Cseles Csele III.

2020. május 25. 09:00 - nemzetikonyvtar

Kincsek a nemzet könyvtárából. 10. rész

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
Szeretettel ajánljuk figyelmükbe hamarosan véget érő sorozatunk utolsó előtti részét.

Orlai Petrich Soma: Perényiné a mohácsi csata után összeszedi a halottakat (1860 körül). A kép forrása: Wikipédia

És fejezzük be a történetünket! A szombathelyi orvos páros, Nemes István és Tolvaj Balázs túlságosan is a 21. század szakorvosi szemével nézi a fél évezrede megtörtént halálesetet, így nem lehet olyan dolgokat számon kérni, hogy „Czettritz és Sárffy pedig sem orvosi, fogorvosi ismeretekkel, sem alapvető diagnosztikai eszközökkel nem rendelkezett”. Abszurdnak tartom azt az elvárást is, miszerint alapos dokumentációt kellett volna készíteni Sárffyéknak (haj, bőr, szőrzet, életkor becslése, testmagasság, hegek, testi hibák, alkat stb. leírása). Mint már említettem, Sárffy küldetése két fontos feladatból állt: megtalálni Lajos holttestét (gondoljunk csak arra, hogy Burgio is már szeptember első hetében a magyar király halálát valószínűsíti), s megnyugtatóan rendezni a haláleset körülményeit, nevezetesen meggyilkolták-e vagy nem. Sárffy mind a kettőt kielégítő módon teljesítette, Lajosnak megadták a végtisztességet és nem találtak arra utaló jelet, hogy meggyilkolták volna. Ugyanakkor teljes mértékben egyet lehet érteni a szombathelyi orvosok azon véleményével, miszerint a kérdés eldöntéséhez megkerülhetetlenül szükséges lenne II. Lajos földi maradványainak antropológiai vizsgálata. Sajnos ez nehéz küldetésnek tűnik a székesfehérvári királysírok tragikus története miatt. Mint köztudomású, az első magyar királyunkat követő uralkodókat máshol temették el: Orseolo Pétert Pécsett, Aba Sámuelt Sármonostoron, I. Andrást Tihanyban, testvérét, I. Bélát Szekszárdon, I. Gézát Vácott, míg Szent Lászlót Nagyváradon. Ezt a „tradíciót” Könyves Kálmán törte meg, ő a második Árpád-házi királyunk, aki itt lelt végső nyugodalmat. Ketten nyomtalanul eltűntek: I. András idősebbik fia Salamon, és I. Ulászló a vesztes várnai csata után. Kálmán példáját ugyanakkor többen követték, az Anjou- és Jagelló-uralkodók fontos jelképnek tekintették Székesfehérvárt mint temetkezőhelyet. A királysírok története (a keresztény zsoldosok és a török 16–17. századi pusztítása mellett) 1848 decemberében vett új fordulatot. Megtalálták ugyanis III. Béla és felesége, Chatillon Anna földi maradványait. Az 1870-es és 1880-as években ismeretlen okokból összekeverték a feltárt csontmaradványokat, majd 1938-ban (leplezve a történetet) a fehérvári vár egykori vizesárkát „szarkofággá” alakítva beszórták az összes csontot a tömegsírba. Majd 2000-ben több mint 200 fémládába átpakolták, ám azonosításuk azóta sem történt meg, mindmáig tisztázatlan, hogy az egyes maradványok kihez is tartoznak.
A két orvos viszonylag szélesre tárja az ajtót a királygyilkosságban és az összeesküvésekben hívők előtt azzal a kijelentésükkel, hogy:

„az a mondat pedig, amely Gyalókay könyvfejezetében olvasható, hogy a király halálát vízbe fúlás okozta, abszolút helytelen, ez csak egy lehetséges, nem kizárható variáció, mivel a halál oka külsérelmi nyom nélkül is lehet erőszakkal kivitelezett gyilkosság […] vagy éppen mérgezés, de lehet természetes kórfolyamat […] is, meghatározni azonban csak boncolással lehetséges”.

Nemes István, Tolvaj Balázs: II. Lajos magyar király (1506–1526) holttestének megtalálása, Az 1926-ban írt igazságügyi orvos szakértői vélemény elemzése és újraértelmezése. In. Orvosi Hetilap, 2014, 12, 475–480. – Törzsgyűjtemény

A történész ennél biztosabban fogalmazhat – ameddig nem kerül elő például a gyilkosságot, vagy a holttest kicserélését pontosan leíró hiteles beszámoló –, mert az ismert források azt valószínűsítik, hogy II. Lajos menekülés közben belefulladt a mocsaras vízbe, majd eltemették Székesfehérvárott. Jelen pillanatban ugyanis a Burgio- és a Szapolyai-levelek, illetve a Sárffy- és a Boemo-jelentések állnak a rendelkezésünkre, amelyek – bár nem minden ponton, de – megerősítik a történeti szakirodalom álláspontját II. Lajos halálát illetően. Szükséges tehát olyan hiteles forrás, vagy inkább források, amelyek azt a változatot támogatják meg, miszerint nem a magyar király holttestét hantolták ki 1526. október közepén Mohács mellett. Érdemes kitérni arra a történelmi szálra, hogy egyes 16–17. századi forrásokban II. Lajost nem Szapolyai, hanem Szulejmán exhumáltatta ki a mocsárból és temettette el Székesfehérvárott a többi magyar király teste közé.
Időrendben erről Marc’Antonio Pigafetta beszámolójában olvashatunk először:

„A mohácsi vészről is megemlékezik és elmondja, hogy a király, midőn látta seregének vereségét, a szokott úton Buda felé menekült és belefulladt egy mocsárba, melyben nyolc ló fulladt már bele. Ez a mocsár a harctértől egy olasz mérföldre volt egy domb aljában, mely nincs messze a Dunától. Ezen domb és a Duna között, mely csak egy nyíllövésnyire van, még több mocsár is van, melyeken át egy keskeny fahíd vezetett. A király e hídon akart áthaladni, de az telve volt menekülő kocsikkal és emberekkel, a király eléjök akart kerülni és átugratott a híd melletti mocsáron, de lovastól együtt belebukott. A törökök azt beszélik, hogy holttestét két nap múlva megtalálták és Szolimán egy közeli templomban temettette el.”

Margalits Ede tartalmi kivonata. In. Uő: Horvát történelmi repertorium II, Budapest, MTA, 1902, 49. – Törzsgyűjtemény

Orlai Petrich Soma: II. Lajos holttestének megtalálása (1851). A kép forrása: Wikipédia

Az úti beszámoló modern kiadásában Pigafetta arról tudósít, hogy Lajost abban a közeli templomban temették el, amelyet a csatamezőtől nem túl messze láttak a követség tagjai. Mivel Pigafetta utána közvetlenül felsorolja az utazás során érintett települések között Ete (Echi villa) és a dunaszekcsői Várhegyen álló, római alapokon nyugvó középkori erőd romjait (Zecchiù rocca) is, így feltételezhető, hogy itt a Mohács-legendáriumból már említett szekcsői templomról, vagyis az „Angyalok Kápolnájá”-ról beszél, ahol elföldelték volna a magyar királyt. Henrik Ottendorf (17. század) 1663-as leírásában lerajzolta a jobb állapotban lévő palánkvárat, illetve a Szerémit is megihlető régi romba dőlt kastélyt, vagy kolostort. Későbbi források közül Ibrahim Pecsevi pécsi születésű oszmán-török krónikaírónál ezt olvashatjuk:

„A magasságos Allah kegyelméből teljes vereséget szenvedtek, s mire a nap leszállt, a mezőn a hitetlenek közül senki sem maradt állva. Mikor a levert király a csatából elűzetvén menekülés közben a síkság szélén lévő és Királyhíd néven elhíresült mocsaras helyre ért, a menekülő hitetlenek oly sűrűségben torlódtak egymásra előtte, hogy közöttük nemhogy egy ember, egy kutya sem tudott volna átfurakodni. A mögöttük érkezők tömegétől számtalan hitetlen a mocsárba süllyedt, és csak a nemlét országába nyitott utat. A többi elsüllyedővel együtt a király is elmerült, és gonosz lelkét a pokol démonaira bízta. A boldogságos padisah hazatérése után a hitetlenek kiemelték, és Székesfehérvárra, a többi király temetkezési helyére vitték és eltemették.”

Ibrahim Pecsevi: Belekezdés a csata elbeszélésébe – 1640 k. (Részlet). In. Mohács, szerk. B. Szabó János, Budapest, Osiris, 2006 (Nemzet és Emlékezet), 458. – Törzsgyűjtemény

Ezt erősítette meg jóval előbb, 1578-ban befejezett munkájában a már idézett Kjátib Mohammed Zaím is:

„Ekkor még nem lehetett tudni, hogy a király életben maradt-e, vagy meghalt; de egy hét múlva megtalálták a tévelygő király holttestét egy tóban megfulladva és levágott fejjel. A gyaurok a holttestet Usztulni-Belgirád [Székesfehérvár] várába vitték, – mely régtől fogva temető helye volt Magyarország királyainak – és ott eltemették.”

Kjátib Mohammed Záim: Történetek gyűjteménye, 1570-es évek (Részlet) Thúry József fordítása. In. Mohács, szerk. B. Szabó János, Budapest, Osiris, 2006 (Nemzet és Emlékezet), 238. – Törzsgyűjtemény

Így könnyen lehet, hogy Marc’Antonio Pigafetta 16. századi históriájából – melyet talán Mohács környékén, törököktől és esetleg magyaroktól hallhatott elbeszélésekből, énekekből rakott össze – születhetett az a legendás történet, miszerint Szulejmán hantoltatta ki és temettette el tisztességgel a legyőzött magyar királyt Dunaszekcsőn, vagy egy másik változatban: Székesfehérvárott. Annyi igazságmagva lehetett a történetnek, hogy Szulejmán számára is szimbolikus dátummá vált augusztus 29-e, amit mi sem bizonyít jobban, hogy Székesfehérvár 1543-as elfoglalásakor az első muszlim szertartás alkalmával nemcsak a királysírokat szemlélte meg, hanem II. Lajos sírjára díszes selyemleplet teríttetett.
Összefoglalva mindezeket: a 16–17. században senkiben sem vetődött fel az, hogy nem a magyar király nyugszik a fehérvári sírban. Emellett meg kell azt jegyeznünk, hogy a neves itáliai utazó után két évtizeddel, a Mohácsot 1587-ben felkereső Reinhold Lubenau (1556–1631) königsbergi gyógyszerész – aki Bartholomäus Pezzen (†1605), II. Rudolf német-római császár és magyar király követének társaságában igyekezett Isztambulba – megemlítette az útinaplójában, hogy török vendéglátói megmutatták nekik azt a helyet egy malom mellett, ahol II. Lajos a mocsárba fulladt. Vagyis a 16. század második felében is élt erősen a környéken annak az emléke, hogy a magyar király milyen méltatlan körülmények között veszítette el az életét. Ugyanerről számolt be Salomon Schweigger (1551– 1622) német evangélikus lelkész is az utazása során 1577-ben.
Végignézve az elmúlt közel 500 év szövegeit először Grandpierre Endre 1989-es könyvében bukkantam arra az elméletre, miszerint nem II. Lajos feküdt a Czettritzék által megtalált sírhalom alatt. Természetesen nem zárom ki azt sem, hogy Grandpierre is olvasta (tehát nem kitalálta) ezt a történetet valamelyik korábbi feldolgozásban, csak a figyelmemet elkerülte ez a szöveg. De az is lehetséges, hogy Nemeskürty István egy odavetett megjegyzését („ha ugyan az ő [II. Lajos] teteme feküdt ott felravatalozva!”) gondolta tovább. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a népszerű író – sok más hajmeresztő állításával együtt – elképzelése a megtalált hulláról mindössze hipotézis, forrásokkal nem adatolható, illetve a Sárffy-jelentés Bartoniek Emma téves datálása (december 14-én kelt volna a győri várparancsnok levele) félreértelmezéséből fakadt. Még az összeesküvésekben gazdag Szerémi-krónikában is hangsúlyozta a szerző, hogy Lajost temették el Székesfehérvárott, pedig a dunaszekcsői mészárlásból akár egyenesen is következhetett volna, hogy a Szerémi György által igen gyűlölt erdélyi vajda eltüntetve a nyomokat kicseréli a holttestet a királygyilkosság után.
Ugyanakkor az inspiráló, új szemléletű kérdésfelvetésért mindenképpen hálásak lehetünk a két szombathelyi orvosnak, mert talán így lehetővé válik annak a problémának az újabb végiggondolása, miszerint a Sárffyék által megtalált holttest állapota és az azonosítása között létezik-e ellentmondás. Ahogyan ők fogalmaznak zárógondolatukban:

„ezúton hívjuk fel a magyar történészek figyelmét a szakvéleményünkre, ami […] új alapokra helyezheti a II. Lajos halála körüli események kutatását.”

Fontosnak tartom továbbá, hogy a korszak (és a Mohács-kérdéskör) történészei állást foglaljanak abban a feltevésben, miszerint nem II. Lajost temették el 1526. november 9-én Székesfehérvárott. Ugyanis a szájsebész és a patológus története alapján olyan „kellemetlen” kérdéseket kellene feltenni, hogy mi történt valójában II. Lajossal, hol vannak a magyar király földi maradványai, kit és miért temettek el helyette, illetve mi volt ebben a szerepe Szapolyai Jánosnak, az özvegy Máriának, Ferdinándnak és az életben maradt magyar főuraknak. Mindemellett feltételezve, hogy a szombathelyi orvosoknak az a megállapítása helyes, miszerint valóban egy pár napos hullát exhumáltak ki október közepén Sárffyék, viszont Czettritzék egyértelműen azonosították a magyar királyt a holttestben, tovább bonyolódik a történet. Ugyanis mi van akkor, ha az említett hiteles források állítása, nevezetesen, hogy Szapolyai II. Lajost temette el 1526-ban, és az ő holttestét exhumálta Ferdinánd (Mária és Anna jelenlétében) 1527 novemberében Székesfehérvárott, igaznak bizonyul? Akkor hol volt a magyar király több mint egy hónapig a vesztett csata után, mielőtt rejtélyes körülmények között elhalálozott, és ismeretlenek elföldelték volna 1526. október elején? Azt hihetnénk, hogy a szándékoltan ironikus kérdésfeltevésen senki sem gondolkozhat el komolyan. Mégis egy hírportál „kerek” történettel állt elő 2015 nyarán, amiben szerepel a ruha- és fogolycsere, a vendégszerető, ám ravasz Szulejmán, illetve a tragikus végzet: a törökök számára értéktelen túszt, a szegény magyar királyt lefejezik és a fejét Isztambulba viszik hetekkel a mohácsi csata után.

Nekünk tényleg Mohács kell, és úgy tűnik (a szó legszebb értelmében), hogy megint megkaptuk.

Farkas Gábor Farkas

Múlt heti rejtvényünk megfejtése: Krúdy Gyula, Vámos Miklós. (Mindkét válasz jó.)

További szakirodalom: