A magyar–szlovén diplomáciai kapcsolatok felvételének 30. évfordulójára emlékezve Vivat Szlovénia! / Vivat Slovenija! címmel rendezett időszaki kiállítást könyvtárunk. A tárlat – amelyet 2023. április 19-től május 31-ig tekinthették meg az érdeklődők – a jubileum után egy évvel, a Szlovén Köztársaság Nagykövetségével és az ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszékével szoros szakmai partnerségben valósult meg.
A tárlat kurátora: Mladen Pavičič; főszerkesztő: Mann Jolán; tervezés: Gazdag Mária / Lulla Interiors; grafika: Takács Tamás / Artom Grafika, kivitelezés: Kiáll Kft.
A kiállítás megnyitójának díszvendége volt dr. Nataša Pirc Musar, a Szlovén Köztársaság köztársasági elnöke és Novák Katalin, Magyarország köztársasági elnöke, továbbá dr. Marjan Cencen, Szlovénia magyarországi nagykövete és Viljem Leban, a Ljubljanai Nemzeti és Egyetemi Könyvtár főigazgatója. A kiállítás megnyitóját megelőzően a két ország nemzeti könyvtárának vezetője 2023. április 19-én a Szlovénia és Magyarország közötti kiváló kulturális és diplomáciai kapcsolat megerősítéseként az elnökasszonyok jelenlétében együttműködési megállapodást írt alá a Sándor-palotában.

A kiállítás gerincét a szlovén irodalom magyarországi befogadása alkotta, különös tekintettel az elmúlt harminc év közel 80 kötetet számláló műfordításaira. Az önálló Szlovénia létrejötte óta a szlovén irodalom világirodalmi rangú költője, a szlovén költészet első szintetizáló lírikusa, France Prešeren művei éppúgy figyelmet kaptak a magyar irodalmi körökben, mint a közelmúlt és a kortárs szlovén irodalom alkotói – Kajetan Kovič, Tomaž Šalamun, Drago Jančar vagy Aleš Debeljak – irodalmi munkássága. A nagy politikai változások időszaka, amely mindkét országnak demokráciát, Szlovéniának pedig saját államot hozott, hatással volt a szlovén irodalom magyarra fordítására. Magyarországon a 20. század hetvenes-nyolcvanas éveinek élénk fordítási tevékenysége a kilencvenes évek elején véget ért. Ezután a fordítások száma drasztikusan visszaesett, és csak az évtized vége felé kezdett növekedni, majd 2000 után kapott nagyobb lendületet.

Klasszikusok újra: France Prešeren (1800–1849) és Edvard Kocbek (1904–1981). A Vivat Szlovénia! / Vivat Slovenija! című időszaki kiállítás részlete. Fotó: Tóth Péter

Klasszikusok újra

France Prešeren (1800–1849) a szlovén irodalom világirodalmi rangú költője, a szlovén költészet első szintetizáló lírikusa, aki eredeti módon egyesítette a klasszicista és az európai, főleg német romantikus irodalmi hagyományt. Szerelmi lírájának csúcspontját a Julijához írott Gázelek (Gazele, 1833) és a Szonettkoszorú (Sonetni venec, 1834) jelentik. Legnagyobb hatású klasszikus műve, az 1836-ban megjelent Keresztelő a Savicánál (Krst pri Savici) című romantikus poéma. A költői elbeszélésben felelevenedik a szlovénség történelmének legfontosabb kora, a kereszténység felvétele. A harmincas évek végétől figyelme egyre inkább a népköltészet felé fordult.
A negyvenes évek közepének legnagyobb hatású költeménye a Pohárköszöntő (Zdravljica) című bordalba bújtatott politikai verse. Ennek hetedik versszaka Szlovénia függetlenné válásakor az új ország nemzeti himnusza lett:

Edvard Kocbek (1904–1981) a 20. század egyik legjelentősebb szlovén költője, írója, politikusa és gondolkodója. A két világháború között a katolikus értelmiség balszárnyának központi alakja, a második világháborúban a Felszabadítási Front vezetőségi tagja. 1951-től szabadúszó íróként élt. Költészete a katolikus expresszionizmusból és szimbolizmusból indult, ám Föld (Zemlja, 1934) című verseskötetének a paraszti életről írt és a prózanyelvhez közelítő szabadversei az új tárgyiasságba való átmenetet példázzák. A háború utáni modernizmus előfutáraként a következő generációk legkiemelkedőbb képviselőire hatott. Intellektuálisan reflexív, meditatív lírájának központi kérdése a modern korban élő ember sorsa lett. Az egzisztencializmus jegyében írt Félelem és bátorság (Strah in pogum, 1951) című kötetének négy háborús novellája a szocialista realizmus uralmának végét jelölő egyik legfontosabb szlovén irodalmi mű. Esszé-, napló- és prózaíróként is kiválót alkotott.

Könyvkiadók és folyóiratok; Antológiák és műfordítók. A Vivat Szlovénia! / Vivat Slovenija! című időszaki kiállítás részlete. Fotó: Tóth Péter

Könyvkiadók és folyóiratok

A 20. század hetvenes-nyolcvanas éveinek élénk fordítási tevékenysége, amelyben központi szerepet játszott az akkori legnagyobb magyar kiadó, az Európa Kiadó és az újvidéki Fórum Könyvkiadó is, a kilencvenes évek elején véget ért. Ezután a fordítások száma drasztikusan visszaesett, és csak az évtized vége felé kezdett növekedni, majd 2000 után kapott nagyobb lendületet. Így az elmúlt 30 évben megjelent 80 könyvből 2000 előtt mindössze 10 jelent meg, és ezek felét a pécsi Jelenkor Kiadó adta ki. Ez a kiadó a következő évtizedben is fontos maradt, de több más könyvkiadó is csatlakozott hozzá, a legaktívabbak közülük a L’Harmattan, a Napkút, a Metropolis és még mindig az Európa. A szlovén szépirodalom fordításainak megjelentetésében fontos szerepet játszottak a magyarországi folyóiratok, pl. az Európai Utas, a Holmi, a Jelenkor, a Korunk, a Nagyvilág, a Magyar Napló, a Tiszatáj stb., melyek tematikus összeállításokat is megjelentettek a kortárs szlovén irodalomról.

Antológiák és műfordítók

Az elmúlt harminc évben több egy- és kétnyelvű szlovén irodalmi antológia is megjelent, köztük műfajok szerinti – vers-, elbeszélés- és esszégyűjtemények –, valamint az új és legújabb irodalom gyűjteményes kötetei. A szlovén irodalom magyar fordítói közül a legtermékenyebb Gállos Orsolya, aki a legismertebb szlovén írókra koncentrált, és akinek fordításait a legjelentősebb magyar kiadók és irodalmi folyóiratok jelentetik meg. Lukács Zsolt is egy ideig rendkívül termékeny műfordító volt, többek között Tomaž Šalamun négy verseskötetét fordította magyarra. A lendvai Zágorec-Csuka Judit fordítóként a muravidéki írókra összpontosítja figyelmét. Az utóbbi évtizedekben Budapest és Pécs mellett Lendván jelent meg a legtöbb szlovén irodalmi mű magyar fordítása. A szlovén irodalom műfordítói közül kiemelendők még Csordás Gábor, Körtvélyessy Klára, Orcsik Roland, Reiman Judit és mások. A magyar költészet jeles képviselői – Weöres Sándortól Lator Lászlón át Tandori Dezsőig – készítettek a szlovén lírából nyersfordítások alapján kiváló műfordításokat. Munkájukat a muravidéki születésű Jože Hradil (1935–2015) műfordító és szerkesztő, a klasszikus és kortárs magyar irodalom szlovén fordítója is segítette.

Íróportrék: Kajetan Kovič Kovič (1931–2014) és Drago Jančar (1948). A Vivat Szlovénia! / Vivat Slovenija! című időszaki kiállítás részlete. Fotó: Tóth Péter

Íróportrék

Kajetan Kovič (1931–2014) A társadalmi realizmusból indult, fiatalkori költészetét az intimizmus és rezignáció jellemzi, ám művészetében megfigyelhetők az újromantika, szimbolizmus, expresszionizmus és szürrealizmus jegyei is. Érett korszakában írott versei a legalapvetőbb emberi, személyes értékekről, életről és halálról, szerelemről, költészetről szólnak. Gyakran és mesterien használja a klasszikus versformákat és strófaszerkezeteket. Prózaíróként és fordítóként is jelentős, számos magyar vers szlovén fordítójaként is ismert. Weöres Sándor emlékezetére írta Látogatás című versét:

Drago Jančar (1948) elbeszélő prózáját és drámáit, melyek a jelenről szólnak, szívesen helyezi a történelmi múltba, amelyek így időfeletti értelmet nyernek. Kifejezésmódja kezdetben modernista volt, később mindinkább posztmodern és klasszicizáló lett. Fontosak esszéi is. Debeljak és Šalamun mellett a legtöbbet fordított szlovén kortárs író, számos hazai és nemzetközi díj tulajdonosa.

Képek:

• France Prešeren. Thomas Hrnčiř tollrajza Franz von Kurz zum Thurn und Goldenstein 1850-es olajfestménye nyomán. In: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. Karinthia és Krajna, Budapest, Magyar Király Államnyomda, 1891.
• Edvard Kocbek (1904–1981). 1950–1960. – Ljubljanai Nemzeti és Egyetemi Könyvtár. Fotótár (Narodna in univerzitetna knjižnica, Ljubljana. Slikovna zbirka)
• Marjan Kukec: Kajetan Kovič. 1981–1989 – Ljubljanai Nemzeti és Egyetemi Könyvtár. Fotótár (Narodna in univerzitetna knjižnica, Ljubljana. Slikovna zbirka)
• Tihomir Pinter: Drago Jančar. 2002 – Ljubljanai Nemzeti és Egyetemi Könyvtár. Fotótár (Narodna in univerzitetna knjižnica, Ljubljana. Slikovna zbirka)

Mann Jolán, szerk. (Főigazgatói Kabinet)

 A kiállításismertető második része itt olvasható.

A késő középkori Magyar Királyságban és tágabb környezetében magánáhítat céljára használt latin és népnyelvű kézírásos és nyomtatott könyvek különböző típusait bemutató időszaki kiállításunk 2023. április 21-től május 31-ig tekinthették meg az érdeklődők. Az Őszentsége Ferenc pápa magyarországi látogatása tiszteletére rendezett kamarakiállítást Sarbak Gábor, az ELKH-OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport vezetője nyitotta meg. Kurátortársa Korondi Ágnes volt.

Most megnyíló kamarakiállításunkkal a kereszténység kétezer éves történetének egy nagyon fontos területére igyekszünk rávilágítani abból az alkalomból, hogy Őszentsége Ferenc pápa egy hét múlva ismét hazánkba látogat. Egyúttal nagy örömömre szolgál, hogy éppen kutatócsoportunk vállalhatta e kiállítás megrendezését.
A pápalátogatás nyilvános és közérdeklődésre számot tartó eseménysorozata mellett az itt kiállított hét kódex és egy nyomtatvány a leírt, formába öntött, tehát már kötött fogalmazású imádságokat és liturgikus szövegeket állítják elénk, amiket el lehetett olvasni, fel lehetett olvasni, el lehetett énekelni vagy recitálni, és ezután el lehetett rajtuk gondolkodni, másképpen fogalmazva: át lehetett elmélkedni mondandójukat. Ennek a „folyamatnak” abban a korban az egyik tablón is olvasható ruminare vagy ruminatio volt a neve, ami a hallott vagy olvasott anyag ’újra megrágását, megemésztését’ jelentette. A részleteikben idézett, a falakon és a kijelzőn is megszemlélhető imaszövegek ma is változatlanul időszerűek; úgy vélem, a nyílt szívű olvasót most is meg tudják szólítani.
Kiállításunk címét a magyar nyelvű kéziratokból válogatva vettük: elsősorban a Keszthelyi kódexben lévő 101. zsoltár kezdetét éreztük erre alkalmasnak, kellően kifejezőnek. Amikor eleink imádkoztak, e fordulattal vezették be könyörgéseiket akár latinul, akár magyarul is végezték a zsolozsmát.
A középkori teológiai irodalomban Szent Pál levelei mellett a Liber psalmorum volt a legtöbbet magyarázott könyv, úgy gondolom, ez érződik a kiállított anyagunkon is. A zsoltároskönyv a középkor végére, a 15. századra már régen imádság lett, elveszítette az első évezred derekán még rá jellemző olvasmányos, azaz lectio jelleget, amire akkor a szerzetesi hallgatóság jellemzően egy rövid csenddel „válaszolt”.
A zsoltárok megismerése a plébániai vagy valamely városi iskolában kezdődött. Az első zsoltár kezdőbetűje, a díszesen megrajzolt B(eatus) betű volt az elindulás azon az úton, amely az olvasás-, írásés az elengedhetetlen énektanulás volt. Az iskolások a templomi szertartásokon is (mintegy hivatalból) részt vettek: énekeltek a misén és a zsolozsmán, és így énekelve sajátították el a teljes liturgikus repertoárt. Az iskolás énekesek nélkül elképzelhetetlen volt még a régi korokban nagyon-nagyon kedvelt körmenet, a processio, a különféle vonulások.
A nem klerikusok pedig bizton számíthattak arra, hogy a hosszabb ünnepnapi prédikációk hallgatása során hatalmas mennyiségű szentírási idézettel találkoztak időről időre, és a találó vagy jellemző fordulatok ezáltal önkéntelenül is beléjük ivódtak.
Nézzünk egy-két korabeli példát. II. Ulászló a velencei diplomáciai jelentések szerint vallásos és buzgón hívő ember volt: „Ez a király sokat imádkozik, naponként három misét hallgat.” A végzetes mohácsi csata előtt jó egy évvel II. Lajos király számára is természetes volt például, hogy 1525 Úrnapjának előestéjén (vigiliáján), akkor június 14-ére esett, a várkápolnában részt vegyen a vecsernyén, és másnap, magán az ünnepen pedig ugyanott a misén, a körmenetet pedig egy sátorból szemlélték. Valamivel később, egy másik velencei követjelentésből megtudhatjuk, hogy Lajos „minden tudományra alkalmas”, valamint „beszéli a magyar, cseh, lengyel, latin és német nyelvet, ért valamit olaszul és néhány szót beszél is”, és „mindennap misét hallgat, ünnepnapokon prédikációt hallgat és énekes misén vesz részt”.
Hogyan követte a szertartást? Együtt énekelte a mise ordináriumát a kórussal? Elképzelhető. Volt-e misszálé a kezében? Biztosan nem. Imakönyve lehetett? Úgy vélem, igen. Díszes, és kézbe fogható méretű, latinul, hiszen – hallottuk – bírta e nyelvet (is). A királyi könyvgyűjtemény és könyvekhez értő klerikusok pedig a közelében voltak.
1510-ben járunk, egy gyulai eseményről számol be Szerémi György, II. Lajos király, utána pedig Szapolyai János udvari káplánja. Ezt írja Emlékiratában Magyarország romlásáról: „Az úrnő [Corvin János özvegye ...] eltávozott a világból Atyánkhoz, s eltemettük őt a barátoknál tisztességgel. Őérette is énekeltem a zsoltároskönyvet tíz iskolással, s utána bőségesen megvendégeltek.”
Ezek után érthető a kiállított anyagban a zsoltárok hangsúlyos jelenléte, ami jól tükrözi a psalteriumnak a liturgikus gyakorlatban és a keresztény gondolkodásban, valamint az irodalomban elfoglalt központi helyét. Elsősorban a tanulásból és a napi zsolozsmából forrásozik tehát a zsoltárok ismerete, amely a klerikusokon kívül a társadalom egyre szélesebb, írni-olvasni tudó műveltebb rétegeinek gondolatvilágát átjárta, nyelvi kifejezéseit meghatározta, akár a korabeli értelemben vett pontos idézés, akár csak egy-egy félreismerhetetlen hivatkozás alakjában.
A kiállított kötetek reményeink szerint érzékeltetni tudják, hogy a templomi vagy a kolostori liturgia világa mellett létezett egy olyan közeg, amelynek egyik része a latin szertartási nyelvet (többé-kevésbé) ismerte, a másik, nagyobbik része pedig már sokkal biztosabban tájékozódott az anyanyelvű imádságok rengetegében. Mert magyar (és német, cseh, francia) nyelvű imaszövegek, elmélkedések, szentírási részletek bőséggel álltak rendelkezésre. A sokféleség érzékeltetésére engedjék meg, hogy a jellemző műfajok közül néhányat felsoroljak: Szűz Mária kis zsolozsmája, a hét bűnbánati zsoltár, különféle alkalmakkor mondandó imák (őrangyalhoz, megholtakért, vagy éppen a mise alatt), vagy a többször említett zsoltárok (a Keszthelyi kódexben a 150 zsoltár magyarul olvasható), a közkedvelt Mindenszentek litániája.

Felső-magyarországi breviárium. Cod. Lat. 400.; Keszthelyi kódex, 1522. MNY 74 – Kézirattár. Fotó: Lewalt-Jezierski Zoltán

Bármelyik kiállított késő középkori kézirat gondos vizsgálata és olvasása nyomán képes feltárulni előttünk e kötetek érdekes és fordulatos sorsa: a 14. század második felében keletkezett ferences zsoltároskönyv (OSZK, Cod. Lat. 366.) sokáig használatban volt, és valamelyik használója pedig óhatatlan kényszert érzett, hogy a hónapneveket magyarul is bejegyezze a latin mellé. Nem állt egyedül e téren: más rendek liturgikus könyveiben is feltűnnek a magyar hónapnevek, nemcsak kézírásos kiegészítésként, hanem a latinul nyomtatott könyvben magyarul kinyomtatva szerepelnek a kalendáriumban. Egy későbbi kéz a zsoltárok kezdő szavait írta be a kotta mellé, valószínűsítve a székelyföldi magyar nyelvű zsoltáréneklést. Az 1741-ből származó legkésőbbi bejegyzés ugyan nem biztos, hogy a kötet megszakítás nélküli használatára utal, hanem arra inkább, hogy a kötet egy plébániai könyvtár még akkor is megbecsült darabja lehetett.

Egy felső-magyarországi breviáriumnak (OSZK, Cod. Lat. 400.), tehát a papi zsolozsma könyvének jelenlétét azzal tudjuk megmagyarázni, hogy psalterium-részének margójára írt bejegyzések a zsoltárok mélyebb megértését hivatottak elősegíteni, ezzel mintegy a magánáhítattal teli, elmélkedő olvasás irányába mutatván. A zsoltárok utáni szabad helyen látható egy diagramm, amely Szűz Mária nevének kezdőbetűihez rendelt egy-egy, ugyanazzal a betűvel kezdődő zsoltárt vagy canticumot. A hivatkozott zsoltárok mellett pedig a margón fel van tüntetve, hogy azt melyik névbetű tiszteletére kell elimádkozni.
Scriptor, azaz kódexmásoló neve is ismert e kötetek némelyikéből. Tudjuk, hogy a német Magdalena vom Stein imakönyve Bernhart Vennd munkája 1509 körül, tudjuk, mert beleírta. Figyelmükbe ajánlom még a Sixtus Schenk de Wertingen által, Augsburgban 1505-ben másolt imakönyvet, ami a művelt Konrad Mörlin apát (megh. 1510) tulajdonában volt. Elég rápillantani a kiállított sokféle írásra, azonnal látszik, hogy egy-egy kéziraton többen is dolgoztak, és elkészülésük után tulajdonosaik bejegyeztek egyet s mást a szövegbe, azaz a kézirat élt, mert forgatták, arra használták, amire való.

Konrad Mörlin augsburgi bencés apát imakönyve, 1505. Cod. Lat. 309 – Kézirattár

Mitől szép egy kódex? Szépek benne az iniciálék, a miniatúrák, a képek? Szép és gondos az írása? Vagy: fontos a tartalma? Feltehetően mindezen elemek együttese eredményezi, hogy közel érezzünk magunkhoz egy-egy régi kéziratot. Úgy érzem, akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy e kötetek elsődleges szépségét és báját a használatuk adja; ezek egy része használt kódex, vagyis volt értelme összeállítani őket anno, nagyon régen.
Hadd soroljam fel a közreműködőket, akiknek sok köszönettel tartozunk: Szemerédi Ágnes, Boreczky Anna és a kutatócsoport minden tagja, Földesi Ferenc a kézirattári kollégákkal, Horváth Barnabás, Horváth Diána, Hutai Zsófia, Kőrösi Csilla Júlia, Péterfi Gyöngyvér, Pétersilka Ágnes, Ruska Lívia, Seregély Ákos, Sudár Annamária, Szovák Márton. – Gazdag Mária belsőépítész és Takács Tamás tervezőgrafikus munkáját dicséri mindaz, ami könyveinket látványban és szövegformálásban körülveszi.
Ezek után nem maradt hátra más megtisztelő feladatom, minthogy a kiállítást megnyissam. Elgondolkodtató estét kívánok Önöknek, köszönöm megtisztelő figyelmüket.

Sarbak Gábor meghívója A magánáhítat könyvei a középkor végén című kiállításunkra. Forrás: Youtube

Sarbak Gábor (ELKH-OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport)

A penészedő könyvek helyes tárolásától a Magyar örökség Díjas pergamenkódex restaurálási eljárásig. Az OSZK podkasztjában Érdi Marianne könyv-, papír-, és bőrrestaurátor művésszel, az Állományvédelmi és restauráló osztály helyettes vezetőjével beszélgetett Tóth Péter kulturális menedzser, a könyvtár webestartalom-pakolója. A felvétel elkészítését Solmyosi Ákos segítette.

A podcast az Apple- és a Google-alkalmazásban, a Spotifyon, összesen hat helyen hallgatható az interneten.

A hatodik adás tartalmából: 

01:20 Érdi Marianne: Több mint negyven éve kezdtem a pályát grafikusként
02:26 A gépi papírgyártás alapvetően változtatta meg a könyvek alapanyagát  
04:32 A hagyatékok befogadásának alapja, hogy megvizsgáljuk, honnan jött a gyűjtemény 
06:53 Egyre kevesebb a szakember, újraindult a könyv- és papírrestaurátor-képzés
09:20 A gépesítés ellenére a kézi könyvkötő szakemberekre igenis szükség van
11:00 A megelőző állományvédelemmel kezdődik a dokumentumok védelme
13:40 Savasító légköri gázok között élünk, ami szintén árt a könyveknek 
16:27 A penészes, kivirágzott könyvekhez gumikesztyű is javallott
18:32 A tintamarásos Himnusz elemzése
21:24 A nap ne érje soha a könyvespolcot
23:20 Ötvenluxnyi világítás megengedett az érzékeny könyveknek
24:14 A Magyar Örökség díjas restaurálási eljárás
29:23 Pergamenre nem érdemes könyvet nyomtatni
31:10 A sepsiszentgyörgyi Apor-kódex restaurálása

LINK:

Magyar Örökség Díj: https://nemzetikonyvtar.blog.hu/2017/04/03/magyar_orokseg_dijas_a_pergamen-kodex_restauralo_eljarasunk
Könyv- és papírrestaurátor képzés https://www.oszk.hu/hirek/konyv-es-papirrestaurator-szakmai-kepzes
Kötészet restaurálás: https://www.oszk.hu/koteszet_restauralas
Újraindult a restaurátor képzés: https://www.youtube.com/watch?v=seG48QTVlBg
Kozocsa Ildikó: https://mek.oszk.hu/19400/19421/
Kastaly Beatrix: https://tortenet.oszk.hu/html/magyar/06jelentos_szemelyek/szechenyi_erem/kastalybeatrix.htm
Tóth Zsuzsanna: https://nemzetikonyvtar.blog.hu/2020/09/14/mit_arulnak_el_a_pottyok
Apor-kódex: http://nyelvemlekek.oszk.hu/ism/aporkodex

Hallgasd a nemzeti könyvtár hangját, ahol tetszik!

• SPOTIFY
• APPLE 
• GOOGLE 
• YOUTUBE
• RADIOPUBLIC
• ANCHOR
• RSS 
  
  

   

   

Az 1798. május 28-án megnyílt Szent Rókus Kórház (akkori nevén a Pesti Polgári Köz-Ispotály) Magyarország egyik legrégibb, nagy múltú egészségügyi intézménye, amely mind a mai napig a gyógyítás szolgálatában áll.

Története:

Magyarországon a közegészségügy helyzete a XVIII. században rendkívül elmaradott volt, járványok pestis, himlő pusztítottak. Az 1700-as évek elején Pesten egyetlen ispotály működött, a városban nemcsak betegellátó intézményekben mutatkozott hiány, hanem a szegénygondozás is megoldhatatlan feladatnak tűnt. A Helytartótanács 1724-ben hozott határozata alapján minden településnek gondoskodnia kellett saját betegeiről. Pest városa határozatának alapján a korábban alapított Rókus szegényházat kibővítették. Az építkezés 1795-ben vette kezdetét, amikor a Haffner Mihály által elkészített pénzügyi és szervezeti szabályzat végleg meggyőzte a kétkedőket. 1798. május 28-án ünnepélyesen megnyitották a pestises betegek védőszentjéről, Szent Rókusról elnevezett kórház kapuit. Akkori főbejárata a mai Rókus-plébánia copf stílusú, kőkeretű bejárata volt, fölötte a ma is olvasható szöveg: Pestanum Calamitosorum Domicilium. Az első igazgató Haffner Mihály volt.

A Szent Rókus Kórház és a kápolna megnyitás alkalmával. In: Dr. Hollán Henrik: Adatok és szemelvények a Szent Rókus közkórház és fiókjai alapításának és fejlődésének történetéből, Budapest, Medicina, 1967, 1. képmelléklet – Törzsgyűjtemény

A megnyitás után megindult a kórház élete. A betegforgalomról havonta készítettek statisztikát. Az 1830-as években a kórház éves betegforgalma jóval meghaladta a 3000 főt. A szegényházban három szinten hatvan főt tudtak elhelyezni, a kórházban összesen 237 ágy állt rendelkezésre, ebből 100 főnek ingyenes ellátás járt, a tehetősebbeknek 12 külön szoba állt rendelkezésükre, 50 krajcár és 1 forint közötti összeget kellett fizetni. A személyi állomány összesen 20 fő volt. A kórház számos orvosi eljárás alkalmazásában úttörőnek bizonyult.
1847-ben itt vezette be Flór Ferenc sebész főorvos a dietil-éterrel és kloroformmal való altatásos módszert. A sebészt 1848-ban Pest város tisztiorvosának választották, és még ugyanebben az esztendőben a Szent Rókus kórház igazgató orvosi címét is elnyerte.

Flór Ferenc arcképe. In: Dr. Hollán Henrik: Adatok és szemelvények a Szent Rókus közkórház és fiókjai alapításának és fejlődésének történetéből, Budapest, Medicina, 1967, 3. képmelléklet – Törzsgyűjtemény

Flór Ferenc az 1848/1849-es szabadságharcban őrnagyi rangban harcolt, a Felvidéken szervezte a tábori kórházakat, ennek következtében a szabadságharc bukása után börtön, rendőri felügyelet lett az osztályrésze, és a kórházba csak 1861-ben térhetett vissza.
A Szent Rókus kórházban számtalan kiváló orvos praktizált: 1851. május 20-án mindössze 33 éves korában Semmelweis Ignác Fülöp átvette az önálló szülészeti osztály vezetését, a klórvizes kézmosást itt is bevezette, s ennek következtében mintegy 1% alá csökkent a gyermekágyi lázzal kapcsolatos halálozások aránya. 1855-ben Semmelweist szülész professzorrá nevezték ki.

Semmelweis szobrának fényképe. In: Dr. Hollán Henrik: Adatok és szemelvények a Szent Rókus közkórház és fiókjai alapításának és fejlődésének történetéből, Budapest, Medicina, 1967, 6. képmelléklet – Törzsgyűjtemény

1857-ben a klinika hivatalosan is közkórház lett. 1875-ben a körülményeknek és a megnövekedett feladatoknak köszönhetően a régi dologház épületéből kialakították a fertőző osztályt. Az új alapszabálynak köszönhetően megszűntek a különszobák, és így lehetővé vált egyre több elmebeteg elhelyezése. Megkezdődött az úgynevezett pavilonrendszer kidolgozása.
1884-ben Budapesten megindult a nagyszabású kórházépítés-program, és ennek keretein belül fejlesztették tovább a Szent Rókus kórházat is.
A kórház élen járt a folyamatos fejlesztések, újítások terén, 1898-ban két évvel a röntgensugár felfedezése után működésbe lépett a kórházban Európa első központi röntgenlaboratóriuma, vezetője Donáth Gyula, később pedig Stein Adolf lett. Az orvosszakmai problémák, kutatások időről időre megjelentek orvosi szaklapokban többek között a Gyógyászat című folyóiratban.

Liebmann Mór: A gyermekágyi fertőzés elháritásáról, [S.l.], [s.n.], [1905]. Különlenyomat a Gyógyászat 1905. évi 13. számából – Törzsgyűjtemény

A történelmi változások a kórház életében is átszervezést eredményeztek. 1919-ben a kommün idején az intézményt Központi Kórháznak nevezték át. A megnövekedett igény miatt létszám- és férőhelybővítés vált szükségessé, de ez, a gazdasági világválság idején nehezen volt kivitelezhető.
A második világháborút követően egyre szigorúbb takarékossági intézkedésekre volt szükség. Budapest ostroma idején a Szent Rókus.kápolna és a kórház 40 %-át rommá lőtték. Az 1956-os forradalom idején itt alakult meg a Munkástanács. A kórház folyamatosan ellátta a sebesülteket. A következő esztendők a lassú fejlődés jegyében teltek. 1978 és 1991 között nagyszabású átalakításokat végeztek a kórházban.

Napjainkban

A Szent Rókus kórház és intézményei 2020-ban a Semmelweis Egyetembe integrálódtak, és modern infrastruktúrával álltak a betegek rendelkezésére. 

Bibliográfia:

• Dr. Hollán Henrik: Adatok és szemelvények a Szent Rókus közkórház és fiókjai alapításának és fejlődésének történetéből, Budapest, Medicina, 1967.
• Szent Rókus kórház jubileumi évkönyv: 200 év a gyógyításban 1798–1998, szerk.: Hoványiné Nádassy Eszter, Mandler Judit, Stadler Klára, Budapest, Szent Rókus kórház és intézményei, 2004.

Szánthó-Rojas Mónika Daniella (Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)

A COVID-időszak után elsőként rendezte meg jelenléti formában az éves taggyűlését és konferenciáját az International Internet Preservation Consortium (IIPC) a hollandiai Hilversumban. Az eseménynek, amelynek mottója a “rugalmasság és megújulás” (resilience and renewal) volt, különös jelentőséget adott, hogy az IIPC idén ünnepli fennállásának 20. évfordulóját. Mivel az Országos Széchényi Könyvtár 2018 óta tagja a konzorciumnak, ezért az intézmény képviseletében dr. Kalcsó Gyula, a Digitális Bölcsészeti Központ Digitális Filológiai és Webarchiválási Osztályának webarchiválási csoportvezetője vett részt.

Az International Internet Preservation Consortium General Assembly & Web Archiving Conference bannere. Forrás: IIPC-honlap

A jelenléti konferencia előtt egy héttel szerveztek egy online napot azok számára, akik nem tudtak vagy nem akartak személyesen részt venni. Ennek keretében 8 szekcióban (l. itt és itt) 15 előadás kapcsán lehetett kérdéseket feltenni és vitázni. Az előadások előzetesen rögzített videók formájában felkerültek az IIPC honlapjára, és az online napon már csak a hozzászólásokra és az eszmecserére került sor. A 8 szekció igen változatos tematikát kínált, csak a legaktuálisabbak és legnagyobb érdeklődést kiváltók közül szemezgetve: volt szó a webarchívumok kutatási célú felhasználásáról, a közösségi média és a videojátékok archiválásáról, a böngészőalapú archiválásról és még sok minden másról.
Az IIPC irányítóbizottsága május 9-én ülést tartott a holland királyi könyvtárban (Koninklijke Bibliothek), ahol a konzorcium aktuális ügyeiről, és a bizottság döntési jogkörébe tartozó kérdésekről volt szó.
A május 10-én kezdődő  jelenléti eseménynek a holland hang- és képarchívum (Nederlands Instituut voor Beeld en Geluid) csodálatos épülete adott otthont.

A holland hang- és képarchívum (Nederlands Instituut voor Beeld en Geluid) épülete. Forrás: IIPC-honlap

Az első napon a taggyűlésre került sor, amelyen 37 ország intézményei képviseltették magukat. A köszöntőbeszédek után az IIPC tisztségviselői beszámoltak az elmúlt egy év legfontosabb eseményeiről. Az egyes (tartalomfejlesztési, kutatási és oktatási) munkacsoportok vezetői is bemutatták a aktuális tevékenységüket. Ezután következtek a tagok éves beszámolói. A taggyűlésen a számos tagintézmény közül azok tartanak ilyet, akik az elmúlt egy évben jelentősebb eredményeket értek el, vagy olyan újításokat vezettek be, amelyek a nemzetközi közösség érdeklődésére is számot tartanak. Idén 11 beszámoló hangzott el. Az OSZK webarchívumának eredményeiről, az ott folyó munkáról és újdonságokról dr. Kalcsó Gyula tartott egy 10 perces prezentációt. 

Az IIPC 2023-as taggyűlése. Forrás: IIPC-blog

Délután már nem csak a tagok számára tartották meg a fentebb már említett munkacsoportok és az eszközfejlesztési portfólió éves gyűlését. A tartalomfejlesztési munkacsoport többek között beszámolt az IIPC által kezdeményezett közös gyűjtemények (többek között az OSZK által is fejlesztetthez hasonló, az ukrán–orosz konfliktushoz kapcsolódó tematikus gyűjtemény) építéséről. A Tools Development Portfolio fő témája a böngészőalapú webarchiválás, illetőleg az ennek támogatására létrehozott eszköz, a Browsertrix fejlesztéséről szólt.
Az első nap záróeseménye egy négy előadásból álló panel volt, amely a digitális kulturális örökség megőrzéséről szólt holland és nemzetközi perspektívából. Ennek keretében volt szó egy olyan projektről, amely egy a weben már meg sem található, még az 1990-es években indult kezdeményezés, az ún. Digital City újraélesztéséről szólt. A projekt koordinátora által csak „webarcheológiainak” nevezett kezdeményezés olyan sikeres volt, hogy az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította, és erről ugyancsak lehetett hallani egy előadást.

A 2023-as IIPC-taggyűlés és konferencia szervezőbizottsága. Forrás: Twitter

A május 11-én kezdődő konferenciát Eliot Higgins, a Bellingcat alapítója és jelenlegi ügyvezetője plenáris előadása nyitotta meg. A két nap párhuzamos szekciói igen gazdag programot kínáltak. A legnagyobb érdeklődés azokat az előadásokat övezte, amelyek a webarchiválás legaktuálisabb problémáival foglalkoztak. Ezek a teljesség igénye nélkül: a kutatási célú felhasználás (itt és itt), a böngészőalapú archiválás, a közöségi média archiválásának problémái. Mindezekben gyakran visszatérő téma volt a mesterséges intelligencia felhasználása, valamint a publikus adatkészletek előállítása.
A programban szerepeltek olyan előadások és panelek, amelyek az OSZK szempontjából kiemelt jelentőségűek voltak. Ilyen volt pl. a Dán Királyi Könyvtár (Det Kgl. Bibliotek) által fejlesztett SolrWayback szoftverről szóló panel. Az OSZK az eszköz első tesztelői és éles kipróbálói között volt, az archívumunk teljes szövegű kereshetőségéről jelenleg is a SolrWayback gondoskodik. 

Bejelentették a jövő évi IIPC-konferencia helyszínét is (Francia Nemzeti Könyvtár, Párizs). Forrás: Twitter

Ugyancsak fontos részét képezték a kétnapos programnak a workshopok. Ezekre előzetes regisztráció volt szükséges, mert gyakorlatorientált, eszközhasználattal egybekötött bemutatókat tartottak az adott témák vagy eszközök, szoftverek szakértői. A böngészőalapú archiválásról szóló workshopot azért övezte élénk érdeklődés, mert napjaink webhelyeinek a zömét azok az aratószoftverek, amelyek a tömeges, automatikus aratásra voltak kifejlesztve, nem tudják kezelni. Az új technológia azonban esélyt ad ezek kezelésére is: az emulált böngészőben végzett felhasználói műveletek imitálásával olyan tartalmakhoz is hozzá lehet férni, amelyeket korábban nem lehetett jó minőségben archiválni. Külön workshop szólt a közösségi média archiválásáról, valamint a SolrWayback kereső beüzemeléséről és használatáról. Az OSZK munkatársa a böngészőalapú archiválásról és a SolrWaybackről szóló workshopokon vett részt.
A jó hangulatú rendezvényt Marleen Stikker, a holland Waag Futurelab alapítójának és ügyvezetőjének a plenáris előadása zárta. Az előadó a fent említett Digital City egyik alapítója volt, és előadása jól példázta a webarchiválás fontosságát: a rendszeres, jó minőségű archiválás elősegítené az olyan értékes tartalmak fennmaradását, amelyek akár a világörökség részét is képezhetik. 

Kalcsó Gyula (Digitális Filológiai és Webarchiválási Osztály)

120 évvel ezelőtt, 1903. május 19-én született Németh Antal rendező, a Nemzeti Színház 1935 és 1944 közötti igazgatója, dráma- és színházelméleti szakíró, színháztörténész, fordító, szerkesztő, tanár.

Németh Antal

Németh Antal igazi „director doctus” volt a magyar színházi életben – ahogy az irodalomban a költő Babits kapott hasonló jelzőt: poeta doctus. A tudós rendező korának sorskérdéseit is színre állította, akár klasszikusok megfogalmazásait kortársivá formálva, s művészi esztétikáját is a hagyományokhoz és a legfrissebb újításokhoz való, egyensúlyt mutató viszony határozta meg. A színházi működésben elengedhetetlen közösséget, az alkotó-előadó embert tekintette a legfontosabbnak – és a közönséget. Igyekezett minden fórumot és felületet fölhasználni az értékek terjesztéséhez. A Nemzeti Színház társulatát és a színigazgatót a kritikák, támadások részint épp emiatt, szociális és művészi érzékenysége s egyidejű tudatossága okán érték. A vezetői felelősséget is mindig vállalta, miközben a rendezői felelősséget és a meghatározó művészi hatást mindvégig elsődlegesnek tekintette.

A Blaha Lujza tér és a Nemzeti Színház a Népszínház utca felől nézve. A kép forrása: Fortepan / UVATERV

Most, Az ember tragédiája színpadi bemutatója 140. évfordulója közeledtén a Németh Antalt, a rendezőt és dr. Németh Antalt, a tudóst Madách művéhez kötő szálakat idézzük föl.
Nyolc színházi bemutatót, továbbá rádiós hangjátékot, majd később hangfelvételt készített Németh Antal Madách emberiségkölteményéből, s még legalább 5-6 meg nem valósult terve kapcsolódott annak külföldi előadásaihoz, táncjátékváltozatához, filmes földolgozásához.

Számos tanulmányt írt, előadást tartott a Tragédiáról, s 1933-ban megjelentette Az ember tragédiája a színpadon című színháztörténeti kötetét.
Ez, a Tragédia ősbemutatójának 50. évfordulójára kiadott kötet Németh Antal életművében, pályáján a kötődés kiépülésének fázisát dokumentálja. Végigtekintve az addigi bemutatókon, megérlelődött a fiatal színháztörténész-rendezőben, hogy az új időkben újszerűen kellene megközelíteni a madáchi művet. A színjáték komplexitását, alapvető vizuális jellegét kihasználva kell a szövegmunkát (újra) elvégezni. Mind az ideig az első, 1883-as előadás rendezőjének, Paulay Edének a húzásait tekintették irányadónak a Tragédia színpadi szövegének kialakításakor. 1932-33-ban azonban már folytak a külföldi bemutatók előkészületei, készültek (új) fordítások, korszerű dramaturgiai megoldások.
1933-ban Münchenben szólaltak meg Madách sorai, s tervben volt egy római és egy szabadtéri veronai bemutató is, melyek azonban nem jöttek létre. 1934-ben a Budai Színkör közönsége is láthatta Németh Antal müncheni verziójának magyar előadását. 1937-ben Hamburgban, majd pedig ugyanazon év októberében a Nemzeti Színházban állította színpadra Németh Antal a Tragédiát. Az 1937-es produkció az utána következett két hazai bemutatóval együtt mutatja, hogy irodalmi szempontból éppúgy, mint színháziból, milyen mélyen foglalkoztatta Németh Antalt a mű.

Az ember tragédiája. Jelmezterv: Nagyajtay Teréz, 1937.

1937-ben a játékhagyományoknak megfelelően nagyszabású, tömegjelenetekkel, operai igényű jelenetekkel, zenével, koreográfiával mutatta be az augusztusban éppen 100 éves Nemzeti Színház Az ember tragédiáját. S ezzel a hagyományokat ugyan technikailag megújítva, de a korábban megszokott értelmezést megtartva mutatta be első Tragédiáját Németh Antal. Ezt követte 1939-ben a kamaraszínpadi (és utaztatható!) változat – mintegy az ellentéteként az akciódús nagyszínpadi előadásnak. A kis térben oltárképeket/ikonosztázt idéző díszletfal és szobrok előtt jelentek meg a színészek, egy-egy színben adott esetben több alakban is (s nemcsak a szerzői utasítást követve a párizsi színben, ahol Éva két egymást váltó, ellentétes karakterű nőalakban jelenik meg).

A rituális elemeket sem nélkülöző előadás bizonyára meglepte a nézőket, hiszen mind fizikai értelemben, mind szellemi tartalmát illetően eltért minden korábbi Tragédia-előadástól. 1942-ben zárta le Tragédia-sorozatát Németh Antal a Nemzeti Színházban, ismét a kamaraszínpadon. Ekkor egy ún. „középváltozat” rendezőpéldánya volt az előadások vezérkönyve.
Közben, 1940-ben sor került a Tragédia frankfurti bemutatójára is, sőt, 1935-ben első ízben hangzottak föl Madách drámai jambusban írt verssorai a Magyar Rádióban – melynek ez időben Németh Antal dramaturgja-rendezője volt. 1937–38-ban – kissé éltérő szereposztásban – rögzítették hanglemezekre a művet, szintén Németh Antal rendezésében. 1944-ben készült el a rendező Madách-filmje Madách. Egy ember tragédiája címmel.
Németh Antal nemcsak színpadi előadásaival, de irodalom- és színháztudományos írásaival és külföldi kapcsolatainak mozgatásával is népszerűsítette Madách Imre emberiségkölteményét, segítve annak, esetleg új fordításokban, a 20. század második harmadában korszerű befogadását. Ennek (is) folyományaként 1938–39-ben, s az első esztendő elmaradt sikere miatt 1940-ben is Németh Antalt jelölték német és svéd kollégái irodalmi Nobel-díjra. Ezt még ma is csak kevesen tudhatják.
Németh Antal 1944-es rendező-színházvezető kurzusának hallgatói, s máig a színházrendezők hosszú sora „örökölte” a direktor elköteleződését és művészi ambícióját – számos alkotó többször, négyszer-ötször is nekiveselkedik a nem színpadra szánt nehéz szövegnek és a nem igazán színszerű karakterek megformálásának, s keres új és újabb értelmezést a madáchi műnek.

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Németh Antal fontosabb művei és a róla szóló újabb szakirodalom:

• Németh Antal: A színjátszás esztétikájának vázlata, Budapest, Franklin Társulat, 1929.
• Színészeti lexikon I–II. Németh Antal, Budapest, Győző, 1930.
• Németh Antal: Az ember tragédiája a színpadon, Budapest, Budapest Székesfőváros, 1933.
• Németh Antal: Tanulmányok a színház esztétikájának köréből. Bevezetés a szinház esztétikájához/Az opera, mint színpadi probléma, Sárospatak, Fischer Lajos Könyvnyomdája, 1934.
• Németh Antal: Bánk bán száz éve a színpadon, Budapest, Budapest Székesfőváros, 1935.
• Németh Antal: Új színházat! Tanulmányok, vál. és szerk. Koltai Tamás. Budapest, Múzsák Könyvkiadó, 1988.
• Koltai Tamás: Az ember tragédiája a színpadon, 1933–1968, [Budapest], Kelenföld, 1990.
• Selmeczi Elek: Németh Antal, a magyar színház enciklopédistája, Budapest, Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 1991.
• István Mária: Látványtervezés Németh Antal színpadán, 1929–1944, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1996.
• Sirató Ildikó: Németh Antal Nobel-díjáról. Filológiai nyomkeresés. In: „…de még szebb a színház” Írások Belitska-Scholtz Hedvig emlékére, szerk. Somorjai Olga, Budapest, Argumentum Kiadó, 2010, 155–176.
• Balogh Géza: Németh Antal színháza. Életút és pályakép történelmi keretben, Budapest, Nemzeti Színház Zrt., 2015.
• Kávási Klára: Németh Antal. A Nemzetiben és száműzetésben, Budapest, MMA, 2018.

Az idézet a Pesti Divatlap 1845. július 31-i számának Vidéki szemle című rovatában olvasható, melyben Cserháti Tóbiás a nagykőrösi eseményekről szóló beszámolója végén a költő védelmére kelt. (Pesti Divatlap, 1945. 18. sz.)
Az útnak indított blogsorozat témája ezúttal a népdalként élő Petőfi-versek közül igyekszik néhányat bemutatni, a dalok sokasága miatt ezúttal is csupán szűk keresztmetszetét adva annak.

A népzene és Petőfi versei között tehát erős kölcsönhatás figyelhető meg, mely egyformán termékenyen hatott mind a költőre, mind pedig a népre.
A Langer Viktor gyűjtésében és közreadásában megjelent 100 éneket és dalt tartalmazó Petőfi Album számos népdalt is közöl, így többek között az A faluban utcahosszat…, a Hegyen űlök…, a Fürdik a holdvilág az ég tengerében…, a Hortobágyi kocsmárosné… és a Paripámnak az ő színe fakó… címűt.

Katona Imre „Alku” típusú népdalaink című tanulmánya Petőfi egyik közismert, Alku című költeményére utal, mely gyorsan elterjedt, és melynek több daltípusát és változatát jegyezték fel. A vers szövege a következő:

Hull a levél a virágról. In: 101 magyar népdal. Énekre és zongorára alkalmazta Bartalus István, Pest, Rózsavölgyi és Társa, s. a. – Színháztörténeti és Zeneműtár, ZR 1.040

Itt említem meg a népies műdalokat, melyek között szintén számtalan Petőfi-megzenésítést találunk.
Szénfy Gusztáv Parlagi rózsák címmel jelentette meg gyűjteményét, melynek alcíme „Hét eredeti népdal Petőfitől ’s Szakáltól”. A gyűjtemény a következő négy Petőfi-verset tartalmazza: az Árvalányhaj, az A szerelem, a szerelem, a Temetésre szól az ének és az Érik a gabona címűt:

Árvalányhaj. In: Parlagi rózsák. Hét eredeti népdal Petőfitől ’s Szakáltól. Zongorától kísért énekhangra alkalmazva. Szerzé Szénfy Gusztáv. Pest, Ny. Walzel A., s. a. – Színháztörténeti és Zeneműtár, Z 47.814/Koll. 17

Csepreghy Ferenc A piros bugyelláris című népszínművének kedvelt dalai között találjuk a Szentirmay Elemér által megzenésített Hírös város az Alföldön Kecskemét című Petőfi-költeményt.

Szentirmay Elemér: Hírös város az Alföldön Kecskemét. In: A piros bugyelláris. Csepreghy Ferencz legújabb eredeti népszínművének összes kedvelt dalai. Énekhangra zongora kísérettel alkalmazta Erkel Elek. Budapest, Táborszky és Parsch, 187. – Színháztörténeti és Zeneműtár, Mus. pr. 12.243

A közismert nótaszerzők közül Balázs Árpád is szívesen nyúlt Petőfi szövegeihez, ilyen például a Zöld leveles fehér… című versre született nóta. Fráter Loránd zongorára és énekre szerkesztett Száz dal című gyűjteményében kapott helyet Egressy Béni Ez a világ amilyen nagy című dala is. Dankó Pista Boldogtalan voltam című, Petőfi költeménye nyomán született nótája az Árvalány Haj című gyűjteményben jelent meg.

Arany János dallamával jelent meg Petőfi Élet, élet, áldástalan élet című verse. A Hoós János kiadásában megjelent Eredeti magyar daltárban találjuk Szőllősy Attila Ereszkedik le a felhő című népdalát. Végül Petőfi ismert költeménye, a Tíz pár csókot egy végbül, Németh János, az esztergomi dalárdának ajánlott Szerelem dalok című gyűjteményes kottájában lelhető fel.

Felhasznált irodalom:

• Almási István: Petőfi-versek az élő szájhagyományban. In: Művelődés (Bukarest), 22. évf., 1969. július, 41–44.
• Kallós Zoltán: Elnépiesedett Petőfi-dalok. In: Utunk, 28. évf. 1. sz. (1973. január 5.), 12.
• Katona Imre: „Alku” típusú népdalaink. In: Ethnographia, 76. évf. 1965, 557–570.
• Petőfi Sándor összes versei, Budapest, Osiris, 2019.
• Tar Mihály: Petőfi a nép ajkán. „Népdalosodott” Petőfi-versek. In: „Hamvaidnak elhozása végett”. Petőfi-konferencia: 2016. augusztus 16–17., [... szerk. Kiss Endre József]. „Élet, vagy halál!”. Magyarok IX. Világkongresszusa: 2016. augusztus 15–20, Budapest, Magyarok Világszövetsége, 2016, 163–169. 
• Tari Lujza: A Petőfi-versek és zenei kapcsolataik. „Más hazában híven őrzik / Mindazt, ami nemzeti.” In: Magyar Napló, 11. évf. 7. sz., 1999, 22–35.
• Volly István: Népdallá vált Petőfi-versek. In: Éneklő Nép, 1949. május, 5. sz. 13–15.

Hanvay Hajnalka (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A sorozat további részei: Első rész, Második rész, Harmadik rész

A Szent István Társulat és könyvtárunk 2023. május 9-én tudományos konferenciát rendezett a társulat alapításának 175. évfordulója alkalmából. A megjelenteket dr. Varga Lajos váci segédpüspök, az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ igazgatója, Rózsa Dávid, könyvtárunk főigazgatója és Sarbak Gábor, a Szent István Társulat elnöke köszöntötte. Az alábbiakban Rózsa Dávid főigazgatói köszöntőjét közöljük.

Főtisztelendő Püspök Úr, tisztelt Elnök Urak, Igazgató Úr!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A hit és a kultúra megtartó erő. Különösen az az önmagukba tébolyulni igyekvő korokban, mint amilyen a miénk. A Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója megtartó erő.
Az ünnep tisztelgés a történetiség előtt; alkalom, amely lehetőséget teremt arra, hogy számot vessünk azzal, ami megelőzte az ünnepet. A mai konferencia alkalmával 175 év előtt tisztelgünk.
Az 1840-es évekre láthatóvá vált a tömegigény olyan könyvek iránt, amelyek hatására felébredhet az ifjúságban a vallási és erkölcsi érzés. Ez vezetett a Jó és Olcsó Könyvkiadó Társulat megalakulásához, amely a köznép, az iskolák és a műveltebb osztályok között fejtette ki tevékenységét. Az első kiadvány, a Keresztény naptár a magyarhoni katholikusok használatára magas eladási számokat mutatott. Ettől kezdve a Szent István Társulat története egybeesik a magyar történelem fontos időszakaival.
A Társulat könyvkiadást érintő tevékenységét látva megállapítható, hogy a sokféleségnek mindig a katolikus hit szelleme adott architektúrát. A társulat megteremtette az eltérő világlátások egymás mellett élésének lehetőségét, miközben a hazai könyvkiadás élénk résztvevőjévé vált. A hittankönyveken kívül kiadtak minden olyan könyvet, amelynek köze volt az elemi képzéstől egészen a felsőfokú oktatásig. Mindenkihez kívántak szólni a katolikus hit szellemében. Ebből a szellemiségből ered az is, hogy a Társulat a könyvkiadás terén figyelembe vette a Magyarországon élő nemzeti kisebbségek nyelvhez való jogát, mivel meggyőződésük szerint az oktatásnak mindenki számára hozzáférhetőnek kell lennie.
Ennek szellemében a Szent István Társulat 175 éve fontos szereplője a hazai könyvkiadásnak. Szellemi és hitbéli közösség egyszerre, amelyre mindannyian büszkék lehetünk. Örvendetes, hogy napjainkban vannak olyan közösségek, amelyek egyenlő mértékben fordítanak figyelmet a szakmaiságra és a lelkiségre, hiszen az egészséges társadalom kérdése az állampolgárok szellemi és lelki jóllétén múlik. Ezt is ünnepeljük a mai konferencián, amely az elmúlt 175 év izgalmas értelmezéseit hozza el. E helyt említem meg, hogy e nagyregény hosszúságú történetet két fejezetben beszéljük el: ősszel nyílik meg itt a nemzeti könyvtárban a Szent István Társulat 175 évét bemutató kiállítás.
Eredményes konferenciát és gyümölcsöző beszélgetéseket kívánok minden résztvevőnek!
Köszönöm a figyelmet; köszönöm, hogy meghallgattak.

A 175 éves a Szent István Társulat című tudományos konferencia közönsége

A cím a zirci apátsági könyvtár ex librisére utal, amit 1795-ben alkottak meg. A gyűjtemény 70 éve, 1953 óta működik az Országos Széchényi Könyvtár kezelésében. Az évforduló tiszteletére indítottuk azt a sorozatot, amelyben minden hónapban bemutatunk egy-egy értékes dokumentumot az intézmény állományából. De nemcsak bemutatjuk, hanem ki is állítjuk ezeket Zircen. Így, ha a bejegyzés alapján kedvet kapnak rá, eredetiben is megtekinthetik e dokumentumokat.

Petőfi Sándor összes költeményei. Hazai művészek rajzaival és a költő arcképével. Emlékkiadás a Petőfi-ház megalapítása alkalmából, I. és II. kötet, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság kiadása 1907. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

Több oka is van, amiért májusban Petőfi összes költeményeinek kétkötetes kiadására esett a választásunk. Egyfelől május a szerelmesek hónapja, és a kötetek számos metszete közül jó néhányat ilyen témájú költemény illusztrálásához használtak fel. Másfelől, ahogyan a márciusban bemutatott album a forradalom 50. évfordulójára készült, és ennélfogva maga a könyv is 125 éves, ennek a díszkiadásnak Petőfi születésének 200. évfordulója ad aktualitást.

Illusztráció a János vitézhez. In: Petőfi Sándor összes költeményei. Hazai művészek rajzaival és a költő arcképével. Emlékkiadás a Petőfi-ház megalapítása alkalmából, I. kötet, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság kiadása 1907, 1. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

Az első kötet legelején az alábbi szöveg fogad minket:

Címkép az első kötet elejéről, Roskovics Ignácz alkotása. In: Petőfi Sándor összes költeményei. Hazai művészek rajzaival és a költő arcképével. Emlékkiadás a Petőfi-ház megalapítása alkalmából, I. kötet, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság kiadása 1907. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

A ma Petőfi Irodalmi Múzeumként ismert intézmény 1954 óta létezik. Ennek volt jogelődje a fenti szövegrészben említett Petőfi-ház 1909-től egészen 1945-ig (amikor is bombatalálat érte), melynek első épületét az 1876-ban alapított Petőfi Társaság vásárolta meg.

A Bajza utcában vették meg Feszty Árpád és Jókai Mór házát. (Feszty Árpád felesége a házasságon kívül született Jókai Róza volt, Jókai Mór első feleségének, Laborfalvi Rózának az unokája, akit az író örökbe fogadott.

Jókai egyben a Petőfi Társaság első elnöke is volt, idővel a vele kapcsolatos tárgyaknak és dokumentumoknak is gyűjtőhelye lett az intézmény. A 20. században további költők (József Attila és Ady Endre) hagyatékát is gondozni kezdték, ez indokolta az 50-es években a két költözést, kezdetben a József Nádor térre, majd a Károlyi-palotába, ami jelenleg is a PIM otthona.

Petőfi a Nemzeti dalt szavalja. In: Petőfi Sándor összes költeményei. Hazai művészek rajzaival és a költő arcképével. Emlékkiadás a Petőfi-ház megalapítása alkalmából, II. kötet, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság kiadása 1907, 181. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

A Petőfi-házat és a Petőfi társaságot létrehozókat nyilvánvalóan nemes szándék vezérelte, kár volna ugyanakkor tagadnunk, hogy a korabeli értelmiségben volt egy jelentős törés ebben a témában is. Érdemes elolvasnunk, hogy a márciusban bemutatott kötet létrejöttében is már közreműködő Ignotus (született Veigelsberg Hugó) mit ír erről:

Illusztráció Az apostol című elbeszélő költeményhez. In: Petőfi Sándor összes költeményei. Hazai művészek rajzaival és a költő arcképével. Emlékkiadás a Petőfi-ház megalapítása alkalmából, I. kötet, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság kiadása 1907, 85. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

Az „ami annak idején az Akadémia s a Kisfaludy-társaság hivatalosságában fájt volt alapítóinak s ami ellen alapították volt mintegy ellenakadémia gyanánt” megállapítást megerősíti a Petőfi könyvtár 1911-ben megjelent 26. füzetében az alábbi szakasz:

Illusztráció az Egy gondolat bánt engemet című költeményhez. In: Petőfi Sándor összes költeményei. Hazai művészek rajzaival és a költő arcképével. Emlékkiadás a Petőfi-ház megalapítása alkalmából, II. kötet, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság kiadása 1907, 57. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

Herczeg Ferenc (aki a Petőfi Társaság második elnöke volt Jókai után) soraiból az is kitűnik, hogy nem csupán egy szobát hiányolnak az Akadémiában, hanem azt is szeretnék, hogy a hagyományok Petőfije helyett az eleven Petőfit ismerje meg az utókor:

Illusztráció A magyar nép című vershez. In: Petőfi Sándor összes költeményei. Hazai művészek rajzaival és a költő arcképével. Emlékkiadás a Petőfi-ház megalapítása alkalmából, II. kötet, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság kiadása 1907, 206. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

Felhasznált (és egyben ajánlott) irodalmak:

• Ignotus: Petőfi-társaság. In: Nyugat, 1917. 1. szám / Figyelő
• A Petőfi-ház története és katalogusa, szerk.: Kéry Gyula, A Petőfi-társaság titkára és a Petőfi-ház őre, Petőfi-könyvtár, szerk.: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán, XXVI. füzet, Budapest, Kunossy, Szilágyi és Társa, 1911
• Múzeumtörténet. In: A Petőfi Irodalmi Múzeum honlapja

Erdélyi András (OSZK Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc)

A sorozat további részei: Első rész, Második rész, Harmadik rész, Ötödik rész, Hatodik rész, Hetedik rész, Nyolcadik rész

A Madarak és fák napa alkalmából Schmidt Egon Ezer ágán ezer fészek című könyvét mutatjuk be.

Schmidt Egon „Ezer ágán ezer fészek” című könyve első és második kiadásának borítója

A 2022. évi Madarak és fák napja alkalmából írt blogbejegyzésemben az „utolsó magyar polihisztor” Herman Ottó, először 1901-ben megjelent, több mint egy tucatnyi kiadást megélt halhatatlan művét igyekeztem megkedveltetni kedves Olvasóinkkal, melynek címe: A madarak hasznáról és káráról. Az utolsó nagy polihisztor könyve – Chernel István Magyarország madarai…  című örökzöld alkotása mellett – igen becses darabja a hivatásos ornitológusok, a madárbarátok és a (Gerald Durell szavaival élve) „amatőr természetbúvárok” könyvtárának. Ezek mellett persze –örömteli módon – egyéb magyar szerző tollából született művek is akadnak, melyek kötetei afféle „sarkalatos alapműként” méltán foglalják el egy természetbarát otthonának könyvespolcait. Az általam bemutatni kívánt könyv, úgy vélem, mindenképpen ezek sorába tartozik. A tavalyi blogbejegyzésem elején – egy korábbi személyes élményem kapcsán – említést tettem egy 20. század vége felé született emblematikus, természetbúvárok számára készült műről is:

Schmidt Egon. A kép forrása: Wikipédia

Vannak nevek, amelyeket, úgy vélem, nem kell bemutatni. Legalábbis bizonyos körökben nem. A madár- és természetbarátok körében az idén elhunyt Schmidt Egon németesen hangzó neve bizonyára ebbe a kategóriába tartozik. Ha könyvtárunk online katalógusának „név kulcsszó” keresőmezőjébe beírjuk Schmidt Egon nevét, akkor pontosan 177 találatot kapunk. Számos természetvédelmi ismeretterjesztő könyvet írt, leginkább a madármegfigyelés, madárvédelem témakörökben. Miután éveken át kutatta a hazánkban élő bagolyfélék táplálkozását, ezek köpeteinek elemzése alapján, számos publikációt készített erről.  A hazai rigófélék szakértőjeként a nemzetközileg elismert német Die Neue Brehmbücherei monográfiasorozatban ő írta a kékbegyet, a karvalyposzátát és – Farkas Tiborral közösen – a kövirigót bemutató köteteket. Elbűvölően varázslatos világot tárnak elénk kirándulásainak leírásai, melyek az ismert hazai madárparadicsomok mellett olyan közismert élőhelyeket is bemutatnak, mint a Kikunság, a Dunakanyar, a Kis-Balaton, vagy a főváros ékességének számító Gellért-hegy és Margit-sziget. Schmidt Egon gyermekkorától kezdve érdeklődött a madarak iránt. A madarak megfigyeléséről írt gyerekkori naplójának nyoma veszett, mikor családját – német származása miatt – a kommunista rendszerben kitelepítették. Emiatt egyébként egyetemre sem mehetett, hatalmas tudása autodidakta módon alakult ki. A Fővárosi Állat- és Növénykert munkatársaként is dolgozott 1954 és 1955 között, majd a Madártani Intézet munkatársaként 1956 és 1979 között többek között a madárgyűrűzést vezette. 1980-tól pedig az Állatvilág magazin szaklektora volt. Emellett rendszeresen publikált még a Természetbúvár, az Élet és Tudomány, a Halászat, a Nimród, a Vadász-lap, és a Horgászújság kiadványokban. A Kisdobos  gyermekmagazinban Kedvenceink a lakásban, Nézz a lábad elé! címekkel állandó rovata volt. A Magyar Rádió Oxigén című műsorának készített Balogh Istvánnal madárhangfelvételeket. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület alelnöki tisztjét is betöltötte. Munkája elismerése végett többek között megkapta a Kossuth-díjat (2009) és a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét (2004).
Schmidt Egon több mint 3600 tudományos ismeretterjesztő írás, novella szerzője volt. Ezek bemutatása egy cikkben körülbelül olyasféle vállalkozás lenne, mintha a Dunában folyó vízmennyiséget akarnánk egy úszómedencébe belemerni. Talán ezért megbocsájt a kedves Olvasó, ha nem is vállalkozom erre. Azonban az mégsem lehet, hogy az idei Madarak és fák napján egyetlen Schmidt Egon-kötetet se mutassak be. Kompromisszumos megoldásként ezért álljon itt az a mű, melynek hátlapján a következő mondatok csábítják a potenciális olvasót egy kényelmes fotelből való természetjárásra:

Békászó sas fotózása a magasból. A kép forrása: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1981. – Törzsgyűjtemény

Amikor általános iskolásként a tanórák közötti szünetekben kézbe véve belelapoztam a Schmidt Egon olvasmányos szövegével kísért, „Ezer ágán ezer fészek” című könyvbe, akkor annak lapjai szinte mágnesként vonták magukra a figyelmemet. Pillanatok alatt úgy elvarázsolva éreztem magam, mintha egy lombos fáktól zöldellő erdőbe, egy sűrű nádrengeteg borította vízpartra, vagy egy tarka virágoktól pompázó rétre kerültem volna. Hiába volt az óriási gyerekzsivaj az iskola folyósóján, én akkor is hallani véltem a fák leveleinek susogásával vegyült énekesmadarakat, a víz hullámzásától imbolygó nádrengeteg békáinak brekegésével vegyült nádirigó jellegzetes „énekét”, vagy a réten ciripelő ezernyi rovarfélét. Valóságos tíz percbe sűrített örökkévalóság volt egy-egy órák közötti szünetben tett kalandozásom a könyv lapjain megelevenedett természetben.
Napjainkban olvasva a könyv egyébként remek kordokumentumként is szolgálhat, hiszen több szempontból is egy letűnt világ képét eleveníti meg az olvasóban. A múlt század nyolcvanas éveire jellemző tudásszomjas „amatőr természetbúvárok” – éppúgy mint napjainkban – kíváncsiak voltak arra, mit láthatnak egy erdei vagy vízparti túrázás során, hogyan viselkedjenek egy-egy ritkán látható állatfaj közelében, vagy hogy melyek egy adott vidék sajátosságai. De érdeklődést váltott ki például az is, hogyan néz ki a rétisas élőhelye, a vízparti kopár fára települt kormorán-fészektelep, vagy hogy milyen egy madárfotós lessátor kívülről-belülről. Emellett igény volt egyszerűen csak a természetben eltöltött idő hangulatának-varázsának felidézésére, „négy fal közé” való becsempészésére is. Az efféle igények kielégítésére szolgáló, vizuálisan is bemutatott információkat akkoriban múzeumok és mozifilmek mellett leginkább könyvekből ismerhettük meg, hiszen nemhogy az internet-, de még a VHS-rendszerű videókorszak sem kezdődött el, sőt otthonainkban is javarészt fekete-fehér tévén nézhettük az adást. Az olvasmányos és lebilincselően érdekes, kéthasábban szedett szöveg, hozzá a művészi értékű, látványos képek ennek a világnak az igényeihez igazodtak, ahol az egyre növekvő tudásvágyat valahogy ki kellett elégíteni. A napjainkban sok helyütt népszerű, akár a tényszerűség rovására is történő „művészi elhajlások”, líraian megfogalmazott elvont filozofikus gondolatmenetek éppúgy, mint a laikusok számára nehezen érthető száraz szakszövegek nyomokban sem lelhetők fel ebben a műben. Emellett a bemutatott természetfotók informálisan is sokatmondók és életszerű helyzeteket tárnak elénk.
A sokak számára szinte követhetetlen technikai fejlődés káros következményei okozta „pusztuló világ” mellett örvendetes változásokra is felfigyelhetünk, ha négy évtized eltelte után feltekintünk a könyv lapjairól és szétnézünk környezetünkben. Ahogy a könyv fülszövegén olvashatjuk: „Bécsy László, kitűnő madárfotósunk, szinte az utolsó pillanatban örökítette meg lencséjével ezt a pusztulóban lévő világot.” Az idézett mondatból mára az maradt igaz, hogy Bécsy László kitűnő madárfotósunk. A „pusztulóban lévő világ” viszont már, igaz, kis mértékben, de a különféle tudatos környezetvédelmi intézkedéseknek köszönhetően elkezdte a rekultiváció útját járni. Példának okáért hadd említsem meg, hogy az egyik legszebb madarunkról, a réti sasról a könyvben még ezt olvashatjuk: „Már legfeljebb csak négy-öt pár él Magyarországon és azok is csak elvétve nevelnek fiókákat”. Ezzel szemben napjainkban évente 750-900 példányt számolnak meg a Magyar Madártani Egyesület munkatársai. Nem oly örvendetes változás viszont a pénz évek múltával való romlása, így meghökkenhetünk, amikor a könyv vége felé azt olvassuk, hogy a réti sas eszmei értéke – a nagykócsaggal, a túzokkal és a kerecsensólyommal együtt – „mindössze” 50 ezer forint. Ez napjainkban, mikor egy családi állatkert-látogatás ára több tízezer forintban mérhető, szinte bagatell összegnek tűnik. Pedig ez a summa akkoriban egy átlagdolgozó megközelítőleg félévi jövedelmét tette ki!
Az ehhez hasonló örvendetes és kevésbé örvendetes változásokat leszámítva a könyvben felsorakoztatott tények legnagyobb része azonban mindenféle változás nélkül vészelte át az idők tengerének négy évtizednyi hullámzását. Hiszen az alábbi idézet akár ma is elhangozhatna:

„Az árnyas erdei ösvényeken már egy ötletszerű séta is ezerféle látnivalót kínál”. A kép forrása: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1986. (2. kiadás) – Törzsgyűjtemény

Ezekkel a sorokkal kezdődik a könyv első, „Hegyek, erdők, ligetek” című része. A könyv összesen három olyan jellegzetes tájegységgel foglalkozik, melyekre hazánkban leginkább használjuk a „természet” megnevezést. Az erdő sokak számára egy olyan varázslatos hely, amelyről néminemű túlzással azt mondhatjuk, hogy azért mennek oda a „rajongói”, a túrázók, hogy ott „elveszítsék az eszüket és megtalálják a lelküket”. Kevés olyan ember van, akit ne ejtett volna még egyszer sem rabul – a Richard Wagner által is megzenésített – erdőzsongás. Ahogy a könyv egészében, így ebben a részben is helyet kapnak a tollas lakók „társbérlői”, vagyis olyan egyéb osztályokba sorolható állatfajok is, akik osztozkodnak madaraink élőhelyén. Példának okául rögtön az elején betekintést nyerhetünk egy sokak által „nem szeretem”-kategóriába tartozó állatnak a „szerelmi életébe”. Valahányszor véletlenszerűen „kinyílik” kezemben a könyv, mindig a párosodó barna varangyokat ábrázoló képeknél történik ez. A rücskös bőrű kétéltűt bemutató szövegrésznél eszembe jut Herman Ottó könyvének a varjakról szóló fejezete. Ugyanis, ahogy a nagy magyar polihisztor rehabilitálta a károgó énekesmadarakat, hogy tessék tudomásul venni az olvasónak, hogy azok igenis hasznos madarak, úgy Schmidt Egon is pártfogásába veszi a sokak által félelmetesnek tartott és pusztításra ítélt püffedt testű, lomha kétéltűt, mely a kertészkedők egyik leghasznosabb segítőtársa, kukac-, giliszta- és mindenféle kártevő rovar pusztítása miatt. Tersánszky Józsi Jenő mesehőse, Misi Mókus fajtársai sem hiányozhatnak, hiszen ők nemcsak abban hasonlítanak a madarakra, hogy fákon élnek, de otthonuk is ágakból épített, finom hánccsal bélelt fészek. A mesék másik kedvelt állata, a sün is helyet kapott a könyv lapjain, ahogy a házak padlásait látogató nyest is. A nyest otthonunkban való jelenlétét, „elsősorban a padlásról lehallatszó különös, babonás emberek számára talán ijesztő zörejek” árulják el. „Mintha sokan szaladgálnának odafent, s közben golyókat is gurigálnának ide-oda. Pedig csak egy nyestcsalád hancúrozik, mi tagadás, elég hangosan.” A sziklákon sütkérező smaragdzöld gyík látványa nélkül egy-egy napsütéses tavaszi vagy nyári túra el sem képzelhető, ezért természetesen a könyv lapjairól sem hiányozhat ez a miniatűr sárkány. Az egzotikus állatok kedvelői sem maradnak „éhkoppon”, hiszen a fekete-sárga színekben pompázó foltos szalamandra éppolyan vonzó egy magára valamit adó kétéltű-, és hüllőrajongó számára, mint bármely trópusokon élő rokona.

A mókusok nemcsak abban hasonlítanak a madarakra, hogy fákon élnek, de otthonuk is ágakból épített, finom hánccsal bélelt fészek. In: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1986. (2. kiadás) – Törzsgyűjtemény

Azonban a főszerep mégiscsak a madaraké. A falusi kémények háztetőin fészkelő fehér gólya és a kifejezetten emberkerülő, sűrű, áthatolhatatlan erdőlakó, „sötét öltönyös” testvére, a fekete gólya mellett olvashatunk a madárvilág „fejedelmeinek” hazai képviselőiről is. A már említett réti sasról megtudhatjuk, hogy – ellentétben a parlagi sassal – nem tartozik a sasfélék családjába, hanem „rövidnadrágos öltözete”, vagyis félig tollatlan csüdje miatt a réti sasfélék képviselője. Azonban mindkét ragadozó állatfaj egyedeinek vigyáznia kell a fészkére, mert a náluk jóval kisebb termetű, „ősmagyar totemállatot”, a turulmadarat mintázó kerecsensólyom képes őket elűzni onnan(!), ha nem talál elhagyatott hollófészket magának. Királyi címerállatunknál örömmel konstatálhatjuk, hogy a könyv írásakor ritkaságszámba menő hollók sok hazai erdőben azóta ismét elszaporodtak. Az erdei fülesbagolyról szintén azt olvassuk, hogy nagy fészekfoglaló és a varjak nem érezhetik magukat tőlük biztonságban, hiszen, ha kell, erővel is elűzik a károgó énekesmadarakat. De mielőtt „pálcát törnénk” eme „tudós kinézetű” madár felett, el kell mondani, hogy ez is nagyon hasznos faj. Nem tökéletes emésztőrendszerének köszönhetően gyakran öklendezi vissza a táplálék egy részét, és ezekből a bagolyköpetekből megállapíthatjuk, hogy rengeteg rágcsálót elfogyaszt. Az viszont csak mítosz, hogy a bagolyfélék a legokosabb madarak lennének. Ehhez a mítoszhoz nem kis mértékben járult hozzá az ókori Pallas Athéné (Minerva) istennő, akinek attribútuma egy később bemutatott bagolyféle, a kuvik volt, valamint a „rímhányó” becenévvel illetett Romhányi József, akinek mesehőse, Dr. Bubó egy uhu, aki tudós doktorként várja a pácienseit. Ma már minden madárbarát tudja, hogy a legintelligensebb madarakat a varjúfélék között kell keresnünk. Ahogy Schmidt Egon is írja egyik képviselőjükről, a hollóról: „alig törődik a zajosan érkező erdei munkásokkal, de azonnal gyanút fog a csendesen lopakodó ember láttán.” Erről nekem a tabáni dolmányos varjak jutnak eszembe, melyek már rég észre véve közeledésemet úgy tesznek, mintha tovább csipegetnék a földet, de azért kerülőmozdulatokkal úgy szökdécselnek körbe, hogy „véletlenül” mégis csak odapillanthatnak arra, aki érkezett.

Nem maradhat ki a könyv lapjairól a „turulmadár”, vagyis a fészkelőhelyért még a réti sast is elüldözni képes kerecsensólyom sem. In: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1986. (2. kiadás) – Törzsgyűjtemény

Nem hiányozhat egy erdőből a fák törzsein kapaszkodó harkályok kopácsolása éppúgy, mint a fák lombjainak susogásán keresztül hallatszó énekesmadarak dala sem. Ezért természetesen a nagy fakopáncs, a sárgarigó, a meggyvágó, a vörösbegy, vagy a barátka is helyett kapott a könyvben. De – mint említettem – helyet kapott az erdőn kívül két másféle természetes élőhely és lakói is.
A második rész címe: „Folyók, tavak, mocsarak”. Magyarország és a Kárpát-medence elképzelhetetlen folyók, tavak, mocsarak nélkül. Ahogy az erdő, úgy a nádrengeteggel körbevett vízpart is óriási vonzerővel bír a természetbarát számára. Gondoljuk csak el, mekkora sikert aratott Fekete István Tüskevár című műve, melynek örökérvényű mivoltát mi sem jelzi jobban, minthogy az 1960-as években forgatott klasszikus tévésorozat után 2012-ben moziváltozata is készült. Bár elismerésre méltó Seregi Zoltán, Bánhídi László vagy Eperjes Károly filmbeli alakítása, ennek a történetnek az igazi főszereplője, úgy vélem, mégiscsak a mesésen varázslatos vízparti természet volt. Ahogy a könyv második részének bevezetőjében olvashatjuk:

A vizes-mocsaras tájegységek egyébként hazánk meghatározó képét alkották a 19. század utolsó harmadáig, az alföldi mocsárlecsapolások és folyamszabályozások előtti időkig. A Kis- és Nagy Sárrét, az Ecsedi-láp, a Duna árterülete megannyi összefüggő vízréteg borította táj, mely egy maitól gyökeresen eltérő világot jelentett. Nemcsak a szántóföldek borította Alföld, de például a hortobágyi tengernyi puszta is már egy olyan ember alkotta kultúrtáj, melynek helyén évszázadokon keresztül a Kis-Balatonhoz, a Velencei-tóhoz, vagy a – már emberkéz alkotta – Tisza-tóhoz hasonló látvány fogadta az arra tévedőket. Szűts Sándor A régi Sárrét világa című könyvben megemlíti, hogy voltak olyan, ma „csontszáraz” helyen álló alföldi települések, melyek között hajdanán ladikkal jártak-keltek áradások idején a lakosok. Hogy milyen gazdag élővilága lehetett a letűnt idők vizes-mocsaras tájegységeinek? Erről a könyv második része nyújt néminemű ízelítőt.

A kanalasgém, a valódi gémféléktől eltérően nem S-alakban tartott, hanem nyújtott nyakkal szeli a levegőt. In: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1981. – Törzsgyűjtemény

A madárvilág „arisztokratái”, a nagy kócsag, a kis kócsag, a szürkegém, a vörösgém és a kanalasgém ezen vidék lakója. Bár ez utóbbi madárfaj csak a nevében gém, hiszen valójában az íbiszfélékkel és a gólyákkal áll rokonságban. Ezt megállapíthatjuk, amikor például repülni látjuk. Ugyanis a kanalasgém, akárcsak a gólyák, nyújtott nyakkal szeli a levegőt. A gémfélék, köztük annak „legelőkelőbb” tagja, a nagy kócsag reptében nyakát S-alakúra görbítve tartja. Távolról így nagyon könnyen meg lehet különböztetni ezeket a madárfajokat. Nem maradhatnak el a nádas világából az énekesmadarak sem, a színpompás kékbegy, a mesteri fészket készítő függőcinege, vagy egy újabb „hamis” név birtokosa, a nádiposzáták közé tartozó nádirigó. Bár ennek a „csik-csik-csik, kara-kara-kara” hangzású „éneke” nem annyira a szépségéről ismert, mint inkább arról, hogy vízivilág elválaszthatatlan „hangeffektusa”. A második kiadás borítóján díszelgő jégmadár is itt kerül bemutatásra, melynek bravúros, zuhanórepülésben véghez vitt halászati módszerét a legjobb vadászpilóták is megirigyelhetik. De megirigyelhetik az egyetlen nádaslakó ragadozómadár, a barna rétihéja nászrepülését is, mely a legszebb természetben megfigyelhető látványok egyike. Míg a réti sasok egy magas, nehezen mászható fára épített fészekkel védik csemetéiket, addig a barna rétihéja nehezen járható nádasok mélyén teszi ezt, néha méternyire, máskor alacsonyabban a víz felett. De a nádasok szegélyezte vízparti környezet nemcsak a madarak élőhelye, ezért két „nemszeretem” állat képviselője is bemutatásra kerül. Bár ebből az egyiket, a zöld levelibékát még azok is sokszor csinosnak találják, akik irtóznak a békáktól. Ez az egyetlen hazai békafaj, amely fák és bokrok ágain, vagy vízparti nádszálakon él. A másik faj a hazánkban legelterjedtebb kecskebéka, amely gyakorlatilag a legtöbb ember számára a mesékben is szereplő, a gólyával állandóan hadban álló béka „prototípusa”.
A második fejezetben bemutatott víz borította táj a folyamszabályozások és mocsárlecsapolások következtében jelentősen átalakult. Erről az átalakított tájról és lakóiról szól a harmadik rész, „Mezők, rétek, házak tája” címmel.

Gyermekkoromat a 19. században élt és tevékenykedett Fényes Elek által „Európa legnagyobb falujának” titulált,  a vasút építése által vármegyeszékhellyé lett Békéscsabán éltem le. A katedrális méretű templommal rendelkező „szörnyű nagy falu” környékén a Körösök és mellékcsatornáik vidékét, valamint néhány tölgyes erdőt leszámítva, leginkább a könyvben harmadikként bemutatott tájegységgel kerülhet kapcsolatba a természetbe vágyó. Így voltam ezzel annak idején én is, amikor a könyvtár polcáról levéve, először kezembe került ez a mű. Lakóhelyünk mellett egy ligetes-erdősztyepp jellegű öntözött rét terült el, amely táj elbűvölő szépsége oly mértékben képes volt „kiragadni a lelkemet”, hogy amikor arra jártam, legtöbbször csak akkor vettem észre az ott élő madarakat, nyulakat, vagy őzeket, amikor – már egészen a közelükbe érve – azok fejvesztve menekültek előlem. Ez a rét lelkemben szinte eggyé vált a könyvben bemutatott természet csodáival. Nagyszüleimnél pedig a tanyavilág és az azokat övező szántóföldek és legelők végtelen világa kínálta a kifogyhatatlan természetjáró kalandokat. Így érthető, hogy ennek a résznek az olvasása során éreztem és érzem a leginkább „otthon” magam.

„A fecskék eredetileg sziklafalakon építettek fészket, és amikor megjelentek a házak eresze alatt, olyan sík vidéki, alföldi területeket hódítottak meg, ahol korábban nem éltek”. In: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1986. (2. kiadás) – Törzsgyűjtemény

Magyar Alföld, Békés vármegye. Ha ennek a tájegységnek a madárvilágára gondolunk, akkor sokunknak a Madártani Egyesület szimbóluma, a „magyar struccnak” is nevezett túzok jut eszünkbe. Ezért nem is hiányozhat a könyv lapjairól jellegzetes madáróriásunk sem. A nagy füves puszták, legelők, repceföldek nagy testű madara a korábbi évszázadok mértéktelen vadászata miatt már a múlt század nyolcvanas éveiben védelemre szorult. A puszta másik jellegzetes lakója a naplemente táján „krüiit” hangot adó, örvös galamb nagyságú ugartyúk, amely az alföldi homokterületeket, a borókásokat és a közéjük ékelt szőlővidékeket is szereti. A tanyák, kertes házak kedves „bérlője” – a partifecskével ellentétben – a házak táját kereső füstifecske, amely a tornácok mennyezeti szögleteiben, istállók gerendáin készíti remekműszámba menő fészkét. E madarak alacsony repülése jelezte a régi öregeknek az eső közeledtét. Ugyanis röptében kapják el a repülő rovarokat, melyek rossz időben alacsonyan szállnak. De még olvashatunk bőven emberi környezetet kedvelő madarakról, hiszen például „Budapesten az Országház, a Bazilika, az Iparművészeti Múzeum és más szépen cifrázott, nagy épületek környékén lehet tavasszal és nyár elején rendszeresen találkozni a vörös vércsével”. Úgy tűnik, ennek a ragadozó madarunknak meglehetősen kifinomult az esztétikai ízlése. A kísértethistóriák és rémtörténetek jellegzetes szereplője a gyöngybagoly, melynek furcsán fújó, szörtyögő hangját, és nesztelen repülésének susogását a régi babonás világban kísértetjárással azonosították. De Minerva „szent állata”, a „halálmadárnak” titulált kuvik sem járt jobban, ugyanis éjjelente gyakran felkereste a kivilágított ablakokat, rovarokat keresve. Mivel éjjel legtöbbször betegek, vagy haldoklók szobája volt kivilágítva, a köztudatban kialakult az a kényszerképzet, hogy a nevére alliteráló hangjával a „halált hozta el”. Pedig társaikkal együtt ezek a bagolyfélék is rendkívül hasznosak, ezért is szorultak rá a szerző „rehabilitációjára”.

A feltűntetett, ötvenezer forintos bírság a múlt század nyolcvanas éveinek elején egy átlagdolgozó megközelítőleg félévi jövedelmét tette ki! In: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1986. (2. kiadás) – Törzsgyűjtemény

Bevallom, azt nem tudom hová tenni, hogy ennek a résznek a végére miért kerültek olyan erdőben élő madarak, mint a fenyőpinty vagy a hóbagoly. Ráadásul még egy bükki, meg egy pilisi (egyébként gyönyörű szép) erdőrészlet fotója is ott díszeleg, amely, úgy tűnik, nincsen igazán szinkronban a bemutatott élőhellyel. De ettől számomra a könyv semmit nem veszít értékéből. Utolsó lapjain a tojásfélék bemutatása után következnek a védett madarak már említett eszmei értékei, 1000 forinttól ötvenezer forintig. Természetesen ezeket az összegeket, ahogy írtam, a múlt század nyolcvanas éveinek pénztárcájához kell viszonyítanunk. Viszont a könyv tartalmának nagy része egy „időtlen” világot mutat be, melynek köszönhetően, azt hiszem – Herman Ottó és Chernel István műveihez hasonlóan – az Ezer ágán ezer fészek című könyvet még évszázadok múlva is kurrens olvasmányként forgatják a természetbarátok körében.

Az ötforintos áremelkedés és az eltérő borítón található fotók kivételével a két kiadásnak nemcsak a tartalma, de még a tördelése is teljesen megegyezik.

Köszönjük Bécsy László fotóművész úrnak, hogy engedélyezte a könyvben megjelent képek közzétételét!

Felhasznált irodalom

• Bécsy László honlapja
• Elkészült a magyarországi sasleltár. In: Origo hírportál, 2016. január 27.
• Hamvai-Kovács Gábor: „ennek a kis könyvnek a legfőbb rendeltetése az, hogy a madarak hasznáról és káráról tiszta képet fessen.” In: Az Országos Széchényi Könyvtár blogja, 2022. május 10.
• Herman Ottó: Madarak hasznáról és káráról, Budapest, Természettudományi Könyvkiadó, 1901.
• Magyarország madarai. In: A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület honlapja
• -BD-: Megszámolták a magyar sasokat. In: Index hírportál, 2018. február, 1.
• Rétisas. In: Wikipedia-szócikk
• Schmidt Egon. In: Wikipedia-szócikk
• Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1981.
• Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1986. (2. kiadás)

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)