsényi Béla vezetésével ösztöndíjasként az Országos Széchényi Könyvtárban, a hazai, 19. századi sajtóbibliográfia munkálataiban vett részt. 1950. október 6. és 1952. július 31. között az Országos Könyvtári Központban dolgozott. Ennek feladata minisztériumi rendeletre az egyházak megmaradt könyvtáraiban őrzött és az „értékes” kategóriába (kódexek, ősnyomtatványok stb.) tartozó kötetek számbavétele és a köztulajdonba vett könyvtárak állományának biztosítása volt. Előbb Budapesten szinte egyedül, majd néhány hónap múlva már kis csoporttal járta az országot, hogy főként a feloszlatott rendházakban maradt könyveket mentse a többfelől is fenyegető veszély elől. Az új birtokosok (szociális otthon, szakiskola stb.) helyhiánnyal küszködve akartak megszabadulni a számukra terhes könyvektől. De az épületek lakói (katonák, tanulók stb.) is igyekeztek „megismerni” a számukra rejtélyesként különösen vonzó „kincseket”. Ezért mielőbbi, biztos helyre szállításukra volt szükség. Mindezekből a feladatokból ő alaposan kivette a részét. A veszélyeztetett könyvek többségének központi raktárakba juttatását követően az ezzel foglalkozó 3-5 fős, majdnem kizárólag fiatalokból álló együttest – közöttük állandó tagként őt is – ráállították az anyag a leltározásának végzésére. Az Országos Könyvtári Központot 1952 derekán átszervezték, annak munkatársai részben a korábbi feladatokkal más intézménybe kerültek. Így jutott ő az Országos Széchényi Könyvtár gyarapítási osztályára, majd néhány évnyi itteni munka után átkerült a főigazgatói titkárságra. A Magyar Könyvszemle újraindulásától egy évtizedig (1955–1965) annak technikai szerkesztője volt.
1956. október 30-án megalakult az Országos Széchényi Könyvtár Ideiglenes Nemzeti Bizottsága. A könyvtárban tartott titkos választáson a grémium egyik tagjaként Dörnyei Sándor szintén bizalmat kapott a kollégáktól. „A legnehezebb napokban, a november 4-i szovjet orvtámadás idején Dörnyei Sándor és Fazekas László ’tartotta a frontot’. Jelentős részben az ő érdemük, hogy legnagyobb kincseink (pl. a corvinák) hiánytalanul és épségben megmaradtak” – olvasható egy memoárban. Tevékenységéért 2018-ban Füzéki István-emlékérmet kapott. 1957 áprilisában azonban szerepvállalása következtében többekkel együtt elbocsátották.

In memoriam dr. Dörnyei Sándor. Az interjú a Történeti Interjúk Tárában készült 2006-ban. Kérdező: Lukács Bea. Részlet. Forrás: YouTube

Egy darabig „hónaljas” antikváriusként igyekezett megélni, majd a Mezőgazdasági Lexikon külső bedolgozójaként tevékenykedett. 1958-tól az Orvostudományi Dokumentációs Központ (később Országos Orvostudományi Könyvtár) munkatársaként kurrens magyar orvosi bibliográfiát és orvostudományi szakbibliográfiákat szerkesztett.
1965 októberében az Országos Gyógyszerészeti Intézetbe került, ahol nyugdíjazásáig, 1986-ig dolgozott. Először a Gyógyszerészeti és Gyógyszerterápiás Dokumentációs Szemlét, majd annak kettéválása után a Spectrum Pharmaceuticumot és a Gyógyszerterápiás Dokumentációs Szemlét, később a WHO megbízásából a Drog Regulation Indexet szerkesztette.
1986-tól kezdődően – Borsa Gedeon, az egykori Könyvtári Központos kolléga, családi jóbarát hívására – ismét folyamatosan részt vett az Országos Széchényi Könyvtár munkájában, a Régi Magyarországi Nyomtatványok Szerkesztőségének nyugdíjas tagjaként elsősorban az 1801 előtti retrospektív bibliográfia összeállításában tevékenykedett. Összeállította Szabó Károly Régi Magyar Könyvtára III. kötetének ötfüzetnyi kiegészítését, részt vett az RMNy 3. kötetének munkálataiban, majd a XVIII. századi hazai szerzők külföldön, idegen nyelven megjelent publikációinak bibliográfiáját készítette el. A magyar nemzeti bibliográfia több ezer tétellel vált teljesebbé Dörnyei Sándor és szerkesztőtársai jóvoltából. Ezzel a korábbinál jóval biztosabb vezérfonalat adott az adalékok gyűjtéséhez és az újabb adatoknak a bibliográfiai rendszerben való elhelyezéséhez. Gazdag bibliográfusi és könyvtörténészi tevékenységéért 2006. augusztus 20-án Széchényi Ferenc-díjjal tüntették ki. 2015. január 1-től pedig az Országos Széchényi Könyvtár bibliothecarius emeritusa.
Könyvtörténeti kutatásaival párhuzamosan a Budapest Lexikon mindkét kiadásának szakszerkesztője volt. Különösen jelentős és szélesebb körben is ismert orvos- és gyógyszerészettörténeti munkássága. Legfontosabbak talán alapvető kéziratos és nyomtatásban megjelent bibliográfiái. Elkészítette az 1945–1960, az 1961–1970 (kéziratban) és az 1715–1944 korszak orvostörténeti bibliográfiáját. Összeállította az 1772 és 1849 között megjelent régi magyar orvosdoktori értekezések jegyzékét, a magyar gyógyszerészettörténet irodalmát. Szinte felbecsülhetetlenül hasznos munkáival megteremtette ezen szakterületek alapbibliográfiáit, amelyek a további kutatások számára is kiinduló pontul szolgálhatnak.
Emellett több évtizeden át publikált a szakma hazai fórumaiban, az Orvostörténeti Közleményekben és az Orvosi Hetilap Horus rovatában. 2016-ban a Hetilap Markusovszky-díjjal jutalmazta a 2015-ös évfolyamban közölt legjobb orvostörténeti munkáért.
A kezdetektől részt vett a Semmelweis Orvostörténeti Könyvtár állományának gazdagításában, a Magyar Orvostörténelmi Társaság, illetve a Magyar Gyógyszerészettörténeti Társaság alapítói közé tartozott. Munkásságáért a Magyar Orvostörténelmi Társaság 2001-ben Weszprémi-emlékéremmel és díjjal tüntette ki, 2016-ban pedig tiszteleti tagjai közé választotta. A Magyar Gyógyszerésztörténeti Társaság 2005-ben Szigetváry Ferenc-emlékérmet adományozott neki.
Dörnyei Sándor 90 éves koráig aktív kutatója volt az Országos Széchényi Könyvtárnak, 2015-ig jelentek meg publikációi. Tudományos kiválósága mellett kedvessége, humora, szakmai, emberi segítőkészsége sokakban mély nyomot hagyott. Hozzá mindig bátran lehetett, és érdemes is volt kérdéssel, kéréssel fordulni. Nem sajnálta az időt, energiát, hogy – jellemzően fiatalabb – kutatótársaival megbeszélje ezeket, megossza velük jobbító ötleteit, tapasztalatait. A legkülönbözőbb tudományterületekkel kapcsolatban is szinte mindig tudott ajánlani olyan irodalmat, amely rendre közelebb vitt a probléma megoldásához.
Diszkrét, szerény, derűs lénye, élvezetesen elmesélt számtalan érdekes régi története, könyvtári anekdotái, egy-egy történelmi korszakot, élethelyzetet hajszálpontosan leíró, tanulságos viccei nagyon hiányozni fognak. Emléke, sokoldalú, színes, fiatalos személyisége mindig velünk marad!
Humorát, szellemi frissességét betegágyán sem vesztette el.

Isten nyugosztalja!

Dr. Dörnyei Sándor bibliográfus és orvostörténész, az Országos Széchényi Könyvtár bibliothecarius emeritusának temetése 2022. július 26-án, 14 órakor lesz az Óbudai temető szóróparcellájában.

A család e-gyászjelentés formájában tájékoztatja a gyászolókat a temetés részleteiről.

Az életrajz forrásai bővebb adatokkal:

• Peregrinálók. Negyvenhárom magyarországi és erdélyi orvostanhallgató életrajza (1683–1783), szerk., vál. Dörnyei Sándor, Budapest, Borda Antikvárium, 2006, 7–9.
• Pogány György: Füzéki István Emlékérem 2018 Dörnyei Sándor laudációja. In: Könyvtári Figyelő, 28. (64.) évf. 4. sz. (2018.)
• Dörnyei Sándor műveinek jegyzéke: Alexander multifrons: Tanulmányok a 90 éves Dörnyei Sándor tiszteletére, Budapest, OSZK – Argumentum, 2016, 185–197.

Perger Péter (Régi Nyomtatványok Tára)

Úrnapja (latin nevén Festum Eucharistiae) alkalmából régi nyomtatványok oldalain látható ábrázolások segítségével hívjuk elmélkedésre olvasóinkat. Nem történeti áttekintést nyújtunk, inkább a különböző korokban és műfajokban keletkezett művek válogatásával rácsodálkozunk az isteni kegyelemre.
A Régi Nyomtatványok Tárának gyűjteménye a korai hungarikák mellett jelentős számú vallásos tárgyú ritkasággal is büszkélkedhet. Mivel az Eucharisztiában egybeforr az Utolsó vacsora emlékezetének cselekménye és a legméltóságosabb áldozat jelenné tétele, ábrázolásában is ezen két összefüggő valóság kap hangsúlyt.
Méltó, ha szemlélésünket misekönyvekkel kezdjük. Az első képen a Velencében 1499-ben nyomtatott Missale Quinqueecclesiense két, egészbőr kötésben fennmaradt példányának lapjai láthatók. Johannes Emericus nyomdájában összeállított szerkönyv fametszeteit az Inc. 989-es hártyapéldányán gazdagon kifestették, a lap szélét aranypontozással és növényi ornamentikával díszítették. Míg az Inc. 990-es szerényebb kivitelű, vörös és fekete nyomással papírra készült.

A misekönyv Eucharisztia liturgiájának nyitólapján egy egész oldalt borító miniatúra szerepel. Ezen Krisztus keresztáldozata jelenik meg, amint angyalok kelyhekbe fogják fel az Ő szent vérét. A lappár írásos oldalán T-iniciáléban a szent áldozatot bemutató papot ábrázolja, ahogy épp ezt a könyvet használva mondja az átváltoztatás imájának szövegét. A Missale Strigoniense a bécsi Johann Winterburger nyomdájában 1514-ben készült, finoman cizellált grafikájával kompozíciói követik az említett Missale Quinqueecclesiense könyvet. A színezés elhagyását a részletek aprólékos kidolgozásával igyekszik pótolni.

Apponyi Sándor gróf metszetgyűjteményében találjuk Albrecht Dürer Az utolsó vacsora című fametszetének 1580 körüli levonatát, amely egy passiósorozat része. Az elrendezés arányos szerkesztésében ügyesen elhelyezett apró részleteket figyelhetünk meg. Különösen izgalmas, hogy a mimika és a tekintetek miként alakítják az asztalközösség kommunikációját. Az Oltáriszentség nagycsütörtöki alapításának nyomatékaként a Festum Eucharistiae avagy Solemnitas Corpus Domini ünnepét is csütörtöki napon ünnepli a katolikus egyház.

Albrecht Dürer: Az utolsó vacsora, 1580 körüli levonat. App. M. 1069 – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka digitális tartalomszolgáltatás

Az Oltáriszentség tiszteletének az egyházban való elterjedésén és méltó ünneplésén két Julianna munkálkodott. Egyikőjük Lüttich mellett született és 1209 körül látomásokban részesült, melyek mind az Eucharisztiában valóságosan jelenlevő Krisztus hódolatára irányultak. Az isteni kinyilatkoztatás egy külön az Oltáriszentségnek kijáró ünnep alapításáról szólt. Az Úrnapját IV. Orbán pápa 1264-ben az egész egyház számára előírta, de bullája csak 1311-től vált gyakorlattá. Az Oltáriszentség körmenetben való hordozása csak később vált szokássá. A körmenet ábrázolása a Mátyás-gradualéban ugyanazon kezdőének okán a pünkösdhétfői liturgia miniatúrájába került. Ezért az Oltáriszentség ünnepénél más képtípust alkalmazott az illuminátor, a mannahullás („égi kenyeret adtál nékünk”), mint az utolsó vacsora alapításának ószövetségi előképe szerepel.
A másik Julianna a firenzei Falconieri nemzetségből származott és 1270 táján született Firenzében. A szervita világi rend alapítójaként számon tartott szentről halálával kapcsolatban ismerhetjük a legendát, miszerint gyomorbántalmai miatt nem áldozhatott, de az Eucharisztia iránti vágyakozásában kérte a papot, hogy a hódolattal való szemlélés után kegyeskedjék mellkasára teríteni a korporálét és arra a szentostyát. A szűz apáca Istennek szentelt szíve mint oltár fogadta magába az Eucharisztiát halála pillanatában, testén is nyomot hagyva.
IV. Orbán pápa parancsára Aquinói Szent Tamás megírta az Úrnapja ünnepi szentmise és zsolozsma liturgikus szövegeit, melyekbe az ótestamentumi előképek felidézése mellett az oltáriszentségről szóló saját himnuszait is bevette. A skolasztika nagymestere hangsúlyozza az ember gondolkodási képessége mellett az eucharisztikus misztériumhoz való viszonyában a természetfölötti hit szükségességét. A hit a megismerés elve, dogma és természet között nincs feloldhatatlan ellentmondás.

Boldog Suese/Suso Henrik szerint az Eucharisztia a szeretet legnagyobb és legkedvesebb jele. A misztikus dominikánus nyomatékosan ajánlja a megholtakért való felajánlást, hiszen az ártatlan vér áldozata élők és holtak számára is gazdag kegyelmi ajándék. Vallotta, hogy az Istennel való tökéletes egyesülés legbiztosabb útja az Oltáriszentség vétele által valósul meg.

Az Eucharisztia titkának szemlélésében segítségünkre lehetnek a Szentséget felmutató személyek, akik életpéldájukkal, csodákkal mutatnak rá Krisztus Testének tiszteletére.
Az 1493-ban keletkezett Schedel-krónika lapjain felfedezhetjük Szent Klárát és Szent Borbálát, amint a monstranciát felemelve hirdetik az Úr dicsőségét. Gyönyörködhetünk az egyik fametszet ikonográfiai megoldásában, mely szerint maga Krisztus áldoztatja meg híveit. Ez utalás arra, hogy a szent liturgia végzése közben a pap személye mintegy felolvad Jézus Krisztus felmutatásában.
Az Oltáriszentséghez való hűség, annak akár a saját élet árán is való megvédelmezése mellett – ahogy az ókorban élt ifjú Tarzíciusz, vagy a közelmúltban Boldog Brenner János és a stigmatizált Galgóczy Erzsébet példáján ismerhetjük –, meg kell említenünk a középkor szentjét, aki példájával a jelenhez is szólhat. Szent Konrád, akiről a 12. században keletkezett életrajza megemlíti, hogy amikor konszekráció közben egy mérges pók ereszkedett a kehelybe, a Szent Vér iránti tisztelete és szeretete jeléül a pókkal együtt vette magához a szentséget, ám csodálatos módon nem esett baja. Ezért, ahogy a krónika színezett fametszetén is láthatjuk, a pók a hűség és a feltétlen bizalom jeleként társul alakjához.

Érdekességként tűnt elő az I. József magyar király koronázását ábrázoló rézkarcon, milyen jelentős szerep jutott az Oltáriszentség főségének hangsúlyozásának. A két változatban is kiadott metszeten a Szentség előtt hódoló király, mint az keresztény országokban szokásban volt, Istentől kapja megbízatását a kormányzásra, amelyet a Szent Korona jelenléte is megpecsétel. Elnézve I. József békességet szorgalmazó bel-, kül- és egyházpolitikáját, feltételezhetjük, hogy számára valósággal bírt az Eucharisztiával való élő kapcsolat.
Gyűjteményünk kiapadhatatlan forrásként mutatkozik témánk tekintetében, melynek gazdagsága megsejtet valamit a szent elődök hitéből: „Minden forrásunk belőled fakad.”

Felhasznált irodalom:

• Holböck, F.: A legszentebb Oltáriszentség és a szentek, Budapest, Marana Tha Kiadó, 2012.
• Magyar katolikus lexikon, [főszerk. Diós István]; [szerk. Viczián János], Budapest, Szt. István Társulat, [2004]–

• Római misekönyv. A Magyar Katolikus Püspöki Kar megbízásából, a hivatalos vatikáni kiadás alapján készült fordítás, Budapest, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 1991. In: A Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet honlapja

Andrási Erika (Régi Nyomtatványok Tára)

A ferences szerzetes a római katolikus egyház egyik legnépszerűbb és legismertebb szentje. Kezében a gyermek Jézust és liliomot tartó szobra talán minden katolikus templomban megtalálható, előtte a szegényeknek szánt adományokat gyűjtő persellyel.

Paduai Szent Antal ábrázolása. In: Paduai Szent Antal solosmaja eletenek, es csuda tetelenek rövid sommaban foglaltatott le-irasaval …  Nagy-Szombatban 1675 az academiai bötükkel, RMKI271. Részlet – ELTE Egyetemi Könyvtár Kézirattár

A későbbi Páduai Szent Antal 1195-ben előkelő és vallásos szülők gyermekeként született Lisszabonban Fernando néven. Tizenöt éves korában belépett szülővárosának Sao Vincente de Fora nevű ágostonos kanonokrendi kolostorába. A papi pályára való csendes felkészülésre és a teológiai elmélyülésre vágyó szerzetes azonban a világi és egyházi elöljárók közti viszályba sodródott házból kénytelen volt a coimbrai Santa Cruz kanonoki kolostorba áttelepülni, ahol azonban hamarosan ugyanabban a helyzetben találta magát.
Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért -- itt történt meg vele az a két esemény, amelyek egész következő életét meghatározta. Egyrészt épp ide hozták a Marokkóban megölt első ferences vértanúk holttestét, valamint találkozott azokkal a közeli, kicsiny rendházból való testvérekkel, akik a kolostor ajtajánál alamizsnát koldultak. E két élményből indult ki élete két összefonódó vezérfonala, a missziós tevékenység és a szegénységben való élet.
1220 nyarán csatlakozott Santo Antonio dos Olivais rendház teljes szegénységben élő közösségéhez, egyszerű ruhájuk mellett felvette templomuk védőszentje, Remete Szent Antal nevét is. Engedélyt kért, hogy misszionáriusként Marokkóban hirdethesse az evangéliumot. Itt azonban súlyosan megbetegedett, ezért 1221 tavaszán kénytelen volt hazaindulni. Hajóját a vihar azonban Szicília partjaira sodorta. Kilenc hónapot töltött az ottani testvérek között, majd velük együtt indult az Assisi melletti Porciunkulába rendje egyetemes káptalanjára, amelyen maga Szent Ferenc is részt vett. Amikor az ott összegyűlt háromezer rendtársa hazaindult a számukra kijelölt rendházba, az idegenként egyedül maradt Antal megkérte az észak-itáliai tartományfőnököt, hogy vigye magával, és oktassa a rendi életre. A provinciális pedig Montepaolo remeteségébe küldte, hogy ott szemlélődő életet éljen, és legyen a testvérek segítségére.
Képességei 1222 nyarán kerültek napvilágra, amikor pappá szentelése alkalmával váratlanul prédikálnia kellett. A beszéd elmondására kijelölt testvér ugyanis megbetegedett, készületlenül pedig senki sem merte vállalni a feladatot. Antalnak azonban megparancsolták, hogy beszéljen. A leírások szerint egyszerűen kezdte el prédikációját, de szavai egyre élénkebbek és melegebbek lettek, láthatóan teljesen eltöltötte a Szentlélek tüze.

Paduai Szent Antal solosmaja eletenek, es csuda tetelenek rövid sommaban foglaltatott le-irasaval …  Nagy-Szombatban 1675 az academiai bötükkel, RMK I. 1184 – Régi Nyomtatványok Tára

Társait is meglepték a csendes, addig figyelemre se méltatott szerzetes rendkívül felkészült, de egyszersmind magányban és az elmélkedő imádság csöndes óráiban átélt lelki tapasztalatain alapuló, őszinte, szívből jövő szavai.
Elöljárói felismerték, hogy e képessége és ágostonos kanonok korában elmélyített Szentírás-ismerete alapján igen alkalmas lenne arra, hogy a hozzá hasonlóan a szegénységet hirdető, Krisztus és az apostolok életmódjának szigorú követését kitűző, de buzgóságukban túlzásokba és már téves tanításokba eső mozgalmakat visszaterelje az egyházba.
Antalt Felső-Itáliába küldték, ahol hatalmas tömeget nyert meg prédikációval és vitával. A szegénységről szóló katolikus tanítást hirdető szavait saját élete hitelesítette hallgatói előtt: „A szabadon vállalt szegénység erőt ad az embernek, a gazdagság viszont elgyöngíti. Mert az ember hamarosan vagyonának szolgája lesz, ahelyett hogy uralkodna rajta. Ha ugyanis valakit veszteség ér, és emiatt szomorkodik, ez megmutatja, hogy rabja lett annak, amit előbb, a szerencséje idején birtokolt.” Még a vele ellentétes véleményen lévők is csodálták mélységes vallásosságát.
Antalt az Isten utáni szerető vágyakozás mindig visszavitte a magányba és a szemlélődő életbe, az emberek iránti szeretete azonban hamarosan ismét közéjük vezette, hogy hirdesse számukra hite igazságát.

Sikerét látva, rendtársai kérték, képezze ki őket is erre a munkára. Kérésüket egyenesen Szent Ferenc elé terjesztették, aki megbízatást is adott Antalnak a tanításra. Ő megalapította rendjének első tanulmányi házát Bolognában, ahol egyúttal a teológia első tanára lett.

Paduai Szent Antal solosmaja eletenek, es csuda tetelenek rövid sommaban foglaltatott le-irasaval …  Nagy-Szombatban 1675 az academiai bötükkel, RMK I. 1184 – Régi Nyomtatványok Tára

1224-ben a felső-itáliai munkát rendtársaira bízhatta, ő maga pedig Dél-Franciaországba, Montpellierbe, majd Toulouseba ment. 1227-ben tért vissza ismét Észak-Itáliába. Különösen emlékezetesnek tartották 1231-ben Padovában tartott böjti beszédeit. Akkora tömeg volt kíváncsi szavaira, hogy nem akadt templom, amely be tudta volna fogadni őket, ezért Antal a szabadban prédikált. A beszédek nagy hatást váltottak ki a városban, az emberek gyónáshoz tódultak, halálos ellenségek békültek ki, adósokat engedtek szabadon, uzsorakamatokat és jogtalanul szerzett javakat adtak vissza, rossz nők, tolvajok és más gonosztevők bűnbánatot tartottak. A politikai csatáktól egyébként ódzkodó Antal még a világi kormányzásra is maradandó hatással volt, az 1231. március 15-én hozott törvény szerint azontúl az adós csak vagyonával, és nem személyével vagy szabadságával kezeskedik.
Az óriási munka végképp felőrölte gyenge egészségét, útban Padova felé, Arcellában 1231. június 13-án, alig harminchat éves korában meghalt.
A sírjánál számos ima meghallgatás, gyógyulás és csoda történt, így a nép buzdítására IX. Gergely pápa szokatlanul gyorsan, alig tíz hónappal halála után szentté avatta. Sírja Padovában, a neki szentelt bazilikában található, híres zarándokhely. Ünnepét kezdettől „mennyei születésnapján”, „liliomnyíláskor” ülték meg, s tisztelete gyorsan általánossá vált.
XII. Pius pápa 1946. január 16-án egyháztanítóvá nyilvánította. Ezzel a népi vallásosságban elterjedt csodatevő híre mellett felhívta a figyelmet az evangélium hatásos hirdetésében betöltött szerepére is.
Páduai Szent Antal a szegények és a tévelygők, az utasok, a szobrászok, gyümölcskereskedők, agyagmunkások és porcelánkészítők patrónusa. Terméketlenség, láz, tengeri betegség, tengeri vihar, hajótörés, háborús ínség, pestis esetén fohászkodnak hozzá, de hívők szerint segít az elveszett tárgyak megtalálásában is.
Legendáriuma számos életében végbevitt csodatettét megőrizte. Legfőbb attribútuma a karján tartott gyermek Jézus, egy alkalommal ugyanis, amikor éppen imádkozott, az imakönyv felett egy gyönyörű kisgyermeket, Jézust pillantotta meg, aki átölelte őt.
Egy csodatétele során egy eretnek, aki tagadta Krisztus jelenlétét az Oltáriszentségben, azt mondta, hogy nem hisz addig az Eucharisztikus Istenben, amíg öszvére le nem térdel az Oltáriszentség előtt.

Paduai Szent Antal solosmaja eletenek, es csuda tetelenek rövid sommaban foglaltatott le-irasaval …  Nagy-Szombatban 1675 az academiai bötükkel, RMK I. 1184 – Régi Nyomtatványok Tára

Más alkalommal gyilkosággal vádolt édesapját mentette meg, akinek a kertjében egy megölt nemes ifjút találtak, és minden bizonyíték ellene szólt. Antal csodálatos módon Páduából Lisszabonba sietett. Bár a bíróság előtt hiába érvelt atyja ártatlansága mellett, megengedték neki, hogy a holttestet a sírból kivéve szerezzenek bizonyosságot. Antal Istenhez fohászkodva a koporsóhoz lépett és felszólította a halottat, hogy tegyen tanúságot, hogy atyja-e a gyilkos. A halott csodálatos módon koporsójából félig felemelkedve, kezét esküre emelve kijelentette, hogy „nem”, majd visszatért a halálba.

Paduai Szent Antal solosmaja eletenek, es csuda tetelenek rövid sommaban foglaltatott le-irasaval …  Nagy-Szombatban 1675 az academiai bötükkel, RMK I. 1184 – Régi Nyomtatványok Tára

Riminiben a város lakossága teljesen elutasította, hogy meghallgassa őt. Ekkor Antal bánatában a tengerpartra ment, és a tenger felé fordulva prédikálta a teremtő dicséretét, mire – miként Szent Ferenc esetében az állatok -- különféle halak sokasága dugta ki a fejét a tengerből és hallgatta őt.

Paduai Szent Antal solosmaja eletenek, es csuda tetelenek rövid sommaban foglaltatott le-irasaval …  Nagy-Szombatban 1675 az academiai bötükkel, RMK I. 1184 – Régi Nyomtatványok Tára

Máskor – amint a kép alatt olvasható versike elmeséli – egy kereskedő erszényét szerezte vissza egy haltól:

Paduai Szent Antal solosmaja eletenek, es csuda tetelenek rövid sommaban foglaltatott le-irasaval …  Nagy-Szombatban 1675 az academiai bötükkel, RMK I. 1184 – Régi Nyomtatványok Tára

Néhány szórványos korábbi megjelenését követően Páduai Szent Antal tisztelete Magyarországon csupán a 17. század folyamán bontakozott ki. 1663-ban Pozsonyban alakult Szent Antal-társulat, majd hamarosan Gyöngyösön és Kecskeméten is létrejött egy-egy kongregáció. Hazai kultuszát jól jelzik a 17. század második felében hat kiadásban is megjelenő, zsolozsmáját tartalmazó nyomtatványok. A kis alakú, ún. 12-ed rét formátumú kötetek Szent Antalhoz címzett, és egyéb ferences szentekhez, illetve Szűz Máriához szóló imádságokat, himnuszokat, litániákat tartalmaznak. Ezen kívül olvasható bennük a szent kérdés-felelet formában megírt, rövid életrajza, valamint attribútumainak magyarázata („Rövid kérdések Szent Antalnak hazájáról, képéről, avagy leírásáról”). Némelyik kiadásához kilenc-tíz, csaknem az egész lapot betöltő, a szent életéből vett jeleneteket ábrázoló illusztráció is csatlakozik.
A munka elsőként 1662-ben jelent meg Nagyszombatban. Ezt a magyar nemzeti bibliográfia vonatkozó kötete (Régi Magyarországi Nyomtatványok) a 3058 számon írja le (az OSZK csupán pozsonyi példányának másolatát őrzi). A mű népszerűségét jelzi, hogy 1673-ban ismét kiadták Kassán, Horvaty János jászberényi plébános költségén, aki egy Szent Antal oltárt alapított, valamint a gyöngyösi Páduai Szent Antal kongregáció elöljárója volt. A kötet képeket nem tartalmaz, azonban megőrizte a vallási társulat rendtartását, illetve azoknak a búcsúknak ismertetését, amellyel kongregációt X. Kelemen pápa 1672. május 10-én „megajándékozta”.
A fenti illusztrációk, a szentet ábrázoló első kivágat kivételével, a munka 1675-ös kiadásának az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött példányából származnak. E köteten is jól látszik, milyen sűrűn forgatták olvasói: levelei elpiszkolódtak, egyes lapjai kisebb-nagyobb részben hiányosak, éleik elrongyolódtak, hiányzik két – talán önálló szentképként tovább használt – rézmetszetes kép is.

Paduai Szent Antal solosmaja eletenek, es csuda tetelenek rövid sommaban foglaltatott le-irasaval …  Nagy-Szombatban 1675 az academiai bötükkel, RMK I. 1184. Címlap – Régi Nyomtatványok Tára

A szöveg két évvel később Pozsonyban latinul látott napvilágot, amikor a magyarországi mariánus ferences rendtartomány elöljárói ajánlották a szent oltalmába a kötet megjelenésének támogatóját, gróf Csáky László, Léva, Végles, Tata és Szádvár urát, Tata főkapitányát. Érdekesség, hogy ebben egyszerűbb, olcsóbb fametszetes formában közölték azokat a szent életéből vett képeket, amelyeket az 1662-es kiadás rézmetszetei alapján készítettek. A század folyamán még kétszer jelent meg hazánkban Szent Antal zsolozsmája, a latin szöveg a következő évben szintén Pozsonyban, Georg Zerweg nyomdájában, majd 1684-ben Kassán a magyar változat, szerényebb, illusztrációk nélküli formában (e kiadásokat a Régi Magyarországi Nyomtatványok megjelenés előtt álló kötete fogja ismertetni). A mű és Páduai Szent Antal töretlen népszerűségét jelzi, hogy a 18 században újabb három kiadása jelent meg (Nagyszombat 1703, Kolozsvár 1747, Nagykároly 1758). A kiadványok ritkaságára jellemző, hogy nagyobb részükből az OSZK-nak sincs példánya, sőt több jelenleg csupán korabeli említés alapján ismeretes.

Perger Péter (Régi Nyomtatványok Tára,
Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoport)

2022. május 13-án az ELTE BTK Kari Tanácstermében Miroslav Krleža horvát író halálának 40. évfordulója alkalmából horvát nyelvű nemzetközi tudományos konferenciát rendezett az egyetem Szláv és Balti Filológiai Intézetének Szláv Filológiai Tanszéke. Társszervezőként közreműködött a fővárosi és több kerületi horvát önkormányzat is. A konferencia egyik szervezője és előadója volt Mann Jolán munkatársunk, akinek beszámolóját adjuk közre az alábbiakban.

A krležai szöveguniverzum intermediális értelmezéseinek távlatai című nemzetközi tudományos konferencia meghívója. Grafika: Kóbor Szilvia

Tizenegy évvel ezelőtt, 2011. március 23-án nyílt meg a Miroslav Krleža halálának 30. évfordulója alkalmából rendezett A magyarul tudó horvát klasszikus – Miroslav Krleža című kiállítás könyvtárunk Nemzeti Ereklye kiállítóterében, amely a horvát író robosztus életművének különösen érdekes és sok tekintetben még mindig ismeretlen szegmensét, írásainak magyar vonatkozásait és műveinek magyar fogadtatását mutatta be. A nagy sikerű kiállítás a meghosszabbítás után június 30-ig volt látogatható. Ezt követően készült el a kiállítás virtuális változata.

A magyarul tudó horvát klasszikus – Krleža című tartalomszolgáltatás nyitó oldala

A konferencia középpontjában a neves horvát író, Miroslav Krleža (1893–1981) életműve áll, akinek közismertek életrajzi magyar kapcsolódásai, hiszen 1908 és 1913 között Pécsett és Budapesten tanult, így a magyar társadalmi és kulturális viszonyok jó ismerője volt. A háborús kataklizmák tragikus és pusztító mivoltáról pontos képet adó A horvát hadisten címmel magyarul is olvasható háborús és háborúellenes elbeszélései napjainkban különösen aktuálisak. Az író halálának 40. évfordulója alkalmából eredetileg a tavalyi év végére tervezett konferenciát akkor a koronavírus-járvány újabb hulláma által előidézett bizonytalan helyzetben elnapolták. A konferencia témájául a horvát író életművének kutatásában előremutató, termékeny és új szempontokra, az intermedialitásra rávilágítani kívánó, azt előtérbe állító területet választottak a szervezők. Az intermedialitás összetett problémakörén belül külön figyelem illette meg a konferencián az utóbbi években előtérbe került kutatási tematikát – Krleža és a film viszonyát, elsősorban a korai mozgóképek, azaz a némafilmek ihlető hatását az író korai műveire.
A konferencia népes közönség előtt – köztük a Szláv és Balti Filológiai Intézet hallgatóival és oktatóival és a Horvát Gimnázium (HOŠIG) tanáraival és tanulóival – és tizenkét előadó részvételével zajlott. A résztvevőket és a hallgatóságot dr. sc. Lukács István felvezetője után dr. sc. Bartus Dávid dékán köszöntötte, majd dr. sc. Mladen Andrlić, a Horvát Köztársaság nagykövete üdvözölte. A megnyitót Gyurity István, a Pécsi Horvát Színház színművésze produkciója zárta, aki az Aretaeus avagy legenda Szent Ancilláról, a mennyei madárról című Krleža-dráma szerzői utószavának részletét adta elő.
Az előadók kisebb részben magyarországi, nagyobb részben horvátországi tudományos műhelyek munkatársai és valamennyien Miroslav Krleža életművének elismert kutatói voltak. A nyolc külföldi előadó közül ketten érkeztek a Zágrábi Egyetem Bölcsészettudományi Kara Kroatisztika Tanszékéről: dr. sc. Tvrtko Vuković egyetemi tanár és dr. sc. Lana Molvarec docens. Zágrábból érkezett dr. sc. Marjanić Suzana is, az Etnológiai és Folklorisztikai Intézet tudományos főmunkatársa. Négy egyetemi tanár képviselte az Eszéki Josip Juraj Strossmayer Egyetemet: dr. sc. Ivan Trojan, a BTK dékánja, a Horvát Nyelv és Irodalom Tanszék egyetemi tanára, dr. sc. Goran Rem és dr. sc. Ivana Žužul, valamint dr. sc. Medve Zoltán, a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék egyetemi tanára. A Bécsi Tudományegyetemről Paula Rem doktoranda tartott előadást.
A négy magyarországi előadó a konferenciát rendező ELTE BTK Szláv és Balti Filológiai Intézet Szláv Filológiai Tanszéke részéről dr. sc. Lukács István, egyetemi tanár és dr. sc. Mann Jolán tanársegéd, a Szegedi Tudományegyetem BTK Magyar Irodalmi Tanszékéről dr. sc. Virág Zoltán docens, a veszprémi Pannon Egyetem Magyar és Alkalmazott Nyelvtudományi Intézetéből pedig dr. sc. Ladányi István docens volt.

Az előadások egy része Krleža műveinek vizuális vonatkozásairól szólt, Tvrtko Vuković a művészregénykényt is értelmezhető Filip Latinovicz hazatérése című mű képzőművészeti vonatkozású eszmefuttatásairól, Virág Zoltán a pécsi születésű Petar Dobrović (Dobrovits Péter) festészetének krležai értelmezéséről, s részben ezt érintette Ivan Trojan előadása is, amelyben két város – Pécs, Eszék – Krleža műveiben megjelenő vedutáinak szerepét is vizsgálta.
Medve Zoltán Bora Čosić író Krleža személye és szerepe által ihletett fiktív műveivel foglalkozott. Ladányi István Krleža műveinek (nem utolsó sorban azok magyar vonatkozásainak) sok szempontból felszabadító és inspiráló szerepét mutatta be a vajdasági Új Symposion és a Híd folyóiratok alkotói köreiben. Suzana Marjanić Krleža második világháborús naplóiban vette számba az orvosi, valamint a hit- és a babonavonatkozásokat. Lana Molvarec az Agónia című színmű alakjainak intim és közéleti viszonyrendszerében vizsgálta meg az intermedialitás szerepét, Ivana Žužul pedig Krleža a Tücsök a vízesés alatt című novellája és egy párbeszédes esszétöredéke alapján írt Út a paradicsomba című filmforgatókönyve viszonyrendszerét vizsgálta. A film és az életmű viszonya állt további két előadás központjában is: Lukács István Krleža (néma)filmélményének a szerző korai műveire gyakorolt hatásával, Mann Jolán pedig Balázs Béla és Miroslav Krleža filmesztétikai nézeteinek párhuzamaival foglalkozott.
Goran Rem, Lukács István, a konferencia ötletgazdája és az eszéki Davor Špišić a múlt század kilencvenes éveiben írt drámáinak dramaturgiáját tárgyalta a Krleža-drámák tükrében, Paula Rem pedig Krleža Zászlók című regényfolyama egyik szereplője társadalmi identitásának szétszálazására összpontosított előadásában.

A konferenciáról beszámolt a hazai kisebbségi horvát sajtó (a Hrvatski glasnik hetilap analóg és online kiadása), valamint a horvátországi sajtó (Horvát Rádió. Egyes Csatorna, A határon túli horvátok műsorának (Hrvatima izvan domovine) május 19-i adása).