„Grafikai szakosztályunk […] el akarja végezni mindazt a munkát, a mely egy ex-libris egyesületre hárul. E célból mindenekelőtt megbízható cserelistát fog kibocsátani. E cserelistába a Szent-György-Czéh minden tagjának nevét, címét s a cserére vonatkozó adatokat díjtalanul közli és díjtalanul bocsát tetszésszerinti példányt az illetők rendelkezésére.  A cserelistába való jelentkezésre blanketták szolgálnak, amelyek a Szent-György-Czéh igazgatóságánál, valamint kiállításunkon díjtalanul szerezhetők be. A csere komolysága érdekében azonban ki kell emelnünk, hogy minden jelentkező kifejezetten kötelezettséget vállal arra, hogy a csereküldeményt egy hét leforgása alatt vagy viszonozza, vagy visszaküldi. […]
»A Gyűjtő« […] a maga részéről mindenben teljesíteni fogja egy ex-libris-folyóirat hivatását. Minden számában bőséges ex-libris-rovat lesz, mely különösen az új magyarországi ex-librisek ismertetését tűzi ki feladatául. Az erre vonatkozó mindennemű küldemény »A Gyűjtő« szerkesztőségébe (VIII., Üllői-út 14.) küldendő.”

A Szent-György-Czéh mint ex-libris egyesület. In: A Gyűjtő, Le Collectionneur. Ex-libris különszám. Szerk. Siklóssy László, Budapest, Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete, 1913., 142–143. – Törzsgyűjtemény

„Műveltsége rendkívüli volt a mi viszonyainkhoz képest, alig ketten-hárman vetekedhettek vele mai íróink közül. Ezt a műveltséget, amely a világirodalmon túl kiterjedt a művészet- és művelődéstörténetre, filozófiára, természettudományokra, kitünően értékesítette prózai írásaiban, tanulmányaiban és szinházi kritikáiban, költészetének azonban olyan fegyverzete volt ez, melyet teher viselni. A műveltség tudás-anyaga nem ömlött át olyan önkéntelenül poézisbe, ahogy ezt például Babits esetében látjuk. Költői tüze nem volt olyan hőfokra hevítve, hogy az ismeretet magába tudta volna olvasztani. […] Igaz ember volt, mindig hű önmagához. Ideáljaihoz, melyek azonosak voltak az emberiség örök ideáljainak romantikus fogalmazásával, váltig ragaszkodott. Soha nem alkudozott sem önmagával, sem a világgal és soha nem írt semmit meggyőződés nélkül. Véleményeinek levonta konzekvenciáit, egészen odáig, hogy mint meggyőződött nacionalista önként elment a háborúba s a lényének bizonyára ellentmondó katonai szolgálatban is becsülettel megállta helyét. Érzékenysége, melyet sok sértődés fokozott fel, lehetetlenné tette számára az emberekhez való közeledést, de aki őhozzá közeledett, azt nyilt szívvel és a naivitásig menő jóhiszeműséggel fogadta. Lelki kultúrája magasan kiemelkedett korunk magyar átlagából. Egyéniség volt, halála irodalmunkat egy színnel szegényebbé tette.”

Schöpflin Aladár: Harsányi Kálmán. In: Nyugat, 1929/12. sz. – Elektronikus Periodika Archívum 

„Andrássy soha nem volt nagy parlamentáris szónok, beszédeiben hiányzott a rendszer s a szabatosság, de meglepő, szellemes, rövid megjegyzései jobban hatottak mindig, mint a legfényesebb szónoklatok.”

Pulszky Ferenc: Gróf Andrássy Gyula. In: Pesti Hírlap, 1890. február 19. 17–18. – Törzsgyűjtemény

„Indiában a vad elefántot csak úgy lehet vezetni, ha két szelíd elefánt szorosan veszi két oldalról maga közé, s ily módon oda tereli, ahová kell”.

Pulszky Ferenc: Gróf Andrássy Gyula. In: Pesti Hírlap, 1890. február 19. 17–18. – Törzsgyűjtemény

„[…] le tudott mindenkit fegyverezni elbűvölő egyéniségével, mely bizalomra bírta a szkepszist, szeretetre kényszeríté az ellenszenvet is. […] Az udvart elbájolta szellemével s vonzotta Magyarországhoz. A királyt bölcs tanácsokkal kötelezte le s utat nyitott hozzá a nemzeti befolyásnak. Az arisztokráciában Széchenyi hagyományait ápolta s példát adott, kedvet, becsvágyakat ébresztett a közszolgálatra. Az értelmiségnek eszmékkel imponált s a nemzet színét a magyar államügy köré egyesítette. Felkarolt minden tehetséget, felhasznált minden jóravaló gondolatot, mozgásba hozott minden intézményt a nemzetállam erőinek kifejlesztésére. […] A diplomáciában szokatlan, eredeti és érdekes tulajdonságokkal lépett föl, tipikus magyar vonásokkal, melyek halomra döntötték az iskolás politikusok minden tudományát, tradícióit, meglepték az elméket s megnyerték a szíveket. Gorcsakov herceg nyíltan bevallotta: »Én Oroszországot vezetem, Andrássy pedig engem vezet.« Salisbury márki pedig így nyilatkozott: »Andrássynál egy diplomatát kerestem és államférfit találtam.«”

B. P.: Andrássy Gyula gróf. In: A Hét, 1890. február 23. 117–118. – Törzsgyűjtemény

„Mennyire ismerhette ő a magyar népet, midőn azzal kezdte szereplését, hogy visszaállította a honvédség intézményét, megalkotta az új magyar honvédséget, s hogy a nemzet által fölajánlott koronázási ajándékot a király által az 1848–49-iki honvédek özvegyeinek és árváinak ajánltatta vissza. Nemcsak a nemzet egy sajgó sebére öntött ez által balzsamot, nemcsak teljesíté Magyarország egy hő óhajtását, hanem a kiegyezés őszinteségének is bemutatta vele egy ékesen szóló dokumentumát.”

Andrássy Gyula gróf. In: Ország-Világ, 1890. február 22. 113. – Törzsgyűjtemény

„Az anyagi és erkölcsi bukás szélén állott a monarchia. Európában senki már sorsa iránt nem érdeklődött, senki a maga érdekét hozzá kötni nem kívánta, hitele nem volt, szövetségesnek nem kellett, potentátok olybá nézték, mint valamely kalandort, akit céljaikra eszközül használhatnak, de kinek sorsát komolyan nem veszi senki.”

Andrássy Gyula gróf. In: Budapesti Hírlap, 1890. február 19. 1. – Törzsgyűjtemény

„A kiengesztelt Magyarország immár huszonkét évi békével és áldásaival ajándékozta meg Ausztriát, díszt, tiszteletet, tekintélyt és hatalmat adott neki újra és oly szövetségeseket szerzett neki, melyekkel Európa sorsa fölött rendelkezik, aki annak előtte önmagával szemben is tehetetlen vala. Ez Andrássy Gyula gróf műve, ez nagyságának, államférfiúi géniuszának igaz mértéke.”

Andrássy Gyula gróf. In: Budapesti Hírlap, 1890. február 19. 1. – Törzsgyűjtemény

„Helyet biztosított hazájának az európai diplomácia kerekasztalánál, kivívta, hogy a hatalmak Magyarországot tényezőnek nézzék s többé, hacsak maga nem játssza el tekintélyét, ne ignorálhassák. Többet nem tehetett, s ez is mesés dolognak látszik, ha meggondoljuk, mily végtelen messziségről kelle megindulnia, hogy ehhez a célhoz eljuthasson.”

Gróf Andrássy Gyula 1823–1890. In: Vasárnapi Ujság, 1890. február 23. 118. – Törzsgyűjtemény

„Amíg élt, nevének említésére nem dobbant meg egyetlen szív se, s most, hogy meghalt, a mély bánat forró könnycseppjei nem vegyülnek össze a hivatalos gyásszal. Mert az ő diplomataegyénisége a nemzeti aspirációk szent hangszerének egyetlen húrját sem pendítette meg soha. Ellenkezőleg, ő nem arra tanított, hogy miként kell a reményeket beváltani, hanem arra, hogy miként kell azokról lemondani. Tetteinek kulcsa és rugója nem a jogok megtartása és megszerzése volt, hanem a helyzet fölismerése s megalkuvás a viszonyokkal. Működésében nem ismerte el faktornak sem a Múlt követeléseit, sem a Jövő szükségeit. Szeme előtt mindig csak a Ma lebegett. Éppen ezért csak dolgozott, de nem alkotott.”

Zongor: Gr. Andrássy Gyula. In: Ellenzék, 1890. február 18. 1. – Törzsgyűjtemény

„Hitem szerint ez a véletlen döntötte el hazánk újabb alkotmányos életének sorsát. Mert ha ez a fogékony, harmincéves férfiú politikai leckéit akkor nem a fondorkodó, szédelgő és frivol francia udvartól veszi, hanem Londonban a hagyományosan komoly, alapos és puritán angol publicisták szelleméből merít nemes táplálékot, úgy akkor Magyarország nem egy meghamisított parlamentarizmus nyűgei alatt sínylődnék, hanem élvezné a valódi alkotmányosság tavaszi napjait.”

Zongor: Gr. Andrássy Gyula. In: Ellenzék, 1890. február 18. 1. – Törzsgyűjtemény 

„A mi gyűlöletes az Ausztria-Magyarországra nehezedő zsarnok-rendszerben volt, azt a népek ebben a névben foglaltál össze: Metternich. S ez az európai hírű államférfi, ki a világrész összes udvari és politikai cselszövényeit, nagy férfiak és egész népek sorsát kezében tartotta, megérte csúfos bukását. Metternich Lothár Venczel birodalmi főkancellárnak szöknie kellett Bécsből. Micsoda jelenet volt az, mikor márczius 13-án az első vérontások után a bécsi Burgban reszkető kamarilla előtt megjelent a polgárőrség küldöttsége, […] a mindenható Metternich lemondását követelték, különben nem lesz rend Bécsben. A főherczegek, kamarások, tábornokok […] sokáig tanácskoztak, de a harczoló városból vészhírek érkeztek, s cselekedni kellett. A gőgös Metternich nem akart lemondani, de végre maguk a főherczegek […] rávették. A nép bátor fiai ott vártak egy mellékteremben, s határozottan kijelentették, hogy csak Metternich bukása mentheti meg a dinasztiát. »Mi kifogásuk van személyem ellen?« kérdé halálsápadtan a belépő kanczellár. »Herczegséged személye ellen semmi, de rendszere ellen tömérdek«, felelt a polgárőrség vezetője szilárd hangon. »Ha így van, örömmel teszem le állásomat Ő Felsége lábaihoz«, szólt rekedten Metternich, fejével könnyedén bólintott és elhagyta a fogadó termet. Másnap a hivatalos lap közzé tette, hogy lemondott. Ezzel Metternich uralma véget ért.” 

Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 31. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

„A nép Kossuth kezét, ruháját csókolta. Az emberáradat, mely a kikötőben fogadta, folytonos dörgő hock-okkal kísérte őket.”

Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 27. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

„A Mehlmarkton akkora torlódás volt, hogy a küldöttség megállt, mire a nép Kossuthot akarta hallani. Itt történt, hogy Kossuth egy anyának kezéből kikapva kis gyermekét, így szólt: »Ime a szabad Ausztria jövendő polgára. Mi kiküzdjük, ők majd élvezik és fenntartják a szabadságot. Nézzétek e gyermeket! Ha felnő férfiuvá, akkor a szabadság már régen az összes emberiség közkincse lesz. E gyermeké, az ifjuságé a jövő, azért éljen a szebb jövő!« Óriási lelkesedés, valóságos tetszésvihar kisérte ezt a pár szót. A bécsiek nem győztek betelni Kossuth bűbájos, csengő hangjával, mely a vén székváros ósdi hagyományai közt a fiatal szabadság üdvözítő igéit hirdette. A császárok fővárosa egyszeriben átalakult – a szabadságra vágyók, a tüzes lelkesedők városává. Németek rajongták körül Kossuthékat és a magyarok alig tudtak tovább menni az őket körülözönlő nép áradatában.”

Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 29. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

„Márczius 16-án déli egy órakor vonult a küldöttség a Burgba, a király elé. Mindenki azt hitte, hogy az út, melyen járnak, a történelem új fejezetéhez visz.”

Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 29. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

„A Burgban István nádor lelkesen védte a magyarok igazát. »A magyar nemzet teljes bizalommal teszi le kivánságait a trón zsámolyához, – mondá, – meg lévén győződve, hogy Felséged bizalmat tanusitand a nemzet iránt, mely törvényes fejedelmei hatalmának és dicsőségének mindenkor legszilárdabb oszlopa volt.«”

Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 30. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

„szemlét tartván 50,000 polgárkatona felett [...] mi történt volna, ha ezt a mindenre kész, lekes tömeget az udvar ellen vitte volna, melyet csak két század dragonyos védelmezett? »Mi történhetett volna velük egy negyed óra alatt – úgymond, – ha én a körültem tátongó puskaporos aknába az élő szószikráját vetem bele, ott, a hol az írott szó is lángot gyújtott, mely az abszolutizmus százados épületét elhamvasztotta. De engem, ki csak igazságot jöttem keresni hazámnak, nem vitt kisértetbe az alkalom.«”

Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 30. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

„1848 április tizenegyedikén úgy tetszett, mintha a király és az uralkodóház közt a béke teljesen helyreállt volna. Államférfiainknak és a nádornak a kamarillával folytatott hosszas küzdelme után V Ferdinánd szentesítette a magyar törvényeket. [...] Az ország új miniszterelnöke, Batthyány Lajos gróf üdvözölte a királyt, ki erre a nemzeti szalaggal átkötött törvényeket István főherczeg-nádornak nyújtva, a következő beszédet mondta: »Hű magyar nemzetemnek szívemből óhajtom boldogságát, mert abban találom a magamét is. A mit tehát ennek elérése tőlem kívánt, nemcsak teljesítettem, hanem királyi szavammal erősítve, ezennel által is adom neked, kedves öcsém, s általad az egész nemzetnek [...]« Zajos éljenzés követte e szavakat. Azután István nádor felelt, s a király elhagyta a termet. Most a rendek az ülésterembe mentek, hol az összes törvényczikkeket felolvasták, a szentesítési záradékkal, melyben a király a törvények megtartását fogadja. Aztán a nádor berekesztette az utolsó rendi országgyűlést s Pozsony nem látott több ilyet a falai közt. Ki sejthette volna ezen a napon, hogy az ország nemsokára vérbe fog borulni, s a törvényeket a kamarilla ronggyá tépi?”

Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 57. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

„A monarchiának háboruja volt Olaszországban Szardinia ellen. A pragmatica sanctio értelmében Magyarország köteles volt közösen vinni a védelmet, és a miniszterium ezt kilátásba is helyezte. Ha ez megtörténik, a király eljő Budapestre és egész más fordulatot vesz a dolog. De az országgyülés megnyitása után, a felszított közvélemény miatt e segélyt keresztülvinni lehetetlen volt. Csak nem harczol a saját területén megtámadott Magyarország a szabadságáért küzdő Olaszország ellen?”

Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 466. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

„Kossuth sápadtan, betegen, ingadozva jött az ülésre. A szószékre sem birt a maga erejéből fölmenni. Halk hangon kezdett beszélni, de a halotti csöndben minden szavát hallani lehetett. [...] A beszédnek ez a része így szól: [...] Azért minden balmagyarázat kikerülése végett egyenesen ünnepélyesen kérem, hogy midőn azt mondom: adja meg a képviselőház a 200,000 katonát, s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését – Kossuth itt egy kis szünetet tartott, s a szónoklat varázsa alatt álló gyűlés elbűvölten hallgató tagjai közül feláll Nyáry Pál s esküre emelt kézzel kiáltja: – Megadjuk!
A képviselőkből egyszerre kitör a visszafojtott érzés. Villogó szemekkel, kipirult arczczal, egy emberként felugranak mindnyájan s szivükre tett kézzel harsogják: – Megadjuk, megadjuk!
Mikor a vihar lecsillapult, Kossuth reszkető hangon ez emlékezetes szavakat mondja: – Leborulok a nemzet nagysága előtt!”

Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 87. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

„E beszédében Kossuth, még szinte tréfásan, reá mutat arra a lehetőségre, hogy az osztrák császár hadat izen a magyar királynak. De még neki is, kit a forradalom paizsára emelt, ki a nép embere, egészen royalista az érzelme. A nemzet egységében a királylyal s dynasztiával látja a haza üdvét. Ha Ferdinand nem jöhet, küldje el Ferencz Józsefet ifjabb királynak. Mert a magyar Budán akarja látni királyát.”

Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 466. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

„Most, egy félszázadnyi távolságból már tisztán előtünnek ama politikának körvonalai, melyet Kossuth akkor követett. Bízva a forradalom és a népakarat ellenállhatatlan erejében, azt hitte, hogy küszöbön áll a német egység megteremtése a népfelség alapján. Bécset most úgy tekinti, mint a mely Frankfurttól, a német nemzetgyüléstől függ. A Németországhoz csatlakozó Ausztriát csak a leglazább personalis unio füzheti Magyarországhoz. A dynasztia csak magyar királyi trónján lesz s lehet valóban független.”

Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 466. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

„Ha az osztrák kormány meg akarja sérteni Magyarország jogát, a törvényes király nem tehet országa ellen. Ebből következett aztán, hogy nemcsak ő, hanem az egész kormány teljes határozottsággal megtagadta a király által is kifejezett kivánságot, hogy hazánk vállalja el az osztrák államadósság egy részét. A míg a birodalom fővárosaiban: Prágában, Lembergben s magában Bécsben is egyre megujultak a felkelések; a míg Olaszországban diadalmasan hatolt előre a szardiniai sereg, az osztrák miniszterium nagyon engedékenynek mutatkozott. De mihelyt Windischgrätz elfoglalta Prágát s Radetzky Custozzánál legyőzte Károly Albertet, augusztus elején hivatalosan előállott követeléseivel.”

Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 466. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

„Mikor Ferencz császár a római német császárok üres czime helyett megvonult az osztrák császárság szűkebb, de ténylegesebb körében: az új czim új politikának kifejezője lett. Mihelyt a Habsburgok elszakadnak Németországtól, nincs ok német politikára; a monarchia lakosságának többsége szláv és katholikus; Törökország fölbomlása közepett s az orthodox orosz pánszlávizmus terjedése ellen egy katholikus szláv császárság a legjobb bástya. A gyáva és henye osztrák németség nem jövén számba, e politikának csak két igazi akadálya volt: a magyar államiság s a magyar protestantizmus, a mely szerencsétlenségére ugyanakkor kezdett mozogni, lélekzeni és követelődzni, mikor a klerikális szláv politika lett a királyi ház házi politikája. Ebből magyarázhatni a magyar törekvések sikertelenségeit, a magyar szabadságharcz tragédiáját, a melynek végén különben ott vigyorog az az irónia, hogy Ausztria épp annak az országnak szorult a segítségére, a mely ellen a szláv katholicizmust akarta kijátszani. S ez magyarázza meg, hogy a mely Magyarországon a nemzeti eszmének s állami egységnek olyan ellenese volt, a bécsi kormány szította a szláv nemzeti önérzetet, és titokban segítette azt az őrült ábrándozást, a mely Krajnán és Stirián kezdve, Dél-Magyarországot beleszámítva, Bulgáriában végződve, az Adria s a Fekete-tenger közt Illyria néven egy nagy dél-szláv birodalomról álmodott. Igy lehetett a két legerősebb eszmével: a nemzetivel s a vallásossal a magyarság ellen bőszíteni a horvátokat, a kik évszázadokon át büszkén vallották magukat magyaroknak. Maga Gáj Lajos, az illyr próféta, nyilt összeköttetésben állott Kolowrat és Kulmer osztrák miniszterekkel, mikor a bécsi udvar elhatározta, hogy e czéljait keresztező mozgalom ellen a horvátokat fogja felhasználni. Ha már maga Ferencz császár is gyanúval nézett saját testvérére, József nádorra, az ő holta után a gyenge Ferdinánd helyében tényleg uralkodó Lajos főherczeg, János főherczeg és Zsófia herczegasszony meg éppen ellene esküdtek a fiatal István nádornak, a kit, ugylátszik, azzal gyanusítottak, hogy király akarna lenni. S míg a kamarilla nyiltan belement a magyar törvényességbe, titokban utasításokat adott Jellachichnak, s a magyar államférfiak abba a példátlanul nehéz helyzetbe jutottak, hogy mikor egy hajszállal sem tértek le a törvény utjáról, s egy lépésüknél sem hiányzott a királyi szentesítés, mégis mindezekkel pártot ütöttek a dinasztia ellen. Ugyanily szörnyű helyzetben volt a hadsereg is. A magyar ezredeknek törvény szerint a magyar hadügyminiszter parancsolt; a Magyarországon levő seregnek az ausztriai főherczeg nádor a vezére; a betörő Jellachich királyi megbizatást sem mutathatott föl a generálisok előtt, ugyanakkor, mikor az ő törvényes fölöttesei, a nádor s a miniszterium, letették őt báni és parancsnoki méltóságáról.”

Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 72. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

„Ebből magyarázhatni a magyar törekvések sikertelenségeit, a magyar szabadságharcz tragédiáját, a melynek végén különben ott vigyorog az az irónia, hogy Ausztria épp annak az országnak szorult a segítségére, a mely ellen a szláv katholicizmust akarta kijátszani.”

Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 346. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

„Ő volt a minisztérium jó lelke; Batthyánynak sugalmazója s bécsi útjain állandó kísérője; a kabinetet, míg lehetett, ő tartotta törvényes alapon, s mikor már nem lehetett, visszavonult a forradalom elől. Tudta, hogy az ő egyénisége másféle munkára való, s hagyta Kossuthot dolgozni a végzet nevében. De lelki nagyságát és államférfiúi bölcseségét mutatja, hogy ő, a béke embere, minden nagyobb elvi összeütközésnél a Kossuth pártjára állott. Mert a későbbi nagy egyeztető jól tudta, hogy a történelem nem jár az arany középúton, s tartós békét csak az ellentétek összeütközése és kitombolása tud teremteni.”

Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 61. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

„Három vadász előre lép és két lépésnyi távolságról lő az elitéltre. Mind a három golyó talált és Batthyány Lajos nincs többé. Holtteste ott marad a vesztőhelyen, csak éjjel vitetik be a Rókusba, ahonnan Szántóffy plébános ellopja – soha ilyen magasztos lopás! – és beviszi a Ferenczrendiek klastromába. Ott alszik a hős huszonegy éven át, amíg a nemzet nem titkon, lopva többé, hanem az egész világ előtt diadalmas pompával viszi a kerepesi-uti temető nagyszerű mauzoleumába.”

Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 369. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

„Mindenségnek Ura! Hozzád bocsátom esdeklésemet. A nőmtől elválás
rettentő órájában Te erősítettél engemet; adj erőt továbbra is, oh atyám!
hogy a kemény próbát, a becstelen gyalázatos halált, mint férfiú, erőtelten
állhassam ki.
Hallgasd meg, oh fő Jóság, forró kérésemet! A viadalokban és csaták-
ban te vezéreltél, oh jó Atyám, Te engedted azokat kiállani, s mentő karod
némely kétes harczokban sértetlenül védett meg. – Legyen neved örökkön-
örökké áldott. Oltalmazd Mindenható az én különben is szerencsétlen
hazámat a további vésztől; lágyítsd szivét az uralkodónak a hátramaradt
társak iránti kegyességre, s vezéreld annak akaratát bölcsességeddel a népek
javára!
Adj erőt, oh Atyám, az én szegény Emiliámnak, hogy ő ama nekem adott
szavát: »Sorsát hitének erejével elviselhetni« beválthassa.
Áldd meg Aradot, – áldd meg a veszedelembe sodrott szegény magyar
hazát!
Te ismered, oh Uram, az én szívemet, s lépteimnek mindegyike tudva
van Nálad.
Azok szerint itélj meg kegyelmesen, s engedj a túlvilágban kegyes
elfogadást találhatnom! – Amen!”

Damjanich János utolsó imája. In: Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 379. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

„Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg fejedet és mosd meg arcodat, hogy ne lássák rajtad az emberek, hogy böjtölsz, hanem csak Atyád, aki a rejtekben is ott van! Akkor Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.”

Máté evangéliuma 6, 16–18 – Szent István Társulati Biblia – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Bocsásd meg, Úr Isten, ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
Töröld el rútságát, minden álnokságát,
könnyebbíts lelkem terhét!

[…]

Akarna gyakorta hozzád ismét megtérni,
De bűnei miatt nem mér elődben menni,
Tőled oly igen fél, reád nézni sem mér,
színed igen rettegi.”

Balassi Bálint: Harmincharmadik [Bocsásd meg Úr Isten…], részlet. In: Balassi Bálint összes költeményei – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Hamvazószerda jele, szürke hamuja arra figyelmeztet, ami sorsunkban törékeny, emberségünkben esendő. Arra, hogy halandók vagyunk. Mivel csak így, ennek teljes tudomásulvételével érthetjük meg azt a másik »gyengeséget«, »isteni gyengeséget«, amire hamvazószerdán fölkészülünk: Krisztus halálát.
A nagyböjt első napja nem véletlenül a halandó emberé, ahogy az utolsó se véletlenül a sírba fektetett Istené. Krisztus halandóságunkban adhatott nekünk egyedül halhatatlan találkozót, ahogy ezt a József Attila-sorok szándékuk ellenére is megfogalmazzák: »Aki halandó, csak halandót / szerethet halhatatlanul«. Ez az isteni szeretet legmélyebb titka, mely épp veszendőségünket választotta örök találkozóhelyül.”

Pilinszky János: Kölcsönös szeretet – kölcsönös szenvedés, részlet, In: Uő.: Publicisztikai írások, Budapest, Osiris, 1999. – Digitális Irodalmi Akadémia

„Egy alkalommal azonban nagy tömeget, szokatlan ünnepséget találtunk a kis [pálos] kápolnában [ma: Sziklatemplom]. Mindenütt virágdísz, középen egy dobogó, leterítve szőnyeggel, és körben a dobogó szélén térdelt egy csomó gyerek. A kis pesztra, aki húgomat és engemet sétáltatni vitt, megörült, minket is gyorsan odatérdeltetett, ő maga mögénk térdelt, és meleg szemmel nézte, hogy lám, milyen szerencsés pillanatban sikerült a gyerekeket idehozni. Alighogy összetettük a kezünket, már jött is a pap bácsi, pompás ruhában, mellette egy ministráns fiú vitte a hamus tálat, abba belenyúlt a pap bácsi, és minden egyes térdelő gyerek homlokára hamuval keresztet rajzolt. Hamvazkodás volt. Csodaszép volt ez, pap, virág, hamu, barlang, annyira tetszett nekem, hogy sajna, tetszésemnek otthon is hangot adtam. Rögtön ellocsogtam a hamvazkodást, aminek némi következményei lettek. Apám komor szomorúsággal mondta Uluskának, az aranyos kis pesztrának, nézze, édes fiam, mi protestánsok vagyunk, reformátusok, ne vigye a gyerekeket katolikus szertartásra. Uluska nem vette szívére a dolgot, inkább olyasmi látszott az oldalpillantásában: szegény, pogány kölykök, legalább kaptak egy kis áldást. Mindenesetre a hamvazkodás gyönyörű volt, a kis pesztra édes, és a barlangkápolna mesebarlang.”

Nemes Nagy Ágnes: Barna, világoskék, részlet, In: Uő.: A magasság vágya. Összegyűjtött esszék II., Budapest, Magvető, 1992. – Digitális Irodalmi Akadémia

„Meghajtom bűnbánón fejem
S mit rég’ tevék, imádkozom.
Általnyilallik lelkemen
Egy rég’ nem érzett fájdalom.
Egy rég’ nem érzett fájdalom
Imára szólit engemet,
Hisz’ örömtől imádkoznom
Oly régen-régen nem lehet.”

Ady Endre: Hamvazószerdán, részlet. In: Ady Endre összes költeményei – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Az arc porban hever s a köny ömöl,
A hű vezeklő bűnét látja csak...
S hogy Istenhez fordúl bocsánatért:
Szétválni kezd lelkében szín, salak.
S ha a sziv meglágyult, mint a viasz,
Uj ember lenni a bűnös ha kész.
Felé hajlik az égi irgalom:
Bizzál fiam, bűnöd bocsátva lész!”

Tompa Mihály: Bűnbocsánat, részlet. In: Tompa Mihály összes költeménye – Magyar Elektronikus Könyvtár

„…Éppen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kuruc-labonc világ legszebb divatjában vala; ma a kuruc, holnap a labonc osztott törvényeket Enyednek; mikor az egyik kiment az egyik városvégén, a másik bejött a másikon.
A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, ahelyett hogy őket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek bölcs urak voltak és hallottak valamit azon stratégiai fogásokról, miszerint az ellenséget azáltal is meg lehet verni, ha a környéket élelmi szereiből kipusztítják.
Ők ezt vevék gyakorlatba.
Mert míg a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi bandériumok, a szép daliás, farkasbőr-kacagányos huszárok, a válogatott hajdúk, a veres és kék darabontok rendes csatákat harcoltak künn Magyarországon a birodalmi derékhadakkal, mik fényes, páncélos, tarajos lovasokból, hímzett bivalybőröket viselő dragonyosokból s célbalövő muskétásokból állottak; addig szanaszét az országban őgyelgő kalandornép csavargott alá s föl, szemre-főre egymáshoz annyira hasonlatos, hogy maig is fenmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kuruc, melyik a labonc?”

Jókai Mór: A nagyenyedi két fűzfa. In: Elbeszélések, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„A kíváncsi nő nagyon szerette volna tudni, mi van az ajtón belül, melyen őneki sohasem szabad belépni, hová Ali mindig egyes-egyedül jár, s mikor belép, gondosan magára zárja ismét az ajtót, s a kulcsot keblén zsinórra akasztva viseli.
Nehányszor meg is kérdezé már Alitól, hogy mi lakik a toronyban, hogy őneki ezt nem szabad látni, s mit mível ő odabenn egész éjszakákon keresztül egyes-egyedül. – Ilyenkor Ali azt szokta felelni, hogy szellemekkel jön ottan össze, kik őt megtanítják a bölcsek kövét keresni, örökké ifjúnak maradni, jövendőt látni, aranyat csinálni, s más egyéb csodadolgokat, miket könnyű volt egy nővel elhitetni, aki még azt sem tudja, hogy a férfiak nem viselnek mind ősz fehér szakállt.
…
És Ali bebizonyítá mindig Eminah előtt, hogy mondása nem üres rege, mert mikor másnap azután visszatért, egész kosarakkal hozták utána a néma eunuchok a készített aranyat és drágaköveket. Ali tehát csakugyan tudott aranyat csinálni, mégpedig ami aranyat ő készített, az egyszerre vert pénz és filigrános ékszer alakban állt elő; és Eminah azt igen jeles dolognak találta, hogy ha már egyszer ama különös szellemek a semmiből aranyat képesek alkotni, egy füst alatt karpereceket és nyakláncokat is készíthetnek abból, s nem kerül nekik több fáradságukba.
…
Többször könyörge már Alinak, hogy vigye őt is magával, midőn a vörös toronyba megy, de a basa mindig úgy elijesztgeté, hogy azon szellemek milyen kegyetlenek az idegenhez, és az asszonyokat rögtön széttépik, miszerint Eminahnak mindig le kelle tenni kívánatáról.
De amit egy asszony feltesz magában, hogy meg kell lenni, ültethetsz arra hétfejű sárkányt, mégis megmozdítja, s ha a félelem hatalma nagy, sokkal nagyobb a tudnivágyásé.
Egy este egész a rézajtóig kísérte Alit Eminah, s midőn az belépett rajta, észrevétlenül egy kövecset ejtett az ajtó és küszöb közé. Ilyenformán nem csukódván be egészen az ajtó, a zár nyelve mind a két kulcsfordulásra visszapattant, s míg Ali azt hitte, hogy bezárta maga után az ajtót, valóban nyitva maradt az.
Eminah csak azt várta, hogy férje léptei elhangozzanak, azután csendesen felnyitá az ajtót, elébb csak annyira, hogy beláthasson rajta, azután, hogy fejét bedughassa, s miután nem látott semmit, ami visszaijesztené, belépett, és minden lépésnél óvatosan tekintgete széjjel, ha nem jelen-e meg előtte véletlenül valamelyike a haragos szellemeknek?
Elébb egy hosszú folyosón ment végig, ott egy csigalépcső következett, mely oly sötét volt, hogy csak tapogatózva haladhatott rajta.
Valami veszedelmes kíváncsiság nem engedte e sötétségtől visszarettenni, felment a lépcsőn, s nemsokára egy nagy gömbölyű teremben találta magát, melyben egy homályosan égő függőlámpa terjeszte világot.
E terem falai körül márványpadok, vízcsebrek, tölcsérek és csodálatos alakú mindenféle műszerek, vasból, bőrből és fából voltak helyezve, miknek a félhomályban mind oly megfoghatatlan különös alakja volt.
Ezek bizonyára azon eszközök, mikkel Ali aranyat szokott csinálni, gondolá magában Eminah, s éppen egy alkalmas fülkét találva a lépcsők kezdeténél, oda behúzta magát úgy, hogy ő láthatott mindent, de őt nem láthatta senki.
Néhány perc múlva nyíltak az átellenben levő ajtók, s belépett Ali és tizenkét néma eunuch fáklyákkal. A terem egyszerre kivilágosult, az eunuchok letűzték fáklyáikat nagy vasfogókba, egy közülük tüzet szított, s abba különféle műszereket rakott, üstben forralt valami nedvet. Ali ezalatt egy tábori székre ült le, és csendes hangon parancsolgatott.
Most mindjárt meglátjuk, hogy csinálja Ali az aranyat? Most Alinak egy intésére két eunuch kiment egy csapóajtón, s néhány perc múlva lánccsörgés hallatszott, újra felnyíltak a csapóajtók, s belépett rajtuk két öreg, sajátságos alak, hosszú ősz hajakkal, borotvált szakállal és különös öltözetekben, aminőket Eminah sohasem látott.
»Ah, bizonyára ezek lesznek azon szellemek, akik Alinak az aranyat csinálják« – gondolá magában. – »Hanem ugyan meg vannak láncolva. Legalább nem lehet tőlük félni.«
S mint valami félelmes nézőjátékot, bámulá rejtekéből a következő eseményeket.
A két agg idegent Alihoz vezették, ki mosolyogva, kezeit dörzsölve állt eléjük, és sokáig nem szólt hozzájuk, csak mosolygott. Végre az idősebbnek nyájasan megveregeté orcáját.
– Nápolyi kalmár, tehát igazán nem tudod, hová vannak aranyaid elrejtve? – szólt hozzá szelíden.
– Uram – szólt ez kétségbeesett alázattal –, mindenemet átadám, amim volt. Bizony koldus vagyok.
– Nápolyi kalmár, hogy mondhatsz ilyet? Emlékezzél csak rá. Hiszen te hindu árukkal rakottan mentél Toulonba, ott mindent eladtál; visszajövet, hogy találkozánk, nekem ezer aranyat akartál átadni, el is vettem. De hol a többi? Hiszen kereskedőkönyveidből tizenkétezer arany derül ki.
– Hamisak azon könyvek, uram – szólt siránk hangon a kalmár –, egyedül hitelem fenntartása végett írtam azokat teli valótlan lajstromokkal.
– Kalmár, kalmár. Te önmagadat rágalmazod. Te el akarod velem hitetni, hogy nem vagy becsületes ember. Azt én nem engedem, kalmár. Megbocsátasz, ha emlékezeted egy kissé felelevenítem.
Azzal inte az eunuchoknak, s azok levetkeztetve a kalmárt, a kínpadra vonták, és kínozták két álló óra hosszant.
Irtózat volna elmondani, miket tettek vele. …
Alinak ez kitanult tudománya lehetett. Ő maga rendezé, miket kell fokozatosan alkalmazni; a hüvelykszorítókat, a spanyolcsizmát, a forró olajat, a víztöltést, végre az utolsó kínszert vették elő. A kalmárt nyers bivalybőrbe tekerték, s odafektették az égő tűz mellé.
Amint a tűz által kezdett összezsugorodni a nyers bőr, s lassankint szorítá össze a kínzott tagjait, a gyötrelem tetőpontján kivallá az ember, hogy kincsei hajója alatt egy láncra kötött vasládában vannak rejtve.
Ekkor megszabadíták a kínzó bőrtől; összetörve, tajtékzó ajakkal, vérző testtel, kificamodott tagokkal omlott le a hideg márványra.
– Látod, édesem – szólt hozzá Ali nyájasan –, ettől a fáradságtól megkímélhettél volna engemet is, magadat is.
Azzal inte az eunuchoknak, hogy vigyék félre a kalmárt.
Így készít Ali aranyat.”

Jókai Mór: Janicsárok végnapjai, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„A kutya hatalmas állat a világon. Különösen Magyarországon.
Kivált mikor már a bőre le van fejtve. Ez a kutyabőr még holta után is eleven. Mit mondok: eleven? Halhatatlan!
Ilyen elenyészhetetlen kutyabőr birtokában volt nemes Pugonyi Están uram – Kecskeméten.
Az ilyen kutyabőr másutt is a magyar hazában a különösségek közé tartozik. Először is: a tulajdonosának választói jogot ád (a 48-iki törvények értelmében), másodszor pedig – másodszor? Majd az ördög töri rajta a fejét, hogy mit ád neki még másodszor is!
…
A karácsonyi szent ünnep közeledett. Liba Kis Jánosné asszonyom udvarán rettenetes lármát csaptak a ludak, akik Albion kedvéért feláldoztattak.
Ekkor történt meg Pugonyi Están uramon, hogy ő saját becses személyében átlátogatott Liba Kis Jánosné asszonyom házához.
A polgártársnő épen nagy dologban volt.
Az ambitust végigülték a koppasztáshoz értő asszonyságok; ő maga osztályozta a tollakat, külön a begyepelyhét, meg a goromba tollat. A toll is nagy rubrikát képezett a gazdaságban. Csupa pehely volt minden ruhája tőle. Nem is eresztette be a nemes urat még a folyosóra sem, csak ott az utcaajtóban állt meg vele diskurálni. Divat az Kecskeméten: az utcaajtóban fogadás.
– Jaj, kedves édes szomszéd uram, de rossz időben kegyeskedett becses látogatásával megtisztelni. Csupa toll az egész házam. Ezt egy nap alatt el kell végezni. Hajnalban indulok Londonba a ludakkal.
– Nem is azért jöttem én át, – mondá Están úr – hogy a szomszédasszonyt dicső műveletében feltartóztassam, hanem éppen azért, mert tudom, hogy holnap útra fog kelni. Hát csak arra akartam barátságosan figyelmeztetni, hogy ha elutazik Londonba, ezúttal vigye magával a Katica leányát is; az is hadd lássa meg Albion fővárosát.
– Jajh, nem lehet annak itt hagyni a házat, édes szomszéduram. Most kelnek javában a kis libák. Ha nincs, aki rájuk ügyeljen, fele a tojáshéjba fullad. Ezt nem lehet cselédre hagyni; ezt csak a Katica érti. Aztán folyvást vigyázni rá, hogy a macska el ne kapja a kis libát.
Erre a szóra méregbe jött Pugonyi Están uram.
– De most nem arról van szó, hogy az én macskám kapja el a szomszédasszony libáját, hanem, hogy a szomszédasszony libája ragadja el az én macskámat.
– Nem értem, nem értem. Ez nekem görögül van.
– Hát hogy a karácsonyi ünnepek következvén, az én fiam áperte deklarálta, hogy ő nem megy légációba. Pedig Szlavoniába mehetne; mert az olyan messze van, hogy egy diák se eligálja magának.
– Hát papnak neveli a fiát, szomszéduram?
– Neveli ám az ördög papnak a fiát! Az enyim juriszperitusz lesz.
– Hát akkor minek menne legációba prédikálni?
– Azért, hogy ott a dáciából összekereshet annyit, amennyiből itthon kifizetheti a didaktrumot.
– Hát én nem tudom, mi az a diktrum-daktrum, hanem mondok én egy igaz magyar szót a nemzetes úrnak, ha meg nem haragítanám vele.
– Hallgatom.
– Hát azt mondom én, hogy »nem eszünk annak a kutyának a fogtából, akit bottal kell hajtania nyúl után«. Mit kínozza a nemzetes úr azt a szegény Palkó diákot azzal a sok veszekedett Hübnerrel, ha neki magának nincs kedve a prókátorsághoz? Miért nem adja be a vincellér-képezdébe, amihez esze is van, kedve is van, jó keze is van. Hiszen prókátor annyi van már a világon, hogy minden perre kettő is jut; de a jó vincellért úgy keresik, mint ahogyan a három királyok a Messiást. Aztán magának a nemzetes uramnak is van a Falfáján egy nagy darab homokbuckása; ha azt a Pál úrfi megregáloztatná, beültetné jófajta szőlővel, négy esztendő múlva, mikor a vincellér-iskolát elvégezte s az önkéntes esztendőt leszolgálta, egy olyan kapitális birtokot venne át benne, hogy nem cserélne jövedelmet senki fiskálisával.
Están úr csak a fejét bólogatta folyvást ez ékesszólás alatt.
– Tökéletesen az én fiamnak a programja, amit most szomszédasszony elukubrált. Ő is éppen ezt a kurrikulum vitaet proponálta nekem, míg jól el nem tángáltam. Látszik, hogy innen ered a szuggesztió.
– Én ugyan soha egy szót nem váltottam az úrfival.
– Maga nem, hanem a leánya.
– A’ bizony meglehet.
– De hát az a hiba, hogy az ilyesmi meglehet.
– Nem értem, hogy mi hiba volna benne? Hogy a fiatalok egymással beszélgetnek, nyájaskodnak? Mink is úgy tettünk, mikor ifjak voltunk. Nekem is volt egy diákom leánykoromban, aki nekem könyveket hordott olvasni; én meg pogácsával, túrós lepénnyel, gomolyával traktáltam; de biz abból semmi hiba nem lett. Engem sem strázsált az anyám, mégis becsületes maradtam. Jaj már annak a leánynak, akit az anyjának kell őrizni! A kecskeméti leánynak hétköznap is annyi esze van, mint vasárnap, sátoros ünnepen meg még egy kukoricával több. Én bizony szintén nem hajdúskodom a leányom mögött.
– Úgy volt az régen, szomszédasszony, de most más világ van. Bolond idők járnak. Nem nyithatok fel egy vasárnapi újságot, hogy azt ne olvassam belőle, hogy egy diákgyerek, egy gimnazista összegabalyodott egy gyerekleánnyal s minthogy céljukat el nem érhették, vettek egy revolvert, piff-paff, agyonlőtték magukat.
– No, már én csak nem hagynám, hogy a leányom ilyen gyerekség miatt agyonlője magát.
– Hát mit csinálna a szomszédasszony?
– Azt mondanám neki: azért bizony meg ne gyilkoljátok egymást. Ha te is ilyen korán be akarod kötni a fejedet, a legény is alig várja, hogy a torkán akadjon az Ádám csutája, hát Isten neki: menjetek a paphoz, aztán húzzátok az igát!
Están úr felfújta a pofáját s nagyot sodort a bajuszán.
– De kettőn áll ám a vásár. Nem adják azt olyan szimpliciter, mint a hízott libát. Az én fiam nemes ember.
– Már, édes Pugonyi Están uram, én nem tudom, hogy mi a különbség a nemes ember meg a pógár ember között: mert mind a kettőnek keresztbe áll a szája az orra alatt; hanem azt tudom, hogy mi különbség van a kenyér és kenyér között.
A szolgálók éppen akkor hozták haza a péktől a kisült kenyereket. A Liba Kis Jánosné asszonyom kenyere majd kiugrott a szakajtó-kosárból, csak úgy ragyogott a barnapiros háta; a szép sárga gyürkéje kétfelé dudorodva, valósággal nevetett az emberre; a Pugonyi Están uramé meg fekete volt mint az utcasár, lapos, keletlen; s ahol egy oldalán kicsorbult a záklyás tészta, annak a szederjes színe elárulta, hogy csupa csermelyés lisztből van sütve ez a pikhercs.
– No hát tessék, nemzetes uram, mondja meg, hogy a kettőnké közül melyik a nemes kenyér, melyik a pugris kenyér.” 

Jókai Mór: A háromszínű kandúr. In: Uő: Elbeszélések, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Szolnok és Cibakháza között van egy rév. Egy kötél átkötve a Tiszán, melynél fogva annak egyik partjától a másikig egyszerű mesterséggel húzzák-vonják az idomtalan kompot. E komp éppen a túlsó parton volt, valaki a császáriak engedelmével ment át rajta, kiknek egy őrszeme tartá ez átjárást felvigyázat alatt.
A várt napot megelőző estén egy vén huszár érkezett e révhez a Tiszántúlról egy másik fiatalabb huszárközlegénnyel, kivel szünet-szüntelen zsörtölődött.
– Látja kend azt a kompot? – rivallt a legényre, midőn a parthoz érve megsejté az átjárást.
– Látom, káplár uram.
– Akár látja kend, akár nem, azon át kell menni.
– Jól van, káplár uram.
– Ne rezonírozzon kend! kend még járatlan a hadi regulákban, ha egyszer az az ordé, hogy át kell menni, akkor át kell menni, ha ezer tüzes ördög volna is odaát.
S azzal bezörgetett a révész fabódéja ajtaján.
– Gyere ki, hej!
Odabenn valami morgó, dörmögő hang szólalt meg rá:
– »Gyere-é?« Majd még »hallja kend« is lesz.
– Ne rezonérozz, öcsém, hanem bújj ki, mert úgy felrúgom a deszkarezidenciádat, hogy az ég alatt maradsz.
A révész előjött. Vén, szürke ember volt.
– Régen híttak engemet »öcsémnek«, katona uram.
– Hány esztendős vagy?
– Biz ötvenkilenc én.
– Tacskó! Én hatvanöt vagyok. Indulj! Előre!
Sajátságos, hogy a vén huszár, még az ősz parasztot egész lenézőleg per te s tu szólongatta, a fiatal rekrutát megbecsülé és halljakendezte.”

Jókai Mór: A két menyasszony. In: Uő: Forradalmi és csataképek, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Edvard könnyű vérű fiú volt, a ki szemközt tudott menni az örömnek s ki tudott térni a bánat útjából. Testvéreinek sorsa intő példa volt előtte, hogy az asszonyszív veszélyes árucikk, nem lehet eléggé vigyázni a megválasztásában. Edvardnak volt egy kis vadászlaka, annak az eresze alatt lakott egy vándor fecskepár. Minden tavasszal elhagyták a fészket, s minden ősszel visszatértek belé  olyan szelidek voltak: reggelenkint, esténkint órahosszat elcsevegtek Edvard ablaka alatt , nem is féltek tőle semmit, berepkedtek nyitva hagyott ablakán, s ha aludt odaültek kerevetére, s nesztelen röpködésükkel minden alkalmatlan legyet és szúnyogot elriasztottak onnan; mikor pedig fiaikat kiköltötték, mielőtt szabad szárnyra bocsátották volna, odavitték bemutatni Edvard elé, sorba ültetve őket az ablak pálcáin, úgy búcsúztak el tőle, úgy keltek a távol európai útra. Edvard akárhányszor megfogta egyiket közülök, az mindig a nőstény volt; a hím soha nem engedte magát elfogni, hanem az anyamadárka olyan nyugodtan elült Edvard tenyerén, hogy szinte mondani kellett neki: repülj már innen. Tudta jól, hogy a kis fecskék anyját nem bánthatja senki. Mikor ismét tavaszi útra készültek a fecskék, Edvard megfogta az anyafecskét s talizmán gyűrűjébe belül késhegyével e szókat karcolva: »Kalkutta, Nehring Edvard«, a kis madárka nyakára fűzé azt; nem akadályozta ez azt a repülésben.
A kis gyászmadárkák eltűntek a messzeségben, elvitték Edvard gyűrűjét, ki tudná, hogy hová? Őszre visszajöttek ismét. A kis anyafecske alig várta, hogy Edvard kinyissa ablakát, úgy sietett eléje repülni, leszállni asztalán álló gyertyatartójára, átadni az izenetet messze idegen világból.
Edvard meglepve látta, hogy a madár nyakán ki van cserélve a gyűrű, vékonyabb karikagyűrű van ráfűzve; a kis engedelmes posta leengedte azt onnan venni, s azzal Edvard karszékébe rebbent, mintha ő is akarná látni, mi van abba írva. »Szeged, Váry Emma«.
A kis fecske elkezdett fütyülni, fecsegni, alig szakadt vége beszédének; bizonyosan arról beszélt Edvardnak, hogy az milyen szép ország, a honnan ő ezt a gyűrűt hozta, milyen leány, milyen szép, szelid és jó az, a ki e gyűrűt rábizta, hogy védte pajkos gyerekektől a kis fecskék sárkastélyát; milyen szépen tud rájuk nézni. Óh a madárkák olyan jól ismerik az emberek szeméből, kinek van jó szíve? ki szelid? ki tud szeretni?
Edvard hallgatta a fecskét, a míg csak annak kedve volt beszélni.
… Egy reggel ötlovas hintó áll meg Váry Tamás uram háza előtt, olajszínű kocsis elől, szerecsen inas hátul; belőle bársony öltözetű, selyemcsipkés úr száll ki, háromszögletű kalap a kezében, egyenes kard az oldalán s benyit egyenesen a pitvarba. Még a kutya sem merte megugatni. Ott a bámuló család előtt csókolni való rossz magyarsággal, vegyítve közé németet, diákot és angolt, elmondá, hogy ő Nehring Edvard; gazdag kereskedő fia Kalkuttából, ki ez előtt több hóval jegygyűrűjét elküldé hazájából csodálatos úton-módon. Jegygyűrűje helyére talált, mert ugyanazon úton másikat kapott helyette. A gyűrűváltás tehát valósággal végbement már s ő most csak azért jött, hogy »jegyesét« hazavigye.
Haza is vitte, a min senki sem kételkedik.
És Edvard olyan boldog ember lett, a milyen csak lehet halandó itt a felhők alatt.”

Jókai Mór: Három gyűrű. In: Jókai Mór Decameronja. Száz novella, Pest, Heckenast, 1858–1860. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Mindnyájan látták Kárpáthy Jánost hanyatt dűlni karszékében, azt megütötte a guta; ha rögtön meg nem halt is, de bizonyosan elvész bele, s voltak többen, kik a barátságos részvét önkényt támadó ösztönével unszolák a nagyra becsült ifjút, hogy rögtön, még azon éjjel siessen átutazni Kárpátfalvára, lefoglalni, lepecsételni a holmikat, nehogy valaki félretakaríthasson belőlök; azonban Béla úrfi már egyszer járt úgy, hogy elsietett tudósítások miatt útja végéről kellett visszafordulnia, s jónak találta ezúttal biztosabb híreket várni be, s csak a temetés hírére jelenni meg. Másnap reggel csakugyan meg is érkezék az esperes úr – ki azért maradt legutoljára Kárpátfalván, hogy megtudja, vajon aláírta-e Jancsi úr a kollégiumot érdeklő kodicillust –, s ez azon szomorú hírt hozá, hogy biz az öregúr, ámbátor még ki nem adá lelkét, de az utolsó halálküzdelmek között van, úgyhogy már egy okos szót sem lehet vele szólni. Értette alatta azt, hogy nem lehet vele aláíratni a kodicillust.
Követték még aznap az esperes urat több főtisztviselői a Kárpáthy-család uradalmainak, kik siettek magukat megismertetni őexcellenciájával, az örökös úrral, leendő patrónusukkal.
Ezek még bővebb részleteket is tudtak a haldokló testi állapota felől. Egy falusi borbély eret vágott rajta, minek következtében kissé magához tért; azután orvosért akartak küldeni, de azzal fenyegetődzött, hogy azt agyonlövi, csak hagyják nála a borbélyt, ahhoz több bizalma van, mert az nem meri megölni. Semmi gyógyszert sem akar használni, és senkit sem akar látni, csupán Kiss Miskának van hozzá bejárása. Azonban aligha fogja már holnap reggelnél tovább vihetni.
Abellino jó előjelenségnek vevé a tiszttartók megjelenését, ez arra mutatott, hogy benne már leendő urokat tisztelik meg hódolataikkal. Másnap ismét egész seregszámra jöttek Kutyfalvi udvarára az ispánok, kasznárok, írnokok, birkások, árendások s más efféle apróbb emberek, magukat Abellino úri kegyeibe felkoldulni. Valójában a régi gazdának meg voltak számlálva pillanatai. Senki sem merte neki ígérni a holnapi napot.
Harmadnap még a hajdúk és kulcsárok is átvándoroltak Abellinóhoz; már ekkor boszontani kezdé a sok hálálkodás; ezekkel nagy kurtán beszélt, s megértve tőlök, hogy ezentúl ő fogja a földi gondviselés dolgait végezni közöttük, mert már nagybátyja az utolsó lélegzetet nyögi; egyszerre kiadá parancsban, hogy ő a Kárpáthy-uradalmak tiszti személyzete közt gyökeres reformokat kíván létrehozni, melyek közül legelső is az, hogy minden férfirenden levő hivatalnok tartozik a bajuszát mint dísztelen kinövést, menten kiirtani!
…
Negyednap nem maradt a halál révén álló Kárpáthy János mellett annyi jó barát, hivatalnok, cseléd és bohócbul más, mint Kiss Miska, az egykori pünkösdi király, Varga uram, a jószágigazgató, Palkó, a vén hajdú és Vidra, a cigány.
…
Mindazon vendégek, jó barátok, alattvalók, kik János fővétele napján együtt imádkoztak a templomban, együtt ittak az asztalnál Jancsi úrral, most együtt mulattak Abellinóval, s ha három nap összeragadt volna is, mégsem fogytak volna ki azon bohó és nevetséges kalandok meséiből, miket a jámbor öregre tudtak, kinél ez órában nevetségesebb, esztelenebb és balgatagabb ember nem lehetett. Szólta, szidta, rágalmazta a jámbort, aki csak beszélhetett, a teremben az urak, a konyhában a kukták, a tornácon a hajdúk, s aligha volt valaki annyi nép között, kinek eszébe jutott volna, hogy már ha elkövetkezik szomorú halála, lelkéért egy imát bocsásson az égbe.
Ötödnap már nem volt, aki hírt hozzon Kárpáthyról. Talán azóta el is temették a boldogtalant.
Hatodnap aztán egy lovas legény vágtatott be az udvarra, kiben Marcit fogjuk megismerni.
Amint lováról leugrott, meglátta a pukkancsi tiszttartó a tornácból, s nevetve rákiálta:
– No, te is eljöttél, Marci fiam? Te ugyan jól jártál, hogy nem esett egy héttel később a lakodalmad, új földesurad úzusba hozhatná a jus primae noctist. Hát mi újság Kárpátfalván?
Bizonyos temetésre hívja az urakat. Ez volt a legtermészetesebb vélemény.
– Egy levelet hoztam a tiszttartó úrnak! – szólt hidegvérrel Marci; a tiszttartó nagy megbotránykozására meg sem billentve kalapját az erkélyen álló Abellino előtt.
– Hát a kalapod, pimasz? Ki küldi azt a levelet?
Az első kérdésre vállat vonított Marci, a másodikra azt felelte, hogy neki a jószágigazgató adta.
A tiszttartó felszakítá a levelet, s zöld karikát hánytak a szemei, ahogy beletekintett.
Az öreg Kárpáthy János saját kézírása volt az, melyben tudatja a Kutyfalvi-kastélyba gyülekezett tisztviselőivel, hajdúival és cselédjeivel, hogy méltóztatott annyira magához térni, miszerint ágyából felkelhet, és nekik levelet írhat értésökre adván, miszerint nagyon örül, hogy nálánál jobb urat találtak, mármost annál csak maradjanak meg, és őhozzá többet képpel se forduljanak.
A tiszttartó olyan képet csinált, mint akit jól tartottak vadkörtével, s hogy ne csak magát érje ez örvendetes hír, kézről kézre adá a levelet a többi tisztitársaknak is, az ispánoknak, kasznároknak, birkásoknak és írnokoknak, utoljára a hajdúk és cselédek közt is megtevé a veszélyes irat a leverő körutat. Az embereknek hasonló esetekben vajmi nagy vigasztalás egyet sodoríthatni a bajuszán, s ahol van ni! most már se hivatal, se bajusz.”

Jókai Mór: Egy magyar nábob, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Az ÉLET sokszor produkál olyan helyzeteket, egy vagy több szálon futó eseményeket, egyszerű vagy összetett és bonyolult történeteket, melyek egy izgalmas, lebilincselő regényben, vagy novellában sem alakulhattak volna »kerekebben«. Bár az izgalmas és lebilincselő regények és novellák írói mind tisztában vannak ezzel. Talán ezért is tudnak izgalmas és lebilincselő történeteket papírra vetni. Ezt tekinthetjük afféle ökölszabálynak is. Az ökölszabályok pedig általában mindenkire vonatkoznak. Ezek szerint igazak lennének az »írók írójára«, Mikszáth Kálmánra is?”

Hamvai-Kovács Gábor: „A korszerűtlen elbeszélő konzervatív technikák konzerválójaként szemlélték…” – Az Országos Széchényi Könyvtár blogja, 2022. január 16. 

„… a Közlönyben már megjelent a Rózsa Sándor kegyelmező levele.
Megjelent a hivatalos Közlönyben a bűnbocsánatot hirdető levél Kossuth aláírásával, de hát Rózsa Sándor nem olvas se Közlönyt, se egyéb újságot. Valakinek el kellett juttatnia a haramjavezérhez.
Kit választott ilyen kényes feladat megoldására Kossuth?
Másvalaki tán egy mindentudó öreg csendbiztost vagy legalábbis egy kiszolgált vén betyárt keresett volna fel a megbízatással. Ilyen emberek ismerhetik Rózsa Sándor búvóhelyeit, ahol az amnesztiás levelet a kezébe lehet nyomni.
Kossuth egy poétát választott a feladatra. Mégpedig a szőke hajú, ábrándos szemű Jókai Mórt, aki a márciusi napokban oly derekasan viselkedett a szabadság kikiáltásánál. Akinek volt bátorsága az Alföld úttalan útjain a haramjavezérhez is elhatolni.
A fuvaros egy pusztai csárda udvarára fordult be. Odabentről vidám cimbalomszó hallatszott. Három-négy szűrös, bojnyikképű, szalmás hajú legény ülte körül az x-lábú asztalt: szegénylegények a Rózsa Sándor bandájából, akiknek cimborájuk volt a fuvaros, aki Jókait a csárdába hozta.
A rongyos szűrök alatt megkoppantak a fejszék, fokosok.
– Én Kossuth Lajos küldötte vagyok, és kegyelmet hozok Rózsa Sándornak és társainak! – kiáltotta Jókai, mielőtt a betyárok valamire elhatározták volna magukat.
A szalmáshajúak nem értették meg mindjárt Jókai szavait. Kegyelem? Rózsa Sándornak és társainak? Hiszen, ha jól vesszük, minden alföldi betyár Rózsa Sándor társa volt.
Az útiköpenyeges ifjú, kokárdás, strucctollas Kossuth-kalapjában, ragyogó kék szemével most a csárda közepére lépett, és csinos szónoklatot vágott ki a hazáról, szabadságról, amint az utóbbi hónapokban nagyszerű népszónokká fejlődött az egyébként félénk Jókai. A gyepes homlokok lassan nyiladoztak a költő szavaira. A szemek eleinte fürkészve, gyanakodva figyelmeztek. De aztán mindinkább kiegyenesedtek a görbe derekak. Nagy dologról volt szó. Bűnbocsánatot kapnak a régi tettekért, ha elmennek a hazáért harcolni.
Hogyne mennének! Indulnak még ebben az órában!
– Hol van az az írás, amit Rózsa Sándorhoz kell vinni?! – ugrott fel az egyik betyár.
– Itt van a zsebemben, de nem bízhatom én azt akárkire.
– Itt a kezem, hogy hajnalban Rózsa Sándornál lesz a levél!
Jókai elfogadta a kinyújtott kezet. Ki tudja, mennyi szenny és vér tapadt ahhoz a kézhez, de most a haza dolgáról van szó.
– Hogy hívják polgártársat?
– Engem Lukácsnak hívnak, és Sándor bandájához tartok.
Jókai átadta Kossuth Lajos levelét a zsiványnak.”

Krúdy Gyula: Rózsa Sándor. A betyárok csillaga Magyarország történetében. Kisújszállás, Szalay Kvk. és Kerekedőház, 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Jókai Mór születésnapja azért alkalmas a próza ünnepének a megrendezésére, mert írói életműve mai napig a magyar irodalom egyik legnagyobb, megkerülhetetlen teljesítménye, regényíróként is máig megőrizte jelentőségét a nemzeti irodalomban, komolyan hozzájárul történelmi önismeretünkhöz és identitásunk megőrzéséhez. Emellett Jókai Mór volt az első, modern értelemben vett hivatásos prózaírónk, aki írói és szerkesztői munkásságából élt, közéleti szerepeit is íróként viselte. A maga korában műveit számos nyelvre lefordították, és világszerte elismeréssel fogadták, nagyra értékelték. Művei itthon és külföldön egyaránt népszerűek voltak az olvasók és az irodalmárok körében, könyvei szinte máig példátlanul nagy számban kerülnek kiadásra és fogynak el.”

A magyar széppróza napja honlapjának ismertetője

„Ezelőtt mintegy hat héttel Quebec tartományban egy vadludat lőtt meg egy bucanier, ki, amint azt kopasztani kezdé, bámulattal tapasztalá, hogy a lúd farka tollainak mindegyikére rá volt húzva egy másik tollnak levágott üres hengere, s mikor egy ilyen tollburkot lehúzott a másik tollról, abból egy vékony, összegöngyölt hártya bújt elő, aminek valami sajátszerű barna piszkos színe volt.
A bucanier felvitte a ludat Quebecbe s megajándékozta vele dr. Smollist, a hírhedett természetbúvárt.
Dr. Smollis mindjárt tudta, hogy mivel van dolga. Ez a vadlúd egy galambposta. Helyesebben lúdposta. És azok a piszkosnak látszó összegöngyölődött hártyácskák ott a két tollüreg közé szorítva, nem egyebek, mint vékony kollódiumlapok, amik fotográfia segélyével megkicsinyített iratok másolatát viselik.
A tudós természetbúvárnak semmi sem volt könnyebb, mint ezen kollódiumlapokat egy kétezerszer nagyító napmikroszkóp segélyével egy szemközt álló fehér lepedőre lemásoltatni, mely eljárás után azoknak betű szerinti tartalma olvashatóan kitűnt.
Nagy volt azonban a tudós professzor kétségbeesése, midőn az olvasott sorokban semmiféle ismeretes nemzet idiómájára rá nem talált.
A kezdő sor így szólt:
»Garbalirbibarba Perbetirbi jérbég arbalarbattirbi narbaplórbójarba.«
Ez csak indus nyelven lehet írva! Ilyen hosszú szavakat csak Kelet-Indiában eresztenek.
Dr. Smollis nagy fáradsággal lemásoltatá egymás után a kitalálhatlan nyelvű jegyzeteket, s megküldé azokat a calcuttai tudóstársaságnak s a mexikói és rio-janeirói nyelvészeti társulatoknak. Azok nem tudtak velük elbánni, s áthelyezték a jeddói és pekingi akadémiákhoz. Azok is beletörték a késüket, s egyik szanszkrit nyelvnek, másik ladino zsargonnak nyilvánítá a megfejthetetlent. A szentpétervári akadémia a bisbariba nyelvet vélte benne felismerni, s utasítá a helsingfjördi akadémiához, onnan a finn rokonság révén átszármaztak a budapesti tudóstársasághoz, ahol ott hevertek három esztendeig. (Igaz, hogy csak három hete, hogy odajutottak, de a három hét alatt hevertek három esztendőre valót.) Végre megoldás végett a nyelvtani osztállyal közöltetvén, a mi kezünkbe jutottak, s a »Hon« szerkesztőségében közszemlére kitétettek.
… de ezt a rejtelmes nyelvet egyikünk sem bírta megérteni.
Szerencsére van egy életrevaló ember a szerkesztőségünkben, akit úgy hívunk, hogy »A Sándor«. Legszükségesebb tagja az újságcsináló irodának: aki a legtöbb kéziratot szolgáltatja lapunkhoz. Amíg ő meg nem érkezik, addig hozzá nem foghatunk a szerkesztéshez.
Egyszóval életrevaló ember »A Sándor«. (Csak olyan sok pénzt ne kérne gyertyára, fára!)
Amíg ott vesződünk a megoldhatatlan rejtéllyel, ő belepillant s elneveti magát.
– Ejnye urak! Hisz ez madárnyelven van írva! Úgy kell olvasni, hogy »Galiba Peti jég alatti naplója«.
Íme! felfedeztük! Ami a világ minden tudós akadémiájának nem sikerült.” 

Jókai Mór: Egész az északi pólusig, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Szaffrán Péter verte Evilát.
…
A leány pedig nem sírt, nem könyörgött, csak felemelt kötényét ajkaihoz szorítá két kezével, s mikor a brutális fickó nagyokat rántott a fején hajánál fogva, olyankor olyan szelíden nézett fel rá engesztelőleg azokkal a lélekteljes szemeivel! A Brontes nem értette a szemek beszédét.
– Ejh ni! – kiálta Félix. – A Cendrillon és vőlegénye egy szerelmes pásztorórán.
– Az ám – felelt rá Iván egykedvűleg.
– De hát ne engedd annak a gazembernek, hogy azt a szép gyermeket úgy üsse.
Iván vállat vont.
– Joga van hozzá. Az övé. Menyasszonya. Ha beavatkozom, csak még jobban megveri. Aztán meg úgy látom, hogy ez alkalommal erősen fel van pálinkázva a fickó. Ilyenkor nem bírni vele.
– No, én majd megmutatom, hogy bírok vele – szólt Félix. – De azt nem nézhetem, hogy ezt a szép gyermeket üsse itt előttem.
– Nem jó lesz odamenned – inté őt Iván. – Ezek a föld alatti munkások nem igen tartják tekintélyben a selyemkabátos embereket.
– Majd meglássuk. Te csak annyit tégy meg, hogy mikor azt látod, hogy ennek a ciklopsznak a karját megfogom, kiáltsd rám e szót: »doktor úr!«
Azzal az útmagaslatról aláugorva, egész önbizalommal sietett be a kis ház udvarára az elegáns nagyvárosi úr.
Szaffrán Peti bizony fel sem vette a jövetelét, még jobban cibálta Evila haját.
– Hát te fickó! – kiálta rá Félix – miért vered ezt a lányt!
Szaffrán visszafelelt rá nagy pimaszul:
– Kinek mi gondja rá? Az én mátkám!
Csakugyan nagyon dűlt a szájából a pálinkabűz.
– Ah, te házasodni készülsz? – szólt Félix, odalépve egészen a herkulesi alak mellé, kinek alig ért a válláig. – S vajon szabad már neked megnősülnöd? Nem vagy te még katonaköteles?
Énnél a szónál csakugyan leereszté a felemelt szíjat Szaffrán Peti, mintha tízmázsás pöröllyé lett volna kezében.
– Fegyverképtelen vagyok – dörmögé fogai közül. – Bizonyítványom van.
– Ah! Te fegyverképtelen? Te jeles verekedő! S ki volt az a derék becsületes orvos, ki neked erről bizonyítványt adott? Ilyen karokkal! Kérem!
S e szónál megtapintá a legény karjának kidülledt izmait.
»Doktor úr!« – hangzék e pillanatban Iván szava.
Amint e szót hallá, s amint Félix ujjainak motozását megérzé karjának izmain Péter, egyszerre lecsavarta kezéről Evila haját, s ijedten bocsátá azt el.
– No, megállj fiam – szólt Félix, vékony kis halhéj pálcáját megsuhogtatva az orra előtt –, majd holnap reggel a felülvizsgálatnál megnézem, hogy micsoda nagy bajod van, amiért nem szolgálhatsz fegyver alatt. Azért vagyok itten!
Szaffrán Petinek egy percre az a mentő gondolata támadt, hogy elővegye rögtöni kancsalítását.
Félix kinevette vele.
– Jaj fiam, úgy én is tudok – s visszakancsalított a szeme közé. – Holnap majd megvizitállak.
Szaffrán Peti erre a szóra megfordult a sarkán, nekiiramodott az udvar ellenkező végének, keresztülvetette magát a kerítésen, s addig vissza sem pillantott, míg az erdőt el nem érte.”

Jókai Mór: Fekete gyémántok, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„György nógatást kapott, hogy beszéljen.
Ő aztán beszélt.
– Az én uram, János herceg, színét javát kiválasztá a Bolgárországban ejtett zsákmánynak, s felküldé azt általam Felségednek. Huszonnégy szekér telt meg a zsákmánnyal. Van közte arany és ezüst marha szép sokasággal, drága török selymek, kamukák és bársonyok, pompás fegyverzetek és nyeregszerszámok, amilyeneket ez országban még sohasem láttak.
Nagy érdeklődés támadt e szavakra.
– Hol van? Hol van?
– Íme, rendben halomra rakták a kincseket az én katonáim itt a vár udvarán, hogy a felséges király úr és a felséges királyasszony azokat innen a márvány eszterhajrul könnyen megtekinthessék.
A király helyeslést bólinta, s egy kérdő tekintetet lopva a királyné felé, annak a véleményét várta.
– Voyons donc – monda a királyné, s kecsesen fölemelkedék a helyéből.
A főudvarnok intésére két apród félrehúzta a nehéz brokát függönyöket a trónterem erkélyéhez vezető ajtó felől, a palotanagy jött az aranyozott kulccsal, s felnyitá az ajtót, az apródok kétfelé tárták az ajtószárnyakat, s arra a királyi pár megindult a tróntul az erkély felé. A király jobbján vezette a királynét. Candalei Anna egy fejjel megasabbnak látszott a férjénél; a királyné kezén volt a kisleány.
Ők hárman léptek ki először az erkélyre.
A király kihajolt az erkélyen, s meglátva a kincsek garmadáit, azt mondá, »Dobzse, dobzse!«
Candalei Anna azonban elébb lehajolt a kisleányáért, hogy azt a karjára emelje: ő is lelásson az udvarra.
Ámde a királyné figyelmét nem a zsákmány kapta meg első pillanatra, hanem azok a dárdahegyre tűzött fejek.
Nagyot sikoltott, s a fejéről leomló fátyollal betakarta az ölében tartott gyermek arcát.
– Ah! C’est infernal!
Azzal kirohant az erkélyről. Megpillantá Györgyöt. Akkor még egyszer felsikoltott.
– Chassez-le! C’est un démoniaque!
Azzal sírógörcsök közt elrohant a teremből.
A király ott maradt az erkélyen, s gyönyörködött a zsákmányban.
György elbámult a királyné indulatkitörésén. Nem értette azt az Úr színeváltozását. Csak állt ott, mint a sóbálvány.
A nádor azonban értette, amit a királyné parancsolt: »Kergessétek el innen ezt az ördöngöst!« S a vállára ütött Györgynek.
– Katona! Bolondot cselekedtél. A királynét halálra rémítetted azokkal a dárdára tűzött fejekkel.
Györgynek ez is rejtély volt.
– Minálunk így szokás.”

Jókai Mór: Fráter György, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Csollán Berti megint csak ütötte a filkót harmadik este is a diákjaival. Nagyon biztosítva volt felőle, hogy azok éjszaka meg ne szökdöshessenek a tanyájáról. Ott volt az udvaron három nagy komondor, négy agár, egy vizsla, két kopó, meg egy görbe lábú tacskó. Azoktól nincs az a vakmerő idegen, aki alkonyat után akár közelíteni, akár távozni merjen ide, vagy innen, gyalog, mert azok megeszik. Jó rend van ott.
Azonban mégis az történt, hogy amint egyik diák felváltotta a másikat a kártyánál, a felváltott kiszédelgett a szobából, s aztán nem jött többé vissza. Úgyhogy mikor Barkó Pali megkapta az utolsó orronverőst, körülnéztek: magukban voltak.
– Hová lett az a sok gézengúz?
– Bizonyosan alunni szöktek – sejté Barkó Pali –, megyek, felkeresem őket.
– Fel ne verd, ha alusznak! Csillagot rúgatunk velük.
(Ez az astronomiai experimentum abból áll, hogy az elaludtnak mezítelen talpára papirost kötnek, s azt meggyújtják.)
Barkó Pali is elpárolgott a szobából, s aztán csak várta Csollán Berti, hogy majd visszajön; – mikor megunta a várakozást, maga is utánanézett, de sehol sem talált írmagnak való diákot sem a házában. Az udvarra is kiment, ott is nagy csendesség volt. Hítta a kutyákat, de egy sem jött elő. Utoljára a cselédeket kurjongatta fel.
– Merre vannak a diákok? Hová lettek a kutyák?
A diáknak híre-hamva sem volt már messze földön. Jó lába van annak. Az az egy pedig, amelyiknek rossz van, fenn ül Csuka Feri nyakában, az szalad vele torony irányában, végig a pusztán. Valahol a Tisza körül járnak azok már. – De a kutyák nagy sokára jelt adtak magukról. Mint valami kísértetüvöltés, mint a „wilde Jagd” föld alatti kutyakardala zendült fel egyszerre a rémséges kutyasírás; vékonyan, vastagon, cifrán, keservesen, siralmas csahintással, ijedős buffogással vegyest. Honnan jön ez? Merre vannak? Béres, fehércseléd szaladt hetvenhétfelé kutyakeresni; míg végre rájöttek, hogy valamennyi agár, komondor, vizsla, kopó, tacskó el van temetve egy üres búzaverembe; aminek a szája le volt fedve egy szekérkerékkel: onnan üvöltött elő az egész kórus. Hogy kerültek oda? Bizonyosan az a sánta garaboncás hordta őket oda valamennyit. Ez volt a közvélemény. No, az még rossz helyen fogja végezni a sorsát.
Amint Csollán Berti rájött, hogy a vendégei megszöktek, szörnyű haragra lobbant.
– Lóra! Valahány béres van! Utánuk! Vissza kell őket hozni.
Maga is nyeregbe kapott, nyakába vetette a karikást, s vezette az üldöző csapatot a rév felé. Arra kellett menekülniök.
A Tisza réve pedig, melynek Berti volt a birtokosa, – jó egy óra járásnyira feküdt a kastélytól; onnan szoktak átkelni komppal a túlsó oldalra. Egy vastag kötél volt kifeszítve a két part között, ahhoz a kötélhez volt akasztva a komp csigahurokra, úgy tolták át azt a révészek a kötélbe kapaszkodva.
Éjszaka volt már, mire a diákok megérkeztek nagy lélekszakadva a révhez. Ilyenkor már a révész is alszik.
– Üff – nyögött nagyot Csuka Feri, ledobva nyakából a gyepre sánta Biróczyt. – Huszárnak készültem, s huszárlónak fogtak be.
Biróczy azonnal ment a révészt fellármázni.
Annak sehogy sem ment a fejébe, hogy éjnek éjszakáján szállítson át valakit a Tiszán. Kiváltképpen azt az öt legátust, aki negyednapja ott prédikált a portán. Mi járatban vannak?
– Hát bácsi, megvalljuk igazán, szökünk – mondá Biróczy. – Holnap vasárnap, s nekünk a helyeinken kell lennünk, ahol már várnak ránk, kit Csányban, kit Hevesben, és ha ott nem leszünk, lemossák rólunk a szentelt vizet bécsi szappannal. A kendtek hóbortos gazdája meg erővel itt akar bennünket holnap is tartani, hogy megint tartsunk kendteknek prédikációt; aztán a prédikáció végével kit-kit megkatekizáljunk!
Az öreg révész megszeppent erősen.
– Hát aztán mi az a megkatakizálás?
– A biz abból áll, hogy egyenkint minden ember kiszóllíttatik a középre, s aztán kikérdeztetik, hogy mit tud a szent vallásból; melyek a tíz parancsolatok? Melyek voltak az egyiptomi tizenkét csapások? Kik voltak az apostolok név szerint? Hogy hítták Nóé fiait? Mi nevük volt József kilenc testvéreinek?
– Micsoda? – kérdé a révész hüledezve.
– Kend csak jól jár; mert kend lesz az első, akit megkatekizálnak; s kendre mindjárt az első kérdés jut, hogy kik voltak az ótestamentomot szerző próféták név szerint, és azoknak fejezetei?
– Az ótestamentomi próféták?
…
– Csülökre legények! – ordítá rémülten a révész. – Frissen tegyük túl a másik partra ezt az öt diákot.
– De hátha utánunk jön a gazda – aggódott Biróczy –, s visszahoz?
– Ma ugyan nem. Arról már felelek – monda a révész. – Dejsz engem meg nem katakizáltat vénségemre.
A megrémült révészek olyan hirtelen átrántották a kompot a túlsó partra, ahogy még semmi borravaló nem tett gőzerői csodát esetlen járművel.
Mire Csollán Berti üldöző hada megérkezett a révgunyhóhoz, az üldözöttek már rég csendesen aludtak egy puszta szőlőben, egy felfordított boroskád szellővédő oltalma alatt.

Jókai Mór: Eppur si mouve. És mégis mozog a Föld, Budapest, Neumann Kht, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Regényei: Művész szerelem, Bp., Pallas, 1888, valamint A kiválás genezise regényciklus keretében: A pénz legendája, Bp., Singer és Wolfner. 1893; Gányó Julcsa, Bp., Singer és Wolfner, 1894. és Fuimus, Bp., Singer és Wolfner, 1895.  A 20. században megjelent regényének címe: Ádám (Bp., Athenaeum, 1941.). Kötetei: Káprázatok, Bp., Pallas, 1887; Páris elemei. Karcolatok, Bp., Révai, 1889; A puszta könyve, Bp., Singer és Wolfner, 1892. (és francia fordítása: Le Livre de la Pousta, Paris, Ollendorff, 1892.), valamint a Delelő és egyéb elbeszélések, Bp., Athenaeum, 1895.

„1885-ben nemzetgazdaságtani tanulmányok céljából Párizsba menvén, gr. Zichy Imre felkéri, hogy a szerkesztésében megjelenő Szemle hasábjai számára írna Párizsból cikkeket, így jelennek meg egymás után első művei. E cikkek néhány írónk figyelmét (köztük Reviczky Gyuláét) felkeltvén, a fiatal nemzetgazda hátat fordít a politikai tudományoknak, és az irodalomra adja magát.”

Justh Zsigmond Szinnyei Józsefnek. Budapest. 1889. március 5. In: Justh Zsigmond naplója és levelei (s.a.r. Kozocsa Sándor), Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977. 490‒491. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Csak ma veszem kezeimhez becses sorait, amelyekben közli velem, hogy A Hétről nevét levétetni kívánja. […] Mondanom sem kell, hogy elhatározását, melynek okait egyébiránt nincs jogom kutatni, igen sajnálom; remélhetőleg olvasóim is sajnálni fogják. Némileg bántott, hogy a lapok már 20-án hozták a hírt, tehát oly időben, amikor A Hét még az esetben sem hozhatta volna, ha levele idejekorán kezemhez jut; mert A Hét csak 23-[á]n jelenik meg. Úgy illett volna, hogy a lapok A Hétből vegyenek tudomást oly tényről, mely voltaképpen egészen A Hét belügye. Fölteszem, hogy Önt eljárásában célzatosság nem vezette és ebbe is belenyugszom.”

Kiss József Justh Zsigmondnak. Budapest. 1891. augusztus 25. – Kézirattár, Levelestár

„Édes Zsigám! A maga régi, igazi barátságára hivatkozom, hogy bocsánatát kinyerjem egy csínyem miatt. Ön nekem egy novellát küldött, mely 3 számba való és mi csak egy számban valót közölhetünk, olyat, minő a 2 – mit az új lapomban talál. Tehát, megtettem, amit Porzó [Ágai Adolf] akart velem megtétetni: hogy írjam meg a cikket és jegyezzem alája az ő nevét – Írtam egy apróságot és a maga nevét jegyeztem alája. – Különben nagyon tetszik a dolog.”

Wohl Janka Justh Zsigmondnak. [1891. október?] – Kézirattár, Levelestár

„Édes, kedves Mephistóm! Vajon most is úgy írná-é meg a Sphynxet, mi[n]t akkor megálmodta?”

Wohl Janka Justh Zsigmondnak. 1890. február 6. – Kézirattár, Levelestár

„Egyet akarunk, édes társam, s ez megnyugtat, erre büszke vagyok. A mai társadalmi testet boncoljuk, te is, én is, s mindketten azt nézzük, mi a kóros benne, s mi a használható, az, ami újat, jobbat fog teremthetni. […] Nem rejtem el, a mulattatás nem volt célom, nem is lesz soha. Mert az életben sem a mulatságost keresem, de meg nem is látom mulatságosnak az életet. Így hát nem akarván zsákban macskát [sic!] árulni, a könyveket tanulmányoknak nevezem el.”

Justh Zsigmond. Czóbel István barátomnak. In: A pénz legendája, Budapest, Singer és Wolfner, 1893, 6. – Törzsgyűjtemény

„S a gyásznak ebben a szomorú órájában vezeklésül jólesik magamat gyötörnöm azzal, milyen alacsony volt a gondolkodásom s milyen szűk a szemem határa, amikor nem tudtam megérteni azt a csudálatos kitartást és szívósságot, amellyel Justh Zsigmond, halállal a tüdejében s lemondással a szívében, élete utolsó pillanatáig is írói sikerekért küzdött. Az én gépszerkezetű, szénnel fűtött s logikára járó lelkem nem tudta megérteni ezt a mimóza-lelket, melyben a láthatatlan levegőn keresztül a megfoghatatlan napfény is változásokat idézett elő. Az én pogány testiességem végtelen szimpátiával, de tökéletes ellenkezéssel állott szemben ezzel az emberrel, aki nem élt testi életet s nem a világból vonta el az elméleteit, hanem előre kieszelt elméletek szerint akarta a világot átteremteni. A Hét is, melynek ő volt az első főmunkatársa, ritkán osztotta az ő nézeteit s e lapban az utolsó cikke éppen egy velem való polémia volt. S én már akkor is elképzeltem, hogy Istenem, ha én úgy tudnám a közel és biztos halálomat, mint ahogy Justh Zsigmond tudta az övét, bizonyára nem törődném azzal, mint vélekedik egy másik írótársam egy harmadikról. Hát csakugyan szabad a Szépséget nagy kezdőbetűvel írni, s a csókja mindent pótol: épséget, egészséget, még azt is, ami mindent pótol s amit nem pótol semmi, a szerelmet? Neki volt igaza, de most is, a ravatalánál is, úgy látom, hogy nekem is. Mert a Szépség csókja édes, de íme, az ölelése halálos.”

Tar Lőrinc [Ignotus]: Justh Zsigmond meghalt. In: A Hét. 1894. október 14. 41. sz. 646‒647, idézett rész: 647. – Törzsgyűjtemény

„Oravecz Imre új verseskötetében a négy évvel korábbi Halászóember hagyományát követi, akár kettős értelemben is. Egyfelől – az ábrázolás szintjén – a felidézett szajlai múlt tradicionális rendjét áhítja, s ebből a vágyból új, másodlagos tradíció születik: a tradícióvesztés feldolgozásának tradíciója. Másfelől – az ábrázolt világgal egylényegű nyelvi kidolgozás szintjén – a már megtalált deiktikus-monoton hanghordozást folytatja, árnyalja, rétegezi, ha tetszik, kérdésessé teszi, újra és újra, új és új variációk formájában próbálgatja, mint aki már csak ezt tudja, ezt akarja, mert ezt elfogadta.”

Bazsányi Sándor: „Konyha” és „tűzhely”. Oravecz Imre: A megfelelő nap. In. Alföld, 2003/4, 101. Törzsgyűjtemény

„enyhült a hideg, megpuhult a levegő,
a Nap nem süt,
de világosabb van, mint tegnap,
mert feljebb húzódott a szürkeség,
és ismét belátni a völgyet,

közel és távol senki,
se a határban, se az úton,
se fatolvaj, se járókelő,
mintha kihalt volna a világ,

csak a madáretető körül van némi mozgás,
két széncinke veri kitartóan
a megkaparintott napraforgómagot,
[...] 
jókedvűek a kutyák,
valahányszor kilépek az udvarra,
mindig játszani akarnak velem,

rutinszerűen végzem teendőimet,
jövök-megyek a térben,
könnyűnek és szabadnak érzem magam,

ilyen napon szeretnék meghalni.”

Oravecz Imre: A megfelelő nap. (Részlet). In: Uő: A megfelelő nap, Pécs, Jelenkor, 2002. – Digitális Irodalmi Akadémia

„különben jó asszony volt,
apró, sovány, madárcsontú,
de dolgos, szívós, büszke, bátor,
maga tartotta el magát,
még a gyerekeitől sem fogadott el segítséget,
nem siránkozott, nem panaszkodott a szűkös körülményekre, az egyedüllétre,
vállalta a magányt, hősiesen, méltósággal viselte sorsát,

csak a rendszerrel nem tudott sehogy se kibékülni,
szenvedélyesen gyűlölte a kommunizmust,
és véleményét a legsötétebb időkben sem rejtette véka alá,
és mindig attól rettegtünk,
hogy egyszer érte jönnek és elviszik...”

Oravecz Imre: Siroki nagyanya. (Részlet). In: Uő Halászóember. Szajla, töredékek egy faluregényhez, 1987–1997, Pécs, Jelenkor, 2006. – Digitális Irodalmi Akadémia

„a kútból vizet húznak,
a félszerben kapát éleznek,
az ólban disznót etetnek,
az istállóban tehenet elletnek,
a boksában szenet égetnek,
a templomban követ sepernek,
a temetőben sírt egyengetnek...”

Oravecz Imre: Tizennyolcadik század. (Részlet). In: Uő Halászóember. Szajla, töredékek egy faluregényhez, 1987–1997, Pécs, Jelenkor, 2006. – Digitális Irodalmi Akadémia

„abban az esztendőben megnémult a harang, és elő kellett venni a nagy kereplőt,
abban az esztendőben nem jártak a legények a lányok után, és a lányok se vártak a legényekre,
abban az esztendőben nemzésképtelenek lettek a férfiak, és kiszáradt az asszonyok öle,
[...]
abban az esztendőben varangyok, hüllők lepték el a falut, és senki se mert kimenni éjjel,
abban az esztendőben patás angyal járt házról házra, és szurokkal
megjelölt minden második kaput... 
abban az esztendőben, mikor elvették a földeket, és megalakult a téesz.”

Oravecz Imre: Abban az esztendőben... (Részlet). In: Uő Halászóember. Szajla, töredékek egy faluregényhez, 1987–1997, Pécs, Jelenkor, 2006. – Digitális Irodalmi Akadémia

„anyám áll a konyhaasztalnál,
fehér vászonkötényt visel,
sebesen jár a keze,
kissé megemelt combján petrezselyemgyökeret tisztít,
haja a régi divat szerint jobb halántékán hajtűvel hullámba fogva,
fiatal és szép,
[...]
mind itt vannak a kedvesek, a drágák,
kiket szerettem, kik szerettek, de már elmentek,
velük fekszem, velük kelek,
hűségesek, nem tágítanak mellőlem,
követnek mindenhová, Dolyinába, Dregolyba, Fokföldre, 
[ Amerikába, a Vénuszra, a Jupiterre,
és velem lesznek a mennyben is.”

Oravecz Imre: Örök társak. (Részlet). In: Uő Halászóember. Szajla, töredékek egy faluregényhez, 1987–1997, Pécs, Jelenkor, 2006. – Digitális Irodalmi Akadémia