A gyermekkönyvek nemzetközi napján az egykori NDK-ban született ifjúsági képregénysorozat, a Mozaik történetébe nyújtunk betekintést a kezdetektől napjainkig.
Az 1955 végén indult NDK-s képregény napjainkban is népszerű. Mozaik-számok felhasználásával a szerző által készített montázs.
Hans Christian Andersen dán meseíró születésnapja április 2-ára esik. A Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa (IBBY) kezdeményezésére 1967 óta tartják világszerte e napon a gyermekkönyvek nemzetközi napját. Az ünnep célja, hogy a gyermekekkel megszerettessék az olvasást, a könyveket. Tavaly, az évforduló alkalmából írt blogbejegyzésemet a következő módon kezdtem:
„Emlékszem, hogy gyermekkoromban velem is nehezen lehetett megszeretni az olvasást. Pedig akkoriban, a ’80-as években még nemhogy internet és a mai világ multimédiás technikai csodái nem léteztek, de még a VHS-rendszerű videólejátszókat sem ismertük és televíziónk is csak fekete-fehér volt. Amiben ráadásul hétfőn nem is volt adás és a többi nap 10 óra előtt, valamint 12 és 16 óra között pedig a hangyák és a termeszek háborúztak a képernyőn. Bár azt már olvasni tudó koromban is nagyon szerettem, ha édesanyám mesét olvasott fel nekem. Volt két favorit a könyvek között, melyek szinte mindig bevethetők voltak. Ezekben egy fehér mandzsettákkal és gallérral díszített, fekete bundás macska élt át rímekben elmesélt, izgalmas kalandokat. A macska neve is elég beszédes volt, hiszen, ha fajtársainak azt mondták volna, „sicc!”, akkor biztosan uccu-néki, elszaladtak volna. Ennek a derék macskának meg nem volt elég, hogy a bundája színe miatt sokan rossz ómennek tarthatták, de még a neve is ellentmondott a macskalogikának, hiszen Sicc-nek hívták.”
Hamvai-Kovács Gábor: „Nem tud neki ellenállni sem öreg, sem fiatal”. In: Az Országos Széchényi Könyvtár blogja, 2022.04.02.
Ehhez az idézethez annyit tennék hozzá, hogy nem csak a Tankó Béla által készített, elbűvölően varázslatos, színes képekkel illusztrált, Kálmán Jenő-féle Sicc-történetek váltottak ki efféle hatást belőlem. Egy másik mesetörténethez fűződő (mai napig tartó) „szerelmem” kisiskolás koromban kezdődött. Egy szürke, hideg, decemberi napon, iskola után édesapám éppen úszóedzésre vitt, amikor egy útba eső újságosbódé kirakatában megláttam egy izgalmasnak ígérkező képregény borítóját. Apukám, hogy – az egyébként rendszerint nem túl magas – edzéskedvemet növelje, megvette nekem az újságot. Miután általában én érkeztem elsőnek az uszodába, már edzés előtt, a medence szélén ücsörögve elkezdtem olvasni a történetet. A hangulat pont vízhez illő volt, hiszen a képregényben egy viharos tengerre kifutó, piros-fehér sávos latin vitorlával ellátott kalyibás bárkán egy mókás kinézetű, nagy orrú, pödört bajszú, körgalléros cingár alak menekült két társával, három, fémcsatos vastag bőrövvel körbefogott, barna bőrmellényt viselő manószerű karakter elől. Persze a menekülőket a tengeren az óriási vihar utolérte, minek következtében a kis lélekvesztő zátonyra futva elsüllyedt. Az üldöző manók sem jártak sokkal jobban, hiszen az ő csónakjuk egy kis sziget partjaira sodródva tört darabokra. A kalandos hajóút végén a szigeten lévő romos erőd urai, felébresztették – a fegyverek és egy kincsesláda társaságában, báránybőrbe burkolózott, bojtos hálósipkában jóízű álmát alvó – urukat, egy kalózkapitányt. Majd csónakkal kihajóztak megmenteni a zátonyon csücsülő nagy orrú, pödört bajszú alakot és társait. Akkor még nem tudtam, hogy egy hosszú évek óta tartó (és még évtizedekig folytatódó) kaland kellős közepébe csöppentem. Persze az már egészen kicsi gyerekfejjel is feltűnt, hogy ennek a történetnek vannak előzményei és folytatódik valahogy. A borító alapján is kiderült, ez a Mozaik folyóirat 1982. decemberi „Fekete bárka” címmel megjelent száma.
A Mozaik-számokból elszórtan-foghíjasan később is kaptam. A történetek varázslatos aprólékossággal kidolgozott rajzai teljesen elbűvöltek. Azonban az mindig is zavart, hogy soha nem volt vége a történeteknek egy-egy füzetben. Így rendszerint nem derült ki, mi történt az adott részben elmesélt kalandok végén. Például, amikor egy ókori görög harcoshoz hasonló figura megjelent a manók segítségét kérve, és később az egyik manóval egy sziklacsúcs tetején álló templomban rekedtek egy tűzvész során, vagy amikor hőseinket elrabolta egy jeti a Himalája egyik barlangjából. Megelégelve ezt, elhatároztam, hogy elkezdem gyűjteni a Mozaik-számokat. Hiszen ezek a történetek nem értek véget egy-egy résznél, mindig folytatódtak a következő számokban. A gyűjtőmunkámba alaposan besegített egy iskolai papírgyűjtés is, amikor a MÉH-telepre szánt anyagból kiguberáltam vagy hat évfolyamra való, addig megjelent Mozaikot. Ezekből kiokosodva megtudtam, hogy a három manó, akiket Abraxnak, Brabaxnak és Califaxnak hívtak elég változatos kalandokat éltek át. Ugyanis részt vettek a Rákóczi-szabadságharcban, találkoztak XIV. Lajos francia királlyal, majd időutazóként Don Quijote korába kerültek, innen a Csetepaté Márkinak nevezett cingár, körgalléros, pödört bajszú ellenségükkel visszakerültek a keresztes háborúk korába. Majd találkoztak amazonokkal, egy maharadzsával és fűszoknyás maláj kalózokkal (akkor épp ott tartott a történetfolyam). Sőt, a guberált példányok közt olyan régebbi számokat is felfedeztem, melyekben más karakterek játszották a főszerepet. Az Abrafaxokhoz (így hívták együtt a három főhőst) hasonlóan ezek is manók voltak, de a nevük Dig, Dag és Digedag volt, vagyis a Digedagok. A ’80-as években az információáramlás jóval szűkebb spektrumot ölelt fel, így még nem nagyon tudtam ezeket az eltérő karakterekkel megjelent régi számokat mire vélni. Ennek ellenére tökéletesen boldog voltam a Mozaik-kollekciómmal… egészen 1990 nyaráig. Ugyanis ez év júliusában – egy, a mongol invázió korabeli Japánban zajló történet kellős közepén – a három manó idő- és történelemben való bolyongása megszűnt létezni. Legalább is magyar nyelven.
A kezdet és a vég, vagyis Digedagék kalandjainak első és utolsó száma, plusz a ráadásszereplés az 500. Mozaikban. Mozaik-számok felhasználásával a szerző által készített montázs.
Egy mély és hosszú álom következett ezután. Annál örömtelibb volt az ébredés. Ugyanis, amikor már az egyetemi almamater padjait koptattam, akkor fedeztem fel egy újságosnál 2001 októberében, hogy ismét látható a kirakatban, ráadásul a kurrens kiadványok között Mozaik. Felfedezésem után az újságosbódé polcán lévő példány hamar gazdára talált személyemben. Ez kétségtelenül Mozaik volt Abrafaxokkal. Bár nem az abbamaradt középkori japán történetet folytatódott, hiszen itt az ókori Görögország szolgált helyszínéül egy kezdődő kalandnak. Azonban az újságban írt kísérőszövegekből kiderült, hogy ez egy jó néhány évfolyammal későbbi történet kezdete. De azért már olvashattam tervekről, melyek az abbamaradt japán kaland közvetlen folytatásáról, a kurrens és az elmaradt számok közötti foghíj bepótlásáról, gyűjtőkiadványokról, sőt a másik három karakter, vagyis a Digedagok összes kalandjainak magyar nyelvű kiadásáról szóltak. Ezek a tervek mára jórészt materializálódtak is.
De mi is ez a gyerekek és felnőttek szívét egyaránt heves dobogásra késztető kiadvány? Az eddig olvasottak alapján joggal merül fel bárkiben a kérdés: hogy lehet egy képregénynek ekkora varázsa, hogy ma is generációk rajonganak érte? Mi a Mozaik képregényújság története? A kaland kezdete a vasfüggönnyel kettészabdalt világ keleti felében, az egykori NDK-ban kezdődött, 1955-ben. A Mozaikot ekkor alapította ugyanis a magyar Móra Könyvkiadó kelet-német megfelelője, a Verlag Neues Leben. A személyi kultuszoktól hemzsegő kommunista blokkban élő, eredetileg üvegfestőnek tanult grafikusművész, Johannes Hegenbrath (1925–2014), művésznevén Hannes Hegen kezdeményezte egy vidám, szellemes, humoros bölcsességekkel és tudományos ismeretterjesztéssel átszőtt képregény megjelenését. Az akkor éppen a Nyugattal rivalizáló NDK kultúrpolitikai vezetőinek kapóra jött Hegen ötlete, mondván, ezzel az NSZK-ból illegálisan beáramló „szennyirodalomnak” minősített nyugati képregényeket lehetne ellensúlyozni. 1955 karácsonyán jelent meg az első szám, melyben három manó Dig, Dag és Digedag játszották a főszerepet. A manók nevéhez egyébként egy anekdota szerint Hegen faliórájának ketyegése adta az ihletett, mely a „tik-tak-tiketak” hangokat adta ki magából. Ebből alliterálva kapta nevét Dig, Dag és Digedag. 1956-ban és 1957 első felében negyedévente jelent meg a Mozaik, majd áttértek a havi rendszerességre. Eleinte még nem dőlt el teljesen, hogy csak a manófigurák kapják a főszerepet, hiszen a 3. és az 5. számban állatkarakterek szerepeltek. Ennek oka, hogy ekkoriban külföldön nagyon népszerűek voltak Donald Kacsa és Miki Egér kalandjai és hát a kultúrharc jegyében mindent fel kellett használni. Azonban Digedagék annyira népszerűek lettek, hogy később nem volt szükség ezekre az állattörténetekre. Hannes Hegen mellett meg kell említenünk egy (legalább annyira kommunista-, mint náciellenes családból származó) személyt, aki operaénekesi pályája mellett a rajzoláshoz és íráshoz is vonzódott. Ő volt Lothar Dräger (1927–2016), aki 1958-ban csatlakozott a Mozaik csapatához. Később ő írta az Abrafaxok történeteit 1976-tól 1990-ig. De ne menjünk ennyire előre az időben.
Eleinte még nem dőlt el teljesen, hogy csak manófigurák kapják a főszerepet, hiszen a 3. és az 5. számokban állatkarakterek szerepeltek. Mozaik-számok felhasználásával a szerző által készített montázs.
A Digedagok 1955 és 1976 között, húsz évfolyamon át játszották a Mozaik történeteinek főszerepét. Hegen alapkoncepciója az volt, hogy a három főszereplő különböző történelmi korokban (köztük a jövőben is) különböző helyeken keveredik kalandokba és a végén rendre az emberi jóság, segítőkészség és furfang segítségével legyőzi a gonoszokat. Teszik mindezt vér és erőszak nélkül. 1960-ban a Verlag Junge Welt kiadó vette át a Mozaikot, mely 1971-től (más országok mellett) Magyarországon is terjesztette a lefordított számokat. Digedagék kalandjai eredetileg elég foghíjasan jelentek meg magyar nyelven 1971-től 1976-ig. Egy közel-keleti-, egy western-, és egy középkori Velencéből induló lovagtörténet részleteit olvashattuk magyarul. Később, 1987-ben a Móra Könyvkiadó egy gyűjtőkötetben Dani Tivadar fordításában kiadta a westerntörténet első hat számát is, melyben egy mozgalmas és izgalmas, Mississippin zajló lapátkerekes gőzhajóversenyt követhettünk nyomon, újságírókként szereplő hőseink tudósításában. A precíz részletességgel kidolgozott rajzok nemcsak szépek, de kiválóan megjelenítik az 19. századi Amerika világát. Mára már a Digedagok történeteit övező homály a magyar Mozaik-rajongók számára is megszűnt. Hiszen – 2005 és 2020 között – a Rácz András nevéhez köthető Ratius és az Időkapu kiadók jóvoltából az összes Digedag-kaland megjelent egy ötvenrészes, gyűjtőkötetekben kiadott sorozat keretein belül.
A Digedagok kalandozásai általában két-három éves ciklusokat foglaltak magukban.
Az első kalandok még nem köthetők történelmi korokhoz, egy kapzsi szultán elől menekülve hőseink kalózokkal kerülnek kapcsolatba, majd egy kincses szigetre kerülnek. A szigetről egy állatcirkuszt alakítva kerülnek az ókori Rómába, ahol megkezdődik a történelmi időkhöz és helyszínekhez köthető történetek sora. Az ókori birodalomból teljesen földlakóknak kinéző, más galaxisból érkezett lények viszik őket magukkal bolygójukra. Ebben a sorozatban nagy hangsúlyt kap a technika, a technikai fejlődés és annak zsákutcái, valamint a történelmi találmányok bemutatása is. Ez utóbbi megjelenítése elmésen megoldott keretek közt zajlik, a Földre visszatérő hőseink mesélnek az idegeneknek az űrhajóban. A technikatörténeti mesékben megelevenedik a történelem is, hiszen egy-egy találmány felfedezésénél működnek közre a Digedagok is. A Földön, a korábban magyarul megjelent csonka, középkori lovagtörténet folytatódik, ahol a Római kalandban egymástól elválasztott karakterek újra összetalálkoznak (az űrbe csak két manó utazik). A gőzhajóversennyel kezdődő nagyon hosszú, nagyon mozgalmas vadnyugati történet részletesen kimerítő tükör a békebeli Amerika világáról, rabszolgaszöktetőkkel, indiánokkal, vadnyugati vasúttal, kincsvadászokkal, tengeri hajóskapitányokkal, mindez Mozaik-stílusban. Végül egy (a kezdetihez hasonló) közel keleti történet az, melynek záró oldalán elbúcsúznak a Digedagok olvasóiktól. Digedagék ezt követően egyszer még felbukkannak egy kurrens Mozaik-kiadványban. Az Abrafaxok kalandjainak 500. részében (mely magyar nyelven 2006 márciusában jelent meg) egy inka piramis mélyén lévő „fénycsapdában” lelnek rájuk az Abrafaxok, ahonnét az egyik karakter kiszabadítja őket.
Az 1976-ban színre lépő Abrafaxok a Digedagokkal ellentétben már jellemvonásaikban, belső tulajdonságaikban is jól elkülöníthetők egymástól. Mozaik-számok felhasználásával a szerző által készített montázs.
1976 volt az az év, amikortól a Mozaik-kalandokat új karakterek élik át, akik az egymástól szinte csak kinézetükben különböző Digedagokkal ellentétben már jellemvonásaikban, belső tulajdonságaikban is jól elkülöníthetők egymástól. Ahogy az Abrafaxok kalandjait bemutató első számban is olvashatjuk:
„Abrax titkos – és mondjuk meg boldogtalan szerelmese volt a fegyvereknek. És bár bátran, derekasan részt vett minden ütközetben, soha, de soha nem vitte semmire. … Brabax nem sokra tartotta az álmodozást. A tudomány izgatta és a technika. E két dolog segítségével akarta előbbre vinni a világ ügyét. … Califax! Hej Califaxnak egyetlen komoly gondja volt: az hogy legyen mindig elég az elemózsia! Igazi haspóknak ismerték, akinek mindenött és mindig csak az evésen járt az esze.”
Lothar Dräger: Mozaik Abrafax könyvek. 1. Dalmácia, Budapest, Ratius, 2006. 3. – Törzsgyűjtemény
Hogy miért történt ez a karakterváltás? A Verlag Junge Welt, postai terjesztésre hivatkozva át akart térni (át is tért) a korábbi 24 oldalról a 20 oldal terjedelemre. Hegen nem szerette volna ilyen formában folytatni a Mozaikot, és végleg letette a ceruzát. Mivel a Digedag-történetek kiadásának joga legnagyobb részt őt illette, ezért nem is engedélyezte azok megkurtított formában való folytatását. Később élete végéig a Digedag-történetek húsz évfolyamának újabb és újabb kiadásaiból élt. Viszont Lothar Dräger és a kiadó komoly bajba került Hegen távozásával. Adva volt egy nagyon népszerűvé vált képregény, amit jogi okok miatt nem tudtak folytatni. Ekkor vetett fel Dräger a szerkesztőségben egy ötletbörzét rajzolói között. Ennek eredményeként a később az „Abrafaxok mamájaként” emlegetett Lona Rietschel (1933–2107) vázlatai adták az alapját a bemutatott három új karakter, Abrax, Brabax és Califax színre lépésének. Az elnevezésénél természetesen itt is szerepet kapott az alliteráció, hiszen a szerkesztőség tagjainak nagyon tetszett, hogy a három név egybemondva úgy hangzik, mint egy mesebeli varázsige. Rietschel időtálló, gyermektermetű, kortalan figurákat rajzolt, melyek az akkori képregényfigurák többségétől eltérően kezdettől fogva háromdimenziós hatást keltettek, akiket gond nélkül lehetett ábrázolni minden irányból. Rietschelre egyébként nagy hatással volt az Asterix-történetek rajzolója, Albert Uderzo is. A foghíjas, töredezett Digedag történetekkel ellentétben az Abrafaxok kalandjait feldolgozó Mozaik a magyar olvasóközönséget is havi rendszerességgel elérte. A fordítás miatt az eredeti keletnémet számokhoz képest egy havi csúszással jelentek meg a magyar számok, egészen 1990 júliusáig. Az újság Kelet-Berlinben készült és Lipcsében nyomtatták. Magyarországon a Magyar Posta terjesztette. A rendszerváltás után a német Mozaik is komoly válságba került, a kiadást a Verlag Junge Welt-től a PROCOM vette át, később a Steichen für Steichen Gmbh kiadóhoz került a Mozaik. A válságnak esett áldozatul a magyar nyelvű kiadás is, így 1990 júliusa után magyar nyelvű Mozaik csak 2001 októberében jelent meg. Ez két lelkes rajongónak, Prekop Csabának és Cselovszky Róbertnek köszönhető, akik egy nemzetközi könyvvásáron bukkantak rá a folyóiratra és sikeresen meg is állapodtak a kiadóval a magyar nyelvű számok újraindításáról. Mozaikhoz köthető magyar nyelvű kiadványok ma is megjelennek hellyel-közzel különféle kiadók (Ratius, Időkapu) által, melyek valójában a már említett Rácz András nevéhez köthetők.
Az a bizonyos, a középkori Japánban zajló történet, melynek befejezésére több mint egy évtizedet vártak a magyar olvasók, miközben megismerkedhettek az ókori görög kalanddal is. Mozaik-számok felhasználásával a szerző által készített montázs.
Az Abrafax-történeteknél folytatták a Hegen által meghatározott koncepciót, mármint hogy a főszereplők az emberi jóság, segítőkészség és furfang segítségével győzik le a gonoszokat, mindezt vér és erőszak nélkül. A történetek általában a naptári évhez igazodó kerek (egy, kettő, vagy három évet kitöltő) évfolyamok, melyek a magyar kiadásoknál (1990. júliusig) egy hónapos csúszással, adott év februárjában kezdődtek és egy januári számmal végződtek. A kalandok itt is történelmi korokban és helyszíneken játszódnak. Mivel gyakran előfordul, hogy két egymást követő kaland történelmi korszaka emberöltőket, évszázadokat, vagy évezredeket meghaladó módon eltér egymástól, ezért meseszerű elemként megjelenik az időutazás jelensége hőseink életében. A kezdeti, 17. század második felében játszódó kalandban a manók leszerelt zsoldosként jelennek meg a Török Birodalom és Velence határmezsgyéjén elterülő dalmát tengerpart vidékén. Talán a 17. századi zsoldos mivolt határozta meg karakteres kinézetükhöz tartozó ruházatukat is, a visszahajtott bőrcsizmába gyűrt szűk nadrágjukat, a vastag, csatos bőrövvel összefogott, fehér ingre húzott, barna börzekéjüket, melyekben jó másfél évtizednyi kalandozás alatt láthattuk őket. A „Dalmácia” sorozatban az itáliai mókamesterrel, Harlekinnel bejárják a Velencei Köztársaság csatornáit is. A következő két évfolyamnyi kaland nagyon kedves lehet a magyar olvasók szívének, hiszen ebben a Rákóczi-szabadságharc kellős közepébe kerülnek, melyben a német Paprika Jancsi mellett a magyar Lúdas Matyi is cimborájuk lesz. A történet végén segítenek elfoglalni II. Rákóczi Ferencnek Munkács várát, melynek megünneplése során Lúdas Matyi a tábortűz mellett elmeséli a kaland utolsó füzetét kitöltő, Fazekas Mihály által megírt kalandját.
A Mozaik lapjain felbukkantak híres történelmi személyek, mint II. Rákóczi Ferenc, Erzsébet királyné, vagy XIV. Lajos, a Napkirály mellett olyan mesehősök is, mint Lúdas Matyi vagy Don Quijote. Mozaik-számok felhasználásával a szerző által készített montázs.
Innen Párizsba mennek, hogy kieszközöljék XIV. Lajos király támogatását, de mindez kudarcba fullad. Ekkor kelnek át a Pireneusokon, ahol időutazáson vesznek részt és a 16. századi Spanyolországban kötnek ki. Nem más fogadja őket, mint Cervantes két hőse, Don Quijote és Sancho Panza. De a két ismert mókamester mellett itt ismerkednek meg a Mozaik-történetek legemblematikusabb antihősével, a már említett Csetepaté Márkival, aki nem mellesleg – rajzolás szempontjából – Lona Rietschel kedvenc negatív karaktere volt. Egy újabb időutazás után találkoznak egy másik emblematikus figurával, Nagy Sándor katonájának egyik leszármazottjával, Alexszel, aki hosszú évekig lesz állandó társuk a további történetek során. Indiában, Malájföldön való kalandozások után eljutnak Japánba, mely kaland végét hosszú kényszerszünetet követően ismerhették meg a magyar olvasók. Japán után Kína, majd Barbarossa Frigyes Német Római Császársága a helyszíne a cselekménysorozatnak, ahonnét a dinoszauruszok korából eljutnak annak a bizonyos ókori görög kalandnak a kezdetéhez, amely a magyar nyelvű Mozaik újjáéledését jelentette. Periklész Hellasza után Ehnaton fáraó Egyiptoma következik, ahol felfedezik halottnak vélt ellenségük, Csetepaté Márki kőszobrát, sejtetve ezzel az olvasót, hogy ez a karakter a manók elpusztíthatatlan ellensége. Majd következik egy 16. századi Spanyolország–Dél-Amerika–Anglia-körutazás II. Fülöp királlyal, indiánokkal, Sir Francis Drake-kel, és az elmaradhatatlan Csetepaté Márkival. A következő sorozatban a Magyarországon is áthaladó Orient Expresszen folytatódnak a kalandok, ahol Erzsébet királynő és az akkor még suhanckorú Musztafa Kemal Atatürk is megjelenik. A magyar kiadások egy 1920-as években zajló amerikai kalandig jutottak el, de aki kíváncsi rá a német Mozaik honlapján napjainkig követheti az eseményeket.
Lona Rietschel kedvenc negatív karaktere: Don Ferrando, azaz Csetepaté Márki az egyik legemblematikusabb, elpusztíthatatlan antihőse a Mozaik-történeteknek. Mozaik-számok felhasználásával a szerző által készített montázs.
A szigorú értelemben vett Mozaik-sorozatok és azok gyűjtőkötetei mellett önálló könyvek is megjelentek az Abrafaxokkal. Ezekből több magyar nyelven is olvasható, úgymint a Detektív palánták, a Na még egyszer Robin, vagy a Kongó. Abrafaxok Afrikában című kiadványok. A kétezres években rajzfilmen is láthatóvá váltak hőseink, melynek elkészítésében az akkor már nyugdíjas korú Lona Rietschel is jelentős szerepet vállalt. És ha valaki azt gondolná, hogy a Mozaik-történetek jellemzően fiúknak készültek (hiszen mind a két sorozat három-három főszereplője kortalan férfi), akkor ezt a tévhitet el kell oszlatnom. A német Mozaik csapat három női manókarakterrel is indított egy sorozatot, akik az Abrax, Brabax, Califax nevekre utalva az Anna, Bella, Caramella nevekre hallgatnak. Hogy vajon ők „összejöttek”-e az Abrafaxokkal, netán a Digedagokkal? Akit érdekel, javaslom, járjon utána.
Akár a Digedagok, akár az Abrafaxok a főszereplői a Mozaiknak, el kell mondani, hogy az irántuk való rajongás sok tekintetben hasonlít az értékes kiadványokra vadászó, megszállott bibliofilek gyűjtéseihez. Rajongók számára egy eredeti Digedag-füzet minden pénzt megér. A Mozaik-gyűjtők adásvétele általában nem publikus, de hírek keringenek olyan megszállott rajongóról, aki a 2000-es évek közepén kerek egymillió forintot fizetett egy hiánytalan Mozaik-sorozatért. A ’70-es években megjelent egy-egy hibátlan szám ára tízezrekben mérhető. De a Mozaik nemcsak Magyarországon nagyon értékes. Ezzel kapcsolatban hadd idézzek a Mozaik összefoglaló könyvének első részéből:
„Éppen a könyv szerkesztésének idején láthattak a kora délutáni órákban a tévénézők egy Hawaii-n játszódó Magnum-epizódot, melyben Tom Selleck egy régi Mozaikra bukkanva így kiáltott föl: – Fiúk, nézzétek, mit találtam: Dig, Dag, Digedag! tudjátok, micsoda kincs ez az újság?! A film írói nagyjából jól mérték föl a régi Mozaikok értékét. A történet végére ugyanis kiderül, hogy az eladott újságból fedezték Magnum kórházi ápolásának költségeit, ami – az USA ellátórendszerét ismerve – borsos összeg lehetett.”
Rácz András (szerk.): Mozaik nagykönyv. Összefoglaló kötet a magyar Mozaik történetéről. 1971–2006, Budapest, Ratius Kiadó, 2006, 60–61.
A szigorú értelemben vett sorozatok és azok gyűjtőkötetei mellett önálló történeteket tartalmazó Mozaik-könyvek is megjelentek. Mozaik-számok felhasználásával a szerző által készített montázs.
Köszönet Rácz András úrnak a képek felhasználási engedélyezéséért.
Felhasznált irodalom
- Hannes Hegen: Digedag könyvek sorozat. 1–50, Budapest, Ratius, Időkapu, 2005–2020.
- Hannes Hegen: Digedagék Amerikában, Budapest, Móra, 1987.
- Lothar Dräger: Mozaik Abrafax könyvek. 1–19., Budapest, Ratius, 2006–2010.
- Hannes Hegen–Lothar Dräger (szerk.): Mozaik, Berlin, Verlag Junge Welt, 1971–1992; 2001–2010.
- Die Digedags. Honlap
- Mosaik steichen für steichen verlag. Honlap
- Mosa.Pedia. Honlap
- Mozaik: Digedag sorozat. Kepregenydb.hu honlap
- Mozaik képregényújság. Wikipédia (magyar kiadás)
- Rácz András (szerk.): Mozaik nagykönyv. Összefoglaló kötet a magyar Mozaik történetéről. 1971–2006, Budapest, Ratius Kiadó, 2006.
Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)
Kis bárány – Digitális Képkönyvtár
Nagy csokor tulipán – Digitális Képarchívum
A Szent Sír kápolnájának bejárata Jeruzsálemben. In. Vasárnapi Újság, 45. évf., 15. sz. (1898. április 10. ) – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása. 
Balló Ede: Piéta – Az Országos Képzőművészeti Társulat téli kiállításából. In: Vasárnapi Újság, 39. évf. 51. sz. (1892. december 18.), 875. – 
Jónás Gabriella 
Valentin Alekszandrovics Szerov: Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij. A kép forrása: Wikipédia
Zala György: Gábriel arkangyal a Hősök tere obeliszkjén. A kép forrása: 
