A magyar térképtörténetben fontos eseménynek, mi több, mérföldkőnek tartjuk a Magyar Földrajzi Intézet megalapítását, számontartjuk kartográfiai teljesítményekben gazdag, sok évtizedes működését. A vállalat megálmodója, első igazgatója és haláláig legfőbb munkása Kogutowicz Manó volt, aki 170 évvel ezelőtt született. Sorozatunkban rá emlékezünk.

Kogutowicz a közoktatásügyi minisztérium támogatása fejében a földrajzi és történelmi falitérképek készítése mellett az iskolai oktatásban az egyéni tanulást segítő atlaszokét is vállalta. Az intézet első földrajzi atlasza 1894-ben jelent meg.

Berecz Antal-Kogutowicz Manó: Elemi iskolai atlasz elemi és felső népiskolák számára, Budapest, Hölzel és Társa Magyar Földrajzi Intézete, 1894. Borítócímlap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TA 1.643

A tizenhat lapot tartalmazó mű azonnal elnyerte a szakmai körök elismerését. Jankó János (1868–1902) földrajz- és néprajztudós ismertetőjében írja:

Elemi iskolai atlasz. 4. A Magyar Korona országainak hegy- és vizrajzi-térképe, Budapest, Hölzel és Társa Magyar Földrajzi Intézete, 1894. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár TA 1.643 A-4

Rohn József a Néptanítók Lapja 1895. január 16-án megjelent 5. számában közreadott hasonlóan kedvező értékelését így zárta:

Az elemi iskolai atlaszt gyorsan követték a többi iskolatípust szolgáló atlaszok is. Előbb a polgári iskolák számára készített, majd 1898 márciusában már a középiskolai oktatás igényeihez igazodó, 36 lapos atlasz jelent meg. Ennek első változatát még Brózik Károly (1849–1911) főreáliskolai tanárral tervezte Kogutowicz, de az 1900-as bővített kiadásban közreműködőként már Cholnoky Jenő nevével találkozunk.

Középiskolai földrajzi atlasz: I. rész a középiskolák I. osztálya számára. 3. tetemesen bőv. és jav. kiad., Budapest, Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézete, 1900. Borítócímlap. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TA 2.419

Ez utóbbi változat, amely elsősorban tematikus térképekkel bővítette a korábbi változatot, számos kiadást ért meg és lett az 1902-ben a nagyközönség számára összeállított, Teljes atlasz a nagy közönség használatára című világatlasz magja is.

Teljes földrajzi atlasz a nagy közönség használatára, Budapest, Magyar Földrajzi Intézet, 1902. –Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TA 2.908

Az atlaszszerkesztés szempontjait ismertető magyarázóba is érdemes beleolvasnunk. A következő rövid részlet, amely az 1898-as 1. kiadásban jelent meg, felhívja figyelmünket arra, hogy az atlaszkartográfiában ma már általánosan elterjedt ábrázolási módszer 1898-ban még igencsak magyarázatra szorult: 

A földrajzi atlaszokban közreadott kisméretű, ún. kézitérképek többsége még a Hölzel cég azonos témájú térképeire támaszkodva készültek. Az önálló tervezéshez a feszített iskolai falitérképprogram megvalósításának éveiben igen kevés idő jutott. De még ilyen körülmények között is, hazai szakértők önálló alkotásaként, több figyelemre méltó térkép született. A szakirodalom mindenekelőtt a Cholnoky Jenő által tervezett földtani térképet emelik ki ezek közül.

• 
• 

Szerkesztéskor Cholnokynak rendelkezésére állt a M. Kir. Földtani Intézet vezető geológusai által készített Magyarország geologiai térképe című fali méretű részletes térkép, amelyet a Magyarhoni Geologiai Társulat a millennium alkalmából 1896-ban adott ki. Cholnoky kisméretű atlasztérképe azonban önálló, tartalmában újat hozó alkotás volt, mivel ellentétben a Földtani Intézet falitérképének szigetszerű ábrázolásával, a neves tudós az ország határán kívüli területek kőzettani viszonyait is bemutatta, így térképe szervesebb képét nyújtotta a Kárpátok szerkeszti-kőzettani viszonyainak.
A földrajzi középiskolai atlasz kiadásával egy időben, 1898-ban készült el az intézet történelmi atlasza is. A kötet térképeit ugyanazok a kiváló történészek tervezték, akik a falitérkép-változatokat is. Acsády Ignác (1847–1906), Cherven Flóris (1840–1928), Márki Sándor, Marczali Henrik, Pauler Gyula. Az oktatás igényeihez igazítva az atlaszt három, 8, 10 és 8 lapos füzetben is meg lehetett vásárolni.

Történelmi iskolai atlasz, Budapest, Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézete, 1898. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TA 2.735

Itt az atlasz 1. kiadásának azt a példányát mutatjuk be, amely a századforduló éveiben az akkor még gimnazista Hóman Bálint (1885–1951), a későbbi neves történész és kultúrpolitikus atlasza volt. Hóman 1895 és 1903 között volt diákja a már akkor híres, VII. kerületi állami főgimnáziumnak, amely 1920-ban vette fel Madách Imre nevét. A gimnázium tanárai, oktatói között ott találjuk a Földrajzi Intézet több térképének két tervezőjét is. Márki Sándor 1886 és 1892 között tanított a főváros elitgimnáziumában. Cherven Flóris pedig 1895 és 1911 között a gimnázium igazgatója volt. Cherven a történelmi atlasznak nem kevesebb, mint hat lapját tervezete, döntően az ókor és a középkor korszakainak lapjait. Így az itt látható ókori Görögország-térképet is.

Cherven Floris–Kogutowicz Manó: Graecia, Budapest, Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézete, 1898. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TA 2.688 A-3

Az intézet a közoktatásügyi minisztériumnak tett vállalásába földgömbök készítése is beletartozott. A glóbuszok két méretben, többféle felszereléssel már 1896-ra elkészültek és a millenniumi kiállításon be is mutatták őket.

V. Földgömbök. In. A magyar könyvkiadók millenniumi könyvjegyzéke 1896: Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézet kiadásában … megjelent legfontosabb taneszközök jegyzéke a földrajzi és történelmi oktatáshoz, Budapest, a magyar könyvkiadók, 1896, 14.

Cholnoky Jenő, bizonyára Kogutowicz felkérésére, glóbuszgyakorlatokat és -feladatokat is szerkesztett iskolai használatukra:

Cholnoky Jenő: A föld-globus és annak használás-módja: különös tekintettel a Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézetben készült globuszokra, Budapest, Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézete, 1896. – Törzsgyűjtemény

Nem sokkal később, az 1900. évi párizsi világkiállítás elismerései újabb piacokat is hoztak az intézetnek, és a 20. század elején már olasz, német és szlovén nyelvű változatban is készítették a földgömböket. A kisebb, huszonöt cm átmérőjű változat a magyar iskolákban mintegy harminc éven át szolgálta a földrajzoktatást.
A nagyobb, 51 cm átmérőjű földgömbnek három kiadása ismert. Térképtárunk glóbuszgyűjteményének egyik ékessége ennek a glóbusznak a 2., 1897-es kiadása. 

Földgömb, Budapest, Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézet, 1897. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TG 17

Ez a változat kevésbé az iskolai oktatás számára, inkább reprezentatív, irodai célra készült, mint azt a Zsebatlasz 1912. évi kiadásának hirdetésében is láthatjuk.

Kogutowicz Károly (összeáll.): Zsebatlasz naptárral és statisztikai adatokkal az 1912. évre, Budapest, Magyar Földrajzi Intézet, 1912. 96–97. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, T 2.059

Mind ez idáig Kogutowicz és a Földrajzi Intézet eredményeiről, sikereiről szóltunk. Azonban a látványos szakmai eredmények nem párosultak kellő nyereséget hozó piaci sikerekkel, az intézet folytonos anyagi gondokkal küzdött. A sok munkával és költséggel járó történelmi falitérképekből 500-500 példányt nyomtattak, de a minisztérium csak 120 példány vett át a középiskolák számára, a többi raktáron, jórészt eladatlanul maradt. Kogutowicz nem egy alkalommal panaszolta ez irányú gondjait Márki Sándornak írt leveleiben. 1897. augusztus 31-én írja:

A földrajzi falitérképek és az atlaszok nyereségesek voltak, viszont azoknak, minden kiválóságuk ellenére, más hazai kiadók kartográfiai műveivel kellett állandó piaci versenyt folytatniuk. Így Kogutowicz egykori munkadója, a Posner cég, de a patinás Eggenberger és Lampel kiadók, majd a századforduló utáni években Klösz György és Fia is jelen voltak kiadványaikkal a térképek piacán. Mindezeken túl jelentős költséget, 25 000 forintot emésztett fel a millenniumi kiállítás anyagának elkészítése is, továbbá a nyomda működése és a litográfusok magas munkabére is tetemes anyagi terhet jelentettek. A minisztérium azonban nem adott, bizonnyal nem is adhatott a Földrajzi Intézetnek teljes térképkészítési és -eladási monopóliumot. Ezért Kogutowicz minden lehetőséget megragadott, hogy a vállalat bevételhez jusson. Nagyszámú megrendelésre készült fali és kézitérképről tudunk, amelyek általában valamely kiadvány mellékleteként jelentek meg. Emellett nyomdai munkákat is vállaltak és az aktuális háborús események (orosz–japán háború, a Balkán-háborút megelőző konfliktusok az 1904–1911 időszakban stb.) eseményeihez készítettek piacon eladható térképeket.

Az orosz-japán harcztér átnézeti térképe, 2., jav. kiad., Budapest, Magyar Földrajzi Intézet Rt., [1904]. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, T 8.899

De a Földrajzi Intézet minden nehézség ellenére talpon maradt. A részvénytársasággá alakítás (1901) megszilárdította anyagi alapjait, így Kogutowicz már nyugodtabb anyagi feltételek mellett folytathatta iskolai térkép- és atlaszkészítési programját is. 1912-ben, négy évvel halála után már 26 földrajzi és 23 történelmi falitérkép alkotta az intézet kínálatát és az atlaszkiadás terén is újabb kiadványok készültek.
Kogutowicz Manó negyedszázados térképkészítői pályája imponáló eredményeket hozott. Az 1883 és 1908 közötti huszonöt év során több száz művet rajzolt meg, jelentős részüket maga is tervezete. Térképeinek pontos számát jelenleg nem ismerjük. A Kisari Balla György által 1995-ben közreadott jegyzék, amelyben 542 tételt sorol fel, távolról sem tükrözi a tényleges művek számát. Emlékező írásunkban az életműnek a legfontosabb, az iskolai kartográfia területére eső részével foglalkoztunk. De Kogutowicznak számos más térképe is maradandó értékűnek bizonyult. Ezek közül itt csupán kettőt mutatunk be. A Posner cégnél töltött időszak végén, 1889-ben készítette a Budai hegyvidék és tágabb környékének turistatérképét a Magyarországi Kárpát Egyesület budapesti osztályának megbízásából. A mű egyike korai turistatérképeinknek, csupán két évvel az 1887-ben megjelent Magas-Tátra térkép után készült, s amely már turistautakat is bejelölte. 

Kogutowicz Manó: Budapesti turista-térkép, Budapest, Magyarországi Kárpátegyesület Budapesti Osztálya, [1889]. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TM 868:2

A másik térképet, A Magyar Korona országainak közigazgatási térképé-t, Kogutowicz nem az iskolai oktatás számára készítette.  A jól megválasztott méretarányú és méretű térkép, amely 1906-ban jelent meg először, a Földrajzi Intézet egyik legismertebb és legnagyobb hatású térképe lett. Évtizedeken át, az 1940-es évek közepéig volt használatban számos kiadást érve meg. A két világháború közötti korszakban, jó néhány változatán az állandóan változó országhatárokat felülnyomtatva ábrázolták.

Kogutowicz Manó: A Magyar Korona országainak közigazgatási térképe, Budapest, Magyar Földrajzi Intézet Rt., 1906. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TM 11.800

Kogutowicz idő előtti halála 1908-ban nem rendítette meg a Földrajzi Intézet működését. Fia, Károly, akit apja kartográfusnak nevelt, 22 évesen átvette a vállalat irányítását és még évekig sikerrel működtette azt, tovább bővítve annak árukészletét. Az ő irányítása időszakában költözött az intézet a Rudolf téri frissen megépült Palatinus palotába 1912-ben.

Budapest, Rudolf téri Palatinus palota, 1913.01.25. Képeslap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, hu_b1_Exl_HO

Az új, 20. század nagy történelmi kataklizmái, az I. világháború és a trianoni döntés következtében harmadára zsugorodott ország átszervezése azonban az intézet működésére is nagy hatással volt. Kogutowicz Károly az 1921-ben a kolozsvári egyetem jogutódaként alapított szegedi egyetem földrajztanszékének lett 1923-ban alapító, idővel neves iskolateremtő geográfus professzora.

Kogutowicz Károly arcképe. Fotó: Strelisky Sándor, 1917. – Kézirattár, Arckép 524.

Saját, a két világháború között készített térképei pedig már az 1920-ban alapított új, Állami Térképészeti Intézet kiadványaiként jelentek meg. A Földrajzi Intézet is fennmaradt, egészen 1949-ig működött. 1920 utáni története azonban kartográfiánk történetének már egy másik fejezetét alkotja.

A Kogutowicz név kartográfiánkban túlélte a lengyel és morva szülők gyermekéből magyarrá vált kiváló kartográfus, Kogutowicz Manó halálát. A Kogutowicz név hosszú időre a szakmai kiválóság hazai védjegyévé vált. Életműve sok éven át hatott a magyar kartográfiában, mindenekelőtt az iskolai és kereskedelmi kartográfia területén. Dédszüleink és részben még nagyszüleink is jórészt a Kogutowicz Manó által a századfordulón megrajzolt térképek újabb és újabb kiadásaiból ismerték meg szűkebb és tágabb környezetünk, az ország és a világ földrajzi viszonyait. Ma is nagyra értékeljük e kiváló kartográfust és életművét, amely maradandó alkotásaival hozzájárult a dualizmus időszakában a hazai térképészet látványos és gyors fejlődéséhez.

Irodalom

• A Magyar Földrajzi Intézet kiadványainak jegyzéke 1926, Budapest, [MFI Rt., 1926]
• Aczél József: Magyarország fali térképei. In. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 41. évf., 1907. 10. sz., 287–294.
• Emlékkönyv Klamarik János negyven éves szolgálati jubileumára, Budapest, Eggenberger, 1894.
• Fodor Ferenc: A magyar földrajztudomány története, Budapest, MTA FKI, 2006. 395–463.
• Irmédi-Molnár László: Kogutowicz Manónak, a Magyar Földrajzi Intézet megalapítójának soproni évei és későbbi pályája. In. Soproni Szemle, 15. évf., 1961, 2. sz. 171–173.
• Kiss Áron: Gönczy Pál életrajza, Budapest, Méhner, 1888.
• Kisari Balla György: Kogutowicz: levelek, térképek: emlékkönyv, Budapest, Szerző, 2007.
• Kisari Balla György: Kogutowicz Manó térképei, Budapest, Szerző, 1995.
• Klamarik János: A magyarországi középiskolák szervezete és eljárása, Budapest, Eggenberger, 1881.
• Márki Sándor: Történettanítás a középiskolai új tanterv szellemében, Budapest, Singer és Wolfner, 1902. 91–110.
• Márton Mátyás: Kogutowicz Manó glóbuszai. In. Geodézia és Kartográfia, 60. évf., 2008, 12. sz., 7–16.
• Mendöl Tibor: A földrajztudomány az ókortól napjainkig, Budapest, ELTE Eötvös, 1999, 143–223.
• Wagner Richard (szerk.): Kogutowicz Károly emlékkönyv, Szeged, [Árpád Ny.], 1939.
• Wiesinger, Barbara N. (Red.): Innovation aus Tradition: 175 Jahre Verlag Ed. Hölzel, Wien, Ed. Hölzel, 2019.

Danku György (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az összeállítás további részei itt olvashatók: Első rész; Második rész; Harmadik rész.

Szent János apostol szobra a városligeti Vajdahunyadvár Jáki kápolnájának bejáratán. A szerző felvétele

A magyar középkori templomépítészet szimbólumának is tekinthető Jáki templom, illetve az annak bélletes kapuját hűen tükröző városligeti Vajdahunyadvár Jáki kápolnája homlokzatán 13 kőfülkében 13 szobor található. Mindegyik feje körül glória, mely a keresztény kultúrkörben a szentséget jelöli. A középső alak glóriáját kereszt is díszíti, jelezvén, hogy ő Jézus Krisztus, a keresztény vallás központi alakja. A többiek a 12 apostol kőből faragott képei. Komoly bölcsekre jellemző, hosszú szakállú emberek, akik kezükben valami rájuk jellemző tárgyat, attribútumot tartanak. Azonban egyikük, mintha kilógna a sorból. A többiek arcviseletétől eltérően neki szakálla sincs, arca szinte gyermekies vonásokat tükröz. Ráadásul kezében is, a bölcsekre jellemző könyv helyett, borissza emberekre emlékeztető serleget tart. A sorból való kilógást fokozza, hogy helyet is csak a kapubejáró mellett, az egyik torony homlokzatán kapott. A szemlélő szinte úgy érzi, mintha őt afféle „cserejátékosként” kispadra ültették, illetve állították volna. „Kívülállóként” az ember nem is gondolná, hogy a tizenkettő közül ő az, aki Jézus „szeretett” tanítványa volt, aki még vállára is hajthatta fejét. Ő az, aki egyedüli tanítványként ott volt Jézus keresztre feszítésekor, aki harmadmagával vele mehetett a Sínai-hegyre, aki már szintén hosszú szakállú, bölcs öregemberként megírta a Biblia talán leghátborzongatóbb, ugyanakkor egyik legtöbbet emlegetett könyvét, az emberiség jövőjét vizionáló Jelenéseket. Ő Szent János apostol. De nemcsak apostol ő, hanem egyike annak a négy szentnek is, aki megírta Jézus földi életét és tevékenységét megörökítő történetét, az evangéliumokat. Ebbéli minőségében is megjelenik a templomok díszítőművészetében, felhők közt szárnyaló sasmadárként ábrázolva. Bár meg kell jegyeznem, a János evangéliumát és a Jelenések könyvét sokan nem János apostolnak tulajdonítják, ezek szerzőségére vonatkozóan nincs egységes álláspont, de az egyházban kialakult hagyomány mindkét művet a „szeretett tanítványnak” tulajdonítja. Ezért én is ennek megfelelően foglalkozom vele és életművével.

János evangéliumának két első oldala a Károli Gáspár fordította vizsolyi bibliában – OSZK Digitális Könyvtár

Így kezdődik a másik három evangélistától, az ún. szinoptikusoktól, Mátétól, Márktól és Lukácstól vallástörténészek és teológusok által eltérő stílusúnak tartott evangéliuma.

E gondolatok és az idézett kezdő mondat magasztos és fennen szárnyaló mivolta miatt kapta János evangélista az említett jelképét, a szárnyaló sasmadarat. Hiszen amiként a sasmadár magas röptű, úgy a gondolat is lehet magasröptű.

Szent János a sassal – szószék részlete a szentendrei Templom téri római katolikus templomban. Fotó: Vimola Ágnes. A kép forrása: Jeles napok – multimédiás oktatási segédanyag

Egy ilyen magasröptű és egyúttal mélyenszántó gondolat csak olyasvalakitől származhat, aki maga is „magasröptű és mélyenszántó” lelki világgal rendelkezik. Mitől lehet valaki ilyen? Nem tudom a következő lélektani tényező mennyire játszott szerepet János életében, de kizártnak tartom, hogy semmiféle adalékot ne nyújtott volna ennek a szellemi óriásnak az életművéhez. Az utóbbi időkben több keresztény, elsősorban protestáns felekezetű lelkész, vagy pszichológus munkája is foglalkozik az antik világban meghatározott lelki temperamentumokkal, az ún. szangvinkus, melankolikus, kolerikus és flegmatikus lelki alkatokkal, illetve az egyház hozzájuk való viszonyulásával. Általában előszeretettel hoznak példaként bibliai szereplőket, vagy hithősöket. Ole Hallesby Személyiségtípusok című könyvében, a heves extrovertált szangvinikus példája a Jézust Isten fiaként elsőként aposztrofáló, majd később őt a kakasszó előtt háromszor megtagadó Péter, a hidegfejű vezéralkat kolerikusé a keresztényeket korábban kegyetlenül üldöző és pusztító, majd az európai kereszténységet megalapító Saulból lett Pál apostol. A búskomorságra is hajlamos, széles spektrumú érzelmi világot megélő melankolikus legjellemzőbb példája pedig nem más, mint Jézus szeretett tanítványa, a serleges ifjúként és szárnyaló sasként is ábrázolt János.
Melankolikus. A keresztény gyökereit sok helyütt drasztikusan elmetsző, úgynevezett „nyugati kultúrkörben” ez az antik világban megállapított lelki karakterjelző szinte szitokszónak számít, de mindenképpen negatív kicsengésű. Akire mai világunk rásüti ezt a jelzőt, azt állandóan búskomor kedélyállapotú, mindennel szemben túlérzékeny, magába forduló „élhetetlen” embernek tartja az ezredforduló dinamikusnak tartott rohanó, „állandóan pörgő” világa. Nemcsak az úgynevezett nyugati kultúra világa, de az itt létrejött protestáns felekezetek sem nagyon tudnak mit kezdeni a befelé forduló, általában a vizualitást fontosnak tartó, hallgatag, meditatív beállítottságú melankolikus temperamentumú hívekkel. A mélyebb történelmi gyökerekkel rendelkező római és görögkatolikus, valamint az ortodox egyháznál már jóval kedvezőbb a helyzet. Hiszen náluk – elsősorban a szerzetesrendek révén – a melankoliusoknak legjobban „fekvő” szemlélődő, meditáló életforma fontos szerepet kapott. Sajnos a „dolgos és aktív” életfelfogás szerint általában a szemlélődő, meditatív kereszténységet élő emberek vagy közösségek – például a szerzetesrendek tagjai – afféle „heréi” voltak és lennének ma is mind a Krisztus egyházának, mind a társadalomnak. Ehhez csak annyi megjegyzést fűznék, ha ezen téves és torz nézet a valóságon alapulna, akkor a középkor gazdaságának és kultúrájának nem lettek volna mozgatórugói a világtól elzárt szerzetesi közösségek. A halastavakkal létrehozott akvakultúrától a korszerű földművelési módszereken át a konyha- és gyógynövénykertészetig számos agrártechnikai újítást köszönhetett a középkori Európa a monasztikus bencéseknek és cisztereknek, az oktatásban és a beteggondozásban pedig a ferencesek és a domonkosok vették ki oroszlánrészüket, később a jezsuiták pedig korukat körülbelül ötszáz évvel megelőző lélektani módszerekkel vezettek vissza sok tönkrement lelket az életnek nevezett kerékvágás nyomdokaiba, vagy közelebb Istenhez és az emberekhez.

Szent János evangélista – Budapest, Belvárosi Szent Mihály-templom. Fotó: Legeza Dénes István A kép forrása: Jeles napok – multimédiás oktatási segédanyag

De térjünk vissza Jánoshoz, hiszen:

Hogy melankolikus temperamentuma mennyire játszott ebben közre, azt nyilván nem lehet „sarkosan” megállapítani, de tény, hogy:

A Karoling-kori bölcs, Johannes Scotus Eriugena még ennél is rajongóbb hangnemben ír Jánosról. Szerinte:

János volt az a tanítvány is, aki a Leonardo da Vinci híres festményén is megörökített utolsó vacsora idején Jézus fejére hajtotta fejét. Ezt Telek József nem kis lelkesedéssel említi beszédében:

A „hathatós erejű mágneskőként” aposztrofált János evangéliumából nagyon sok szinoptikusoknál olvasott, a hívek köztudatába beivódott, vagy a bibliai témájú műalkotások ábrázolásaiban is megjelenő esemény kimarad. Ahogy a Káldi György fordította Neovulgáta revideált változatának kísérőszövegében olvashatjuk:

Csak ebben az evangéliumban található meg – mintegy betoldásként, vagy második befejezésként- az ún. genfi oltár egyik tábláján is látható második csodálatos halfogás, melyben a halászni visszatért tanítványok – köztük János és Péter – számára a feltámadt Jézus a parton megjelent és a korábban üres hálóval visszatért, lógó orrú halászokat ismét visszaküldte, ahogy korábban, Péter elhívása előtt tette. Most százötvenhárom nagy hallal tértek vissza János szerint, melyek egy részének jóízű elfogyasztása után Jézus Péterre bízza, hogy „legeltesse juhait”.

Konrad Witz: A csodálatos halászat. A genfi oltár egyik táblája, 1444. A kép forrása: Wikipédia (magyar kiadás)

A négy evangélista közül János az egyedüli, aki szemtanúként éli meg Jézus kereszthalálát, tekintettel arra, hogy mind a tanítványok, mind az evangélisták közül csak ő volt jelen. Ez nem kis bátorságra és lelki erőre vall, hiszen a többiek – köztük a Jézust háromszor megtagadó Péter – elmenekültek és „biztos fedezékből” várták az események kimenetelét. Ennek köszönhető-e vagy másnak, de Jézus a keresztfán haldokolva őrá bízta az édesanyjáról, Máriáról való gondoskodást is.

Spekulációk kedvelt témája az is, hogy vajon emiatt a bátor helytállásáért ő az egyetlen az apostolok között, aki nem halt vértanúhalált, és immár ő is „hosszúszakállú bölcs öregemberként” tisztességes életkort érhetett meg.

A Jelenések könyvének kezdő oldala a Károli Gáspár fordította vizsolyi bibliában. – OSZK Digitális Könyvtár

Mint írtam, a Jelenések könyvének szerzőjének személyéről erősen megoszlanak a vélemények. Sokak számára Szent János apostol szerzői mivolta evidens tény, melyből „jottányit sem engednek”. Ole Hallesby mellett a misztikus és sokak által torznak tartott képeiről híres késő középkori festő, Hyeronimus Bosch egy emblematikus, a többihez képest mégis meglehetősen „konszolidált” képe, a János evangélista Patmosz szigetén ezt a tábort erősíti meg. A képen a festőre oly jellemző groteszk kinézetű figurán kívül ott látható János egyértelmű szimbóluma, egy sas, az égben pedig a „Napba öltözött asszony”, mely kizárólag ebben a bibliai könyvben szerepel (Jelenések 12: 1) Bár a Karoling-kori Eriugena a Hallesby által kolerikusnak titulált Pálnak komoly fricskát adó eszmefuttatásában János evangéliumának kezdő soraira reagál, de ez a rajongva leírt lélekben elragadtatás talán igaz lehet a Jelenések könyvének keletkezésére is. 

Hyeronimus Bosch: Szent János Patmosz szigetén. A kép forrása: Wikipédia (magyar kiadás) 

Nem szabad megfeledkeznünk Szent János három tanító leveléről sem. Az elsőt a második és harmadik levéltől eltérően nem konkrét személynek címezte, hanem egy általános tanításnak szánhatta a keresztények számára. De milyen tanítás! Központi gondolata az élet – Pál apostol által is megfogalmazott – legfontosabb dolga: a Szeretet. Akár a mai kor szorongó, félelemmel telt emberének is hasznára válhatnak eme levél gondolatai. Amellett, hogy embertásainkhoz fűzött viszonyainkhoz is útmutatást ad, figyeljük csak meg, mi a félelem legfőbb ellenszere János szerint. Nem nagy vagyonról beszél, sem rangos tekintélyről, még csak nem is professzori szintű tudás birtoklásáról, de oroszlánhoz illő bátorságról sem. Nem. Nem ezek a félelem legfőbb ellenszerei János szerint, hanem egy mindenki számára elérhető és nagyon egyszerű dolog.

Talán, ha ehhez igazítanánk életünket, akkor mi is kevesebbet szoronganánk és félnénk? Ha a szeretetet hagynánk eluralkodni életünkben, az átvenné a helyét a minket sokszor uraló félelemnek? Lehetséges lenne ez? Úgy vélem, egy próbát talán mindenképpen megér. Annál is inkább, mert sokak által beváltnak minősített dologról van szó. Közéjük tartozik Jézus kedves tanítványa, a serleget tartó melankolikus ifjú és égben szárnyaló sasmadár, Szent János is.

Felhasznált irodalom:

• Szent Biblia az az Istennec O es Wy Testamentumanac prophétác es apostoloc által meg iratott szent könyuei. Magyar nyelwre fordittatott Magyar nyelwre fordittatott ... [Károli Gáspár és mások által] …, Vizsoly, Mantskovit Bálint, 1590.
• Ole Hallesby: Személyiségtípusok, Budapest, Harmat, 2009.
• G. Jung: Lélektani típusok általános leírása, Budapest, Európa, 1988.
• Estók János, szerk.: A városligeti Vajdahunyadvár, Budapest, Magyar Mezőgazdasági Múzeum – Kreatéka Kiadó, 2007.
• Hieronymus Bosch, Budapest, Kossuth, 2010.
• Johannes Scotus Eriugena: A Szellem sasmadarának hangja. Homília Szent János evangéliumának prológusához, Gödöllő, Sursum, 2018.
• Telek József: Hathatós erejű mágnes-kő az az: A szerelmes tanítvány szent János evangélistának, úgy az oltári-papságnak méltóságát is mágnes-kőhöz képzett hasonlításban egybe-foglaló beszéd... Pest, Eitzenberger Ny., 1759.
• Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgata alapján, Budapest, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat,1997.
• Radics Boglárka: Groteszkek, kimérák, vízköpők. Séta a Vajdahunyadvár épületszobrászati elemei között, Budapest, Magyar Mezőgazdasági Múzeum, 2014.
• Rédei Károly: Szent János evangélista élete, Szekszárd, Molnár M. Kny., 1905.
• Robert Suckale, Matthias Weniger & Manfred Wundram: Gótika. Budapest, Vincze, 2007.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

A magyar térképtörténetben fontos eseménynek, mi több, mérföldkőnek tartjuk a Magyar Földrajzi Intézet megalapítását, számontartjuk kartográfiai teljesítményekben gazdag, sok évtizedes működését. A vállalat megálmodója, első igazgatója és haláláig legfőbb munkása Kogutowicz Manó volt, aki 170 évvel ezelőtt született. Sorozatunkban rá emlékezünk.

A Földrajzi Intézet az alapítók várakozását is felülmúlva, rendkívüli gyorsasággal, pár év alatt sikeres, országosan és nemzetközileg is elismert vállalkozás lett, amely nem csupán teljesítette a kultuszminisztériumnak tett vállalást, de a kor nyomdászattechnológiai színvonalán volt képes kiadványai készítésére. Már 1896-ban, a millenniumi kiállításon imponálóan széles választékkal mutatkozott be. 13-13 iskolai földrajzi és történelmi falitérkép, 81 földrajzi és 5 történelmi kézitérkép, kétfajta, 25,5 és 51 cm átmérőjű földgömb, sőt nagyméretű, 6, ill. 5 földrajzi és történelmi szemléltető kép alkotta az intézet kiállítási anyagát. Öt évvel később:

A szakmai sikereket megérdemelt elismerések, oklevelek, kiállítási érmek kísérték. Így az 1894-es országos tanszerkiállításon, az 1896-os millenniumi kiállításon, majd az 1900. évi párizsi világkiállításon kapott az intézet és vezetője megérdemelt elismerést aranyérmek, díszoklevelek formájában.
Mivel magyarázható az intézet gyors fejlődése, kiadványainak magas színvonala? A sikerek elsődleges okaiként Kogutowicz elhivatottságát, magas szakmai felkészültségét, művészi szintű rajztudását, és nem utolsósorban kiváló szervezőképességét kell említenünk. Emellett fontos szerepet játszott az állam, a kultuszminisztérium támogató és felügyelő figyelme is. A sikerek további kulcstényezőjeként említhetjük, hogy a korszak földrajz- és történelemtudományának számos vezető alakja vett részt az intézet térképeinek és atlaszainak tervezésében, így Lóczy Lajos (1849–1920), Cholnoky Jenő (1870–1950), Berecz Antal (1836–1908), Márki Sándor, Marczali Henrik (1836–1940), Pauler Gyula (1841–1903) és sokan mások. Az is gyümölcsözőnek bizonyult, hogy az állam, már a kezdetektől, felügyelte, az intézet munkáját, térképterveit szakbizottságokkal még megjelenésük előtt megvizsgáltatta, forgalmazási engedélyét csak ezt követően adta meg.
Az intézet földrajzi falitérképeinek nagyszerű sorozatából az 1891-ben elsőként elkészült Magyarország-térképet, pontosabban annak 2., 1893-as kiadását mutatjuk be.

Kogutowicz Manó: A Magyar Korona országainak iskolai fali-térképe. Politikai kiadás, Budapest, Hölzel és Társa Magyar Földrajzi Intézete, 1893. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TM 6.726

Ez a térkép, minden túlzás nélkül, kartográfiánk történetének egyik legszebb alkotása, olyan mű, amely kijelölte azon irányt, amelyen ma is halad iskolai térképészetünk. A Földrajzi Közleményekben egy magát megnevezni nem akaró szakembernek (gyaníthatóan a szerkesztőnek, Berecz Antalnak) az ismertetőjéből a készítés fontos didaktikai szempontjait is megtudhatjuk:

Lóczy Lajos arcképe – Kézirattár, Arckép 845.

„Az új források felhasználása” kifejezéssel a monarchia közös hadseregének földrajzi térképészeti intézete által az 1880-as években, közforgalomban is elérhetővé tett, 1:75 000 léptékű topográfiai térképművére utalt az idézet szerzője. Ennek a forrásműnek a használata is hozzájárult, hogy a térképet az ország domborzati viszonyait a legújabb felmérések eredményeire támaszkodva készíthessék el. A figyelmes olvasó talán azt is észrevette, hogy az itt bemutatott 2., 1893-as kiadáson a domborzatot nem négy, hanem öt színfokozattal ábrázolták. Nos, ennek az az oka, hogy a térkép megjelenése utáni szakmai értékeléseket figyelembe véve, Kogutowicz javította, finomabbá tette a síkvidéki alacsony térszínek ábrázolását. Simonyi Jenő (1860–1944) földrajzi szakíró volt az, aki éles szemmel észrevette a térkép első kiadásának ezen hátrányát. A Budapesti Szemle című lapban közzé tett értékeléséből idézünk:

Kogutowicz megfogadta a tanácsot és miként a 2. kiadáson láthatjuk, az alacsony térszíneknél már két színfokozatot (0–100 és 100–200 m) alkalmazott, így a térkép tagoltabban és részletgazdagabb módon ábrázolja az alföldi területek domborzatát.
A történelmi falitérképek készítését a kulturális kormányzat talán a földrajzi térképekénél is nagyobb figyelemmel kísérte. Ezt a kiemelt figyelmet mutatja, hogy az egyes falitérképek által bemutatni kívánt történelmi korszakokat előzetesen a közoktatásügyi minisztérium által kijelölt külön szakbizottság határozta meg. Márki Sándor maga is részt vett azon a nevezetes értekezleten, amelynek feladata volt az intézet történelmi térképei számára a szakmai irányelveket és az ábrázolandó korszakokat meghatározni. A Földrajzi Társaság 1901. március 14-i ülésén felolvasott Történeti falitérképeink című írásában így idézte fel a bizottság munkáját: 

Így is történt, az intézet történelmi térképei az 1890. januári bizottsági határozatot követve készültek s jelentek meg. Itt kell külön megemlékeznünk Klamarik János (1832–1898) miniszteri tanácsos szerepéről az egész térképprogram sikerének megvalósításában. Klamarik a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, de talán az egész országban is a középiskolai tanügy legfőbb szakértője, 1883-tól annak irányítója volt. Az ő értő, támogató és ellenőrző szerepe is nagyban hozzájárult az intézet iskolai térkép- és atlaszprogramja nagy sikeréhez.

Klamarik János arcképe. [Előzéklap]. In. Emlékkönyv Klamarik János negyven éves szolgálati jubileumára, Budapest, Eggenberger, 1894. – Törzsgyűjtemény

Az intézet történelmi falitérképei közül, miként a földrajziak esetében, ezúttal is az elsőként elkészült, Márki Sándor által tervezett Európa a magyarok honfoglalása és a frank birodalom szétbomlása idejében című 1893-ben megjelent térképet mutatjuk be.

Márki Sándor: Európa a magyarok honfoglalása és a frank birodalom szétbomlása idejében, Budapest, Hölzel és Társa MFI, 1893. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, T 2.092

Márki a térképhez írt magyarázójában a térkép tervezését meghatározó szempontokról is szólt:

Az intézet térképeinek tudományos színvonalát jelzi, hogy, a német kartográfia vezető intézeteinek gyakorlatát követve, számos kiadott térképet, mint a Márki által tervezett térkép esetében is, magyarázók, névjegyzékek kísérték. Ez különösen az első években volt bevett gyakorlat. De a térképek magas színvonalához, s így sikeréhez hozzájárult az is, hogy Kogutowicz a térképnyomtatás terén is igyekezett az előállítás nyomdászati-technológiai fejlődését követni és új eljárásokat alkalmazni. Az intézet már 1892-ben, új telephelyre, a Rudolf rakpart 8. szám alá költözött és minisztériumi kölcsön segítségével, nyomdát hozott létre. Ettől kezdve már nem Bécsben nyomtatták az intézet kiadványait.

Rudolf (ma Széchényi) rakpart 8. 2021-ben. Fotó: A szerző.

Pár évvel később, a századfordulón már az alumínium nyomólemez alkalmazását is bevezették. Cholnoky Jenő (1870–1950) a korszak egyik vezető geográfusa 1902-ben hosszabb tanulmányt írt a térképkészítés soklépcsős folyamatáról. Ebben a Kogutowicz-intézetben folyó munkára is kitért:

Danku György (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Folytatjuk…

Az összeállítás további részei itt olvashatók: Első rész; Második rész; Negyedik rész

A magyar térképtörténetben fontos eseménynek, mi több, mérföldkőnek tartjuk a Magyar Földrajzi Intézet megalapítását, számontartjuk kartográfiai teljesítményekben gazdag, sok évtizedes működését. A vállalat megálmodója, első igazgatója és haláláig legfőbb munkása Kogutowicz Manó volt, aki 170 évvel ezelőtt született. Sorozatunkban rá emlékezünk.

Thirring Gusztáv visszaemlékezésével szemben más források a kartográfiai osztály létrehozásában inkább Trefort Ágoston (1834–1887) akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter és tanácsosa, Gönczy Pál szerepét hangsúlyozzák. Érdemes ezért magához Gönczy Pálhoz fordulni, aki a megyetérkép-készítési program befejezésekor, 1890. november 2-án, egy kétrészes tanulmányban ismertette a térképek készítése mögötti szakmai szempontokat, de szólt a Posner kiadóvállalat kartográfiai részlegének létrehozásról is:

Bárhogyan is volt, az új litográfiai osztály létrejött és, mint olvashattuk, hat év alatt megvalósította a Gönczy által megálmodott, elsősorban a népiskolai földrajzoktatást segítő megyetérkép-készítési programot. A Posner vállalat az 1884 és 1890 közötti években 29 megye falitérképét adta ki, tehát az ország vármegyéinek kevesebb, mint felét. De ami igazi siker volt, mind a 73 megye kézitérképét tartalmazó atlasz elkészült, méghozzá hazai és külföldi elismerést hozó magas színvonalon. A kiadó és az alkotók szándékairól sok értékes részletet tudunk meg az atlasz térképeinek első öt lapját közreadó füzethez kapcsolt hirdetési felhívásból: 

• 
• 

A Posner Intézet új kartográfiai műhelye térképeinek szakmai színvonalát a korszak legjelentősebb földrajzi folyóiratában, a Geographische Mitteilungen-ben, a világ akkori vezető, Gothában működő térképkészítő cégének, a Justus Perthes cégnek egyik kartográfusa, a domborzatábrázolás jeles szakértője, Carl Vogel (1828–1897) is nagyra értékelte:

A Posner vállalat által készített falitérképek és a kézitérképek atlasza közül különösen az utóbbi bizonyult maradandó alkotásnak. Már a készítés korában jelentős üzleti hasznot és elismerést hozott készítőinek, olyannyira, hogy az 1893 és 1897 között közreadott első magyar szerkesztésű nagylexikon, a Pallas Lexikon térképmellékleteihez is ennek a megyeatlasznak a kisebbített térképeit használták. Ez utóbbi, Thirring Gusztáv által szerkesztett térképsorozat lapjait, 1897-ben önálló atlaszkötetben is közreadták.

• 
• 
• 

Kogutowicz Manó azonban az elért sikerekkel nem volt elégedett. Ő ennél többre vágyott. Olyan vállalat létrehozására, amelyben a térképkészítés, szemben a Posner Intézetben folyó munkával, nem csupán egy a sok nyomdai-kiadói termék, kiadvány között, de meghatározó szerepet tölt be. Kogutowicz számára, a Posner cégnél eltöltött évek során az is világossá vált, hogy a nép- és középiskolai földrajz- és történelem oktatás magyarországi térképellátása távolról sem lesz megoldva a megyék kézi és fali térképeinek elkészítésével. Ehhez sokkal többre, olyan vállalatra lenne szükség, amely képes magas szakmai és nyomdatechnikai szinten ezt a feladatot ellátni, egyúttal és idővel, önálló magánvállalkozásként, a kartográfiai piac más területein is megvetheti a lábát. A megyeatlasz befejezésének időszakában, szakmai tekintélyére és kapcsolataira építve sikerrel el is érte, hogy valóban létrejöjjön egy ilyen vállalkozás. Saját tőke hiányában azonban ezt az új vállalkozást, a Magyar Földrajzi Intézetet, az iskolai térkép- és atlaszkészítésben már évtizedes tapasztalatokkal bíró bécsi Hölzel cég leányvállalataként, továbbá jelentős állami támogatással sikerült csak elindítani.
A neves történész és nem mellesleg a magyar térképészet történetének első igazi szakértője, Márki Sándor (1853–1925) több írásában is foglalkozott az intézet alapításával.

Márki Sándor portréja. Lukovszky László rézkarca, 1971. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Metszet 1971/408

1890-ben, még az intézet tényleges működésének november eleji indulása előtt ő volt az, aki megfogalmazta, miért tartja fontosnak a hazai geográfus és történész szakmai közösség egy kartográfiai intézet alapítását. A Pesti Naplóban július 8-án közzé tett írásában, üdvözölve a Hölzel cég alapítási terveit, így ír:

Tizenkét évvel később, 1902-ben, a történelemtanítás problémáit tárgyaló monográfiájában Márki az intézet alapításáról is megemlékezett:

Gróf Csáky Albin arcképe. [Előzéklapon]. In. Molnár Victor: Gróf Csáky Albin. Élete és jellemrajz vázlat, Budapest, Lampel R. (Wodianer F. és Fiai), 1894. – Törzsgyűjtemény

Itt két apró megjegyzést szükséges tennünk. A bécsi Hölzel kiadó, bár jóllehet a cég nevében, alapítója iránti tiszteletből, megtartotta annak keresztnevét (amely Verlag Ed. Hölzel név formájában mindmáig használatban van), azonban a budapesti intézet alapításakor az 1817-ben született Eduard Hölzel már nem élt, Salzburgban 1885. december 25-én meghalt. A céget 1890-ben Eduard fia, Hugo Hölzel (1852–1895) és annak sógora, Emil Kosmack (1840–1899) vezette.

Hugó Hölzel arcképe, Fotó: Studio Angerer, Bécs é. n., az Ed. Hölzel Kiadó engedélyével

Az alapításhoz szükséges tőkét – miként Márki is írja – a Hölzel cég és Graeser Károly biztosította. Graeser (1849–1899) az erdélyi Medgyesen született, de fiatalon, a könyvszakmát kitanulni, Bécsbe, majd onnan, 1869-ben Olmüzbe, a Hölzel kiadóvállalathoz került. 1875-ben nőül vette a cégvezető lányát, Emma Hölzelt, majd 1877-ben Bécsben saját könyvkiadót alapított, amely jelentős szerepet játszott a századvég osztrák tankönyvkiadásában. Az új kartográfiai intézet alapításához a miniszteri engedélyt, mint olvashattuk, az alapítók 1890. július 28-án kapták meg. Az intézet hivatalosan csak november 1-én kezdte meg működését az Izabella utca 71. szám alatt, a tényleges munka, a térképszerkesztés azonban már augusztus 1-én elkezdődött – miként az az Országos Középiskolai Tanáregyesület 1891. július 5–7-i közgyűlése alkalmából rendezett tanszerkiállítás ismertetőjéből megtudjuk:

Az Izabella u. 71. sz. ház 2021-ben. Fotó: A szerző

Az intézetet Kogutowicz Manó életében két alkalommal is átszervezték, tulajdonosi háttere is módosult. Először 1895-ben, Hugó Hölzel halálakor. Ettől kezdve 1901-ig a vállalat Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézet néven úgynevezett betéti társaságként működött. Majd 1901-ben anyagi alapjainak megerősítése érdekében, az intézetet részvénytársasággá alakították.

Danku György (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Folytatjuk…

Az összeállítás további részei itt olvashatók: Első rész; Harmadik rész; Negyedik rész.

A magyar térképtörténetben fontos eseménynek, mi több, mérföldkőnek tartjuk a Magyar Földrajzi Intézet megalapítását, számon tartjuk kartográfiai teljesítményekben gazdag, sok évtizedes működését. A vállalat megálmodója, első igazgatója és haláláig legfőbb munkása Kogutowicz Manó volt, aki 170 évvel ezelőtt született. Négyrészes sorozatunkban rá emlékezünk.

Kogutowicz Manó. In. Földrajzi Közlemények, 36. évf., 1908, 10. sz., 399. – Törzsgyűjtemény

Kogutowicz Manó Emanuel Kogutowicz néven a morvaországi Seelowiczban (Židlochovice) született 1851. december 21-én. Apja, Mathias Kogutowicz az akkor még az Osztrák Császársághoz tartozó, délkelet-lengyelországi Wojniczban született 1817-ben. Mathias az 1837 és 1849 közötti években katonaként tizenkét évet szolgált az osztrák hadseregben, majd rokkantként, őrmesteri rangban leszerelve, az államtól köztisztviselői állást kapott a Brünntől (Brno) délre lévő Seelowicz kisvárosban. 1850-ben itt vette feleségül Maria Kubescht és itt születtek gyermekei. Két fiát, Emanuelt és Karlt a korban biztos megélhetést jelentő katonai pálya felé irányította. Karl idővel jelentős karriert futott be, és hadtestparancsnoki beosztásból, altábornagyi rangban ment nyugdíjba 1913-ban. Bátyja, Emanuel élete azonban nem sokkal azt követően, hogy kiváló eredménnyel, hadnagyi rangot szerezve, elvégezte a bécsi katonai műszaki akadémiát (K. u. k. Technische Militärakademie) és 1873 őszén, Olmützben (Olomouc) elfoglalta állomáshelyét az 1. hadmérnökezred 4. zászlóaljánál, gyökeres, sőt tragikus fordulatot vett.
Az ígéretes katonai pálya elején álló fiatal hadnagy ugyanis 1874-ben súlyos kártyaadósságba keveredett, s hogy kilátástalan helyzetéből szabaduljon, egységétől megszökött. Egy hónap bujkálás után azonban, belátva helyzete reménytelenségét, október 6-án feladta magát a katonai hatóságoknak. Ügyét katonai bíróság vizsgálta ki, majd 1875. május 28-i végzésével, megfosztva tiszti rangjától, Kogutowiczot egy év hét hónap börtönre ítélte és adóssága törlesztésére kötelezte. A megtévedt ifjú Emanuelt a möllersdorfi katonai büntetőintézetben letöltött büntetését követően, 1877. október 16-án elbocsátották a katonai szolgálatból. Az ígéretes katonai pálya, már annak kezdetén, járhatatlanná vált a huszonhat éves fiatalember számára, aki ekkor munka és jövedelem nélkül gyakorlatilag az utcán találta magát. Életének ezt követő, 1878 és 1881 közötti éveiről jelenleg semmi biztosat nem tudunk. Újabb, már megbízható hír 1881 nyár végéről származik, amikor az ifjú Emanuelt Magyarországon, Sopronban találjuk, itt kezdett a neves Lähne magániskola tanáraként új életet.
De hogyan került a munka és jövedelem nélküli fiatal Emanuel a neves soproni gimnáziumba? Kisari Balla György, Kogutowicz élete legjobb ismerőjének rekonstrukciója szerint a katonai szolgálatból történt elbocsátását követően Kogutowicz valószínűleg Bécsbe ment, ahol feltehetően műszaki és rajzolói tudását hasznosítva egykori iskolájában, a katonai akadémián rajzolói feladatokat kapott, de talán alkalmi munkákat is vállalhatott, hogy jövedelemhez jusson. Életének új irányt adó, gyökeres változást hozó eseménye, amely végül is Sopronba vitte Emanuelt, egy fiatal lány, Rosa Kapeller megismerése hozta. A két fiatal egy bécsi pihenő- vagy szórakozóhelyen, talán a Práterben ismerte és szerette meg egymást 1881-ben. A vonzalom oly erős volt, hogy Kogutowicz pár hét után megkérte a jó nevű zongorakészítő mestertől, Karl Kapellertől leánya, a csupán 16 éves Rosa kezét. Az apa azonban, érthető módon, tagadó választ adott a biztos jövedelem nélküli fiatalembernek. A szerelmes fiatalok azonban, bizonyára Rosa javaslatára, a Kapeller család távoli soproni rokonához, a város ismert és megbecsült ügyvédjéhez, Montag Jakabhoz szöktek, aki a szerelmesek mellé állt, értesítette és megnyugtatta Rosa szüleit, egyúttal megélhetést biztosító tanári állást szerzett Emanuelnek a Lähne Intézetben.
Kogutowicz az intézet német tannyelvű osztályaiban francia nyelvet, számtant, mértant, szabadkézi rajzot, szépírást tanított – de csupán két évig. Életében ugyanis újabb váratlan fordulat történt.

A fiatal Kogutowicz Manó. Irmédi-Molnár László: Kogutowicz Manónak, a Magyar Földrajzi Intézet megalapítójának soproni évei és későbbi pályája. In. Soproni Szemle, 15. évf., 1961, 2. sz., 171. – Törzsgyűjtemény

Kartográfusi szaktudása révén ugyanis ebben a két évben két olyan térképnek, Vas és Sopron vármegyék iskolai falitérképeinek a készítésében vett részt, melyek megalkotásával nem csupán soproni, de országos hírnévre is szert tett. 1883 nyarán már Budapesten találjuk, ahol a Posner kiadóvállalat és nyomda újonnan felállított kartográfiai részlegének vezetőjeként kezdte el életének újabb, ezúttal már nyugodtabb időszakát. A biztos állás, a szakmai elismertség pedig lehetővé tette a két fiatal, Rosa és Emanuel házasságát is. Rosa apja, Karl Kapeller megenyhült és áldását adta az egymás mellett kitartó fiatalokra, akik az 1884. szeptember 16-án Sopronban tartott esküvő után, Budapestre költöztek.
Talán ebből a rövid ismertetőből is látható, Kogutowicz Manó életének ez az 1874 és 1884 közé eső tíz-tizenegy éves időszaka regényíró tollára kívánkozó, sőt, kalandfilmbe illő eseményekkel zsúfolt volt. Előbb a legsötétebb mélység felé látszottak taszítani a katonai pályára lépett, de megtévedt fiatalembert, majd a legváratlanabb módon, mondhatni a sors kegye által, a személyes boldogságot hozták el számára, nem sokkal később pedig a sikeres szakmai karrier kapuja is megnyílt előtte.
1884-ben és az azt követő években Kogutowicz élete már nyugodt, rendezett keretek között folyt. Sikert és elismerést hozó szakmai pálya, egyúttal társadalmi megbecsülés jellemezte életének ezt a most már halálig tartó időszakát, amely a tudományos és kulturális élet, miként a könyvkiadó szakma számos kiválóságának ismeretségét, sőt, barátságát is meghozta számára. Házassága harmonikus volt, az egymást szerető pár életét gyermekáldás is kísérte, három fiú, Károly (1886–1948), Imre (1888–1950) és Lajos (1890–1941) tette teljessé összetartozásuk örömét. A fővárosban többször költöztek az évek során, általában Kogutowicz munkahelyeihez közeli lakásokba. Első lakásuk a Damjanich utca 9. számú házban volt, majd a Báthory utcába (1901), végül 1902-ben a Váci körút 74. szám alatti házba költöztek

• 
• 

Kogutowicz pár év alatt megbecsült tagja lett a fővárosi tudományos, könyvkiadói és kulturális életének, de a Földrajzi Intézet 1890-ben történt megalapítása után ideje jó részét, alkotó energiáinak javát a szakmai feladatok megoldása kötötte le. Családi életének további részleteiről már keveset tudunk. Amit mégis, azt leginkább a kiváló történésszel, Márki Sándorral (1854–1926) folytatott levelezéséből tudjuk. Így ebből a levelezésből értesülünk arról, hogy 1901-ben a piarista gimnáziumba járó tizenöt éves Károly fia önképzőköri témájához (Mátyás király alakja költészetünkben) Kogutowicz Márki segítségét kérte és kapta meg. 1902 nyarán, a pályája csúcsán álló, sikeres üzletember és tudós kartográfus hosszabb tátrai pihenőre utazott családjával, ahol azonban végzetesnek bizonyuló betegséget szerzett. Súlyos vesegyulladással három hónapig ágyban fekvő beteg lett, s bár a betegségből felépült, korábbi alkotókedvét, energiáit már nem nyerte vissza és 1908. december 22-én, 57 éves korában meghalt.

A személyes életnek e rövid vázlata után, némileg részletesebben, szóljunk Kogutowicz szakmai, kartográfusi pályájának eseményeiről, és e pályának fontosabb, térképtörténetünkben maradandó értéket képviselő alkotásairól, a térképekről, atlaszokról és földgömbökről. Mint láttuk, e pálya Sopronban, két megyetérkép megrajzolásával indult. A Vas és Sopron megyék térképeinek elkészítésére a két megye tanítóegyesületei Jausz Györgyöt (1842–1888), a soproni felső leányiskola igazgatóját kérték fel, aki az 1870-es években a bécsi Hölzel cég által készített kartográfiai művek (atlasz és térkép) szerkesztésében is részt vett, ezért alkalmasnak tűnt az iskolai falitérképek megalkotására. Jausz azonban nem lévén kartográfus szakember, 1881-ben vagy talán 1882-ben, megismerve a frissen Sopronban került Kogutowiczot, mindkét térkép készítésébe bevonta a Lähne Intézet fiatal, a térképészeti szakmában a katonai műszaki akadémián kiváló képzést kapott tanárát, aki aztán Jausz tervei alapján meg is rajzolta a térképműveket.
Különösen az 1884-ben elkészült Sopron megye térképe keltett nagy feltűnést. Híre a fővárosba is eljutott és méltató ismertetők születtek a nagyméretű falitérképről.

Jausz György-Kogutowicz Manó: Sopron megye térképe, Budapest, Posner, 1885. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TF 637

1885-ben a Földrajzi Közlemények című folyóiratban, a későbbi neves statisztikus, Thirring Gusztáv (1861–1941) ekként méltatta a térképet és készítőit:

A kiváló térképről a kultuszminisztérium tanácsosa, Gönczy Pál (1817–1892) is értesült, aki maga is számos, a magyar iskolák számára külföldön előállított térképet tervezett az 1870-es években, és aki nem csupán a népoktatás egyik vezető szakértője, de a földrajzoktatás segédeszközei hazai készítésének egyik fő szorgalmazója is volt.

Gönczy Pál arcképe. [előzéklapon]. In. Kiss Áron: Gönczy Pál életrajza, Budapest, Méhner, 1888. – Törzsgyűjtemény

Megtekintve a két vármegye kéziratos térképeit, Gönczy azonnal meglátta Kogutowiczban azt a térképszerkesztéshez és -rajzoláshoz értő személyt, aki, kellő hazai nyomdatechnikai háttér megléte esetén, képes lesz egy nagy horderejű térképkészítői, a megyék kézi és fali térképei teljes sorozatának elkészítését magába foglaló programnak a megvalósítására.

A rendelkezésünkre álló források némileg eltérnek a tekintetben, hogyan is történt, hogy már az évben, azaz 1884-ben, Posner Károly Lajos (1822–1888) ismert könyvkiadó és nyomdatulajdonos, állami támogatással, budapesti litográfiai intézetében térképkészítésre is alkalmas részleget hozott létre, amelynek vezetésére Kogutowiczot alkalmazta.

Marastoni József: Posner Károly Lajos arcképe. Kőre rajz. 1866. Posner Károly Lajos fejezet [1]. In. Sarkady István (szerk.): Hajnal: arczképekkel és életrajzokkal díszített album, Bécs, Sommer Ny., 1867 – Törzsgyűjtemény

Thirring Gusztáv, a Kogutowicz halálakor írt nekrológban ekképpen emlékezett a Posner cég kartolitográfiai osztályának alapítására és Kogutowicz szerepére: 

Danku György (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az összeállítás további részei itt olvashatók: Második rész;  Harmadik rész; Negyedik rész.

Advent negyedik, utolsó vasárnapjához érkeztünk.
Az örömteli várakozást egy olyan szibilla-jóslattal zárjuk, mely a legenda szerint magát Augustust (i. e. 63 – i. sz. 14.), a Római Birodalom első császárát is alázatra intette. A jóslatot megismervén a császár térdre ereszkedett, majd koronáját a földre helyezte.

„Nascetur Christus in Betlehem… „ – „Meg fog születni Krisztus Betlehemben…” Philippus de Barberiis: Opusculum vaticaniis Sibillarum, Oppenheim, Jacobus Koebelius [ca. 1517], [12.] fol. v. Jelzet: Inc. 979 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

A történet eme pillanata ikonikussá vált. A késő középkortól közismertnek számított, mégis idővel olyannyira kiesett a köztudatból, hogy Mary Beardnek, Nagy-Britannia egyik legismertebb klasszika-filológusának egy internetes felmérése szerint a szibilla mellett térdeplő császár képe a mai kor embere számára már nem mond semmit.
Ez a szép, 5. századi görög eredetű legenda többek között az 1140 körül íródott Mirabilia Urbis Romae (Róma városának csodái) című népszerű zarándokkönyvbe és a később szintén számos nyomtatott kiadást megélő, Jacopo da Voragine által a 13. század végén összeállított legendagyűjteménybe, a Legenda aureába (Arany legendába) is bekerült. Hartmann Schedel Világkrónikája is részletesen ír az eseményről és a hozzá kapcsolódó további csodákról.
A legenda szerint Augustus, a föld leghatalmasabb uralkodója tanácsot kért a tiburi Sibyllától, hogy elfogadja-e a római szenátustól fölajánlott isteni címet és hódolatot. A jósnő három napig böjtölt, és utána azt a választ adta, hogy világos jelek fogják mutatni, hogy eljön az igazságosság. Nemsokára izzadni fog a föld, és leszáll az égből a századok királya. Miközben Augustus császár a jóslat jelentését próbálta megfejteni, látomása támadt. Megnyílt az ég, és fényözönben leszállott egy ragyogó, kezében kisdedet tartó, oltáron álló Szűz. Mindeközben e szavak hallatszottak: „Ez Isten egyszülött Fiának oltára”. A császár térdre rogyott és levette fejéről koronáját. Ezután visszautasította a szenátus arra vonatkozó ajánlatát, hogy istenként tiszteljék, a látomás helyén pedig oltárt emeltetett: itt áll ma a Santa Maria in Ara coeli (Szűz Mária égi oltáron) nevű templom Rómában.
Philippus de Barberiis Opusculumában ezt a próféciát szintén a tiburi Sibylla mondja el – ő a könyv szibilláinak sorában a tizedik –, akit a hagyomány szerint Albuneának hívtak. Nem túl idős, fedetlen fejű asszonyként ábrázolja a mű, aki vörös színű ruhát viselt, vállát pedig kecskebőr borította.

Barberiis Philippus de (1426–1487): Discordantiae sanctorum doctorum Hieronymi et Augustini, Impressum Ro. [Roma], [Johannes Philippus de Lignamine], Anno domini. MCCCCLXXXI. Sedente Sixto. iiii. Pont. Max. An. eius Vndecimo Die prima Mensis Decembris. Foeliciter [1. Dec. 1481] [recte post 1. Dec. 1481.], [27.] fol. Jelzet: Inc. 763 – Régi Nyomtatványok Tára

De Barberiis másik művében, a Discordantiae sanctorum doctorum Hieronymi et Augustiniben, szintén olvashatunk a szibillák jóslatairól. A fametszetes illusztráció alatti szöveg  Lactantius (kb. 250 – kb. 325) ókori keresztény teológustól további részleteket közöl a jósnőről. Eszerint azért hívják tiburinak a szibillát, mert az etruszk Tiburban (ma Tivoli, Róma közelében fekvő település) az Amnis folyó partja mellett istennőként tisztelték. A szájhagyomány szerint ennek a folyónak a mélyén találták meg a jósnő szobrát, egy könyvet kezében tartó női figurát. A tiburi Sibylla – akivel kapcsolatban még azt is kiemelték, hogy nem görögül, hanem latinul jósolt – ezt jövendölte a Megváltóról: „Meg fog születni Krisztus Betlehemben, és Názáretben fogják hírét adni a Királynak a béketeremtő bika idejében. Ó, mily szerencsés az az anya, aki keble tejével táplálja őt. Aki sáfránysárga ruhát fog viselni, melyre violaszín köpenyt ölt fel.”
A kissé homályos jóslat bikája Augustus császár személyére utal, mivel valamennyi általa alapított katonai egységnek bika volt a hadijelvénye. A béke pedig a Pax Romana, mely a császár jelszava is volt egyben, és békés uralkodását volt hivatva kifejezni.
Barberiis Sibyllája a Discordantiae Sanctorumban Máriát nem az ikonográfiából ismert vörös ruhában és kék palástban említi, hanem sárga ruháról és bíborlila köpenyről ír. A fametszet a Szent János látomásában megjelenő Napbaöltözött Asszonyhoz (mulier amicta sole) hasonlóan ábrázolja, az édesanyát a gyermekével napsugarakból álló mandorla veszi körül.

Barberiis, Philippus de (1426–1487): Discordantiae sanctorum doctorum Hieronymi et Augustini, Impressum Ro. [Roma], [Johannes Philippus de Lignamine], Anno domini. MCCCCLXXXI. Sedente Sixto. iiii. Pont. Max. An. eius Vndecimo Die prima Mensis Decembris. Foeliciter [1. Dec. 1481] [recte post 1. Dec. 1481.], [27.] fol. Jelzet: Inc. 763 – Régi Nyomtatványok Tára

Schedel Világkrónikájában az ötödik világkorszak fontos eseményei között ugyanilyen csodálatos ragyogás öleli körül Máriát és a kis Jézust a térdeplő császár és a Sibylla fölött.

• 
• 

A legendához még az is hozzátartozik, hogy ezt a csodálatos jósjelet éppen a Megváltó születésének napján kapta a császár. Ezen a napon további csodák is történtek. A Világkrónika beszámol arról is, hogy egy kútból olaj tört fel, és egy egész napon át a Tiberis folyó felé folyt, azt hirdetve, hogy Krisztus kegyelmében minden nép részesülhet. Jézus születésének az éjszakáján pedig Apolló jóslata is beteljesült. Ő azt a jóslatot adta rómaiaknak, hogy Augustus békéje addig fog fennállni, amíg a szűz fiat nem szül. Tehát örökké – gondolták a rómaiak és oltárt állítottak az örök békének. Ez az oltár a legenda szerint azon az éjszakán omlott le, amikor a Szűz megszülte a Megváltót.

Túri Klaudia (Régi Nyomtatványok Tára)

Advent vasárnapi sorozatunk korábbi részei itt olvashatók: Első rész, Második rész; Harmadik rész

Az Operaház világhírű főrendezője, díszlet- és jelmeztervezője születésének 120. évfordulójáról (1901. augusztus 20.) is idén emlékezhettünk meg.
Oláh Gusztávot a színpad varázslójának először a halála után megjelenő megemlékezések nevezik.

1966-ban Staud Géza is ezt a címet adta Oláh halálának 10. évfordulójára írt, a Film Színház Muzsika című folyóiratban megjelent írásának.

Oláh Gusztáv Szegeden, rendezés közben (1934, Az ember tragédiája a Szegedi Szabadtéri Játékokon). Fotó: László Henrik. Jelzet: SZT KA 7848/7 – Színháztörténeti és Zeneműtár

„A M. kir. Operaház kötelékébe léptem 1921. okt. 20-án reggel 10-kor” – jegyezte fel naplójába éppen 100 évvel ezelőtt az akkor húsz esztendős ifjú Oláh Gusztáv, a kiváló díszlet- és jelmeztervező, operarendező. Kéméndy Jenő, az Operaház akkori szcenikusa hívta magához gyakornoknak. Oláh Gusztáv élete ettől a naptól kezdve összeforrott az Operaházzal: a gyakornokból hamarosan szcenikai főfelügyelő, főrendező, majd vezető főrendező lett, egy időben ő volt a balettigazgató is.
Oláh Gusztáv 1901. augusztus 20-án született, édesapja, id. Oláh Gusztáv a hírneves elmeorvos, a Lipótmezei elmegyógyintézet vezetője, édesanyja, Fodor Róza, festőművész. Kora gyermekkorától foglalkoztatta a színház, az építészet és a zene. Játékszínházat, babaházat készített testvérének, előadásokat, hangversenyeket rendezett az ápoltaknak az elmegyógyintézet kis színpadán.

A Lipótmezei Színpad meghívója, 1917. Jelzet: SZT Fond 30/122/23 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Személyi és tervezői hagyatékában, amelyet a könyvtár Színháztörténeti tára őriz (SZT Fond 30), fennmaradt számtalan vázlatfüzete gyerek- és ifjúkori rajzaival, díszlet- és jelmezterveivel. Korai vázlatai, rajzai is arról tanúskodnak, hogy a kezdetektől tudatosan készült a színházi, tervezői pályára.

• 
• 
• 

Érettségi után felvételt nyert a Zeneakadémia zongora tanszakára, majd beiratkozott a Műegyetemre is építészhallgatónak. Amikor 20 évesen az Operába került gyakornoknak, egy év múlva már önállóan tervezett, majd hamarosan a négy állami színház (Operaház, Városi Színház, Nemzeti Színház, Nemzeti Színház Kamaraszínháza) minden díszletét ő tervezte, ami évente 15–20 bemutatót jelentett.
A Nemzeti Színház számára készített munkái közül kiemelkedik Madách Imre Az ember tragédiája című műve, amelyhez Oláh hat alkalommal tervezett díszletet. Az első két bemutató Hevesi Sándor rendező nevéhez fűződik. Az 1923-as bemutatónál a rendezés fő célja a víziószerűség érzékeltetése volt. Oláh a színpadkép elé helyezett állandó, félkörnyílású keretet tervezett, amit két oldalról a paradicsom fái tartanak. Minden egyes történelmi képet egyéni színvilággal jellemeztek, minden jelenetet csak két-három szín képviselt. Egyiptom színpada sárga, kék, Athéné kék, fehér, Rómáé bíbor és arany, a bizánci kép arany és kék színű volt.

Madách Imre Az ember tragédiája. A bizánci szín. Nemzeti Színház, 1923. jan. 22. Jelzet: SZT KE 24.515 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A Nemzeti Színház 1926-os előadásában Hevesi Sándor misztériumjátéknak rendezte meg Madách művét. Ehhez Oláh hármas tagolású, monumentális, állandó építményt tervezett: a két oldalról felfutó lépcsősort középen egy emelvény fogta közre. Itt helyezték el az egyes színekben a történelmi korokra utaló tárgyi attribútumokat.

• 
• 
• 

A színház 1929-ben, kisebb változtatásokkal felújította az előadást. A színpadon megmaradt az állandó építmény, amit további díszletelemekkel egészítettek ki, ezzel takarva el az építészeti vázat. A felújításról néhány díszletterven kívül Oláh írásos jegyzetei is fennmaradtak.

• 
• 
• 
• 

1934-ben a szegedi Dóm téren bemutatott Tragédia-előadásnál Oláh már a rendezésben is szerepet vállalt. Gróf Bánffy Miklóssal közösen állították színpadra Madách művét. A hatalmas szabadtéri színpadra Oláh többszintes lépcsős emelvényt tervezett, efölött több mint 30 méter átmérőjű félköríves vászonfelületre vetítették ki az egyes színek változó díszletelemeit. Itt alkalmaztak először vetített hátteret szabadtéri színpadon.

• 
• 
• 

Oláh Gusztáv következő, 1944 szeptemberére tervezett újabb Tragédia-tervezése az ország német megszállása miatt soha nem került színpadra. Nyilatkozataiból és a hagyatékában fennmaradt vázlatokból tudjuk, hogy a bemutatóhoz vetítéssel és tüllfüggönyök alkalmazásával a történelmi jelenetekhez víziójellegű, álomszerű képeket tervezett.

Madách Imre Az ember tragédiája. A prágai és párizsi színek. Nem kivitelezett tervek Oláh Gusztáv vázlatfüzetéből, 1944. Jelzet: SZT Limbus OG 66/43a és SZT Limbus OG 66/43b  – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az 1955-ös nemzeti színházi előadás tervezésénél a korábbi bemutatók tapasztalatait összegezték. A történelmi színeket a paradicsomi képre utaló állandó, pálmafás keret kíséri. Megtartotta és továbbfejlesztette az 1926-os misztériumszínpad állandó építményét, de az emelvény egyes elemei színről színre változtak, átalakultak. Ismét szerepet kapott a színkorlátozás, illetve, az egyes álomképeket jellemző domináns színek használata.

• 
• 

Oláh a díszlet- és jelmeztervezés mellett az 1930-as évektől rendezéssel is kezdett foglalkozni, így tervezőként a Nemzeti Színházban már csak alkalmanként dolgozott. Az operarendezést részben Márkus Lászlótól tanulta, de igazi mestere Hevesi Sándor volt, akivel nemcsak a Nemzeti Színházban dolgozott együtt, hanem az Operaházban is munkakapcsolatban voltak. Hevesi Sándor a 1910-es években az Operaház főrendezője volt, így számos rendezése még az 1920-as években is tovább élt az Operaház műsorán, de együtt dolgoztak Mozart Mirandolina, illetve Dohnányi a Vajda tornya című operájának színrevitelénél. A közös munkák során Hevesitől megtanulta a rendezés legfőbb elveit: az érthetőség, a világosság, az egyszerűség és a színpadszerűség elvét. Mivel Oláh nemcsak építész, hanem zenész is volt, tehetséges zongorista, operarendezőként mindig a partitúrát vette alapul: első lépésként az egész operát lejátszotta zongorán.

Az Operában ugyancsak az 1930-as években induló Nádasdy Kálmánnal együtt teremtették meg a realista operarendezést és operajátszást. Közösen alakították ki a színház arculatát az Operaház aranykorának nevezett évtizedekben.
Pályájának egyik legnagyobb sikerét Respighi A láng című operájának színpadra állításával érte el. Ottorino Respighi művét a római ősbemutató után egy évvel mutatták be a budapesti Operaházban. A premierre még a zeneszerzőt is meghívták. A VII. század végén, Ravennában játszódó történet színpadra állítása teljes mértékben Oláh Gusztáv nevéhez fűződik: rendezőként, díszlet- és jelmeztervezőként egy kézben tartotta az előadást. A ravennai mozaikok ihlette jelmezek tervezésében segítségére volt állandó munkatársa, a jelmeztervező Márk Tivadar, aki Oláh vázlatai alapján csodálatos figurineket készített.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az Operaház társulata a budapesti bemutató után Olaszországban a Firenzei Ünnepi Játékokon (1938), majd a Milánói Scalában (1940) is vendégszerepelt az előadással, hatalmas sikert aratva. A rendkívüli eseményről Márai Sándor is beszámolt a Pesti Hírlap hasábjain:

Oláh Gusztáv neves külföldi operaházak számtalan felkérésének próbált eleget tenni operaházi munkája mellett. Dolgozott a Veronai Arénában (1938), a Müncheni Staatsoperben (1956), a Stockholmi Operában (1946) és a Milánói Scalában. A Scalában 1949-ben Bizet Carmenjéhez díszlet- és jelmezterveket készített. A bemutató után azonnal újabb három együttműködésre kérte fel Antonio Ghiringhelli, a Scala akkori igazgatója.
1956-ban váratlanul bekövetkezett halála is külföldön érte. Münchenben Muszorgszkij Hovanscsina című operájához tervezte a díszleteket, amikor váratlanul rosszul lett s egy epeműtét után néhány nappal elhunyt. Hagyatékában fennmaradt egy levél a Veronai Aréna igazgatójától, aki a következő évadra tervezett Carmen- és a Rigoletto-bemutatók megrendezésére kérte fel. A szerződést halála előtt néhány héttel írta alá. Az Arena 1957-es színlapján, talán tiszteletből, Oláh Gusztáv neve is szerepel, mint rendező.

A Veronai Aréna 1957-es nyári játékainak színlapja. A kép forrása: Todocollecion online aukciósház

Szívéhez mindig nagyon közel állt a balett, mint műfaj. Az Operaházban a balettművészet 1930-as évekbeli fellendülésében Oláhnak fontos szerepe volt. A díszlet- és jelmeztervezés mellett új baletteket írt és íratott, kiváló balettmestereket és koreográfusokat hívott meg, mint Janine Charrat, Jan Ciepliński, Vaszilij Vajnonen. A balettelőadásokhoz sok esetben az előadások szövegkönyvét is ő írta (Bihari nótája, Keszkenő). Balett-tervezései közül nehéz kiválasztani a legfontosabbakat. kiemelkednek mégis az 1930-as években készült expresszionista vonásokat mutató, stilizált díszletei.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Utazási szenvedélyéről árulkodik a hagyatékában megőrzött számos fotóalbum, fotónegatív, képes levelezőlap. Utazásai során nemcsak fényképezett, hanem rajzolt, vázlatokat készített. A fényképeken és a vázlatokon rögzített élményeket azután sok esetben felhasználta a tervezéseiben, így azok új életre keltek a színpadon.

• 
• 
• 
• 
• 

Az 1950-es évek elejétől kezdett oktatással is foglalkozni: az Iparművészeti Főiskolán díszlettervezést tanított, majd életre hívta és öt évig vezette a Zeneművészeti Főiskola operarendezői tanszakát. Egyik tanítványa, Huszár Klára írta róla: „Mérhetetlenül sokat tudott és igen sokféle tehetséggel ajándékozta meg a sors”. Oláh Gusztáv valóban sokoldalú, igazi reneszánsz-ember volt: nagyszerűen rajzolt, kiváló zongorista volt, utazó, hegymászó, négy nyelven beszélt, növendékei pedig felejthetetlen pedagógusként emlékeznek rá.
Bár 65 éve nincs közöttünk, varázslatos színpadképeivel még a mai színházlátogató is találkozhat. Az 1937-ben bemutatott Bohémélet Nádasdy Kálmán rendezésében, Oláh Gusztáv díszleteivel a mai napig az Operaház műsorán szerepel. A harmadik felvonás kezdetén, amikor felmegy a függöny, a nézők tapssal köszöntik Oláh híres fasor-díszletét. Csajkovszkij Diótörő című balettjét 71 éve folyamatosan műsorán tartja a dalszínház: bár a jelmezeket néhány éve megújították, a díszletek változatlanul Oláh eredeti tervei alapján készülnek.

Jelenetkép a Bohémélet 3. felvonásából. Vajda M. Pál felvétele, 1937. Jelzet: SZT KB 20.722 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Felhasznált irodalom:

• Alpár Ágnes: Oláh Gusztáv (1901–1956) tervezései-rendezései. Adattár. Budapest, Magyar Színházi Intézet, (Színháztörténeti füzetek 58. sz.), 1975.
• Oláh Gusztáv: Tragédia színpadképeim egykor és ma. In. Színház és Filmművészet, 5. évf., 1955. 1. sz., 8–11.
• Németh Antal: Az ember tragédiája a színpadon, Budapest, Budapest Székesfőváros, 1933.
• Staud Géza: A színpad varázslója. In. Film Színház Muzsika, 1966. 19. sz. 24–25.
• Balogh Géza: A képpé álmodott zene. In. Criticai Lapok, 2001/7–8. 30–35.
• Huszár Klára: Operarendezés. Oláh Gusztáv, Budapest, Zeneműkiadó, 1970. 169–189.
  
  

Kovács-Burda Zita (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Szentmihályi János, a magyar könyvtár- és tájékoztatástudomány kiemelkedő, külföldön is ismert személyisége, az irodalomtudományok kanditátusa, egyetemi docens a könyvtárosi pályára viszonylag későn, 41 évesen került. A könyvtáros szakember teljes életútja Sebestyén György meglátása szerint arról tanúskodik, hogy:

Szentmihályi János (1908–1981) – Könyvtártudományi Szakkönyvtár

Szentmihályi János ügyvéd családba született Budapesten 1908. július 23-án. Pályaválasztásában elődei példáját követte: a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán szerzett diplomát. A bölcsészet iránt erősen érdeklődő, és e fakultás egyetemi előadásait is látogató fiatalember az újságírással is eljegyezte magát a felsőoktatásban eltöltött évek alatt: a 8 Órai Újság törvényszéki tudósítójaként működött. Jogi diplomájának megszerzése után, 1931-ben nagyapja Londonba küldte, hogy tökéletesen megtanuljon angolul. Egy év múlva jött haza, ügyvédjelölt lett, majd évekig banktisztviselőként dolgozott. Szentmihályi a két világháború között gazdag nyelvtudással, és sokoldalú műveltséggel pályára lépő értelmiségi generáció egyik képviselője volt:

1935-ben cége Debrecenbe helyezte, ahol a hivatalnoki munka mellett művészet- és zenekritikáival a cívisváros kulturális életének krónikása lett. Emellett publikált zenetörténeti és zeneelméleti témájú cikkeket is. Szentmihályi felkészültségéről és érdeklődéséről a debreceni éveket regisztráló Bényei Miklós megállapította:

Írásai a Debreceni Független Újság (1938. május 15-től: Tiszántúli Független Újság) hasábjain jelentek meg. 1936-ban munkatársa lett a Debreceni Színház című hetilapnak is. Ez utóbbi folyóirat kiadója Horváth Árpád (1899–1944), a Debreceni Csokonai Színház 1936-tól kinevezett igazgatója volt, aki igényes műsorpolitikával a korszerű színjátszás megteremtésére törekedett, de elképzeléseit 1939-ben feladni kényszerült.

Horváth Árpád (1899–1944), a Debreceni Csokonai Színház igazgatója 1936 és 1939 között – Színháztörténeti és Zeneműtár, SZT KA 5236/4.

Horváth Árpád baráti köréhez tartozott Szentmihályi János is, aki a Csokonai Színház opera-és balettelőadásairól, a teátrum prózai bemutatóiról is írt kritikákat. Írásaiban messzemenően támogatta Horváth művészi elképzeléseit. 1935 és 1939 között, közel négy év alatt, több mint hatvan zenei tárgyú publikáció jelent meg, amely egyértelműen Szentmihályihoz köthető. Közleményeit általában aláírással, vagy szignóval látta el, de Bényei Miklós szerint elképzelhető, hogy névtelenül is jelentek meg – eddig azonosítatlan – írásai. Így írt a Szentmihályi tiszteletére szerkesztett emlékkötetben:

Figyelemmel kísérte Debrecen zenei életét: a színházi előadások bírálatai mellett kritikái jelentek meg a városi zeneiskola növendékeinek nyilvános fellépéseiről, a helyi zenekarok és együttesek koncertjeiről és a városba látogató szólisták és zenészek művészi teljesítményéről. Kritikáiban elnézőbb volt a műkedvelő előadók produkcióival szemben, a hivatásos művészek előadásait sokkal szigorúbb kritériumok alapján bírálta:

1939-ben elvesztette állását. Ismét a fővárosban élt, angol nyelvórákat adott, cikkeket írt, és műfordításokat készített, így Thorton Wilder Sorsom az ég című regénye is Szentmihályi magyarításában látott napvilágot. A második világháború eseményeinek hatására, a tért nyerő antiszemitizmus fenyegetettségében élő Szentmihályi 1943-ban csatlakozott az illegális kommunista párthoz. Pártmegbízásai és 1945 utáni, rövid életű politikai pályafutása is főként a kultúrához kapcsolódott. A háború alatt a baloldali elkötelezettségű Codex Kiadó munkájában vett részt. 1944-ben Debrecenben az Ideiglenes Nemzeti Kormány Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumában dolgozott. 1945-től Budapesten agitációs-propaganda osztályán tevékenykedett, 1947 és 1949 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tisztviselője, majd főosztályvezetőjeként a külföldi Collegium Hungaricumok munkáját szervezte, állami támogatás juttatásával a hazai könyvkiadás újraindításán dolgozott. Szentmihályi ebből az időszakból a munkatársaival együtt szervezett képzőművészeti kiállításokra volt legbüszkébb, erről a Vértesy Miklósnak 1978-ban adott interjúban beszélt.
1949, a „fordulat éve” Szentmihályi életében is gyökeres változást hozott: elbocsátották a minisztériumból és kizárták a pártból. Kérésére az Egyetemi Könyvtárba helyzeték, ahol még e naptári évben megkezdte a munkát. Szabó Sándor Szentmihályi János szakmai pályájának egyik összegzésében így írt a könyvtárosi hivatás iránti elkötelezettségéről:

Mátrai László igazgató szívesen fogadta a művelt, pályakezdő munkatársat. Szentmihályi számára meghatározó volt az Egyetemi Könyvtárban töltött időszak. Elsőként az olvasószolgálati katalógus revízióját és korszerűsítését végezte el. Javasolta az állandó tájékoztató szolgálat létrehozását, az akkori gyakorlat, az alkalmi megbízások rendszere helyett. (Az olvasói kérdéseket alkalmanként más-más könyvtáros válaszolta meg). Szentmihályi ötletét Mátrai László egyetértéssel fogadta, és megbízta az új szervezeti egység megszervezésével és vezetésével. Szentmihályi tizenegy évig vezette az Egyetemi Könyvtár referensz szolgálatát, és 1978-ban is azt vallotta:

Szentmihályi visszaemlékezésében beszélt az Egyetemi Könyvtár kedvező személyi- és forrásadottságairól is. Az egyetemi hallgatók, oktatók és a kutatók magas szintű szakirodalmi ellátását kellő nyelvismerettel, forrás- és segédkönyv ismerettel rendelkező, gyors felfogású és az olvasókkal jól kommunikáló munkatársakkal együtt, korszerűen gyarapított, kitűnő segédkönyvtár segítségével végezte. A Tájékoztató Szolgálat munkatársai a segédkönyvtár használatához – a gyakorlati szempontok figyelembevételével – szakkatalógust készítettek.
Szentmihályi a bibliográfia, a tájékoztatástudomány könyvtári szakterülete mellett az Egyetemi Könyvtárban kötelezte el magát.

Munkatársaival 1954-től a felsőfokú oktatás szakirodalmi tájékoztatására tankönyvsorozatot indított Bibliográfiák az egyetemi oktatás számára címmel. E sorozatban társszerzőként Szentmihályi több segédletet is jegyzett: A Budapesti Tudományegyetem a Tanácsköztársaság idején; Thomas Mann magyarul megjelent művei és a magyar irodalom; A természettudományok történetének tanulmányozásához szükséges segédkönyvek válogatott bibliográfiája. Szabó Sándor az elméleti és gyakorlati bibliográfus szakember Szentmihályi portréját megrajzoló tanulmányában írt arról, hogy az egyetemi oktatás számára készített segédletek vezettek a Vértesy Miklóssal közösen szerkesztett Útmutató a tudományos munka magyar és nemzetközi szakirodalmához című másodfokú bibliográfia összeállításának gondolatához. Sebestyén György az Útmutatóval kapcsolatban Szentmihályi Jánosról írt nekrológjában megállapította:

A szerzők segítséget kívántak nyújtani az egyes szakterületek kutatóinak az őket érdeklő irodalom megismerésében, és a tudományterületek szempontjából átfogó, korszerű segédkönyvet adni a könyvtárosok kezébe a tájékoztatási feladatok ellátásához. A kötet bevezetőjében ismertették a bibliográfia szerkesztésének alapelveit, a válogatás szempontjait. Egy-egy szakterület megközelítéséhez és tanulmányozásához szükséges alapvető szakirodalmat regisztrálták, jórészt bibliográfiákat, és az egyes tudományterületek legjobb, legmodernebb kézikönyveit.  A válogatás egyik szempontja volt az is, hogy az adott külföldi szakirodalom megtalálható volt-e valamelyik hazai könyvtárban: 

Bizonyos esetekben a szerkesztők megszegték ezt a szabályt.

A segédkönyvben helyet kaptak szótárak, fogalomtárak, lexikonok, enciklopédiák is, követve ezzel nemzetközi, hasonló indíttatásból született másodfokú bibliográfiák Louise-Noëlle Malclès Les sources du travail bibliographique, Constance Mabel Winchell Guide to reference books szerkesztőinek gyakorlatát.
Az Útmutató… egyik recenzense, Horváth Tibor üdvözölte a szerzőknek a másodfokú bibliográfia e tágabb értelmezésének alkalmazását, széleskörű forrásanyag regisztrálását.

Kőhalmi Béla, a Magyar Könyvszemlében hasonlóan fogalmazta meg az Útmutató...  jelentőségét:

Kőhalmi Béla recenziójában néhány tudományág regisztrált forrásait tekintette át abból a szempontból, hogy az adott szakterülethez hány bibliográfiai műfajból sorolt szakirodalmat az Útmutató... és Malclès Les sources du travail bibliographique című összegzése. A számok azt mutatták, hogy a Szentmihályi–Vértesy tájékoztatási segédkönyv az egyes tudományágak forrásainak műfaji sokféleségében – ahol erre lehetősége volt – nem maradt el a kétszer olyan terjedelmű, neves francia bibliográfia mögött. Az Útmutató... szerkesztői az egyes szakterületeken belül a szakirodalom ismertetését az általános kérdésekkel foglalkozó munkákkal kezdték, ezek után következtek a részproblémákat tárgyaló források. A bibliográfia szerkesztése során Kőhalmi Béla megállapítása szerint a szerzők:

Horváth Tibor is minőségében a szerzőknek mintául szolgáló nagy külföldi összegzések Louise-Noëlle Malclès Les sources du travail bibliographique és Constance Mabel Winchell Guide to reference books című művei mellé helyezte az Útmutatót...:

A szakrendi összeállítás fejezetei élére tömör, rövid bevezetők kerültek. Horváth az Útmutató... erényeként kiemelte a tételek művelődéstörténeti adalékokat is tartalmazó, magyarázó jegyzeteit (annotáció). Jogosnak tartotta ugyan a szerzők szándékát, hogy a magyar szakirodalom teljesebben szerepeljen a bibliográfiában, de véleménye szerint ez a törekvés a tartalom minősége szempontjából heterogén összeállítást eredményezett. A színvonal egyenetlenségének magyarázata lehet, hogy a kötet összeállítói a hazai szakirodalom regisztrálásakor a gyakorlati használat mellett tudománytörténeti szempontokat is figyelembe vettek:

Szentmihályi és Vértesy hiánypótló bibliográfiája név-, cím-, és tárgymutató nélkül jelent meg, erre Horváth Tibor és Kőhalmi Béla is felhívták a figyelmet.
Szentmihályi Jánosnak gyakorlati bibliográfusi tevékenysége, tájékoztató könyvtárosi működése mellett pályája kezdetétől jelentek meg szakmai publikációi. Érdeklődése egyre inkább a bibliográfia különböző területeinek tanulmányozása felé fordult. Közleményei jelentek meg a bibliográfia elméleti és történeti kérdéseiről. Szentmihályi Jánost leginkább a bibliográfia fogalma, értelmezése, a bibliográfiai tevékenység értékelése foglalkoztatta. Kiemelten kezelte, szívügyének tekintette a hungarika bibliográfia kérdését. A Magyar Könyvszemle 1958/2. számában megjelent tanulmányában a hungarika fogalmának tisztázása mellett kijelölte a bibliográfiai feltárással kapcsolatos feladatokat is. A könyvtárosszakma változásai, a könyvtárosképzés témakörében is publikált. Fordított idegen nyelvű szakirodalmat, magyar és külföldi könyvtárszakmai munkákról írt ismertetései jelentek meg szaklapokban.

Foskett, D.[ouglas] J.[ohn]: Tájékoztató munka a könyvtárakban, ford.: Szentmihályi János, Budapest, OSZK–KMK, 1962. – Könyvtártudományi Szakkönyvtár

1953-ban felkérésre előadásokat tartott az ELTE Könyvtártudományi Tanszékén. Később helyettesítette Kőhalmi Bélát, akiről így nyilatkozott:

Kőhalmi tanszékét, nyugdíjazása után, az idős egyetemi tanár kérésére Szentmihályi János vette át 1964-ben. A bibliográfia (forrásismeret) és dokumentáció tantárgyat adta elő, amelynek oktatását az ő javaslatára és közreműködésével korszerűsítették az ELTE Könyvtártudományi Tanszékén. Széleskörű műveltsége, nyelvismerete lenyűgözte tanítványait. Szigorú tanár hírében állt, elvárta a felkészültséget.

Hazai tudományos és könyvtárszakmai szervezetek mellett, a FID, a Nemzetközi Dokumentációs Szövetség képzési bizottságának magyar tagja volt, tevékenyen részt vett a szervezet munkájában. Külföldi folyóiratokban publikált, és nemzetközi konferenciákon adott elő a tájékoztatás és oktatásának problémáiról.
1960-ban kinevezték a Könyvtártudományi és Módszertani Központ tudományos és szakkönyvtári osztályának élére. E minőségében a következő évben megszervezte az Országos Bibliográfiai Munkaértekezletet. A szakmai tanácskozás négy szekcióban (nemzeti bibliográfiai, társadalomtudományi és természettudományi szakbibliográfiai, ajánló és helyismereti bibliográfiai) folyt. Az 1961. szeptember 18. és 20. között megtartott gödöllői rendezvényen a nemzeti bibliográfiával kapcsolatos ajánlások között a Haraszthy Gyula vezetésével működött munkabizottság a külföldi hungarikumok kartotékrendszerének és a nemzeti bio-bibliográfia (személyi bibliográfia) címanyaga összeállításának fontosságát hangsúlyozta. A szakmai eseményről Szentmihályi János írt összefoglalót az OSZK Híradóban. 

Szentmihályi János (1908–1981) – Könyvtártudományi Szakkönyvtár

Sebestyén Géza és Pajkossy György hívására Szentmihályi az Országos Széchényi Könyvtárban folytatta pályafutását. 1964-ben Bélley Pállal és Windisch Évával vállalkozott a nemzeti könyvtár Várba tervezett költözése kapcsán az ottani kézikönyvtárak kialakítására, de ez a munka az építkezés elhúzódása miatt rövid időn belül aktualitását vesztette. Ezt követően Szentmihályi János munkája a hungarika bibliográfia kérdésköréhez, gyakorlati megvalósításához kapcsolódott. Ennek bibliográfiaelméleti alapjait már korábban, a Magyar Könyvszemle 1958/2. számában megjelent, A hungarica-bibliográfia néhány problémája című tanulmányában megfogalmazta.
Ebben a tanulmányában Szentmihályi János áttekintette retrospektív nemzeti jellegű bibliográfiáinkat, azt vizsgálta, hogy a szerkesztők milyen szempontokat vettek figyelembe egy-egy kiadvány hungarikaként való regisztrálásakor. Megállapította, hogy a korai hungarikabibliográfiák összeállítói, Szabó Károly, Petrik Géza, Kertbeny Károly, Ballagi Aladár, Apponyi Sándor, Kont Ignác és Gragger Róbert:

Tanulmányában fontosnak tartotta tisztázni a fogalmakat, vagyis, hogy a külföldön megjelent magyar vonatkozású művek közül melyeket tekinthetjük hungarikumnak. Szentmihályi e tanulmányában rögzítette, hogy a hungarika fogalmába a magyar vonatkozású idegen nyelvű műveket kell érteni, de azokat a magyar nyelvű kiadványokat, amelyek külföldön jelentek meg, a nemzeti bibliográfiának kell regisztrálnia. Kégli Ferenc a Könyvtári Figyelő 1998/2. számában felvázolt egy, a nemzeti bibliográfia körébe tartozó kiadványcsoport, az 1919 és 1944 között külföldön nyomtatott, magyar nyelvű kiadványok regisztrálását célzó adatbázis tervét. Közleményében utalt arra, hogy:

Szentmihályi tanulmányában sürgette a külföldön megjelent magyar nyelvű művek regisztrálását a Magyar Nemzeti Bibliográfiába, utalt a francia, német, angol nyelvű könyvészetek gyakorlatára. A hungarikadokumentációra vonatkozóan is tett ajánlásokat, például arra vonatkozóan, hogy ki tekinthető külföldön publikáló magyar szerzőnek.

Mohor Jenő a Könyvtári Figyelő 1981/2. számában megjelent cikke bevezetőjében összefoglalta a hungarikabibliográfia-készítés történetét. Az 1945 előtti időszakot (Szabó Károly, Petrik Géza, Szinnyei József, Apponyi Sándor stb. művei) „nagy egyéni teljesítmények” jellemezték. 1945 után újraindult a területi hungarikumok (Magyarország területén kiadott nyomtatványok) számbavétele a kurrens Magyar Nemzeti Bibliográfia és a Magyar Folyóiratok Repertóriuma köteteiben. A tartalmukban magyar vonatkozású művek (tartalmi hungarikum), illetve a külföldi magyar szerzők munkáinak (személyi hungarikum), a külföldön kiadott magyar nyelvű könyveknek és folyóiratoknak (nyelvi hungarikum) regisztrálása még váratott magára.

A hungarikadokumentáció létrehozásának elméleti útjelzői voltak Szentmihályi János a Magyar Könyvszemlében publikált tanulmányán kívül a magyar vonatkozású adatok gyűjtését sürgető Hankiss János cikke a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Könyvtárának Évkönyvében 1955-ben, és a már említett 1961-es Országos Bibliográfiai Munkaértekezlet ajánlásai. Nemzetközi szakmai állásfoglalás már korábban született az ún. patriotika irodalom (területi, nyelvi, személyi, tartalmi patriotikum) nemzeti irodalomhoz tartozásáról az 1957-es varsói bibliográfiai konferencián. Az 1960-as években az Országos Széchényi Könyvtárban az elvi alapozást gyakorlatban is jelentkező kísérletek követték, mert mint Haraszthy Gyula írta:

1966-ban az Országos Gyarapodási Jegyzék egy száma hungarikamelléklettel jelent meg, de ez a megoldás nem bizonyult tartósnak. 1970-ben a 3. Országos Könyvtárügyi Konferencián fontos megoldandó feladatként határozták meg a kurrens hungarikairodalom regisztrálását.
Szentmihályi János 1958-as elméleti alapvetése után Szentmihályi lehetőséget kapott arra, hogy a hungarikabibliográfia elindításában, szerkesztésében a gyakorlatban részese legyen e fontos szakmai vállalkozásnak. Sebestyén Géza, az Országos Széchényi Könyvtár akkori főigazgató-helyettese támogatta Szentmihályi János tervezetét, és a Magyar Folyóiratok Repertóriuma mellékleteként megindította a Hungarica Külföldi Folyóiratszemlét, amely 1970-ben egy próbaszámmal jelentkezett. A válogató jellegű, időszaki kiadványok közleményeit összegző hungarikabibliográfia 1971-től kezdődően negyedévenként jelent meg Szentmihályi János szerkesztésében. A Hungarica Külföldi Folyóiratszemle külföldön megjelent folyóiratok magyar vonatkozású tartalmairól tájékoztatott, így a magyar szerzők külföldön, idegen nyelven megjelent magyar vonatkozású tanulmányait, és a külföldön napvilágot látott, magyar vonatkozású művek könyvismertetéseit is regisztrálta. Hiányzott azonban a külföldön kiadott magyar vonatkozású könyvek, és a magyar szerzők idegen nyelven kiadott köteteinek összegzése, a könyvek hungarikabibliográfiája. Ezért 1977-től e dokumentumtípust is regisztrálta a negyedéves kiadvány, amely ezután Hungarika Irodalmi Szemle címmel jelent meg 1989-ig. A bibliográfia Szentmihályi haláláig az ő szerkesztésében, Horváthné Szerb Judit társszerkesztésével jelent meg. A hungarikadokumentáció kiegészült a Külföldi Magyar Nyelvű Folyóiratok repertóriumával, amely szintén negyedéves lapként 1972-től jelent meg rendszeresen, és átvette a Hungarica Külföldi Folyóiratszemle magyar nyelvű anyagát. 1977-ben indult útjára a Hungarika Irodalmi Szemle „párjaként” az Orvos Mária szerkesztésében megjelent Külföldi Magyar Nyelvű Kiadványok, amely a magyar nyelvű hungarikakönyvek bibliográfiája volt.

Szentmihályi János időskori fényképe – Könyvtártudományi Szakkönyvtár

Szabó Sándor Szentmihályi kiemelkedő pályája legjelentősebb teljesítményeként értékelte a hungarikakutatásban elért eredményeit. Kanditátusi értekezését is ebben a témakörben írta A magyar és magyar vonatkozású irodalom regisztrálásának motívumai címmel 1973-ban.
Kégli Ferenc így jellemezte Szentmihályi Jánost az embert, és a szakembert: 

A cím idézetének forrása: Szakom: tájékoztatás, bibliográfia, dokumentáció: beszélgetés Szentmihályi Jánossal. [Riporter] Vértesy Miklós. In. Könyvtáros, 28. évf., 1. sz. (1978), 19.

Felhasznált irodalom:

• Bényei Miklós: Szentmihályi János pályájának debreceni szakasza. In. Szentmihályi János-emlékkötet, szerk.: Nagy Anikó, Budapest, Osiris, (Nemzeti Téka), 2000, 13–19. (Elektronikus változat, lapszámozása eltér a nyomtatott változattól)
• Haraszthy Gyula: A magyar nemzeti bibliográfia rendszere. In. Könyvtáros, 16. évf., 5. sz. (1966), 287–288. 
• Horváth Tibor: Szentmihályi János–Vértesy Miklós: Útmutató a tudományos munka magyar és nemzetközi szakirodalmához In. Könyvtáros, 13. évf., 11. sz. (1963), 693–694.
• Szentmihályi János bevezetője. III–IV. In. Hungarica Külföldi Folyóiratszemle. A Magyar Folyóiratok Repertóriuma negyedéves melléklete, 1971. 1. évfolyam, 1–2. füzet, szerk.: Szentmihályi János, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1971.
• Kégli Ferenc: Szentmihályi János nyomdokain. Az 1919-1944 között külföldön nyomtatott magyar nyelvű könyvek bibliográfiai adatbázisának programja. In. Könyvtári Figyelő, 8. évf., 2. sz. (1998), 244–250.
• Kovács Katalin: Szentmihályi János (1908–1981) (Kézirat) 1–3.
• Kőhalmi Béla: Szentmihályi János–Vértesy Miklós: Útmutató a tudományos munka magyar és nemzetközi szakirodalmához. In. Magyar Könyvszemle, 80. évf. 1. sz. (1964), 102–103.
• Mohor Jenő: Kérdőjelek a külföldi hungarika-irodalom kurrens bibliográfiai feltárása körül. In. Könyvtári Figyelő, 27. évf., 2. sz. (1981), 101–109.
• Nagy Anikó-Jávori Ferencné: Szentmihályi János-bibliográfia. In. Szentmihályi János-emlékkötet, szerk.: Nagy Anikó, Budapest, Osiris (Nemzeti Téka), 2000, 45–75. (Elektronikus változat, lapszámozása eltér a nyomtatott változattól)
• Sebestyén György: Szentmihályi János pályaképe. In. Szentmihályi János-emlékkötet, szerk.: Nagy Anikó, Budapest, Osiris (Nemzeti Téka), 2000, 10–12. (Elektronikus változat, lapszámozása eltér a nyomtatott változattól)
• Szabó Sándor: Szentmihályi János (1908–1981). In. Magyar Könyvszemle, 98. évf., 3. sz. (1982), 278.
• Szabó Sándor: Szentmihályi János a bibliográfia elméletéről és metodikájáról. In. Könyvtári Figyelő, 44. évf., 2. sz. (1998), 239–243.
• Szakom: tájékoztatás, bibliográfia, dokumentáció. Beszélgetés Szentmihályi Jánossal. [Riporter] Vértesy Miklós. In. Könyvtáros, 28. évf. 1. sz. (1978), 19–22.
• Szentmihályi János: A hungarica-bibliográfia néhány problémája. In. Magyar Könyvszemle, 74. évf. 2. sz. (1958), 109–117.
• Szentmihályi János: Az Országos Bibliográfiai Munkaértekezlet előkészületeiről. In. OSZK Híradó, 4. évf., 7/8. sz. (1961), 171–172.
• Szentmihályi János: Az Országos Bibliográfiai Munkaértekezlet után. In. OSZK Híradó, 4. évf., 9/10. sz. (1961), 197–199.
• Szentmihályi János-emlékkötet, szerk.: Nagy Anikó, Budapest, Osiris, (Nemzeti Téka), 2000. (Elektronikus változat, lapszámozása eltér a nyomtatott változattól.)
• Bevezetés. In. Szentmihályi János–Vértesy Miklós: Útmutató a tudományos munka magyar és nemzetközi szakirodalmához, Budapest, Gondolat, 1963, 3–7.

A témában készült szakdolgozatok bibliográfiái:

• Ercsényi Diána: Szentmihályi János és életműve. (Szakdolgozat), Eger, Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola, 1999, 46–48.
• Hanus Diána: Szentmihályi János munkássága. (Szakdolgozat), Budapest, ELTE BTK IKI, 2007, 35–36.
• Némethné Varga Ibolya: Szentmihályi János (1908–1981) (Szakdolgozat), Budapest, ELTE BTK IKI, 2006, 48–51.
• Szeberin Krisztina Katalin: Szentmihályi János munkássága. Szentmihályi János bibliográfiával kapcsolatos kutatásai és a könyvtárosképzés fejlesztése érdekében végzett munkája, Budapest, ELTE BTK, IKI, 2007, 30.

Borvölgyi Györgyi (Könyvtártudományi Szakkönyvtár)

Gombocz István (1921–1973), könyvtárunk kiváló és megbecsült munkatársa, a hazai és nemzetközi könyvtáros élet neves képviselője ma lenne száz éves. A nemzeti könyvtárban ma már aligha akadhat aktív munkatárs, aki emlékezne Gombocz munkásságára és személyiségére, így röviden visszatekintünk bő két évtizedes sokoldalú tevékenységére.

Gombocz István. In. Haraszthy Gyula: Gombocz István 1921–1973. In. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1970–1971, Budapest, OSZK, 25. – Elektronikus Periodika Archívum

Nagy hírű, dunántúli eredetű tudós család sarjaként a nemzetközi jogi s azon belül a diplomáciai pályára készült. Ezt az ígéretes és kezdeti sikerekben bővelkedő pályát azonban az 1948-as kommunista hatalomátvétel hamarosan derékba törte. Így került végül Gombocz 1951-ben az OSZK-ba, ahol a kezdetektől fogva nagy sikerrel kamatoztatta nyelvtudását és diplomáciai tapasztalatait. A Pollack Mihály téri épületben létrehozott Nemzetközi Csereosztály hatékony vezetőjeként fáradhatatlanul vitte előre az országok közti könyvtári tapasztalatcsere és kultúrdiplomácia ügyét. Dacolva az egyetemes magyarság ügye iránt többnyire közömbös, időnként pedig nyíltan ellenséges hivatalos pártállami politikával, különös gondja volt a határokon túli elnyomott magyar kisebbségek támogatására, könyvkiadványokkal való ellátására.

Az ötvenes évek végétől egyre aktívabban vett részt a nemzetközi könyvtáros életben. Az utazási korlátozások fokozatos lazításának köszönhetően először a szocialista országokat járhatta be, hogy megismerkedhessen az ottani nemzeti könyvtárak működésével, s bővíthesse az OSZK nemzetközi kapcsolatait. Idővel pedig a szakma vezető szervezete, vagyis az IFLA Európa-szerte rendezett éves konferenciáira is rendszeresen eljutott. Fellépésének, nyelvtudásának és tárgyalási készségének köszönhetően hamarosan vezető tisztségekbe, többek közt az IFLA kiadványcserével foglalkozó bizottságának élére is megválasztották. Külföldi családi útjai során is mindig időt szakított szakmai kapcsolatainak ápolására a Felvidéktől Nagy-Britanniáig, Erdélytől Hollandiáig, Prágától Kelet-Berlinig, valamint a Majna melletti Frankfurtig.
Mindemellett tevékeny részt vállalt a Magyar UNESCO Bizottság munkájában, s évente összeállította a neves kulturális szervezet és hazánk kapcsolatait érintő munkák bibliográfiáját. Könyvtártudományi szakértelméről, széles látóköréről közel száz publikációja tanúskodik.
Hazai és nemzetközi karrierjének az 1973-ban, közvetlenül főosztályvezetői kinevezése előtt bekövetkezett szívinfarktusa vetett váratlan véget. Nagy álma, vagyis egy tartós, több évre szóló külföldi kiküldetés így nem valósulhatott meg. Ám meggyőződésünk, hogy az évek múltával, a politikai helyzet enyhülésével e célját is elérte volna, öregbítve a magyar könyvtáros társadalom és hazánk jó hírét. Emlékére az Ohio állambeli Kent State Universityn fiatal magyar könyvtárosok részére ösztöndíjat alapítottak. A Studies in the International Exchange of Publications című, 1981-ben megjelent kiadványt (Hága 1981) pedig emlékének szentelték.

Studies in the International Exchange of Publications. Ed.: Peter Genzel. IFLA Publications no. 18. New York, K. G. Saur Publishing, 1981. A kép forrása: De Gruyter Foundation

Gombocz Istvánra, születésének századik évfordulóján, mint sokoldalúan képzett, rendkívüli munkabírással, ítélőképességgel  és szervezőkészséggel megáldott tudós könyvtárosra, szenvedélyes utazóra és mindenekelőtt az OSZK ügyét szívvel-lélekkel képviselő kultúrdiplomatára emlékezünk.

Köszönjük ifj. Gombocz Istvánnak összeállításunkhoz nyújtott segítségét.

Irodalom:

• Haraszthy Gyula: Gombocz István 1921–1973. In. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1970–1971, Budapest, OSZK, 25–27.
• Gombocz Istvánné: Gombocz István irodalmi munkássága. In. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1970–1971, Budapest, OSZK, 29–36.
• Haraszthy Gyula: Gombocz István pályaképe. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1982–1983, Budapest, OSZK, 7–11.
• Somkuti Gabriella: Gombocz István emlékülés. In. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 31. évf., 1–2. sz. (1984), 44.

Szerk.: M. J.

A jogörökösök hozzájárulásának köszönhetően Babits Mihály hagyatékából immár Dienes Pál, Valéria és Gedeon összesen mintegy hetven levele is elolvasható legújabb digitális szolgáltatásunkban, a COPIA. Digitalizált Kéziratok adatbázisban.

Az otthonról is elérhető digitális tárban hosszabb távon leveleket, levelezéseket, kora újkori és újkori kötetes kéziratokat, önálló vers-, tanulmány- és regénykéziratokat, valamint analektákat (egyedi, nem levéltípusú dokumentumokat) szolgáltatunk.

A tokaji-debreceni eredetű Dienes család tagjaitól mintegy hetven levél található Babits Mihály és Török Sophie hagyatékában. A Dienes testvérek közül többen figyelemreméltó tudományos pályát futottak be, közülük is kimagaslóan jelentős matematikusként tartja számon a tudománytörténet Dienes Pált, aki rövid ideig Babits tanártársa volt a budapesti tisztviselőtelepi főgimnáziumban.

Ám a Babitsékhoz mindvégig legközelebb álló családtaghoz, Dienes Valériához, Pál feleségéhez korábbi kapcsolat fűzte. Geiger Valéria, Geiger Gyula ügyvéd lánya, Babits távoli oldalági rokona Szekszárdon született és a Babitsékétól nem messze fekvő házukban gyerekeskedett. A rendkívül sokoldalú, matematikát, filozófiát, zenét, majd később mozgásművészetet tanuló lány filozófiai tanulmányai és Henri Bergson felfedezése kapcsán került újra kapcsolatba Babitscsal, aki 1908–1909-ben fogarasi tanárként találkozott Bergson filozófiájával, és 1910 nyarán hosszú ismertetést közölt róla a Nyugatban.

Babits Mihály, Török Sophie és Dienes Kató, Dienes Pál húga Babitsék esztergomi kertjében – Kézirattár, Fond III/2257/39.

A Párizsban tartózkodó és a filozófus óráit látogató Valéria kivonatosan összefoglalta a Babits-tanulmányt Bergsonnak, a professzor pedig abszolút lényeglátónak értékelte a hallottakat. A Dienes házaspár a ’10-es évek végén elvált. Pál Angliában folytatta tudományos, oktatói munkáját, és ezt követően kapcsolata ténylegesen megszűnt Babitsékkal, Valéria viszont 1923-ban hazatért, s alkotóként, tanárként egyre erősebben a mozdulatművészet és különösen a szakralitással összefonódó mozdulatművészet felé fordult. Budapesten működő orkesztikai iskolájába Babitsék is beíratták kislányukat, Ildikót.
Két különleges levelet választottunk a gyűjteményből: Babits Mihály képeslapját húgához, Babits Angyalhoz (1886–1932), valamint Dienes Valéria levelét Babits Ildikóhoz és Török Sophie-hoz.

Babits Mihály levele, húgához, Babits Angyalhoz, Rákospalota, 1912. március 22. A lap képes oldalán a budapesti Gambrinus étteremben készült felvétel: Komjáthy Aladár, Dienes Pál és Babits Mihály – Kézirattár, Fond III/51/2. A kép forrása: COPIA. Digitalizált Kéziratok

• 
• 

Babits Mihály személyi irathagyatéka a 20. századi magyar irodalom legnagyobb kompakt alkotói, irodalomtörténeti forrásanyaga. Nemcsak a költő, esszé- és regényíró műveinek alkotási folyamatáról őriz alapvető kéziratokat, hanem kiemelkedően fontos a Nyugat folyóirat és a Baumgarten Alapítvány története szempontjából is.

Gyermekcsoport Dienes Valéria orkesztikai iskolájából. Az álló sorban balról az első Babits Ildikó – Kézirattár, Fond III/2289/87.

A Fotótér, a Földabrosz, a Plakáttár, a Régi Ritka és a Hangtár után új generációs digitális tartalomszolgáltatásaink sorában üdvözölhetjük Kézirattárunk irodalomtörténeti forrásanyagait is a 19–20. századi magyar irodalom legnagyobb alkotóitól. 

Földesi Ferenc – Tóth Péter