A fejedelmi esküvők és házasságok máig izgalomba hozzák még a demokratizálódott népeket is, pedig ezek egyre inkább magánéleti – ad absurdum szerelmi – döntések, és a politika egyre kevesebb befolyással van rájuk. Az, hogy az így létrejövő házasságok hogyan formálják a politikát és a közbeszédet, más lapra tartozik. Az 1500-as évek elején viszont az ifjú Jagelló Lajos és Habsburg Mária házasságkötése még sokkal inkább két uralkodócsalád politikai szövetségének jelképe volt, mint két ember szerelmének megünneplése és összetartozásának egyházi megáldása. Ez különösen akkor érthető meg jól, ha ötszáz évnél is mélyebbre merülünk a múltba, abba a korba, amikor a házasulandó felek még csak huncut gondolatok sem voltak.
A középkori Európa jelentős középhatalmára, a Magyar Királyságra az Árpád-ház kihalása óta kapzsi szemekkel néztek az olyan befolyásos európai uralkodóházak is, mint az Anjouk, a Luxemburg-ház, majd a Jagellók és természetesen a Habsburgok. A területileg egységes középkori állam Hunyadi Mátyás uralkodása alatt még utoljára büszkélkedhetett nemzeti királlyal, ám az Igazságos halála (1490) utáni trónviszályokban már csak az országon kívül álló erők léptek fel a siker reális esélyével.
A Habsburgok már Mátyással megegyeztek arról, hogy ők öröklik a magyar trónt, ha a király törvényes örökös nélkül hal meg (Bécsújhely, 1463), erre alapozva lépett fel 1490-ben Miksa római király, egyúttal osztrák főherceg és burgund herceg a trónigénnyel. Viszont a magyar nemesség nagy része a lengyel uralkodóházból származó Jagelló Ulászló cseh királyt támogatta, aki végül komoly pénzösszeg és a Mátyás osztrák hódításairól való lemondás árán megszerezte a királyságot, ám továbbra is azzal a feltétellel, hogy törvényes örökös híján a Habsburgokra hagyja a trónt (Pozsony, 1491).
Ulászlónak azonban több gyermeke is született, Anna 1503-ban, majd Lajos 1506-ban. Mivel így a két uralkodóház patthelyzetbe került, és a déli török veszély is egyre inkább közös fellépést sürgetett, 1506-ban rivalizálás helyett a szövetség mellett döntöttek, és kölcsönös örökösödési, majd házassági szerződéseket kötöttek. Mivel 1515-re nyilvánvaló lett, hogy Ulászló és Miksa is kormányzásra alkalmas utódot támasztottak, a szövetséget erősebb alapokra helyezték, az egyik német-római császári unoka (Károly vagy Ferdinánd) Anna magyar királylány kezét, a magyar trónörökös pedig Habsburg Máriáét kapta meg (Bécs, 1515. július 22.). Ekkor megtörténtek a formális házasságkötések is, mai szem számára meglehetősen bizarr módon: Lajos és Mária kilenc, illetve tíz évesen állt az oltár elé, az ugyancsak tíz esztendős Jagelló Anna pedig az ekkor 56 éves Miksa császárral, aki később kijelölendő unokája nevében mondta ki az igent, amely ebben a pillanatban talán számára volt a legboldogítóbb – szigorúan politikai szempontból. (Jagelló Anna férje végül I. Ferdinánd lett, akivel a korban ritka módon harmonikus, szerelmi házasságban éltek.)
Az eseménysorról, amelyen az érintett családok uralkodói rangú tagjai mind részt vettek – I. Miksa német-római császár, II. Ulászló és fia II. Lajos magyar és cseh királyok, valamint Ulászló öccse, I. Zsigmond lengyel király – több beszámoló is sajtó alá került, hogy híre és a részletei a szélesebb közönséghez is eljuthassanak.
Az egyiket, amelyből könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tára három példányt is őriz, Johannes Cuspinianus humanista, császári diplomata és bécsi egyetemi tanár állította össze, amely nyilvánosan elérhető az interneten. Cuspinianus emlékirata a Dózsa-féle parasztfelkelés összefoglalásával kezdődik, majd a három uralkodó találkozóját ismerteti. A nem mindennapi esemény fényét olyan kísérőprogramok is emelték, mint a lóverseny Pozsonyban, lovas akrobata-bemutatók, zenés előadások és táncmulatságok. A bécsi vadasparkban pedig a királyi sarjak – Lajos, Anna és Mária – vadászaton vettek részt, ahol elejtettek egy dámvadat és egy szarvasünőt, ezeket pedig Lajos apjának, Ulászlónak ajánlotta fel.
Minderről egy másik könyvritkaság is beszámol, amely csak egy példányban van a birtokunkban, Apponyi Sándor gyűjteményének részeként. Ebben a német nyelvű kiadványban az ismeretlen szerző különös figyelmet szentelt a kongresszusra érkező uralkodók bevonulásának és kíséretének: több mint két oldalon sorolja fel a menet tagjait.
Minden egyes Darnach és Item kezdetű bekezdés a felvonuláson résztvevő személyeket, csoportokat jelöl. A pompázatos menet második felében haladt a lengyel király (Darnach der Koenig von Pollandt…), mögötte pedig a császár Ulászló magyar királlyal az oldalán (Darnach K[aiserliche] M[ajestät] … neben jm Koenig vo[n] Huengern…).

Newe Zeytung: wie unnd welcher Gestalt Keyserliche Maiestat mit sampt den Königen von Hungern und Polen am Sechzehenden Tag Julii Tausent Fünfhundert fünfzehene zu Wien eingeriten ist und sich aldo verloufen hat, Nürnberg, Friedrich Peypus, 1515. a4v–a5r. Jelzet: App. H. 2524 – Régi Nyomtatványok Tára

Ezeknek a kezdetleges médiumoknak, a röplapoknak a megjelenésével egyszerre próbálták az olvasóközönség igényeit kielégíteni, és az analfabéta tömegeket is tájékoztatni különböző illusztrációk segítségével. Az aprólékos rézmetszetek elterjedése előtt a kezdetlegesebb – ám gyakran nem kevésbé művészi – fametszetek szolgáltak a képi információ közvetítésére. Mindkét röplap kiadója I. Miksa fametszett, császári címerét helyezte el a címoldalon, ezzel is utalva arra, hogy uruk, a császár szempontjából fontos eseményről tudósítanak.
Cuspinianus latin nyelvű, így nemzetközi olvasókra is számot tartó művére részletesen kidolgozott császári címer került, (kétfejű sas, mellén a Habsburg-családi azaz osztrák főhercegi, illetve a burgund hercegi címer elemeit tartalmazó hasított pajzzsal), rajta a császári koronával, alatta az ugyancsak burgundiai alapítású, de 1477 óta a Habsburg-dinasztia családi rendjének számító Aranygyapjas-rend jelvényével; ezeken kívül fentről lefelé, balról jobbra látható az Osztrák Főhercegség, Stájerország, Karintia és a Krajnai Hercegség címere:

Röpl. 21/1. péld. – Régi Nyomtatványok Tára

A német nyelvterületen (Nürnbergben) készült röplap kiadója a nyelvválasztással csak a helyi, délnémet olvasóközönséget célozta meg, és egyszerűbb, csak I. Miksa császári címerét szerepeltette a címlapon arany mezőben lebegő fekete kétfejű sas, mellén a Habsburg-családi címerrel:

Newe Zeytung: wie unnd welcher Gestalt Keyserliche Maiestat mit sampt den Königen von Hungern und Polen am Sechzehenden Tag Julii Tausent Fünfhundert fünfzehene zu Wien eingeriten ist und sich aldo verloufen hat, Nürnberg, Friedrich Peypus, 1515. a1r. Jelzet: App. H. 2524 – Régi Nyomtatványok Tára

A királytalálkozótól még persze hosszú út vezetett II. Lajos és Mária házasságának gyakorlati megvalósulásáig, az ara 1521 nyaráig nem is járt Magyarországon. Királynévá ez év december 4-én koronázták, majd 1522. január 13-án, éppen ötszáz évvel a mai nap előtt, az esküvői ünnepségre, lényegében egy lakodalomra is sor került Budán. Sajnos az eseményről kevés forrás áll a rendelkezésünkre, azonban egy sajátos levélről érdemes szót ejtenünk. II. Lajos ugyanis, amint barátok közt, inter amicos, szokás, 1521. december 20-án kelt díszes kivitelű, pergamenre készült meghívóval a velencei dózsét is invitálta a lakodalomra. A Buda–Velence út megtétele ekkoriban a futárok bő két hetét vette igénybe, a levélben pedig szerepel az esküvő időpontja is, a következő január 13-a. Kicsit utánaszámolva nyilvánvaló, hogy a dózse akkor se ért volna időben az esküvőre, ha a budai követe, Lorenzo Orio azonnal értesíti a meghívásról. Persze a dózse megjelenésére való reális igényről nem volt szó, mindenki tudta, hogy az államfő személyesen nem fog eljönni, ezért a követ sem sietett a levél továbbításával, csak 1522. január 3-án küldte el azt rendes jelentésével együtt a lagúnák városába. A meghívóból magából ugyanez tükröződik vissza, hiszen II. Lajos titkára eleve úgy fogalmazott, hogy a dózse követe útján képviseltesse magát:

Sajnos a velencei középkori levéltár nagy része tűzvész áldozata lett, de a 16. század elején élt a városban egy grafomán történetíró, Marin Sanudo, aki lemásolta a levelet naplójába és ő jegyezte fel azt is, hogy pergamenre írták.
Mivel a velencei krónikás a városköztársaságba érkező jelentéseket, diplomáciai iratokat és leveleket többnyire tartalmi kivonatban rögzítette, és csupán néhány esetben, a legfontosabbakkal tett kivételt, II. Lajos meghívójának teljes szövegű lejegyzése mutatja e levél reprezentatív fontosságát. Ugyanerre mutatnak a levél ismertetésének körülményei. Ugyancsak Sanudo naplójából ismert, hogy a magyar király meghívója január 27-én, tehát két héttel az esküvő után érkezett meg Velencébe, ahol a Budán állomásozó velencei követ jelentéseivel együtt felolvasták a Nagytanácsban és a Szenátusban is. Ez jelzi, hogy a szövetséges magyar király esküvője olyan jelentőségű történés volt, amely joggal érdekelte a velencei patríciusok széles körét – akik a törvényhozó Nagytanácsban foglaltak helyet –, továbbá a politikai vezetés csúcsát is, akik a dózse végrehajtási, törvényhozási tanácsadó testületét, a Szenátust alkották.
Azonban mind a meghívó szövegéből, mint Sanudónak az ezzel egyidejűleg befutott követjelentésről készült kivonatából nyilvánvaló, hogy a háborús események, az oszmán hódítás sötét árnya elnyomta a lakodalom fényét, Orio követ leginkább a törökveszéllyel foglalkozik jelentésében. Ez érthető is, hiszen alig fél éve, augusztus 29-én vették be Nándorfehérvárat a törökök, a Duna déli szakaszának befagytával pedig aggódtak Budán – a jelentés szerint –, hogy a törököknek lehetőségük nyílik átcsapni a magyar területekre. (Marin Sanudo: I diarii, vol. XXXII, s.a.r.: Nicolò Barozzi, Guglielmo Berchet, Federico Stefani, Venezia, Visentini, 1892, col. 418.) De ez már egy másik történet...

Felhasznált irodalom:

• Habsburg Mária, Mohács özvegye, szerk.: Réthelyi Orsolya, F. Romhányi Beatrix, Spekner Enikő, Végh András, Budapest, Budapesti Történeti Múzeum, 2005.
• Marin Sanudo: I diarii, vol. XXXII, s.a.r.: Nicolò Barozzi, Guglielmo Berchet, Federico Stefani, Venezia, Visentini, 1892.
• Enikő Spekner: Die Geschichte der habsburgisch-jagiellonischen Heiratsverträge im Spiegel der Quellen, in: Maria von Ungarn. (1505–1558). Eine Renaissancefürstin, szerk.: Martina Fuchs, Orsolya Réthelyi, Münster, Aschendorff Verlag, 2007. 91–102. (Geschichte in der Epoche Karls V., 8.)

Szovák Márton (Régi Nyomtatványok Tára)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A hetvenkettedik részben Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Weinwurm Mátyás és fiai fényképészeti tevékenységének bemutatását folytatja.

A legjobbak a portréfényképezés mellett a szakma legkülönlegesebb és legnehezebb területeit is meghódították. A város- és tájfényképezéssel, a műtárgyak és műemlékek felvételével és sokszorosításával is foglalkozó szakfényképészeknek köszönhetjük a műtermek negyedik, ipari tevékenységet végző típusát. Sokszorosító helyiségekkel ellátott, saját és idegen fényképek, grafikák, képeslapok és egyéb papírneműk nyomtatásával foglalkozó műintézetek jöttek létre; ilyet üzemeltett Weinwurm Antal és később az ő fiai is.
A nemzeti bibiliotéka Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárának gyűjteményében található néhány Weinwurm által készített képeslap is.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Gyakran örökítette meg a századfordulós városok fejlődését, köztük Budapest metropolisszá fejlődését is. Megörökítette a régi belváros bontását is. Szerepeljen itt két példa.
A Vasárnapi Ujságban jelent meg 1895-ben egy fénykép a Károly körút és a Kossuth Lajos utca sarkán (ma Astoria) található épületekről, amelyen látható az éppen elbontásra kerülő régi épület.

A Budapesti belváros építkezéseiből. Új épületek a Károly-körút és Kossuth-utcza sarkán. In: Vasárnapi Ujság, 42. évf., 32. sz. (1895. augusztus 11.), 521. – Elektronikus Periodika Archívum

Szintén e napilap közölte fényképét Petz Samu műépítész által tervezett Buda első református templomáról (Szilágyi Dezső tér).

A budai új református templom. In: Vasárnapi Ujság, 43. évf., 14. sz. (1896. április 4.), 219. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Weinwurm munkásságának köszönhetően maradt fenn illusztráció az augusztus 20-i körmenetről. A Vasárnapi Ujság így számol be a körmenetről:

A Szent-István-napi körmenet Buda várában. In: Vasárnapi Ujság, 42. évf., 34. sz. (1895. augusztus 25.), 561. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

1896 októberében jelentős eseményről cikkeztek a napilapok, elkészült ugyanis Budapest második hídja, a Ferenc József híd (mai Szabadság híd). A Vasárnapi Ujság két számában is jelent meg Weinwurm-fénykép az újonnan, Feketeházy János hídépítő tervei alapján elkészült monumentális alkotásról.

• 
• 

1897-ben Weinwurm Antal az Iparművészeti Múzeum harmadik emeletén akart létrehozni egy olyan nagyszabású műtermet, ahol különböző sokszorosítási technikákkal is foglalkozhatott volna a fényképezés mellett. Az építkezés érdekessége, hogy a műterem vasból készült fedélszékének költségét elfelejtették beépíteni a kiadások közé. Az Országos Iparművészeti Múzeum és Iskola Építési Bizottsága pótlólag 5000 forint sürgős átalányösszeget kért ezeknek a munkálatoknak az elvégzésére, és az összeg kamatainak fedezetét Weinwurm műterembérleti díjába (évi 1200 Ft) akarták beépíteni. A műteremhelyiség bérleti jogát végül nem ő kapta meg, amit minden bizonnyal veszteségnek könyvelt el a fotográfus. Tervezett műterme 416,36 négyzetméteres alapterülettel épült volna föl, egy rendkívül impozáns és szép épületben.
1897. január 3-án az Ország-Világ című lapban a folyóirat kiadóhivatalának munkatársairól érdekes felvétel jelent meg.

Így küldjük postára hetenkint az Ország-Világot. In: Ország-Világ. 18. évf., 1. sz. (1897. január 3.), 14. – Törzsgyűjtemény

Weinwurm járt bent az 1897-ben újonnan megnyílt, Petz Samu műépítész tervei alapján készült Központi Vásárcsarnokban. Az akkor átadott Ferenc József híd szomszédságában épített vásárcsarnok mozgalmas életéből Weinwurm a sajtóban megjelent fényképe a halárusító részt ábrázolja.

A halárusító helyek a Központi Vásárcsarnokban a király látogatásakor. In: Vasárnapi Ujság, 44. évf., 23. sz. (1897. június 6.), 369. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Weinwurm Mátyás 1897 hunyt el. Gyászjelentését könyvtárunk gyászjelentés-gyűjteménye őrzi. Érdekes, hogy a sajtóban szereplő képek mind Antal neve alatt vannak jegyezve, édesapja, Mátyás munkái saját néven nem szerepelnek sehol, feltehetően a háttérben, a fiai mellett munkálkodhatott. Az 1870-es években Mátyás zömmel portrékat készített – Weinwurm és Fia, Fiai verzójú portréfelvételek maradtak ránk. Városképeket az 1870-es évek közepétől Weinwurm Testvérek néven adtak ki, már a fiai.

• 
• 

A nemzeti könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára őrzi a Minták Weinwurm Antal Fényképészeti és Cinkográfiai Sokszorosító Műintézetéből című díszes szecessziós albumot. (1901 körül) A bevezetőből kiderül, hogy a művész üzleti megrendelésre vállalja horgany, sárga- és vörösréz klisék előállítását is, különös figyelmet fordítva a háromszínű autotypia módszerére, melyet Weinwurm honosított meg hazánkban.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

1899 novemberében avatták fel az új Országos Tiszti Kaszinó épületét, melyről az Ország-Világ számolt be. A Váci utcában található helyszín a második világháborúig szolgálta a tiszti állomány művelődését és helyet adott a társasági eseményeknek is.

• 
• 

Weinwurm jóvoltából maradt fent kép a Városház téri régi városháza tornyos épületéről, valamint megörökítette az utolsó tanácsülést is az 1900-ban lebontott régi épületben. A Vasárnapi Ujságban szerepelnek Weinwurm fényképei a Steindl Imre által tervezett új városháza közgyűlési terméről és a lépcsőházról is.

• 
• 
• 
• 

 Számos neves fotográfus mellett részt vett a Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár alapításának 100. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen is. A jubileumról készített képei a Vasárnapi Ujság és az Ország-Világ folyóirat cikkeit is illusztrálták.

• 
• 

1902-ben Budapesten rendezték meg a Szállodások és Vendéglősök Nemzetközi Kongresszusát. A Szállodások Nemzetközi Egyesületének eseményétől várták az idegenforgalom növekedését is. Az újságcikkek szerint pazar ünnepi díszbe öltözött Glück Frigyes (1858–1931) Pannónia szállodája, valamint a Drechsler-féle kávéház és több étterem is az Andrássy úton. Az Ország-Világ folyóiratban publikálták Weinwurm kliséjét az eseményen részt vett tagokról.

Szállodások és vendéglősök budapesti nemzetközi kongresszusának tagjai. In: Ország-Világ, 23. évf., 40. sz. (1902. október 5.), 800. – Törzsgyűjtemény

1903-ban dokumentálta az újonnan épült Erzsébet hidat is. A négy és fél év alatt elkészült hidat október 10-én délelőtt nagy ünnepség keretében avatták fel. A megnyitás alkalmával éjfélig ingyen lehetett átmenni, akkor még ugyanis a Pestről Budára iparkodóknak hídpénzt kellett fizetniük.

Az október 10-én felavatott Eskü-téri Erzsébet-híd. In: Ország-Világ, 21. évf., 41. sz. (1903. október 11.), 813. – Törzsgyűjtemény

1904-ben nagyszabású csoportképet készített a III. Nemzetközi Tűzoltó Kongresszus tagjairól. Az esemény célja az volt, hogy hazánk tűzrendészetét megismerjék minél többen, külföldön is. A kongresszus fővédnöke Habsburg-Lotharingiai József Ágost (1872–1962) királyi főherceg volt. Weinwurm a kongresszus tagjait a királyi Várkertben örökítette meg.

A budapesti nemzetközi tűzoltó kongresszus tagjai a budai királyi várkertben. In: Ország-Világ, 25. évf., 35. sz. (1904. augusztus 28.), 696. – Törzsgyűjtemény

Megörökítette Jókai Mór 1904-ben zajlott nagyszabású temetési körmenetét. Dokumentálta a halottaskocsit, valamint készített klisét Somló Sándor (1859–1916), a Nemzeti Színház igazgatójának ünnepi beszédét hallgató tömegről, továbbá a Magyar Nemzeti Múzeumnál gyülekező népről is.

• 
• 
• 
• 

1906-ban dokumentálta II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona és Rákóczi József, Thököly Imre hamvainak hazahozatalát is és a díszmenetet Budapesten. A díszmenet után Rákóczit és társait a Szent István-bazilikában, Thökölyt a Deák téri templomban ravatalozták fel. Az ünnepi menet után másnap, október 29-én szállították át a hamvakat Kassára és Késmárkra.

• 
• 
• 

 Az 1906-ban megrendezett milánói világkiállítás magyar csarnoka, pavilonja, a kiállítás többi részével együtt a megnyitás után egy hónappal teljesen leégett. A tűzeset előtt Weinwurm Antal a helyszínen megörökítette a kiállított műtárgyakat, mint például Simai Imre szobrász munkáit, illetve a berendezett enteriőröket is.

• 
• 

A Károly utcai műterem mindvégig fennmaradt a mai Bárczy István utcában. A Károly utcát 1913-ban nevezték át Kammermayer utcává. A műterem és műhely itt működött később is. A műtermet és műhelyt a cégbírósági iratok szerint 1911-ben jegyezték be mint fényképezési és horganyedzési üzletet a Kamermayer Károly utca 5. szám alatt.
Weinwurm Antal 73 évesen, 1918. július 9-én hunyt el a Ráday utca 40. szám alatt. A Központi Értesítő tudósítása szerint 1925. június 4-én Weinwurm Antal elhalálozása miatt a cégbejegyzés megváltozott, így az egyéni vállalkozásból közkereseti társaság lett. Fia, Weinwurm Lajos Géza és Koblinger Ignác tulajdonosok jegyezték az új üzletet, amely azonban megtartotta a vállalkozás nevét és így még 1939-ben is id. Weinwurm Antal neve alatt Fotográfiai és Cinkográfiai cégként szerepelt.
Weinwurm Antal kiemelkedő tevékenységet végzett a fényképészet terén, munkájáért több kitüntetést is kapott: 1885-ben a Budapesti Országos Kiállításon nagyérmet, 1896-ban az Ezredéves Országos Kiállításon millenniumi nagyérmet kapott. Munkáját elismerték az 1873-as bécsi világkiállításon, 1899-ben Brüsszelben és Barcelonában, 1901-ben pedig Párizsban is.

Felhasznált források:

• Familysesarch adatbázis
• Budapest Főváros Levéltára hagyatéki ügyek adatbázisa
• Steinbach István közjegyző okirata. Budapest Főváros Levéltára. Jelzet: HU BFL-VII.175-1888-0678. In: Hungaricana. Levéltári iratgyűjtemények
• Adress-kalender von Pest, Ofen und Alt-Ofen, 1871–1872, 1873, 1878. In: Hungaricana. Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. Címjegyzékek
• Farkas Zsuzsa: Festő-fényképészek, 1840–1880, Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2005.
• Minták Weinwurm Antal Fényképészeti és Cinkográfiai Sokszorosító Műintézetéből, Budapest, Weinwurm Antal, [ca 1901].
• Weinwurm Mátyás-nekrológ. In: Magyar Fényképészek Lapja, 1897. február.
• Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig [sic!], Budapest, Magyar Filmintézet, 1996.
• Vasárnapi Ujság, 1882. november 12.; 1888. május 20.; 1892. június 12.; 1892. augusztus 7.,; 1892. október 9.; 1895. május 19., 1895. augusztus 11., 1895. augusztus 25., 1896. április 4.; 1896. október 4., 1896. október 11.
• Vasárnapi Ujság, Képes folyóirat, 1892. 12. kötet.
• Ország-Világ, 1894. április 8.; 1894. szeptember 30.; 1894. december 23.; 1897. január 3., 1897. június 6.; 1899. november 26.; 1900. március 4.; 1900. július 29.; 1902. október 5.; 1902. november 30.; 1902. december 7.; 1903. október 11.; 1904. május 15.; 1904. augusztus 28.; 1906. augusztus 26.; 1906. november 4.
• Az Ujság, 1943. október 16.
• Független Budapest, 1907.
• Emlékkönyv, melyet Magyarország ezeréves fennállása ünnepén közrebocsát a hazai cziszterczi rend, [szerk. Békefi Remig], [Budapest], [Hornyánszky], [1896].

Szemerédi Ágnes (Főigazgatói Kabinet)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

 

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A hetvenegyedik részben Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Weinwurm Mátyás és fiai fényképészeti tevékenységét mutatja be.

A 19. század második felétől a fényképészeti eljárások fejlődésének köszönhetően a fényképek nyomtatása, tömeges méretű és igényes sokszorosítása a legkülönbözőbb fotómechanikai eljárások segítségével történt, úgy, mint a fénynyomat, a fotólitográfia és a cinkográfia. A módszerek alapjában véve a nyomóforma anyagában különböztek egymástól (üveg, kő, cink). A különböző eljárások elsajátítása és sikeres alkalmazása nem csekély tőkeerőt, üzleti szellemet és fényképészeti jártasságot igényelt a művészektől. A modern nyomóformákkal (klisékkel) való sokszorosítás előtt a vonalas képek és rajzok másolására a rézmetszetet, a litográfiát és a sokáig kedvelt heliogravürt alkalmazták. Ez utóbbi réz- vagy egyéb érclemezzel készült nyomatot jelentett.
A cinkográfia módszerét a német H. W. Eberhard fedezte fel 1804 körül Magdeburgban. A horganyvéset, horganylemez-maratás módszerét már a 19. század második felében több műteremben és műintézetben használták, aminek segítségével gyorsan lehetett nyomdalemezeket előállítani, ezek a rajzokat meglehetős pontossággal hozták elő. A cinkográfia módszerének egyik ismert képviselője Weinwurm Mátyás és fiai voltak.
Weinwurm Mátyás (1813–1897) a második művésznemzedék (1860–1880) festő-fényképész társaságának tagjai közé tartozott Barabás Miklóssal (1810–1898), Borsos Józseffel (1821–1883), Gondy Károllyal (1830–1909) együtt. Weinwurm Mátyás 1813-ban született a mai szlovákiai Poprád város Strázsa településrészén Weinwurm Antal és Stekin Anna gyermekeként.
Weinwurm tizenhat éves korában, 1829-ben iratkozott be a bécsi akadémiára a rézmetszők szakosztályába. Fia, Antal, a későbbi ismert fényképész Reindorfban (ma Bécs egyik külső kerülete) született 1845-ben.
A Magyar Fényképészek Lapjában közölt 1897-es nekrológ szerint 1853-ban Folnesics bécsi festőművész és fényképész növendéke volt, sokat tanult mesterétől és később, mint első asszisztens vezette annak műtermét. 1859 és 1861 között Ludwig Angerernek (1827–1879), az első bécsi fotóműhely megalapítójának és I. Ferenc József császár és király udvari fényképészének az asszisztense volt; az általuk használt fotóeljárást is elsajátította. 1861-től Pesten a magát szintén akadémiai festőként és fényképészként hirdető Pesky Edénél (1835–1910) segédmunkásként dolgozhatott. A nekrológ szerint 1864-ben önállósította magát a Károly utcában, a Károly kaszárnya épületében és 1865-től működött együtt fiaival, Antallal és Ferenccel. A korabeli címtár, az Adress-kalender von Pest, Ofen und Alt-Ofen először 1871–1872-ben említi Mátyást mint fotográfust, a jegyzék a Keresztutcába jegyezte be műtermét. Weinwurm Mátyás az 1870-es évektől foglalkozott horganyvésetek (Zinkographie) előállításával, a megemlékezés szerint ebből alakult ki Antal műintézete, amely akkor az első helyet foglalta el az országban. Pestre hozatta J. Buchan bécsi cinkográfust, aki megmutatta a klisékészítést a pesti munkásoknak.
Érdekesség, hogy a Gyógyászat folyóirat, 1869. december 25-i 52. számában olvasható, hogy Weinwurm Mátyás mint fényképész szabadalmi kérvényt adott be az általa feltalált légy- és rovarirtó papírra. 1873-ban az Adress-kalender von Pest, Ofen und Alt-Ofen szerint Mátyás, és fiai, Antal és Ferenc a Király utca 17-be és a 31-be is bejegyezte fotográfusként.
Műtermük kezdetben, az 1860–1870-es években portréfényképezéssel is foglalkozott. Szerepeljen itt néhány, Weinwurm Mátyás és fiai és Weinwurm testvérek nevével jelzett példa.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Budapest iparosainak 1877-es ismertetőjében az iparos művész csoportban kilenc mesterséget sorolnak fel, úgy mint faldíszítő, fametsző, fényképész, kártyafestő, képfaragó, szobrász, tajtékpipametsző, vésnök, üvegmetsző. A fényképészek között szerepelt többek között, Doctor Albert, Ellinger Ede, Gévay Béla, Klösz György, Kolics József, Koller Károly, Kozmata Ferenc, Liederhoffer Vilmos, Mayer György, Schöfft Károly, Schrecker Ignác, Sonnenschein Hugó, Straub József, Strelisky Lipót, Varságh János és Weinwurm Antal. 
Az Adress-kalender von Pest, Ofen und Alt-Ofen szerint 1878-ban együtt élt Mátyás, Antal és feltehetően nagybátyja, Ferdinánd a Király utca 31-ben. A jegyzék szerint itt és a Király utca 17. szám alatt is működhetett műtermük. Az említett jegyzék szerint 1881-ben Weinwurm K (Karl) und Söhne (Antal testvére) működtette műtermét a Károly utca 3. szám alatt. Fényképészként dolgozott tehát Antal, testvérei Károly és Ferenc, nagybátyja, Ferdinánd. Utóbbit néhány későbbi forrás Ferencként említi. Weinwurmék tehát feltehetőleg családi vállalkozásként működtek, a források szerint több különböző helyen, akár külső helyszínre is kitelepülve. Bizonyíték, hogy az egyik portréfénykép hátulján a Károly utca mellett szerepel a Király utcai cím is.
A következőkben Weinwurm Antalról írunk, bár megjegyzendő, hogy testvérei, később fiai is besegítettek a családi, először egyéni, később társas vállalkozásba. Weinwurm munkásságáról számos újság beszámolt. Többek között albumokat is készített.
1881-ben az Országos Nőipari Kiállítás rendező bizottságának tagjairól jelent meg egy album, amelyet gróf Zichy Jenőnek ajánlottak, ebben már Weinwurm Antal képei is megtalálhatók. Az album ma a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában található.
Az 1882-ben megnyílt Országos Könyvkiállításon több köz- és magángyűjtemény kincseit és külföldi intézményekből származó hungarikákat is bemutattak. A Széchényi-könyvtár gyűjteményéből hetvenkét Corvinát is láthatott a közönség, de megismerhették a magyar nyomdászat és könyvkötés fejlődését is. A kiállítást Ráth György (1828–1905) jogász, művészettörténeti író kezdeményezte Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszternél (1817–1888). Az említett kiállításon szereplő hungarikákról Divald Károly (1830–1897) és Weinwurm Antal fényképészek által készített 960 db fotográfia 2000 forintért került be a könyvtár Kézirattárába, így 1883-tól datálható külön a könyvtár fényképgyűjteménye. A fényképek kutatása folyamatban van.
A Vasárnapi Ujság beszámol arról is, hogy az esztergomi könyvtár is részesült ezekből a könyvekből:

A műtárgyakon kívül lefotografálta a Magyar Nemzeti Múzeum egykori könyvtárát is.

Weinwurm Antal: A Nemzeti Múzeum könyvtára. – Kézirattár. Facsimile gyűjtemény. – Digitális Képarchívum 

A Vasárnapi Ujság 1884. július 13-i számában rövid hír olvasható arról, hogy a Balaton-Egylet a magyar tenger minél szélesebb körben való megismertetése céljából Balaton-albumot fog kiadni, amely Weinwurm Antal fővárosi fényképész által felvett harminc darab fényképet fog tartalmazni. E képekből a Balaton-Egylet ötszáz példányt rendelt meg. Ugyanezt a hírt a Herkules 1884. július 22-i számában közölte, amely szerint az albumban nyolc kép Balatonfüredet, a füredi parkot, csarnokot, hajógyárt, vendéglőt stb., a többi kép pedig Tihanyt, Arácsot (ma Balatonfüred része), Csopakot, a csopaki püspöki palotát, Badacsonyt, Szigligetet, Balatonszentgyörgyöt, Keszthelyt, a szigligeti romokat, Alsóőrsöt stb. fogja ábrázolni. Az újság még azt is hozzátette, célszerű volna, ha az albumban egy pár lapot szentelnének a Balaton sportjának is, a yachtoknak, csónakversenyeknek, uszodának. A Fővárosi Lapok 1885. április 5-i számában beszámolt az album megjelenéséről, valamint arról, hogy Balatonfüred és környéke, a Yacht-flotilla, Tihany, Badacsony, Szigliget, Keszthely is szerepelnek benne. 1885 áprilisában a Budapesti Hírlap arról adott hírt, hogy az albumot meg lehetett vásárolni Weinwurm intézetében a Károly utcában.

1888. május 6-án tartották a negyvennyolcadik közgyűlést a Magyar Tudományos Akadémián. A sajtó május 20-án részletesen beszámolt a Trefort Ágoston vezetésével megtartott ünnepi gyűlésről. A cikket Weinwurm Antal fényképei díszítették.

• 
• 
• 

A cég az 1880-as években már prosperált, bár egyéni vállalkozás volt, mégis a számos segéddel működött. Egy közjegyzői okirat szerint Weinwurm Antal Ott Józsefet bízta meg a cég Cinkográfiai Osztály vezetésével egy éves időtartamra.
Az 1892. június 12-i Vasárnapi Ujságban részletes, képes beszámoló jelent meg az I. Ferenc József király koronázásának huszonöt éves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségről. Az első olyan eseménynek számított hosszú idő után, amelyről különböző helyszínekről és különböző időpontokban több fényképész is tudósított. Szentkirályi Antal, Erdélyi Mór, Mai (Manó) és Társa fényképészek mellett Weinwurm fényképe is szerepelt az illusztrációk között.

A díszbandérium egyik csapata a budai Lánczhíd-téren, élén gróf Zichy Jenővel. In: Vasárnapi Ujság, 39. évf., 24. sz. (1892. június 12.), 416. – Elektronikus Periodika Archívum

Fényképész társaihoz hasonlóan ő is több napilapban több típusú reklámmal hirdette tevékenységét. A Vasárnapi Ujságban szerepelt az egyik legdíszesebb hirdetésével, de műhelyét reklámozta még az Ország-Világ folyóiratban is (1894, 1900). A Független Budapest lapból pedig szerepeljen itt egy későbbi, 1907-es reklám is.

• 
• 
• 
• 

1894-ben Klösz György mellett hivatalosan is részt vett Kossuth Lajos temetésén, ahol felvételeket készített. A ravatalról és a gyászoló tömegről készült fényképei a Vasárnapi Ujság április 8-i számában jelentek meg.

• 
• 

1894 decemberében az Ország-Világ újságcikke szerint Weinwurm tapasztalataival gyarapítja és tökéletesíti műhelyét, ezzel a képsokszorosítás a művészet magaslatára emelkedett. A hírlapirodalomban elterjedt az illusztrációk használata, ami a Weinwurm által a klisék sokszorosításra használt amerikai módszernek volt köszönhető.

1895-ben adták át közhasználatra a Városligetben a Park Klub azaz a mai Stefánia Palota épületét, amelyet szintén Weinwurm Antal örökített meg. Ez az épület az előkelő közönség nyári kaszinójaként nyílt meg.

• 
• 

A magyar honfoglalás ezredévi ünnepélyére készült monográfiák közül 1896-ban jelent meg Az Emlékkönyv, melyet Magyarország ezeréves fennállása ünnepén közrebocsát a hazai cziszterczi rend című munka.
A díszes kiadványt a Magyarországi Ciszterci Rend tiszteletére dr. Békefi Remig (Bröckl József, 1858–1924) ciszterci szerzetes, történetíró szerkesztette. A könyvben beszámolnak a rend tagjai történetükről, tanítói, lelkészi és gazdasági működésükről, rajzokkal szemléltetve a rend tevékenységét, művészi érzékük, tanügyi és gazdasági munkásságuk különböző megnyilvánulásait. A könyvben megemlékeznek Vajda Ödön (1834–1911) zirci apát szerzetes életéről és munkásságáról is. Vajda Ödönt 1891. április 2-án választották meg zirci apátnak. Irányítása alatt restaurálták az apátsági templomot, a rendház keleti szárnyára második emeletet építettek. Itt található most az Országos Széchényi Könyvtár műemlékkönyvtára is.
Az emlékkönyv részletesen beszámol a zirci apátság és templom történetéről is. A zirci intézmény a legnevezetesebb intézmények és templomok egyike hazánkban; az apátság kolostora hosszabb idő alatt épült és többször bővítették, kivált keleti szárnyát s az előtte levő kisebb épületet. Az 1840-es években készült a szép könyvtár, a reneszánsz kolostor, de a homlokzat s a kettős kőtorony csak az 1850-es években épült fel.
A könyv szerint a kötet képeinek „fényképi fölvételét Weber Márton ciszterci áldozópap s egri főgimnáziumi tanár szakavatottsága hozta létre.” A címlapot Benczúr Gyula (1844–1920) jeles festőművészünk tolla rajzolta meg, s Morelli Gusztáv (1848–1909) művészi keze metszette fába. Az egész Emlékkönyv művészi díszítése Háry Gyula (1864–1946) elsőrangú festőművész ízlésének s tehetségének alkotása. A képek autotypiai és cinkográfiai sokszorosítása Weinwurm Antal műgondjára vall. A könyvet a Hornyánszky cég nyomtatta.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Folytatjuk…

Szemerédi Ágnes (Főigazgatói Kabinet)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

 

A ma a Köztársasági Elnöki Hivatalnak otthont adó Sándor-palota a Budai Várban és a Komárom‒Esztergom megyei Bajnán most felújított és december elején átadott Sándor‒Metternich-kastély őrzi emlékét a Sándor családnak és két különc, saját korukban Európa-szerte ismert tagjának.

1870-ben, a második császárság bukása után Paulina – rövid angliai kitérő után – visszatért Bécsbe, ahová férje egy évvel később követte. A hercegné nevét az osztrák fővárosban nemcsak különböző színházi előadások kapcsán emlegették rendszeresen, hanem más jótékonysági és kulturális kezdeményezések kapcsán is. A jótékony célú virágkorzót először 1886-ban rendezték meg. A virágdíszes hintók felvonulása mellett virágdobálás, zenei előadások, dísztorna, „velocipéd-verseny”, hölgyek vívása, szépségverseny, sörkiállítás és tűzijáték is szerepelt a virágünnep programjában. Az érdeklődés hatalmas volt, közel kétszázhetvenezer belépőjegyet adtak el. Néhány évvel később szervezték meg a bécsi nemzetközi zene- és színművészeti kiállítást, ahol különböző korok és földrészek zenei és színházi tárgyait láthatta a közönség. A hangszerek, partitúrák, kéziratok, jelmezek, kellékek, díszletképek, tervrajzok mellett hangversenyek és színházi előadások várták a látogatókat. A nagyszabású rendezvény egyik fő szervezője Metternich hercegné volt.

• 
• 
• 

Paulina korának meghatározó személyisége volt, akinek minden lépését figyelte a „jó társaság” és a nagyközönség is. Neve nemcsak a sajtóban, hanem kortársai visszaemlékezéseiben is sokszor feltűnik, számos rajz, festmény, karikatúra és fénykép készült róla. A leírások, jellemzések éppolyan sokfélék, mint a különböző képi ábrázolások, és nem hiányoznak közülük az anekdoták, kétes hitelű pletykák, híresztelések és hírlapi kacsák sem. Nagy valószínűséggel e kategóriába sorolható az a sajtóhír is, amely a hercegné Anastasia Kielmansegg grófnéval vívott párbaját taglalta az említett nemzetközi kiállítás idején. A fáma szerint a kardpárbajt 1892 augusztusában vívták Liechtensteinben. A híradások „hölgyek párbajáról” szóltak, azaz egy úgynevezett „emancipált párbajról”, melynek jellegzetessége az volt, hogy a hölgyek fedetlen felsőtesttel vívtak, nehogy egy esetleges sérülés során a párbajozó ruhájáról a sebbe kerülő textilszálak elfertőződjenek. Természetesen ilyen párbajokon kizárólag hölgyek vehettek részt. A hírt maga a hercegné cáfolta.
A század végén Paulinát számos családi tragédia érte. Alig öt év leforgása alatt elvesztette egyik leányát, férjét és egyik unokáját, majd másfél évtizeddel később másik fiúunokája is meghalt fiatalon. Nem sokkal Richard herceg halála után (1895) a hercegné engedélyt kért és kapott Ferenc József császártól és királytól, hogy felvegye születési nevét is, ettől kezdve a Metternich‒Sándor Paulina nevet és a két család együttes címerét használta.
Már édesapja halála után (1878) megörökölte Bajnát, és felújíttatta a kastélyt.

• 
• 
• 

A birtokai ügyeit figyelemmel kísérte; lovai, juhai, szarvasmarhái többször szerepeltek bécsi és hazai kiállításokon. Birtokain iskolát épített és különböző módon jótékonykodott. Rendszeres adományai mellett karácsonykor ünnepséget rendezett és ajándékokat osztott szét a gyermekek között. Bajnán is élénk társasági életet élt, megfordultak nála az előkelő társaság tagjai, régi – külföldi – barátai, ismerősei. A vadászatok mellett különböző ötletekkel, felvonulásokkal szórakoztatta vendégeit és a birtokán élőket.

A bajnai Sándor‒Metternich-kastély. Esztergom vármegye, Budapest, Országos Monografia Társaság (Borovszky Samu szerk.: Magyarország vármegyéi és városai) – Törzsgyűjtemény

Paulina sokszor és sokféle módon jótékonykodott, számos kezdeményezésben vett részt ötletadóként, fellépőként és adományozóként. Nemcsak a támogatottak köre volt széles, hanem leleményessége sem ismert határokat. Jótékonysági kezdeményezései közül kiemelkedik a bécsi poliklinika támogatása, amely annyira fontos volt számára, hogy a 80. születésnapjára szánt ajándékként a tisztelői, barátai az intézmény javára gyűjtöttek 80 000 koronát. A visszaemlékezései 1920-ban megjelent első kötetének bevételét is e célra ajánlotta fel. Emellett azonban számos további kezdeményezést támogatott. Szerepelt jótékony célú előadásokban, hangversenyt szervezett a bécsi konzervatórium javára, sorsjegyeket árult, pénzzel támogatta a szegedi árvízkárosultakat. Bajnán iskolát működtetett, a családoknak tűzifát ajándékozott, az I. világháborúban pedig gyermekmenedéket működtetett, hogy az anyák a háborúba vonult férfiak helyett elvégezhessék a mezei munkát.
Bár nem egy pletyka, híresztelés kapott lábra és jelent meg róla életében, és kortársai megítélése is vegyes volt, számos elismerés is érte. Köszönőlevelek, hálairatok, méltató újságcikkek mellett 1898-ban, trónra lépésének 50. évfordulóján, Ferenc József az Erzsébet-rend nagykeresztjét adományozta neki.
A hercegné visszaemlékezései két önálló kötetben jelentek meg. A gyermekkori emlékeket és kortársai portréit magában foglaló kötet 1920-ban németül, a francia évekről szóló azonban már csak a halála után, 1922-ben, franciául látott napvilágot (később többször is kiadták).
Metternich-Sándor Paulina 1921. szeptember 28-án, 85 éves korában hunyt el.

Metternich-Sándor Paulina szalonjában. In Szalon Ujság 1903. április 15., 3.

Az idézeteket a mai akadémiai helyesírás szabályai szerinti átírásban közlöm.

Válogatott irodalom:

• Madame Carette, née Bouvet: Souvenirs intimes de la Cour des Tuileries I, Paris, Ollendorff, 1889, 32‒33.
• Dede Franciska: Metternich-Sándor Paulina (1836‒1921). In Rostás Péter (szerk.): Az Ördöglovas kastélya: A bajnai Sándor-Metternich-kastély, Budapest, NÖF, 2021, 74‒109.
• Jules Gesztesi: Pauline de Metternich, Ambassadrice aux Tuileries, Flammarion, 1947.
• Emmanuel Haymann: Pauline de Metternich, La jolie laide du Second Empire, Perrin, 1991.
• Philippe Luez: Pauline de Metternich, L’éventail brisé, Payot, 2004.
• Princesse Pauline de Metternich-Sándor: Éclairs du passé (1859–1870), Amalthea-Verlag, Zurich-Leipzig-Wien, [1922]
• Princesse de Metternich: »Je ne suis pas jolie, je suis pire« Souvenirs (1859‒1871), Tallandier, 2008 (bevezető tanulmány és jegyzetek: Georges Poisson)
• Princesse de Metternich: Souvenirs d’enfance et de jeunesse, Plon, 1922 (a német nyelvű visszaemlékezés francia nyelvű fordítása)

Dede Franciska (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)

A sorozat további részei: Első rész; Második rész.

A ma a Köztársasági Elnöki Hivatalnak otthont adó Sándor-palota a budai Várban és a Komárom‒Esztergom megyei Bajnán most felújított és december elején átadott Sándor‒Metternich-kastély őrzi emlékét a Sándor családnak és két különc, saját korukban Európa-szerte ismert tagjának.

Paulina egész életét végigkísérte a zene szeretete, férjével együtt nemcsak zeneszerető, hanem zeneértő is volt és ő maga is zongorázott. (Olykor a színielőadásokon énekelt is, a fáma szerint időnként népszerű – és kissé pikáns – kuplédalokat is.) Számos zeneszerzőt személyesen ismert, játszott a szalonjában Liszt Ferenc, Richard Wagner és Johann Strauss is. Többen ajánlottak a tiszteletére szerzeményeket, így Wagner zongoradarabot, Strauss és Lehár Ferenc keringőt, Carl Michael Ziehrer pedig gavotte-ot. Fontosnak tartotta, hogy zeneszerzőket, előadóművészeket vagy zeneműveket ismertessen meg a vendégeivel vagy a szélesebb közönséggel. Így nem sokkal Párizsba érkezésük után elhatározta, hogy megismerteti a francia fővárosban Richard Wagner zenéjét és bemutattatja a Tannhäusert. Meggyőzte a zeneszerzőt és a császárt, és a darabot 1861-ben színre vették. A közönség tartózkodását azonban már az előkészületek idején érzékelni lehetett, majd a bemutatón – bár a Metternich házaspár barátai is jelen voltak – a darab megbukott. Három előadás után levették a műsorról.

A bukás után Jules Janin színikritikus azt írta, hogy az előadás alatt a hercegné idegességében és dühében eltörte a legyezőjét. A történetet, amelynek hitelességét Paulina az évtizedekkel később megjelent visszaemlékezéseiben cáfolta, a párizsi közönség azonnal felkapta, és számos paródia született róla a színházakban. Sőt, néhány évvel később az osztrák nagykövetség szalonjaiban is bemutattak egy kínai árnyjátékot Tannhäuser Párizsban címmel, amely előtt a ház egyik, színházi páholynyitogatónak öltözött barátja olcsó legyezőket osztogatott a vendégeknek, ha esetleg a hölgyek sajnálnák a sajátjukat… Amikor harminc évvel később, 1895-ben ismét műsorra tűzték Wagner operáját Párizsban, elsöprő sikert aratott.
A II. császárság idején az udvari élet fontos helyszínei voltak a vidéki kastélyok is. Fontainebleau-ba nyáron, Compiègne-be ősszel kaptak meghívást a vendégek (a meghívottak gondosan összeválogatott csoportjai hetente – vetésforgószerűen – váltották egymást). Napközben vadászatok, erdei séták, lovaglás, kocsizás, csónakázás szerepelt a programban, míg este vagy rossz idő esetén színházi előadások, élőképek, hangversenyek, különböző játékok, rejtvények mulattatták a vendégeket. (A szórakozásnak Párizsban, a vidéki kastélyokban és később Bécsben is kiemelt részét jelentették a különböző színielőadások, amelyekben a társaság tagjai léptek fel, és amelyek egy részét jótékony céllal rendezték.)

A spanyol határ mellett fekvő Biarritz-ban is többször pihent a császári pár, ahol a császárné hegymászással egybekötött sétákat és hajókirándulásokat szervezett.
III. Napóleon uralkodása idején két világkiállítást is rendezett Franciaország: 1855-ben és 1867-ben, ez utóbbi a Metternich házaspár kiküldetésének idejére esett. A nagykövet és felesége ez alkalomból nagyszabású bált adott a nagykövetségen.

• 
• 

A francia császári pár a világkiállítás idején számos külföldi uralkodót is vendégül látott. Ferenc József, akkor már az Osztrák‒Magyar Monarchia uralkodója – fivére, a Mexikóban akkor kivégzett Miksa császár halála miatt – csak ősszel látogatott el a kiállításra (Erzsébet királyné gyermeket várt, ezért nem kísérte el). Tiszteletére a Metternich házaspár vacsorát adott a nagykövetségen.

Folytatjuk…

Dede Franciska (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)

A sorozat további részei: Első rész; Harmadik rész

A ma a Köztársasági Elnöki Hivatalnak otthont adó Sándor-palota a Budai Várban és a Komárom‒Esztergom megyei Bajnán most felújított és december elején átadott Sándor‒Metternich-kastély őrzi emlékét a Sándor családnak és két különc, saját korukban Európa-szerte ismert tagjának.

A vakmerőségig merész, császárhű gróf Sándor Móric hihetetlen lovas kalandjairól és meghökkentő bravúrjairól számos anekdota maradt fenn: lóháton jelent meg szalonokban, fogaton hajtott le lépcsőkön, szekereket ugratott át vagy kastélya erkélyéről ugratott le paripája hátán. Az Ördöglovas néven elhíresült gróf Klemens von Metternich kancellár első házasságából született leányát vezette oltárhoz, tőle született 1836 februárjában Paulina nevű leánya.

Alig húsz évvel később Paulina férjhez ment édesanyja féltestvéréhez (Metternich kancellár második házasságából született fiához), a nála hét esztendővel idősebb nagybátyjához, Richard von Metternich herceghez. A házasságból három leánygyermek született. A nagy hatalmú kancellár fia ekkor már apja nyomdokain a diplomáciai pályán járt. Az esküvőt követően a fiatal pár Drezdába utazott, ahol a herceg elfoglalta követi helyét a szász király udvarában. Az ifjú feleség hangversenyeket, vacsorákat szervezett, és aktívan részt vett a társasági életben. Az igazi udvari és társasági szerep azonban Párizsban várt a fiatal párra. Richard herceg 1859. december 14-én adta át nagyköveti megbízólevelét III. Napóleon francia császárnak, hogy azután több mint tíz éven keresztül képviselje Ausztriát (1867-től a Monarchiát) a francia udvarban. Paulina, aki elegáns, szellemes, bátor és extravagáns fiatalasszony volt, és aki számos ötlettel, merész újdonsággal lepte (és olykor botránkoztatta) meg a társaságot és a közvéleményt, hamar a császári udvar és a társasági élet egyik meghatározó szereplője lett.

Metternich herceg és felesége. In Gaston Jollivet: Souvenirs de la vie de plaisir sous le Second Empire, Paris, Jules Tallandier, 16. és 17. oldal között – Törzsgyűjtemény

III. Napóleon – aki egyrészt politikailag meghatározó, másrészt a nagybátyja emlékéhez méltó szerepet kívánt játszani az európai politikai életben – rengeteget költött reprezentációra, s e tekintetben méltó módon képviselte a másik jelentős európai nagyhatalmat, az Osztrák Birodalmat a Metternich házaspár is. A nagykövetség épülete, a fogadások, bálok és a különböző alkalmakra szervezett rendezvények fényéhez és sikeréhez nagyban hozzájárult Paulina ötletessége, kreativitása.
A császári udvarban élénk társasági élet folyt.
A nagy udvari bálok (amelyek Paulina emlékei szerint igen látványosak, ám a szigorú protokoll miatt – legalábbis egy fiatal nagykövetfeleség számára – unalmasak voltak) és a császárné meghittebb hangulatú estélyei mellett kedvelt szórakozást jelentettek az álarcos- és jelmezbálok, amelyekre a hölgyek külön öltözeteket csináltattak, nemegyszer valamilyen központi tematikát követve.

A kosztümöket (és természetesen a többi toalettet is) sokszor a korszak leghíresebb „divattervezője”, az angol származású, de Párizsban élő és működő Charles Frederick Worth (1825‒1895) készítette, akit sokan az haute couture atyjának tartanak. Karrierje éppen ebben az időben indult, és Eugénia császárné pártfogása vitathatatlan a népszerűségének megalapozásában. Paulina úgy emlékszik vissza memoárjaiban, hogy ő ismerte fel a mester tehetségét és neki (is) köszönhette a sikerét. A hercegné eleganciája a korszakban legendás volt. Elismeréssel jegyezték meg róla, hogy „tud öltözködni”, és élete végéig írtak a lapokban öltözeteiről.

Folytatjuk…

Dede Franciska (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)

A sorozat további részei: Második rész; Harmadik rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat 70. részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Déry Ernőné Herz Ilonát és gyűjteményét mutatja be.

Déry Ernőné Herz Ilona (1886–1972) a Temes megyei Csákován (ma Csák, Románia) született, felsőbb leányiskolát végzett. Már fiatalon vonzódott az irodalomhoz és a képzőművészethez, és ez irányú érdeklődését egész életén át megőrizte.

Nelly Degouy Acket grafikája. Jelzet: Exl.D/94 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Szegedre Déry Ernő kereskedővel való házasságkötése után került, 1913-ban. Csatlakozott a szegedi kisgrafikabarátok köréhez, melynek ekkoriban a Hungária Kávéházban volt a törzsasztala. A kör gyűjtőtagjai többségükben szegedi ügyvédek, orvosok, vállalkozók voltak. Déry Ilona itt ismerkedett meg Bartos László nyomdatulajdonossal; Kolozs Lajossal, a Szegedi Ládagyár tulajdonosával és Lustig István ügyvéddel. Utóbbiak lelkes gyűjtőkké váltak. Ilona sok művésszel is találkozott az elkövetkező évtizedekben, köztük kiemelendő Buday György és Vadász Endre neve.
A későbbiekben így vallott a két világháború közt egyre intenzívebbé váló ex libris gyűjtői hobbijáról:

Gyűjteménye darabjaival, magyar és külföldi ex librisekkel is részt vett a debreceni Ajtósi Dürer Céh kiállításán 1935 decemberében a Déri Múzeumban. A külföldi kapcsolattartást mutatja, hogy 1936-ban szerepelt az osztrák ex libris társaság, az Österreichische Exlibris-Gesellschaft cserelistáján. A magyar grafikusok alkotásainak külföldre vitelével nagyban hozzájárult a művészek ottani népszerűsítéséhez.

Adolf Kunst rézkarca. Jelzet: Exl.D/79 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyűjtésben a minőségre törekedett, ugyanez figyelhető meg a nevére készíttetett ex librisek és alkalmi grafikák esetén. 1968-ig 102 saját névre szóló kisgrafikájáról tudunk. Később ez a szám tovább gyarapodott 150 körülire. Sok lapot rendelt szegedi művészektől, Buday Györgytől, Vadász Endrétől és Bordás Ferenctől. Nőalak könyvből kinövő virágokat ölel át az 1924-től Szegeden élő – a Boldogasszony búcsúja (1931) című fametszetsorozattal híressé váló – Buday György (1907–1990) ex librisén.

Buday György fametszete. Jelzet: Exl.D/89 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Emellett Menyhárt Józseftől, Bajor Ágosttól, Gáborjáni Szabó Kálmántól, Mata Jánostól, Horváth Endrétől is voltak névre szóló lapjai. Ezeken gyakori a népies motívumok szerepeltetése, a táj-, a virág- és az állatábrázolás, illetve az olvasás, a könyv megjelenítése. A Déry család talán a szegedi származású Vadász Endrétől (1901–1944) rendelte a legváltozatosabb tematikájú lapokat: a gyűjtőszenvedélyre utalók mellett készíttettek vele grafikákat házassági évfordulóra, húsvétra, újévre; emellett csináltattak köszönő- és lakcímkártyát is. A gyűjtésre utalás egy különleges módjaként fészekbe fiókáinak grafikákat hordó madár látható egy Déry Ernőné nevére szóló 1934-es Vadász-grafikán.

Vadász Endre rézkarca (1934). Jelzet: Exl.D/83 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Déry Ilona jelentős számban adott le rendelést külföldi művészek, köztük Hubert Woyty-Wimmer, Willi Geiger, Adolf Kunst, Nelly Degouy Acket, Michel Fingesten, Toni Hofer, Max Kisslinger, Rose Reinhold, Sascha Kronberg és Maria Bauer-Klimbacher számára. Az osztrák Rose Reinhold (1894–1959) alkotása virág- és madármotívummal idilli hangulatot áraszt.

Rose Reinhold grafikája. Jelzet: Exl.D/93 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Déry Ilona mint az egyik legáldozatkészebb ex libris gyűjtő került be az európai köztudatba. Több külföldi művésznél és gyűjtőnél személyesen is járt, illetve otthonában és pusztamérgesi szőlőbirtokán vendégül látta őket. Óriási csereanyaga ellenére – melyet a MEGE cserelistái is tanúsítanak – gyűjteménye mindössze kb. 3000 lapból állt.
1944-ben, a második világháború, a fasizmus idején egész családjával együtt deportálták. Nem hiába vallotta az 1940-es években a MEGE Kisgrafika hasábjain:

Ő maga is így tett, gyűjteményét a szegedi Somogyi-könyvtárba helyezte letétbe, az anyag ennek köszönhetően elkerülte a pusztulást.
A világháború éveit túlélve Déry Ilona hazakerült, gyűjteménye így tovább gyarapodhatott, mígnem élete vége felé eladta ex libriseit. A grafikák további sorsát tekintve magánszemélyek mellett több közintézmény, köztük – mint ezt a példákból láthattuk – az Országos Széchényi Könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára is sok lapot őriz a nevére szóló könyvjegyekből, főként a két világháború közt készült ex librisekből.

Irodalom: 

• 1937. évi cserejegyzék, MEGE Kisgrafika, 1937/1. sz., 3.
• 1939. évi cserejegyzék, MEGE Kisgrafika, 1939/2. sz., 16.
• Beer Iván: Magyarországi zsidó ex librisek. Évkönyv 1970/80, szerk. Scheiber Sándor, Budapest, Magyar Izraeliták Országos Képviselete, 1980., 6.
• Déry Ernőné: Mi örömöm van a könyvjegy-gyüjtésben?, MEGE Kisgrafika, 1941/3–4. sz., 15–16.
• Galambos Ferenc: Déry Ilonka asszony, Kisgrafika Értesítő, 1970. aug., 705–708.
• Galambos Ferenc: Déry Ilonka (1886–1972), Kisgrafika különszám, 1994, 6–7.
• Marjanucz László: A szegedi zsidó polgárság műértékeinek sorsa a deportálások idején (Adalékok a zsidó-törvények szegedi végrehajtásához), Déry Ernőné II. osztályba sorolt grafikai gyűjteménye. In. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Történeti tanulmányok, Studia Historica 1., szerk.: Zombori István, Szeged, 1995.
• Rácz Mária: Visszatekintés. In. A Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület szegedi csoportjának jubileumi évkönyve 1961–2011, Szeged, KBK Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület szegedi csoportja, 2011., 10.
• Soó Rezső, Berei: Az Ajtósi Dürer Céh grafikai kiállításai, Magyar Exlibris, 1936/1. sz., 1–7. (Hozzáfűzve a kiállítási katalógus is, 1–8.)
• Vasné Tóth Kornélia: Déry Ernőné Herz Ilona (1886–1972). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 43–44.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A blogbejegyzésben idézett szövegek korabeli helyesírással szerepelnek.

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

Kiss József lapjába a korabeli irodalmi élet színe-java írt. Nemcsak a belső munkatársak, hanem a kor számos, már nevet szerzett vagy akkor induló – sőt, nemegyszer épp a szerkesztő által felfedezett – költője, írója neve olvasható a tartalomjegyzékben.

Faragó József karikatúrája A Hét jubileumi számában. A karikatúrán hét munkatárs (balról jobbra: Heltai Jenő, Ambrus Zoltán, Tóth Béla, Kóbor Tamás, Papp Dániel, Ignotus és Bródy Sándor) emeli a magasba a szerkesztő Kiss Józsefet A Hét egyik, pajzsként feltartott példányán. In A Hét, 1899. december 24., 871. – Törzsgyűjtemény

A belső munkatársak gyakran írtak álnéven (valószínűleg éppen azt elkerülendő, hogy azonnal szembetűnjön, mennyi szöveg született ugyanazon szerzők tollából). Bárki írta is azonban a különböző témájú és hosszúságú, sőt, műfajú krónikákat, rövid krokikat (a lapra jellemző Innen-Onnan rovat írásait), a különböző színházi, zenei, irodalmi és képzőművészeti kritikákat, megfogalmazásuk igényessége mindenképpen avatott tollat és szakértelmet, íráskészséget igényelt. Ahhoz pedig, hogy a lap hétről hétre időre megjelenjen, rendszeres – és nemegyszer lázas munkára volt szükség.

Kiss József egyik visszaemlékező írásában úgy fogalmazott, hogy a lapban való megjelenés egyetlen kritériuma a tehetség volt. Aki végiglapozza A Hét évfolyamait, meggyőződhet a kijelentés igazáról. S bár a lap az évek, évtizedek során lassan elveszítette kezdeti meghatározó helyét, jelentősége és hatása vitathatatlan.

A költő és lapszerkesztő alakjáról, személyiségéről, egyéniségéről a kortársak visszaemlékezései mellett saját szövegei is sokat elárulnak, így például az a rövid, az otthonát, környezetét bemutató írása, amely lapja huszonötödik jubileumának ünnepi számában jelent meg. A szerkesztő ekkor már a Népszínház utcában lakott.

Kiss József dolgozószobája a Népszínház utcai lakásban. In A Hét, 1913. december 28., 845. – Törzsgyűjtemény

Az írók, költők, különböző irodalmi és művészi körök ünnepi számokkal, köszöntésekkel, ünnepségekkel emlékeztek meg nemcsak a lap jelentős évfordulóiról, hanem Kiss József születésnapjáról, költői jubileumáról is, jelezve a költő (és szerkesztő) jelentőségét a kortársak számára.

Kiss József-matiné a Népoperában 1914. január 25-én. Kiss József mellett Jászai Mari és Fedák Sári. In Uj Idők, 1914. február 1., 143. – Törzsgyűjtemény

Kiss József kötetei között több jelent meg „költemények”, „újabb költemények”, „összes költemények” címmel, de adtak ki versválogatásokat is tőle (nem említve természetesen az önálló címmel megjelent köteteit). A kiadványok közül talán az 1897-ben megjelent díszkiadást érdemes külön kiemelni, amelyet a Révai Testvérek jelentettek meg és a nagybányai művészek illusztráltak. A nagy alakú, aranyozott albumot hatvan illusztráció gazdagítja.

Thorma János illusztrációja a költő Simon Judit című balladájához. In Kiss József költeményei Ferenczy Károly, Grünwald Béla, Hollósy Simon, Réti István, Thorma János képeivel, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság [1897], az 52. és 53. oldal között – Törzsgyűjtemény

A költői életműből néhány verscímet érdemes külön is kiemelni, természetesen a teljesség igénye nélkül. Kiss József balladái közül 1868-ban jelent meg a Dal a szegény Árjéról, a Simon Judit pedig 1875-ben hangzott el a Kisfaludy Társaság már említett ülésén. Ezeket a műveket követi a De profundis (1876) és az Ágota kisasszony (1878), és mindenképpen meg kell említeni a tiszaeszlári per idején született Az ár ellen (1882) című költeményt is. A Gedővár asszonya (1882), a Mese a varrógépről, a késői szerelmet megéneklő Ó mért oly későn, a Nápolyi emlék, a Jehova (1887), a Stanzák (1902) és A gnóm (1915) című költemények után kivételként talán ide kívánkozik még a költő Jokli című elbeszélése is.

Kiss József arcképe. In Uj Idők, 1922. január 8., 25. – Törzsgyűjtemény

Kiss József halálakor többen utaltak a költő Szilveszter éjjelén című versére, amelyben mintha megjövendölte volna, hogy az év utolsó napján fog távozni az élők sorából. Most mégsem e sorokkal, hanem a nagy világégés idején született verse, A gnóm utolsó strófájával zárom ezt a rövid írást. (E vers egyik sora adta a rövid „mozaikok” címét is.)

Az idézeteket (a költemény kivételével) a mai helyesírás szabályai szerinti átírásban közlöm.

Válogatott irodalom:

• Dede Franciska: A Hét kerekasztala: Gondolatok a szerkesztőről, a szerzőkről és a lapról a tízéves jubileumi szám kapcsán. In Biró Annamária, Boka László (szerk.): Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások 3., Budapest, Nagyvárad, Partium Kiadó, Reciti Kiadó, 2018, 151‒ 
• Gábor Zsuzsa: Illusztrációk Kiss József Költeményeinek 1897-es díszkiadásához. In Nagybánya művészete: Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából, Budapest, A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1996/1, 141–151.
• Ignotus: Kiss József és kerekasztala. In Kiss József és kerek asztala, Budapest, Kiss József prózai munkáinak kiadóvállalata, 1934, 125–131.
• Kosztolányi Dezső: Arcképvázlat Kiss Józsefről. In Kiss József és kerek asztala, Budapest, Kiss József prózai munkáinak kiadóvállalata, 1934, 137–141.
• Krúdy Gyula: Mese a varrógépről [1925]. In Uő: Irodalmi kalendáriom: Írói arcképek, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989, 210–218.
• Rubinyi Mózes: Kiss József. I. rész, Népszerű Zsidó Könyvtár 9., Népszerű Zsidó Könyvtár kiadása, [1926].

Dede Franciska (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)

Az összeállítás első része.

1921. december 31-én reggel hosszú szenvedés után Népszínház utcai lakásán elhunyt Kiss József. A hetvennyolc éves költő és szerkesztő haláláról a lapok az 1922. év első napjaiban adtak hírt.

• 
• 
• 

Kiss József költői életműve mellett lapalapító- és szerkesztőként is maradandót alkotott. 1889 decemberében mutatványszámmal indította meg azt az új hangvételű, modern hetilapot, amelyet ma is a Nyugat előzményeként tart számon az emlékezet, és amely nemcsak új írói gárdát, hanem új olvasóközönséget is maga köré gyűjtött, sőt, kinevelt. A Hét szerkesztője, ahogy a lap tízéves jubileumi számában megfogalmazta, új vállalkozásában hetilapot indított „olyan közönségnek, amely még nincs, olyan írókkal, akik még csak lesznek”.

Kiss József portréja A Hét jubileumi számának címlapján. In A Hét, 1899. december 24. – Törzsgyűjtemény

Az új folyóiratot beharangozó mutatványszám megjelenésekor Kiss József már országosan ismert költő volt. A negyvenes évei végén járt (1843-ban született Mezőcsáton), volt már vándortanító, nyomdai korrektor, a Képes Világ szerkesztője, Szentesi Rudolf álnéven írt füzetes (ponyva)regényt, dolgozott a temesvári zsidó hitközség jegyzőjeként és a budapesti magyar–francia biztosítótársaságnál. Irodalmi ismertségét elsősorban Toldy Ferencnek köszönhette, aki 1875-ben a Kisfaludy Társaságban felolvastatta Simon Judit című balladáját. 1877-ben a Petőfi Társaság tagja lett (a Kisfaludy Társaság 1914-ben választotta tagjai sorába). Bár az irodalmi körök ettől kezdve lassan megismerték a nevét, továbbra is más kenyérkereset után kellett néznie. Különböző állomások után 1889-ben (1890-ben) alapította és indította meg végül azt az új hangvételű irodalmi és társadalmi hetilapot, amely vitathatatlanul a korszak egyik legjelentősebb magyar folyóirataként tartható számon mindmáig, még akkor is, ha az első két évtizedben játszott egyértelműen meghatározó szerepe a Nyugat megalapításával (1908) meg is változott.

Kiss József fényképe a nagybányai festők képeivel illusztrált és a Révai Testvérek kiadásában megjelent kötete elején. Kiss József költeményei Ferenczy Károly, Grünwald Béla, Hollósy Simon, Réti István, Thorma János képeivel, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, [1897] – Törzsgyűjtemény

Sokan és sokszor írtak Kiss József alkotói és szerkesztői munkamódszereiről: magával és másokkal szemben tanúsított igényességéről, tökéletességre törekvéséről, következetességéről. Kosztolányi Dezső a költemények születésének folyamatára emlékezett vissza egyik írásában, arra, ahogy az apró termetű, törékeny alkatú költő munka közben kényeztette, kímélte, jutalmazta magát, miközben egyszersmind igényes és kegyetlen is volt önmagával szemben.

A hatvanéves Kiss József otthonában, Békei Ödön fényképe. In Uj Idők, 1903. november 29., 501. – Törzsgyűjtemény

Kiss József igényessége szerkesztőként is megmutatkozott és nemcsak saját verseinek cizellálásában, hanem a lap korrektúrájában, mások szövegeinek formázásában is tökéletességre törekedett.

Törékenysége ellenére hihetetlen energia lakozott benne, amellyel előteremtette a lap megjelenéséhez szükséges pénzösszeget.

És bár A Hétbe írni presztízst jelentett, a lapot nem volt mindig könnyű megtölteni és a cikkeket időre megszerezni sem az íróiktól. A szerkesztő különböző módon igyekezett hatni a potenciális szerzőkre: hozzájuk írt leveleiben kér, könyörög, fenyegetőzik, ultimátumot ad, hízeleg és dicsér, vagy éppen korábbi ígéretekre emlékeztet. Szerkesztői „rábeszélőképességét” a tízéves jubileumi számban Márk Lajos karikatúrában örökítette meg.

Márk Lajos karikatúrája A Hét jubileumi számában. Felirata: „Kedves mester! Ön olyan szeretettel tud kérni, hogy én ellenállani nem tudok. Íme a rajz.” In A Hét, 1899. december 24., 870. – Törzsgyűjtemény

Folytatjuk...

Dede Franciska (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)

Ötödik alkalommal rendezték meg Szegeden a neolatin konferenciát, amely az ország latin filológusainak immáron rendszeres seregszemléjévé vált. Amellett, hogy a kutatók bemutatják a kollégáik számára jelenlegi kutatásaikat, a konferencia lehetőséget biztosít arra is, hogy a hallottakat a szakmai közösség meg is vitassa, ezzel is segítve az egyes kutatások előrehaladását. Ebben az évben az OSZK szempontjából az is különlegesség volt, hogy a konferencia fő szervezője, a Szegedi Tudományegyetem Klasszika Filológia és Neolatin Tanszékének vezetője, Dr. Kasza Péter december 1-étől új munkatársként könyvtárunk tudományos csapatát is erősíti. Oláh Krisztina, a Kutatási- és Különgyűjteményi Főosztály vezetőjének szervezésével és Rózsa Dávid főigazgató támogatásával ugyanis Kasza Péter lett az újonnan megalakuló Kulcsár Péter Historiográfiai Kutatócsoport vezetője.

Kasza Péter előadása a konferencián

Az OSZK Régi Nyomtatványok Tárának két munkatársa is szerepelt a konferencián előadóként, Dr. Tóth Anna Judit és jómagam. Másnap a Filológia és textológia szekció elnökségére is felkértek.
A konferencia szervezői minden évben egy-egy központi tematika köré szervezik az eseményt. Ezúttal a latin nyelv a kora újkori Magyarország és Erdély kultúrájában és művelődésében betöltött szerepe került fókuszba. Számos izgalmas szekcióban prezentálták az előadók a kutatási eredményeiket, csak felsorolásként néhány a tematikák közül: poétika, grammatikaoktatás, a latin és a magyar nyelv kapcsolata, történetírók, régiségkutatás stb. Külön ki kell emelni, hogy a pandémia miatt sokan nem tudtak személyesen részt venni az eseményen, de a szervezők videóközvetítésen keresztül nekik is lehetőséget biztosítottak arra, hogy élőben kövessék a konferenciát, illetve részt vehettek a vitán, sőt, volt, aki a technika segítségével saját otthonából tartotta meg az előadását.
Ezen a helyen nincs arra mód, hogy a négynapos konferencia teljes anyagáról beszámoljunk; az alábbiakban a három OSZK-s munkatárs előadását mutatjuk be röviden – fordított időrendben.
A konferencia utolsó előadója volt a Régiségkutatás című szekcióban Dr. Tóth Anna Judit, aki előadásában két latin nyelven publikáló, ásványtani kutatásokkal is foglalkozó 18. századi tudós, Luigi Ferdinando Marsigli és Köleséri Sámuel levelezésével foglalkozott. Tóth szerint Marsigli Kölesérihez írt datálatlan levele mintegy negyedszáddal korábbi, mint azt a levél kiadója, Jakó Zsigmond feltételezte, továbbá bemutatta Köleséri válaszlevelét, amelyet a Bolognai Egyetem kézirattárának anyagában azonosított.

Luigi Ferdinando Marsigli: Danubialis operis Prodromus (nyomtatvány, 1700) – Osztrák Nemzeti Könyvtár. ÖNB, 396561-D

A Történetírók című szekció előadójaként Dr. Kasza Péter az általa évek óta kutatott 16. századi szerző, Wolfgang Lazius akkoriban még Rerum Pannonicarum libri című művével foglalkozott. Kasza arra kereste a választ, hogy Buda 1540–1542. évi ostromaival foglalkozó részek mennyire tekinthetők hiteles forrásnak, valamint, hogy hol és mennyiben kínál inkább erősen konstruált „valóságot” az olvasói számára.

Wolfgang Lazius: Rerum Pannonicarum libri (kézirat, 16. sz. közepe) – Osztrák Nemzeti Könyvtár. ÖNB, cod. 7976.

Saját előadásomat a Latin–magyar nyelv kapcsolata című szekcióban adtam elő, amelynek témája szorosan kapcsolódik az OSZK-hoz köthető OTKA-pályázatomhoz. A referátumomban arra kerestem a választ, hogy a 16. századi emlékiratszerző, Szerémi György Epistolájában olvasható két kollokáció tekinthető-e nyelvi hungarizmusnak vagy sem.

Szerémi György: Epistola de pedicione regni Hungarorum (kézirat, 16 sz. közepe) Kézirattár. Fol. Lat. 4020.

Az V. neolatin konferencia előadásainak minősége és a megjelent kutatók száma ismét bebizonyította, hogy a kora újkori és újkori latinsággal foglalkozó szakembereknek a részvétel nemcsak hasznos, hanem kis túlzással kötelező is ezen a konferencián.

Szebelédi Zsolt (Régi Nyomtatványok Tára)