Százötven éve, 1871. május 9-én hunyt el a neves régész, történész, numizmatikus, jogász, a Nemzeti Múzeum régiségtárának egykori őre, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Érdy János, akinek nevét méltán viseli az egyik jelentős középkori magyar nyelvemlék.

Érdy János arcképe. In. Vasárnapi Ujság, 18. évf. 21. sz., 1871. május 21., 1. – Elektronikus Periodika Archívum

Érdy, azaz saját írásmódját követve Érdi János 1796. szeptember 6-i születésekor a Luczenbacher János nevet kapta. Bár családja már három nemzedék óta a Hont megyei Szobon élt, dédapja Belgiumból érkezett Magyarországra a Buda felszabadításáért küzdő seregekkel. Luczenbacher János szülei tizenegy gyermeke közül a harmadik volt, ezért apja korai halála után, még vele azonos nevű nagybátyja támogatása ellenére is, a papi pálya ígérkezett számára a legbiztosabb útnak korán megmutatkozó intellektuális képességei kibontakoztatására. Így került 1814-ben a nagyszombati bencés gimnáziumba, majd lépett be novíciusként a Benedek-rendbe 1815 őszén. Hamar ráébredt azonban, hogy nem szerzetesi-papi pályára hivatott, s még a végleges fogadalomtétel előtt, 1818-ban kilépett a rendből.
Életútja innentől tipikus reformkori értelmiségi pályaív. Jogot tanult Győrben, s közben a nála ifjabb Zichy János tanulmányait felügyelte. Gyakornokoskodott, majd az ügyvédi vizsga 1822-es letétele után nevelőnek szegődött a verebi Végh családhoz, ahol ugyanakkor ügyvédként és gazdasági felügyelőként is működött. Tulajdonképpen nem ügyvéd szeretett volna lenni, hanem tanár valamelyik jogakadémián, de egyik megpályázott állást sem nyerte el.
A jogi témájú értekezések (pl. Elmélkedések a természeti jogtudomány állapotjáról, Tudományos Gyűjtemény, 1828/7, 62–81, 1828/9, 29–45.) felől figyelme hamarosan a történeti kutatások felé fordult. Korai történeti értekezései, amelyekkel a Henrik, portugáliai gróf esetleges magyar eredetéről szóló vitába kapcsolódott be (pl. Henrik portugáliai gróf magyar eredetének védelmeztetése, Pest, 1830.) módszertani szempontból valamelyest már a kortársak által is kritizált történész és egyetemi tanár, Horvát István hatását tükrözik.
1832-ben a Magyar Tudományos Akadémia előbb levelező, majd rendes tagjává választotta. 1839-ben felhagyva a nevelősködéssel végleg Pestre költözött, s a tudományos munkának szentelte magát. 1840 márciusában az Akadémia éremgyűjteményének őre lett, majd 1846. március 16-án József nádor kinevezte a Nemzeti Múzeum régiségtárának őrévé. Mielőtt elfoglalta új hivatalát, tanulmányutat tett meglátogatva Bécs, Prága, Drezda és Berlin múzeumait. Az ott látottakat valószínűleg jól hasznosította a következő évtizedek múzeumi munkája során. Az ő felügyelete alatt helyezték el a régiségtár anyagát az új múzeumépületben, s újra rendezte, majd feldolgozta az éremtár anyagát is. Numizmatikai munkái máig használatosak.

Érdy János: Erdély érmei: Képatlasszal, Pest, 1862, 1. tábla. – Törzsgyűjtemény

Régészeti tevékenysége során foglalkozott a verebi római sírkövekkel, az erdélyi viaszozott írótáblák (tabulae, tabellae ceratae, cerae) kutatásával, s különböző pogány sírok feltárásával. Ásatásai úttörő jelentőségűek. Az Érd és Százhalombatta határában található kora vaskori halomsírok első tudományos igénnyel dokumentált kutatása (1847) az ő nevéhez fűződik; igaz, ő pogány magyar síroknak tartotta ezeket. E számára kedves lelőhely miatt változtatta Érdire németes családnevét 1848. június 18-án. Régészi szakértelme és múzeumi állása miatt őt bízták meg 1848 decemberében a székesfehérvári püspöki palota melletti artézi kút javításakor felfedezett sírok feltárásával, amelyekből nagy valószínűséggel III. Béla király és felesége maradványai kerültek elő. A feltárás eredményét Érdy 1853-ban publikálta (Érdy János: III. Béla király és nejének Székes-fehérvárott talált siremlékei. In. Magyarország és Erdély képekben, I, kiad. és szerk. Kubinyi Ferencz, Vahot Imre, Pest, Emich Gusztáv, 1853, 42–48.)

III. Béla és felesége Châtillon Anna királyné sírjában talált tárgyi leletek. Fotó: Simon Erika. A kép forrása: Kurucz Tünde: 169 éve tárták fel III. Béla király sírját Fehérváron – ünnepi előadás a Városházán. In. Székesfehérvár Megyei Jogú Város Önkormányzatának honlapja, 2017.12.12.

Több évtizedes múzeumi munka és szerteágazó tudományos tevékenység után 1869-ben nyugalomba vonult, s két évvel később meg is halt. Érdy János a korban igencsak jelentős történészi, régészi stb. munkássága fölött mára részben eljárt az idő, neve lassan csak a tudománytörténeti munkák lapjairól köszönne vissza, ha akadémikustársa, a magyar irodalomtörténetírás atyjának nevezett Toldy Ferenc, el nem nevezi róla az egyik legértékesebb magyar nyelvemlékkódexet, az 1526 körül a lövöldi karthauzi kolostorban másolt prédikáció- és legendagyűjteményt, amelyet ma az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őriz az MNy 9 jelzet alatt.
A kódex a késő középkori magyar nyelvű kolostori irodalom egyik legtudatosabban felépített szerkesztménye. Latin prológusa a magyar irodalom első tudatos írói programja, amelyben a gyűjtemény fordítója és összeállítója, a Karthauzi Névtelenként számon tartott ismeretlen néma barát nemcsak azt fejti ki, hogy a „a veszedelmes lutheri eretnekség” ellen kíván „népnyelven való alkotással új lelki táplálékot” nyújtani, hanem az anyanyelvű bibliafordítások fontosságát is hangsúlyozza, s saját biblia- és prédikációfordító módszereiről is szót ejt.

Az Érdy-kódex latin előszava. OSZK, Kézirattár, MNy 9, fol. 1^r. A kép forrása: A Sermones Compilati Kutatócsoport honlapja (ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék)

A 338 levélnyi, valószínűleg felolvasásra és nem elmondásra készült beszédgyűjtemény a teljes egyházi év vasár- és ünnepnapjaira kívánt olvasmányokkal szolgálni. Az egyes alkalmakra előírt bibliai episztola- és evangéliumrészek fordítását különböző, a korban népszerű latin prédikációszerzők (köztük a magyar obszerváns ferences barát, Temesvári Pelbárt) szövegeinek a célközönség igényeit figyelembe vevő fordításával-átdolgozásával és egybeszerkesztésével (kompilálásával) egészítette ki a Névtelen. Míg a szentek ünnepeire szánt, a magyar szentek legendáit is tartalmazó De sanctis rész teljes egészében elkészült, a vasárnapi De tempore sorozat a nagyböjttel megszakadt, s a kódex díszítése is befejezetlenül maradt. Ennek az oka ismeretlen, akárcsak a kézirat sorsa a 19. századig, amikor felbukkant a nagyszombati papnevelő intézet könyvtárában.

Az Érdy-kódex magyar előszava és az episztolák kezdete – Kézirattár, MNy 9, fol. 2^r. A kép forrása: A Sermones Compilati Kutatócsoport honlapja (ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék)

A kódex első modern kori említése egy német nyelvű pesti újság, az Ofner Pester Zeitung hasábjain tűnt fel (1814. évf., 54. sz., 610.), ahol megemlítik, hogy a papnevelde a Nemzeti Múzeumnak adományozta az értékes kötetet. Első tudományos ismertetése a Tudománytár 1834/1-es számában, valamint a belőle ugyanitt közzétett első szövegközlés (Szent László legendája) és hasonmásoldal viszont Érdy Jánosnak köszönhető, aki még felbukkanási helye alapján Nagyszombati Codexként hivatkozik rá.

Irodalom

• Madas Edit: Érdy-kódex. In. „Látjátok feleim…” Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század elejéig. Az Országos Széchényi Könyvtár kiállítása 2009. október 29 – 2010. február 28., szerk. Madas Edit, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2009, 340.
• Az Érdy-kódex adatlapja a Magyar nyelvemlékek szolgáltatásunkban.
• A Néma Barát megszólal. Válogatás a Karthauzi Névtelen beszédeiből, kiad., utószó, jegyz. Madas Edit, Budapest, Magvető, 1985 (Magyar Hírmondó).
• Mándli Gyula: Érdy János élete és munkássága. In. Honismeret, 39 (2011), 3 sz., 64–66. – Elektronikus Periodika Archívum
• Nagy Iván: Emlékbeszéd Érdy János akad. rendes rag felett. In. Értekezések a történeti tudományok köréből. Budapest, 1873, 1–26.
• 150 éve történt... III.Béla és Antiochiai Anna sírjának fellelése, szerk. Cserményi Vajk, Székesfehérvár [Szent István Király Múzeum], 1999.
• Timár Kálmán: Az Érdy-kódex első említése. In. Magyar Nyelv, 33 (1937), 169–170.
  
  

Korondi Ágnes (MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
Eötvös Loránd Kutatási Hálózat)

Károlyi Gyula, az új külügyminiszter. 1930. decemberben készült filmhíradó-felvétel. In. Nemzeti Filmintézet. Filmarchívum. Filmhíradók online

Károlyi Gyula nem tartozik a 20. századi magyar történelem legismertebb alakjai közé, noha a maga korában jelentős tekintéllyel és politikai befolyással rendelkezett. A ma százötven évvel ezelőtt, a Szabolcs vármegyei Nyírbaktán született arisztokrata 1931-ben, miniszterelnöki kinevezésével ért el közéleti pályájának csúcsára. Jelen írás a korabeli sajtó segítségével azt mutatja be, hogy a közvélemény hogyan vélekedett személyéről.

Az édesapa: Gróf Károlyi Tibor. In. Vasárnapi Ujság, 45. évf. 37. sz. (1898. szeptember 11.), 1. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A budapesti piarista gimnázium elvégzése után a budapesti egyetemen hallgatott jogtudományt, majd a bonni és a berlini tudományegyetemeket is látogatta. Szülei, Károlyi Tibor és Degenfeld-Schomburg Emma révén jelentős vagyonnal és kapcsolati hálóval rendelkezett, 1905-től a főrendi ház tagja lett, majd a függetlenségiek vezette koalíció idején, 1906 és 1910 között Arad vármegye és város főispánja volt. Ettől eltekintve fiatalabb korában viszonylag ritkán lépett fel a nyilvánosság előtt, többnyire csak a válsághelyzetekben vállalt vezető szerepet. 1919-ben, a történelmi Magyarország összeomlása után, a Tanácsköztársaság zűrzavaros időszakában vállalkozott arra, hogy miniszterelnökként irányítsa az Aradon, majd később Szegeden a proletárdiktatúrával szemben szerveződő ellenkormányt, amelyben Horthy Miklós töltötte be a hadügyminiszteri posztot. Székéből hamarosan távoznia kellett, mivel nem bírta a megszálló francia csapatok bizalmát, azonban Horthyval továbbra is baráti kapcsolatban maradt, és az 1920-ban kormányzóvá választott admirális egyik legfontosabb tanácsadójává vált.
Miután a húszas évek végére az államfő bizalma egyre inkább megingott az 1921 óta folyamatosan hatalmon lévő gróf Bethlen István miniszterelnökben, Károlyi előtérbe került, és 1930 végén elfogadta a külügyminiszteri kinevezést. A világgazdasági válság hatásainak magyarországi megjelenése, a gazdasági, pénzügyi és a nyomukban jelentkező politikai krízis hamarosan kikezdte Bethlen maradék politikai tőkéjét, aki 1931. augusztus 19-én, tízévi kormányzás után bejelentette lemondását. Az államfő ekkor Károlyit kérte fel az új kormány megalakításra, amely augusztus 24-én lépett hivatalba.

Képriport a Károlyi kinevezését megelőző kormányválságról: Gróf Károlyi Gyula kijön a Várból a kormányzói kihallgatás után s az újságírók megrohanják: – Ki lesz a miniszterelnök? – Én?!... ki mondta ezt az uraknak?... In. Pesti Napló, 1931. augusztus 20. – Törzsgyűjtemény

A sajtó figyelme természetesen azonnal az új miniszterelnökre irányult, hiszen rá várt a vészhelyet elhárításának nehéz feladata. A legitimista és ellenzéki irányvonalú Magyarság című napilap felelős szerkesztője, Milotay István szerint például Károlyinak a következő kérdéseket kellett megválaszolnia:

A lap egy másik cikke azt sugallta, hogy Károlyi több bizalomra tarthat igényt, mint elődje, hiszen őt nem terheli személyes felelősség Bethlen hibáiért.

A sajtóreakciók feltűnő közös jellegzetessége, hogy az újságírók gyakran hangsúlyozták: annak ellenére, hogy Károlyi volt a hivatalban lévő külügyminiszter, a közvélemény mégis alig ismerte. Ezt a tényt külön kiemelte a korszak népszerű bulvárlapja, Az Est is, amely rövid riportot közölt a frissen kinevezett miniszterelnökkel. Az újságíró a cikk bevezetője szerint véletlenül találkozott össze egy vasárnap délután a Duna parton az ernyővel a kezében sétálgató kormányfővel, aki előzőleg egy szerény vendéglőben költötte el egyszerű ebédjét, amit sörrel öblített le. Az újságíró hangsúlyozta, hogy Károlyit senki sem ismerte fel a tömegben, vagyis az ország második leghatalmasabb embere úgy viselkedik a köztereken, mint egy egyszerű átlagpolgár. Ez pedig már önmagában is alkalmas volt arra, hogy rokonszenvet keltsen az irányában – szemben elődjével, Bethlen Istvánnal, akit gyakran vádoltak azzal, hogy a közpénzekből felesleges luxusberuházásokat valósít meg.

Hasonló imázs bontakozik ki a New Yorkban megjelenő Amerikai Magyar Népszava című lap portréjából is, amelynek szerzője beszámolt arról, hogy életében először 1931 elején, egy hideg téli napon, egy villamoson látta Károlyit. Először nem hitte el, hogy tényleg a külügyminiszterrel utazott együtt, de egy kollégája felvilágosította:

A szerző másik fontos megfigyelése a politikus és a nyilvánosság viszonyára vonatkozott:

A megfontoltság és önzetlenség erényeit hangsúlyozta Károlyival kapcsolatban Bethlen István is, aki – a keresztény párt orgánumának számító Nemzeti Újság tudósítása szerint – a kormánypárt előtt tartott búcsúbeszédében hangoztatta:

Károlyi felszólal a miniszterelnöki bársonyszékből. In. Képes Pesti Hírlap, 1931. november 5. – Törzsgyűjtemény

A liberális sajtó egyik vezető orgánuma, a Pesti Hírlap szintén szükségesnek ítélte, hogy részletes portét adjon olvasóinak az új kormányfőről. Az álnéven publikáló szerző érezhetően jól ismerte a politikust, hiszen az írás nagyrészt személyes emlékeken alapult.  „Kevés szavú, előzékeny, kedves ember, aki azonban első benyomásra bizonyos hidegséget sugároz ki. Gőgös? Nem. Magába zárkózott, bizalmatlan? Nem. Hát mi lehet az oka, hogy ezt a melegszívű embert, ezt a megbízható, őszinte jó barátot, ezt a lelkes hazafit annyian félreértik?” – tette fel a kérdést, amire azzal válaszolt, hogy Károlyi túl nagy önfegyelemmel és önkritikával rendelkezik, ezért embertársainak jelentős része kényelmetlennek találta személyiségét. Ő maga azonban nagyon jó benyomásokkal rendelkezett róla. A háború előtti emlékeket felelevenítve arról írt:

A közvélemény tehát alapvetően rokonszenvvel tekintett rá miniszterelnöki kinevezésekor, ő pedig a személyes példaadás segítségével is igyekezett meggyőzni a társadalmat a szigorú takarékosság szükségességéről: az állam pénzügyi egyensúlyának helyreállítása érdekében kemény megszorításokat vezetett be. A takarékosság jegyében leállították a központi beruházásokat, csökkentették a fizetéseket, nyugdíjakat és az egyéb szociális ellátásokat. Károlyi a kormányzattal sem kivételezett, és még a minisztereket szállító állami autókat is kivonta a forgalomból – igaz, mint láttuk, ez az ő napirendjében nem okozott változást.
A szigorú takarékosság révén sikerült elkerülni az államcsődöt, javult a költségvetés helyzete, azonban mindez önmagában nem volt elegendő a krízis megoldásához, és a megszorítási politika idővel egyre erősebb társadalmi elégedetlenséghez, a politikai szélsőségek megerősödéséhez vezetett. A látványos eredmények hiánya a kormánypárton belül is kiélezte az ellentéteket, amelyeket Károlyi nem tudott kiegyenlíteni. Alig több mint egy év kormányzás után, 1932. szeptember 21-én benyújtotta lemondását. Utóda Gömbös Gyula lett. A Borsszem Jankó című liberális élclap karikatúrája is a közvélemény rokonszenvének elpárolgását jelzi.

A felszarvazott férj. A Borsszem Jankó egyik régi adomája nyomán. In. Borsszem Jankó, 1931, 23. sz., 13. – Törzsgyűjtemény

A kudarc ellenére Károlyi továbbra is a kormányzó egyik legbefolyásosabb tanácsadója maradt, sőt Horthy a második helyen őt javasolta az országgyűlésnek lehetséges utódjaként. 1939-ben azzal keltette fel a közvélemény figyelmét, hogy a második zsidótörvény elfogadása ellen tiltakozva lemondott felsőházi tagságáról.
A második világháború, majd a szovjet megszállás után kiépülő rendszer a teljes reménytelenség állapotába sodorta. 1947-ben egy régi barátjának kifejtette:

Gróf Károlyi Gyula 76 éves korában, 1947. április 23-án, szívizombetegség következtében hunyt el.

Klestenitz Tibor (MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
19. századi Könyv- és Sajtótörténeti Műhely, ELKH munkatársa)

A latin redemptio szó visszavásárlást, megváltást, önmegváltást jelent. 1745. május 6-án a jászok és a kunok visszaszerezték régi kiváltságaikat, ez a nap 2014 óta példás összefogásuk emléknapja.

Hazánk szívében él két nép, mely hazaszerető elmagyarosodásában is őrzi ősei hagyatékát. A jászok és kunok évszázadok viharai ellenére egymásrautaltságukban felismerték közös értékeiket, melyeket kéz a kézben, mindenáron védelmeznek. Ezt máig erősítve külön ünnepet is ülnek.
A XIII–XIV. században a Magyar Királyság területére érkező kunok és jászok betelepülésüktől fogva jelentős kiváltságokat kaptak az uralkodóktól. Nem tartoztak földesúri szolgáltatásokkal, a jászkunok földjén nem alakult ki feudális viszony, területe még a török hódoltság idején is koronabirtoknak minősült. Tulajdonosa az uralkodó volt, aki ezt a jogát a mindenkori nádor útján gyakorolta. A lakosok a nemesekhez hasonlóan vám- és harmincadmentesek voltak és egyéb előjogok is megillették őket. A kivételezett közjogi helyzet természeténél fogva jelentős kötelezettségekkel párosult. Ezek közül a legfontosabb, hogy háború idején kötelesek voltak a királyi korona alatt harcolni, valamint a király testőrségében is szolgálatot teljesítettek.
A török hódoltság után a Habsburg-udvar jelentős anyagi gondokkal küzdött, ezért I. Lipót elhatározta, hogy az egész Jászkunságot (Jászság, Nagykunság, Kiskunság) áruba bocsájtja. Papp Izabella összefoglalójából az is kiderül, hogy 1699-ben felmérték a terület értékét, gazdasági erejét és adózási képességét, majd 1702-ben az uralkodó 500 ezer rajnai forintért eladta a Jászkunság egész területét és lakóit a Német Lovagrendnek. Ezzel az itt élők kiváltságai megszűntek. Az adásvétel a fennálló törvények értelmében is jogtalan volt, hiszen a kiváltságos terület, koronabirtok lévén elidegeníthetetlen volt. A jászok az ősi jogok elvesztésébe nem törődhettek bele, a régi rend visszaállításának reményében az elsők közt csatlakoztak a Rákóczi-szabadságharchoz. A föld és népe 1731-ben a Német Lovagrendtől a Pesti Invalidus Ház birtokába került. Jászkunságban hamarosan mozgalom indult a jogok visszaszerzésére, a három kerületből követek indultak Budára és Bécsbe. A kitartó diplomáciai ostrom eredményeként, melyet Pálffy János nádor is támogatott, Mária Terézia 1745. május 6-án kegyesen megengedte, hogy az eladási ár és kamatainak megfizetésével a jászok és a kunok visszanyerjék régi szabadságukat. Több évig tartó gyűjtéssel és kölcsönökkel tudták összeadni a megváltás díját, továbbá vállalták 1000 lovas katona felszerelését, valamint a nádor évi hivatalának megfizetését.

A diploma visszaállította a jászok és kunok örökös kiváltságait, a Jászkun Hármaskerület (1745–1876) székhelye Jászberény lett. A privilégium kilenc cikkelybe foglalt jogrendje új alapokat teremtett a tulajdoni viszonyok, a politikai, a gazdasági és a társadalmi élet számára. Ugyanis a korábban jogilag egységes közösség a megváltott föld arányában tagolódott: a redemptusokra, irredemptusokra és a nincstelen zsellérekre. A jászkunok bírája továbbra is a nádor maradt, aki jogait az általa kinevezett főkapitány útján gyakorolta. Az önerőből történt megváltás büszkeséggel töltötte el őket, mely alapjául szolgált a sokszor emlegetett jász–kun öntudatnak, ami máig is jellemzi a jászok és kunok leszármazottait.
Hálából és emlékezetül a XVIII. század közepén barokk stílusban építették a jászberényi Nagyboldogasszony-plébániatemplomot, melynek toronysisakján a Szent Korona jelzi a királyi privilégiumot.

A jászberényi Nagyboldogasszony-plébániatemplom, toronysisakján a Szent Koronával

1873-ban, hazánkban az elsők között alapított jászberényi Jász Múzeum első leltárba vételezett tétele a jász kürt volt. A Lehel kürtjeként is emlegetett kincs a jászok öröksége és az összetartozás megtestesítője, hangja mintegy egybehívja az összetartozókat. Fodor Ferenc, Györffy György és Selmeczi László munkái mellett számos kutatót és szerzőt megihletett a jászok és a kunok története; összetartozásuk és kitartásuk szelleme legendák alapjául szolgált. Szálé László Az én Jászságom című kötetében így ír a kürt hangjáról:

A Vasárnapi Újság 1854-ben megjelent 27. számában olvasható a Jász-kun Nép Naptárának hirdetése, melynek tartalmából szintén kiviláglik a két nép érdeklődése múltja iránt, valamint őseik emlékének ápolása.

A Jász-kun Nép Naptárának hirdetése. Részlet. In. Vasárnapi Ujság, 1. évf., 27. sz. (1854. szeptember 3.), 234. – Elektronikus Periodika Archívum

Az épp száz éve, 1921-ben dr. Czettler Jenő akadémikus vezetésével megalakult Jászok Egyesülete Budapesten nevű szervezet 1991-ben Jászok Egyesületeként újjáalakult. Ez alkalommal őket is köszöntjük és munkájukhoz Isten áldását kívánjuk.

Andrási Erika

Felhasznált irodalom:

• Bathó Edit – Papp Izabella (szerk.): Szülőföldünk a Jászság. Helytörténeti olvasókönyv, Jászberény, Jász Múzeumért Alapítvány, 2011.
• Kelemen Kajetán: A jász-kun redemptio története és fejlődése a jelen korig , tekintettel a jász-kun birtokviszonyok rendezésére, Szeged, Endrényi Ny., 1877.
• Fodor Ferenc: A Jászság életrajza, Budapest, Szent István Társulat, 1942.
• Selmeczi László: Nemzeti ereklyénk, a Jászkürt, Jászberény, Jászsági Füzetek, 2008.
• Szálé László: Az én Jászságom, Budapest, A Jászságért Alapítvány, 2007.

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat ötvenharmadik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Rosti Pál munkásságát mutatja be.

Zimonyi: Rosti Pál. Jelzet: Arckép 929. – Kézirattár

Rosti Pál Rosti Albert Békés megyei alispán és Eckstein Anna fiaként 1830. november 29-én született Pesten. Kora ifjúságától sportolt, aminek később, amerikai útja során nem kis hasznát vette. Rajongott a zenéért – kiváltképp Wagnerért –, és nemcsak élvezte azt, de komoly elmélyültséggel tanulmányozta a zene elméletét is. Nevelésében és taníttatásában örömmel vett részt két sógora is. Egyik testvérét, Ágnest báró Eötvös József vette feleségül. A lakodalmat 1842-ben a családi birtokon, Csabacsüdön tartották. Az Eötvös házaspárnak három gyermeke született, a legnevesebb közülük Eötvös Loránd, a torziós inga megalkotója. Hasonlóan művelt volt Rosti Ilona férje, Trefort Ágoston is. Rajtuk kívül Rosti nevelését az idősebb rokonok, s az ő révükön a szülői házba bejáratos ifjú „értelmiségiek”, főrangú barátok mellett még a matematikával és földrajzzal behatóan foglalkozó Vállas Antal akadémikus befolyásolta, aki az első ismert magyarországi fényképek készítője is volt. 1840. augusztus 29-én a Nemzeti Casino Buda felé néző ablakaiból két dagerrotip felvételt készített és mutatott be a Magyar Tudományos Akadémia számára. Ettől fogva nevezzük ezt a napot A magyar fotográfia napjának. Az 1848-as forradalomban Rosti tizennyolc-tizenkilenc évesként a Károlyi huszárezredben szolgált, melyet gróf Károlyi István, Pest megye főispánja kezdett szervezni 1848. november végén. Itt harcolt századosi beosztásban Podmaniczky Frigyes is. A világosi fegyverletétel utáni évtizedben nem lett volna biztonságos Magyarországon élnie; ezért sógora, Trefort Ágoston, a későbbi vallás- és közoktatásügyi miniszter segítségével előbb Münchenbe majd Párizsba menekült. Trefort így számol be erről önéletírásában:

1849 szeptemberében Rosti beiratkozott a Müncheni Egyetem Természettudományi Karára. Kisebb megszakításokkal négy évig tanult itt, elsősorban archeológiát és vegytant. Németországból visszatérve egy évet földrajzi és néprajzi tanulmányokkal töltött Pesten. Erre az időszakra esik belépése a frissen alakult Magyarhoni Földtani Társulatba. Később, felismerve a fényképezés jelentőségét, Párizsban főleg a fényrajzolás mesterségét tanulmányozta.
Abban a korszakban a dagerrotípia hátránya az egyedisége, valamint a fényesen csillogó felülete volt. A negatív–pozitív eljárás során pedig a papír rostjai miatt óhatatlanul foltok keletkeztek rajta és ezért kevésbé lehetett tiszta és részletgazdag a kép. A nedves eljárás tökéletes rajzolattal, a pillanatnyi expozícióból adódó tematikai gazdagodással kecsegtetett, s megoldhatónak bizonyult a sokszorosítás is. A fényképezéshez sok kellékre volt szükség: táblákból méretre vágott, a nagy méretű géphez pontosan illő üveglemezekre, vegyszerekre, tálakra volt szükség. A helyszínen felállított laboratórium rendszerint sátorban kapott helyet. Itt kellett elvégeznie a mesternek az érzékenyítés nem könnyű műveletét, s az előhívás és másolás bonyolult munkálatait. Korábban is akadtak olyanok, akik országuktól távol, kalandos körülmények, viszontagságok között fényképeztek. A legkorábbi időszakban például Jules Itier, francia vámtiszt Kínában, a holland Gustav Schäfer Jáva és Borneo szigetén dagerrotipizált. A nemzetközi szakirodalomban a francia Joseph-Désiré Charnay-t tekintik az első európai fényképezőnek, aki a dél-amerikai országokban – előbb Mexikóban, később Chilében és Argentínában – nedves lemezes fényképfelvételeket készített. Charnay szintén megjelentetett egy albumot 1860-ban, amelyben huszonöt felvétel található Mexikóról. Rosti a fényképezés módszerének megtanulása után dél-amerikai expedíciójának azzal a céllal vágott neki 1856 augusztusában, hogy hazájának becsületet szerezzen messze tájak és kultúrák dokumentálásával és megörökítésével. Le Havre-ból, Franciaország kikötővárosából hajóval indult el Amerikába és 1857. január 12-én kötött ki Havannában. Az Egyesült Államok és Kanada mellett számos trópusi országot látogatott meg. Két és fél év alatt bejárta Mexikót, Kubát és az Antillák többi szigeteit, majd Venezuelát, az Orinoco és Caracas vidékét. 1857–58-ban tett útja során negyvenegy nagyméretű felvételt készített. Az ízig-vérig művészi hajlamú amatőr alkotásokat nagyértékűnek tartják, mivel Rostinak le kellett küzdenie a félbarbár földön a kezdetleges technika nehézségeit. Magával cipelte mindenfelé súlyos kameráját és megörökítette a tájak, városok akkori arculatát. Rosti Pál azon magyar földrajzi utazók közé tartozik, akit jobban ismernek külföldön, mint saját hazájában. Amerikai ismertségét annak köszönheti, hogy ő készítette az első városfotókat és tájfényképeket Közép-Amerikában, valamint Venezuelában is.

1858. augusztus 8-án érkezett vissza New Yorkból Southamptonba, majd vélhetően Párizsban töltött három hónapot. Rendezte negatívjait, nagy méretű pozitívokat készíttetett és a fennmaradt források szerint négy albumot kötettett fényképeiből a párizsi Despierres udvari könyvkötőnél. Ezután Berlinbe utazott, ahol Alexander von Humboldtnak, a német természettudósnak és utazónak átnyújtott egy példányt az albumból. A képeket Humboldt is nagy érdeklődéssel nézegette, mivel ő készített e térségről a világon elsők között felvételeket. Rosti a pesti nyilvánosság előtt 1859 elején mutatta be a Nemzeti Casinóban az albumot, egy példányt a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott, ez található most könyvtárunk gyűjteményében, abban a formában, albumba rendezve, ahogyan ezeket maga Rosti válogatta és rendezte. Az albumra kézzel írt cím: „Fényképi gyűjtemény, melyet Havannában, Orinoco vidékén és Mexikóban tett utazása alatt készített Rosti Pál, 1857 és 1858-dik évben. Alatta az ajánlás szövege olvasható: „A Magyar Nemzeti Muzeumnak hazafias tisztelettel Rosti Pál 1859. február 25.”

Az album negyvenöt, római számokkal jelölt lapból áll. Rosti remek megkomponált alkotásai kiemelt részei a magyar és az egyetemes kultúrának, valamint fotóművészetnek. Nincs a 19. századból még egy ilyen egységes, hasonló művészi fokon kivitelezett fotógyűjtemény. Felvételei megőrizték eredeti színüket, minőségükben, állagukban nem romlottak, ami szintén kiváló mesterségbeli tudását dicséri. A fényképek rendezése mellett további két évig dolgozott naplójegyzetei alapján úti élményeinek sajtó alá rendezésén, melyből az Úti emlékezetek Amerikából című könyve Heckenast Gusztáv kiadásában jelent meg 1861-ben. Két színezett litográfiát, 13 kőnyomatot, két acélmetszetet és 25 fametszetet tartalmazott. Ajánlása így hangzik: „Nővéremnek – báró Eötvös Józsefné született – Rosti Ágnesnek – testvéri szeretettel – ajánlva.”

Következzen néhány idézet Rosti Pál könyvéből. Művének előszavában így ír az utazási előtti időszakról:

A Magyarhoni Földtani Társulat szakgyűlésén így számolt be útjáról:

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

Források:

• Rosty Pál: XVII. Úti vázlatok. In: A Magyarhoni Földtani Társulat munkálatai, 2. köt. (1863.) 160–185.
• Szabó Z.: Egy méltatlanul elfelejtett Eötvös-rokon, Rosti Pál. In: Magyar Geofizika, 58. évf. 3.szám (2017), 181–190.
• Amerika őslakosairól. Székfoglaló értekezés Rosti Pál lev. tagtól. In: Magyar Akadémiai Értesítő. A Mathematikai és Természettudományi Osztályok Közlönye. Harmadik kötet, Pest, 1862, 239–257.
• Uti emlékezetek Amerikából. In: Amerikai Magyar Szó, 1993. március 25., 4.
• Rosti Pál: Uti emlékezetek Amerikából. 2 színezett képpel, 13 kőmetszvénnyel, 2 aczélra metszett tájképpel és 25 fametszvénnyel. Pest, Heckenast, 1861.
• Albertini Béla: Az első magyar szociofotó „album”. In: Budapesti Negyed, 13. évf. 1–2.sz. (2005. tavasz–nyár)
• Fejős Imre: Fényképészetünk első virágkora (1855–1885). In: Folia Archaeologica, 1958. 10. 209–222.
• Szilágyi Gábor: Egy fotózó nemes: Rosti Pál. In: Fotó, 1986, 120–123.
• Kis Domonkos Dániel: A természetszerető Eötvös Lóránd. Levéltári és kézirattári kutatások, Budapest, Magyar Tudománytörténeti és Egészségtudományi Intézet, 2017.
• Mező Szilveszter: Töredékek a geográfia emlékcsarnokából. Tudománytörténeti tanulmányok 2. Félúton Alaszka és Tűzföld között. Gondolatforgácsok Venezuela földrajzi megismerésének történetéhez Balázs Dénes (1924–1994) három dél-amerikai utazása kapcsán. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, Magyari Márta (szerk.), 2008–2009.
• Győri Lajos: Negyvennyolcasok. In: Múzsák. Múzeumi Magazin, 1987. 1. szám, 10–11.
• Fisli Éva: Fényrajz és elmeél. Rosti Pál fényképi gyűjteménye, 1858. In: Apertúra, 57. évf., 2018. szeptember–október
• Rosti Pál úr ajándéka mellyet a Nemzeti Muzeumnak szánt. In.: Vasárnapi Ujság, 1859. január 9., 22.
• Rosti Pál fényképeinek kiállítása Venezuelában (B. D.) In. Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok, Érd, Magyar Földrajzi Múzeum, 1989, 20.
• Farkas Zsuzsa: Ezek voltak az első magyar fotóalbum képei. Rosti Pál: Uti emlékezetek Amerikából In: Mai Manó Ház blog, 2020. szeptember 13.
  
  

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat ötvenkettedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Béres Ferencet és gyűjteményét mutatja be.

A világhírű énekművész – Liszt Ferenc-díjas dalénekes, érdemes és kiváló művész – Béres Ferenc (1922–1996) a Borsod–Abaúj–Zemplén megyei Gagybátorban született, általános iskoláját is itt végezte. Ezt követően Miskolcon járt szakközépiskolába. Komoly kötelékek fűzték Sárospatakhoz, ahol a református gimnázium növendéke volt. Így vallott erről:

Kékesi László linómetszete a sárospataki várral, a város címerével (1987). Jelzet: Exl.B/820 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

1941 őszén, alig 19 évesen elhagyta a szülői házat, és a Besztercei Állami Erdőigazgatóságnál mint műszaki rajzoló helyezkedett el három évre. Ezalatt bejárta Erdély tájait, találkozhatott az élő-eleven népművészettel, népi énekesekkel, táncosokkal, hangszerekkel.
1945 szeptemberében Budapestre költözött, és az akkor alakult Petőfi-kollégiumban lakott. A Pázmány Péter Tudományegyetemen néprajzot, művészettörténetet és folklorisztikát tanult. Beilleszkedett a népi kollégisták életébe, otthonra talált és megalapította a Népi Együttesek Művészeti Kollégiumát. A Honvéd Együttes (későbbi nevén: a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese) első csoportja 1948-ban lépett fel először, melyben Béres énekes és népi hangszeres szólista is volt egyben. Hazai és külföldi sikerek következtek. 1957 után az Országos Filharmónia szólistája lett. Tízezernél több hangversenyt adott Nyugat-Európában, Ausztráliában és Új-Zélandon, vendégszerepelt Kanadában, Észak-Amerikában és Japánban. Erdélyben 1991–1992-ben 65 jótékony célú hangversenye volt.
A diákkorában szobrásznak, festőnek készülő Béres Ferenc jelentős képzőművészeti magángyűjteményt hozott létre festményekkel, grafikákkal, plakettekkel, szobrokkal, érmekkel. Ezt az anyagot 1968-ban – és későbbi ajándékozásokkal – az általa alapított Sárospataki Képtárnak adományozta. A kezdeti 50 műtárgyról több százra növekvő kollekció nagyrészt a 20. századi magyar művészetet képviseli, olyan alkotókkal, mint Mednyánszky László, Iványi Grünwald Béla, Tornyai János, Nagy István, Rippl-Rónai József, Gulácsy Lajos, Holló László. Az általa életre hívott egyháztörténeti gyűjteményt a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárának juttatta. Sárospatak város vezetősége azzal fejezte ki a művész iránti megbecsülését, hogy elsőként őt tüntette ki díszpolgár címmel.
Képzőművészeti érdeklődése vezette el a kisgrafikához is, belépett a Kisgrafika Barátok Körébe. Ismert grafikusok – Drahos István, Andruskó Károly, Kertes-Kollmann Jenő, Takács Dezső, Korda Béla, Kékesi László – készítettek a nevére ex librist, melyekből több is megtalálható az Országos Széchényi Könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárában, illetve más köz- és magángyűjteményekben.
Kékesi László fentebb látható grafikája Sárospatakot idézi, a pataki várral és a város címerével.
Több Béres nevére szóló ex libris a zenére utal népi hangszerek, citerázó férfi, kecskefejes dudát és tárogatót fújó legények ábrájával. Ahogy maga nyilatkozta, a paraszti kultúra és annak hagyományai elsődleges élményt jelentettek a számára.

Andruskó Károly grafikája. Jelzet: Exl.B/441 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A népviseletbe öltözött lány, a kulacs és a szőlőfürt motívumai is a népies motívumkészletből táplálkoznak.

Kertes-Kollmann Jenő grafikája. Jelzet: Exl.B/448 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Béres nevére szóló Bartók Béla (1881–1945) in memoriam lap – Kertes-Kollmann Jenő alkotása – a neves magyar zeneszerző, zongoraművész, népzenekutatónak állít emléket a portréjával és az ókori görögök által kedvelt líra hangszerrel, utalva arra, hogy Bartók tevékenysége nemcsak a magyar, hanem az egyetemes kultúra szempontjából is korszakalkotó jelentőségű.

Kertes-Kollmann Jenő grafikája. Jelzet: Exl.B/450 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Fery Antal szerencsi grafikus Béres nevére szóló ex librisein és újévi, ún. PF-lapjain Bartók mellett megörökítette Kodály Zoltán, Liszt Ferenc, J. S. Bach, W. A. Mozart zeneszerzők, illetve Csokonai Vitéz Mihály költő és Móricz Zsigmond író portréját.
A Károlyi Gáspár református lelkész fordította vizsolyi biblia 400. évfordulójára (1590–1990) metszett Fery Antal-művön a vizsolyi református templomot szemlélhetjük a bibliával.

Fery Antal fametszete (1990). Jelzet: Exl.B/819 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Albrecht Dürer festő, grafikus születésének 500. évfordulójára Kertes-Kollmann Jenő alkotott egy Béres nevére szóló ex librist 1971-ben. E grafika idén az 550. jubileum alkalmából szolgál emlékállításul.

Kertes-Kollmann Jenő grafikája (1971). Jelzet: Exl.B/447 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Művészetbarátok Egyesülete az énekművész halálának évében (1996) Béres Ferenc-díjat alapított a magyar népzene, népdal terjesztésében legeredményesebben munkálkodók elismerésére. Béres halála után 1997-ben özvegye, Béres Ferencné Simig Erzsébet a művész zenei könyvgyűjteményét Sárospatak városának ajándékozta. A gazdag anyag a kollégium nagykönyvtárában kutatható.
Czine Mihály irodalomtörténész, egyetemi tanár e szavakkal búcsúztatta a magyar ének, a magyar dal fejedelmét a temetésén, méltatva emberi és szakmai nagyságát:

Béres emlékezetét énekművészete mellett képzőművészeti gyűjteménye is hordozza.

Irodalom:

• Béres-gyűjtemény, Sárospataki Képtár
• Bolvári-Takács Gábor: Portré Béres Ferenc énekművészről, Zempléni Múzsa, 2001/4. sz., 44–46.
• Bordás István – Dobrik István: A Sárospataki Képtár Béres Ferenc-gyűjteménye, Zempléni Múzsa, 2001/4. sz., 47–49.
• Fery Antal élete, munkássága, alkotásainak jegyzéke, szerk. Fery Veronika, Miskolc, Borsod–Abaúj–Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság, 2005.
• Széplaki Kálmán: „Béres Ferenc, egész életében a magyar énekkultúrát szolgálta”, Royalmagazin.hu
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Béres Ferenc (1922–1996). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 31–32.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész 

A 19. század végén a magyar közvélemény kiemelt figyelmet fordított a honfoglalás ezeréves évfordulójának méltó megünneplésére. Az országgyűlés 1892-ben hozott törvényt egy 1895-ben tartandó országos kiállításról, amelyet azonban végül – az előkészületek elhúzódása miatt – a következő évre halasztottak. A nagyszabású kiállítás, amelyet összesen mintegy ötmillió érdeklődő keresett fel, 1896. május 2. és november 3. között a budapesti Városligetben, 520 ezer négyzetméternyi területen volt látogatható, ahol 240 pavilonban mutatták be a Magyarországon készült ipari és művészeti tárgyakat, az ország múltját, jelenét és jövőjét.

Az ezredévi kiállítás corsójából. In. Vasárnapi Újság, 43. évf. 42. sz., 1896. október 18., 1. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Az Ezredéves Kiállítás ünnepélyes megnyitása rendkívül látványos keretek között zajlott, hiszen az állami reprezentáció részeként erre az alkalomra Ferenc József császár és király kíséretében a teljes bécsi udvartartás a magyar fővárosba érkezett, olyan ünnepélyességet kölcsönözve az eseménynek, amire azelőtt utoljára 1867-ben, a koronázás alkalmával volt példa.
1896. május 2-án, szombaton reggel Budapest belvárosa egyetlen hatalmas színházteremmé változott. A királyi felvonulás útvonalát – amely a budai várpalotából a Lánchídon és az Andrássy úton át vezetett a Városligetbe – látványosan feldíszítették: ideiglenes póznák segítségével létrehozott huzalrendszerekre színes lampionok ezreit függesztették fel, a vár falait zöld levelekből készített óriási koszorúkkal fedték, a lakóházak ablakaiba pedig zászlókat, szőnyegeket helyeztek ki. A borús, hűvös idő dacára már a kora reggeli órákban megjelentek az első érdeklődők, számuk pedig hamarosan több százezerre duzzadt. A tehetősebbek a környező házak ablakaiban, kirakataiban béreltek helyet maguknak, sőt élelmes vállalkozók a járdákon targoncákat, kézikocsikat, lajtorjákat helyeztek ki, amelyeket alkalmi kilátótornyokként szintén bérbe lehetett venni. A szegény, de kalandvágyó kíváncsiak faágakon, lámpaoszlopokon igyekeztek megtalálni a legjobb kilátást nyújtó helyeket. A tömeg viselkedésére viszonylag kevés, ünneplő egyenruhát viselő és feltűnően udvarias rendőr felügyelt. Egy fiatal egyenruhás kedélyesen magyarázgatta a körülötte álló polgároknak:

A látványosság délelőtt vette kezdetét, amikor a társadalmi elit pazar díszruhát viselő tagjai fogataikban ülve megindultak a Városliget felé, a közönség pedig lelkesen találgatta, hogy vajon kik utaznak az elsuhanó járművekben. Ebben segítségükre lehetett, hogy az országgyűlési képviselők kocsisai vörös, a főrendeké zöld, a diplomatáké és az udvar tagjaié fehér karszalagot viseltek, a nagykövetek kocsijai elé pedig lovasrendőri felvezetés is járt. Néhány közismert és népszerű személyiség, például Munkácsy Mihály, lelkes éljenzést kapott, a politikusok feltűnése viszont – akár kormánypártiak, akár ellenzékiek voltak – általában nem hozta tűzbe a tömeget. 

10 óra körül megkezdődött az udvartartás felvonulása: a budai várpalotából 75 fogat indult el a Városligetbe. A várakozók különösen lelkesen üdvözölték az uralkodóház tagjai közül Józsefet, a „magyar főherceget”, valamint Stefániát, Rudolf „magyar királyfi” özvegyét, akit a fővárosi átlagpolgárok szintén a magukénak tekintettek. A királyi pár 10.15-kor hagyta el nyitott kocsiján a palotát: a 66 éves uralkodó piros színű huszártábornoki egyenruhát, felesége, Erzsébet királyné pedig, aki fia öngyilkossága óta kerülte a közszerepléseket, fekete ruhát viselt, arcát legyezőjével igyekezett védeni a hidegtől. Útjukon természetesen hatalmas üdvrivalgás kísérte őket.

Noha az Andrássy út végén ekkor már hat sorban araszoltak a feltorlódott kocsik, a rendőrség a mellékutcák megnyitásával hatékonyan kezelte a forgalmi helyzetet. Az uralkodó a terveknek megfelelően, pontosan 11 órakor megérkezett a kiállítás területére, ahol az ünnepélyes megnyitó lebonyolítására egy külön díszsátrat állítottak fel, amelyet természetesen kizárólag magyar mesterek készítettek.

A kiállítás megnyitása. In. Vasárnapi Újság, 43. évf., 19. sz., 1896. május 10. Címlap – Elektronikus Periodika Archívum

A sátor körül már ott gyülekeztek színpompás díszegyenruháikban a meghívott előkelőségek: a főhercegek, az udvar méltóságai, a közös miniszterek, a magyar és az osztrák kormány, valamint a magyar parlament tagjai, a főpapok, a diplomaták, a tábornoki kar, a politikai hatóságok és a bírói kar küldöttei. A legnagyobb figyelmet természetesen a főrangú hölgyek elegánsabbnál elegánsabb ruhakölteményei élvezték, amelyek leírásának a napilapok hosszú bekezdéseket szenteltek. Komoly feltűnést keltettek továbbá az ázsiai hatalmak Budapesten csak ritkán megforduló diplomatái, elsősorban Heu-Tin-Tshung kínai nagykövet.

A hivatalos nyitóünnepség rövid időt vett igénybe. Először a kormány nevében Dániel Ernő kereskedelmi miniszter ünnepélyesen köszöntötte az uralkodót. A beszéd sajnos nem a terveknek megfelelően zajlott le, hiszen becsúszott egy kellemetlen malőr.

A nagy rutinnal rendelkező Ferenc Józsefet természetesen nem feszélyezte a baki, és a miniszteri felkérés elhangzása után ünnepélyesen megnyitotta a kiállítást. A magyarság történelmi érdemeit és a kor eredményeit méltató beszédét a sajtó képviselőinek egybehangzó véleménye szerint érces, határozott hangon, kifogástalan magyar kiejtéssel mondta el.
Ezzel a formaságok be is fejeződtek. A királyné rögtön visszaindult a várba, az uralkodó azonban még maradt, és népes kíséretével együtt 11 óra 35 perckor elindult, hogy megtekintse a kiállítás néhány pavilonját. Ferenc József először az Iparcsarnokba tért be, ahol megszemlélte Löw Károly zsolnai posztógyáros és a Goldberger-cég termékeit. Betért Zwack Miksához is, aki megkínálta egy pohár likőrrel, ő azonban mosolyogva visszautasította, mondván, délelőtt soha nem iszik semmit. Következő állomása a borászati csarnok volt, ahol – miután időközben elmúlt dél – megkóstolta a tokajit, amit gróf Andrássy Sándorné kínált neki, és sajnálkozott azon, hogy a magyar bortermelőknek milyen komoly kihívásokkal kell szembenéznie a filoxéra pusztítása miatt. Ezután meglátogatta a horvát csarnokot, ahol a házigazdák természetesen horvát nyelvű beszéddel köszöntötték, amire németül válaszolt, és kifejezte örömét a fölött, hogy a két testvérország között megszilárdultak a kapcsolatok. Útja innen a történelmi csarnokhoz, a mai Vajdahunyad vára elődjéhez vezetett, ahol nagy érdeklődéssel hallgatta a tervező, Alpár Ignác magyarázatait az épületek történelmi motívumairól. A közönség azonban ekkor már egyre kevésé tartotta magát a szabályokhoz, és a kíváncsiskodók olyan közel nyomultak a vendégekhez, hogy a kíséret egy része elakadt a tömegben. A király meg is kérdezte a társaságában lévő Bánffy Dezső miniszterelnököt, hogy nem tudnának-e valahogyan rendet csinálni, de ekkor már nem lehetett útját állni az emberáradatnak. Ferenc József ezen a ponton ezért önállósította magát, és elszakadt az előre megállapított programtól. Bár a tervek szerint „cercle”-t kellett volna tartania az épületben, beszélgetve a jelenlevőkkel, ő inkább kiment a szabad levegőre, és először megtekintette József főherceg pavilonját, majd megnézte a Magyarország néprajzi értékeit bemutató kiállítási falut is, ami a sajtótudósítások alapján feltehetően nem szerepelt az eredeti programban.

Millenniumi kiállítás: Néprajzi falu, rutén ház Bereg megyéből. 1896. Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Klösz György fényképei. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.09.191 A kép forrása: Fortepan

Majd, a menetrendhez visszatérve, a főváros pavilonját tisztelte meg látogatásával, ahol jót nevetett azon, hogy Benczúr Gyula itt kiállított festményének, a Budavár visszavételének rövid idő alatt megduplázódott az értéke. Ezután megcsodálta a panorámát a Városligeti-tó partján, majd felkereste a közös hadsereg, illetve a magyar honvédség kiállítását, gondosan ügyelve arra, hogy – a dualista államrend kívánalmainak megfelelően – mindkét helyszínen pontosan ugyanannyi időt, 10-10 percet töltsön el. A körút ekkor véget ért, a király délután 13 óra 50 perckor szállt be kocsijába, és elhagyta a Városligetet.
Ferenc József összességében bizonyára elégedett volt a látottakkal, hiszen a sajtóközlemények egyhangú állítása szerint körútja során végig feltűnően érdeklődő és nyitott volt (szemben kíséretének számos tagjával, akik alaposan elfáradtak a látogatás során), és később is felkereste a kiállítást. De feltehetően az is jó érzésekkel töltötte el, hogy a magyar közvélemény kifejezetten kedvezően értékelte szereplését, a személye iránti rokonszenv pedig hozzájárulhatott a dualista rendszer iránti bizalom erősítéséhez is.

A Borsszem Jankó című szabadelvű élclap 1896. május 3-i száma tiszteletteljes karikatúrán örökítette meg a király látogatását.

Borsszem Jankó, 18. évf., 1482. (18.) sz., 1896. május 3., 5. – Törzsgyűjtemény

Klestenitz Tibor (MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
19. századi Könyv- és Sajtótörténeti Műhely, Eötvös Loránd Kutatási Hálózat)

Május első vasárnapja anyák napja Magyarországon, s elismert ünnep az egész világon, bár az egyes országokban eltérő időpontokban tartják. A Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárunkban őrzött néhány plakáttal köszöntjük az édesanyákat

Anyák napja. Grafikai plakát. Grafikus: Pályi Jenő (1900–1953). Jelzet: PKG.1932/30 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ezen a napon kicsit újra gyermekké válunk, s köszöntjük édesanyánkat, nagymamánkat, a dédmamát, illetve megemlékezünk róluk, ha már nem élnek. Megköszönjük, hogy életet adtak nekünk, s hogy életünk során segítettek, támogattak minket. Ezen a napon talán mindannyian kimutatjuk szeretetünket, hálánkat, megbecsülésünket – ami a hétköznapokban nem mindig sikerül. Elüzletiesedett, tárgyközpontú világunkban talán ez az egyetlen ünnep, amit nem sikerült teljesen kiüresíteni, amit senki nem utasít el, és amire senki nem mondhatja azt, hogy ez nem az ő ünnepe!

Gondoljunk Édesanyánkra. Anyák napja. Május 4. Grafikai plakát. Grafikus: Mellász Gitta (1907–1992), Dallos Hanna (1907–1945). Jelzet: PKG.1941/22 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az anyák napi plakátokon leginkább kisgyerekek vannak – fiatal anyukákkal. Pedig életünk nagyobb részében felnőtt emberként tiszteljük édesanyánkat, s szerencsések vagyunk, ha idős korunkig elkísérhetnek minket. A kisgyermek és fiatal anya típusú ábrázolások azonban azt is mutatják, hogy amíg élnek a szüleink, addig valahol legbelül mi is gyerekek maradunk. Mert a felnőtté válás folyamatában talán az a végső lépés, amikor elveszítjük szüleinket – amikor már anyák napján is csak emlékezhetünk.

Anyák napja. Grafikai plakát. Grafikus: Kádár Katalin. (1951-). Jelzet: PKG.1983/518 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Valentin-nap és a Halloween megünneplésére Magyarországon sokan csak legyintenek, mondván, ezek az amerikaiak ünnepei – és a kereskedőké. Nekünk semmi közünk hozzájuk. Sokan nem is tudják, hogy az anyák napja polgári hagyománya szintén Amerikából érkezett.

Az ünnep azért is honosodhatott meg Európában, mert összekapcsolódott a kereszténység Mária-kultuszával. A katolikus egyházban május Szűz Mária hónapja, a májusi vasárnapok pedig szintén Jézus anyjának ünnepei is voltak évszázadok óta. Május első vasárnapja például – a sevillai kapucinusok kezdeményezésére – Máriának, mint az eltévedt bárányok pártfogójának, a Jó Pásztor, azaz Jézus anyjának az ünnepe volt. VII. Pius pápa 1801-ben engedélyezte, de nem terjedt el világszerte, csak bizonyos helyeken ünnepelték, s a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) liturgikus reformja törölte el. Magyarországon ehhez az ünnephez kapcsolták az anyák napját, ezért ünnepeljük ma is május első vasárnapján.

„Már a régi görögök is” – szoktuk mondani, és ezt elmondhatjuk az anyák napjával kapcsolatban is. Az ókori görögök Rheának, az istenek anyjának tartottak tavasszal ünnepségeket, és ezzel az anyákat, az anyaságot is ünnepelték.
Angliában, Írországban az anyák napját, nagyböjt negyedik vasárnapján tartják. Eredetileg a Mothering Sunday nevű vallási ünnepből alakult ki a 17. században. Ekkor ugyanis előírták, hogy a családjuktól távol dolgozó hívők, a lakóhelyük szerinti templomban vegyenek részt szentmisén. A gyakran tizenéves cselédeknek ez volt az évben a ritka alkalmak egyike, amikor szabadnapot kaptak, hazamehettek, hogy otthon együtt lehessenek az édesanyjukkal, a családjukkal. Ez az ünnep a családi összetartozás jelképévé vált.
Amerikában a függetlenségi háború idején egy Ann Reeves Jarvis nevű hölgy klubot alapított, ahol a helyi asszonyokat arra tanította, hogyan gondozzák a gyermekeiket, 1868-ban pedig megszervezte a „Mother’s Friendship Day”-t, ahol édesanyák gyűltek össze volt konföderációs és uniós csapatok katonáival, békítési céllal. Lánya, Anna Jarvis volt az, aki édesanyja emlékére, valamint az anyák gyermekeikért hozott önzetlen szeretetének elismerésére 1907-től az anyák napját állami és nemzetközi ünneppé próbálta nyilváníttatni. Az ünnepet május második vasárnapjára tűzte ki elhunyt édesanyja emlékére. Jelképnek a fehér szegfűt javasolta, mivel szerinte a fehér virág szimbolizálja az anyaság erényeit, valamint a fehér szín a tisztaságot és hitet is jelképezi, a virág illata a szeretetet, a formája a szépség lényegét fejezi ki. (A későbbiekben rózsaszín virággal tisztelegtek az élő, fehérrel pedig az elhunyt édesanyák előtt.) Hivatalossá akkor vált az ünnep, amikor Wilson amerikai elnök 1914. május 9-én minden év májusának második vasárnapját az anyák hivatalos ünnepévé nyilvánította Amerikában – minden édesanya tiszteletére.

Anyák napja május első vasárnapja. Grafikai plakát. Grafikus: Kiss Ernő (1898-?). Jelzet: PKG.1947/277 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az anyák napjában rejlő lehetőséget hamarosan felismerték a virágkereskedők, az üdvözlőlapgyártók, az ajándékkereskedők, akik rövidesen Európában is propagálni kezdték, így az hamarosan népszerűvé vált a kontinensen is. Az eredeti elképzeléshez képest – az élő és elhunyt anyák tisztelete – az ünnep eltolódott az ajándékozás irányába. Anna Jarvis, aki oly sokat küzdött az ünnepért, további élete során hevesen tiltakozott annak elüzletiesedése ellen.

Anyák napja 1979. Grafikai plakát. Jelzet: PKG.1979/534 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Magyarországra az anyák napja ötletét Petri Pálné, egy államtitkár felesége hozta Amerikából. Az első anyák napi ünnepséget 1925. március 8-án a MÁV gépgyár foglalkoztatójában munkásgyerekeknek tartották. A gondolatot a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt vezetői karolták fel, és megtették az előkészületeket az anyák napja országos bevezetésére is. 1928-ban már miniszteri rendelet sorolta a hivatalos iskolai ünnepélyek közé az anyák napját Magyarországon. Ugyanakkor nagyon hamar családi ünneppé is vált. A velünk élő idős emberek beszélgetés közben arra emlékeznek, hogy otthon, családi körben köszöntötték fel az édesanyjukat, s nem az iskolában...

Anyák napja 1979. Grafikai plakát. Jelzet: PKG.1979/535 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az elmúlt évtizedekben szép szokássá váló óvodai és iskolai ünnepségek ugyanakkor számos anyák napi vers megszületését is segítették. Gazdag Erzsi, Donászy Magda, Nadányi Zoltán, Bartos Erika és mások verseit napjainkban is gyakran hallani óvodai, iskolai ünnepségeken, de Petőfi Füstbe ment terv vagy József Attila Mama című verse és számos más nagy költőnk egy-egy műve is gyakran szerepel a rendezvényeken.

 Kopcsay Ágnes (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A Wesselényi Ferenc-féle főúri összeesküvés három vezetőjét, Zrínyi Péter horvát bánt és Frangepán Ferencet Bécsújhelyen, velük egyidőben Nádasdy Ferenc országbírót pedig Bécsben végezték ki.

Zrínyi Péter, Nádasdy Ferenc és Frangepán Ferenc portréja és kivégzésük ábrázolása egy korabeli röplapon (Antwerpen 1671 Gaspar Bouttats) – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka

A szervezkedés közvetlen kiváltó oka a 1663–64-es törökellenes háborút lezáró, a Habsburg és az Oszmán Birodalom között megkötött vasvári béke volt. A szentgotthárdi diadal után titokban aláírt, a magyar érdekekkel ellentétes szerződés indokolatlanul enyhe feltételeket támasztott a török féllel szemben, nekik kedvező kitételeket tartalmazott, kezükön hagyta korábbi hódításaikat. A császár engedékenységének hátterében a kereskedelmi érdekeken kívül az állt, hogy XIV. Lajos Franciaországának terjeszkedő, európai egyeduralomra törő tervei miatt a Habsburgok a 17. század második felében mind jelentősebb erőt kényszerültek összpontosítani nyugaton, a kétfrontos háború elkerülése érdekében pedig békés viszonyt kellett ápolniuk a Portával.
A török elleni háború folytatásában bízó magyar főurak azonban súlyosan csalódtak I. Lipót politikájában, és annak a lehetőségét kezdték el latolgatni, hogy miként tudnák a Habsburgok nélkül vagy akár Bécs ellenében felszabadítani Magyarországot. A mozgalom vezetőjévé a nagy tekintélyű, katonai és politikai sikereket is maga mögött tudó nádor, Wesselényi Ferenc vált.

Wesselényi Ferenc mellképe Elias Wiedemann: Clarissimorum Hungariae heroum icones címen emlegetett arcképgyűjteményéből (Bécs 1652). Widemann munkája megalkotásakor előképül használta Nádasdy Ferenc pottendorfi képtárának, a család mellett a kortárs politikusokat, nemeseket is bemutató festményeit is – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka digitális tartalomszolgáltatás

1666. április 5-én Stubnyán szövetséget kötött Zrínyi Péterrel, decemberben csatlakozott hozzájuk Nádasdy Ferenc. Zrínyi 1669-ben vonta be a szervezkedésbe sógorát, Frangepán Ferencet. Zrínyi Péter lánya, Ilona és I. Rákóczi Ferenc házasságával lényegében bekapcsolta a mozgalomba a hatalmas felső-magyarországi és erdélyi birtokokkal rendelkező főurat is, hamarosan pedig I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem is a szervezkedés részese lett, amely így összekapcsolta a három részre szakadt Magyarországot. A rendi mozgalom célja az ország helyzetének jobbítása, biztonságának megteremtése volt. Mindezt francia segítséggel és az oszmánokkal kötött különbékével tervezték megvalósítani. A Napkirálytól azonban jórészt csupán ígéreteket kaptak, XIV. Lajos a Habsburgokkal való békekötés után végképp elfordult az összeesküvőktől. Zrínyi kéziratos programiratában belső összefogást, az ehhez szükséges vallási toleranciát, a Magyar Királyság, Horvátország és Erdély szövetségét, a szomszédos országokkal való együttműködés tervét fogalmazta meg.
A szervezkedés kibontakozása ellenére Nádasdy továbbra is jó kapcsolatot ápolt a bécsi udvarral, 1667-ben királyi helytartónak nevezték ki, sőt elsőként a magyar főurak közül pottendorfi birtokán vendégül láthatta a császárt és családját.
Wesselényi 1667-ben bekövetkezett halála azonban megbomlasztotta a politikai mozgalmat, felszínre kerültek a tagok ellentétei. Az összeesküvést maga Széchy Mária, a nádor özvegye kezdte felgöngyölíteni, a terjedő hírek miatt kölcsönösen egymásra gyanakvó Zrínyi Péter és Nádasdy Ferenc pedig 1669 júniusában, a szervezkedés kitudódásakor, az uralkodó bocsánatának reményében mindent felfedtek Raimundo Montecuccoli, az Udvari Tanács elnöke és Johann Rottal gróf, a Titkos Tanács magyar referense előtt. Az uralkodó nagyon kegyesnek mutatkozott, és megbocsátott az ellene szervezkedő főuraknak, de ez után nagyon ügyelt arra, hogy a résztvevők minden lépéséről tudomása legyen. Így informátorai révén hamar hírt kapott arról, hogy 1670 elején Zrínyi – és biztatására Rákóczi – nyílt felkelést hirdettek. Míg a horvát területeken visszhangtalanul maradt a bán kiáltványa, Felső-Magyarországon a vármegyék és a várak magyar őrsége fegyvert fogott. Az uralkodó Lobkowitz herceg segítségével 1670. április 13-án Bécsbe csalta Zrínyit és Frangepánt. Az ekkor még vendégként kezelt Zrínyivel levelet íratott Rákóczinak, amelynek hatására hamarosan ő is beszüntette a fegyveres harcot. Nyomban ezután azonban őrizetbe vették a két horvátországi főurat, augusztusban pedig elfogták Nádasdyt is. I. Lipót kegyetlenül megtorolta a fő szervezők újabb hűtlenségét. A magyar jogrend kikerülésével felállított különbíróság 1671 áprilisában Johann Paul Hocher udvari kancellár elnökletével a három főurat fő- és jószágvesztésre ítélte. Lipót kegyessége annyiban nyilvánult meg, hogy elengedte a kézlevágás megszégyenítő végrehajtását, és saját költségén engesztelő miséket mondatott a jezsuitákkal a kivégzettekért. Hasonló sorsra jutott volna Rákóczi is, ha édesanyja, Báthory Zsófia a jezsuiták közbenjárásával, nagy váltságdíj árán nem menti meg életét.
A fő szervezők kivégzésével párhuzamosan a végsőkig való katonai ellenállást képviselő Bónis Ferenc protestáns köznemest is lefejezték Pozsonyban. Mindemellett tovább működtek a Johann Rottal által felállított lőcsei és pozsonyi bizottságok, melyek 1670–71 során összesen mintegy 300 nemest találtak bűnösnek a felkelésben való részvételben. Az ítélet minden esetben teljes birtokelkobzás volt, amellyel Lipót megrendítő csapást mért a magyarországi nemességre.
Az összeesküvés elbukásának politikai, történelmi következményei közismertek. A főurak halála után I. Lipót – a jogeljátszás elméletére hivatkozva – kísérletet tett az ország abszolutisztikus átszervezésére és a Habsburg-tartományok közé való beolvasztására. Megfosztotta Magyarországot a rendi kormányzattól, gubernátort nevezett ki irányítására, nekilátott a centralizáció és a rekatolizáció erőszakos megvalósításának. Ugyanakkor – bár meglehetősen alaposan feltárt – mégis kisebb hangsúlyt kap, hogy a három fő vezető halálával milyen kulturális veszteség érte a nemzetet.
Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc a magyar mellett a horvát történelem és művelődéstörténet jeles alakja. Zrínyi politikai elképzeléseihez tudatos kultúrpolitikai koncepciót társított, a horvát nyelvű kultúra és a horvát irodalmi nyelv megteremtését tekintette feladatának. Adrianszkoga Mora Syrena címmel lefordította és a horvát közönség elvárásaihoz igazította bátyja, Miklós Adriai tengernek Syrenaia című kötetét, megerősítette az eposz törökellenes hangvételét. Nagy szerepe volt a szigetvári Zrínyi Miklós kultuszának megteremtésében. Családja történetét, politikai küldetését feltáró genealógiai, történeti műveket jelentett meg. 1668-ban Amszterdamban A mai Illyria címmel térképet adatott ki Horvátországról. Kéziratban marad a mozgalom terveit megfogalmazó programirata és több irodalmi munkája. Az 1671-ben megindult birtokelkobzás során keletkezett vagyonleltárak szerint 200 könyve volt Ozalyon, ezen kívül fennmaradt egy lista 95 Csáktornyán őrzött kötetről. Sajnos, ma csak ez utóbbiak ismertek részletesen, eszerint retorikai, olasz irodalmi, történeti műveket forgatott, de olyan érdekességeket is őrzött, mint okkult enciklopédiák, egy divattörténeti album, városalbumok. Gazdátlanul maradt könyvtára nagyobb részét fosztogató katonák hordták szét, a többit a kamara foglalta le, ma csupán egyetlen, egykor tulajdonában lévő kötet azonosítható.
Sógora, Frangepán Ferenc irodalmi munkássága igazán a börtönben töltött időszak alatt bontakozott ki. Elkezdte horvát nyelvre fordítani Molière Georges Dandin című darabját, összeállította az Időt mulató kertecske (Gartlic za čas kratiti) című horvát nyelvű, az életvágyat és panasz hangjait megszólaltató versgyűjteményét, valamint ekkor született Az utolsó ítélet trombitája (Trumbita sudnjega dneva) című szatirikus munkája is. Mindezek azonban kéziratban maradtak.

Zrínyi és Frangepán búcsúja a bécsújhelyi börtönben, a bécsi udvar által 1671-ben kiadott, az ítélet jogosságát bizonygató, Vera et deducta descriptio című kiadványból. Az eseményt majd’ két évszázaddal később Madarász Viktor is feldolgozta ismert festményén – Régi Nyomtatványok Tára

A nagy műveltségű, kiváló ízlésű és igen tehetős Nádasdy Ferenc Zrínyihez hasonlóan világosan látta, hogy Magyarország helyzetét javítani kívánó politikai terveinek megvalósítása, az ehhez szükséges nemzetközi kapcsolatok kiépítése megfelelő kulturális háttér nélkül kudarcra van ítélve. Rendkívül szerteágazó érdeklődése, különféle gyűjteményeinek, udvari zenekarának jelentősége, képzőművészeti és építészeti alkotásokat teremtő mecénási működése e keretek között nem is vehető számba, de még „könyves” tevékenysége is csupán címszavakban említhető. Támogatásával működött csepregi birtokán 1625 és 1643 között, egészen katolizálásáig a dunántúli evangélikusok szolgálatában álló nyomda. Németalföldről vásárolt felszereléssel saját műhelyet működtettet bécsi házában, emellett alsó-ausztriai birtokán Pottendorfban szintén alapított egy tipográfiát, majd a Lajta magyar oldalán lévő Lorettomban is, amely halála következtében szűnt meg. A neki címzett ajánlások szerint jelentős számú kegyes, irodalmi és történeti munka megjelenését támogatta, de ő maga is kezdeményezett és finanszírozott olyan kiadványokat, amelyek a Magyar Királyság jelentős múltját, politikai örökségét, megőrzendő államiságát reprezentálták. Így többek között Révay Péter koronaőr magyar koronát bemutató művének újabb kiadását (De sacrae coronae Regni Hungariae, Bécs 1652), vagy kéziratos államelméleti munkája kinyomtatását (De monarchia… Frankfurt am Main 1659). Az 1663-ban kialakult katonai helyzetet bemutató Magyarország-térképet készíttetett Amszterdamban a neves kartográfusnál, Johann Blaeunál. Talán legszebb és legnagyobb hatású kiadványa az 59 hun és magyar vezér, illetve király méltatását és rézmetszetes képét tartalmazó Mausoleum (Nürnberg 1664), amely évszázadokig meghatározta uralkodóink ikonográfiáját.
Pottendorfi könyvtára itthon kora egyik legnagyobb világi magángyűjteményének számított. Kivégzése után a több mint ezer kötet szétszóródott, a teológiai művek az általa alapított lorettomi szervita rendházba kerültek, de jellemző, hogy az értékes albumokat a bécsi császári könyvtáros válogatta ki, a jogi, politikai, történeti művek pedig az udvari főkancellárnak – az ő és társai ellen folytatott per fő mozgatójának – vagyonát gyarapították. A páratlan értékű, maga idejében roppant korszerű, soknyelvű anyagból ma csupán kevesebb, mint 100 kötet azonosítható.
A jelentős nemzetközi kapcsolatrendszerrel és ismertséggel bíró főurak kivégzése nagy felzúdulást keltett nemcsak itthon, hanem szerte Európában, a pápai udvarban, a Német-római Birodalom közvéleménye előtt is. Annak ellenére, hogy a kivégzések – szokatlan módon – nagyon korlátozott nyilvánosság előtt zajlottak, számos nyomtatott hetilap adott hírt az eseményekről, arcképükkel és a kivégzés ábrázolásával illusztrált röplapok, tudósítások jelentek meg. Ezekre válaszul 1671 júniusában az udvari kancelláriától két fontos nyomdaközpont egy-egy legjelentősebb nyomdászműhelye, a bécsi Matthäus Cosmerovius, illetve a nürnbergi Michael és Johann Friedrich Endter kapott megbízást és privilégiumot, hogy „hivatalos tájékoztatásként” a kivégzés történetét, a vizsgálat és a per néhány fontosabb dokumentumát Habsburg-szempontok szerint bemutatva közzé tegye. A bőségesen illusztrált, reprezentatív munka a német (Aussführliche und warhafftige Beschreibung címen több kiadásban is) és a latin (Vera et deducta descriptio) mellett olasz,  angol, flamand, francia, és spanyol nyelven is megjelent. Hosszabb összefoglalása látott napvilágot Drezdában, és ennek egy kiadásváltozata Milánóban. Mint látható, több egyéb, a Wesselényi-összeesküvéssel kapcsolatos munka mellett e mű számos kiadását is megszerezte Apponyi Sándor a külföldön megjelent magyar vonatkozású irodalmat összegyűjtő könyvtára számára, amely ma az Országos Széchényi Könyvtárat gazdagítja.

Perger Péter (Régi Nyomtatványok Tára, Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoport )

Felhasznált irodalom:

• A Bibliotheca Zriniana története és állománya, szerk. Klaniczay Tibor, írták és összeállították Hausner Gábor [et al.], Budapest, Argumentum, Zrínyi, 1991.
• Viskolcz Noémi: A mecenatúra színterei a főúri udvarban, Nádasdy Ferenc könyvtára, Szeged-Budapest, Szegedi Tudományegyetem, Historia Ecclesiastica Alapítvány, 2013. (A Kárpát-medence kora újkori könyvtárai VIII.)
• Viskolcz Noémi: Nádasdy Ferenc (1623–1671) nyomdái, Budapest, Argumentum 2015. (A Magyar Könyvszemle és a Mokka-R Egyesület füzetei 7.)
• A Wesselényi-összeesküvés, Beszámoló a perről és a kivégzésekről, szerk.: W. Salgó Ágnes, Bp., Helikon, OSZK, 2005. (Az Aussführliche und warhafftige Beschreibung hasonmása, fordítása tanulmányokkal.)

Blogbejegyzésünk első része itt olvasható.

Keresztury kapcsán egy másik híres „kollégát” is ki kell emelni, méghozzá a Nemzeti Színház hajdani, korszakalkotó igazgatóját. De hogyan is került Németh Antal a Színháztörténeti Tárba?
Németh Antalt már 1945-ben félreállítják. Átmeneti időszakok, olykor megalázó helyzetek, kaposvári, kecskeméti és pécsi rendezői munka után a Nemzeti Blaha Lujza téri épületének már ismert bontási tervekor gondol a színház értékeinek megmentésére. Így került Németh Antal Keresztury hívására a Könyvtárba, a Színháztörténeti Tárba, tulajdonképpen saját színházdirektori múltja dokumentumainak megőrzésére, feldolgozására. Innen is megy nyugdíjba 1966 nyarán.
Kereszturyval már 1930-ban is ismerték egymást, együtt álmodták meg a Haláltánc-játékot a Szegedi Városi Színházban, melynek szcenáriumát és koreográfiáját készítette és rendezte Németh Antal. Szövegét középkori nyelvemlékekből összeállította Dr. Keresztury Dezső. Zenéjét Bartók Béla és Kodály Zoltán dalaiból összeállította: Beck Miklós. Szegedi Városi Színház, Bemutató, 1930. október 31.

 A Mózes, Csák végnapjai – tehát e két Madách színmű átdolgozása is Keresztury munkája. Színházi, mondhatni dramaturgiai tevékenységéről, Madách Mózeséről ekképp vallott:

A sikerben igen nagy része van persze a színház embereinek, ebben az esetben főleg Sinkovits Imrének, aki színészi pályájának az ormára is lépett ezzel az alakításával.
Keresztury pályájának ezt követő eseményei mind valamiképp a hiányzó nemzeti dráma megteremtésének szolgálatában álltak.

1953 júliusában a következő nagy feladat következett: a Rákóczi-emlékkiállítás 1703–1953:

Ebben a kiállításban részt vett az OSZK tudományos főmunkatársa, az irodalomtörténész, bibliográfus, a Kézirattár későbbi vezetője, Vörös Károlyné Windisch Éva (1924–1993) is.
Az író, irodalmár, színházi szakember, volt kultuszminiszter Keresztury Dezsőnek és a korszakalkotó színigazgató Németh Antalnak egyaránt menedékül, igazi azilumként szolgált a Széchényi Könyvtár. S még hány ilyen volt Keresztury kollégái közt, ha csak a politikai okok miatt félreállított gazdaságtörténész Berlász Jenőre (1911–2005), a Széchényi Könyvtár korai időszakának történetét megíró tudósra gondolunk… S ne feledkezzünk meg a költőtárs tanítványról, Eötvös-kollégistáról, a Könyvtárhoz mindvégig hűséges Fodor Andrásról (1929–1997) se.
A kiváló irodalomtörténésszel, szintén egykori „széchényis” kollégájával, Tarnai Andorral (1925–1994) adja ki Batsányi János összes műveit. S még sok-sok Arany-kiadás fűződik nevéhez.
Végezetül szóljon maga a költő is. Az isteni gondviselésben hívő ember bölcsességével és megnyugvásával foglalta össze életének, hivatásának lényegét az alábbi sorokban:

Keresztury Dezső – Hivatali szobájában, a ma is meglévő íróasztalnál és könyvespolcok előtt, mely garnitúrát stílusosan magától Hóman Bálinttól „örökölte”. Fotó: Katkó István fotóriporter – Színháztörténeti és Zeneműtár, KA 8144/1

Irodalomjegyzék:

• Beszélgetés Keresztury Dezsővel. Németh G. Béla televízió-interjúja. Televízió-interjú, portréfilm. In. Jelenkor, 18. évf., 1975. január, 1. szám. 3–19. oldal.
• A Rákóczi-szabadságharc. Szerkesztette R. Várkonyi Ágnes – Kis Domokos Dániel. Nemzet és emlékezet, Osiris, 2004. 709.
• Rákóczi emlékkiállítás 1703–1953 vezetője. Írták: V. dr. Waldapfel Eszter, Keresztury Dezső, Esze Tamás, Windisch Éva, Budapest, Házi sokszorosítás, 1953.
• Batsányi János Összes művei, I–III, kiad. Keresztury Dezső, Tarnai Andor, Budapest, Akadémiai, 1953–1961; IV. Szerk. Keresztury Dezső, Tarnai Andor, Budapest, Akadémiai, 1967.
• Batsányi János, Versek, kiad. Keresztury Dezső, Tarnai Andor, Budapest, Akadémiai, 1953 (Batsányi János Összes Művei, 1)
• Batsányi János, Prózai művek, I–II, kiad. Keresztury Dezső, Tarnai Andor, Budapest, Akadémiai, 1960–1961 (Batsányi János Összes Művei, 2–3)

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Keresztury Dezső – Hivatali szobájában, a ma is meglévő íróasztalnál és könyvespolcok előtt, mely garnitúrát stílusosan magától Hóman Bálinttól „örökölte” – Színháztörténeti és Zeneműtár. Fotó: Katkó István fotóriporter. KA 8144

Dr. Keresztury Dezső költő, író, irodalomtörténész, akadémikus, 1945 és 1947 között a Nemzeti Parasztpárt tagjaként vallás- és közoktatásügyi miniszter, majd az Eötvös Collegium igazgatója. A politikai fordulat következtében 1948-tól a Magyar Tudományos Akadémia főkönyvtárnoka, 1950-től az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárának tudományos munkatársa, 1952-től a Színháztörténeti Osztály vezetője, 1968-tól pedig 1975-ös nyugdíjba vonulásáig a Különgyűjtemények főosztályvezetője. Keresztury osztályvezetőségekor a Színháztörténeti Osztály/Tár szíve-lelke – már a gyűjtemény 1949-ben történő megalakulása óta – Berczeli Károlyné Monori Erzsébet, azaz a ma is sokunk által ismert, szeretett kolléganő, Lolly néni volt.
Keresztury – felesége Seiber Mária orgona- és zongoraművésznő halálát és saját nyugdíjba vonulását követően – 20 958 db-ból álló hagyatékát átadta a Széchényi Könyvtárnak, amely ma a Kézirattárában Fond 177/Kézirattár jelzet alatt található.
Mint a Báró Eötvös József vallás- és közoktatási miniszterről elnevezett Collegium korábbi igazgatója Eötvös egyik híres nyilatkozatával hozza magát párhuzamba 1974-ben Németh G. Béla irodalomtörténésszel, egykori tanítványával folytatott televíziós beszélgetésében.

1952 januárjától a Színháztörténeti Tár vezetője lett. Az akkori állapotokat Berczeliné Monostori Erzsébet így foglalta össze:

V. Waldapfel Eszter a Tárnak a színházi munkához nyújtott rendszeres segítségét emeli ki a nemzeti könyvtár háború után eltelt tíz éves történetét ismertető tanulmányában:

Keresztury Dezső így vall a színházról és a színjátszás kellékeiről:

„Dr. Németh Antalnak a régi barátsággal szeretettel Nagyajtay Terka.” – Nagyajtay Teréz kiállítása, 1959. kísérőfüzet címlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár, Analekta, 350

Ehhez a korai „leltárhoz”, véleményhez szorosan kapcsolódnak az az önálló magyar opera és balett-szcenika kialakulásáról írt nagyívű tanulmányában elmondottak:

Idézett írásában Keresztury így nyilatkozik Oláh Gusztávról, kinek teljes szcenikai hagyatéka is a Színháztörténeti Tárban található:

A „jellemtervezőről”, Nagyajtay Terézről pedig így ír:

Keresztury nagy tanulmányának szinte utolsó mondata pedig idén külön is fontos lehet:

Ezzel az említéssel, a legavatottabb tudós színházi szakember, Keresztury Dezső méltatásával az idén, 2021. január 5-én, 96 évesen Párizsban elhunyt – 1968 óta Franciaországban élő – színházi díszlettervezőre, bábművészre, báb- és díszlettervezőre, Bródy Verára (1924–2021) is emlékezünk.

Irodalomjegyzék:

• Monostory Klára: Amiről a kéziratok beszélnek. Keresztury Dezső fondja az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában. In. Irodalomtörténet, 25/75. évf., 1994. 3. szám. 395–411.
• Monostory Klára: Keresztury Dezső fondja az Országos Széchényi Könyvtárban. In. Magyar Könyvszemle, 109. évf., 1993. 1. sz., 73–87.
• Beszélgetés Keresztury Dezsővel. Németh G. Béla televízió-interjúja. Televízió-interjú, portréfilm. In. Jelenkor, 18. évf. 1975. január, 1. sz., 3–19.
• Pukánszkyné Kádár Jolán – Berczeliné Monostori Erzsébet: Az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1965–1966, Budapest, 1967. 214–246.
• Waldapfel Eszter: Az Országos Széchényi Könyvtár a felszabadulás óta. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1957, Budapest, OSZK, 1958. 7–75.
• Keresztury Dezső: A önálló magyar opera és balett-szcenika kialakulása. In. Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1972, Budapest, OSZK, 1975, 343–369.
• A bábtervező mesél. Írta: Bródy Vera. Szerkesztette: Somorjai Olga, Budapest, OSZK–Móra Kiadó, 2016.

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A blogbejegyzés második része itt olvasható.