A székely szabadság napján a székelyek eredetéről és katonai szerepéről közlünk összeállítást. 
Székely lófő a 17. századból. In: B. Szabó János – Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege, Budapest, Zrínyi, 1996. – Törzsgyűjtemény
Varga Ágnes munkatársunk írásában a március 10-i évforduló megemlékezésének témája kapcsán olvashatjuk az alábbiakat:
„1851 és 1854 között Székelyföldön az osztrák abszolutista, elnyomó uralom ellen szervezett felkelés, szabadságmozgalom robbant ki. A székelyföldi fegyveres felkelésnek a nemzeti függetlenség, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc folytatása és győzelemre vitele volt a célkitűzése. A mozgalmat az osztrák kormányzat elfojtotta és kivégzésekkel torolta meg. 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten, valamint 1854. április 29-én a sepsiszentgyörgyi Őrkőnél az ellenállás szervezőit kivégezték. Az események és a kivégzett székely vértanúk emlékére a Székely Nemzeti Tanács 2012 januárjában döntött arról, hogy minden esztendő március 10-e legyen a székely szabadság napja, ami egyben a székelység összetartozásának szimbólumát is jelenti.”
Varga Ágnes: A székely szabadság napja. In: Az Országos Széchényi Könyvtár blogja, 2022. 03. 10.
A blogbejegyzésben elénk tárul az 1848-49-es szabadságharc utóéletében megjelenő mártír hősök, Bágyi Török János, Martonosi Gálfi Mihály, Nagyváradi Horváth Károly és társaik elleni, az Alexander Bach katonai jellegű rémuralmának, a köznyelvben csak „kötélkorszaknak” nevezett időszakban történt – a Habsburg-rémuralomra jellemző – kegyetlen megtorlása. Az említett hősök célja volt az 1848-as Mit kíván a magyar nemzet című híressé vált röpirat 12. pontjának, az Erdély Magyarországgal való uniójának a megvalósítása. A székelység szabadságharca és a magyar nemzethez való tartozásának küzdelme, úgy látszik, nemcsak napjaink sajátossága, hanem már a korábbi évszázadok jellemzője is volt. De kik is azok a – mindenféle történelmi korszaktól és politikai berendezkedéstől függetlenül – magyarságukhoz való tartozásukat tűzzel-vassal, foggal-körömmel védő székelyek? Arany János Toldi estéje című elbeszélő költeményében egy dalnok énekébe ágyazva olvashatunk Szent László király végső csodatettéről, ahol megjelennek a székelyek is ekképpen:
„Monda Lajos a nagy király:
Eredj szolgám, Laczfi Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre:
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tízezernyi lófő székely.
Kél Budáról Laczfi Endre,
Veszi útját Nagy-Váradnak;
Kölestermő Kunság földén
Jó csatlósi áthaladnak;
Várad kövecses utcáin
Lovuk acél körme csattog,
Messzefénylik a sok fegyver,
Messzedöng a föld alattok.
[…]
Három teljes álló napig
Vívott a pogánnyal Laczfi;
Nem hiányzott a székely szív,
De kevés a székely harcfi
Míg a tatár – több mint polyva,
Vagy mint a puszták fövénye –
Sivalkodik, nyilát szórja,
Besötétül a nap fénye.”
Arany János: Szent László. In: Arany János összes költeményei, Budapest, Arcanum, 1998. Az Arany János összes költeményei (sajtó alá rendezte: Keresztury Mária és Keresztury Dezső, Budapest, Szépirodalmi, 1962.) című kötet alapján. – Magyar Elektronikus Könyvtár
A 16. században megjelenő „hagymafejes” buzogányt leszámítva így nézhettek ki az Arany János versében harcoló székelyek. A kép forrása: Hidán Csaba: Hunyadi János, a törökverő. Történelmi oktatófilm. In: A Magyarságkutató Intézet honlapja
A versidézetből az derül ki, hogy a székelyek meghatározó módon katonáskodással foglalkozó társadalmi szerepet töltöttek be történelmünk során. A „három részre szakadt Magyarország” korának legnépszerűbb hadtörténésze, Nagy László Székelyek a hadak útján című művében három csoportra osztja középkori és kora újkori társadalmukat, úgymint: előkelők (primores); lófők (primipili) és közszabadok (pedites pixidarii – vagyis „gyalogos puskások”). Emellett a történész említést tesz jobbágysorban élő székelyekről is, akiknek „a török- és Habsburg-ellenes küzdelmekben való részvétele számos ellentmondást tartalmazó, vitatott területe korunk történetírásának és hadtörténetírásának is”. A székelyek eredetéről a régész és laikus körökben is fogalommá vált László Gyula neves régész-grafikusművész a következőképpen vélekedik:
„Krónikáink szerint a székelyek Attila népe voltak. Az újabb történeti felfogás a Székely, a Varsány és a Tárkány törzseket az avar korból – ha ugyan nem még előbbről – származtatja. Anonymusnál, Ősbő és Velek hadjáratának leírásakor (50. fej.), azt olvassuk, hogy: »Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ősbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt, Ősbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba. A székelyek fiaikat azonnal elküldték Árpád vezérnek...« Anonymus szövegét megerősíteni látszik a következő tény: a keleti, pusztai államszervezésben a csatlakozott vagy legyőzött népeket a határokra, a peremekre telepítik le, és ezek a hadban elöl járnak. Nos, a székelyek két határvidék őrzői voltak: az erdélyi részek végeit védték, és a nyugati határszélen is hallunk róluk és a besenyőkről. Mivel azonban határszélen éltek, s nem bent a honfoglalók szállásai közt, nyelvük eleve is magyar kellett, hogy legyen, mert hiszen hol magyarosodtak volna el? Feltevésem szerint a székelyek és az előbb említett törzsek az első honfoglalás népei voltak, akiket Árpád magyarjai már itt találtak, ők mentek a honfoglalók elé, szövetséget ajánlva nekik.”
László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, Budapest, Kairosz, 2019, 14. – Törzsgyűjtemény
16–17. századi székely katonák. In: B. Szabó János – Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege, Budapest, Zrínyi, 1996. – Törzsgyűjtemény
A hunoktól való eredet egyébként a történelem során meghatározó a székelyek köztudatában és a magyar történetírásban egyaránt. Verancsics Antal esztergomi érsektől Szádeczky Kardoss Lajos jeles Erdély-kutatóig gyakorlatilag ezt senki nem vonta kétségbe. Ady Endre Csaba új népe című versében is megjelenik a hun–székely–magyar szimbiózis tudata. A trianoni békediktátum után a Csanádi György és Mihalik Kálmán által írt Székely himnusz sorai közt is ott szerepel a székely népet „csillagösvényen” győzelemre vezető Csaba, hun királyfi. Wass Albert szavaival Attila legkisebb fiának, Csabának a székelység – és az oly gazdag magyar mondavilág – a következőket tulajdonítja:
„Attila halála után vezér nélkül maradt a hun birodalom. Nem tudták eldönteni a nemzetségek fejei, hogy melyik fia volt érdemes arra, hogy kezébe vegye Isten kardját. Voltak, akik Aladárt, az idősebbiket kívánták. Mások legfiatalabb fia, Csaba mellett kardoskodtak. Aladár máris bátor harcosnak, bölcs vezérnek bizonyult. Csaba születésekor viszont jóslatot olvasott ki a táltos a csillagokból s a jóslat szerint ő menti meg a hun nemzetet a végső pusztulástól. E jóslat értelmét azonban nehéz volt komolyan venni, egy hatalmas és verhetetlen hun birodalom közepén.
[…]
A hunok belviszálya két teljes esztendeig tartott. A második év végén Aladár elesett a csatában, ahol testvér harcolt testvér ellen. Halála után Csabának sikerült egyesíteni a maradék hunokat, negyvenezer harcost és mint egy sebzett párduc, csapott le velük az álnok gótokra. Ugyanakkor szekérre rendelt minden asszonyt és gyermeket, s indította őket keletnek, az erdélyi hegyek irányába. Miután végzett az ellenséggel, megmaradt harcosaival ő is követte a szekértábort, be a hegyek közé.
Az Oltárkő meredek sziklafalai alatt állította meg Csaba vezér maradék hunjait.
– Odafönt – mutatott föl a sziklacsúcsra – apám madara, a Turul építi a fészkét s neveli fiait. Ezt az erdőkkel, hegyekkel körülvett országot számotokra teremtette az Úr, hunok maradék népe. Az erdők tele vannak vaddal, a folyók, patakok hallal. Kis idő múlva úgy megkedvelitek ezt a földet, hogy élni sem tudtok majd máshol. Hunok, Attila népe, a ti országotok ez. Máshol nincs hely számotokra a föld kerekén. Itt kell megmaradjatok.”
Wass Albert: Válogatott magyar mondák és népmesék, Pomáz, Kráter, 2002, 25. – Törzsgyűjtemény
A kora újkorban a lófők megmaradtak a lovas-íjász harcmodornál. A kép forrása: Hidán Csaba: A nagyságos fejedelem és a segesvári százok. Történelmi oktatófilm. In: A Magyarságkutató Intézet honlapja
A középkorban a székelység, a László Gyula által is említett két csoportba tartozhatott: a keleti és a nyugati székelységbe. A középkori Magyar Királyság területén élő székelyek a nyugati országrész határvármegyéinek ispánságai – kezdetben határispánságok – alá tartoztak, a nagyobb tömbben élő keleti székelység felett pedig a 13. század elejétől az ún. székelyispán állt. Ők a székelyek katonai parancsnokai és legfőbb bírói és a középkori székely közigazgatás vezetői voltak is voltak egyúttal. Az idézett, 14. században játszódó Arany János által megverselt Szent László-legenda idején már a kisebb létszámú nyugati székelység teljesen beleolvadhatott a magyarságba. A keleti székelység az áttelepítései során, hasonlóan más nemzetiségekhez, mint a besenyők, szászok, kunok – az ország más közrendű népeitől eltérő – kiváltságos jogot kapott vagy, ahogy mai divatos szóhasználattal mondanánk, saját önkormányzatban éltek. A székelyek kezdetben valószínűleg vérségi kötelékeken alapuló nemzetségi szervezetben éltek. Még a 16. században is kimutatható az archaikus gyökerű nemzetségeik és azon belüli ágak tovább élése. Közösségeiket az oklevelekben „Székely universitas”-nak nevezik. Szokásjoguk alapja a személyes szabadság és a közös tulajdon volt, földjeiket is közösen birtokolták. A XVI. században hét székely önkormányzati egység, ún. „Szék” létezett: Udvarhely-, Maros-, Aranyos-, Csík-, Sepsi-, Kézdi-, Orbaiszék. Az utóbbi három kisebb szék egyesüléséből lett a XVII. század elején Háromszék. Erdély 1590 körül keletkezett címerében a Nap és a Hold a székelyeket, mint (a turulmadárral jelölt magyarok és a hét bástyával ábrázolt szászok melletti) rendi nemzetet jelképezi. Erdélyi László A székelyek eredete című művében a mai történelemtudomány kritériumainak is megfelelő forrásokra hivatkozva sorol fel évszámokat, melyek a székelység történelmének kapcsán előbukkantak az idők végtelen tengerének tajtékzó hullámai közül:
„A székelyekről a legrégibb történeti adat 1118-ban fordul elő. A cseh egykori írók is megerősítik, amit a magyar krónika itt elmond, hogy mikor a fiatal II. István király Magyarország cseh-morva határánál az Orsova vagyis Olsva vizénél találkozni akart a cseh herceggel, akkor a székelyek és besenyők szokás szerint a magyar király katonai kíséretének előcsapataiként rábukkantak a csehekre, ezek hirtelenében megijedtek, árulást kiáltottak, páncélba öltözötten fegyverhez kaptak s megtámadták a könnyű lovakon könnyedén portyázó, támadni nem akaró székelyeket és besenyőket, ezek azonban gyorsan visszavonultak, mert hiszen nem az volt a parancsuk, hogy a csehekkel harcba szálljanak.
A második legrégibb adat, amelyet az egykorú osztrák iratok is igazolnak, a magyar krónika azon adata, hogy 1146-ban az osztrák határ közelében a Lajtánál megjelent a magyar királyi herceg II. Gyécsa királlyal s keményen megverte Henrik osztrák herceg lovaghadát. Ezen lovaghadat legelőször a székely és besenyő előhad rajzotta körül, de a nagy lovakon, csataméneken ülő vasas lovagok elől a kis könnyű lovakon repkedő székelyeknek és besenyőknek parancs szerint is vissza kellett vonulniok, mihelyt fölkutatták és megzavarták az ellenséget. Ezt a lovaghadat a magyar páncélos lovaghad verte el alaposan azért, mert az előző esztendőben Pozsonyt megtámadták.
A harmadik hiteles történeti adat a Váradi Regesztrum nevű nyomtatott könyvben van meg. Ebben a váradi kanonokok írását nyomtatták ki. A váradi kanonokok 1208–1235-ben, a tatárjárás előtti évtizedekben lajstromot vezettek a Szent László váradi sírjához küldött peresekről, s egyebek közt megírták, hogy Biharvár »Székölyszáz« nevű századosságához tartozó civisek vagyis várőrök azzal támadták meg Deöst (Deés = Dés), hogy közéjük való: az pedig úgy védekezett, hogy ő teljesen szabad ember vagyis szabadon telepedett közéjök, szabadon el is távozhatik, ő tehát nem tagja a széköly századnak Biharvár megyéjében. Ezt a váradi kanonokok lajstromába 1211-ben vezették be.
A negyedik adat szintén erre az időre vonatkozik, ámbár csak 33 évvel utóbb foglalták oklevélbe a királyi irodában. A király, IV. Béla adatja ki az oklevelet, mely elmondja, hogy a vasvármegyei Tyürlye nemzetség egyik tagja mint cibinvári (szebeni) királyi ispán II. András király parancsára segítséget vitt 1217 táján az akkori bolgár cárnak, hogy visszafoglalhassa várát, Viddint a Duna mellett a kúnoktól. Vissza is foglalta. A magyar ispán hadát szászok, oláhok, szikölyök és besenyők tették (mit latinul így írtak: »associatis sibi saxonibus, olacis, siculis et bissenis«).”
Dr. Erdélyi László: A székelyek eredete, Kolozsvár, Szent Bonaventura, 1918, 6–7. – Magyar Elektronikus Könyvtár
A kora újkor hajnalán az előkelő főemberek sisakot és páncélt is viseltek. A kép forrása: Hidán Csaba: A bajvívásról. A magyar szablya győzelme az egyenes kard felett. Történelmi oktatófilm. In: A Magyarságkutató Intézet honlapja
A székelyek archaikus-ősi eredetéhez való ragaszkodást a magyar mondavilág és a széppróza alkotásai is megörökítették. Wass Albert gyűjtésében olvashatunk Az utolsó táltos történetéről, aki a Badacsony járhatatlan sziklavadonjában húzta meg magát, ahol az idegenből jött papok és a német lovagok nem találtak rá. Egy ragyogó téli reggel azonban felkerekedett „Isten kardjával”, hogy keletre menvén elbujdosson örökre az idegenek által megszállt nyugati gyepűről. Kalandoktól hemzsegő útja elején a nép által „Rianásnak” nevezett, a Balatont egész hosszában kettészelő jégrepedés mentette meg a vérdíjra éhes tihanyi zsoldosoktól, majd balatoni halászok, később alföldi pásztorok bújtatták őt és egy látó-asszony is gondjaiba vette. A Maros-mentén haladt még keletebbre, végül „a székely hegyek szívében az öreg táltos egyszerre megérezte, hogy útjának végére ért, hazaérkezett”. A székely havasban eltöltött utolsó évei során rá kellett ébredjen, hogy a „székelyek olyan ügyesen beillesztették a maguk ősi hitét az új világba, hogy az öreg táltos észre sem vette, hogy keresztények között él”. Végül élete végén rábízta egy bölcs és bátor erdőlakóra a nála lévő „Isten kardját”. Azóta is generációról generációra őrzi valaki eme értékes ereklyét. Az archaikus „pogány” hitvilág és a kereszténység harcát dolgozza fel Jókai Mór is a 13. században játszódó Bálványosvár című kisregényében. A Jókai Mór műveiből nem hiányzó, fantáziadús képi világot elénk táró műben a székelyek tanácsáról, a „Körültáj” című fejezetben olvashatunk.
„Micsoda Belzázár palotájának a pompája a székely ősök tanácsdombjához képest!
Egy kerek domb tetején száz hársfa körbe ültetve, ötszáz éves valamennyi, a távolból olyan, mint egy boltkupolás szentegyház. A száz élő oszlop oly terjedelmessé vastagodott az idővel, hogy a két fa közei csak ablakoknak látszanak már; a vastag gyökerek messze elnyúlva, egymásba fonódva a földszín felett, az egész belsejét a körnek beterítik, míg lombsátoraik fenn a magasban összeborulnak, s oly mennyezetet képeznek, amin napsugár át nem tör, zápor keresztül nem ver. A székely tuhudun vallás szent fája, a száldok, mikor virágjában van, arannyal húzza be az egész kupolát, s illatával az egész rónát betölti; alatta az ezernyi fülemüle, pacsirta zengi dalait az Úrhoz. Nem volt ennél szebb istenháza Salamon királynak!
Egy oldalán tág kapu van hagyva a száldokfás körnek, olyan nagy, mint egy diadalív. Azon keresztül a székely havasokra látni, a várakkal koronázott hegyormokra: – fölséges egy látvány; és körös-körül a hársfák között minden élő közle új meg új tájt mutogat a gyönyörű háromszéki rónán, kanyargó folyamokkal, kéklő bércfalakkal, kacagó mezőkkel. Talán ezért nevezték a gyűlés helyét Körültájnak.
E nyitott boltív bejáratánál van az áldozatkő; egy óriási koloncra egy még roppantabb kőlap fektetve. Benn az élő teremben pedig a boltívvel átellenes félkörben van elhelyezve huszonhárom fehér lapos kő. Ez a huszonhárom székely törzsnek az ülőhelye. Középen a legmagasabb kő a főrabonbán ülőszéke.
Ez volt az ősvallás korszakában az áldozatok helye. (A legrégibb hagyományokban Moya, majd Moxa: mai nap Maksa a neve.)
A tűzáldozatokat hitbuzgó királyaink törvény által megtiltották, hanem azért a tanácsdomb meg lett hagyva gyülekezési helynek, s azt is még hosszú időn át „áldozatnak” nevezték. – Pedig már nem gyújtották meg a gyulák (a tuhudun főpapok) a szent tüzet kerékforgatással az oltárkövön; nem ölték le a fehér lovat a táltosok; nem itták meg a vérét a daliák a szent forrás vizével keverve; (ámbár még voltak számosan, akik emlékeztek azokra az időkre, amikor így tisztelték az Istent; sőt némelyek még most is így végzik azt titokban). – Ez idő szerint az oltárkőre csupán a nemzeti ereklyék vannak elhelyezve, Bálványosvárból a kőpajzsok az alaptörvényekkel, Bondavárból az áldozatkehely, Torjáról a turulos zászló: mindezeket a legjobb vitézek őrzik, akik dárdahegyeikkel távoltartják a sokaságot. Két óriási dalia, keresztbe tett alabárdokkal tartja elzárva az oltárkőhöz vezető lépcsőket.
A sziklák tetején még ott látható az a három, egymásra tett pad alakú csompó, amit Kupa kövének neveznek; a magas völgyből még egyre szakad alá a zúgó patak, mely az »Úr kútjából« támad, ott, ahol az az óriási bükkfa látszik; de már sem a kövön, sem a forrásnál nem áldoznak; lenn a völgyben építik az új vallás templomát (ma is fennáll). Ám azért az emléke az őshitnek még a mai ivadékra is átszállt: az Úr kútja főfájást gyógyít, s aki iszik belőle, csomót köt a bükk ágára.
Amint az első hajnalsugár kilövell a havasok mögül, szerteszét az egész vidéken megszólalnak a kürtök, s minden oldalról érkeznek a székely törzsek fejei, erős kíséreteikkel.”
Jókai Mór: Bálványosvár, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Pedites pixidarii – vagyis „gyalogos puskások”. In: B. Szabó János – Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege, Budapest, Zrínyi, 1996. – Törzsgyűjtemény
Ha már történelmünkbe mint katonáskodó nép kerültek be a székelyek, néhány szót arról, hogy is nézhettek ők ki, ebbéli tisztségükben. A székelyek hagyományukhoz való ragaszkodása köztudott. Ez megjelent hadviselési formájukban is. A XIV. századig megtartották honfoglaló őseink könnyűlovas-íjász hadszervezetét. A puskapor megjelenésével és az ezernyi hadügyi reformot jelentő kora újkor hajnalán az előkelő főemberek (primores) jó lovon, páncélban, sisakban, karddal (szablyával), dárdával, pajzzsal vonultak hadba. A lófők megmaradtak a lovasíjász harcmodornál (primipili), továbbra sem viseltek páncélt, de két lóval mentek hadba és az íj mellett pajzzsal, sisakban, dárdával, közelharci fegyverként csákánnyal vagy buzogánnyal voltak felfegyverkezve. A gyalogosok felszereltsége vagyoni helyzetüktől függött, voltak köztük páncélos-sisakos, íjjal, lándzsával és tőrrel felszereltek, de voltak, akik baltát, dárdát és pajzsot viseltek. A kortársak leírása alapján 40–50 ezres hadinépet alkottak, B. Szabó János szerint 20–30 ezer lehetett a XVI. század első felében hadra fogható székelyek száma. A század közepétől külön szolgálatot jelentett a fejedelmi székváros, Gyulafehérvár őrzése. A székelyeknek száz lovast kellett adniuk a fejedelmi őrségbe. A XVII. század közepén elszegényedett katonaköteles székelység már nem tudta „régi formáját” hozni, hadi felszerelésük elmaradt a kor követelményeitől. A fejedelemség 1687-től történt Habsburg megszállásával lezárult a török függőség és a régi hadszervezetet is feloszlatták. Azonban a székelyek az erdélyi határon őrködő katonák maradtak a Habsburg Birodalomban is. 1762-től 2 gyalog- és 1 huszárezredet szerveztek a székely toborzásból. Ezen „hadreform” elleni tiltakozás megtorlásához kapcsolódik egyébként a gyászos emlékű vérengzés, a „Mádéfalvi veszedelem” is. Mivel később a huszárezred kis része két „oláh” gyalogezred területéről került ki, törölték az addigi hivatalos elnevezésből a „székely” megjelölést, de a köznyelvben ez továbbra is megmaradt. Az 1848–49-es szabadságharc idején a két, vagyis a 14. és 15. gyalog ezred katonái 11 zászlóaljat (egy zászlóalj: kb. 1500 fő) állítottak hadba. Emellett a harcokból a 11. huszárezredben és nemzetőrként is kivették a részüket. A székely harci szellem megmutatkozott az 1918. december 1-i román betörés után létrehozott Székely Hadosztály létrehozásával is, amely sajnos a Tanácsköztársaság kikiáltása után letette a fegyvert a megszálló románok előtt.
Székely hadnagy a 16. századból. In: B. Szabó János – Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege, Budapest, Zrínyi, 1996. – Törzsgyűjtemény
Egy harcoló katonai alakulatnak a „szakmai hozzáértését” az ún. harcértéke határozza meg. Vagyis az, hogy esetleges harci feladatok végrehajtásakor mekkora kárt tudnak okozni az ellenfélnek, amellett hogy ők a lehető legkisebb veszteségeket szenvedjék el. Ahogy a cikkből is kiderülhetett a székelység történelmünk nagy részében társadalmi szerepként vállalta fel a katonáskodást. A „székely” szó a magyar hadtörténelemben sokszor egyfajta katonai alakulat megnevezésének a szinonimája volt. És hogy mekkora lehetett egy székely sereg harcértéke? Erre Makkai Sándor IV. Béla királyunkról szóló és az országot pusztító tatárjárás idejét feldolgozó Táltoskirály című regényében a következőket olvashatjuk:
„A mezőn három hosszú sorban egymás mögött, nagy félkörben állották a mustrát a székelyek. A sorokat keresztben itt-ott szabadon hagyott közök választották el. Azokban állottak a hadnagyok. Biz ott nem ragyogott semmiféle szerszám, páncél, sisak, kopja; kicsi boglyas lovacskákon harisnyás, zekés, báránysapkás emberek ültek, s csak a háziszőtt ruhák fekete vagy szürke színe mutatta a hozzáértőknek, hogy hol melyik székből valók helyezkedtek el. A domb lábánál, szemben ezekkel a furcsa katonákkal, Béla király páncélos testőrsége komorlott szabályos, zárt négyszögben, vassal borított nehéz lovakon, zárt sisakokban, óriási pajzsokkal és kopjákkal, mindmegannyi érctorony. Az ellentét megdöbbentő, megsemmisítő és egyben, legalább az urakat, megnevettető is volt.
[…]
Mikor a helytelenkedés már zavarhatta a királyt, csak a fejével fordulva hátra, Tomaj Dénes nyugodt és finom hangon, amelyben azonban a köszörült penge is meghallatszott, szólalt meg:
– Mennyire megtartotta ez az elzárt törzs az ősi keleti lovasnépek, a világhódító Attila katonáinak formáját! Ilyenek lehettek őseink is, amikor hazánkba érkeztek.
– Lehet, az ő ősei! – kacsintott a vajda társaira.
De Tomaj Dénes nem zavartatta magát:
– Szerintem nagy tévedés volt ezt a formát elhanyagolni, s a nyugati otromba vaslovag nem nekivaló lárvájába bújtatni a magyart.
A király feléje fordította arcát, s szemében fény villant meg.
Az urak hallgattak.
Odalenn a mezőn állhatatos, néma komolysággal, valami egykedvű nyugalommal, hang nélkül állták a királyi mustrát a kicsi székelyek.
Most a király Bagomér ispánt intette magához:
– Fussanak! – mondotta.
Az ispán kihúzta kardját és megvillantotta a levegőben.
A hadnagyok az egész karéj közeiből egy szempillantás alatt a domb lábánál termettek. Boszorkányos volt ez a gyorsaság. Hang nélkül ment, a lovacskák a térdek titkos szorítására egyszerre iramodtak meg mindenfelől, s egy másik szorításra úgy álltak meg a domb alatt, mintha az istennyila vágott volna beléjük. Gazdáik nem fogták markukba a kantárt, bal kezük csípőjükön volt, s jobbjukban magasra emelték sörényes lándzsájukat.
Az ispán lova két lábra állt a meglepetéstől, az urak önkéntelenül visszarántották paripáikat. Csak a király maradt mozdulatlan. Magasra tartotta jobbját, üdvözletül.
Abban a pillanatban, ahogy ezt a kart föllendülni látta, az egész lovaskaréj torkaszakadtából hujjogatni kezdett. Nagy sapkáikat a levegőbe dobták, s lándzsáik hegyével kifogva, rázták a király felé. Mintha valami ellenséges varázslat tört volna meg, fölszabadultan, mámorosan ujjongtak.
Az ispán lekiáltott a hadnagyoknak:
– A király úr parancsolt: fussatok!
Azok tisztelegtek, egyszerre megfordultak, s már ott is voltak a sorok előtt.
Most rövid, éles, rikkantó vezényszavak hangzottak el. Az egész karéj egyszeriben hátat fordított, messzire elnyargalt, s egykettőre eltűnt a dombokon át.
Az urak nem tudták mire vélni a dolgot.
– Rosszul értették – kacagott a vajda. – Nem jól vezényeltél – hergelte az ispánt.
Annak már elment a nevethetnékje. Most már a méregtől öntötte el a láng:
– Fene beléjük – csikorgatta a fogát –, csúffá tesznek a király úr előtt.
Tomaj Dénes nem szólt semmit, csak feszülten nézett a dombok felé. A király sem árult el bosszankodást vagy izgalmat.
– Várjunk – mondta kurtán.
Nem kellett sokáig. A dombtetők körös-körül megelevenedtek. Az ördöngös fickók nemcsak szemből, hanem tisztára hihetetlenül, hátulról és mindkét oldalról bukkantak fel, s óriási körben, vad ordítozással, mint a fergeteg zúdultak lefelé a mezőre. A hadnagyok mindenütt előttük, magasra lökték lándzsáikat, mire az egész sereg egy ütemre megfordult nyergében, s süvöltő nyíllövést röpített a képzelt üldözők felé. A mezőn hirtelen jobbról-balról hosszú csatárláncokba szakadt a kör, s széles közöket hagyva szakaszokban vágtatott előre. Két szakasz egy vonalban, mögöttük közbül egy s a mögött kétoldalt megint kettő. Úgy látszott, hogy egymásnak rohannak. Sebességük; vadságuk, mindamellett tökéletes rendjük és ütemük egysége kápráztató látványt nyújtott.
Most már senki sem kacagott. A lélegzetüket is visszafojtották.
– Ezek összetapossák egymást a tiszteletünkre! – kiáltott Rátót Gyula, s belesápadt.
Úgy látszott, semmi sem akadályozhatja meg ezt. Már a lendület ereje is lehetetlennek mutatott minden megállást. A szemberohanó csapatok lándzsával érhették egymást.
Ekkor a hadnagyok rikkantására a két marokra fogott lándzsák egyszerre a nyelükkel fordultak előre, gyorsan döftek egyet s ugyanakkor, mintha láthatatlan óriáskezek perdítették volna meg, egy szökkenéssel megfordultak az ördögi lovasok s szélvészként vágtattak vissza egymástól. De a visszazúduló csapatok között, a mögöttük, közbül elhelyezettek törtek előre, s vitték végbe ugyanazt. Kétszer-háromszor ismétlődött a szédítő játék.
– A teremtésit! – tört ki a vajdából a csodálkozás. – Ezt igazán nem hittem volna!
– Csak elfelejtettük, vajda – mosolygott Tomaj Dénes. – Minden magyar tudta ezt valaha. Persze amióta faluk meg művelt földek fogják el a síkot odakint, meglassúdott a lovunk lába, s megváltozott a vérünk nyargalása is.
– Odanézzetek, urak! – szólalt meg hirtelen a király, kinyújtott karjával előremutatva, s mozdulatlan arcán az izgalom hulláma futott végig.
Az egymástól visszanyargalt sorok a mező mélyén hirtelen összekanyarodtak, mint a legyező, aztán ismét karéjba húzódtak szét, s most egy jeladásra szörnyű üvöltözéssel rohantak neki a domb lábánál álló testőrségnek.
A páncélos csapat az első pillanatban nem értette, hogy mi is történik, de nem is volt ideje reá. Az ördögök már a nyakukban voltak, s a vállukon átvetett hosszú szíjostorokat előkapva, pokoli kongatás között csapdosták a pajzsokat, sisakokat.
A vértesek káromkodva, dühösen kapkodták a fejüket, a vassal borított nehéz lovak rémülten faroltak egymásnak, esetlenül emelgetve mellső lábaikat, s egy pillanat alatt tökéletesen összegomolyodott a pompás négyszög. Suhogó, csattogó karikások, mint a jégeső paskolták a tehetetlenné zsúfolódott tömeget, mely sehogy se tudott pallost rántani vagy kopját szegezni.
– Üsd, nem apád! Csak a fejit, hogy ne sántuljon! – biztatták egymást hahotázva a székelyek, s olyan lárma és por kavargott körös-körül, mint egy igazi csatában.
Végre megelégelték a dolgot a kis gazemberek. Hirtelen egyetlen jelre hátat fordítottak, s tért adtak a páncélosoknak. Ezek a gyalázattól egészen kikelve magukból, állati ordítozással, eszeveszett dühvel azonnal utánuk rontottak. A székelyek szerteszét zilálódtak a mezőn, s óbégatva, jajgatva szaladtak előlük. A vértesek elszakadoztak egymástól, s egyenként vagy csak ketten-hárman, robogtak utánuk előrefeszített kopjáikkal. Tréfa ide vagy oda, de ez a gyalázat vért kíván, s fel fogják nyársalni, akit megszoríthatnak.
A dombtetőről most már a teljes zavar képe tárult elő, Az egész mező tele volt összevissza nyargaló, egymást taposni látszó menekülő székelyekkel, s mint a szigetek a tóban, itt is, ott is csillogott egy-egy élő acéltorony, esetlenül döfködve maga elé. Aztán éles füttyentések hasították át a levegőt, s tüstént megváltozott minden. Az összevissza futkosó lovasok, mint ahogy a mágnes patkó rántja magához a vasreszeléket, rávetették magukat az egymástól messze elszigetelt vértesekre, istenesen elpüfölték, leugorva lovaikról a földre rántották s összekötözték őket. Alig tartott az egész egy félórát, s a lovaskaréj megint ott állott szemben a királydombbal, úgy, mint először, mozdulatlanul, komolyan, hang nélkül, szinte közönyös nyugalomban.
A király lenyargalt a dombról az urakkal, s végigléptetett a karéj előtt. Komolyan, áthatóan szemlélte ezeket a csontos, kérges arcokat s kemény tekintetű szemeket, melyek semmit sem árultak már el az iménti játék izgalmából. Tetszett neki, hogy semmi csodálkozás, hízelgés vagy megalázkodás nem mutatkozik sehol, olyan természetes a magatartásuk, mintha mindennap királyokkal találkoznának. Mégis megérezte s jólesett neki, hogy megnyerte a szívüket, mert ilyen közel jött hozzájuk. A közöknél megállította lovát. Kezet fogott a hadnagyokkal.”
Makkai Sándor: Táltoskirály, Budapest, Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár
A 11. (székely) huszárezred katonája. In: Barczy Zoltán – Somogyi Győző: A szabadságharc hadserege, Budapest, Corvina, 1986. – Törzsgyűjtemény
Köszönet Dr. Hidán Csaba Lászlónak és Somogyi Győzőnek, amiért engedélyezték képeik közzétételét.
Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)
Felhasznált irodalom:
- Arany János összes költeményei, Budapest, Arcanum, 1998. Az Arany János összes költeményei (sajtó alá rendezte: Keresztury Mária és Keresztury Dezső, Budapest, Szépirodalmi, 1962.) című kötet alapján.
- Szabó János – Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege, Budapest, Zrínyi, 1996.
- Barczy Zoltán – Somogyi Győző: A szabadságharc hadserege, Budapest, Corvina, 1986.
- Erdélyi László, Dr.: A székelyek eredete, Kolozsvár, Szent Bonaventura, 1918.
- Jókai Mór: Bálványosvár, Budapest, Arcanum, 2001.
- Jókai Mór: A magyar nemzet története regényes rajzokban, Budapest, Arcanum, 2001.
- László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, Budapest, Kairosz, 2019
- Makkai Sándor: Táltoskirály, Budapest, Szépirodalmi, 1980.
- Nagy László: Székelyek a hadak útján. 1541–1711, Budapest, HM Zrínyi, 2001.
- Székelyek. Wikipedia-szócikk (magyar kiadás)
- Varga Ágnes: A székely szabadság napja. In: Az Országos Széchényi Könyvtár blogja, 2022. 03. 10.
- Wass Albert: Válogatott magyar mondák és népmesék, Pomáz, Kráter, 2002.
Petőfi Sándor kéziratos hagyatékával gazdagodott könyvtárunk Copia adatbázisa. Rózsa Dávid főigazgató köszöntő beszéde a 2023. március 22-i sajtótájékoztatón
Santius Porta: Opus concionatorium venerabilis Santii de porta…, Hagenau, Heinrich Gran, 1514. Címlap. Fotó: Tóth Zsuzsanna – 
Santius Porta: Opus concionatorium venerabilis Santii de porta…, Hagenau, Heinrich Gran, 1514. A 20. század utolsó harmadában készült kötés. Fotó: Tóth Zsuzsanna – 
Santius Porta: Opus concionatorium venerabilis Santii de porta…, Hagenau, Heinrich Gran, 1514. A kötéshez tartozó előzékleveleken Petőfi Sándor részletesen kivitelezett, modern, árnyalatos portrévízjele. Fotó: Tóth Zsuzsanna – 
Santius Porta: Opus concionatorium venerabilis Santii de porta…, Hagenau, Heinrich Gran, 1514. A kötéshez tartozó előzékleveleken lapszélén a ’Duzma’ szó elmosódott feliratvízjele. Fotó: Tóth Zsuzsanna – 
Dr. Lustig István könyve. In memoriam Petőfi, grafikus: Drahos István (1940). Jelzet: Exl.L/355 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Fery Antal fametszete (1972). Jelzet: Exl.Sz/569 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Várkonyi Károly fametszete (1985). Jelzet: Exl.T/309 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Bálint Ferenc grafikája. A kép forrása: Magángyűjtemény
Várkonyi Károly fametszete (1985). Jelzet: Exl.T/217 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Ifj. Feszt László rézkarca (1987). Jelzet: Exl.K/1022 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Szentessy László alkotása (2022) a bicentenárium alkalmából. A kép forrása: A cikk szerzőjének magángyűjteménye 
![Egressy Béni és Szerdahelyi József után átírta Barna Izsó: Talpra magyar!! Nemzeti dal. In: Huber Sándor (összeáll.): Kossuth-Album. Hírneves magyar zeneszerzők legszebb Kossuth dalainak gyűjteménye énekhangra és zongorára. Budapest, Klökner Ede, [1902] – Színháztörténeti és Zeneműtár, Z 44.108](https://m.blog.hu/ne/nemzetikonyvtar/image/02_kep_egressy_szerdahelyi_barna_opti.jpg)
Kálózdi János: Nemzeti dal Petőfitől. Pest, Vahot Imre, 1848. – Színháztörténeti és Zeneműtár, ZR 1.447
Bartay Endre: Nemzeti dal. A szabadság hírnökeinek Bécsbőli megérkezésük ÜNEPÉRE[!]. Énekre és zongorára alkalmazva. S. l., S. n., s. a. – Színháztörténeti és Zeneműtár, Mus. pr. 6.316
Karosa Endre: „Talpra magyar!”. Népinduló. Szerzé S. a. Újhelyben / 1848. Mart. 20-án. – Színháztörténeti és Zeneműtár, Ms. mus. 2.308
Ruzitska György: Magyar dal /:Talpra Magyar:/ Petőfy Sándortól. [1]848. A mű címoldala és első kottaoldala – Színháztörténeti és Zeneműtár, Ms. mus. 249
Thern Károly: Nemzeti dal Petőfitől, Pest, Treichlinger J., s. a. – Színháztörténeti és Zeneműtár, Mus. pr. 10.928
Till Ferdinánd: Nemzeti dal Petőfitől. S. l., s. n., s. a. – Színháztörténeti és Zeneműtár, Mus. pr. 9.323
Huber Károly: Nemzeti dal. Férfikar. A kézirat első és utolsó kottaoldala – Színháztörténeti és Zeneműtár, Ms. mus. 6.762
Csanády Virgil: Talpra magyar! Petőfi Nemzeti dala. Op. 17., Budapest, Szerzői kiadás, 1898. – Színháztörténeti és Zeneműtár, Mus. pr. 4418
Fery Antal portrégrafikái (1939). Jelzet: Exl.P/259–262 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Andruskó Károly fametszete. Jelzet: P/252 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár / Petőfi Sándor alakjáról fennmaradt dagerrotípia (restaurálta Escher Károly fotográfus) / Csutak Levente linómetszete (1985). Jelzet: Exl.T/306 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Orlai Petrich Soma olajfestménye (1848) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár arcképgyűjteménye / Fery Antal fametszete (1973). Jelzet: Exl.J/158 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Petőfi Sándor összes költeményei 1842–1846., 2. kiadás, Pest, Emich, 1848. – 
Barabás Miklós litográfiája (1848) és Pencso Kulekov linómetszete. Utóbbi forrása: Pencso Kulekov: Ex libriseim. In: Kisgrafika, 2005/1. sz., 4. – 
Bakacsi Lajos linómetszete (2017). Jelzet: Exl.V/462 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Pákh Albert portréja. In: Vasárnapi Ujság, 1867. 7. sz., 73. – 
Pákh Albert fiatalkori arcképe Pákh Albert fiatalkori arcképe. In: Vasárnapi Ujság, 1904. 10. sz., 152. – 
Pákh Albert fényképe. In: Vasárnapi Ujság, 1904. 10. sz., 149. – 
