1883. szeptember 21-én mutatták be először Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményét. A Paulay Ede rendezte ősbemutató a Nemzeti Színházban volt. Erre emlékezve – Kerényi Ferenc irodalomtörténész javaslatára – ünnepeljük 1983 óta szeptember 21-én A magyar dráma napját.

Kerényi Ferenc gondozásában elektronikusan is elérhetővé vált Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének szinoptikus kritikai kiadása. (Eredeti kiadvány: Az ember tragédiája: drámai költemény, sajtó alá rend és a jegyzeteket írta Kerényi Ferenc, a mű kéziratának írásszakértői vizsgálatát végezte Wohlrab József, Budapest, Argumentum, 2005.) 

Madách Imre: Az ember tragédiája: drámai költemény, sajtó alá rend és a jegyzeteket írta Kerényi Ferenc, a mű kéziratának írásszakértői vizsgálatát végezte Wohlrab József, Budapest, Argumentum, 2005.  A könyv gerince – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Kerényi Ferenc, a kétszeres Madách-díjas színház- és irodalomtörténész, a Magyar Színházi Intézet egykori igazgatója kutatási területe a 19. századi magyar irodalom, a 19–20. századi drámairodalom és színjátszás története volt. Madách mellett nagy szerepet vállalt Petőfi és Vörösmarty műveinek kritikai kiadásában is. Egyik pályatársa „a Madách-kutatás hétköznapi ünnepei”-ként jellemezte a most felkerült kötetet, határkőnek a Madách-értelmezésben.

„A jelen kiadás, amelyet a Magyar Tudományos Akadémián őrzött egyetlen autográf példány, valamint az írója életében megjelent két kiadás alapján rendezett sajtó alá Kerényi Ferenc, nemcsak szövegkritikai igényű, de szinoptikus is. Azaz szakít a hazai textológia korábbi gyakorlatával, amikor csak a végeredménnyel, a megállapított szöveggel szembesült az olvasó. Most előttünk jelennek meg a szöveg alakulásának fázisai; a kötet használója végigkísérheti, sőt ellenőrizheti a szöveggondozás munkáját, s ez bőven kárpótolja őt a szövegtan elvesztett misztikájáért.”

Madách Imre: Az ember tragédiája: drámai költemény, sajtó alá rend és a jegyzeteket írta Kerényi Ferenc, a mű kéziratának írásszakértői vizsgálatát végezte Wohlrab József, Budapest, Argumentum, 2005. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Reményeink szerint – a szerkesztő és a kiadó engedélyével – a jövőben online elérhetővé tesszük Babits művei kritikai kiadásának sorozatát. Bevezetésként Sipos Lajos irodalomtörténész – a Babits Kutatócsoport megalapítója és vezetője, a projekt szervezője és irányítója – Babits Mihály (Szekszárd, Babits Kiadó, 2008.)  című élet- és pályarajza olvasható elektronikus formában.

Sipos Lajos: Babits Mihály. Élet és pályarajz, Szekszárd, Babits Kiadó, 2008.  Címlap. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A kritikai kiadás célja, hogy az eredeti szerzői kézirat, vagy az ismert legkorábbi szövegváltozat alapján megszerkesztett kiadvány, illetve a szerző életében megjelent legteljesebb szövegvariáns kerüljön az olvasó kezébe (a szerző életében megjelent változat, az „ultima manus” jegyében). Kiegészítve az adott mű keletkezéstörténetének ismertetésével, további szövegváltozatok bemutatásával, azok értelmezését segítő magyarázatokkal.

A Babits-kritikai kiadásban eddig megjelent munkák:

• Regények, szerk. Sipos Lajos, Bp., Historia Litteraria Alapítvány, Korona Kiadó, (2001-től:) Magyar Könyvklub, 1997– 
• Levelezés, szerk. Sipos Lajos, Bp., Historia Litteraria Alapítvány, Korona Kiadó, (2003-tól) Magyar Könyvklub, (2005-től) Akadémiai, (2008-tól), Argumentum, 1998– 
• Drámái, szerk. Sipos Lajos, Bp., Magyar Könyvklub, 2003 
• Kisprózai alkotások, szerk. Sipos Lajos. Bp., Argumentum, [2010]–. 
• Esszék, tanulmányok, kritikák, szerk. Sipos Lajos, Bp., Argumentum, [2010]–. 

5. nap. 2015. július 3.

„1,5 És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap.” – Na, sok mindent érzek reggel, elkülönülten, tiszta éleslátásssal, de ma, mintha egybefolyna a setétség a világossággal… A vonatlámpákat is már csak akkor észlelem, mikor totál közelről vágnak a szemembe. Hm… Hiába, no, péntek… azon agyalunk hajnalok hajnalán, hogy lemenjünk-e a gyerekért Kaposvárra, vagy hagyjuk ott aszalódni? Mivel jó olasz család módjára szeretünk emelt hangon vitázni, nem meglepő, ha a Nyugatinál már a fél vonat adja nekünk a kéretlen tanácsokat. Bekötött szemmel odatalálnánk, több útvonalon is. És mivel természetesen megint nekem volt igazam, nem is kapok kávét az állomáson. Beérve az OSZK-ba megpróbálok bánatos szemeket vágni, hátha a cellatársam megdob egy friss kávéval. Adri ért a tekintetből, és különben is, rég vihogott ennyit, mint ezen a héten. Szóval, éledés és rohanás le. Furcsa, de valahogy egyre többen leszünk: a terem előtt elkap Lukács Bea, hogy van két gyakornoka, rengeteget melóztak, jutalomból – és persze okulás céljából – beülhetnek-e hozzánk. Mondjuk neki, persze, hogy! Ha kellően stabil az idegrendszerük, miért is ne!

Aztán megjelenik Bori/Lili anyukája: „Még sosem voltam könyvkötésen. Ha meghúzom magam, én is csinálhatok egyet?” Vigyorgunk. És nagylelkűek vagyunk.

Plussz két újabb vendégjátékos: Marci és Máté, akik megrendülten nézik az elébük táruló őrjöngést. Ma megint alacsonyan szállnak a párnák. Nem sokáig tart a megilletődöttség. A kisebbik szemén kezdettől látszik a vágyakozás: „Ilyet is szabad?!” Nem viszik a bűnbe, hamar odatalál magától is. A fiúk azonnal befogadják.

Utolsó napra hagytuk a kihagyhatatlant: kötészet és restaurátorok. Teljes időben. Mivel tavaly annyira belendültek, hogy alig akarták abbahagyni a foglalkozást: szórták a jobbnál jobb ötleteket, amit szépen le is gyártott mindenki. Horváth Pál és Csillik Máté jönnek fel 10-re, aztán majd alakul, ahogy alakul a további rész. Az utolsó falatokat tömi mindenki a szájába, mikor begurulnak a megrakott kocsival. Az asztalokat gyorsan összetoljuk, és kezdődhet a móka.

Nincs figyelmetlenség, nincs rakoncátlankodás – híjnye, kezdek én is félni. Csillik tanár úr olyan határozottsággal dirigál, hogy még véletlenül se meri senki másra használni az ollót, mint amire való.

Szegény Pál próbál enyhíteni a szigoron, és lelkesen mutogatja, melyik tűbe melyik fonal való.

Székről székre ülve vándorolnak a krampuszok, és gyártják rendületlenül a vékony füzetet, a vastag füzetet, a kis könyvet. „Pál bácsi, csinálhatok még egyet?!”

Telnek az asztalok, meg az idő, és ideje indulni a műhelybe, terepszemlét tartani. Meg ki akarják vinni őket a 3. emeleti teraszra is, valami buborékfújásra, amit természetesen ők gyártanak le előtte. Remélem, csak a buborék fog szállni. A kinti helyszínek mindig traumatikus pontok.

Ebéd előtt megszabadulunk a ránk rakódott ragasztóktól. Útközben felhívjuk a prücskök figyelmét arra az apró kis tényre, hogy ez lesz az utolsó közös ebéd, mi lenne, ha kivételesen kedvesen, szépen, aranyosan – csúnya szóval – normálisan viselkednénk? Leszavaznak. Össznépileg. Ez van. ☺

Visszaérkezve Joli elköszön, utazik Zágrábba konferenciázni. (A mázlista.) Mivel rövid nap, néhány szülő korán beóvatoskodik, aztán gyermeke vasvilla tekintetétől fordul is kifelé: „Jól van, akkor még várok kicsit!” Közben elszaladok a meglepetésért. Fazokas Eszter, a táborszervezés felügyelője, idén is sütött egy klassz kis túrótortát. Úgy vetik rá magukat, mintha nem ebédeltek volna… Már nem a ragasztótól tapadunk. Egy élmény lesz a cukormázas padokat lesikálni… Közben megdumáljuk, milyen is volt a hét, miket csináltunk. Bori felnyalábolja a héten készített összes motyóját, és közli, hogy elviszi haza. Mondom neki, hogy akkor Lajos bácsi nem fogja tudni beszkennelni a képeket. A gyerek nem hagyja magát, és kitör belőle az öntudat: „Akkor Lajos bácsi így járt. Mert ezeket én csináltam, az enyém, viszem!” Vannak makacs tények, melyekkel nehéz vitába szállni. Másikuk meg nem akar elmenni. Abbahagyhatatlanul zokog.

Az itt maradtak vigasztalják: „Kéred az utolsó szelet tortát?” A sírástól nem tud enni szegény, kénytelen vagyok feláldozni magam. Aztán szép lassan elcsitulnak a kedélyek, eltünedeznek a népek. Páran még megfenyegetnek, hogy jönnek jövőre is, ha lesz. Janka és a másik két grácia is odasunnyog: a következő turnusnak is tartunk üvegfestést? Mert akkor szeretnének eljönni, befejezni, amit tegnap nem tudtak.

Megint mások kifejtik, hogy Joli milyen aranyos, és milyen kár, hogy nem maradt itt végig. Na, köszi szépen. Én meg mi vagyok? Krumplistészta? (Nem, vizesnyolcas.) Néhány szülő hálaimát rebegve köszöni meg az egész hetet. És felhősödő homlokkal mesélik, hova utaznak szabi alatt. (Nem értem a célzást és nem hatnak meg: pont akkor és pont ott nem fogok ráérni babysintérkedni.)

Mindeközben összevágjuk a termet, vagyis már Termet, elpakoljuk a játékokat leszedjük a telerajzolt papírokat, táblákat. Kell a hely jövő hétre is! Nagy vidáman bezárok – két nap szabadság!!!! Leadom a kulcsot a portán, a biztonságiak kaján megjegyzéseitől kísérve. (Miért vigyorog mindenki a héten, ha ránk néz?) S mivel időközben kiderült, hogy a saját koboldot még két napig infúziózzák, nem engedik haza, felhőtlen a szabadságélményem. Fel is hívom a külön bejáratú pszichológusomat, megváltjuk-e a világot ma délután? […] Miután kirendeljük az első kör gyógyhatású készítményeket, és beszámolok neki a héten történtekről, megkérdezem volt kollégánkat, Pétervári Kingát, hogy amikor anno megterveztük és kidolgoztuk a gyerektábor prototípusát, hagytunk-e a szervezőknek rekreációs időt? Magától értetődő természetességgel feleli: azt hívják második turnusnak. – Így bízzon az ember a baráti szolidaritásban.

Kötél Emőke

1. nap: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” – Gyerektábor 2015
2. nap: „Pocok! Anyád azt mondta, hordanod kell a szemüveget!” – Gyerektábor 2015. 2. rész
3. nap: „Megölelgetjük a kapuőrző csontvázat, és elindulunk ebédelni” – Gyerektábor 2015. 3. rész
4. nap: „Na, gyerekek, ki milyennek látta Mátyás királyt?” Egyöntetű visítás: „Nagyorrúnak!” – Gyerektábor 2015. 4. rész

4. nap. 2015. július 2.

Új nap, új remények! Mátyás-szeánszot tartunk, lesz film-játék-kézműveskedés, szóval: Minden! Plussz vendégjátékos érkezik, egyenesen Svédországból. Szólok is a lurkóknak, hogy angolul kell majd beszélniük, meg kézzel-lábbal mutogatniuk. A bejelentést néma csend követi. Megijedek, de azért próbálom élvezni a nyugalom másodperceit. Emlegetésére feltűnik Nóri. És magyarul köszön… A csendet abban a pillanatban elfújták. Rohanok is a reggeliért, mikor megszólal a mobilom és a jókedvemet is elfújják. „– Figyelj, most telefonált az osztályfőnök, hogy a gyerek kórházban van.” „– Viccelsz?” „– Nem. Éjjel bevitték Kaposvárra, csak hajnalban nem akart felhívni. Keresem a dokit, aki elérhetetlen.” Közben leteszem a tálca buktát, s megvárom, hogy elmúljon az ideg. Mi a fenét csinált már megint az a büdös kölök?! Oké, nagy levegő, áradjon bennem a nyugalom… Vigyor fel, terembe be.

Andrási Erika kiheverte a hétfői megpróbáltatásokat, tapasztalatokkal felvértezve készül a délelőttre. Átmegyünk az 516-ba, de előtte a szokásos mantra: ma már olvasók is vannak a könyvtárban, csöndben kell csattogni a folyosón, nem kiabálunk, nem rohangálunk, kettesével vonulgatunk, konszolidáltan és stb. stb. stb... Áldom a tervezőt, hogy rövid az út odáig… Erika határozott, projektor beüzemelve, melegítésként pár rajzfilm. Helyei László csodálatos hangjával… de jó rá így (is) emlékezni!!! Élvezik, tátott szájjal, még-még-még! 

Azért, ha nem is árt meg a jóból a túl sok, egyszer csak vége szakad a kívánságműsornak. „Na, gyerekek, ki milyennek látta Mátyás királyt?” Egyöntetű visítás: „Nagyorrúnak!” „Jó-jó, de milyen tulajdonságai voltak?” Egyöntetű visítás: „Igazságos!” Ezzel abszolváltuk is a magyar reneszánsz gyerekeknek szóló lényegi részét. De a múzpedet nem lehet ennyiből megúszni. Levélírás a bölcs királynak – csoportmunkában. 

A hangadók bevonnak mindenkit az alkotásba. Alig győzzük kivárni a végeredményt. Ekkora lelkesedéssel már kódexeket is meg lehetne tölteni. Majd következnek az előadások.

A – természetesen csak fiúkból álló – főgengszter banda hirtelen megszelídül, és senki nem akar középre penderülni. Lukács unja meg elsőként a szemérmeskedést, kiugrik a plénum elé, mire két kis hónaljtámasza is csatlakozik hozzá.

A lányok nem játsszák itt Erzsók asszonyt, biztatás nélkül is megy nekik a dolog.

Brúnó a legvégén pityeregve közli, hogy őt a lányok – az apró csibés csapat – nem hagyták kibontakozni, ezért egyedül írt a fenségnek, de nem tudta befejezni. Semmi gond, meghallgatunk minden ígéretes kezdeményt! És persze a jutalom sem maradhat el: igazi udvari lakoma, mazsola és alma.

Felmászok ügyesen a mazsolás tál mellé, de mire az asztal végébe kúszom, már tök üres. Mohó egy társaság. Büntetésből végig kell nézniük a Corvina-kiállítást.

Van, aki múzeumi törzslátogatóhoz méltóan, egészen közelről élvezi a látványt. Vérprofi.

Közben megérkezik Joli is a terem elé, aminek mindenki örül, mert tudják, megyünk ebédelni! Útközben aktív telefoncsevely, mi van a mi kis házi puruttyánkkal. A dokit még mindig nem sikerült elérni, de kiderült, hogy a fél tábort bevitte a mentő. Megnyugszom. Akkor legalább nem unatkozik. De ha az osztályfőnök mindenkinek azt a szöveget tálalta, amit nekünk, akkor most nagyon csuklik… Kaja után a szokásos párnacsata, majd rákészülés a délutáni programokra.

Beborítjuk az asztalokat védőpapírral és lerohanok a feldolgozókhoz Pinkert Anikóért, hogy felcipeljük a cuccokat. Anikó kézműveskedik, csak ez pont akkor derült ki számomra, mikor tavaly véget ért az első tábor. Mondtam neki, hogy idén megkeresem, mert kell nekünk. Csodálkozott is júniusban, mikor rárontottam, hogy mit is fog akkor csinálni?! Elkértük a főnökétől pár órára, s épp ideje, hogy a Rejtelmek, ha fénylenek: Kő – Papír – Üveg – Fa fedőnevű hadműveletet elkezdje.

Vele párhuzamosan Gondos Gábor izmozik baromi nagy táskáival, amikben a csodás kirakóit hozza.

A régieket, az újakat – s mint később kiderül – egy prototípust is. A társaság egyik fele rögtön ráront, a másikat igyekszünk kordában tartani, mert a festés macerás egy dolog. Főleg, ha valaki fehér pólóján landol a világítós kence. Ami tényleg világít! A kétkedőkkel bebújunk egy pokróc alá, s elragadtatott Jéééé!-kkel tudatjuk a kívül rekedtek számára, hogy csoda történik éppen odabent.

Úgyhogy beindul a nagyüzem, üvegre, kavicsra, famintákra és mindenre, ami csak kenhető. Közben az agyvérzés kerülget, mert a sulit éppen csak alulról érintők két perc alatt kirakják azt a Corvina-mintás logikai izét, ami nekem két napig szokott tartani, akkor is segítséggel. Brrrrrrrrr……..

Közben uzsonna, s lassan kiderül, ki nem mosott kezet kaja előtt. Néhány szendvics világítani kezd. (Csak reménykedhetünk, hogy a festék.) S mivel szép lassan közeleg a távozási idő, jó szokás szerint a szülők is kezdenek meg-megjelenni, kitúrni a gyerkőcöket a székről, és elkezdenek játszani. Tiszta népfőiskola.

Utolsó mohikánként egy rongydarabbal végigkússzuk a folyosót, a teremtől a budiig, és eltüntetjük a piszkos vizet eltüntetők nyomait. Nem kezdhetjük maszatosan az utolsó napot!

Hazafelé telefonértekezlet. Mondom, nem kell parázni, ezek már rég partiznak a kórteremben. Otthon végre sikerül a gyereket is elérnünk telefonon, de a háttérzajoktól alig érteni. Kb. annyit fogunk, hogy ne hívogassuk, mert zavarjuk a kaszinó-feelinget… Nesze neked egész napos aggódás! Javaslatom, hogy keressük meg és bontsuk fel azt az üveg csokilikőrt, amit hónapokkal ezelőtt ajándékba vettünk valakinek, nyitott fülekre talál. És szomjas torkokra. Megünnepeljük az utolsó előtti nap végét, és leápoljuk a stresszhelyzet okozta traumát is. Jézusom, ezek után mi lesz majd a második turnusban?!

Kötél Emőke

1. nap: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” – Gyerektábor 2015
2. nap: „Pocok! Anyád azt mondta, hordanod kell a szemüveget!” – Gyerektábor 2015. 2. rész
3. nap: „Megölelgetjük a kapuőrző csontvázat, és elindulunk ebédelni” – Gyerektábor 2015. 3. rész

3. nap: 2015. július 1.

Semmelweis-nap, A magyar egészségügy napja. Reméljük, nem ma akarja összetörni magát valamelyik lurkó. Nehézkes lenne nyitva tartó rendelőt találni. Amikor április-májusban összeraktuk a programot, Joli jelezte: ha már úgyis felügyelő-kísérgető tanár lesz, akkor szívesen tartana egy foglalkozást is. Mondjuk az anyák megmentőjéről, úgyis itt van alattunk a róla elnevezett Orvostörténeti Múzeum. Kérdeztem tőle, és mégis mit fog nekik mutogatni meg mesélni? Teljesen természetesen felelte, hogy alapvető dolgokat: milyen volt a szülőhelye, egy korabeli patika berendezve, mit tett az anyákért stb. Ja, és – tette hozzá – felhívom a figyelmüket arra, hogy boncolás után alaposan kezet kell mosni. Többek között. – Kétségem sem volt felőle, hogy komolyan beszél. Rögtön meggyőzött. Az ötleteimet tekintve nekem is lehet néhány csapágy az agyamban, de ez mindent visz!

Reggel felkelve viszont – kivételesen – komolyan elgondolkodom: hova is visszük a gyerekeket? Lehet, körül kellett volna néznünk előtte, hátha van ott valami korhatáros dolog is. Mondjuk, Joli feltérképezte a terepet. Mégis aggódom. Ebben a lelkiállapotban suhanok be a terembe. Rápillantok Minka csodásan kivitelezett, ámde változatlanul horrorisztikus halál ereklyéi tablójára, és rögtön tudom, ez stílszerűen egy ilyen nap lesz.

Különben is gyanús, hogy a fiúk szép csöndben elvannak. Tényleg, hol is?! A kártyaasztal körül megpillantom a Gengszterek Clubját: mint a nagyok, verik a blattot, csak a szivar hiányzik a szájukból. Néha valamelyik felcsattan: „Ne csalj! Nem mondtad, hogy solo!”

Majd hirtelen felbukkan egy vigyori kép. Megjött Brúnó! Ő is régi motoros. Na, pont a legjobb napon állított be. Ariella rögtön a nyakába borul. Nem is hagyják ki a megjegyzést: „Ti szerelmesek vagytok?” – „Nem, csak osztálytársak.”

Joli, pontosabban a kezén egy arab orvos – aki tegnap még József volt a jászolból, előtte meg egy szegény vándor – megtartja a bevezetőt: mutogat mindenféle könyvet, végül is, elég nagyok már.

Nem hiszek a szememnek: érdeklődve figyelnek… Hol a fényképező?! Ezt úgysem fogja elhinni nekem senki… Közben próbálgatják a betadint, a színes kencéket – kézfertőtlenítőnek ekkora sikere még nem volt soha… Aztán elindulunk. Nagy levegő, hiszen pont oda megyünk. Csak nem a járt úton. Hanem végig, a 3. emeleti kerengőn, kívül. Az első lépéseknél érzem, hogy baj lesz. Tériszonyom van. Amíg hátul kullogva azon vagyok, hogy ne akarja senki kipróbálni a szárnyait, még minden oké. De amikor észreveszik a hullasápadt képem… még szép, hogy elkezdenek froclizni: „Ugye milyen magasan vagyunk? Félsz? Szédülsz?”… és ragozzák… piszok egy banda, én mondom, büdös kölkök… Joli sem hagyja ki a ziccert, oda az imidzsem… Végre nyílt terepre érünk, fűnek-kavicsnak ritkán tudok így örülni. A csipet csapat is végighentergi a szép zöld gyepet. Nem halkan. Nem baj. Ha akarnék se tudnák rájuk förmedni. Még levegőt keresek a tüdőmbe. És legalább hallja mindenki, hogy végre van élet a környéken!

Több zebrás kaland után megérkezünk.

Felcsattogunk az emeletre. Míg intézzük a belépőket, már suhannak a tárlók felé. Suhannának, de a teremőr nénik – rutinos, öreg róka módjára – sorfalat állnak eléjük. Rögtön kapunk egy tárlatvezetőt. Nyilván önvédelemből: azt hiszik, így könnyebb kordában tartani bennünket. Jelzem, hogy ez nincs betervezve a költségvetésbe, de semmi gond, az „imádnivaló édes kis csöppségeknek” ez grátisz jár. Zsófikát beültetjük egy karosszékbe. A nénik majd jól elolvadnak tőle, és ez némileg kompenzálja, hogy a kemény mag már a kibillenthetetlennek titulált patikamérleg felé lopakodik. Az első teremben rögtön koponya, mumifikálódott maradványok, ősi és kevésbé ősi gyógymódok, koponyalékelés és hasonló nyalánkságok.

Fordul velem egyet a szoba. Mióta öregszem, nem bírom az ilyen stresszeket, az a gyengéd lelkem, az… A gyerkőcök ellepik a teret. Imádják. Kérdeznek. Érdeklődnek. Visonganak. Avicenna feljegyzése senkit nem köt le, viszont az a hegyes, szúrós valami, amivel nyilván böködték anno a jóembert, na, annak nagy sikere van. Még hogy nem lehet ma kiskölköket beimádkozni a múzeumba…. nem a fenét nem! Hö! Vagy ott van a fektetett üvegtárlóban az a kibontott guminémber.

Amit el akartunk kerülni. Aztán rájöttünk, hogy ezek a srácok több Helyszínelőket néztek, mint amennyi hullát mi a törikönyvben összesen láttunk. Körbe is állják, és magyarázzák nekünk bőszen, hol mi lóg ki belőle. Vezetőnk megkérdezi: „Honnan is lehet ismerős ez a póz?” Ők sorozatcímeket puffogtatnak, mi turkálunk az agyunkban. „Ez, és minden orvosi bábu, tanítási eszköz, Botticelli Vénusza alapján készült.”

Puff, ciki. Mondjuk, ki gondolta volna?! Sic transit gloria mundi. A fogorvosi szék és a már említett mérleg kibillentése után valaki fölveti, hogy keressük meg Semmelweis maradványait, mert azok is itt vannak. Erről nagyon gyorsan lebeszélünk mindenkit. Ez nem régésztábor.

Búcsúzóul inkább megölelgetjük a kapuőrző csontvázat, és elindulunk ebédelni.

Útközben kapunk hideget-meleget. (Előbbiből sajna kevesebbet.) Lili nem tesz lakatot a szájára: „Hogy lehet már ilyet kitalálni, hogy 40 fokban, fölfele, ennyit gyalogoljunk!” Teljes igazsága vagyon. Reménykedünk, hogy ettől majd jól kifáradnak. Hiú ábránd. Ebéd után vissza az OSZK-ba, ahol rekordidő alatt ürülnek a vizes flakonok. És ha már évfordulót ünneplünk, akkor jeles napok. Bár Sudi korábban feltette a kérdést: „A délelőtt után lesz még olyan, aki be mer jönni?” Szerintem erre ő sem számított. Szóval, a tavalyi tapasztalat az volt, hogy a kölkök imádják, a takarítónő kevésbé. Ezért már két hónapja járok a nyakára, és igyekszem beharangozni neki csütörtök reggeli első élményét. Nem fogalmazok eufemisztikusan: törmelék lesz, malaj és dzsuva. Költőibben: az aratásos, rétes, mezős, virágkötözős délutánnak lesznek látható nyomai a padlón és a legeldugottabb résekben is.

Idén sincs másként. Számomra döbbenet, hogy a fiúk ugyanúgy élvezik. Biztos meg lettek fenyítve otthon: „Hozol ajándékot a tesódnak, fiam, mert…!” Hát visznek. Gyártanak. Ezerrel. Szépeket. Ügyesek.

És rendben megy is az aratás kezdetének ünneplése, míg ketten ki nem találják, hogy ők bizony kicséplik a betakarított gabonát. És lőn. Megteszik. Erre a pillanatra érkezek vissza a terembe. Hatalmas piros pont a kreativitásnak, lórúgás az idegrendszernek. Odasúgom Sudinak: „Akkor most elmegyek, és szerzek valahonnan még lapátot meg söprűt.”

Közben persze uzsonnáznak, és a takarítóeszközöket megpillantva kezdenek elszivárogni. Kezdenének, de a szülőknek is tetszik a dolog, úgyhogy meg kell várniuk, míg ők is befejezik saját csokrukat. Mondtam én, hogy a kollégáknak kéne tábort szervezni!

A pakolászás után úgy érzem magam, mintha féltéglával ütögették volna a fejem egész nap. Megy is a szokásos telefon a kiszolgáló személyzetnek: „Egyetlenem, ugye csinálsz nekem hosszúlépést? De ne olyan lazát, mint tegnap. És ha lehet, rögtön kettőt.” Hiába, ma is nehéz napunk volt.

Kötél Emőke

1. nap: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” – Gyerektábor 2015
2. nap: „Pocok! Anyád azt mondta, hordanod kell a szemüveget!” – Gyerektábor 2015. 2. rész

2. nap

Üdén, frissen ismét bevetésen. A folyosón loholtamban megállítanak: „Te, a kollégám kislánya lejött tegnap és élménybeszámolót tartott. Hol a fenében van itt a várban halas szobor?!

Eltátogom és rohanok. Jolit már a teremben szórakoztatják a korán jövők, a többiek szép lassan, most még halkan csordogálnak befelé. Aztán szülők el-, gyerekhangok kifele. Ami csak a csövön átfér… Alapos népszámlálás. Bakker, kettővel kevesebben vannak! Johanna up to date: „Azért nem jöhettek, mert az egyik nagyon rossz volt tegnap.” Hm… Nem értem. Ilyen alapon már a második napon kihalna az ország összes gyerektábora. Ja, és Brigi se jön, mert reggel hányt. Jézusom! Tiszta survivor leszünk…

Kaja közben megjelennek a délelőtti áldozatok. Hegedüs Kriszti kezébe nyomom a zseblámpákat és önnön nagyszerűségünket fényezve közlöm, hogy vigyázzon rájuk, jól jönnek még Múzeumok Éjszakáján. Könnyekig meghatódik. Teljes joggal. Idén végre nem kellett összetarhálni a cuccost, hanem az idegbaj határára kergettük az 1 eurós bolt eladóját, mire minden egyes darabot kipróbáltattunk vele, no és persze az új elemeket is betetettük. Herendi Laci is megérkezik, rutinos körséta vezető. Nem fognak unatkozni mellette a srácok. Bár mintha némi rettenetet észlelnék az arcán. A hóna alatt meg egy ugráló kiskrampuszt. Aha, máris fogott egy csatangolót. Megegyezünk, hogy nem kell csoportbontás, mehet egyben a banda. Az egyik legnépszerűbb program: Irány a raktár mélye! Kis könyv meg legkisebb, nagy könyv meg még nagyobb, sötétség meg vaksötét. Ha néhányat elvesztenek, legalább megvan a következő turnus feladata is. És persze az örök sláger, a telelift. Fel is rohanok a hetedikre, szólni a kollégáknak, ne csodálkozzanak, ha néhány csille plüssmacival megtöltve érkezik majd.

Lepasszoljuk a skacokat és megyünk dolgozni. Joli fullra van melóval, és én is rég örültem már ennyire egy teljes délelőttnyi képernyőbámulásnak. Aztán bevillan valami. Gyors telefon: „Figyu, szóltál Lajosnak, hogy menjen fotózni?... Jó, mert én sem…” Irány a második, dokumentálás elrendezve. Liftre várva észreveszek egy lehajtott fejjel fal mellett suhanó alakot. Eléugrok és ráförmedek: „Tényleg nem engedted el a kölköket?!” Tényleg. No de a kislányt miért nem? „Az egyik rossz volt, a másik meg részletesen kitálalt otthon. Ne árulkodjon!” Mondom: „Te hülye vagy! Ha tudnád hány kolléga szólt már, hogy szívesen hozná a gyerekeket, de kicsit elevenek, inkább mégse, mert égés lenne. És őket is lehülyéztem, nyugi. Az jobb lenne, ha ülne vigyázban és mindenre bólogatna? ” – „De a földön feküdtek és gurultak az utcán. Tiszta ciki volt nektek is!” – „Nekünk aztán nem! Amíg nem mi mossuk a ruháikat, tőlem ott gurulnak ahol csak akarnak.” Meggyőző képességem egy világszám. Délután már itt van mindkét büntetett. (Bölcsen elhallgatom, hogy idén én sem kockáztattam. A kiskamasz végül is átmeneti kategória: nehezen regulázható veszélyforrás.) Lehet, inkább a szülőknek kéne valami tábort szerveznünk. Akkor kevesebbet foglalkoznánk azzal, ki mit gondol rólunk. ☺ Amúgy is felháborodott hangokat hallani a büfé előtt: „Én még sosem voltam a raktárban! Nekünk miért nem csináltok tábort?”

Ebéd. Rutinosan osztjuk az evőeszközöket. A fiúk közben tanítják a lányokat, hogyan kell a széttárt ujjaik között villámgyorsan cikázni a kés hegyével. Utoljára a Bolygó neve Halál-ban láttam ilyet, és attól is frászt kaptam. Hálát adok a vendéglátósok védőszentjének, hogy nem ismerik a vágásra alkalmas, éles eszközt. Soha többé nem teszem szóvá étteremben. Közben szorgalmasan töltögetjük a kancsókat a kis törpevízműveknek. Odamegyek a „nagyok” asztalához: „Janka, légy szíves neveld a kicsiket, ne szórják szét a rizst!” Aztán lepillantva látom, hogy bokáig köretben állok. Innentől kezdve csak és kizárólag krumplit rendelünk. Akár megy a kajához, akár nem.

Visszaindulunk. Egy hirtelen mozdulattal bevágom a lábszáram a jó kis masszív fémasztalba. Piszkosul fáj és már lilul. Lili és Bori belecsimpaszkodnak Joliba és nyúzzák. (Kész szerencse, hogy a tanárkodás bizalmi állás. Mindent tudunk a családról és a birtokukban lévő összes kisállatról.) De legalább őket nem kell szemmel tartani. A többieket félpercenként megszámoljuk. Tiszta frászban vagyok. Ezek szaporodnak! Többen megyünk, mint jöttünk! És az egyik sír! – Aztán megoldódik a rejtély. A kis svéd kölköt gyorsan visszaadom a szüleinek. Bocs, véletlenül bevágtam őt is a sorba. Hiába, jó az idő, nagy a tömeg.

Ismét a teremben. Gabiék már berendezték a diavetítéshez. És diafilm készítéshez. Remek. Sok szerencsét kívánva átadjuk a gyerkőcöket.

Reménykedünk, hogy másfél órára leköti őket a mi gyerekkorunk modern technikája. Néha visszamegyünk segíteni és nosztalgiázni. Klassz! Mekkora répákat rajzolnak már, és micsoda vérnyulat! Azért az a róka meg az egér se kutya. Csak hasonlít.

A legerősebb állat by Országos Széchényi Könyvtár

További szuper diafilmek ITT.

És végre csoportokban melóznak, így nem lóghat meg senki.

Azért, hogy rend legyen, néha megdörrenek: „Pocok! Anyád azt mondta, hordanod kell a szemüveget!” Na, van az a bizonyos nézés. Amivel köztudottan ölni lehet. Asszem most meghaltam. Nem kicsit.

Uzsonna után gyors egyeztetés a holnapról. Délelőtt kimegyünk, sapka kell. Nem, nem áruljuk el hova. Majd meglátjátok. Na, szép jó napot mindenkinek, akiért későn jönnek, segít elpakolni a cerkákat, filceket, aztán a székeket. A kárörvendő mosollyal betérő kollégákat megdobjuk kenyérrel, és szétosztjuk köztük a megmaradt szendvicseket. Hazafelé a vonatról felhívom az otthoniakat: „Szívem, mindjárt hazaérek, behűtenél nekem egy jó laza hosszúlépést?” A teljesült kívánság után szokás szerint eldőlök az ágyon. Életem tapintatos párja ránéz kék/zöld/lila lábamra és blazírt képpel megkérdi: „Mi van, már vernek is?” Nem állok neki magyarázkodni. Gőze sincs a pedagógusi pálya nehézségeiről.

Kötél Emőke

1. nap: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” – Gyerektábor 2015

Szóval, úgy kezdődött az egész, hogy néhány éve pár kollégával kitaláltuk. Mert hátha működhet, és mert jó a gyerkőcöknek, és mert segítség a szülőknek, és mert csak. Elsőre nem jött össze. Aztán tavaly már igen. És a visszajelzéseket hallva sima ügy volt, hogy idén is megpróbáljuk. Megpróbáltuk. És összejött. Három nap alatt betelt mindkét turnus. Újakkal és visszatérőkkel. Néhány tavalyi program frissítésével és teljesen új foglalkozásokkal. Nem volt könnyű, de túléltük. Remélem, mindenki.

1. nap

Borzalmas a hetet hajnali ötkor kezdeni, és így is leizzadni, elérjük-e a vonatot vagy sem. Kész szerencse, hogy pénteken már berendeztük a termet és felcipeltük a cuccokat. Vagy csak akartuk? (Hangodi Ági nagyon bátor, hogy idén is megkaptuk a termüket.) Mindegy, a nagyját úgyis most kell kipakolni. Joli úgy vigyorog, mint aki nem tudja, mi vár rá.

Pedig az ismerkedős délelőtt rázós. Készülni kell. Figyelni kell. Neveket tanulni. Széken és kordában tartani a kölköket. Abban bízva, hogy első nap még meg vannak illetődve. Na, bumm… ez a felhozatal nem. Rögtön az első pofon: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” Mondom, van helyettük más, sok is, szép is, aranyos is. Végül feladom, holnap behozom, megígérem. És akkor érzem szükségét az első ciginek. Visszafele betálcázom a reggelit. Az éhező had addig is csöndben van, aztán nekikezdhetünk. Székek körbe, gyerkőcök nemigen. Hiába, kemény meló a fegyelmezés. Hosszas küzdelem után megismerkedünk, kitűzőt gyártunk, néhány mackót megröptetünk, illetve röptetnek egyesek. Hm… Az egykori Heckenast-kiállítás legmaradandóbb darabjai, a betűs párnák már a végüket járják.

És ez még csak az első nap… Irigy vagyok: engem miért nem vittek soha olyan táborba, ahol büntetlenül lehetett püfölni a másikat?! Mert itt van például Botix. Olyan lelkesen tanítja a többieknek, hogy két játék között miként kell ívben hajítani úgy a párnát, hogy az célba érve a babzsák fotelbe döngölje a kiszemeltet. És egyre több tanítványa lesz! Mint ez a Milos gyerek. Aki focitáborból jött. Ahol túl sok energiát hagytak a lábaiban. Már csak egy toll hiányzik a füle mögül és Asterixnek fogom hívni. De neki nem kell varázsital, hogy beinduljon. 

Persze, mindig van egy nyugodt mag. Még a szoba másik felében. Sokan már másodszor, vagyis majdnem őslakosok. És mivel visszatérő lelkek, nagyok, komolyak, így szép lassan megtöltődnek a hungarocell táblák képekkel. Meg is szemléljük jó alaposan. Aztán egymásra nézünk. Na, ne… tele a fal Harry Potteres jelenetekkel. Kizárólag a sötét oldalról. Akinek nem mondjuk ki a nevét és összes híve.

Nem hiszem el. Kész szerencse, hogy a legkisebbek még nem olvasnak annyit. Nagyon várjuk az ebédet.

Joli megy elől, én zárom a sort. Reménykedem, hogy útközben sikerül pár kollégát összekanalazni, akik segítenek egyben tartani a zsák bolhát. Hiú ábránd. Csak az ebédlőben futunk össze. Csevegni nincs idő, meg kell akadályoznunk, hogy a Bistró teljes sókészlete a vizes poharakban végezze. Mire mi is nekikezdenénk a kajának, az aprónép rég végez. Ez a mi formánk. Fogyókúrás hét lesz. Vissza az OSZK-ba. Felhajtom Jakab Timit, hogy a labdának kinevezett plüss vackokat hozza már vissza a terem lezárt részéből. Nagyot sóhajt: „Kezdődik!” Megegyezünk: bevárjuk, míg ipari mennyiség repül át a szekrények felett, aztán szólunk csak neki. Aztán megjelenik az új múzpedes kolléga, és irány a Vár!

A tavalyi kívánságlistán szerepelt, hogy menjünk ki a várba és ismerkedjünk meg a környékkel. Előre dörzsölöm a tenyerem: jó meleg van, ebéd után, két és fél órás program… tutira elfáradnak! Erika kéri, hogy vigyünk vizet. Ebben tök igaza van, no de miért nekem kell cipelni?! Öt perc séta után úgy érzem, nem bírom tovább. Szeretnék beugrani a szökőkútba. Ehelyett ráng a szemem jobbra-balra, mint az ideges macskának: vajon ki fog először beugrani a szökőkútba?! Hát ezért nem nyerek soha a lottón. A legkisebb, Zsófika, hirtelen ötlettől vezérelve önállósítja magát és már mászna bele. Vagy valami hasonló mozdulat. Teljesen igaza van amúgy, de ezt nem mondhatom meg neki. Erika közben lelkesen magyaráz mindenféle állatról, amit a kölkök – szintén lelkesen – össze is számolnak. (Soha nem hittem volna, hogy ennyi dögöt sikerül abszolválni egy kúton.)

Megyünk tovább. A szobor talapzatának szélén egy szoborember ücsörög, keresztbe vetett lábakkal, órákon át ugyanazzal a mélabús tekintettel. Van egy sejtésem, hogy ennek most vége szakad. Nyolcévesen én is kíváncsi lennék, hogy tényleg szobor-e, vagy élő ember… és mire észbe kaphatnék, már körbe is veszik, érdeklődve nézegetik… persze, nem ez a kérdés a tesztlapon, de elhiszem, hogy sokkal érdekesebb… és pár másodperc múlva meg is oldódik a rejtély: valaki megcsikálja a mezítlábas talpát… a fickó kiáltva ugrik egy marha nagyot… több órás önuralomnak vetve véget ezzel. Iszonyatosan kell röhögnöm, pedig tudom, hogy pedagógiailag helytelen. Hehe… Mellettem szegény Míra fegyelmez: „Milos! Megmondalak anyának!” No, ejnye-bejnye. A gyerek meg büszkén mutogatja a mancsát: „Nézd, tiszta arany lett a kezem!” Közben kattognak a vakuk a japán turistacsoport részéről. Ilyet még ők se láttak. Remélem, a műemlékfelügyelet emberei sem. Mert időközben mindenki közelről akarja szemügyre venni a lovast. („Kit ábrázol a szobor?” – Kórusban: „Róna József!”)

Egy japán kisgyerek kedvet kap a dologhoz és csatlakozik hozzánk. Tiszteletbeli taggá fogadjuk.

A Mátyás-templomnál páran lefekszenek a földre és napoznak. Erika nem bírja tovább: „Én még ilyet… soha… nem láttam!” Megpróbálom vigasztalni: Ugyan, amíg a turisták nem tipornak rájuk, nincs baj! – Azt hiszem, nem kellett volna megszólalnom. Pedig tényleg nem kell őket félteni. Meg tudnak csinálni bármit. Most például infót szereznek. Melyik királyunk van itt eltemetve? – A srácok, Bálinttal és Lukáccsal az élen, szépen odatrappolnak a kigyúrt biztonsági őrökhöz és lazán megkérdezik. Vigyorogva jönnek vissza a helyes válasszal. Aztán gurulunk tovább a levéltárhoz. Ott felállítunk mindenkit, végül is a várbusz más kategória, mint a minket udvariasan kerülgető turisták.

Uzsonnaidőre visszaérünk a kiindulási ponthoz. Lerogyunk, a gyerekek tápolnak, Erika arcán még látszik, hogy nem tért magához, én speciel egy doboz xanaxról álmodozom. A szülők pedig kezdenek beosonkodni, hogy elvigyék a csemetéket. Az utolsó után gyorsan összepakolunk, aztán vágta haza. Bár tegnap este előrelátóan behűtöttem egy doboz sört, nincs erőm kivenni a hűtőből. Eldőlők az ágyon és utolsó leheletemmel annyit hörgök: keltsetek ötkor!

 Kötél Emőke

Az egyik kedves kollégánktól csodálatos ajándékot kaptunk most kedden délelőtt. Egy régi kalendáriumot nyújtott át nekünk, amely bár csonka, de különösen ritka nyomtatvány. Eddig mindössze egy példányát ismertük a világon, tudomásunk szerint az Akadémia Könyvtára őriz egy töredéket (csupán két levelet) az 1655-ben Kassán nyomtatott könyvecskéből.

Új és ó kalendárium Krisztus urunk születése után 1656. esztendőre (Kassa, 1655).

Ez a mostani töredékes példány a teljes „A” füzetet tartalmazza, vagyis nyolc levél terjedelmű, és az 1656-os év július közepéig tartó napjait foglalja magába. A tulajdonosától egykorú bejegyzéseket is olvashatunk a kalendáriumban. Ezek között találunk eltévedt juhokról, szőlőkről, adósságról szóló feljegyzéseket is. Az egyik apró történetet érdemes megosztani a nagyközönséggel. A kalendárium tulajdonosa január 3-án a következőt írta bele a könyvébe: „Die 3 loptak el Breczo Giörgj emberemet leaniostul minden ezközit el uittik szanon az Berzenkeiek.”

Új és ó kalendárium Krisztus urunk születése után 1656. esztendőre (Kassa, 1655).

Tehát Breczó Györgyöt lányával és szerszámaival együtt elrabolták a Kassától nagyjából 40 kilométerre lakó berzenkei emberek. Alig telt egy hónap, már ez került be a kalendáriumba: „Die 6 Feb. Uolt menieghzö az Breczko Giorgj leanianak Berzenken.”

Új és ó kalendárium Krisztus urunk születése után 1656. esztendőre (Kassa, 1655).

Vagyis a lányrablás olyan jól sikerült, hogy február elején már lagzit ült a „rabló”. A kalendárium további bejegyzéseit – a digitalizált oldalakkal együtt – a későbbiekben közölni fogjuk.

Farkas Gábor Farkas

A világ közkönyvtárai nagy értékű térképgyűjteményeket őriznek. E gyűjtemények régi térképeinek digitalizálása számos lehetőséget nyit a nagy értékű művek online használata révén a potenciális használóknak, régészeknek, építészeknek, tájépítőknek, művészettörténészeknek és bárkinek, akik a régi térképek tartalmai iránt érdeklődnek.

Fotó: Associated Press http://www.crainsnewyork.com/

A digitalizálás azonban költséges és munkaigényes folyamat, s ez igencsak hátráltatja a térképgyűjtemények online elérhetőségének a megvalósítását. Ezért olvastuk örömmel a friss hírt, hogy a New York-i Közkönyvtár (The New York Public Library) ez évben mintegy 110 millió forint (380 000 $) adományhoz jutott, amelynek segítségével a majd félmilliós térképállományának (435 000 mű) digitalizálását elindíthatta.

Orbis terrae compendiosa descriptio : quam ex magna universali Gerardi Mercatoris Domino Richardo Gartho, geographie ac ceterarum bonarum artium amatori ac fautori summo, in veteris amicitie ac familiaritatis memoriam Rumoldus Mercator fieri curabat A0. M.D. LXXXVII. – The New York Public Library Digital Collection

A közkönyvtár hírszolgáltatásából megtudtuk, hogy a 2015 januárja óta zajló digitalizálási projektben mintegy 1000 önkéntest is sikerült bevonniuk, akik fontos térképi tartalmak manuális beolvasását végzik. De még e hatalmas, és bizonnyal lelkes önkéntesek munkájával is ez idáig (aug. 26) a könyvtár térképanyagának csak mintegy 10 %-át sikerült digitalizálniuk. Azért irigykedünk…

Danku György
Térképtár

„Amit a hontalan a hazába üzen”

Könyvborító részlet. Reményik Sándor összes verse. Kolozsvár, 2005. – Törzsgyűjtemény 

A trianoni döntés sokkhatását követő években az erdélyi magyar líra egyre erősödő többszólamú, de jól összehangzó kánonná alakult. A helikoni triász (Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor) fölülemelkedve a sorcsapáson a „Tetőn” mint „Magányos fenyő” megfogalmazta a megmaradás himnuszát.

„Nekünk csak ott szabad
Énekelni a tiltott éneket,
Ahol a szél szalad,
Ahol a zerge jár,
A völgyi köd felett.
Ahol a sziklafalnak füle nincs,
Csak visszhangja van, százezerszeres,
A kimondott szó: eltemetett kincs,
Titok, amelyet senki sem keres,
Nekünk csak ott szabad ...

És a dalnak a megszokott-simának
Ott a magasban örvénylése támad,
Soha nem hallott felséges zengése,
Könnyes és rettenetes üdesége:
"Isten, áldd meg a magyart!"

Nekünk csak ott szabad,
Ahol a zerge jár,
Ahol a szél szalad,
Ahol a sziklafalnak füle nincs,
S a kimondott szó kőbe hantolt kincs.

Nekünk csak ott szabad ...
Nekünk már az örök hóig kell menni,
Az Isten zsámolyáig,
Ha ezt a dalt akarjuk énekelni...”

Reményik Sándor: Himnusz a csúcsokon – részlet. Reményik Sándor összes versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az erdélyi magyarságban csak lassan tudatosodott, hogy hontalanná vált saját szülőföldjén. A triász tagjainak érzékeny lelki alkata nem bírta sokáig ezt a terhet: Áprily repatriált, Tompa begubózott székely magányába, Reményik belső vívódásai felemésztették idegrendszerét, amely végül korai halálához vezetett. A sors különös fintora, hogy Magyarországon született és halt is meg, pedig egész életét szeretett szülővárosában, Kolozsváron élte le. A köztes időszakot legtömörebben „Magyar miniatűr” című verse jellemzi:

Írok haza…

Ó, ezek az új magyar bélyegek!
Illesztgetem gondolattalanul
Egymás mellé, – s egyszer megdöbbenek
Széchenyi és Kossuth
Néznek itt is merőn farkasszemet
Örökkévalóság magyar egébe
Feltornyosult két óriási Hegy:
Ugye kibékültök e kis levélen?
Mert ez a levél…
Mert ez a levél haza – Cluj-ba – megy.

Reményik Sándor: Magyar miniatűr. Reményik Sándor összes versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ragaszkodását szülőhelyéhez a „Benéz a havas” című versében fogalmazta meg.

Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
A nagypiacról tisztán látható,
Amint a Monostor-utat bezárja.
Most úgy érzem: ott vége a világnak.
Azokra, kik rám túl a hegyen várnak,
Úgy gondolok, mint mesés más-világra.

Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.

Túl a gyalui havas hegyeken
Hiszen – kékek a budai hegyek,
Kékek, s lilák is tán, ha jő az alkony,
De nincsen mégsem olyan alkonyat
Sehol a földön, mint a Szamosparton.

S ez nem elég, hogy idehaza tartson?!

Reményik Sándor: Benéz a havas. Reményik Sándor összes versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

A transzilvanizmus eszméjét „Kiáltó szó”-val meghirdető Kós Károly felszólítására megkondultak a „régelsüllyedt ország” harangjai. Reményik 1925-ben megjelent kötetének címét így magyarázta:

„Rákosi Viktor „Elnémult harangjai”-t vettem elő sok esztendő múltán… Mi megértük a költő lázálomnak hitt látását százszorosan meghaladó valóságot. Transsylvania elsüllyedt és harangjai elnémultak. De a valóság kegyetlen regénye nem itt végződik. Isten különös kegyelméből, elváltozott, elfinomult, átszellemült hangon „Elnémult harangok” újra megszólaltak a mélyben. Azóta egyre szólnak. Atlantisz harangjai: gyászban győzelem.”

Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely faluk hangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.
Magyar hajósok, hallgatózzatok,
Ha jártok ottfenn förgeteges éjben:
Erdély harangoz, harangoz a mélyben.

Reményik Sándor: Atlantisz harangoz Reményik Sándor összes versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

Néhány évvel Reményik halála után, az újabb történelmi sorsforduló hosszan tartó zaja elnyomta a mélyből jövő harangszót. Több évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy hangja újra hallhatóvá váljon.

Elhallgatott: elmúlt a pillanat,
Melyben – a mélyből – hangja felszakadt.

A nagy Perc hulláma továbbfutott,
Akkor az Idővel találkozott.

Kihunyt a máglya. És jól tudta ő:
Az a tűz újból nem törhet elő.

Elhallgatott, – mert visszás valami:
Daltalan szívvel tovább dallani.

Elhallgatott, mert új parancsok jöttek,
Új rendelése az otthoni rögnek.


Elhallgatott s a röghöz visszatért,
Mint földmíves, – a harc ha véget ért.

A sors kiáltott: válasszatok hát:
A szülőföldet-e, vagy a hazát?

Ő túl régi s mai határokon:
Zászlót bontott egy magyar csillagon.

Hisz abban, ami örökkévaló,
Fegyverrel, csellel ki nem irtható.

Abban, mi bennünk oly magyar s oly mély,
Hogy idegen kéz odáig nem ér.

Nem a mi dolgunk igazságot tenni,
A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.

Elhallgatott, – mert vad tusák közül
Immáron Istenéhez menekül.

Vele köt este-reggel új kötést.
És rábízza az igazságtevést.

Reményik Sándor: „Mért hallgatott el Végvári?”. Reményik Sándor összes versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

Elbe István