Mikes International – tízéves az EPA!

2014. november 06. 08:21 - nemzetikonyvtar

Őszi sorozatunkban tíz népszerű lapot teszünk ki blogunk legjobban látható virtuális folyóiratolvasójába.

7. Mikes International

A Hollandiai Mikes Kelemen Kör 2001 októberében adta ki a Mikes International nevű internetes negyedévi lap első számát. Az előszóban a szerkesztők: Farkas Flórián, Kibédi Varga Áron, Tóth Miklós és Csanády Ágnes összefoglalták a lap profilját: 

...A magyarság a Kárpát-medencében Európa néptömbjeinek és kultúráinak találkozópontján hozta létre több mint ezer év alatt sajátos kultúrvilágát. A XX. században történelmi erők feldarabolták a magyarságot a Kárpát-medencén belül és szétszórták azon kívül az egész világon. Ez az évszázad egyben lezárta azt a periódust, amelyben népek egyszerűen csupán földrajzi egységeket jelentettek. Az új kor, a tudáson alapuló információs társadalom határtalan. Ennek az új korszaknak, ennek az új globális világrendnek vagyunk aktív része szerte a földgömbön. Ott 'terül el' a mi szellemi hazánk. Ebből az következik, hogy problémáinkat egyetemes emberi nézőpontból közelítjük meg. Ezt a világra való nyitottsággal lehet elérni. A Mikes International ezekkel a gondolatokkal indul útjára az 50 éves Hollandiai Mikes Kelemen Kör szellemében. A világon szinte mindenütt jelentős számban élő és a helyi társadalomba integrálódott magyarság különleges helyzetben van: nagyon sok és változatos forrásból tudunk meríteni. Olvasóink számára pedig a Mikes International eszmecserére kíván alkalmat nyújtani. Ezt a sokszínűségben rejlő erőt lapunk többnyelvűségén keresztül is igyekszünk kiaknázni. Elsősorban magyarul és angolul, de természetesen más nyelveken is megszólalunk. Az Internet adta lehetőségekkel élve, az információs sztráda csomópontjaiban igyekezünk formálni kultúránkat.
Forrás: Farkas Flórián: A Mikes jelene és jövője

Az EPA mint a Nemzeti Könyvtár periodika archívuma fontosnak tartja és feladatának tekinti összegyűjteni, archiválni és hosszú távon megőrizni a határon túli magyarság szellemi termékeit is. A Mikes International digitális folyóirat számai a lap 2001-es indulása óta folyamatosan érkeznek be az EPA-ba.

screen-capture-194.png

Hiányolsz a gyűjteményből fontos folyóiratot? Kérjük, segítsd munkánkat a kattintás után megjelenő űrlap kitöltésével, ajánlj olyan kiadványokat, melyek teljes egészében olvashatók vagy letölthetők az internetről. Ide kattintva #tizevesazepa lehet megnézni az összes, munkatársaink személyes ajánlásával is ellátott válogatott dokumentumot.

Magyar Elektronikus Könyvtárban és az Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázisban elsősorban digitálisan már meglévő műveket teszünk közzé, azonban időről időre mi is digitalizálunk. Az olvasói kérések a legfontosabbak, egyre több felhasználó segíti ajánlataival, kéréseivel is munkánkat. 

A folyóirataink frissítései a Twitteren is követhetők: 

komment

„Igazán örömteli esemény, hogy sikerült lopott könyvet találnia”

2014. november 03. 09:49 - nemzetikonyvtar

Három különleges régi nyomtatvány került elő aukciókon az év elején, melyeket munkatársaink megvizsgáltak. Erős a gyanú, hogy a könyveket ellopták. Reméljük, hogy hamarosan visszakerülnek az eredeti őrzőhelyükre és bárki számára elérhetők lesznek a kötetek.

Farkas Gábor Farkas három részletben (1., 2., 3.) megírta a könyvek történetét, és ráadásként bemutatta kutatómunkánk egyik nagyszerű eredményét, melyet a kulturális javak szolgáltatásában végzünk nap mint nap.

Az írást Földváry Antal antikvárius kommentálta. Fontosnak tartjuk a véleményét, ezért egy külön posztban válaszolunk felvetéseire. Szürkében olvasható a kommentár, fehér alapon munkatársunk válasza.

Tisztelt Farkas Gábor Úr!

Tisztelt Földváry Úr!

Igazán örömteli esemény, hogy sikerült lopott könyvet találnia. Gratulálok!

Egyáltalán nem örömteli dolog könyvlopásokkal foglalkozni, sok vele a nyűg, rengeteg dolognak kell utána járni, hatóságokkal levelezni, aztán rendőrségre és bíróságra járni. Volt már benne részem, nem élveztem. Ugyanakkor a munkámat is el kell végeznem. Mindenki teszi a dolgát, a tolvaj lop, a rendőrség nyomoz, a könyvtáros pedig azon igyekezik, hogy a lopott könyvek visszakerüljenek jogos tulajdonosaikhoz.

Szívesen beszélgettem volna Önnel erről, ha bemutatkozott volna, mikor boltunkban járva "csak a kollegái munkáját ellenőrizte".

Egyszer illő bemutatkozni, ezt meg is tettem évekkel ezelőtt, mikor éppen a Krisztina Antikváriumban jártam megtekinteni az aukcióra szánt nyomtatványokat. Még beszélgettünk is arról, hogy régóta keresem a lányaimnak Obrucsev Utazás Plutóniába című remekművét, mely jobb, mint a mintának használt Verne-könyv.

Ha nem túlzottan zavarom, kicsit kiegészítem az Ön által leírt történetet.

Mivel azért írtam ezt az öt részből álló blogbejegyzést (több mint 20 000 leütés), hogy érdemi vita induljon fontos kérdésekről, ezért kifejezetten örülök a hozzászólásának. Idézem a blogról: „ám nem haszontalan a könyvgyűjtő, az antikvárius és a könyvtáros különböző nézőpontjának a felvázolása és a párbeszéd elindítása sem a történet szereplői között.”

Nem említette, hogy a magyar könyvekre különösen odafigyelő és vigyázó, azokat nagy becsben tartó szlovák könyvtárosok elfelejtettek bélyegezni ennek a könyvnek az esetében. Továbbá, hogy semmilyen más a tulajdonjogra utaló jel nem volt benne. Ezért azután, bár Ön a feljelentésében orgazdasággal vádolt, a rendőrségi nyomozás sem az antikváriumot, sem a könyv beadóját nem találta bűnösnek. Nekik sem tűnt túl logikusnak, hogy az "új" tolvaj és orgazda nagy nyilvánosság előtt kínálja "régi" portékáját. Azt tudom és elismerem, hogy a könyvtárosok lehetősége egy-egy könyv azonosítására, valamint ilyen irányú tudományos felkészültségük meghaladja az enyémet. Ha mondjuk az Ön figyelmeztetése révén tudomást szereztem volna a könyv eredetéről, kisebb nyilvánossággal el tudtuk volna rendezni az egyébként addigra már "védetté" nyilvánított könyv sorsát.

Nem csak az érvényes állománybélyegző hordozhat tulajdoni jegyet. Sajnos a Kárpát-medencében nem egyedülálló eset, hogy valamiért nem kerül pecsét a muzeális nyomtatványba. Nagyon sok jel segíti mindannyiunk (így a könyvtárosok, az antikváriusok és a gyűjtők) munkáját. Ez lehet exlibris, tulajdoni bejegyzés, supralibros, régi raktári jelzet, jellegzetes kötés, vagy akár közvetett (levéltári, könyvtári) forrás. Mit tegyünk akkor, ha a tolvaj kivágta a címlap rektóján lévő pecsétet és a belső kötéstáblán a szakértő számára ismert raktári jelzeteket olvashatunk? Vagy az óvatlan orgazda csak áthúzta ceruzával a – szerinte – érvénytelen 19. századi állománybélyegzőt, de a possessor-bejegyzések és a régi, illetve az érvényes raktári jelzetek ott virítottak a címlapon és a belső kötéstáblán? Megtörtént, bírósági tárgyaláson ismertetett ügy volt a 2000-es évek elején, az az eset, amikor is sikerült a könyvtártörténeti forrásokkal igazolnom, hogy az 1960-as években lopták el a példányt az Egyetemi Könyvtár egyik külső raktárából.

Nekem új információ, hogy a nyomozás lezárult volna, hiszen párhuzamosan folyik a szlovákokkal együtt, s még egy rendőr sem kérdezte meg tőlem, hogy mit tudok erről az ügyről. Kapott erről hivatalos értesítést? Ezt meg tudja osztani a nyilvánossággal?

Mind a ketten tudjuk, hogy annál logikusabb tett nincs is a lopott könyv legalizálására, mint azt egy aukción meghirdetni, hiszen, ha sikeresen leütik a tételt, akkor az új tulajdonosa tulajdonjogot is vásárol, ami még nehezebbé teszi a visszaszerzését az eredeti tulajdonos számára. Három lehetőség van: az első (nekem legszimpatikusabb), az új tulajdonos jóhiszemű volt és visszaadja a lopott holmit, a második esetben az új tulajdonos visszaadja, de kéri a felmerült költségei (vásárlás, utazás, restaurálás, esetleg őrzés) megtérítését – erre jó példa az ezen a blogon tárgyalt malvázia esete, olvassa el, szerintem tanulságos – a harmadik pedig, mikor a beadó (vagy a megbízottja) lelép nyomtalanul a könyvvel. Tehát azért kellett levédetni a könyvet mind a három esetben és a rendőrség azért foglalta le bűncselekmény alapos gyanújával a köteteket, hogy a lopott könyvek felett ne szerezhessen senki se tulajdonjogot és ne tűnjön el a példány a szemünk elől. Röviden szólva én nem merném lebecsülni a nyomozóhatóságok szakmai hozzáértését, hogy nincsenek tisztában a lopott műkincsek értékesítési módszertanával. Ezért is utaltam a blogon a Seuso-saga mindenki által ismert történetére.

Azt írja: „Azt tudom és elismerem, hogy a könyvtárosok lehetősége egy-egy könyv azonosítására, valamint ilyen irányú tudományos felkészültségük meghaladja az enyémet.” Úgy gondolom, hogy most túlságosan is szerény. Megnéztem még egyszer a Krisztina Antikvárium által aukcióra szánt példány történetét: Borsa Gedeon céduláját leszámítva minden adatot az internetről, vagy mindenki számára hozzáférhető nyomtatott forrásokból (RMNY, Kamil Lackó katalógusa stb.) szereztük a kollégákkal. Borsa cédulája fontos forrás, legfőképpen a megerősítés miatt, de nélküle is egyértelművé válik a régi könyvekhez csak egy kicsit értők számára, hogy ezt a kötetet 2003 után lopták el Eperjesről. A neten megtalálható az eperjesi kontaktszemély elérhetősége, aki válaszolt is nekünk, s megerősítette, hogy a kötet: 1. valóban eltűnt, 2. fenntartják a tulajdonjogukat 3. megtették a szlovák hatóságoknál a feljelentést. Érdemes lett volna időt áldoznia arra, hogy ellenőrizze a provenienciát. Mit ír erről az antikváriusok erkölcsi kódexe? Idézem: „A tagoknak teljes felelősséget kell vállalni, valamint minden erőfeszítést meg kell tenni az általuk eladásra kínált tételek eredetisége és eredetiségének megállapítása érdekében.” Az RMNY-ből biztosan van otthon példánya, Lacko katalógusa náluk szabadpolcos, nem is kell beiratkoznia, hanem egy napijeggyel megnézheti, s ha kell, kifénymásolhatja a megfelelő oldalakat. A Google keresőjével megtalálhatók a blogban szereplő többi adat (nevek, helyek, időpontok, címek stb). És ha egy telefonnal vagy e-maillel hozzám fordul, szívesen segítek, volt arra példa, hogy antikváriust kisegítettünk egy-egy bibliográfiai adattal. Ugyanez elmondható a példány azonosításában részt vett kollégáimról is.

Azt írja: „Ha mondjuk az Ön figyelmeztetése révén tudomást szereztem volna a könyv eredetéről, kisebb nyilvánossággal el tudtuk volna rendezni az egyébként addigra már »védetté« nyilvánított könyv sorsát.” Nem tudom, hogy mit ért kisebb nyilvánosságon. A példány védése indokolt volt, ha nem lett volna lopott, s az OSZK rendelkezik a szükséges forrással, akkor vásárlóként is feltűnhetett volna az aukción. Mivel alapos gyanú merült fel, hogy bűncselekmény során került ki a könyv az eredeti őrzőhelyéről, így nem volt mérlegelési lehetőségem. Gondoljon csak bele: ha a sikeres aukció után derül ki, hogy lopott a könyv, akkor joggal marasztalnak el, hiszen hanyagul végeztem a munkámat.

Megkérdezem, gondolt-e már arra, hogy az a mód, ahogy ebben az esetben eljárt (nem akarom minősíteni, de tudja kifejezetten jót tesz egy üzlet hírnevének, mikor az általa rendezett árverés alatt a helyszínen foglal le egy tételt a rendőrség) a jövőben hány könyv megcsonkításához, átkötéséhez és meg nem találásához vezet? A tulajdonosok tudnak számolni, és tényleg: egy csonka könyvért több pénzt kapnak, mint egy elkobzottért. Ezzel a "jól sikerült" akciójával és annak nem kis sajtóvisszhangjával, vajon hány potenciális, árverésre beadható, vagyis valószínűleg nyilvánosságra kerülő művet sikerült a láthatatlan kereskedés mezejére taszítania?

Az üzleti hírnévhez annyit, hogy az idézett erkölcsi kódex szerint is és bizonyára üzletileg is megéri munkát fektetni a gyanús kötetek alapos átvizsgálására. Nem tudom érvként elfogadni, hogy legyek a tolvajokra tekintettel – ha jól értem, őket kényszerítem olyan méltatlan helyzetbe, hogy kénytelenek lesznek a lopott holmit megcsonkítani és a tulajdoni jegyeket eltüntetni? –, pontosabban: vegyem figyelembe azt, hogy mégiscsak kényelmesebb a lopott könyveket aukciókon tisztára mosni, mint a megfáradt bűnözőket a feketekereskedelembe taszítani, ahol nyomott áron veszik-adják a legális piactól távoltartott régi nyomtatványokat?

A háború utáni évtizedekben százezres nagyságrendben keringtek a kereskedelemben - legálisan - régi egyházi, vagy más megszűnt szervezetek bélyegzőivel jelölt könyvek. Ön szerint egy-egy ilyen eset után (mint pl. az Ön által is megemlített Studio Antikváriumi eset) ki mer bármilyen "megbélyegzett" könyvvel előállni? Honnan lehet tudni, hogy eladható egy mű, vagy sem? Esetleg előzetes normakontrolt szeretne? Azt gondolom Ön és a Könyvtár elöbb unná meg, mint a tulajdonosok.

Az aukciókon megjelenő tételek mennyiségéből és rendőrségi ügyek számából sejthető, hogy olyan sok könyv nem lehet a piacon és magánszemélyeknél, amelyekről megnyugtatóan és gyorsan kideríthető, hogy: 1. lopták, 2. ki az eredeti tulajdonosa, 3. igényt tart-e a példányra az eredeti tulajdonosa. Ezért is javasoltam a használt kocsik eredetvizsgálatához hasonlót – melynek kidolgozásában egyaránt szerep jutna az antikváriusoknak, a hatóságoknak és a könyvtárosoknak) –, hogy a gyanús eseteket ki lehetne szűrni. Azért ne legyünk képmutatóak: az 500 példányból – nem számolom a Kádár-levelek körüli hajcihőt – ez az egy könyv volt gyanús. Ha aukciónként ez az arány, akkor ennek költségei kifizethetők. Már amennyiben igényt tartanak az OSZK munkatársainak a segítségére, de, mint már azt fent is említettem: internet, telefon és könyvtár segítségével bárki összerakhatta volna az inkriminált blog-posztot, aki egy kicsit is konyít a régi könyvekhez és szereti is ezt a világot. Egy komolyabb tétel már egy középkategóriájú használt kocsi árával vetekszik, de ütöttek le olyan könyvet is nemrégen, melyért egy új, felsőkategóriájú kocsit is lehetett volna venni.

Költői kérdést tesz fel: vajon, hogy kerülhetett ki a mű a gyűjteményből. Nem tudom. Az viszont valószínűnek tűnik, ha "ennyire" vigyáznak egy (a mi számunkra) becses ritkaságra, azt csak belső ember viheti ki, aki nem a takarítónő, mert ő nemigen tudja, hogy mit is érdemes ellopni. Csak zárójelben említem: egyik érdeklődő kollegám, néhány éve családostól kereste fel ezt az intézményt, ahol nem tudtak magyarul (uram bocsá', vagy csak nem akartak tudni) ezért végül angolul tudatták velük, hogy állományvédelmi ok miatt nem lehet megnézni a gyűjteményt. [Ki nem mondva: leginkább magyaroknak nem, ha meg szeretnének nézni egy volt magyar könyvtárat. Tulajdonképpen rendesek: ne fájjon a szívünk...] Ez megnyugtató. Vigyáznak majd a visszakerült és még ott lévő magyar könyvekre. Annyira legalább, mint az ugyanilyen nyelvű sírkövekre.

Szerintem itt sok minden összekavarodik, s nem is tartozik a most folyó diskurzushoz. A költői kérdésre a válasz a szlovák rendőrség feladata. Reméljük, hogy meglesz minél hamarabb. A komplexusokat kezelni kell, nem elmélyíteni. Viszont egy szép kultúrdiplomáciai gesztus segítheti az évtizedes görcsöket oldani, s előnyt is szerezhetünk belőle.

Az antikváriusok mindig is a Nemzeti Könyvtár mellett álltak és ahol lehetett - sokszor büszkén - segítették a gyűjtemény gyarapítását. Megint csak zárójelben: elviselve, hogy az OSZK sokszor hónapokig nem fizette ki a vásárlásait, ami tekintettel arra, hogy nem bank vagyunk, a beadók felé nagyon kínos magyarázkodásra kényszerít minket. (Régebben ez a segítség kölcsönös volt, sajnos úgy tűnik csak volt.) Számtalan ritkaságot kutattunk fel, "csiklandoztunk ki" a gyűjtőktől vagy örököseiktől. Azt gondolom ezután ez nehezebb lesz.

Sajnálattal hallom, hogy állítólag az OSZK nem fizetett hónapokig. Ha ez igaz, akkor ez szomorú és mindent meg kell tenni, hogy ez ne történjen meg legközelebb. De erről jut eszembe, talán egy éve az igen tehetséges művészettörténészünk segített Önnek: azonosította és mintaszerűen leírta az egyik aukcióra szánt grafikai dokumentumukat, minek következtében jó üzletet köthetett az egyik budapesti közgyűjteménnyel. 

Az Axioarton látható képeket, (és a jó, vagy kevésbé jó leírásokat) mi antikváriusok készítjük és bocsátjuk a lap rendelkezésére. Így volt ez ebben az esetben is, ami ugye egyértelművé teszi a "rosszhiszeműségemet". Legalábbis az Ön véleménye szerint, mivel cikke ezt sugalja.

Gyorsan rákerestem a szövegben: le sem írtam a rosszhiszemű szót. Ragozott formában sem.

Köszönöm a türelmét: Földváry Antal, Krisztina Antikvárium

A további disputában bízva, üdvözli, Farkas Gábor Farkas, a Régi Nyomtatványok Tára vezetője

komment

Illés György – a „Papi”

2014. november 02. 08:00 - nemzetikonyvtar

100 éve született Illés György – a „Papi” –, kétszeres Kossuth-díjas operatőr, dokumentumfilmes és tanár, aki még húsz évesen a Filmgyárban segédvilágosítói munkatársként lépett arra a ranglétrára, melynek a későbbiekben a legtetejére ért fel.

Az interjút, melyből a részleteket válogattuk, Csala Károly készítette 1994-ben az akkor nyolcvan éves legendás mesterrel. 

Összeállításunkat a Történeti Interjúk Tára gyűjteményéből munkatársunk, Hanák Luca készítette.

komment

A reformáció emléknapja

2014. október 31. 08:10 - nemzetikonyvtar

1517. október 31-én függesztette ki Luther Márton (Martin Luther, 1483–1546) német Ágoston-rendi szerzetes, a szász választófejedelemség teológiai doktora a wittenbergi vártemplom kapujára 95 pontba foglalt téziseit, amelyeket a katolikus egyház megreformálása érdekében tett közzé. Nézetei hosszas harcok árán utat törtek, és az általa vezetett új irányzat lett az evangélikus, míg a nála is radikálisabb, Kálvin János (Jean Calvin, 1509–1564), genfi reformátor vezette irányzat a református vallás alapja. 

Bár az egyház megújulását célzó katolikus reformtörekvések (új vallási igények és a középkori egyházi struktúrák átalakítása) már Luther fellépését megelőzően is megjelentek, átfogó reformprogram csak a reformáció hatására jött létre ezekből, amelyet a tridenti zsinat (1545–1563) fogalmazott meg. A zsinat rendelkezéseivel megszilárdította az egyházfegyelmet, s a papság legfontosabb feladatául a lelkipásztori szolgálatot határozta meg. Mindenekelőtt pedig pontosította a katolikus egyház tanítását mindazokban a kérdésekben, amelyeket a reformátorok támadtak.

luther.pngLuther arcképe Cranach Lukács fametszete. Fraknói Vilmos: Werbőczi István életrajza, Budapest, Magyar Tört. Társ., 1899. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Luther tanításának lényege, hogy egyedül Isten kegyelméből (sola gratia) és egyedül a hit által (sola fide) jutunk el az üdvösségre. Tanításának forrásául kizárólag a Szentírást ismerte el, tagadva az egyházi hagyomány Bibliával megegyező értékét (sola Scriptura). Csak két szentséget (keresztség, úrvacsora) tartott meg a hétből, elvetette az egyházi rendet, a misét és a szentek tiszteletét. Téziseiben mindenekelőtt bírálta a bűnök pénzzel való megváltását, azaz az egyházi búcsúk pénzért való árusításának gyakorlatát (búcsúcédulák), támadva annak teológiai hátterét is:

Az írás itt folytatódik

komment

Erdészeti lapok – tízéves az EPA!

2014. október 28. 09:17 - nemzetikonyvtar

Őszi sorozatunkban tíz népszerű lapot teszünk ki blogunk legjobban látható virtuális folyóiratolvasójába.

6. Erdészeti Lapok

E lap ... havonként minden hó első napjaiban legalább két nyomott ívnyi terjedtségben fog megjelenni, s annak tiszta jövedelme az erdőszeti irodalom előmozdíttatására fordíttatni. (Előfizetési fölhívás 1862.)

Az Erdészeti Lapok az Országos Erdészeti Egyesület tulajdonában lévő havi lap, melyet 1862-ben Divald Adolf és Wagner Károly alapított Selmecbányán. A folyóirat kiadásának célja a magyar nyelvű erdészeti szakirodalom megteremtése, a szakmai képzettség fejlesztése és az erdészeti szakszemélyzet összefogása volt. Az Erdészeti Lapok meghatározó szerepet játszott a magyar erdészeti szaknyelv kialakulásában és elterjesztésében. A lap 1864-ben a Magyar Erdészegylet közlönye lett. 1866-67-ben Erdészeti és Gazdasági Lapok, majd 1868-tól ismét Erdészeti Lapok címen jelent meg, akkor már az Országos Erdészeti Egyesület közlönyeként. 1873-ban az Egyesület megvásárolta a lap tulajdonjogát Wagner Károlytól - a volt tulajdonosok és a szerkesztő, Bedő Albert egyesületi titkár a lap főmunkatársai lettek. E dátumtól az Erdészeti Lapok Budapesten jelenik meg, tulajdonosa és kiadója pedig az Országos Erdészeti Egyesület. A lap a története során történelmi okokból három kényszerű kiadási szünetet élt meg: 1919-ben, 1944-48. valamint 1950-52 között. Az 1952-től ismét megjelenő lap AZ ERDŐ címet viselte 1990-ig. 1991-től újra a régi címén, megújult tartalmi és formai keretek között jelenik meg az Erdészeti Lapok. Ez a lap nem csupán az Országos Erdészeti Egyesület közlönye, hanem a mindenkori magyar erdészet és erdőgazdálkodás szellemi értékeinek tárháza, iránymutató lámpása, a korabeli erdészeti gyakorlati és tudományos élet tapasztalatainak közreadója és az erdészettörténeti kutatások legfontosabb forrása is egyben.
Forrás: Erdészeti Lapok  

A kiadvány 143 évfolyamának visszamenőleges digitalizálása 2009-ben történt meg az Országos Erdészeti Egyesület és a MEK Egyesület együttműködése keretében. Az azóta megjelent újabb számok az Erdészeti Lapok honlapján kívül szintén felkerülnek az EPA-ba is.

erdeszeti_lapok.png

Hiányolsz a gyűjteményből fontos folyóiratot? Kérjük, segítsd munkánkat a kattintás után megjelenő űrlap kitöltésével, ajánlj olyan kiadványokat, melyek teljes egészében olvashatók vagy letölthetők az internetről. Ide kattintva #tizevesazepa lehet megnézni az összes, munkatársaink személyes ajánlásával is ellátott válogatott dokumentumot.

Magyar Elektronikus Könyvtárban és az Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázisban elsősorban digitálisan már meglévő műveket teszünk közzé, azonban időről időre mi is digitalizálunk. Az olvasói kérések a legfontosabbak, egyre több felhasználó segíti ajánlataival, kéréseivel is munkánkat. 

A folyóirataink frissítései a Twitteren is követhetők: 

komment

Harc a Juta dombnál – Soroksár 1956

2014. október 22. 15:12 - nemzetikonyvtar

2014. szeptember 25-én mutatták be Eörsi László legújabb kutatásának eredményét. Munkatársunknak,  az 56-os Intézet kutatójának a könyvét nem forgalmazzák a könyvesboltokban, csak a könyvtárakban helyezik el.

Lux Antal fedölap.jpg

A borítót Lux Antal tervezte.

Megkértük Eörsi Lászlót, hogy válassza ki a a kötet legizgalmasabb részét.

Ezt a részletet egyrészt azért választottam, mert még ennyiből is többszörösen kitűnik, hogy 1956 egyik nagyon fontos eleme: a civil erőknek a forradalom iránti feltétlen elkötelezettsége és ebből adódó rendkívüli elszántsága, bátorsága. Másrészt úgy érzem, hogy talán sikerül érdeklődést keltenem az iránt: vajon miképp történt az egyik legnagyobb összecsapás a forradalom és szabadságharc történetében?

Harc a Juta‑dombnál

November 4‑én, kora reggel megindult a szovjetek Forgószél fedőnevű hadművelete; az ágyúlövések hallatán Oltványi László ismét értekezletet hívott össze. A parancsnok ismertette az új helyzetet: Kádár János vezetésével megalakult a Munkás–Paraszt Kormány, amely segítségül hívta a szovjeteket, akik hitszegően agressziót kezdeményeznek, tehát véget ért a tűzszünet. Oltványi ismét azt hangsúlyozta, hogy az intervenciós csapatok elsősorban Budapest megtámadását tűzik ki célul, meg kell akadályozni, hogy bejussanak a fővárosba. Arról is tájékoztatta hallgatóságát, hogy központi utasítást nem kapott, sőt az éjszaka folyamán hiába próbálta megteremteni az összeköttetést a nemzetőr‑parancsnoksággal.

 

Mint ismert, előző éjszaka a tárgyaló magyar delegációt – amelyet Maléter Pál honvédelmi miniszter vezetett – a KGB példátlan módon letartóztatta, akárcsak Mecséri Jánost, aki a parlamenti őrség, korábban az esztergomi gépesített hadosztály parancsnoka volt. Bár Nagy Imre miniszterelnök a jól ismert hajnali rádióbeszédében harciasnak tűnt, ám a Nemzetőrség főparancsnokát, Király Bélát nem utasította ellenállásra. A Honvédelmi Minisztérium tábornokai pedig – a szovjet fogságba került elöljárójuk távollétében – kifejezetten megtiltották az intervenciós csapatokkal történő szembeszegülést. Tőlük függetlenül a foglyul ejtett Mecséri is – egy parlamenti telefonhívással – megtiltotta a fegyverhasználatot, de parancsa nem jutott el a Juta‑dombon lévő alegységekhez, ott tehát az utolsó ellenállási parancs volt érvényben.

 

A XX. kerületi nemzetőrségi vezetők még az éjszaka folyamán megbeszélték a helyi katonai parancsnokokkal, hogy szembeszállnak az agresszorokkal. Kitartanak legalább addig, amíg a nyugati segítség meg nem érkezik. Oltványi már ekkor kilátásba helyezte a soroksári felüljáró felrobbantását és a Nagykőrösi út aláaknázását.

 

Először fel kellett mérniük a körzetek stratégiai helyzetét. Megfigyelőket küldtek a Dózsa György útra, a Nagykőrösi útra, a Határ útra, valamint Soroksárra – a soroksári rendőrőrssel megszakadt az összeköttetés –, hogy a begyűjtött információk alapján döntsenek. Egy másik verzió szerint viszont november 4‑én, hajnalban épp a soroksári őrsről jelentették telefonon, hogy hat szovjet harckocsi tart Pest felé, és Oltványi ezért hívta össze a vezetést.

 

A soroksári rendőrőrsön még hajnalban 40‑50 nemzetőr élén megjelent Oláh Ödön, és erélyesen felszólított mindenkit, hogy jöjjenek vele harcolni a Juta‑dombra. A húzódozókat lelövéssel fenyegette, a rendőrök nem mertek vele szembeszegülni. [...]

 

Oltványi azt is megtervezte, hogy erői pontosan hol fogadják az intervenciós csapatokat. A Juta‑domb szélén, a Pesterzsébeti Papírgyártól a Jéggyárig húzódó területen kb. félútig, Gyergyói Ferenc vezetésével a pesterzsébeti 47‑es számú rendőrőrs nemzetőrei foglaltak tüzelőállást. Onnan a Jéggyárig a kerületi rendőrkapitányság mintegy 60 fegyverese. A főút másik oldalán, az ATRA gyártól a Festékgyárig és a Vegyészeti Ktsz‑ig húzódó részen a pesterzsébeti pártbizottság és a tanácsháza épületében lévő nemzetőrök a Vegyészeti Ktsz‑től a Festékgyárig az akkori pesterzsébeti Kossuth Gimnázium szabadságharcosait állították fel.

[...]

 

Mintegy 100‑150 fő várta a 300‑400 méterre vonuló szovjet csapatokat a Juta‑dombon, amelyet ma már hiába keresnénk. Az országban az összes ellenálló csoport közül itt volt a legerősebb katonai támogatás létszámban és fegyverzetben egyaránt.

 

Legelőször 8 óra körül Soroksár felől haladt a főúton egy nagyobb szovjet harckocsizó alakulat, megtámadásukat az esztergomi tüzértisztek túlságosan kockázatosnak ítélték meg. A felkelők kérdőre is vonták a tüzérek parancsnokait, mire Kliebert százados a nagy túlerőre hivatkozott. Azt azonban megígérték, hogy a kisebb egységeket feltétlenül megtámadják. A civilek bejelentették, hogy ha a katonák nem hajlandóak lőni, akkor átveszik a helyüket. 

A könyv hamarosan elérhető lesz a könyvtárakban, de hozzá lehet jutni a soroksári Táncsics Mihály Művelődési Központban is.

komment

Bokor Péter, 1924. szeptember 19. – 2014. október 7.

2014. október 14. 14:32 - nemzetikonyvtar

Október 7-én életének 91. évében elhunyt Bokor Péter, Balázs Béla-díjas dokumentumfilm-rendező, író, dramaturg, érdemes művész.

Október 20-án 13 órakor vehetünk tőle végső búcsút a Farkasréti temető Makovecz-termében.

Századunk című történelmi sorozatát 1965 és 1989 majd 1999 és 2006 között nagy sikerrel vetítette a Magyar Televízió. A Történeti Interjúk Tára több mint 400 olyan interjút őriz melyet Bokor Péter készített – köztük sok órás életútinterjúkat, megismételhetetlen egyedi beszélgetéseket, a XX. század fontos, történeti mozgóképes dokumentumait.

1997-ben B. Révész László Bokor Péterrel készített interjút. 

komment
Címkék: bokor péter

W. A Mozart: A-dúr szonáta (K. 331) 3. részlet

2014. október 03. 09:09 - nemzetikonyvtar

A záró „török induló”-ról ismert A-dúr szonáta (K. 331) autográfjának most azonosított töredékét a külföldi szakmai bemutató előtt elsőként a hazai nagyközönség ismerhette meg 2014. szeptember 26-án. A művet a kézirat felfedezője, dr. Mikusi Balázs, valamint a salzburgi Mozarteum kutatási igazgatója, dr. Ulrich Leisinger és Kocsis Zoltán zongoraművész mutatta be, aki egy korabeli fortepiano kópiáján elő is adta a teljes szonátát. 

Országos Széchényi Könyvtár: Mozart-kézirat bemutató - indafoto.hu

Kocsis Zoltán engedélyével három részletet mutatunk a szonáta előadásából.

A szonáta záró ütemei:

Az A-dúr szonáta kezdetének eredeti kézirata máig sem került elő, a hosszú lappangás után megtalált kottatöredékből Kocsis Zoltán játszott a Kutatók éjszakáján 2014. szeptember 26-án.

 

komment

W. A. Mozart: A-dúr szonáta (K. 331) 2. részlet

2014. október 02. 09:32 - nemzetikonyvtar

A záró „török induló”-ról ismert A-dúr szonáta (K. 331) autográfjának most azonosított töredékét a külföldi szakmai bemutató előtt elsőként a hazai nagyközönség ismerhette meg 2014. szeptember 26-án. A művet a kézirat felfedezője, dr. Mikusi Balázs, valamint a salzburgi Mozarteum kutatási igazgatója, dr. Ulrich Leisinger és Kocsis Zoltán zongoraművész mutatta be, aki egy korabeli fortepiano kópiáján elő is adta a teljes szonátát.

Országos Széchényi Könyvtár: Dr. Mikusi Balázs és dr. Ulrich Leisinger - indafoto.hu

Kocsis Zoltán engedélyével  három részletet mutatunk a szonáta előadásából.

Az alábbi részleten a most megtalált kottából játszik Kocsis Zoltán.

Az A-dúr szonáta kezdetének eredeti kézirata máig sem került elő, Kocsis Zoltán a Mozart korabeli első kiadásból játszotta 2014. szeptember 26-án.

 

komment
süti beállítások módosítása
Mobil