Zrínyi Miklós hőstette a dunai Habsburg Birodalmon túl a keresztény Európa egészére hatást gyakorolt: a kortársak szemében azáltal, hogy a szigeti vitézek a lehető leghosszabb ideig tartották a várat, s hatalmas vérveszteséget (25 ezer fő) okoztak az ellenségnek, meggátolták az Oszmán Birodalom további jelentős, nyugati irányú terjeszkedését.

Illyés Boglárka kétrészes írásának tegnapi részében az 1566. augusztus 6-án kezdődött ostrom lefolyását és Zrínyi Miklós életútját foglalta össze.

A szigetvári hősnek a 16–17. században kialakult kultusza mindazonáltal összefügg a dédapjának eposzban emléket állító Zrínyi Miklós (1620–1664) tudatos propagandatevékenységével, valamint hadvezéri sikereinek köszönhető tiszteletével, amint ez a korabeli sajtótermékek, képi ábrázolások, irodalmi alkotások mellett a zenében is tetten érhető. A többes identitású és lojalitással rendelkező szigetvári hős – a 17. század második felében, a török kiűzésére indított nagy európai hadi vállalkozások idején – a kereszténység bajnokaként, a nemzeti ébredések korában magyar, horvát hazafiként, még később, a dualizmus idején császárhű, birodalmi patriótaként egyaránt felmutatható volt. Mint a vitézség, az önfeláldozó helytállás, a végsőkig folytatott harc megtestesítője, Zrínyi művészi ábrázolása a Monarchia felbomlása után, sőt még a szocializmus idején sem tűnt problematikusnak. Éppen ezért Zrínyi emlékét számos zenemű őrzi az egykorú magyar históriás énektől és német népénekektől a 21. századi könnyűzenei feldolgozásokig, habár ezekben a művekben a két Zrínyi Miklós – a szigetvári hős és a 17. századi költő, politikus és hadvezér – alakja nem egyszer szétválaszthatatlanul egybefonódik.

A Zrínyivel kapcsolatos nagyszámú zenemű közül válogat az OSZK Zeneműtárának olvasótermében október végéig megtekinthető minikiállítás, amelyet hangzó összeállítás egészít ki. Illusztrációképpen itt három rövid felvételt mutatunk be.

1. Ének Zrínyi Miklósról (1664). 

A Szigeti veszedelem szerzőjének óriási európai visszhangot kiváltó, 1664. évi téli hadjárata után, még Zrínyi Miklós életében keletkezett ez a Zrínyit dicsőítő német népének. A sokstrófás költemény második versszaka a dédapa vitézségéről emlékezik meg, és utalást tesz az eposzra; a felvételen is hallható záróstrófa a két Zrínyit (zween Serini) együtt élteti.

2. Lavotta János: Szigetvár ostroma. Részlet. 

Lavotta Jánosnak (1764–1820) – a 18. század végén megalkotott új magyar táncstílus, a nemzeti jellegzetességeket hangsúlyozni igyekvő verbunkos egyik legelső művelőjének – Szigetvár ostroma című programszvitje eredeti formájában színpadi kísérőzeneként készült Werthes Frigyes Ágost Kelemen azóta feledésbe merült Zrínyi-drámájához. A felvételen a „Harctérre rohanás” című befejező tételt hallhatjuk.

3. Kraul Antal: Zrínyi Miklós induló. 

A szegedi császári és királyi 46. gyalogezredben szolgáló Kraul Antal ezreddobos 1938 körül keletkezett műve a Zrínyi Miklós induló, amely a két világháború közötti Magyarország virágzó katonazenéjének egyik legismertebb darabja.

Illyés Boglárka

450 éve ezen a napon érkezett meg I. Szulejmán szultán Szigetvár alá és zárult be a török ostromgyűrű a vár körül, amelynek védelmét Zrínyi Miklós irányította. Az ezt követően 34 napig tartó hősies várvédelem, amely a kapitány és katonái önfeláldozó kirohanásával, illetve Szigetvár elestével ért véget, mélyen bevésődött a magyarok és a horvátok történeti tudatába: szimbólummá, művészeti toposszá vált. Mielőtt néhány zenei példával szemléltetjük, hogy Zrínyi mitikussá vált alakja – az ismertebb irodalmi és képzőművészeti alkotások mellett – zeneművek egész sorát inspirálta századokon keresztül, idézzük fel röviden magát a történelmi eseményt.

Johann Sibmacher: Szigetvár 1566-ban (1620). Rézkarc – Régi Nyomtatványok Tára, App. H. 2653.

A török 1566. évi magyarországi hadjárata összefüggésben állt a Miksa császár és János Zsigmond között kiújult fegyveres harccal, amelybe I. Szulejmán erdélyi vazallusa oldalán avatkozott be. Az a tény azonban, hogy a 72 éves, beteg szultán hatalmas, negyvenezer katonánál is többet számláló reguláris haderő mellett még legalább ilyen létszámú tatár, moldvai és havasalföldi segédcsapatokat mozgósított, és az év nyarán egyszerre támadt rá Gyulára, valamint egy másik, személyesen vezetett sereggel a dél-dunántúli végvárvonal erősségére, Szigetvárra, távolabbi tervekre utal: vélhetőleg ismét az „aranyalma”, vagyis Bécs megszerzése volt a végső cél.

Johann Sibmacher: I. (Nagy) Szulejmán mellképe (1620). Rézkarc – Régi Nyomtatványok Tára, App. H. 2617. – Magyar Digitális Képkönyvtár

Szigetvár tíz évvel korábban – Horváth Stancsics Márk kapitánysága idején – már kiállt egy török ostromot, ám az 1556-os sikeres várvédelem csupán Nádasdy Tamás és Zrínyi Miklós felmentő akciójának volt köszönhető. A királyi tulajdonban álló földvárat ezután a legkorszerűbb várépítészeti elvek figyelembevételével fülesbástyákkal látták el az Udvari Haditanács döntése alapján. Szigeti kapitányként Zrínyi a vár védelmi rendszerét megerősítette, katonai ellátását minden eszközzel igyekezett biztosítani. Fegyverekkel és élelmiszerrel sikerült viszonylag jól felszerelnie a várat, azonban az őrség létszámának korábban elrendelt csökkentése következtében nem tudott elegendő katonát toborozni: mindössze kb. 2300 (20 %-ban horvát) fegyveres és ugyenennyi civil hozzátartozó állt rendelkezésére. Erőt adott ugyanakkor a védők elszántsága, illetve parancsnokuk sziklaszilárd, a végső áldozatra is kész kötelességtudata, amely Zrínyi alábbi soraiból is kitűnik:

„[...] úgy határoztunk, hogy a hatalmas Isten nevében mindenképpen e várba zárkózunk be, mert az a kívánságunk, hogy mindenekelőtt a jóságos Istennek, azután ő szent császári és királyi felségének, valamint a kereszténységnek, s ennek az édes, végső pusztulásba taszított hazának hűségesen, állhatatosan és derűs arccal szolgáljunk vérünk hullásával, s ha a sors úgy hozná, akár saját fejünk veszélyeztetésével is.”

Zrínyi Miklós levele Nádasdy Tamás özvegyéhez, Kanizsay Orsolyához. Csáktornya, 1566. április 19.

Niccolo Nelli: Szigetvári Zrínyi Miklós portréja (1567). Rézmetszet – Régi Nyomtatványok Tára, App. M. 24. – Magyar Digitális Képkönyvtár

A horvát főnemesi családból származó Zrínyi Miklós grófot (1508 k.–1566) az atyai birtokokon szerzett tapasztalatai győzték meg arról, hogy az oszmán terjeszkedést egyedül a keresztény összefogás és a végsőkig folytatott harc állíthatja meg. Ifjú korától kezdve számos alkalommal kitüntette magát vitézségével a törökellenes harcokban, így például 1529-ben Bécs védelmében vagy 1542-ben, a Buda visszavívására indított német birodalmi hadműveletekben. Miután birtokait egyrészt Frangepán Katalinnal kötött első házassága, illetve királyi adományok (Muraköz Csáktornyával) útján, másrészt erőszakos eszközökkel jelentősen gyarapította, az 1550-es évekre Magyarország egyik legnagyobb birtokosává és a magyar belpolitika egyre aktívabb résztvevőjévé vált. Barátja, Nádasdy Tamás nádor mellett ő lett a legtekintélyesebb magyar főúr I. Ferdinánd király környezetében, aki 1542-ben horvát bánná, e méltóságról való lemondása után, 1557-ben tárnokmesterré, 1561-ben Szigetvár kapitányává, majd egyidejűleg dunántúli főkapitánnyá nevezte ki. Ferdinánd utódjának, I. Miksának (1564–1576) azonban – annak passzív török politikája miatt és személyes okokból – nem tartozott a belső köreibe, a vár védelmét annak ellenére vállalta el a török készülődésének hírére, hogy előzőleg minden tisztségéről lemondott az ellene elrendelt vizsgálat miatt.

Matthias Zündt: A díszruhás Zrínyi Miklós Szigetvár látképével (1566). Rézmetszet – Régi Nyomtatványok Tára, App. M. 26. – Magyar Digitális Képkönyvtár

A védőkön kívül az Almás-patak vizével elárasztott mocsaras terület és mesterséges tó védelmezte a várat az Óvárossal együtt, ám ezek vizét az ostromlóknak sikerült lecsapolnia. A legnehezebben védhető Újvárost augusztus 6-tól 9-éig, az Óvárost további tíz napig tartották hősiesen Zrínyi katonái, pótolhatatlan veszteségeket és késedelmet okozva az ellenségnek. A várvédők kitartása egyúttal a felmentő hadak megérkezésére is lehetőséget adott, azonban a Győrnél és Komáromnál összegyűlt, mintegy nyolcvanezres császári sereg – csupán Bécs védelmét tartva szem előtt – meg sem kísérelte a beavatkozást. A nyolcszáz főre apadt védősereg a várba szorult, melynek rendszeres ostroma augusztus 26-án vette kezdetét. Szeptember 5-én óriási robbanás következett be; az egész várat pusztító tűz hatására a megmaradt kétszáz harcos (valamint négyszáz jobbágy, nő és gyerek) a belső várba zárkózott, ahol helyzetük tarthatatlanná vált. A török végső rohamra készült, melyet Szulejmán szeptember 6-án bekövetkezett, eltitkolt halála sem tartóztathatott fel. Szeptember 8-án a vég már elkerülhetetlen volt. Zrínyi Miklós ekkor selyem díszruhájába öltözött, fejére arany hímzéses, kócsagtollas süveget, zsebébe a vár kulcsai mellé száz-száz aranyat tett, arany markolatú szablyával indult a végső csatába. Rövid, lelkes beszédet intézett vitézeihez, főkapitányi zászlaját Juranics Miklósnak adta, majd megnyittatta a kaput, és maroknyi csapata élén kitört a várból. Több halálos lövés érte, ám még életben volt, amikor a janicsárok agája elé vitték és lefejezték. Fejét a nagyvezír unokaöccse, Szokollu Mehmed budai pasa Eck zu Salmhoz küldte Komáromba, testét eltemettette. A Zrínyi-főt a győri nagytemplomban katonai tiszteletadással búcsúztatták, majd a Csáktornya melletti Szentilonán első felesége, Frangepán Katalin mellé temették a családi sírboltba.

Illyés Boglárka

120 éve született Lengyel József író

A Kassák avantgarde mozgalmából indult és az első világháború után nyugat-európai emigrációban élő író a magyar kommunista párt egyik alapító tagja, meggyőződéses kommunista volt. 1930-ban Moszkvában telepedett le, ahol 1938-ban a sztálini tisztogatások keretében koholt vádakkal letartóztatták. A háború kitörésekor Szibériába, a Gulágra vitték. Később kiszabadult a munkatáborból, azaz száműzöttként az északi-sarkköri tundravidékről délebbre, a szibériai erdőségbe költözhetett. 1947-es szabadulása után két évvel, 1949-ben azonban ismét száműzetésre ítélték. Négy év múlva, 1953-ban szabadult, de csak 1955 nyarán térhetett haza Magyarországra. Magyarországon Lengyel József szólt először műveiben a kommunizmus nevében elkövetett szörnyűségekről, a munkatáborok világáról, melyet a szemtanú hitelességével ábrázolt. Novelláiban örök mementóként idézte fel a sztálini szovjet önkényuralom és terror idejéből származó tragikus emlékeit.

A Dunánál. magyarok a 20. században (1918–2000) CD-ROM, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001 (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektonikus Könyvtár 

Kulcs című (1956) kötete az emigrációban írt novelláit tartalmazza. Az Igéző (1961) című újabb novelláskötetében a fogságról és a száműzetésről szóló elbeszéléseket olvashatjuk. A száműzetés súlyos magányába kényszerített, környezetüknek kiszolgáltatott emberek tragédiáját legmegrázóbban a kötet címadó novellája, az Igéző ábrázolja. Ez a világirodalmi mércével mérve is kiemelkedő remekmű a jó és a gonosz összecsapását filozofikus mélységgel jeleníti meg.

Olyan volt ez az ember, mint a faúsztatáskor megfeneklett gerenda a folyó szélén. Még erős, de ott fog elpudvásodni. Ám meglehet, hogy továbbviszi az első áradás. Épületfának már nem jó, tüzelőnek nedves, itt van és nincs itt, se barát, se ellenség, tegezik, de nem becézik. Egy hét múlva már idősebb özvegyasszonyoknak se jutott eszébe, hogy gazda helyett gazda lehetne a háznál. Nem úgy járt, nem úgy nézett, mint aki tűzhely mellé telepedne egy házban. Száraz ételt evett, vagy zsírból, lisztből kotyvasztott magának, pedig ha megkér valakit – nem éppen özvegyasszonyt, akárkit –, egy asszony se sajnálta volna a fáradtságot, hogy a traktorosok ebédjével neki is küldjön főtt ételt. Hiszen értették: nékik jó, akik itt születtek, s maguk szándékából élnek itt, és ők, ha elmennének is, visszakívánkoznának. De neki rossz lehet muszájból itt élni, furcsa, nem szeretett, érthetetlen és kegyetlen muszájból, magányosan, férfikora végén. Mert annyit persze tudtak, hogy nem magaszántából került ide ez az idegen.
Csak az nyugtatta meg őket, hogy biztosan gonosz ember lehet, erre vall mogorvasága, busa szemöldöke, sötét tekintetű fekete szeme. Ámbár ha valaki megfigyeli, láthatta volna, hogy az idegen bozontos szemöldöke alól valójában kék szemmel néz a világba – igaz – mogorván. Annyit mások is tudtak, hogy nem magaszántából van itt, de hogy miért, azt ő maga se tudta volna szavakba foglalni. Valahol, valahogy, valami nagy igazságtalanság történt vele, a legnagyobb, mikor igazság válik igaztalanná, és túlnő az emberen. Bűnös ebben a bűntelen, az áldozó az áldozat, aki már csak azt kívánja, hogy sebzett vadként elfeküdhessen a bozótban, csendesen, kihűlőn, szabadon.

Lengyel József: Igéző. In. Uő.: Mérni a mérhetetlent. Válogatott írások. Első kötet, Budapest, Szépirodalmi (Lengyel József összegyűjtött munkái), 1966.– Magyar Elektonikus Könyvtár 

Lengyel szibériai élménykört lezáró elbeszélése, az Elejétől végig (1963) megjelenése egybeesett Szolzsenyicin írásának, az Ivan Gyeniszovics egy napjának megjelenésével. Lengyel is, miként Szolzsenyicin a puszta tényeket közli. A vallomásos forma csak keret – a legszigorúbb tárgyilagosság kerete. Helyzeteket és figurákat jelenít meg, magatartást és gondolkodást jellemez, rendkívül szűkszavúan és mégis gazdagon, elképesztő tapasztalati anyagot halmozva fel. Impressziók helyett az impressziók tömegéből megőrzött leglényegesebbet adja elő, olyan tényeket, amelyeknek az evidenciája abszolút, félreérthetetlen. A személyi kultusz bűneiről fest feledhetetlen freskót az olvasó emlékezetébe.

Vannak, akik mindennap mahorka-dohányra cserélik kenyerük felét. Vannak, akik csak másodnaponként teszik ezt. Fél porció kenyér ellenértéke egy gyufaskatulyányi mahorka, más szóval, négy kis cigaretta. Két százasért ugyanennyi dohányt kapni, de a pénz ritka, és pénzért nem is mindig lehet dohányt venni. Csak a kenyér és a dohány az igazi valuta. A dohányt a kocsisok hozzák be a táborba, a vízhordó, a kenyérszállító kocsisok. Némelyik ápoló is dohánykereskedő. Akik naponta eladják a fél kenyerüket, gyorsabban meghalnak. Akik másodnaponként, azok lassabban. De mind meghal, kivétel nélkül.

A felcser teljhatalmú helyettese vagyok. A dohánnyal spekuláló ápolót, ha tetten érem, kidobatom a kórházból. Az ápolók maguk is lábadozó betegek, de ha spekulálnak, az orvos egészségesnek írja őket. Könyörtelenül. Hadd menjenek erdőt irtani, ha a betegek kenyerén akarnak meghízni. Velük elbánni nem nehéz. De a betegek egymás közt is kereskednek. Finom mérlegeken mérik a kenyeret, tízdekás adagokban. A mérleg egy pálcikából és az ing végéből kihuzigált cérnaszálakból készül. Vannak ingás és vannak rovátkákkal ellátott tizedes mérlegek, grammnyi pontosságúak. Elkobzom a mérlegeket, összetöröm őket, dühösködöm, kiabálok... Másnap új mérlegeket találok a matrac alatt... És az orvos is hiába fenyegeti őket:
– Éhen haltok, megdöglötök.
– Minél előbb, annál jobb! – Ez a felelet. Ha egyáltalán felelnek.

Lengyel József: Elejétől végig. In. Uő.: Mérni a mérhetetlent. Válogatott írások. Első kötet, Budapest, Szépirodalmi (Lengyel József összegyűjtött munkái), 1966. – Magyar Elektonikus Könyvtár 

Lengyel József: Elejétől végig. Válogatott novellák. Visegrádi utca, Budapest, Magvető, Szépirodalmi, 1975. – Törzsgyűjtemény 

Iván Timofeics öreg bolseviki volt. Most is az. Kondrát Ivanovics szektás istenkereső volt. Most is az. Iván Timofeics szakállas, jól megtermett ember, valamikor kovács volt egy leningrádi gyárban, és a kezei inasak, ujjai vastagok. Kondrát Ivanovics szakállas, de kicsi, sovány, és az ujjai csúzosan begörbültek - mintha mindig úgy állnának, mint mikor a magot vetette a tavaszi szántásba, háziszőttes vászonlepedővel a nyakán, egy lépés, egy szórás, egy lépés, egy szórás. Iván Timofeics és Kondrát Ivanovics együtt dolgoznak. A zabbal kevert borsót rostálják és lapátolják most egész nap egy hideg fészerben. Munka után együtt esznek, egy csajkából. Aki fürgébb, aki gyorsabban kész a mosakodással, azé az elsőbbség, ő elhozhatja a konyhából mindkettőjük ételét. Egymás mellett fekszenek a priccsen. Egymás hátát dörgölik, szappanozzák, ha fürdőbe viszik a brigádot.

Mindig van kenyerük. Pontosan három részre osztják a napi adagot. És mindig van egy tartalékkenyerük. Több soha, mert a felesleget elosztják. Most már hónapok óta egy fiatal fiút segítenek kenyérrel, egy szelíd és gyenge legénykét, tollatlan madárfiókát. A két öreg sohasem káromkodik. Egymást nem agitálják. De a kisfiút, aki az iskolapadból került ide, mind a ketten a maguk eszméjének akarják megnyerni. Iván Timofeics azt szeretné, ha marxista materialista lenne. Kondrát Ivanovics meg Istenben való hitet szeretne belé oltani. De akárhogy is, a fiúnak két apja van itt, két komoly és magához szigorú példaadó.

Lengyel József: Elejétől végig. In. Uő.: Mérni a mérhetetlent. Válogatott írások. Első kötet, Budapest, Szépirodalmi (Lengyel József összegyűjtött munkái), 1966. – Magyar Elektonikus Könyvtár 

Az Igéző (1961) című novelláskötetének a fogságról és a száműzetésről szóló, valamint az emigrációban született elbeszélésein kívül az Oldás és kötés című záróciklusában a szerző jelenkorának erkölcsi kérdéseivel, a társadalom belső konfliktusaival foglalkozó történeteket olvashatunk. Az Oldás és kötés című novellából 1963-ban Jancsó Miklós filmet készített.

Egy furcsa mondat jutott eszébe, amit a felesége olvasott fel egy este, néhány hónappal azelőtt. „Egy órám, egy napom, kiszakítva az egészből, talán még logikus... mégis az egész élet egy óriási káosz...”

Ő akkor csak bólintott; a szavak rettenetes értelme csak most buggyant ki... Nem volt felületes ember, de mással, mint orvosi dolgokkal nem ért rá foglalkozni. Se most, se az egyetemen. Neki nehezebb volt a dolga, mint azoknak, akik „jó gyerekszobából” jöttek. De az, hogy néki nehezebb, ösztökélte is. Tudta, hogy nem különb a bátyjainál, és nélkülük, vagy ha korábban születik, nem lehetett volna orvos. Ez megóvta az elbizakodottságtól, munkára szorította, úgy, hogy évfolyamtársai közül belőle lett a legjobb sebész, akinek az útja még tovább vezet. Most, itt az autóban, elhatározta, hogy az apját felhozza magával. A felesége meg fogja érteni, hogy kötelessége ez. És micsoda orvos volna ő a saját szemében is, ha éppen az apja iránt nem tartaná be a mindenkinek tett orvosi fogadalmát?...

Hajnalra akart megérkezni, mikor felkelnek. A még vetetlen ágyakat akarta látni. Ádámfi ágyát Margit nővér tartja szép rendben. Vajon tiszta ágyban alszik-e az apja? Manapság már nem rövidítik meg az öregembereket ételben, italban; apjának nyugdíja van, becsülete, minden. De az ágyon ő meglátja a szeretetet vagy egykedvűséget... Ámbár, akárhogy is van, nem lehet olyan jó helye, hogy el ne vigye magával...

Lengyel József: Oldás és kötés. In. Uő.: Mérni a mérhetetlent. Válogatott írások. Első kötet, Budapest, Szépirodalmi (Lengyel József összegyűjtött munkái), 1966. - Magyar Elektronikus Könyvtár

Forrás: Diószegi András: Az Igéző. In. A magyar irodalom története VI. kötet: 1919-től napjainkig. Szerk.: Szabolcsi Miklós, Budapest, Akadémiai, 1966. – Magyar Elektonikus Könyvtár  

Szerk.: M. J.

Lengyel József további művei a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

• Josef Lengyel: Sternekund und Reinekund. Märchen [Übers.] von Stefan J. Klein, Dresden, Verlagsanst. Proletarischer Freidenker Deutschlands, 1923. 
• Bécsi portyák, úti jegyzetek, 1970; Bécsi portyák, Budapest, Magvető, 1970. (Lengyel József összes művei) 
• Szembesítés. A regény egyetlen kulcsa: a kor, Budapest, Kossuth, 1971. 
• Lengyel József noteszeiből, 1955-1975, [vál., sajtó alá rend. és az előszót írta Major Ottó] Budapest, Magvető, 1989. 

Zichy Mihály kiváló illusztrációit tartalmazó kötet tölthető le ingyenesen a Magyar Elektronikus Könyvtárból. A Tariel, a párducbőrös lovag című elbeszélő költeményt Sota Rusztaveli írta, Vikár Béla fordította magyarra, 1917-ben adták ki itthon.

Nyári rendkívüli tárlatvezetéseket tartunk a Zichy-tárlaton augusztus 5-én és 12-én 13 órától! Az eseményekre ITT és ITT lehet jelentkezni.

Szarka Anita és Szűts-Novák Rita a kurátorai annak a kiállításnak, melyen Zichy Mihály illusztrációikkal díszített albumok mellett láthatók a Kézirattárból származó fényképek, a Zichy-levelezés vonatkozó darabjai és a könyvtár zeneműtárának állományában lévő, Zichy nevével fémjelzett dokumentum, a Hubay Jenő 18 dalát tartalmazó kotta is. 

A digitalizált kötet PDF-ben és HTML-verzióban is elérhető.

Hogyan kérték fel Zichy Mihályt?
Az 1888-as finnországi út során Vikár Béla és felesége az orosz cár udvari festőjének, a szintén somogyi származású Zichy Mihálynak voltak vendégei. Vikár a Kalevala illusztrálására szerette volna felkérni Zichyt, de a művész válaszul Rusztaveli magyar fordításának illusztrálását javasolta. A Szentpétervár melletti vendégeskedés ideje alatt mutatta meg honfitársának Zichy a grúz eposzt, Tariel, a párduclbőrös lovag történetét.

Nehezen volt érthető az archaikus grúz nyelv?
Vikár, a XII. századi eposz fordításának azonban csak jóval később állt neki, akkor is nehézségekbe ütközött az archaikus grúz nyelv miatt. A régies kifejezések leírása magyarul nem lett volna gond számára (itt is meríthetett a magyar népköltészeti gyűjteményéből), annál inkább kihívást okozott számára megértése. A különös történetet több korabeli újságban is megjelentette "A párducbőrös lovag fordítása" címmel. Az eposz végül jóval a művész halála után, 1917-ben jelent meg magyarul 26 illusztrációjával. Zichy Mihályt a grúzok „nemzeti festőjükként” tartják számon. Tbilisziben köztéri szobrot is állítottak tiszteletére és utca is viseli a nevét.

A kötetben található rajzok a Digitális Képarchívumban is megtekinthetők.

A megjelent mű nem túl előnyös kritikát kapott a Nyugatban (1919. 2. szám), írója, Babits Mihály külön kiemeli, hogy kifogása nem a szerzők ellen van, hanem egyenesen luxusnak nevezi a grúz eposz kiadását Magyarországon a „papírínség …, nyomdadrágaság” idején.

Az olvasó láthatja, mily jogosan lehet megítélni olykor néhány sorból egy szerzőt, egy könyvet. Lehet sejtelme versről, költészetről annak, aki e sorokat képes volt írni? És valóban nem kivételek ezek, bármely lapon hasonlót olvasunk, aminthogy ezeket is találomra szedtem ki, mind a képek elé biggyesztett sorokból. Az ily fordítás ugyan nem adhat fogalmat az eredetirõl, ha végigolvasnám is. Nem akarjuk kétségbe vonni, hogy e fordítás szerzõje – akit én személyesen is nagyrabecsülök – a magyar tudománynak régtõl fogva számos és kitûnõ szolgálatot tett s bizonyára most is tudóshoz illő egyszerûséggel és jóhiszeműséggel meg van gyõzõdve, hogy a fordítás, ha értelmileg hű, ha ütem- és rímsémája megegyezik az eredetiével, már jó s kivált ha még alliterációk és középrímek vannak benne, költõi is. A szerző kiválósága azonban nem változtat a mű hiábavalóságán.

Babits Mihály: Tariel a Párducbőrös lovag – Nyugat 1919. 2. sz. – Nyugat honlap

A Zichy megrajzolt hősei című tárlat egész nyáron nyitva tart!

A Magyar Elektronikus Könyvtárban elsősorban digitálisan már meglévő műveket teszünk közzé, azonban időről időre mi is digitalizálunk. Az olvasói kérések a legfontosabbak, egyre több felhasználó segíti ajánlataival, kéréseivel is munkánkat. Egyre több elektronikus könyvünk már e-könyv-olvasó-barát epub és prc formátumban is elérhető. Frissítéseink a Twitteren is követhetők.

Egressy Gábor (Sajólászlófalva, 1808. november 3. – Pest, 1866. július 30.)

A miskolci gimnázium „tógátlan theológusa”, Egresi Galambos Gábor, 1826-ban a színészi pályát választotta. Első szerepét Kakas János társulatának tagjaként Rozsnyón játszotta gombosfalvi Gombos Imre udvari kamarai tanácsos, akkoriban jó néhányszor színre került, Az esküvés című drámájában. A fiatal színész 1828-ban emelkedett ki a kisebb vándortársulatok köréből. 1827-ben Kolozsvárról Magyarországra érkezett az Erdélyi Énekes Társaság, hozzájuk csatlakozott. 1828-ban Kassán állapodtak meg. Egressy hét évet játszott Kassán, majd 1835-ben Budára szerződött. Két év múlva a Pesti Magyar Színház tagja lett.

Egressy Gábor William Shakespeare Coriolanus című tragédiájának címszerepében és mint Garrick Johann Ludwig Deinhardstein Garrick Bristolban című művében. Nemzeti Színház, 1842. jan. 25. és Pesti Magyar Színház, 1839. ápr. 11. Kohlmann Károly színezett acélmetszete. – Színháztörténeti Tár

Pályájának azoktól a kacskaringóitól eltekintve, amelyekben elhagyta vagy el kellett hagynia a Pesti Magyar Színházat, illetve a Nemzeti Színházat (1840 és 1843 között az „operaháború” okán, 1849-től 1855-ig törökországi emigrációja és hazatérte utáni letiltása miatt), Egressy – a kortársak és az utókor számára egyaránt – a Nemzeti Színházhoz tartozott és tartozik. A Nemzeti Színház „tagja” volt akkor is, amikor nem játszott vagy nem játszhatott színpadán.

„Megmondom: mi a különbség Egressy és többi elsőrendű színészeink között; ezek mindnyájan kitűnők, vagy, mea pace, remekek a magok nemében, Egressy pedig már minden nemben adott kitűnőt, remeket. S ez a nagyság mértéke a művészetben úgy, mint a költészetben: a sokoldalúság; […]” – írta róla Petőfi Sándor, 1847-ben.

(Petőfi Sándor: A III. Richárd előadásának ismertetése, Életképek, 1847. február 20.)

Kissé elfogult vélemény, amelyre a nézői és kritikusi hódolat mellett a széptani eszmék rokonsága és a világnézeti elvek azonossága is hatott? Egressy számára a színjátszás, a színház nemcsak művészet, játék, (ön)kifejezés, hivatás volt, hanem eszköz is, egy társadalmi és politikai szempontból egyaránt forrongó korszakban a változtatás egyik lehetséges eszköze. A színház tanít: képes elhelyezni az embert a számára adott társadalomban (vagyis bevezetni őt a polgári jogok és kötelességek rendszerébe), képes megtanítani a közösség – a nemzet – nyelvére, eligazítani a nemzeti múlt és jelen eseményeiben.

Egressy Gábor Jókai Mór Dózsa György című drámájának címszerepében. Bemutató: Nemzeti Színház, 1857. nov. 3. Rohn Alajos litográfiája – Színháztörténeti Tár

„A szinház életiskola, mellyből az ember nem nőhet ki soha. Mulatóhely, melly hasznos gyönyörrel tölti be a’ polgárnak munkaszünetét. Tribunál ez, melly gyakorlatilag fejti meg az élet’ nehéz talányait, kijelöli az erkölcsi jogok és kötelességek’ ama’ kétes határvonalait, mellyek a népek’ törvénykönyvében meghatározva nincsenek. Egyetlen szellemi fórum, hol az élet’ méltatlanságai kiegyenlittetnek, hol elitéltetnek azon erkölcsi rablások és gyilkolások, mellyek’ számára törvényszék a’ földön sehol sincs.”

(Egressy Gábor: Színház és nemzet, I, Pesti Hírlap, 1846. dec. 10.)

Az 1840-es évek közepére Egressy repertoárja már gazdag és változatos lett, a tragikustól a nevetségesig sokféle drámai alakot felölelt: Bánk bánt és Peturt (Katona József: Bánk bán), Posa márkit (Friedrich Schiller: Don Carlos), Leart, Coriolanust, Hamletet, III. Richárdot (William Shakespeare), Garrickot (Johann Ludwig Deinhardstein: Garrick Bristolban), Krumm Illést (August von Kotzebue: Legjobb az egyenes út), Bolingbroke herceget (Eugène Scribe: Egy pohár víz). Ezek voltak kedves, vendégjátékaira is magával vitt szerepei, ő és közönsége egyaránt úgy vélte, ezekben csillog leginkább tehetsége és tudása.

Korának legképzettebb és legműveltebb színésze volt. Bár színpadi eredményekről szólnak, Petőfi elismerő szavai Egressy egész életpályáját jellemzik. Gondolkodása átfogta a színészi hivatás és a színházi szakma teljességét, eszméit közzé is tette a színjátszás elméletével és gyakorlatával, a színházszervezet rendszerével foglalkozó írásaiban, magyar és külföldi pályatársairól fogalmazott portréiban, szerepelemzéseiben:

• már 1838-ban, aztán az 1840-es évek közepétől egyre sürgetőbben szólt a színészképzés érdekében, majd az 1865-ben nyílt Színészeti Tanoda egyik első tanára lett.
• mivel a színházban a közművelődés egyik leghatékonyabb eszközét látta, ugyanezekben az években papírra vetette elképzeléseit a magyar (és nem csak a pest-budai!) színjátszás támogatási rendszeréről és a színészek nyugdíjáról.
• 1848–49-ben szegedi kormánybiztos, majd e poszt megszűnése után szabadcsapat-parancsnok volt. Emigrációjának történetét tette közzé Törökországi naplójában.
• elméleti és gyakorlati tudását A színészet könyve című művében foglalta össze. Az első részleteket Arany János Koszorú című folyóirata közölte 1863-ban, a kötet 1866-ban jelent meg.

Életéről és művészetéről született egyik első színészettörténeti monográfiánk: Rakodczay Pál, színész, színigazgató és színjátékelmélet-író műve, az Egressy Gábor és kora (1911).

Szigligeti Ede (1873 és 1878 között a Nemzeti Színház drámai igazgatója) és Egressy Gábor. Barabás és Fájth felvétele, Ellinger másolata – Színháztörténeti Tár

Végül Petőfi Sándor beszédes portréját, szerepelemzését idézzük:

„III. Richard Egressy Gábor legsikerültebb, legfeledhetetlenebb alakjainak egyike. Már arca olyan, hogy méltó volna márványba vésetni örök idők számára. Rettenetes arc apró mosolygó szemeivel s nagy éhes szájával. Szemei a bűvös virágok, melyek magokhoz csalják az embert, s szája a feneketlen örvény, mely az embert aztán elnyeli. Valóságos anakonda-nézés, mely odaédesgeti a madarat a kígyó torkába. Ha ezen arc álmodban megjelenik: mire fölébredsz, azt veszed észre, hogy véred elzsibbadt. S ez csak az arc és a néma mosoly; hát mikor nevet, milyen nem-emberi hang ez! mintha rozsdás ajtó csikorogna vagy mintha tigris köszörülné gégéjét, mely kiszáradt és vért szomjazik. Beszéde töredezett, szaggatott, egyenként dobálja ki a szavakat, mintha tűhegyeket köpködne más szemébe.”

(Petőfi Sándor kritikája, Életképek, 1847. február 20.)

 Rajnai Edit

Batthyány Lajosné Zichy Antónia (1816. július 14.– 1888. szeptember 29.) személyéről mindenekelőtt férje mártíromsága, hozzá való, semmilyen áldozattól és fenyegetéstől vissza nem riadó, hűséges kitartása, mélységes, élethosszig tartó mély gyásza ismert. Esetleg a Zichy-lányok: Antónia és Karolina sugárzó szépsége, a reformkorban betöltött társadalmi szerepük, amelyeket Petőfi is megénekelt.

Családi életük, belső kapcsolatrendszerük szintén nem titok az utókor előtt. Sokan és sokat írtak már róluk. Most néhány olyan dologra kívánom felhívni a figyelmet, amelyekről van tudomásunk ugyan, de nem eléggé közismertek a tények, jóllehet nem tanulság nélkül valók és példaadók.

Batthyány Lajosné Zichy Antónia – Kézirattár, Arcképgyűjtemény

Antónia és Karolina történetének a szabadságharc bukásával nem volt vége. Tartásuk, engesztelhetetlenségük, gyászuk az egész országot megindította, mindez azonban – önmagában – a megtörtént gaztettre, részükről tragédiára adott –, komoly, belső tartást és önfegyelmet mutató, magasztos, de érthető emberi válasz. Zichy Antónia későbbi élettörténete, közéleti szereplése azonban olyan erényeket is felmutat , amelyek nem eléggé ismertek, és méltók a megemlékezésre. Mert a gyász nem akadályozta meg abban (sőt, talán inkább sarkallta), hogy sok mindent végbevigyen. Ez erős lélekre vall és példamutató.

1849 után hazánkban sok asszony maradt özvegyen. Ez a sors jutott osztályrészéül az első felelős magyar kormányfő feleségének is. Harminchárom évesen, három kisgyerekkel maradt egyedül 1849. október 6-án. Férje kivégzését követő hónapokban gyermekeivel együtt külföldre távozott. Vele ment gyermekei nevelőjeként a vagyontalan és jövedelem nélküli Horváth Mihály. Batthyány vagyonát elkobozták, de a Zichy-vagyon biztosította megélhetésüket. Antónia elsősorban gyermekei nevelésével foglalkozott.

Barabás Miklós: Gróf Batthyány Lajos – In: A Magyar Nemzeti Múzeum történeti kiállításának vezetője 3. Főszerkesztő: Kovács Tibor. Helikon, Budapest, 1996, 50. o.– Magyar Elektronikus Könyvtár 

Emlékezései szerint utolsó találkozásuk alkalmával férje azt ajánlotta, hogy menjen Pozsonyba atyjához, Zichy Károlyhoz. Ő azt felelte, hogy sógornőjéhez, Amáliához (gróf Karol Westerholt feleségéhez) készül Bajorországba. Először tehát itt éltek, majd Párizsban, végül 1852-ben Zürich mellett, Rorschachban telepedett le a család. Antónia nem érezte jól magát, így írt ekkor Vörösmarty Mihálynak: „Kik bár a külföldön élünk, de szívvel-lélekkel mindig édes hazánkban, bús emlékeinken merengünk.” Az emigráció munkájában nem vett részt, mégis – mint a hamis vádak alapján kivégzett első felelős magyar miniszterelnök özvegye – szimbólummá vált az európai magyar emigráció számára. Az emigráció éveiben – látványos politikai aktivitás nélkül – külföldre menekült neves politikusok kis csoportja alakult ki körülötte. Ez magyarázza az osztrák politikai rendőrség folyamatos érdeklődését még Svájcban is, ami csak egy évtizeddel Antónia hazatérte után szűnt meg. Az emigrációban Batthyányné segélyezte a birtokaitól megfosztott, jövedelem nélküli Teleki Lászlót. A segélyeket a gyermekei mellett nevelősködő Horváth Mihály útján juttatta el. 1852. márc. 21-én Vukovics Sebő levélben közölte, hogy 32 fontról szóló váltó összege Batthyány grófnő adománya a menekülteknek.

Batthyányné az emigrációban férje kabinetjének egy másik miniszterével Mészáros Lázárral volt segélyező kapcsolatban. Mészáros Törökországon át Angliába, majd az Egyesült Államokba távozott. Még Jersey szigetén tartózkodott, amikor 1852. május 8-án, majd 29-én köszönte meg „az áldott grófnő” jótékonyságát. Az Államokba hajózva Mészáros Batthyányné támogatásával New Jersey államban 23,5 acre földet vásárolt, mint beszámolt arról 1853 december végén Vukovics Sebőnek is. A balszerencse azonban üldözte Mészárost. A háza leégett, a szélsőséges időjárás tönkretette gazdaságát. Batthyányné újabb 100 talléros segélyéről 1856 februárjában már a New York melletti Long Islandról tájékoztatta Vukovicsot.

A Batthyany Lajos 1848-as kormánya – Zichy Antal: Gróf Széchenyi István életrajza, Budapest, Magyar Tört. Társ., 1896-1897. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Amikor Zichy Antónia 1853-ban nagyapjától tekintélyes vagyont, egymillió forintot örökölt, a császári hatóságok megpróbálták rávenni, hogy az örökség átvétele miatt hazatérjen. Ezt inkább elutasította. Nem bírt azonban sokáig külföldön élni. Hosszabb távollét után 1855-ben kapott engedélyt arra, hogy családjával hazatérjen.

Az emigráció 1856 januárjában arról értesült, hogy az özvegy készül haza, s decemberben pedig már arról, hogy a telet Pesten tölti. Antónia 1856 elején költözött haza, Dákán vásárolt egy kisebb kastélyt, férje akaratához ragaszkodva annak hatalmas elkobzott vagyonából nem kért vissza semmit az osztrák államtól. A mindig gyászruhát viselő, de soha sem panaszkodó özvegy hamarosan a passzív ellenállás élő jelképének számított. Leányait magyar családok sarjaihoz adta feleségül, esküvőjük szinte az osztrák uralom elleni tiltakozásnak számított. Tüntetésszámba ment, ha megjelent egy-egy társasági eseményen. „Batthyányné ellenséges indulatot táplál és terjeszt a felséges uralkodóház ellen, izgatásainak már meg is van a szemmel látható hatása” – fogalmazott egy titkosrendőri jelentés.

Gróf Batthyány Lajosné kastélya Dákán; Vasárnapi Ujság, 1861. márczius 17. – Digitális Képarchívum 

Batthyányné hazatelepüléséről a nyilvánosság csak a Vasárnapi Újság 1861. március 17-i számából értesült, amikor a cikkből megtudta, hogy az özvegy a Veszprém megyei Dákán megvette gróf Festetich Leo kastélyát, s ott él visszavonultan. A közlés érdekessége, hogy a lap első oldalán a kényszerből hazatért Teleki Lászlót köszöntik a közelgő országgyűlés alkalmából. Mind a Batthyánynéról, mind a Telekiről szóló cikk megemlíti, hogy Teleki egyik első útja az özvegy meglátogatására vezetett. Ez pedig azért érdekes, mert e látogatásnak az adott igazi politikai súlyt, hogy Teleki, aki ezen vizitálása alkalmából részesült az első nyilvános ünneplésben, Dákáról keltezte Nógrád, majd Zemplén megyéknek szóló leveleit.

Ismeretes, hogy az országgyűlést 1861 augusztusában feloszlatta az uralkodó, s megkezdődött az ún. Schmerling-féle provizórium. Az 1861-es év minden kezdeményezését azonban nem lehetett felszámolni. Ekkor szerveződött a Magyar Gazdasszonyok Egylete (1861. március 15-én alakult „Nemzet Gazdasszonyai” néven), melyet Antónia – aki élete végéig sokat jótékonykodott – Damjanich János özvegyével együtt alapított. Tulajdonképpen honleányképző intézet volt, gazdag és szegény lányokat is oktattak itt. Az intézmény a provizórium idején is fennmaradt, majd 1862-ben hatósági jóváhagyást nyert. Ekkor az első közgyűlés elnöknek Damjanichnét választotta, s egyben pártfogónak kérte fel gróf Zichy Pál Ferencnét. A Vasárnapi Újság 1864 szeptemberében Damjanichné arcképét közölve lelkes írásban számolt be az egylet munkájáról, amelynek feladatát így fogalmazta meg: anyagi és erkölcsi eszközökkel és szép példákkal honleányi, női és háziasszonyi tekintetben hatni, buzdítani és gyámolítani mindazon körökben, mely a férfiúi működés és az intézkedés határán kívül esik. A célkitűzésből világos, hogy a Magyar Gazdasszonyok Egylete hazafias feladatokat is magára vállalt a praktikus feladatok (szegény és árva leányok segélyezése és nevelése, kiállítások szervezése) mellett.

Gróf Batthyány Lajosné, Zichy Antónia grófnő; Vasárnapi Ujság 1888. 36. évf. 40. sz. október 7.) – Digitális Képarchívum 

1862-ben kapták meg a működési engedélyt. Az első közgyűlésen Damjanich Jánosnét, a másik köztiszteletben álló özvegyet választották elnöknek, Batthyányné a választmány tagja lett. Folyamatosan részt vett a szervezet munkájában. 1877–1886 között alelnök volt, illetve az egylet által létrehozott árvaház tanügyi bizottsága elnöki tisztét töltötte be. Az egyesület egy árvalányházat akart a főváros területén felállítani, az e célra befolyt gyűjtésekből már 1866 nyarán meg tudta nyitni árvaházát és elemi iskoláját a Három dob (ma Damjanich) utcában. Az 1870-es években az épületet 68 leány befogadására bővítették ki. Az árvák mellett fizető növendékeket is felvettek, a bővített épületben így már elemi és polgári iskola is működhetett.

Egy-két évtized után az épület szűknek bizonyult. A század végén tervbe vett új, modern, 150 férőhelyes intézet létesítését vették tervbe. Budapest akkori területén ehhez nem volt meg az anyagi erejük, így elfogadták özvegy Beniczky Gáborné gróf Batthyány Ilona ajánlatát, mely szerint az intézetet a fővárostól ugyan kissé messzebb fekvő Cinkotán, olcsó telken építsék fel, az ő parkja és kastélya mellett. Ennek utóda a mai Szerb Antal Gimnázium, melynek falán Zichy Antónia halálának évében emléktáblát helyeztek el.

Az emléktábla napjainkban a Szerb Antal Gimnázium falán

Batthyányné jótékonykodásának ismerjük egyedi eseteit is. 1863-ban a Magyar Írók Segélyegylete megjelentette a Részvét Könyve című kötetet. Ez a kortársak írásait tartalmazza, egyébként azonban sem előszót, sem bármiféle információt a kiadványról nem közölt. A kötet belső címlapja előtt található Batthyányné fényképe, ez jelzi kétségtelen támogatását. 1863-ban és 1866-ban az országos ínség idején Batthyányné részt vett a rászorulók segélyezésére rendezett bazárokon és más rendezvényeken.

Zichy Antónia a kiegyezés után sem változtatott nézetein. Amikor 1867. június 8-án, a koronázás estéjén fényárban úszott a főváros, csak egyetlen palota ablaksora volt sötét: az övé. A kiegyezés utáni világ már nem az ő világa volt, melyet nem fogadott el, hiszen Ferenc Józsefből, aki férjét kivégeztette, szeretett magyar király lett, és mindenki támogatta a a Magyarországnak immár megfelelő fejlődési keretet adó Monarchiát. Antónia nemkívánatos lett, és ezzel tisztában volt. Visszavonult a nyilvánosság elől, de nem tett semmilyen erkölcsi engedményt a hatalomnak.

A Batthány-gyászünnepély: gyászmenete a Kerepesi úti temetőben (Székely Bertalan rajza után); Vasárnapi Ujság 1870. 17. évf. 29. sz. julius 17. – Digitális Képarchívum 

Engesztelhetetlensége – alighanem fájdalmas – túlzásra is ragadtatta. Fiát, Elemért megakadályozta abban, hogy feleségül vegye Erzsébet királyné unokahúgát, Marie Louise Wallerseet. Azt írta neki, hogy „a gyilkos családba nem nősülünk” s ha elveszi a grófnőt, házasságuk napján öngyilkosságot fog elkövetni. A tervezett házasság meghiúsult. Ha igaz szerelem volt, kár érte, ez esetben nem lehet nem Rómeóra és Júliára gondolni.

Egy barátnőjének írt soraival búcsúzott a közügyektől:

„Akkor az egész ország szenvedett, és az én hangom szimpátiát gerjesztett, és minden ember sietett vigasztalni, most az ország örvend, meg vannak elégedve az emberek, az én szomorú hangomat nem szívesen hallják, mert mintegy szemrehányás hangzik”.

A Batthyány Mauzóleum napjainkban a Kerepesi temetőben

Utolsó ismert nyilvános szereplése 1870 júniusában férje ünnepélyes újratemetése volt, ahol lányaival, azok férjeivel és Elemér fiával vett részt. Ferenc József iránti tiszteletből a temetést nem Magyarország, még csak nem is a kormány, hanem Pest város önkormányzata rendezte. A Vasárnapi Újság július 5–19. között három számban foglalkozott az országos politikai rendezvénnyel. A lap június 19-én Batthyányné életútjának fontosabb eseményeit tekintette át, címlapján közölve gyászruhás arcképét.

Gróf Batthyány Lajos özvegyének arcképe a Vasárnapi Ujság címlapján 1870. június 19-én – Elektronikus Periodika Archívum

Az 1870-es években folytatott tevékenységét, nyilvánosságot kerülő jótékonykodását Friedreich Endre szépen foglalja össze a Gróf Batthyány Lajosné című munkájában. Antónia 1888. szeptember 29-én hunyt el a dákai kastélyban. Kívánsága szerint férje búcsúlevelét, melyet egy fekete bársonytokban hordott, és soha nem adott ki a kezéből, a szívére tették, úgy temették el férje mellé. A levél másolatát az asszony halála után azonban nyilvánosságra hozták. Zichy Antónia a gyászruhát férje halála után lélekben sohasem vetette le. Emlékezéseiben gyermekeihez intézett előszavában így írt:

„Ezen gyászos nap (ti. 1849. október 6.) szívemben egy mély sebet ejtett, mely azóta sohasem hegedett be, és ha családom és barátaim körében jól is éreztem magamat, víg is voltam, nem múlt el egy nap sem, amelyben nem emlékeztem volna azon óráról, mely engem özveggyé és titeket árvákká tett.”

Szerk.: Z. M.

Legújabb nagykiállításunkon Zichy Mihály illusztrációival díszített abumok mellett láthatók a Kézirattárból származó fényképek, a Zichy-levelezés vonatkozó darabjai, és a könyvtár zeneműtárának állományában lévő, Zichy nevével fémjelzett dokumentum, a Hubay Jenő 18 dalát tartalmazó kotta is.

Hessky Orsolya művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa nyitotta meg 2016. június 15-én a tárlatot. A beszédét sokan hallgatták, most még többen olvashatják is:

Tisztelt hallgatóság, kedves vendégek!

A Zichy Mihály illusztrációs tevékenységét bemutató kiállítás bár nem nagy, jelentősége egyáltalán nem mérhető a kerületével, ugyanis több nagyon fontos kérdést is érint, amelyekről a kiállítás megtekintése előtt érdemes beszélni néhány szót, hogy e műveket – akár könyvi, akár rajzi mivoltukban¬ – jobban értékelje s értse az ember. A XIX. századi irodalmi illusztrációk jelentőségének megértése, a díszalbumok képzőművészeti értékének, ezen belül Zichy Mihály munkásságából e fejezet ismerete jelentősen hozzájárulhat ahhoz, hogy magukat az egyes illusztrációkat is jobban lássuk és végső soron a kép és szöveg kapcsolatának XIX. századi alakulásában jobban elhelyezhessük őket.

A grafika, s benne a rajz története a XIX. század kezdete óta a festészettel párhuzamosan fejlődő, külön történet, amely mindvégig és jelentősen befolyásolta a festészeti motívumok alakulását – noha az ember éppen fordítva gondolná. Már a XVIII. század végén jelentős grafikai irányzatok indultak, éppen az illusztrációknak köszönhetően, amelyek a könyvkiadás, könyvolvasás egyidejű forradalmával párhuzamosan, illetve ennek is köszönhetően igen gyorsan elterjedtek. Az illusztrációs tevékenység ugyanis a nagy egyházi és arisztokrata megrendelők elvesztésével nagyon sok művésznek biztosított megélhetést; a XIX. század elején felfoghatatlanul sok könyvet nyomtattak, újonnan feltalált sokszorosítási technikák sokkal érzékenyebb ábrázolást tettek lehetővé. Először inkább a hivatalos rajzolók, sőt karikaturisták készítették a rajzokat/illusztrációkat, később, nagyjából az 1820-as évektől azonban a festők is egyre inkább vállaltak illusztrációs munkákat. A könyvkiadás újabb és újabb klasszikusokat vett elő vagy fedezett fel: nemzeti eposzokat, a Bibliát, Dantét, Shakespeare-t, s a világirodalom további nagy alkotásait. Ezzel párhuzamosan ezek a témák az olajképekre is átszivárogtak, sőt, falkép-ciklusokra, egyes uralkodók újonnan épített palotáikba a legnevesebb művészeket irodalmi témák falra festésével bízták meg. E nyilvánvaló funkcióváltásnak köszönhetően a század közepére már jelentősen megnövekedett az illusztrációk presztizse.

A könyvkiadás tehát töretlenül virágzott, a filléres kiadványoktól a legdrágább kötetig már szinte minden illusztrációval jelent meg. Valóságos tömegtermelésről beszélhetünk, amelynek követelményei végső soron a XIX. század második felének egész illusztrációs tevékenységét meghatározták. Éppen ezeknek a tendenciáknak volt egyik kísérő jelensége a díszkiadások felbukkanása, amely a század utolsó évtizedeiben már Magyarországon is a könyvkiadás egyik fontos szeletét jelentette. Nagyon kevés olyan tanulmányt ismerek, amely a díszkiadványok bármely szempontú tárgyalásával foglalkozna. Az egyik éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a tipikusan a historizmus iparművészeti termékének tekinthető díszkiadások a könyvművészeti kutatásokban szinte alig jelennek meg, egyes tanulmányok, különösen a XX. század elején és a két világháború között egyenesen „átugorják” ezeket a köteteket, mint olyan ízléstelen és csupán piaci megfontolásokon alapuló nyomdatermékeket, amelyek nem képezhetik a tényleges könyvművészeti kutatás témáját. Arra hivatkoznak, hogy a tömegtermelés a képek folyamatos minőségi romlását hozta magával. Ez éppen igaz lehet, ám a könyv szellemi értékének devalválódása már kevésbé egyértelműen érhető tetten, hiszen a klasszikus szövegek változatlanul jelentek meg. Az olcsó kiadványokban a papír, a kötés, a sokszorosítás módja és minősége romolhatott, amely ellen a kiadók megpróbáltak fellépni: exkluzív, kiállításában – borító, papír, illusztrációk – is különös értéket képviselő kiadványokat dobtak piacra, abban a reményben, hogy ezek képesek a könyv mint szellemi termék értékét helyreállítani. Ugyanakkor viszont az igényes kiállítású kötetek anyagi haszna sem volt elenyésző, és sokkal inkább egyes vásárlói rétegek reprezentációs céljainak kielégítését szolgálták; éppen ez a kettősség teszi különösen érdekessé a díszkiadások kérdését. Németországban az 1870-es évek közepétől jelentek meg az első kifejezetten ilyen szándékú és kiállítású művek, és konjunktúrájuk nagyjából két évtizeden keresztül tartott. Összehasonlításképpen: Franciaországban Gustave Doré egyes munkáit jelentették meg ebben a formában, Angliában a preraffaeliták tevékenysége egészen más típusú exkluzivitást képviselt már a hatvanas évektől, Magyarországon pedig éppen Ráth Mór, Zichy illusztrációi első kiadójának tevékenységével jellemezhető ennek a törekvésnek a megjelenése. Ráth Mór már a hatvanas évek végén jelentetett meg díszkiadásnak nevezhető köteteket Vörösmarty, Arany és Eötvös József műveivel.

A díszkiadású kötetbe az irodalom bármely műfaja belekerülhetett: a kezdetek mindenképpen a világirodalom klasszikusaihoz köthetők, 1867-ben például Németországban a század eleji klasszikus írók és költők szerzői jogai nagy tömegben jártak le, s ekkor ezek a művek elárasztották a piacot. De díszkiadvány mindenféle műfajban született. Az ismeretterjesztő témák közül főként a földrajzi és etnográfiai irodalom, valamint az utazási beszámolók voltak különösen album-képesek, mivel számos látványos, érdekes illusztrációt vonultathattak fel, amelyre a műveltségére adó olvasóközönség kíváncsi volt. A díszkiadás rendszerint nagyméretű, sok – esetenként több száz – illusztrációval díszített könyv vagy konvolutum, minden részletre kiterjedő, igényes kivitelezéssel: az illusztrációk többféle technika felhasználásával jelentek meg, papírja, a borító anyaga drága, berakással, aranyozással díszített. A korban ezeket az igazán sok pénzbe kerülő, ritkaságszámba menő, bibliofil köteteket szinte státuszszimbólumnak tekintették, amelyek egyetlen nagypolgári szalonból sem hiányozhattak.

Az illusztráció korabeli megítélése – éppen rendkívüli elterjedtsége okán – teljesen mentes volt azoktól a negatív tartalmaktól, amelyet ma esetleg a szó hallatán érzünk. A század folyamán a technikák fejlődésével, a rajzi stílus változásai mellett az illusztrálás módszere is alakult. Míg a század elején inkább egyfajta tömörítés, absztrahálás volt jellemző, amely az olvasót/szemlélőt továbbgondolásra késztette, a század második felében a valósághűségre való törekvéssel párhuzamosan a cselekményhez kapcsolódó illusztrációs megközelítés egyre erősebben jelentkezett, a rajzolók egyre inkább kiindulásnak használták a szövegeket. Azaz a kép és a szöveg viszonya részben szorosabb, inkább úgy mondanám: konkrétabb lett, másrészt ez az olvasótól lényegesen kevesebb szellemi munkát várt el. Ezt támogatta az illusztrációk ciklusokban való megjelenése is. Csak példaképpen: Míg Delacroix Goethe Faustjához összesen 17 illusztrációt készített, addig Liezen-Mayer Sándor ötvenet (a vignetták nélkül), Zichy Mihály pedig töredékben maradt Faust-sorozatából 25 készült el úgy, hogy Margit még meg sem jelent a rajzokon. A felrótt devalválódás tehát például inkább a szöveg és kép kapcsolatának szintjén érhető tetten.

Zichy Mihály munkássága már nagyjából ismert a magyar közönség számára, ezért csak címszavakban említem azokat a mozzanatokat, amelyek e kiállítás szempontjából a legfontosabbak: a cár udvari festője volt, munkája azonban szinte teljes egészében rajzolásból állt. Ő volt az a művész, aki mindig is festő akart lenni, de tehetsége sokkal inkább a rajzolás irányába vitte, hiszen páratlan rajztudása hamar megnyilvánult, s emellé a cári udvarban szintén páratlan rutin társult. Az 1880-as évekre tudomásul vette, hogy alkata inkább a rajzolásra teszi alkalmassá, s ettől kezdve fordult teljes energiájával az illusztrációk felé. Noha Oroszországban élt és dolgozott, mégis magyar kiadványok rajzolója lesz, elsősorban azért, mert ráébredt, hogy hazája művészeti életével leginkább így tarthatja fenn a kapcsolatot, ráadásul az illusztráció műfaja kiválóan alkalmas arra, hogy biztosítsa számára hazája közönségének nyilvánosságát. Mint Révész Emese írja az Arany-balladákról szóló kimerítő tanulmányában, Zichy meggyőződése az volt, hogy a könyvillusztráció nemcsak az irodalom terjesztését és szeretetét szolgálja, hanem a képek univerzális jellegénél fogva az elszigetelt magyar irodalom külföldi megismertetését is elősegíti. A művész így tulajdonképpen küldetést vállalt magára.

Zichy már az 1870-es évek második felétől részt vett hazai kiadványok illusztrálásában, például Petőfi verseinek díszkiadásaiban, 1880 körül Zichy Géza A leányvári boszorkány című művéhez, emellett több olyan kötetben is részt vett, amelyben szinte a korabeli teljes magyar festőgárda szerepelt. 1883-tól dolgozott Madách Imre Az ember tragédiája című művének illusztrációin, amelynek díszkiadása 20 rajzával végül 1880-ban jelent meg. Lermontov Mary hercegnője és a grúz nemzeti eposz, Sota Rusztaveli A tigrisbőrös lovag című munkái következtek – ezek nem hazai kiadásban. 1887 őszétől merült fel Arany János balladáinak illusztrálása, amelynek eseménytörténete Révész Emese említett tanulmányából részletesen megismerhető. Arany János 24 balladája 1894 és 1898 között 18 füzetben látott napvilágot, a mind a 24-et tartalmazó díszmű 1899-ben jelent meg. A kiállítás lehetőséget nyújt arra, hogy összehasonlítsuk az Ember tragédiájának színenkénti egy-egy, csúcspontra kihegyezett rajzait a balladák mintegy permanens megjelenítésével. Zichy az egyes költeményekhez fűzött képek nagy száma mellett a szöveget is maga írta le, ezzel is a kép és szöveg legteljesebb dekoratív, vizuális egységének megalkotására törekedett. A kézírásos szöveg és a rajzok egymással párhuzamosan futnak, egyenrangú, egymást harmonikusan kiegészítő elemek, amelyek a költő és a rajzoló/illusztrátor egybevágó interpretációjának tanúi.

A kiállítás ismertetése a kurátorok szép feladata lesz, ezért búcsúzóul már csak annyit szeretnék mondani, hogy a XIX. századi rajzművészettel és grafikával foglalkozó művészettörténészként külön öröm számomra, hogy a könyvművészet kapcsán egy tisztán grafikai tárlat született itt meg, s köszönöm, hogy a megnyitó erejéig részt vehettem benne.

Köszönöm a figyelmet.

Hessky Orsolya

A szeptember 15-ig nyitva tartó Zichy-kiállítás keddtől szombatig egész nyáron is látható! 

Pontosan tíz éve, hogy 2006. július 4-én Budapesten elhunyt a vajdasági Újvidéken született festő, költő, zenész, dalszövegíró, performer, avantgarde mágus, Bada Tibor, művésznevén Bada Dada.

Bada Dada önarcképe „Nem fogok a Nemzetibe bekerülni”. Bada Dada: A jó és a gonosz küzdelme az unalom ellen. In. mindennapi.hu portál, 2011. augusztus 22. 

A vajdasági magyar művészeti élet különleges figurájának számított, Ördög és Megváltó egyben, talán az utolsó dadaista alkotó, aki utánozhatatlannak bizonyult. Gyakran hozta zavarba, botránkoztatta meg obszcenitásával, fanyar humorával és mély kitárulkozásával a közönséget. Kezdetben a jugoszláv képregények mintájára készített képverseket, majd dr Máriással együtt tagja lett a Jugoszláviai tudósok nevű zenekarnak, amely később Tudósok néven működött. Bada Dada kultikusnak számító, dadaista dalai: Apa kocsit hajt;  Szabó Rozáliát agyonbaszta a villám; Ne aggyad az agyad! [hangfelvétel], 1993. Tudósok együttes, Bada Dada, dr. Máriás, Budapest, 1G Records, 2009.  Az alkotások pontosan fémjelzik a zenében, a költészetben és a színházban egyaránt otthonosan mozgó művész szarkasztikus intellektusát.

A dadaista művész megnyilvánulásai, poétikai attitűdje rokonságot mutat Domonkos István, jelenleg Svédországban élő vajdasági költőével, aki úgyszintén, mint énekes-költő is, nagyot alkotott.

Bada Dada ismer engem In. BDK blog bázis, 2007. január 16. 

Bada Dada a művészetet tekintette valóságnak, erőteljes és öntörvényű személyisége, miként Sziveri Jánosé, alkalmatlannak bizonyult bármilyen kopromisszumra. Performanszaiban egyedülálló módon volt képes a provokációra. Szövegei, képei, produkcióinak megvilágosító ereje „kimozdítja” a befogadót mindennapi automatizmusaiból. Bada Dada gesztusai kényelmetlen helyzetbe hozzák az önfeledt konformistát. Sajátos esztétikáján túl ez a másik releváns hatása: megkérdőjelezni a bonyolultságot, azt a nyelvet keresi, amely közvetlenül képes megszólítani a befogadót. Bada Dada – kívülről szemlélve – a legszabadabb művész, éppúgy, akár Marcel Duchamp. Marcel Duchamp életpályája talán a legjobb példa arra, hogy a művész totális szabadságot igényel maga körül.

„Duchamp maga a szabad alkotás joga, az újítás joga, ennek a szabadságnak a kivívásának a szükségessége és a nyitottság szimbóluma volt már a 30-as években is...” – írja Petőcz András Dimenzionista művészet című könyvében. Bada Dada élt is ezzel a jogával.

Valós életében veszedelmes kísértetek látogatták. Pengeéles, szarkasztikus humorát végül saját maga ellen fordította, s ezt az a tény is mutatja, hogy öngyilkossággal vetett véget életének. Utolsó éveiben a Bada Csony, a Hevi Metál Metil Haver, a Mosoly Trió és egyéb formációk frontembereként adott koncerteket.

Ki nevet a végén? címmel 2016-ban az A38 hajón kiállítás nyílt Bada Dada halálának 10. évfordulója alkalmából, ahol a látogatók találkozhattak a művész és élettársa festményeivel.

„Fergeteges tempóban elkaszál tíz szám: panelpunk és nowave mjúzik, Bada Dada recitál és kántál. A feszes és a kibicsakló, a tiszta és a hamisba hajló organikus keveréke. A jugoszláv Tudósok, akik se nem délszlávok, se nem tudósok, hideghengerműként üzemeltek. Amióta »döglött katonák felől fúj a szél«, a noviszádi vekkerstekkerek megkomolyodtak és megkeményedtek. Mojá generácijá!” – írta Triceps a Badáék 1993-as Tilos az Á-beli koncertjéről kiállításmegnyitójában. A tűrhetetlen idióta és megváltó zseni – meséli Triceps Badáról – nem tudott, nem akart semmiről lemondani: inkább mindenről lemondott. Rólunk is.

Bada Dada: A Röfi család című legendás festménye. Bárdos Deák Ágnes: „Szép utóéletet kívánok” – Bada Dada kiállítás. In. Magyar Narancs, 2014. február 13.

A Szombathy Bálint által írt és szerkesztett Totál érzelemhalál című könyv Előszava így mesél Bada Dadáról:

„Bada Tibor művész volt, és művészként kívánt (meg) élni. Csupán ennyit óhajtott. Az öntörvényű művész klasszikus sorsa jutott neki, mert nem is keresett mást, ennél többet. Nem vágyott semmi extrára. Felismerte élet adta, kánonon kívüli szerepét, és azt hitelesen játszotta el. Túlságosan is hitelesen, az önmegsemmisítés nullpontjáig, követve ösztöneit, zajos érzelmi világának, és egzaltált pszichéjének lökő erőit. Zabolátlan természetének és számottevő kreativitásnak nyomán a rajzok, festmények, versek, kollázsok és egyéb hibrid műfaji-technikai lelemények százai maradtak utána.”

Egyéni kiállítások

• Gallery by Night, Budapest, performance (1992)
• Élőholt szoba, Veszprémi Egyetem Aula (1992)
• Dolce for niente, Stúdió 1900 Galéria, Budapest (1994)
• Vad a Bada Dada, Stúdió 1900 Galéria, Budapest (1996)
• Totális tavasz, Stúdió 1900 Galéria, Budapest (1999)
• Bada Dada emlékkiállítás, Home Galéria, Budapest (2008)

Lemezei

Jugoszláviai tudósok:

• Az igaz tudósok (Szerzői MC, Újvidék, 1989)
• Atom-atom az a harcom! (Black Hole Sound MC, Újvidék,1991)

Tudósok:

• Ne aggyad az agyad! (Bahia CD, Budapest, 1993)
• Repülő tudomány (Bahia CD, Budapest, 1995)

Filmjei

• Pánik ping-pong, rajzanimáció (3:30), Budapest, 1993. Írta, rajzolta, rendezte: Bada Dada. Zene: drMáriás – Bada Dada
• Help, rajzanimáció-sorozat (10 x 0:30) Varga Stúdió, Budapest, 1994-96. Rendezte: Lehotay Zoltán. Rajzolta: Bada Dada
• Frontline, rajzanimáció (6:30) Varga Stúdió, Budapest, 1997. Írta, rajzolta, rendezte: Bada Dada.

Szegedi-Szabó Béla

Bud Spencerre emlékezünk.

1955 telén, barátságos vízilabda mérkőzésen 7:3-ra győzte le Magyarország Olaszországot. A 2005-ben készült Századunk című történelmi dokumentumsorozatban Gyarmati Dezső olimpiai bajnok mesélt a meccsről és az egy gólt szerző Bud Spencerről, aki akkor még Carlo Pedersoliként az olasz vízilabdacsapat válogatott játékosa volt.

„Persze, találkoztunk később is, igen, találkoztunk még Nápolyban, egyszer kint voltunk a válogatottal – emlékezik Gyarmati Dezső. Egy versenyautót szerzett valahonnan, és elmentünk kettesben autózni ... ő vezetett. Benne volt az „olasz életben” nyilván, és lépni is tudott előre, nagy figura lett. De akkor is kedves volt, barátságos. Nem volt egy nagyszerű játékos, de hát válogatott volt, erős volt, bekket játszott, és gólt is lőtt ezen a meccsen.”

A Századunk című dokumentumsorozatot Hanák Gábor és Bokor Péter készítette, a Gyarmati Dezsővel készült interjú az OSZK Történeti Interjúk Tárában kutatható.

Baldóczy Csaba ma ünnepli 60. születésnapját.

Válogatásunkkal köszöntjük a jeles napon!

Standfotós felvételeivel többek között a Cserepek, a Kettévált mennyezet, Malom a pokolban, Csak semmi pánik, Vadon, Kék Duna keringő, Az utolsó nyár című filmeknél találkozhattunk.

Gyorsblogunkban további kiíváló standfotós felvétleket mutatunk.

OSZK Fényképtár