1967 óta tartják világszerte a gyermekkönyvek nemzetközi napját Hans Christian Andersen dán meseíró születésnapján, április 2-án. A Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa (IBBY) által szervezett ünnep célja, hogy a gyermekekkel megszerettessék az olvasást, a könyveket.

Kálmán Jenő és Tankó Béla mesehőse, a „minden lében kanál” Sicc neve több generáció nevének szívébe véste bele magát.

Kálmán Jenő: Sicc, rajz: Tankó Béla, Budapest, Minerva, 1966. – Törzsgyűjtemény

Emlékszem, hogy gyermekkoromban velem is nehezen lehetett megszeretni az olvasást. Pedig akkoriban, a ’80-as években még nemhogy internet és a mai világ multimédiás technikai csodái nem léteztek, de még a VHS-rendszerű videólejátszókat sem ismertük és televíziónk is csak fekete-fehér volt. Amiben ráadásul hétfőn nem is volt adás és a többi nap 10 óra előtt, valamint 12 és 16 óra között pedig a hangyák és a termeszek háborúztak a képernyőn. Bár azt már olvasni tudó koromban is nagyon szerettem, ha édesanyám mesét olvasott fel nekem. Volt két favorit a könyvek között, melyek szinte mindig bevethetők voltak. Ezekben egy fehér mandzsettákkal és gallérral díszített, fekete bundás macska élt át rímekben elmesélt, izgalmas kalandokat. A macska neve is elég beszédes volt, hiszen, ha fajtársainak azt mondták volna, „sicc!”, akkor biztosan uccu-néki, elszaladtak volna. Ennek a derék macskának meg nem volt elég, hogy a bundája színe miatt sokan rossz ómennek tarthatták, de még a neve is ellentmondott a macskalogikának, hiszen Sicc-nek hívták. Ez persze úgy tűnt, egyáltalán nem zavarta őt, nagyon jól megvolt a világban. Rendkívül érdekes kalandjai során például az afrikai Szaharában többször tett lóvá őt felfalni akaró vérszomjas oroszlánokat, máskor meg a csirketolvaj Róka Rudit leckéztette meg rendre. A Trombi nevű indiai elefánt barátja segítségével rafinált módon fogta ki a halászléhez való Ponty Kelement, akit szinte sajnáltam, mikor az éltető eleme helyett a bográcsba került. Ugyanakkor Sicc „emberséget” is tanúsított, mikor egy afrikai őserdőben álló étteremben nem akarta megenni a Csimpánz Zsiga pincér által felszolgált tojásból frissen kikelt struccfiókát. Ez a csupaszív macska sokszor segített a rászorulókon, például elfogta a mások értékeit dézsmáló tolvaj Szarka Dénest, vagy hazahozta a nagymama elkóborolt papagáját. Persze a mindig segítőkész macska néha csúnyán mellé is fogott. Például mikor egy kötélhúzó gyerekcsapat dolgát megkönnyíteni szándékozott. Hogy ez miképp sült el, az alábbi idézetből olvashatjuk:

Mai világunk groteszk, szörnyfigurákkal és „angyalarcú patkányokkal” tűzdelt erőszakos meséi helyett, azt hiszem minden gyermeke lelki fejlődésével törődő szülőnek nyugodt szívvel ajánlhatók a Tankó Béla által rajzolt, szépérzéket egyáltalán nem sértő képek.

Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc, Budapest, Minerva, 1962. – Törzsgyűjtemény

Ennek a számomra lebilincselő,  Kálmán Jenő által írt és Tankó Béla által megrajzolt két könyvnek a címe Sicc és Sicc a Szaharában voltak. Később – mikor a fejem lágya már-már kezdett benőni – megtudtam, hogy a szívembe zárt fekete kandúrnak ezeken kívül még jócskán léteznek egyéb kalandjai is, például a Sicc a cirkuszban, Sicc az iskolában, a Kálmán Jenő halála után már Székely Dezső által írt Sicc a vadonban, vagy a későbbi nagy kedvencem, a Sicc Meseországban. Ebben az utóbbi kötetben mintha új értelmezés alá került volna a klasszikus mesevilág. Főhősünk – otthon hagyva barátait – egy sportrepülőgépen Meseországba repült, ahol landolás után már rögvest galibába került egy vasorrú bábával. Ezt követően egy felbőszült sárkány által őrzött börtönbe vetették. De senki ne gondolja, hogy a rátermett és ügyes kandúr ebből a galibából ne tudta volna kivágni magát. A mindig tettre kész Sicc érdemeit szaporítva – néhány új divatlap meglobogtatásával – felébresztette  a száz éve üvegkoporsóban alvó Hófehérkét és megszervezte a herceggel való esküvőjét is. Igen ám, de a végén sajnos kínos botrányba fulladtak a dolgok. Az ezt követő csetepatéból Sicc csak egy Meseország kacsalábon forgó Múzeumából szerzett kiállítási tárgy, a láthatatlanná tévő süveg segítségével tudott megmenekülni.

Lehet, hogy a kedves Olvasó azt gondolja felőlem, hogy még mindig nem nőtt be egészen a „fejem lágya”, de be kell valljam, ezeket a történeteket felnőtt fejjel is nagyon szeretem olvasni. Mentségemre szolgáljon, hogy saját „bőrömön” tapasztaltam meg a kalandok mottóját:

Kálmán Jenő fekete macskájának kalandjai számtalan változatban megjelentek az idők folyamán. A kép forrása: A szerző felvétele

Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy a sokoldalú író, szerkesztő, újságíró, humorista Kálmán Jenő mesehőse, a „minden lében kanál” Sicc neve több generáció nevének szívébe véste bele magát. De lehet, hogy nemcsak a 60-as, ’70-es, ’80-as évek gyerekeinek kedvesek a Tankó Béla által megrajzolt „gavalléros” kinézetű macska és barátainak nyakatekert kalandjai? Ezt látszik bizonyítani, hogy a Sicc-sorozat könyvei a mai napig megtalálhatók a könyvesboltok polcain és nemcsak az antikváriumok valamely eldugott szegletében, hanem a vadonatúj kiadványok között is. Hiszen a Minerva Könyvkiadó után később az Aranyhal, majd a Móra Könyvkiadó is felvette repertoárjába ezeknek a történeteknek a kiadását. Ezek kiadványaikban még némi módosításokat is véghez vittek. Hiszen a Sicc aranykönyv, Sicc a hóban, Sicc a slamasztikában, Sicc Afrikában kiadványok nem új történetek, hanem valójában a „klasszikus” régi történetekből vett kalandok kissé „átcsoportosítva”.

A Sicc könyvek népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Móra Kiadó által újra megjelentett Sicc meseországban és a kiadó által „átcsoportosított” régi történeteket tartalmazó Sicc a hóban ma is megtalálhatók a könyvesboltok polcain – Törzsgyűjtemény

Az íróról, Kálmán Jenőről az Új magyar irodalmi lexikonban a következőket olvashatjuk:

Kálmán Jenő 1931 körül kutyájával, az Ez a kutya eladó című regényének ihletőjével. A kép forrása: Wikipédia

Műveinek felsorolása között utolsó tételként szerepel a Sicc-sorozat megemlítése is. A lexikon is alátámasztja azt a tényt, miszerint kevesen tudják, hogy a fekete bundás kandúr első kalandjai már 1937-ben megjelentek. A Képes Kalandok sorozatban megjelent történet címe: Sicc úrfi kalandjai. Ezt követte 1940-ben a Sicc úrfi és Tigris Marci, Sicc úrfi az állatkertben, Sicc úrfi bosszút áll című kiadványok. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezeket a történeteket még Pat Sullivan illusztrálta, és derék hősünknek a rajongók által ismert fizimiskája nagyon eltér az általuk megszokottól. A történetek rajzai fekte-fehérek és inkább emlékeztetnek az amerikai Tom Sims és a magyar származású Zaboly Béla által papírra vetett Popeye a tengerész történeteinek formavilágára, mint a később készült Tankó Béla-rajzokra. Bár a későbbi történetek egy-két korábbi verziója ezekben is megjelenik. Például mikor a jóságos Sicc elvágja a nekiveselkedő kötélhúzók sportszerét, vagy mikor a téli fagyban didergő tacskókutya a radiátorra kerülve hullámos formájúvá válik.

Tankó Béla „korai verziós” rajzai még kissé eltérnek a rajongók által megszokottól, de már felismerhető bennük a későbbi történetek ábrázolásvilága. Kálmán Jenő–Tankó Béla: Sicc összes kalandjai, Budapest, Minerva, 1959. – Törzsgyűjtemény

A már Tankó Béla illusztrálta történetek kezdeti fázisához tartoznak a Sicc kalandjai, a Sicc legújabb kalandjai vagy a Sicc összes kalandjai. Itt már felismerhető a fekete bundás macska jól ismert fizimiskája és a későbbi kötetekben szereplő történetek jelennek meg, például a Sicc a cirkuszban olvasható kalandok. Ennek ellenére, ha egy mai rajongó a kezébe veszi és nézegeti-olvasgatja, úgy érezheti, ezen történetek rajzai valahogy mégsem olyan élvezetesek, mint a, „kiforrott” verzióké. A később megszokott és megszeretett „Sicc-élményt” az először 1962-ben megjelent, tartalmában már röviden bemutatott Sicc Meseországban kötetben élhetjük át. Vajon, ha  a Sicc-rajongók körében végeznének egy felmérést, akkor ez a kaland milyen helyezést érne el? Az a tény, hogy erről a történetről a megszokott diafilm-variációk mellett még egy animációs film is készült, arra a feltételezésre ad okot, hogy biztos „dobogós helyen” végezne. Az animációs film Táborita Ildikó rendezésében 2002-ben készült azonos címmel. Külön élvezet benne, hogy a könyv szövegét teljes egészében elmondó mesélő a gyerekfilmek és műsörök közkedvelt „hangja”, Mikó István színművész. De nemcsak a szöveghez, a rajzok stílusához is maximálisan ragaszkodtak az alkotók. Ezzel is bizonyítva azt a tényt, hogy Kálmán Jenő és Tankó Béla maradandót alkotott.

Talán az egyik legnépszerűbb történet a Sicc meseországban. Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc meseországban, Budapest, Móra, 2008. – Törzsgyűjtemény

Felhasznált irodalom

• Kálmán Jenő – Sullivan, Pat: Sicc urfi az állatkertben, Budapest, Hajnal, 1940.
• Kálmán Jenő – Sullivan, Pat: Sicc urfi bosszút áll, Budapest, Klein V. Ny., 1940.
• Kálmán Jenő – Sullivan, Pat: Sicc urfi és Tigris Marci, Budapest, Hajnal, 1940.
• Kálmán Jenő – Sullivan, Pat: Sicc urfi kalandjai, Budapest, Hajnal, 1940.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc, Budapest, Minerva, 1966.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc a hóban, Budapest, Móra, 2006.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc a slamasztikában, Budapest, Móra, 2007.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc a Szaharában, Budapest, Minerva, 1963.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc Afrikában, Budapest, Móra, 2006.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc aranykönyv, Budapest, Móra, 2006. Aranykönyv, [s.l.], 2002.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc az iskolában, Budapest, Minerva, 1966.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc kalandjai, Budapest, Plakát Ny., 1956.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc legújabb kalandjai, Budapest, Plakát és Cimke Ny., 1957.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc meseországban, Budapest, Minerva, 1926.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc összes kalandja, Budapest, Minerva, 1959.
• Péter László (főszerk.): Új magyar irodalmi lexikon. H–Ö. Második, javított, bővített kiadás, Budapest, Akadémiai, 2000.

Köszönjük a Minerva Kiadó és a Móra Könyvkiadónak a közlési engedélyt.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

1922. április 1-jén, száz esztendővel ezelőtt, Madeira szigetén, száműzetésben elhunyt IV. Károly, Magyarország utolsó királya. Írásom az életút legfontosabb eseményeinek felvillantása után azt mutatja be, hogy a magyar sajtó hogyan emlékezett meg a volt uralkodóról, akit alig néhány hónappal korábban fosztott meg trónjától a Nemzetgyűlés.

IV. Károly megkoronázása. Révész Imre festménye. In: Vasárnapi Ujság, 64. évf., 3. sz., 1917. január 21., 47–48. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum 

Károly 1887. augusztus 17-én született Ottó főherceg – Ferenc József unokaöccse – és Mária Jozefa szász hercegnő elsőszülött fiaként. A trónöröklési rendben a harmadik helyen állt Rudolf és Ferenc Ferdinánd főhercegek mögött, szülei tehát számoltak azzal, hogy egyszer talán neki kell átvennie a Monarchia kormányzását. Taníttatása során nagy gondot fordítottak a gyakorlati tapasztalatok megszerzésére, és igyekeztek lehetőséget biztosítani a számára, hogy megismerhesse a hétköznapi emberek életét. Középiskolai tanulmányait a bécsi bencések nyilvános iskolájában végezte, ahol baráti kapcsolatokat alakíthatott ki közrendű társaival. Ezután speciális tanrendben, két évbe zsúfolva jogi tanulmányokat folytatott, amelyek az uralkodáshoz szükséges tudással vértezték fel. 1911-ben vette feleségül Zita pármai hercegnőt, akivel osztozott mély vallásosságában és szociális érzékenységében. A boldog és kiegyensúlyozott házasságból nyolc gyermek született.
1914-ben, Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után Károly trónörökössé vált, majd 1916. november 21-én, Ferenc József halálával, 29 esztendősen ő lett Ausztria császára és Magyarország királya. Trónra lépése után legfontosabb feladatának az óriási véráldozatokkal járó világháború befejezését tartotta, valamint célul tűzte ki a társadalmi feszültségek enyhítését, az általános választójog bevezetését, és számos alkalommal kifejezte a magyarság iránt érzett rokonszenvét. Politikai mozgástere azonban rendkívül behatárolt volt, és szándékainak végrehajtását a történelmi körülmények lehetetlenné tették. 1918 őszén, a világháború elvesztése után az események gyorsan kicsúsztak ellenőrzése alól, és a Monarchia felbomlása néhány nap leforgása alatt végbement. November 13-án Károly kiadta az eckartsaui nyilatkozatot, amelynek értelmében visszavonult a magyar államügyek intézésében való közreműködéstől, és előre elismerte a köztársaság küszöbön álló kikiáltását. 
Az őszirózsás forradalmat kisvártatva a Tanácsköztársaság, majd a Horthy-rendszer megszületése követte. A kormányzói intézményt 1920-ban eredetileg átmeneti megoldásnak szánták, és a politikusok élesen megoszlottak az államfői hatalom rendezésének kérdésében: míg a szabad királyválasztó irányzat szerint a királyválasztás joga visszaszállt a nemzetre, addig a legitimisták úgy vélekedtek, hogy a törvényes államfő továbbra is a megkoronázott király. A svájci emigrációban élő Károly rosszul mérte fel a nemzetközi erőviszonyokat, és 1921-ben két alkalommal is megpróbált visszatérni: márciusban még békés tárgyalásokat folytatott Horthy Miklóssal, októberben azonban a nyugat-magyarországi, királyhű katonaság támogatásával kísérelt meg bevonulni Budapestre.

Horthy admirális jelentést tesz IV. Károlynak. Egy legitimista hetilap archív címlapképe 1920-ban. In: Képes Krónika, 1920. március 9. – Törzsgyűjtemény

Miután hatalmának helyreállítása esetén a kisantant fegyveres beavatkozása borítékolható lett volna, a Bethlen-kormány az ellenállást választotta, Károly pedig nem kívánt véráldozatok árán uralkodni. 1921. november 6-án a Nemzetgyűlés megfosztotta a Habsburgokat a magyar tróntól, a volt uralkodót pedig az angol flotta az Atlanti-óceánban fekvő Madeira szigetére szállította, ahol családjával Funchal városában telepedtek le. Az ekkor még csak 34 esztendős Károly 1922 márciusában megbetegedett spanyolnáthában, és néhány nap múlva, 1922. április 1-jén meghalt.
A tragikus hír a magyar nyilvánosságban általános megdöbbenést és részvétet váltott ki, azonban a különböző politikai irányzatok sajtója között jól érzékelhető különbségek jelentkeztek – a közéletet ugyanis ekkor igen felfokozott indulatok jellemezték, hiszen folyamatban volt a nemzetgyűlési választásokat megelőző kampány. A budapesti sajtótermékek kivétel nélkül a címlapjukon, nagy terjedelemben számoltak be a halálesetről. A tekintélyes fővárosi konzervatív-liberális napilapok elsősorban az emberi dimenziót állították megemlékezéseik homlokterébe. A Pesti Hírlap vezércikkírója például kijelentette:

A szerző szerint az elhunyt uralkodó cselekedeteit mindenben tanácsadói irányították, ezért a felelősség őket terheli – „szerencsétlen” fegyveres visszatérési kísérletéért is –, és azt remélte, hogy a gyász képes lesz egyesíteni a magyar közélet gyűlölködő szereplőit. A Pesti Napló szerzője szintén az életút tragikus vonásait emelte ki, és párhuzamot vont a magyar nemzetet sújtó sorscsapásokkal: 

A rokonszenv jól érezhető a polgári liberális nézeteket közvetítő Világban is, amely azt hangoztatta, hogy IV. Károlynak nem volt szégyenkezni valója, hiszen szándékai tiszták és nemesek voltak. Kudarcaiért elsősorban tanácsadóit terheli a felelősség, akik félrevezették a jóindulatú, de fiatal és tapasztalatlan uralkodót.:

A munkásmozgalom napilapja, a monarchikus rendszerek iránt hagyományosan ellenszenvet tanúsító Népszava szintén igen megértőnek mutatkozott.

A nekrológ ezt a kedvező képet azzal a megállapítással ellensúlyozta, hogy Károly végül gyöngének bizonyult, amikor hagyta, hogy a béketeremtés munkája során letérítsék a jó útról az udvari intrikák. Az újságíró arra is felhívta a figyelmet, hogy a halálesettel nem zárul le a szabad királyválasztók és a legitimisták ellentéte, ezért itt az ideje, hogy mindazok, akik a kérdésben eddig csendben maradtak, megfogalmazzanak egy új, harmadik álláspontot, azaz felvessék a köztársaság létrehozásának lehetőségét.
A kifejezetten legitimista irányvonalú katolikus napilap, a Nemzeti Újság vezércikkírója, Túri Béla lelkész, nemzetgyűlési képviselő írásában a tragédia politikai kihasználásának, a királypárti szavazók mozgósításának szándéka is érződik. Károly uralkodását a mártíromságok és tragédiák sorozataként jellemezte, és úgy vélte, hogy a megkoronázott király puszta léte is hatékony tiltakozást jelentett „a történelmi jog mellett és a trianoni Magyarország ellen”. Túri szerint évszázadok óta ő volt az első Habsburg, aki megértette a magyar nemzet politikai törekvéseit és elismerte azok jogosságát, sőt talán egyenesen rá várt volna az a dicső történelmi hivatás, hogy „a Mohács előtti korok visszahozója” legyen. Túri végül kifejtette:

A szabad királyválasztó irányzathoz kötődő lapok szintén kinyilvánították részvétüket, azonban cikkeikben tetten érhető egyfajta távolságtartás. A kisgazdapárt hivatalos orgánuma például arról írt, hogy miután Károly 1921-ben, rossz tanácsokra hallgatva, „veszedelmes” kísérletet tett a visszatérésre, a Nemzetgyűlésnek nem maradt más választása vele szemben, mint a trónfosztás.

A radikális ébredőkhöz kötődő Szózat viszont alig leplezett ellenségességgel írt az elhunytról. A cikkíró szerint – Túri Béla idézett véleményével ellentétben – IV. Károly királyként nem tudta valóra váltani a nemzeti reményeket, nem volt képes „magyar Habsburggá” válni. Bár valóban békét akart, de – dinasztiája rossz hagyományához híven – rossz tanácsadókra hallgatott, és eltaszította magától az egyetlen erős politikust, Tisza Istvánt, aki megmenthette volna a birodalmat. A szerző kifejezte azt a reményét is, hogy az ellenoldal nem próbálja a tragikus halálesetet politikai célokra felhasználni:

Funchal, a király utolsó lakhelye. Fényképész: Marton Aladár. In: Vasárnapi Ujság, 68. évf. 23. szám, 1921. december 4., 1. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Láthattuk tehát, hogy a halálhír fogadtatását a magyar nyilvánosságban alapvetően befolyásolták a folyamatban lévő belpolitikai küzdelmek, a szabad királyválasztók és a legitimisták (illetve a jóval kisebb tábort jelentő republikánusok) ellentétei. A politikai alapon álló eltérések egy államfő megítélésének esetében természetesnek mondhatóak, az azonban feltűnő, hogy a volt király egyéni tisztességét és jóindulatát egyetlen véleményformáló sem vonta kétségbe. Alakjának történelmi megítélése szintén kedvezően alakult, amit jól jelez, hogy a katolikus egyház 2004 októberében a boldogok sorába emelte IV. Károlyt.

Klestenitz Tibor (MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
19. századi Könyv- és Sajtótörténeti Műhely, ELKH)

Felhasznált irodalom

• IV. Károly. Népszava, 1922. április 2. 1.
• IV. Károly. Világ, 1922. április 2. 1.
• IV. Károly király halála. Szózat, 1922. április 2. 1.
• IV. Károly király meghalt. Pesti Hírlap, 1922. április 2. 1.
• „A királyhűség jól bevált útján…” Rendi és nemzeti kötődések szimbolikus változásai 1867 és 1918 között. Szerk. Glässer Norbert – Zima András, Nagyillés Anikó közreműködésével. Szeged, 2016.
• „Fogadd a koronát…” Ünnep és válság, hagyományok és reformkoncepciók. Szerk. Glässer Norbert – Mód László – Varga Norbert – Zima András – Beke Zsolt, Szeged, MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, 2021.
• Kovács Gergely: Fogadd a koronát! Károly magyar király hitvalló élete, Budapest, Új Ember, 2004.
• Meghalt IV. Károly. Új Barázda, 1922. április 2. 1.
• Meghalt. Pesti Napló, 1922. április 2. 1.
• Túri Béla: A mártír-király. Nemzeti Újság, 1922. április 2. 1.

Joseph Haydn portréja Ludwig Guttenbrunn nyomán – Színháztörténeti és Zeneműtár

Mivel a nemzeti könyvtár nem csupán Haydn műveit, hanem Csuka Béla hagyatékát is őrzi, kínálkozott a lehetőség, hogy az ő munkásságán keresztül ismerhessük meg Haydn egy mára szinte teljesen elfeledett hangszerre, a barytonra írott műveit, ezzel nem csupán a zeneszerző, hanem Csuka Béla életműve előtt is tisztelegve.

Csuka Béla portréja – Színháztörténeti és Zeneműtár, Csuka B.-M. hagy. 1/1

A Zeneműtárban fellelhető két gyűjteményről Vécsey Jenő az OSZK 1958-as évkönyvében Az Országos Széchényi Könyvtár zenei gyűjteményének fejlődése az elmúlt tizenöt évben címmel közölt részletes beszámolót. Ebből megtudhatjuk az Esterházy-gyűjtemény bekerülésének körülményeit és annak tartalmát. A felsorolt szerzők, Joseph Haydn, Michael Haydn, Gregor Werner, Johann Joseph Fux, Johann Georg Albrechtsberger, Carl Ditters von Dittersdorf, Franz Xaver Süssmayr neve közül mindenképp kiemelkedik Joseph Haydné, akinek számos önálló eredeti kéziratos műve, vagy töredéke, és több mint 20, idegen szerzők operáiban fellelhető autográf részlete „a Zeneműtár Haydn-anyagát világviszonylatban is az elsők közé emeli.” (Vécsey Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár zenei gyűjteményének fejlődése az elmúlt tizenöt évben, Budapest, [Kossuth Ny.], [1960]., 81.) Az Esterházy-gyűjtemény másik fontos része az autográf kéziratok mellett az a másolt kéziratos anyag, melyben – mint Vécsey külön is megemlíti – Haydn barytonra írt trióinak egykorú, díszes bőrkötéses szólamkötetei is megtalálhatók. 

Vécsey cikkében szintén említést tesz Csuka Béla szerzői hagyatékáról, mely a művész 1957-ben bekövetkezett halála után, annak végakarata szerint került a Zeneműtárba. A gyűjtemény nem csupán a gordonka, gamba és baryton összegyűjtött irodalmát, hanem Csuka kézírásában „Haydn nagy alapossággal összegyűjtött baryton-műveit és a művek jegyzékét” (Vécsey Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár zenei gyűjteményének fejlődése az elmúlt tizenöt évben, [Budapest], [Kossuth Ny.], [1960], 91.) is őrzi.

A barytonnal és Haydn erre a hangszerre írt műveivel kapcsolatban folytatott kutatásait a már említett Haydn és a baryton című írásában összegezte. A tanulmány részletesen foglalkozik a hangszer történetével, a vonóshangszerek különböző fajtájával, illetve a barytonnal foglalkozó, vagy az azt megemlítő irodalommal. Így többek között említést tesz Daniel Speer 1687-ben megjelent Unterricht der musikalischen Kunst című munkájáról, mely talán a hangszer legkorábbi leírását tartalmazza. Leopold Mozart 1756-ban megjelent hegedűiskolájában pl. a hangszer pontos leírását is megtaláljuk, mely szerint:

Egy 1765-ben, Kismartonban kelt hercegi levélben olvashatjuk az alábbiakat:

E különös felszólítás a szakirodalom szerint voltaképp Esterházy Miklós herceg olyan egyéni szenvedélyét szolgáló darabokra vonatkozik, aki ebben az időszakban gyakran muzsikál „Lieblings Instrument”-jén, a barytonon. Haydn az intésnek eleget téve komponál az említett hangszerre olyan kamaraműveket, főként triókat, amelyekben a barytonnak (vagyis magának a hercegnek) juttatja a dallamvezető szólamot. Hogy Haydn ezekkel a darabokkal mennyire nyerte el a herceg tetszését, arról a következő év elején, 1766. január 4-én kelt levél tesz tanúbizonyságot:

„A barytonjáték fénykora Esterházy Miklós herceg udvarában az 1765–75-ig tartó tíz év alatt zajlott le” (Csuka Béla: Haydn és a baryton. In: Szabolcsi Bence-Bartha Dénes (szerk.): Zenetudományi tanulmányok Kodály Zoltán 75. születésnapjára, Budapest, Akadémiai, 1957, 689.): ebben az időszakban nem csupán a herceg által ösztönözött Haydn komponált mind több barytonra írt művet, hanem ekkor szerződtették azokat a kiváló gordonkásokat, akik a baryton-játékban is kitüntették magukat, és akiket Csuka tanulmányában személy szerint – mint pl. Andreas Lidl, Karl Franz, Anton Kraft, Joseph Weigl – megemlít.

A Csuka Béla kézzel írt – már Vécsey beszámolójában is kiemelt – tematikus jegyzékének címoldalán, amely természetesen a már sokat emlegetett tanulmány végén is teljes terjedelemében megjelent, a következőt olvashatjuk:

Itt kell megemlítenem azt is, hogy Csuka Béla e hangszernek nem csupán elhivatott kutatója, hanem előadója és lelkes ismeretterjesztője is volt. Erről tanúskodnak azok az újságkivágatok, melyeknek gyűjteménye két kötetben szintén megtalálhatók a hagyatékban, és mely szerint Csuka 1933-tól hangversenyeken már ezen, az ő kezdeményezésére Eszterházáról elhozott hangszeren adta elő Haydn és mások barytonra írt műveit.

Végül – ezen írást mintegy keretbe fogva – álljanak itt Csuka Béla gondolatai:

 Hanvay Hajnalka (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Rózsa Dávid, a nemzeti könyvtár főigazgatójának beszéde a debrceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár könyvkölcsönzőjének átadásán, 2022. március 28-án.

Tisztelt Képviselő úr! Igazgató úr! Hölgyeim és Uraim!

Nagy öröm számomra, hogy egy héten belül másodszor látogathatok el a Méliusz Juhász Péter Könyvtár által felügyelt könyvtári régióba, olyan kollégákhoz, akik vendégszeretetük és a hagyományokhoz való – jó értelemben vett – ragaszkodásuk mellett valódi újítással is szolgálnak a szakma, de mindenekelőtt a nagyközönség számára. Magyarország nemzeti könyvtára, az Országos Széchényi Könyvtár legközelebbi partnerintézményei között tartja számon három regionális könyvtárunkat, köztük a Méliuszt; fejlesztéseiket figyelemmel kíséri és támogatja.

Debrecenben, azt hiszem, ebben egyetérthetünk, a hagyományokból kinőtt innováció egyébként sem szokatlan. A város kulturális és szellemi öröksége folytán az itt élők méltán büszkék a városukra, az elődökre; e mellett a folyamatos megújulásra való készség is ott van mindenkiben. A történelmi hagyományokat tekintve Debrecent az ország második fővárosának is nevezhetjük. A szó szoros értelmében is át kellett vennie két ízben ezt a stafétabotot, és azt hiszem, hogy ez a felelősség csak megszilárdította a cívisvárosiak tartását. A református tradíció, amely a Kálvinista Rómává emelte a várost, szintén szilárd alapot teremtett a közösség számára. Sorolhatnám Debrecen nevezetességeit, a sokat megélt Nagytemplomot, a Kollégiumot, a belváros gyönyörű épületeit, az egyetemet és környezetét. Azonban – remélem, nem bánják – könyvtáros szemmel mégis előnyben részesítem a könyvtár névadóját, Méliusz Juhász Péter püspököt, valamint Huszár Gált, akinek a nyomdai hagyományokat és Méliusz műveinek kiadását is köszönhetjük. Az Alföldi Nyomda tavaly ünnepelte fennállásának 460. évfordulóját, és folyamatosan munkát ad a város és a térség könyvvel, papírral foglalkozó dolgozói számára. Ez a mögöttünk hagyott bezárt hónapok fáradságos küzdelme után óriási teljesítmény ebben a szektorban.

De nem csupán a könyvipar, hanem a település egésze élvezi a tavaszi újjászületést. Bárhová néz az ember, fejlesztések, szépülő környezet, tartalmas és színes programok – mind-mind segítik egy közösség összetartozását, a gyökerek megerősítését.

És ezzel elérkeztünk a mai nap legfőbb eseményéhez. A könyvtárosok mindig is szorgalmas és leleményes emberek voltak, a debreceniek pedig kiváltképpen azok! A pandémia beállta a mi hivatásunk művelőitől is tevékenységünk új alapokra helyezését követelte meg, azonban a könyvtárak többsége, így a Méliusz is megtalálta az olvasókhoz vezető utat. Az intézmény egyébként is híres adatalapú szolgáltatási politikájáról. A Tócóskertbe és a város más pontjaira telepített konténerkönyvtárak felállítása világújdonság volt; új kulturális teret adott azon városrészeknek, amelyek távolságuk folytán kiszorultak a centrumban folyó művelődési tevékenységből. Ami miatt pedig ma összegyűltünk, egy újabb könyvkölcsönző automata felállítása. A központi könyvtári épület előtt töretlen népszerűségnek örvendő két gép után itt, a néhány éve elkészült Tócóskerti piaccsarnok és az újonnan kiépített sétány mellett is bármikor lehet könyvet vagy egyéb dokumentumot kölcsönözni és visszahozni. Tökéletes a helyszínválasztás, hiszen amióta világ a világ, a piac afféle agóraként a fontos találkozások színhelye. Bízom benne, hogy sok család, gyerek, szülő és nagyszülő keresi majd fel az automatát, hogy az alma és a csokor tulipán mellett egy újabb regényt vagy mesekönyvet is hazavihessen a hétvégére. A lehető legjobban kitalált könyvtári szolgáltatás ez a beiratkozottak számára, hiszen nyitvatartási időtől függetlenül bármikor, munka előtt, esti műszak után is felkereshető. A korszerű és könnyen használható kölcsönzőgépeket a Méliusz további négy kistelepülésen is felállította és sikerre vitte.

Igazgató úr! Látva ezt a sokrétű munkát, gratulálok az eddigi eredményekhez! Kiemelt köszönet illeti támogató figyelméért az Emberi Erőforrások Minisztériuma Kultúráért Felelős Államtitkárságát és Pósán László urat, aki képviselői munkája során és az Országgyűlés Kulturális Bizottságának elnökeként is kiemelt segítője a kulturális fejlesztéseknek.

Sok olvasót és kölcsönzést kívánok Tócóskertnek – hiszen a könyvtárnak, az olvasásnak nemcsak múltja és jelene, de jövője is van!

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Rózsa Dávid

E napon ünnepli az Anyaszentegyház Mária földi életének legnagyobb csodáját és titkát. Amit az ő szeplőtelen fogantatása előkészített, az most válik valóra. A Szent Lélek mindenható teremtő erejében alászáll az örök Ige, mint az önmagától való, természetfölötti, örök élet csírája. Alászáll a mennyből az asszonyok között áldott szűznek tiszta méhébe, és emberré lesz. Mindenben azonos lesz velünk, földi emberekkel, a bűnt kivéve. A szűzből pedig anya lesz, anélkül, hogy megszűnnék szűz maradni. Ennek az ünnepnek a lényege egy mélységes hittitok, amely előtt hódolattal és imádattal hajtunk térdet. A Credóban (Hiszekegyben), amikor a megtestesülésről emlékezünk, illetve Szent János evangéliumának prológusában, amelyet a tridenti liturgiában minden szentmisében utolsó evangéliumként olvasnak fel, valamint „Az Úr angyala” imában, amikor ezt a titkot említjük: Et Verbum caro factum est (És az Ige testté lőn), mindannyiszor térdet hajtunk.

Philippe de Champaigne: L’Annonciation, 1644. New York, Metropolitan Museum of Art. A kép forrása: archive.org

Az ünnep rövid története

Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe egyike a legrégibb Mária-ünnepeknek. Eredete a karácsonyi ünnepek kialakulásával függ össze. Kezdetben az Úr ünnepe volt, és a neve: Annuntiatio Domini vagy Annuntiatio Christi, majd Conceptio Christi és Annuntiatio Angeli ad B[eatam] M[ariam] V[irginem]. Régiségét egyenlőképpen tanítja Szt. Ambrus (339–397), Szt. Ágoston (354–430), Petrus Chrysologus (Aranyszavú Szt. Péter, 380 k. – 450), Athanasius (296–298 k. – 373) és Csodatévő Szt. Gergely (213–270). Az első szent zsinatok konstitúciói is, kiváltképpen a laodiceai (c. 51.) és a tizedik toledói (c. 1.) említik, hogy ez a titkokkal teljes ünnep már az apostolok idejétől fogva megvolt a kereszténységben. A Szent Ambrus püspök nevével fémjelzett milánói ambroziánus liturgiában és Spanyolországban ezt az ünnepet hosszú időn át kivették a nagyböjti időből, és adventre helyezték át, december 18. napjára. Újabban egységesen a római és a görög liturgiában Karácsony előtt kilenc hónappal, azaz március 25-én ünneplik. A mai ünnep titka tette Máriát méltóvá a θεοτόχος (Isten Anyja) jelzőre.

Nagy Szent Gertrúd ájtatossága

A mai naphoz kötődő ájtatosságok történetéből röviden hadd említsünk meg egy mozzanatot. Nagy Szt. Gertrúd (1256–1302) bencés apátnő ezen az ünnepen azért könyörgött Istennek, hogy jelentse ki neki, milyen ájtatossággal tisztelhetné ezen a jeles napon a szeplőtelen Szűzanyát. Ekkor egy magánkinyilatkoztatásban arra tanította őt az Egek Királynéja, hogy aki ezen ünnep octavája (nyolcada) alatt mindennap igaz buzgósággal imádkozik negyvenöt Angyali üdvözletet azon napok emlékezetére, melyek alatt az áldott Jézus az ő szíve alatt növekedett, azt a Szent Lélek olyannyira kegyelmébe fogadja, mintha azon szent napok alatt, Szent Lélektől való foganásától egészen Jézus születéséig mindennap őelőtte, vagyis a Szűzanya előtt szolgált volna. (Insinuationes divinae pietatis, seu Vita et revelationes S. Gertrudis virginis et abbatissae Ordinis S. Benedicti. A mendis quibus scatebant expurgatae studio et labore D. N. C. B. Parisiis, Apud Fredericum Leonard, 1662. 477–478. Lib. IV. Cap.  XXI. In vigilia et festo Annunciationis B. Virginis) 

„Üdvöz légy Szent Léleknek Jegyesse”. In. Cserey Farkas: Isten Annyának, a Boldogságos Szeplőtelen szép Szűz Máriának Lórétomi Litániában lévő nevezetek rendin folyó dicsérete. Bécsben, Trattner János Tamás Betűivel, 1772. – Törzsgyűjtemény

Látszólagos ellentmondások a szűztől születés hittételével kapcsolatban

Aquinói Szent Tamás a szűztől születés dogmájával kapcsolatos kérdésfölvetéseket a Summa Theologiae harmadik részében négy pontban foglalta össze, amelyek közül az elsőt ismertetjük az alábbiakban, rövidítve (S. Theol. Pars III. Quaest. 28. Art. 1.):

Úgy látszik, hogy az Isten Anyja nem volt szűz Krisztus foganásában. Mert egy gyermek sem fogantatik szűz anyától, akinek atyja és anyja van. Krisztusról pedig azt olvassuk Lukács evangéliumának második részében, hogy nemcsak anyja, hanem atyja is volt: „És az ő attya és annya csodálkoznak vala azokon, mellyek mondatnak vala ő-felőle” (Erant pater et mater eius mirantes super his quae dicebantur de illo – Luc. 2. v. 33.). Ugyanott, lentebb pedig ezt olvashatjuk: „Ímé az atyád és én bánkódva keresünk vala téged” (Ecce, ego et pater tuus dolentes quaerebamus te – Luc. 2. v. 48.). Tehát Krisztus nem fogantatott szűz anyától.
Továbbá, Máté evangéliuma első része tanúsítja, hogy Krisztus Ábrahám és Dávid fia volt, és ezektől származott Jákob is, aki Józsefet, Mária férjét nemzette, akitől született Jézus, a Krisztus. Ez a tanúságtétel pedig nem lenne érvényes, ha József nem lett volna a Krisztus atyja. Tehát úgy látszik, hogy a Krisztus anyja őt József magjából foganta. És ezért úgy tűnik, hogy nem volt szűz az ő foganásában.
Továbbá, a Galatákhoz írt levél negyedik része azt mondja, hogy „el-kűldé az Isten az ő Fiát, ki asszony-állatból lött” (misit Deus Filium suum factum ex muliere – Galat. 4. v. 4.). Asszonynak pedig szokás szerint azt nevezzük, aki férfit ismert, vagyis férfival közösült. Tehát Krisztus nem fogantatott szűz anyától.
Továbbá, mindazoknak, akik egyazon fajhoz (species) tartoznak, a leszármazásuk is azonos módon történik. Krisztus pedig fajta szerint azonos volt a többi emberrel, amint a Filippiekhez írt levél második része állítja: „az emberekhez hasonlóvá lött és külső ábrázattyában úgy találtatott, mint ember” (in similitudinem hominum factus, et habitu inventus ut homo – Philipp. 2. v. 7.). Mivel tehát a többi ember férfi és nő közösüléséből származik, úgy látszik, hogy Krisztus leszármazása is hasonlóképpen történt. Így tehát úgy tűnik, hogy nem fogantatott szűz anyától.
Továbbá, minden egyes természetes formának megvan a számára rendeltetett anyaga, amely nélkül nem létezhet. Az emberi forma (forma humana) anyaga pedig, mint tudjuk, a férfi és a nő magja. Ha tehát a Krisztus teste nem férfi és női magból fogant, nem lehetett valóban emberi test, ami képtelenség. Tehát úgy látszik, hogy nem fogantatott szűz anyától.
Ám mindezek ellen van, amit Izajás könyvének hetedik része állít: „Ímé egy szűz méhében fogan és fiat szűl, és a neve Emmánuelnek hívattatik.” (Ecce virgo concipiet, et pariet filium, et vocabitur nomen eius Emmanuel. – Isai. 7. v. 14.).
Vagyis egyszerűen meg kell vallanunk, hogy Krisztus Anyja szűzen fogant az ő méhében. Az ezzel ellenkező vélemények az ebionita eretnekséghez és Cerinthus gnosztikus szektájához tartoznak, akik Krisztust csak embernek tartották, és az ő születését mindkét nemből eredeztették. Az, hogy Krisztus szűztől született, négy okból is illendő. Először, az őt küldő mennyei Atya méltósága miatt. Mert ha Krisztus valódi és természet szerint való fia az Istennek, nem illik, hogy más atyja is legyen Istenen kívül, és az Isten méltósága így másra is átszálljon. Másodszor, így illett a Fiúhoz, aki az Atyától küldetett, és nem más, mint az Isten igéje. Az igaz ige a szív bárminemű sérelme nélkül, romlatlan szívből származik, hiszen romlott szívből nem származhat tökéletes ige. Tehát úgy illett, hogy az Isten Igéjének legszentebb, legtisztább teste az anya sérelme nélkül fogantassék. Harmadszor, így illett Krisztus emberségének méltóságához, akiben a bűnnek helye nem volt, aki által a világ bűne elvétetett, amint Szent János evangélista írja: „Ímé az Isten báránya, ímé, a ki el-vészi a világ bűnét.” (Ecce agnus Dei, ecce qui tollit peccatum mundi. – Ioan. 1. v. 29.). Negyedszer, a Krisztus megtestesülésének célja végett, amely nem egyéb, mint hogy az emberek Isten fiaiként újjászülessenek: „Valamennyin pedig bé-fogadák őtet, hatalmat ada nékik, hogy Isten fiaivá lennének, azoknak, kik az ő nevében hisznek. Kik nem a vérekből, sem a testnek akarattyából, sem a férfiúnak akarattyából, hanem az Istentől születtettek.” (Quotquot autem receperunt eum, dedit eis potestatem filios Dei fieri, his, qui credunt in nomine eius. Qui non ex sanguinibus, neque ex voluntate carnis, neque ex voluntate viri, sed ex Deo nati sunt. – Ioan. 1. v. 12–13.).

„Kit te, szent Szűz! méhedbe fogadtál.” Az örvendetes olvasó első szent titka. Kromolitográfia, 20. sz. első évtizede. A pesti karmelita zárda kiadása – Magántulajdon

Tipológiai szimbolizmus: a Szűzanya szépsége Éva és Rebekka szépségéhez hasonlít

Méltán nevezik ezen ünnep alkalmával a teológusok és prédikátorok a Szűzanyát, Rebekkához hasonlóan, szépséges szűznek (Virgo pulcherrima – Genes. 24. v. 16.).
Mikor a mindenható, teremtő Isten első szüleinket mind testi, mind lelki szépségekkel felékesítvén, a gyönyörűség paradicsomába helyezte, és az első asszonyt, Évát, eredendő szüzességében és ártatlan szépségében paulo minus ab angelis, kevéssel alább az angyaloknál magasztalta föl (Psalm. 8. v. 6.): mindjárt a pokol ereje követségbe küldte hozzá a kígyó képébe öltözött Sátánt, akinek hízelgő szavaira csakhamar arra hajlott Éva, hogy „non fiat”, ne legyen úgy, amint Isten parancsolta. Ezzel a rút engedetlenséggel ősszüleink elvesztették eredendő szépségüket, és „feketébbé lött a holt szénnél az ő orczájok” (Denigrata est super carbones facies eorum – Threni 4. v. 8.).
Szükséges volt ezért, hogy Éva helyett előálljon egy eredendő szépséggel, épséggel és makula nélkül való ékességgel felruházott asszony, akihez már ne a pokol hatalma, hanem az egek erőssége küldjön oly szent angyalt követségbe, akinek édes, hatalmas szavaira arra hajoljon az eredendő szépségben megtartatott Szűz, hogy Fiat; legyen úgy, amint Isten akarja. Úgy is történt: Istennek örök hála, négyezer esztendő után előállott az a szép, az a makula nélkül való, ékes szűz, tudniillik az eredendő bűn nélkül fogantatott názáreti Szűz Mária, akihez ma az egek követségbe küldték Gábriel arkangyalt, amint az Evangélium feljegyzi: „Küldeték Gábriel Angyal az Istentől Galilaeának várasába, melynek Názaret neve egy Szűzhöz, ki férfiúnak vala el-jegyeztetve, kinek neve vala Jósef, a Dávid házából, és a Szűznek neve Mária. És bé-menvén az Angyal hozzája, monda: Üdvöz-légy malaszttal tellyes: az Úr te-veled.” (Luc. 1. v. 26–28.) Oly szépen folytatta pedig Gábriel köszöntő szavait, hogy azokra Mária, szívében megilletődvén, nem mondta már Éva nyomán, hogy non fiat, ne legyen, hanem szelíd alázatossággal, komoly elhatározással, világosan azt felelte: „Légyen nékem a te igéd szerént” (Fiat mihi secundum verbum tuum – Luc. 1. v. 38.).
Majdnem úgy történt e mai napon Gábriel arkangyalnak a názáreti Szűzhöz tett követsége, amint régen az Ábrahám szolgájának, Eliézernek a szép szűz Rebekkához felvállalt követsége végbement. Eliézer, mikor a Nákhor melletti kútforrás mellett letelepedett, mihelyt látta, hogy Rebekka egy igen szépséges szűz volna, ezt mondta magában: ő az, Uram, akit te Izsáknak, a te szolgádnak készítettél: azért tehát késedelem nélkül eljegyezte őt. Így Gábriel arkangyal is, Názáret városába érkezvén, midőn látta, hogy Mária Virgo pulcherrima, igen szépséges szűz volna, ezt mondta: Ipsa est: ő az, Uram, akit te szent Fiad Anyjává választottál. Azért őt illendő tisztelettel üdvözölte, az anyai méltóságra előkészítette. Így pedig erre a szóra: Fiat; Legyen; ennek a szépséges szűznek a méhében az Ige testté lett. A születendő világmindenség bölcsője fölött, az ősvizek fölött az Isten Lelke lebegett (Spiritus Dei ferebatur super aquas – Genes. 1. v. 2.). A teremtő Isten „Legyen” szavára létrejött a világmindenség. Mária, a tisztaságos szent Szűz „Legyen” szavára őt is megárnyékozta a Szent Lélek ereje, és ezáltal az Isten emberré, az Ige testté lett. Mint minden Mária-ünnepnek, úgy ennek is a megváltás ígérete a legfőbb üzenete. Mária alázatos „Legyen” szava a bűnbe merült világ megújulásának kezdetét jelzi.

(A magyar bibliai idézeteket Káldi György 1626. évi bibliafordításából vettük át, kissé modernizált helyesírással, a latin bibliaverseket pedig a Vulgata Clementina szövegéből.)

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

Rózsa Dávid, a nemzeti könyvtár főigazgatójának megnyitó beszéde a Sátoraljaújhelyi Városi Könyvtár felújított tereinket átadásán, 2022. március 21-én.

Tisztelt Helyettes Államtitkár Úr! Képviselő Úr! Polgármester Úr! Igazgató Asszony és Úr!

Hölgyeim és Uraim!

Nagy örömmel fogadtam el Igazgató asszony felkérését a mai eseményre – több okból is. Egyrészt, mert a Könyvtári Intézeten keresztül folyamatos rálátásom van ugyan az ország könyvtárainak életére, de a személyes találkozásokat semmi nem pótolja. Másrészt pedig, mert lelkemben különleges helyet foglal el a történelem, és nagy boldogság egy olyan városba látogatni, ahol ennyire kézzelfoghatóan gazdag a történelmi és kulturális örökség. Ahol Kossuth, Kazinczy, és a Rákócziak neve még annál is többet jelent, mint másutt az országban.

Sátoraljaújhely lakossága mindig is szeretettel fordult a könyvek, az olvasás felé. Gazdag könyvtára volt a helyi Zemplén Casinónak, ahol a reformkor városhoz kötődő meghatározó politikai és kulturális alakjai rendszeresen megfordultak. A századfordulón aztán a Városi Casino és a Kazinczy kör biztosította a könyvtári ellátást; előbbi már 1896-ban katalógussal rendelkezett. Maradva a bibliotékák soránál, az 1928-ban alakult Kossuth Kaszinó a nemzeti érzés ápolása, műveltség emelése, a tartalmas szórakozás biztosítása érdekében létesített könyvtárat. Ebben az intézményben már tetten érhető a

könyvtárak szerteágazó és sokoldalú tevékenysége, azaz a kötetek elérhetővé tétele mellett ismeretterjesztő, hazafias és szórakoztató előadásokat rendeztek, műsoros esteket tartottak.

A nagy elődök említésekor nem mehetünk el a Zempléni Levéltár mellett. Páratlan gyűjteménye, gazdag forrásanyaga, Kazinczy Ferenc levéltári munkájával gyarapítva méltó kiegészítője a jelenlegi könyvtári állománynak.

A város és Igazgató asszony sokat tesz azért, hogy a Városi Könyvtár megfeleljen a kor követelményeinek, az olvasók igényeinek. Online katalógus, helytörténeti anyagok, idegen nyelvű gyűjtemény teszi teljesebbé a közművelődési feladatokat ellátó,

számítástechnikai segítséget is nyújtó szolgálatot. A könyvtár eddig is sok lokálpatrióta kutató számára nyújtott bőséges alapanyagot. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a városnak saját lexikona, atlasza, monográfiája van; gyönyörű régi képeslapokból egy albumnyi gyűjteményt állítottak össze, és kiskamaszok számára is készítettek egy mesekönyvet, amely a város hagyományait, történetét és nevezetességeit mutatja be. Külön öröm hát, amikor egy ilyen teljességre törekvő téka még tovább tud bővülni, szépülni, mindenki örömére.

A mostani projekt nem jöhetett volna létre, ha a Kultúráért Felelős Államtitkárság nem indítja el mintaprojektek sorát Csornától Gyulán át Sátoraljaújhelyig. Köszönet illeti ezért az Emberi Erőforrások Minisztériumát, valamint képviselő urat és polgármester urat, amiért szívükön viselik a városi könyvtár megújulásának ügyét.

Igazgató asszony!

Gratulálok a gyarapodáshoz; kívánom, hogy minél több olvasni és kutakodni vágyó újhelyi látogasson el Önökhöz, és hogy a jövő Kazinczy Ferencei nevelődjenek ki e polcok között.

Rózsa Dávid

Fotó: Rózsa Dávid a közösségi tér átadásán, Facebook

Történeti Fénykép- és Videótár gyűjteményünk fontos részét képezik a családi fényképalbumok. Ilyen különlegességnek számít a Dráveczky (máskor Dráveczi, néha meg Dráveczki) család bőrkötéses, aranyozott lapszélű, félszáz 19. századi fényképet megörökítő albuma is. Kik voltak a Dráveczkyek, s kik néznek vissza ránk a családi albumból?

Történeti Fénykép- és Videótárunk gyűjteményében FAlbum 1218 szám alatt található meg a Dráveczky család fényképalbuma. A bőrkötésen látható családi címer mindazonáltal zavarba ejtő, hiszen az nem a Dráveczkyek szakirodalomból ismert, ősi szimbóluma.

A Dráveczky fényképalbumon szereplő címer – Történeti Fénykép- és Videótár, FAlbum 1218

A csatos albumban kizárólag családi portréképek és csoportképek, vizitkártyák és kabinetképek szerepelnek. Bár néhány kép az idők során elkallódott, helyük most üresen áll az albumban, elmondható, hogy szinte kizárólag a Dráveczky és a velük nagyon szoros kapcsolatban álló Fényes család tagjai bukkannak fel a felvételeken. A kis méretű (6 x 9 cm) vizitkártyák az 1860-as évektől kezdve terjedtek el, megjelenésükkel ösztönözték a fénykép gyűjtésének és ajándékozásának divatját. A vizitkártya ugyan a személyes látogatásokról kapta elnevezését, az nem helyettesíthette a látogatójegyek, névjegykártyák használatát.

Az albumban fellelhető képek körülbelül fél évszázadot ölelnek fel, az 1860-as évek közepétől egészen az I. világháborúig bezárólag találhatók fényképfelvételek. A családtagok nem bújhattak ki a részben reprezentatívnak (az albumokat általában a szalonokban, jól látható helyre helyezték el), részben a családi emlékezet egyre fontosabb elemének tekintett műtermi fényképezkedés kötelezettsége alól, a gyermekek és kamaszok mellett ugyanúgy felvétel készült a szülőkről, az idősekről is. A nemesi és a polgári családokban egyaránt kedvelt portréfotózásra illet a legszebb ruhában, új frizurában, frissen nyírt arcszőrzettel megjelenni, hiszen ezek a mellképek, illetve félalakos képek módot adtak az ékszerek, rendjelek, ruhák, ezáltal pedig a társadalmi (akár családi) helyzet prezentálására.

„Hajkoszorú”. Ismeretlen hölgy családtag mellképe. Perger Vince műterme, Baja, 1910 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FAlbum 1218

Ugyan több mint egy tucat műteremből származnak a fényképek, a családtagok mindenekelőtt a legközelebbi nagyvárosokba, Debrecenbe és Nagyváradra jártak portrét készíttetni. A cívisvároson belül felkeresték lovag Chylinski György, Krausz Károly, Papp Albert és a Letzter testvérek fényírdáját is. Egyértelműen a legkeresettebb volt a Gondy és Egey fényképészeti műterem.
A Gondy és Egey fényírda 1865-ban alakult meg a Cegléd utcában. Gondy Károly mérnöknek készült, ám végül Simonyi Antal festőművész kíséretében Debrecenbe költözött. Egey István családja a 18. század végén telepedett meg a cívisvárosban, az 1860-as évek elején Divald Károly segédjeként tanulta ki a szakmát Eperjesen. A közös üzletben a felek nagy önállósággal bírtak, sikerükhöz pedig nem fért kétség.

A sajtó, a közvélemény is megelégedésének adott hangot a fotográfusok munkájával kapcsolatban. Az 1868-ban Kassán nyitott műtermük rövid működést követően csődbe ment, ez mindazonáltal nem zavarta meg a debreceni tevékenységet. Köszönhetően az igazán ügyfélbarát nyitvatartásnak (reggel 8-tól este 6-ig várták a kuncsaftokat, még ünnepnapokon is), valamint a sajtóban megjelent pozitív visszhangnak, a műterem forgalma nem hagyott maga után kívánnivalót.
A fényírda 1865-ben, a nyitás idején még csak alig pár kellékkel és bútorral rendelkezett, 1871-re a díszlet és a bútorzat nagymértékben gyarapodott. Számtalan kellék állt rendelkezésre a felnőttek számára is, olyan játékok és eszközök, melyek segítségével a felvételeken megeleveníthették az eljátszani kívánt szerepeket és helyzeteket. Az eszköztárhoz tartozott napernyő, esernyő, tollas legyező, kalitka, virágkosár, csokréta, imakönyv, kancsó és váza egyaránt.

Piknikre készen. Ismeretlen hölgyek napernyőkkel. Gondy és Egey műterme, Debrecen, 1875 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FAlbum 1218

A tekintetek mintha tényleg messzire kerülnék egymást az itt készült fotográfiákat elnézve. A fenti képen a piknikre, kirándulásra kész, vagy éppen az ilyen tevékenységben pihenőt tartó édesanya még ugyan ránéz lányára, az azonban nem viszonozza ezt, borúsan inkább a távolba tekint a festett, erdőt ábrázoló díszlet előterében. Az alábbi képen nagy valószínűséggel testvérek szerepelnek, a fényképész beállítása miatt itt szóba sem jöhetett a tekintetek találkozása. A testvéri érintés is elmarad, míg az idősebb nővért természetesen megilleti az ülő pozíció.

Azonosítatlan lánytestvérek félalakos képe. Gondy és Egey műterme, Debrecen, 1885 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FAlbum 1218

A fényképalbumban tehát szülők és gyermekek, testvérek csoportképe is gyakran előfordul az egyéni portréfelvételek mellett. A családhoz nem tartozó ismerősök, barátok csak a legritkább esetben kaptak itt helyet. Amikor pedig mégis elénk tárul egy barát portréja, az a múlt nyomozóinak nagy örömére egy sor további kérdést implikál. Az előző részben már említett Dráveczky Mihálynak és Fényes Matildnak három gyermeke született. A középső gyermekről, Sándorról portréja csak azt árulja el számunkra, hogy a katonai hivatást választotta. Bár könnyen lehet, hogy ez a felvétel csak az önkéntes katonai szolgálat évében készült róla.

Dráveczky Sándor katonai egyenruhában. Gondy és Egey műterme, Debrecen, 1895 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FAlbum 1218

Dráveczky Sándor egyik barátja mindenesetre felbukkan a fényképalbumban. Pongor József a következő szavak kíséretében küldte meg vizitkártyáját:

A fiatalemberek valóban az iskolapadból ismerték egymást. 1885-ben mindketten a debreceni református főgimnázium I. osztályának padsorait koptatták. Dráveczky Sándor aztán év közben hagyta ott a gimnáziumot, Pongor József pedig a barát időleges elvesztésén túl a tanulmányi kötelezettségek akadályaival is kénytelen volt szembesülni. Érdemjegyei messze elmaradtak az eminens tanulók teljesítményétől, minekután négy tárgyból is elégtelen osztályzatot szerzett, 1886-ban kénytelen volt évet ismételni.

Pongor József portréja. Friedrich Schiller műterme, Bécs, 1896. – Történeti Fénykép- és Videótár, FAlbum 1218

Az 1896 környékén készült állóportré arra enged következtetni, hogy Pongor nemcsak a tanulmányaival nem foglalkozott, de a konvenciókra is előszeretettel hányt fittyet. Magabiztos kiállása, éles tekintete, kigombolt zakója mellett egészen hivalkodó mindkét kezének zsebre való tétele. Pongor akkori helyzete meg is követelte a kevésbé szokványos, merész pozitúrát, hiszen ahogy a verzón olvasható, 1896 májusában a szegedi államfogház vendégszeretetét élvezte.
Pár évvel később a debreceni fiatalember Budapesten próbált szerencsét, a cégbejegyzések tanúsága szerint 1898. január 1-jén Merza Mártonnal közösen női divatáru kereskedést nyitott a V. kerületi Kristóf téren.

Pongor és társa tehát csődbe jutott, a vizsgálóbíró pedig elzárásra ítélte az üzletvezetőket, igaz, Fried Vilmos ügyvéd közbenjárására egy hét után szabadultak is a fogságból. Sok lehetőség a baráti kapcsolat fenntartására már nem adódott Dráveczky Sándornak és Pongor Józsefnek, hiszen utóbbi a csődeljárás elől, nővérének 6000 forintját kicsalva előbb Bécsig, majd egészen New Yorkig menekült. A választott száműzetésből a következő sorokat küldte meg csődtömeggondnokának:

Dráveczky Sándorné Galambos Gizella portréja. Wittmann Nándor műterme, Komárom, 1900 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FAlbum 1218

Dráveczky Sándor barátjánál kiegyensúlyozottabb életvitelt folytatott, nőül vette a Komárom megyei nemesi földbirtokos család leányát, galamboki Galambos Gizellát. A házasságból négy gyermek született. Bár a házasság ideje nem ismert előttem, Sándor 1921-ben, a feleség elhunytakor már biztosan nem élt. Ezzel azonban a Dráveczky família története messze nem ért véget a 20. században, a felvidéki leszármazottak a mai napig törekszenek a más országokban, más megyékben a Dráveczky névre hallgató rokonok felderítésére, újbóli összekötésére (lásd erre A Dráveczky család honlapját).

Felhasznált irodalom:

• A debreczeni ref. főgymnasium értesítője az 1885-86. iskolai évről. Közzéteszi: Tüdős János, Debrecen, 1886.
• Doby Antal: Magyarország családai. Draveczi Draveczky. In: Nagy Iván családtörténeti értesítő czimerekkel és leszármazási táblákkal. I. kötet. Szerk. Dr. Komáromy András – Pettkó Béla, Budapest, 1899. 193–196.
• Fogolytörzskönyv, 1899. Budapest Főváros Levéltára VII. 102. a. Budapesti Királyi Büntetőtörvényszéki Fogház iratai. 1035. Hungaricana közgyűjteményi portál. Levéltári iratgyűjtemények
• Gyászjelentések, Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára – Hungaricana Közgyűjteményi Portál
• Humoros közadós. In: Budapesti Hírlap, 19. évf. 202. sz., 1899. július 23., 9. 
• Miklósi-Sikes Csaba: Fényképészek és műtermek Erdélyben 1839–1916. Tanulmány és okmánytár. (Haáz Rezső Alapítvány múzeumi füzetek, 18.), Székelyudvarhely, Haáz Rezső Alapítvány, 2001.
• Stemlerné Balog Ilona: Történelem és fotográfia, Budapest, Osiris, 2009.
• Kürti Katalin: Régi debreceni családi képek. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei, 48.), Debrecen, Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1987.
• Szabó Anna Viola: Gondy és Egey fényképészeti műintézete Debrecenben. Retusált fénykép. (A magyar fotográfia forrásai 5.), [Debrecen], Magyar Fotográfiai Múzeum – Déri Múzeum, 2008.
• Szakács Margit: Fényképészek és fényképészműtermek Magyarországon (1840–1945). Adatok a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának gyűjteményéből, Budapest, MNM, 1997. című könyvének adattára

Papp Viktor (Történeti Fénykép- és Videótár)

A Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) Országos Levéltárában a hungarikakutatásokat bemutató tudományos konferenciát rendeztek 2022. március 7-én. A hagyományteremtő céllal szervezett összejövetel, workshop alkalmat teremt arra, hogy a külföldi közgyűjteményekben őrzött magyar vonatkozású forrásokat feltáró, összegyűjtő és másolatban „hazahozó” kutatók legfrissebb eredményeiket és tapasztalataikat megosszák egymással.

A hungarikakutatásokat bemutató tudományos konferencia a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában 2022. március 7-én

Már az első alkalommal megmutatkozott, hogy a magyar vonatkozású források spektruma milyen széles, hiszen a Corvina-könyvtár külföldön található darabjainak sorsától kezdve a 19–20. századi fényképekig számos különleges dokumentumról szó esett.
A workshop egy örömteli kultúrdiplomáciai pillanattal kezdődött, a MNL igazgatója, Szabó Csaba és a Mantovai Állami Levéltár (Archivio di Stato di Mantova) igazgatóasszonya, Luisa Onesta Tamassia együttműködési megállapodást írtak alá, amelynek köszönhetően a MNL online nyilvántartásában digitális másolatokkal együtt lehet majd rögzíteni és közzétenni a mantovai levéltár magyar vonatkozású kincseit. Az együttműködés alkalmából köszöntőt mondott a két érintett levéltárigazgató, a Modenai Állami Levéltár (Archivio di Stato di Modena) igazgatóasszonya, Lorenza Iannacci, a milánói Ambrosiana Könyvtár (Veneranda Biblioteca Ambrosiana) vezetője, Mons. Federico Gallo és Maróti Orsolya, a Külgazdasági- és Külügyminisztérium főosztályvezető-helyettese, valamint megjelentek a magyar kultúrstratégiai intézetek részéről a Magyar Nemzeti Múzeum képviselői és az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója, Rózsa Dávid.

A hungarikakutatásokat bemutató tudományos konferencia résztvevői és közönsége a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában 2022. március 7-én

A „hivatali” rész lezárultával a kutatási beszámolókra került sor. Elsőként az MTA-OSZK Res Libraria Hungariae kutatócsoport tagja, Zsupán Edina ismertette a Corvina-könyvtárat érintő legfrissebb kutatásokat, köztük mindenekelőtt az aktuálisan zajló osztrák–magyar együttműködést, amely az Ausztriában őrzött corvinák feldolgozására irányul. Az utóbbi évek eredményeinek összefoglalásán túl felhívta a figyelmet, milyen törékeny dolog a Corvina-identitás: előfordulhat, hogy egyes Hunyadi Mátyáshoz kötött kódexeinkről kiderül, nem is voltak az uralkodói könyvtár részei, de természetesen bővülhet is a corvinák listája. Mindezt egy izgalmas példával is érzékeltette: az osztrák nemzeti könyvtárban őrzött egyik kódex elején látható kis, vörös festéknyom alapján kezdtek nyomozásba az osztrák kollégákkal. Bár a kódex címlapja, amely alapján nagy valószínűséggel azonosítani lehetne a korábbi tulajdonost, elveszett, az alapos tartalmi vizsgálat után feltételezhető, hogy a könyv megfordult Magyarországon, a Corvina-könyvtár szempontjából további kutatásra érdemes.

Zsupán Edina, az MTA-OSZK Res Libraria Hungariae kutatócsoport tagjának előadása

A középkornál maradva Varga Szabolcs horvátországi kutatásairól számolt be, ahol az elcsatolt területeken található értékes források körét és eredetét mutatta be, továbbá felkészítette a leendő kutatókat a várható kihívásokra (rövid nyitvatartási idő, korlátozott dokumentumforgalmazás) a különböző közgyűjteményekben.
Jelentős időbeli ugrással a kommunista diktatúra időszaka került ezután sorra, Wencz Balázs a magyar és a keletnémet állampárt kapcsolatait és a német levéltárak elektronikus nyilvántartásait mutatta be. A délelőtti szekciót Fisli Éva, a nemzeti múzeum kutatója zárta, aki a fotóhungarikákra irányuló vizsgálatairól számolt be. Látványos prezentációja segítségével nemcsak képet kaptak a résztvevők arról, hogy hány helyen érdemes vizsgálódni a hungarikafotók után, hanem bepillantást is nyerhettek az osztrák–magyar koronázási díszalbumokba és magyar földrajzi felfedezők fényképes dokumentációjába is.
Délután a MNL Országos Levéltárának „hazai” kutatócsoportjai mutatkoztak be, először a Négyzetkataszter OTKA projekt, amely a területi adóösszeírások és a kapcsolódó térképészeti felmérések összeírására vállalkozott. Reisz T. Csaba összefoglalta a kutatás eredményeit és további irányait, Török Enikő pedig a felmérésekkel összefüggő intézménytörténeti vizsgálatokról számolt be.
A második szekcióban a Vestigia Kutatócsoport eredményei kerültek terítékre, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Olasz Tanszékén megalakult csoport és lelkes olasz támogatóik tették lehetővé, hogy a reggeli nagyszabású intézményi együttműködés létrejöhessen. A kutatás első tíz évét Domokos György vezető kutató ismertette, majd a friss eredmények közül Szovák Márton, könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tárának munkatársa mutatta be, hogyan működött a velencei kémkedés a mohácsi csata után. Az izgalmas források javát a nemzeti könyvtár kutatóinak jelentős hozzájárulásával közreadott Örök Mohács (szerkesztette többek közt Farkas Gábor Farkas, a fordítók között Bakonyi Zsuzsanna, Kasza Péter, Rédey-Keresztény János, Szebelédi Zsolt, Túri Klaudia és az előadó) kötet lapjain már a széles közönség is megismerheti, ezekből kirajzolódik a velencei hírszerzés sokrétű hálózata és a csata kapcsán keletkező hírek és álhírek terjedése is.

Szovák Márton, a Régi Nyomtatványok Tára munkatársának előadása

Végül Arany Krisztina főlevéltáros mutatta be és nyitotta meg a Vestigia kutatások legfontosabb hazahozott dokumentumaiból válogató Magyarok nyomai Itáliában című online kiállítást.
A tartalmas tudományos eszmecserét egy a koronavírus-járvány idején méltatlanul csekély figyelem mellett lezajlott adományozás felelevenítése zárta, amelynek keretében a Konkoly-Thege család tagjai összegyűjtötték a második világháborút követően külföldre menekített irataikat, és a családi levéltárat – köztük nyolc középkori oklevelet – felajánlották és átadták a magyar államnak, amelynek nevében a nemzeti levéltár fogja gondozni a különleges irategyüttest.
A workshop programja és az elhangzott előadások útmutatásul szolgálhatnak a későbbi hungarikakutatásra induló szakembereknek, s egyúttal bemutatták azt is, hogy ezekhez a kutatásokhoz a nemzeti könyvtár szakemberei is komoly eredményekkel tudnak hozzájárulni. 

Szovák Márton (Régi Nyomtatványok Tára)

A víz világnapjának megünneplését az 1992. évi Rio de Janeiró-i környezetvédelmi konferencián kezdeményezték. Ennek hatására az ENSZ március 22-ét nyilvánította e nappá, felhíva a kormányok, szervezetek és magánszemélyek figyelmét a víz fontos szerepére életünkben. Cél, hogy óvjuk, védjük környezetünket, s ezen belül a Föld vízkészletét.

Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. 1. kötet. III. tábla – Magyar Elektronikus Könyvtár

A legtöbb laikus „lelki szemei” előtt egy ehhez hasonló kép jelenik meg, ha halászatra gondolnak. Azonban, ahogy Herman Ottó könyvében olvashatjuk, a hálóval való kerítőhalászatnak is számtalan formája alakult ki. Például sokban eltér a Dunán űzött módja a balatoni „kollégák” munkamódszereitől.
A görög filozófus, Empedoklész (Kr. e. 40 k.–430.) szerint a víz a „dolgok gyökerét” képező, élethez feltétlenül szükséges négy őselem egyike. (Magyar Katolikus Lexikon). Bár a klasszikus görög filozófia által megállapított „tudományos” dolgok mára már sok helyütt „tudománytalanná” váltak, azt ma sem tagadja senki, hogy víz nélkül az élet elképzelhetetlen. Nemcsak azért nélkülözhetetlen, mert az emberi test több mint felét alkotja és egy ember sem képes három napnál tovább életben maradni ivás nélkül. A víz és az ember kapcsolata ennél is többet jelentett az emberiség történelmében. A víz nemcsak az élethez nélkülözhetetlen, de az emberiség táplálásához is nagymértékben hozzájárult. Talán ez is oka annak, hogy az alapvetően szárazföldi élethez alkalmazkodott testfelépítésű ember mindig is kereste az éltető őselemmel a kapcsolatot. Ahogy a felvidéki német Carl Ottó Hermannból lett „rajongó szegény magyar” Herman Ottó e blogbejegyzésben bemutatott könyve lapjain olvashatjuk:

Akár a gém hegyes csőre ihlette, akár nem, a szigony a halak számára félelmetes fegyverré vált a halászó ember kezében.

Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. 1. kötet. VI. tábla – Magyar Elektronikus Könyvtár

A könyv szerzője korára jellemző romantikus elképzeléssel, de egyúttal zseniális módon fedezte fel, hogy a vízhez köthető halászat az emberiség – és természetesen a magyarság – élete alakulásának alapvető tényezője. Ez persze nem meglepő egy zseniális embertől. Az 1835–1914 között élt etnográfusról, természettudósról, polihisztorról, politikusról, a magyar ornitológia és a magyar tárgyi néprajzkutatás megteremtőjéről kevesen tudják, hogy legmagasabb hivatalos iskolai végzettsége egy géplakatos szakiskola volt. Minden, amit tudott, jószerivel autodidakta módon „került a fejébe”. Munkásságának, valamint annak több tudományágra is gyakorolt hatásának részletes felsorolása meghaladná e cikk kereteit. Rajongói körében a mai napig eldöntetlen vita maradt, mely könyve tekinthető élete – papírra vetett – fő művének. Az ornitológusok egyik „szegletkövének” számító A madarak hasznáról és káráról című könyve mellett a cikkben bemutatott A magyar halászat könyve verseng ezért a titulusért. Ez utóbbi munkájához 1884–86 között gyűjtött anyagot. Később az 1885. évi országos kiállításon bemutatta halászati gyűjteményét, amely a Néprajzi Múzeum magyar néprajzi gyűjteményének alapjává vált. A könyv 1887-es megjelenése után, 1894-ben a közelgő millenniumi kiállítás halászati és pásztorkodási részlegének megrendezésével bízták meg. A városligeti Vajdahunyadvár előzményének tekinthető pavilon mellett ez is nagy sikert aratott. De térjünk vissza a könyvhöz. Azt hiszem, erre az ismeretterjesztő hungarikumra joggal lehetünk büszkék mint kulturális örökségünkre. A hiányt pótló és felbecsülhetetlen néprajzi és kultúrtörténeti gyűjtemény, a korát messze megelőző ichthiológiai ismereteket feltáró, a finn, horvát, román kutatóknak is ösztönzést adó A magyar halászat könyvének keletkezését a következőkkel magyarázza a szerző:

Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. 1. kötet. Címlap – Magyar Elektronikus Könyvtár

A magyar halászat könyve az idők folyamán több kiadásban és formátumban is napvilágot látott. Az Országos Széchényi Könyvtár állományában az alábbi kiadások érhetők el:

• A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887.
• A magyar halászat könyve. Reprint kiadás, [Székesfehérvár], Aréna, 1991.
• A magyar halászat könyve, [Pusztazámor], DNM, 2020.
• Online elérhetősége a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában: Html formátumban, PDF formátumban

Az eredeti, 1887-ben megjelent első kiadás két kötetben, három részből áll. Úgymint:

I. TÖRTÉNETI RÉSZ.
II. A MAGYAR HALÁSZAT SZERSZÁMJÁRÁS és A MAGYAR HALÁSZÉLET
III. TERMÉSZETHISTÓRIA.

A magyar halászat könyve eredeti és két tördeléshű, reprint kiadása.

Mint korábban írtam, a könyv zseniális módon ötvözi a néprajz, a mezőgazdaság, azon belül a halászat és a zoológia, azon belül pedig a halbiológia tudományát. Ez a három rész lebilincselő erővel tárja a témában „búvárkodó” olvasó elé a szerző által összegyűjtött ismereteket. Az első részben egy egyetemes, majd egy kifejezetten magyar történelmi bevezető után jutunk el a magyar halászat tárgyi eszközeit bemutató két részhez , melyekben A magyar népies halászszerszám ősi elemei és az Ősrégészeti és néprajzi vonatkozású magyar halászszerszámok kerülnek a szerző által készített ábrák kíséretében bemutatásra. A második részben visszaköszönnek a bemutatott szerszámok, A magyar halászat szerszámjárása című részben, majd A magyar halászélet szinte egy lebilincselő regény módjára tárul fel előttünk. A harmadik rész talán a legmegdöbbentőbb. A könyv ezen részének 19. század végi keletkezéséről csak régies nyelvezete árulkodik. A precíz, rajzokkal feltárt ichthiológiai alapismeretek, a fajok rendszerezése és leírása akár egy mai zoológiai témájú szakkönyvbe is belekerülhetne.
Amikor egy laikus embernek halászatról beszélnek, akkor valószínűleg valamely vízbe eresztett hálót valamely hajó fedélzetére, vagy partra húzó emberek tevékenysége jut automatikusan eszébe. Esetleg egy parton ülő, szabad idejét idilli nyugalomban, a természet lágy ölén töltő, horgászbotjait igazgató sporthorgász. Talán a varsa szó említése során még többen tudják, hogy egy elmés halfogó kosarat takar, melybe a hal beleúszva benn szorul. Azonban azt hiszem a cége, vagy a vejsze szavak jelentése már rejtély kategóriába sorolható, pedig ezek is – a varsához hasonló elven – a fogott hal csapdába csalására szolgáltak. Hogy kedvet csiholjak a könyv elolvasásához a halászszerszámok és használati módszereik lebilincselő leírásaiból – messzemenőkig a teljesség igénye nélkül – mutatok be a kedves Olvasónak néhányat.
Kezdem ezt a kötözött nádfalból készült halfogó „labirintus”, a vejsze felállításának módjáról szóló idézettel:

A magyar halász „lészából”, vagyis nádfalból készült, agyafúrt halfogó labirintusa, a vejsze, melyből a halak nem sok eséllyel menekültek meg.

Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Magyar Királyi Természettudományi Társulat, 1887. 1. kötet, 156. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A mai magyar sporthorgászok egyik legszebb „trófeája”, a megfelelő körülmények között akár cápányi méretet is elérő leső harcsa (Silurus glanis). Bizony Herman Ottó korában is „nagy fogásnak” számított egy ilyen jószág. A horog és a szigony használatát még a mai kényelemhez szokott életmódunk mellett sem olyan nehéz elképzelni. Ez a két halászszerszám ugyanis kiemelt szerepet játszott a nemes jószág elkapásában. Az első idézetből megtudhatjuk, hogy nemcsak a Herman Melville Moby Dickjét kergető bálnavadászok áldozatukkal való tusakodása volt kegyetlenül nehéz. 

A következő idézet mottója az első mellett talán ez is lehetne: többet ésszel, mint erővel.

Nemcsak a Moby Dicket üldöző bálnavadász szigonyosok dolga volt kegyetlenül nehéz és embert próbáló feladat. Joggal mondhatjuk, hogy a képen látható, efféle harcsázó szigonyos megérdemelte zsákmányát.

Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. 1. kötet, 489. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A horog rafinált, az áldozatot megtévesztő használatát más halaknál is alkalmazták. A harcsához hasonlóan akadt egy másik nagy halunk is mely nemes zsákmánynak számított. Ez a hal nemcsak méreteiben, hanem testalkatában is a cápákra emlékeztet. A Vaskapu megépülte előtt a viza (Huso huso) egyáltalán nem volt ritka zsákmány a Duna magyarországi szakaszán, erről árulkodik Budapest egy Duna parti városrésze, melynek Vizafogó a neve. E páncélos óriás elkapására is többféle módszert dolgoztak ki. A horgos halászata meglehetősen érdekes, mondhatjuk úgy is fejtetőre állított.

Ha halászatról beszélünk, akkor természetesen nem hagyhatjuk szó nélkül a „magyar tengert”, a Balatont sem. Hiszen nemhogy egy „Herman Ottó-féle kutató”, de még egy vágóhorgot a szigonytól megkülönböztetni nem tudó laikus sem gondolhatja azt, hogy egy ekkora víztömeg teljesen irreleváns lehetett a magyar halászat szempontjából. Nem is volt az. A tihanyi halászatról szóló fejezet lebilincselően érdekes része a „látott hal”:

A „látott hal”. A „balatoni hering”, a garda rajairól árulkodó sötét foltokat a víz színén a hegytetőtől figyelő tapasztalt halász jelzi hajókban ülő társainak.

Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. 1. kötet. I. tábla. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A csíkhal-félék ma szigorú védelem alatt állnak. Egy nagyon megritkult halról van szó, mely valamikor ellepte a lápvidékek vizeit. A fogyatkozás oka élőhelyük megváltozásában keresendő. A 19. században meginduló folyamszabályozások és gátépítések alapvetően alakították át az alföldi táj arculatát. Herman Ottó idejében még mindig állt – és mondhatjuk így: élt – az Ecsedi láp, mely hasonló élőhely lehetett a már akkorra lecsapolt, az Alföld nagy részét beterítő Sárréthez. Az ilyesféle lápvidéken élő réti csík (Misgurnus fossilis) káposztával, mondhatjuk nemzeti eledelnek számított. Ezek megfogása mai szóhasználattal élve „specialista” halászt igényelt. Ő volt a csíkász, vagy csíkhalász. Az ő munkája sem volt veszélytelen, hiszen az összefüggő növénytakaróval borított lápvizeket úgy kellett ismerje, „mint a tenyerét”, ha nem akart egy rossz lépés következtében beszakadni, mert az a rossz lépés könnyen válhatott az utolsóvá életében. A lápon való csíkhalászat egy külön kaland volt. És nem csak a csíkász számára:

A csíkász vastag „talpallóval” járja a lápi vizek felszínét benövő, összefüggő növénytakarót. Az oda vágott lékbe állított varsa csak úgy hemzseg a nemzeti eledelnek számított csíkhalaktól.

Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. 1. kötet. V. tábla – Magyar Elektronikus Könyvtár

Eddig tartott az idézetek kedvcsináló szemelvényezése. Természetesen, ha kereteink engednék, akkor ennél sokkal több érdekes szövegrészt is be lehetett volna mutatni. Kedves Olvasó! Kíváncsi arra, hogy miben különbözött a kerítőhalászat a Dunán annak Balatonon űzött módjától? Vagy arra, hogy milyen a vető, a tapogató, a kereső, vagy a hurokvető halászat és mit takar az a szó, hogy „lapsolás? Esetleg megismerné bővebben a Jókai Mór Az arany ember című regényében olvasott jég alatt való halászat módjait? Vagy a halak tárolására való állóbárka felépítése érdekli, és hogy miért volt szükség benne egy „ispitára”, ahol a bágyadt elfekvő halakat tárolták? Ha igen, akkor javaslom egy nagyszerű és egyedülálló ember, Herman Ottó korát bőven megelőző könyvének elolvasását. Remélem, hogy sikerült felkeltenem érdeklődését és A magyar halászat könyve elolvasása feltétlenül felkerül az Ön „bakancslistájára” is. Ne feledje! Ez egy olyan hungarikum, melyre joggal lehetünk büszkék és még az olvasása is ezernyi izgalmat és örömöt tud okozni.
Az alábbi képen látható ember akár egy Bud Spencer-, vagy Schwarzenegger-film főszereplője által nehezen legyőzött fő ellenfél színésze is lehetne. Nem tudni, Herman Ottó mennyire túlzott könyvének főhőse, a magyar halász megrajzolásában, de a cirkuszi erőművészhez hasonló testalkat nem éppen arra utal, hogy a Szent Péter foglalkozását űzők gyenge fizikumúak lettek volna.

Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. 1. kötet, 221. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Felhasznált irodalom:

• Diós István [főszerk.]: Magyar katolikus lexikon, Budapest, Szent István Társulat, 1993–2014.
• Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Kir. M Természettudományi Társulat, 1887.
• Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1887. Németh Ferenc elektronikus változata (2004) alapján.
• Herman Ottó: A magyar halászat könyve. Reprint kiadás, Székesfehérvár, Aréna, 1991.
• Herman Ottó: A magyar halászat könyve, Pusztazámor, DNM, 2020.
• Herman Ottó. In: A Herman Ottó Intézet honlapja. 2022. 02. 28. 

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

547. március 21-én hunyt el Nursiai Szent Benedek az általa alapított Monte Cassinó-i bencés apátságban. III. Honorius pápa (1216–1227) avatta szentté 1220-ban, Szent VI. Pál pápa (1963–1978) 1964. október 24-én, a második világháborúban porig rombolt Monte Cassinó-i bencés kolostor újraszentelésekor Pacis nuntius kezdetű brévéjével Európa védőszentjévé nyilvánította. Ünnepét a nagyböjtből kiemelve 1969-ben július 11-re tették át. Halála 1475. évfordulóján, Benedek napon rá emlékezünk.

Pietro Perugino: Szent Benedek (1496–1500 között). A kép forrása: Wikipédia

Életét Nagy Szent Gergely (540 k.–604) pápa írta meg a Dialógusok második könyvében (De sancto Benedicto abbata Casini in Italia, ordinis benedictini fundatore). Bár a mű inkább Benedek szellemiségét ábrázolta, életszentségének rendkívüli vonásait emelte ki, életének főbb eseményeit és szentté válásának útját is nyomon követte. Az első 11 fejezet időrendben mutatja be Benedek életét gyermekkorától egészen Monte Cassinón történő letelepedéséig. Ezt kétszer 12 csodaleírás követi; az első sorozat inkább Benedek prófétai tudását, ismeretét emeli ki, a másodikban tetteiben megmutatkozó szentségét mutatja be. Ezt követik a beszámolók 4 túlvilági vonatkozású eseményről. Benedek 480 táján született a szabin hegyvidék püspöki székhelyén, Nursiában (ma Norcia). Szülei jómódúak, széles látókörűek voltak, fiukat egész fiatalon Rómába küldték tanulni.

Az ötödik század második felében Róma hanyatlásnak indult, a császári székhely Konstantinápoly lett, és a barbár germánok betörései állandó fenyegetést jelentettek, jóllehet a keleti-gót király, Theodorik és minisztere, Cassiodorus 526-ig békét biztosítottak. Benedeknek bőven volt tehát kifogásolni valója Rómában politikai, egyházi, gazdasági, művelődési és erkölcsi szempontból is. Otthagyta a várost és nem fejezte be tanulmányait, megismerkedett a szerzetesi élet különböző formáival.
Nagy Szent Gergely 38 fejezetből álló, dialógusként megírt Benedek-életrajza nagyon alaposan megszerkesztett mű, amelyet a hármas győzelem tagol.
Benedek először a hiúság felett aratott győzelmet, amikor rövid ideig Enfide (Affile) templomának aszkéta életet élő közösségébe tartozott, ahová dajkája is követte.

Benedek nem akart tehát nap, mint nap szembesülni vele, mennyire tisztelik és Subiaco mellett teljes magányba vonult, ahol három évig élt egy sziklabarlangban. Oda vezető útján találkozott egy Romanus nevű szerzetessel, aki, amikor tudott, ételt vitt neki. Mivel azonban a kolostortól nem vezetett út a barlangig, kötélen eresztette le a kenyeret a barlangig.
Három év múlva az Úr egy pap látomásában jelent meg Húsvétkor és elmondta neki, hogy miközben ő ebédjét készíti, Benedek éhezik. Erre a pap és később pásztorok is felkeresték, akik hatására tértek keresztény hitre. Később sokan mentek még a barlanghoz, hogy meglátogathassák, és hitének erejéből részesülhessenek.

Szent Benedekről szóló prédikáció az Érdy-kódexben – Kézirattár, MNy 71, fol. 120r. Online szövegközlés: Sermones Compilati Kutatócsoport (ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék) 

Benedek második győzelme az volt, amikor a testi kísértés felett vett erőt.

Végül a harmadik győzelme az volt, hogy felülkerekedett a bosszúvággyal szemben. Történt ugyanis, hogy életszentsége folytán híre ment és egy Vicovaro mellett élő szerzetesi közösség küldöttsége kereste fel. Megkérték, hogy nem sokkal korábban elhunyt apátjuk helyett vezesse őket. Bár Benedek figyelmeztette őket, hogy közösségük mindennapjai nem lesznek összhangban az ő szigorú életmódjával, mégis ragaszkodtak hozzá, hogy vezesse őket.

Filippo di Antonio Filippelli: Storie di San Benedetto (1483), az utolsó képen a mérgezett ital. A kép forrása: Wikipédia

Subiacóból, Monte Cassinóba ment, ahol tanítványaival egy hajdani szentély romjaiból és a környező erdőből 529-ben kolostort épített, és benne egységes alkotmányhoz igazodó közösséget hozott létre. Ehhez az évhez kötik hagyományosan a bencés rend megalapítását. Benedeket követte Monte Cassinóba ikernővére, Szent Skolasztika is, aki nem messze női közösséget hozott létre.

Szent Skolasztika szobra Monte Cassinóban. A kép forrása: Wikipédia

Szent Benedek szerzetesei egy sokkal szabályozottabb életrendet követtek, mint a már említett Cassiodorus által létrehozott Vivariumban élő szerzetesi közösség. Fontos leszögezni, hogy Benedek nem tekinthető klasszikus értelemben vett rendalapítónak, hiszen szabályzatában Nagy Szent Vazul és Cassiodorus szabályzataiból is merített és a maga reguláját csak „kezdetnek” szánta.

Beneventán írással keletkezett Bencés szerzetesi szabálygyűjtemény, a képen Szent Benedek regulájából található részlet (Cod. Lat. 329 f. 24v), S zoomorf iniciáléval – Kézirattár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

A bencés rend jelmondata, Imádkozzál és dolgozzál (Ora et labora!) szó szerint ugyan nem szerepel a szerzetesek életét és tevékenységét meghatározó, 73 fejezetből álló regulában, a bencés erényeket megtestesíti immár majdnem ezerötszáz esztendeje.

Felhasznált források és szakirodalom:

• Az Érdy-kódex adatlapja a Magyar nyelvemlékek szolgáltatásunkban: Érdy codex, Volf György, Budapest, MTA, 1876, (Nyelvemléktár, 4–5), I–II.
• Madas Edit: Szent Benedek a középkori magyarországi prédikáció- és legendairodalomban. In: Takács Imre (szerk.): Mons sacer 996–1996 (Pannonhalma ezer éve), 1. kötet, Pannonhalma, [Szt. Gellért Hittudományi Főiskola], 1996, 369–386.
• Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái (Rados Tamás fordítása Szabó Flóris és Sólymos Szilveszter átdolgozásában). In: Sólymos Szilveszter OSB: Szent Benedek életrajza Nagy Szent Gergely pápa Dialógusainak II. könyvében. In: Szennay András OSB (szerk.): Népek nagy nevelője: Szent Benedeknek, Európa védőszentjének emlékezete, Budapest, Szent István Társulat, 1981, 231–271.
• Sólymos Szilveszter OSB: Szent Benedek életrajza Nagy Szent Gergely pápa Dialógusainak II. könyvében. In: Szennay András OSB (szerk.): Népek nagy nevelője: Szent Benedeknek, Európa védőszentjének emlékezete, Budapest, Szent István Társulat, 1981, 220–230. 
• Érdekességek a Szent Benedek-medálról. In: Magyar Kurír, 2016. május 3.

Orsós Julianna (MTA-OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport)