Kéméndy Jenő portréja. Uher Ödön felvétele, ante 1900. Jelzet: SZT Album 152/11/2. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Kéméndy Jenő festőművész, díszlet- és jelmeztervező, a 20. századi színpadtechnika magyarországi megújítója, az Operaház örökös tagja, első szcenikai főfelügyelője.
1860. április 8-án, Szászvárosban született. Gépészmérnöknek készült, gyerekkorától kezdve rajzolt, festett. A budapesti Mintarajziskola után Münchenbe került, ahol Benczúr Gyulánál és Rudolf Seitznál tanulta a festészetet. Korai képei kis méretű rokokó életképek, humoros zsánerképek, történelmi környezetbe helyezett jelenetek voltak. A kor divatos témái voltak ezek, amelyekből Kéméndy több mint százat készített, majd el is adott, így jelentős vagyonra tett szert. A Magyar Szalon 1892-ben közölte fiatalkori önéletrajzát, melyben őszintén vall festői sikereiről:

1895-ben báró Nopcsa Elek – kormánybiztos, majd az állami színházak intendánsa – hívására hazatért és az Operaházba került szcenikai felügyelőnek, Spannraft Ágoston mellé. Munkássága itt teljesedett ki: a díszlet- és jelmeztervezés mellett librettót is írt, rendezett, számos színpadtechnikai újítást vezetett be. A 19. század végére elavult kulisszaszínpad megváltoztatására törekedett, a hagyományos díszletszínpad helyére szabadon alakítható teret képzelt el. A huszadik század színpadja című művében (1907) részletesen bemutatta saját megoldását. A festői és valószerű díszletezés érdekében megnövelte a színpadot: két oldat körszelvény alakjában, a hátsó falat pedig ívesen képzelte el. Magasságát megemelte, így tágítva ki a horizontot. A korszak újításának számító forgószínpaddal szemben tolószínpadot képzelt el: a két oldalról betolható díszletelemek a gyors jelenetváltásra is megoldást jelentettek. Tervei megvalósulását az akkor napirenden lévő új Nemzeti Színház felépítésében látta. Végül a világháború kitörése miatt a színházépítés elmaradt és így Kéméndy tervei is meghiúsultak.

A tolószínpad terve. In: Kéméndy Jenő: A huszadik század színpadja, Budapest, Hornyánszky, 1907. – Törzsgyűjtemény

Technikai újításokat vezetett be az Operaház színpadán: megújította a világítást, a díszletet diorámaszerűen építette fel: a körhorizontra festett háttér előtt plasztikusan megformált és berendezett játékteret valósított meg. 1916-tól látványelemként filmvetítést is alkalmazott. Izgalmas színpadi gépezeteket szerkesztett: legendásak a Wagner-operákban alkalmazott megoldásai: a Lohengrin hattyúja, a Siegfried 12 méteres, tűzokádó sárkánya. A Rajna kincse sellőinek problematikája állandóan foglalkoztatta, és különböző megoldásokkal kísérletezett: az 1907-es előadásban az úszás illúzióját keltő automata babákat szerepeltetett sellőként, az énekesek pedig a díszlet mögött énekelték a szerepet. Később, az 1920-as bemutatóhoz olyan szerkezetet alkotott, amely a levegőben lógva rögzítette az énekesnőket úgy, hogy azért aránylag kényelmes helyzetben tudjanak énekelni. Ezt a megoldását azután átvették és alkalmazták más európai operaházak is.

A sellők mozgatásának technikája Richard Wagner A Rajna kincse című operájában. Operaház, 1920. Vasadi Ottó felvétele. Jelzet: SZT KB 23.897 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Munkássága a jelmeztervezés területén is új korszakot nyitott. Véget vetett annak a világszerte gyakorolt szokásnak, hogy a színészek saját tervezésű kosztümökben lépjenek színpadra. A meinigenizmus hatása alatt eleinte aprólékosan kidolgozott, szigorúan a korhűségre törekvő pompás ruhakölteményeket tervezett, amelyeket hosszas előtanulmányok után készített el. Miután megtapasztalta, hogy a közelről részletgazdag megoldások nem érvényesülnek a színpadon, a századforduló után stilizáltabb terveket kezdett készíteni.

• 
• 
• 

Kéméndy életművéből a jelmeztervek maradtak fenn nagyobb számban: az Országos Széchényi Könyvtár színháztörténeti gyűjteménye több mint 1800 jelmeztervet, vázlatot őriz, azonban színpadterveiről csupán néhány vázlata alapján alkothatunk képet.

• 
• 

Kéméndy Jenő az Operaház és a Nemzeti Színház műhelyében eltöltött harmincéves pályafutás után, 1925. június 25-én hunyt el. Sokoldalú színpadművészeti tevékenységét kiváló tanítványa, Oláh Gusztáv folytatta, aki a következő évtizedekben mestere szellemi öröksége méltó utódjának bizonyult.

Díszletépítés az Operaház színpadán. Középen Kéméndy Jenő és Oláh Gusztáv. 1924. Ismeretlen fényképész felvétele. Jelzet: SZT KB 4168/2 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Felhasznált irodalom:

• Kéméndy Jenő: A huszadik század színpadja, Budapest, Hornyánszky, 1907.
• Bartha Andrea: Színpadi látvány a századelőn. Kéméndy Jenő munkássága, Budapest, Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 1990.
• Keresztury Dezső: Az önálló magyar opera- és balettszcenika kialakulása. In: Országos Széchényi Könyvtár évkönyve, 1972, Budapest, OSZK, 1975, 343–368.
• Berczeliné Monori Erzsébet: A Színháztörténeti Tár díszlet- és jelmezterveiről. In: Országos Széchényi Könyvtár évkönyve, 1973, Budapest, OSZK, 1976, 161–180. 

Kovács-Burda Zita
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibiofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi Sándor-emlékév című sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Minden sikeres férfi mögött áll egy nő, tartja a mondás, és nincs ez másként Apponyi Sándor gróf esetében sem. Következő bejegyzéseinkben Apponyi Sándorné Esterházy Alexandra (1856–1930) arcképét igyekszünk megfesteni. A témát ugyan többször érintette már a szakirodalom, de mivel soha nem az ő személye állt fókuszban, a portré mindig töredékes maradt. Most egy helyen követhetjük végig a grófnő újságcikkekből, személyes dokumentumokból és képekből kibontakozó életpályát, és láthatjuk azt a környezetet, amelyben könyvtárunk mecénásai mindennapjaikat töltötték. Az első részben Esterházy Alexandra életének fontosabb eseményeit, a másodikban festői és írói tevékenységét, a harmadikban a társasági életben való szereplését és otthonuk berendezését, a negyedikben pedig az általa végzett sokféle jótékonysági munkát mutatjuk be.

Gróf Apponyi Sándorné Esterházy Alexandra. In: Szalon Ujság, 10. évf. 10. sz. (1905), 3. – Törzsgyűjtemény 

A „két szép csillag” – ahogy egy újságcikkben nevezték a párt – 47 évig élt harmonikus házasságban, egymást támogatva és kiegészítve egészen Apponyi Sándor 1925-ben bekövetkezett haláláig. Mi volt vajon a titkuk? A hasonló természet és érdeklődés mellett szerepet játszhatott ebben az is, hogy mindketten részben orosz felmenőkkel rendelkeztek. Apponyi Sándor édesanyját, a balti-orosz származású Benkendorf Annát (édesapja, Benkendorf Sándor birodalmi gróf, tábornok, a rendőrség főparancsnoka) maga I. Miklós cár kísérte oltárhoz (díszmagyarban!); a Pozsony megyei cseklészi ágból való Esterházy Ernő gróf pedig Ludwig Tegoborsky lengyel-orosz származású diplomata, közgazdász, író lányát, Euphemiát vette nőül. 

Tegoborska Euphemia, Alexandra édesanyja. A kép forrása: Wikimedia

Ez utóbbi frigyből született 1856. január 18-án Alexandra, aki 22 éves korában ment hozzá az akkor 34 éves Apponyihoz. Dézsi Lajos, aki jó kapcsolatot ápolt Apponyiékkal, visszaemlékezésében megjegyzi, hogy Sándor gróf minden tekintetben hozzá illő házastársat talált, aki

A fiatal Esterházy Alexandra. A kép forrása: Wosinszky Mór Múzeum, Szekszárd, lelt. szám: 1980.1.31 

A fényes esküvőt 1878. április 27-én tartották a pozsonyi dómban, ahol nagy nézőközönség figyelte az ifjú párt és az őket a családok kívánságára magyarul összeadó Heiller Károly kanonok beszédét. Két udvarhű, de magyar érzelmű család egyesüléséről lévén szó, nem véletlen, hogy a korabeli lapok fontosnak tartották kiemelni a magyar nyelvű szertartást, és azt, hogy a férfiak legtöbbje díszmagyarban jelent meg az eseményen. (Sándor ifjúkori nevelője Elefánty Ferenc egykori ’48-as honvéd, míg Alexandra nagyapja, Esterházy Károly gróf 1848-ban a horvátok ellen mozgósított nemzetőr seregek parancsnoka volt) A résztvevők közül:

Apponyi Sándor ekkor már visszavonult a diplomáciai és politikai karrierjétől és özvegy édesanyjával élt a lengyeli birtokukon. Ide hozta haza szép fiatal feleségét, ahol közvetlen alkalmazottai bensőséges fogadást szerveztek nekik. Az alábbi kis történet jól mutatja a miliőt, amibe érkeztek: 

A lengyeli kastély 1896 körül. Fotó: Klösz György – Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár 1336/1963 fk

A fiatalasszonyt új otthona is várta. Apponyi Rudolf, majd később özvegye és fia is igyekeztek a család külföldi diplomáciai kiküldetése alatt összegyűjtött, majd hazaszállíttatott bútoraival otthonossá tenni a kastélyt. Az esküvő után ezt a tervszerűen bővített berendezést egészítette ki Alexandra hozománya, és mindaz, amit Sándor árveréseken vásárolt. Hogy a lengyeli lakhely igazán megfeleljen igényeiknek, még 1878-ban sor került a kastély és a park átalakításra, bővítésére is. 

A lengyeli kastélypark részlete – Kézirattár, Analekta 213, 2 

Minderről a grófnő német nyelvű emlékiratából (Lengyel von Alex, Marietta Hoyos dicitiert 1925.) értesülünk, ahogy arról is, hogy anyósa a hideg hónapokban (többnyire novembertől tavaszig) lányánál, Ilonánál, Paolo Borghese herceg nejénél tartózkodott Rómában. 

Apponyi Sándor gróf és felesége, valamint feltehetően özv. Apponyi Rudolfné, Pécs, 1880 körül. Fotó: Zelesny Károly – Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár 1887/1956 fk 

Elmondható-e, hogy az Apponyi-házaspár a korabeli arisztokrácia szokásos életét élte? Bizonyos szempontból igen, hiszen rangjukhoz illően részt vettek a Monarchia jelentős eseményein (Ferenc József koronázási évfordulóján, udvari bálokon, IV. Károly koronázásán stb.), rendszeresen Semmeringen és Karlsbadban kúrálták magukat a legrangosabb udvari méltóságokkal együtt, koncertekre és kiállításokra jártak Bécsben és Budapesten egyaránt, valamint sokat jótékonykodtak. Az azonban, hogy az 1880-as évektől kezdve elsősorban a könyvgyűjtés, a birtokon meginduló régészeti kutatás támogatása és a lengyeli uradalom irányítása határozta meg az életüket, kétségkívül különlegességnek számított. Alexandra mindemellett műkedvelő festőként és íróként is tevékenykedett.

Fennmaradt vendégkönyvükből, leveleikből, Alexandra memoárjából és a látogatóik beszámolóiból tudjuk, hogy Apponyiék kastélyát tudósok, festők, írók és rokonok kisebb hada látogatta rendszeresen, így egyfajta kulturális központ jött létre Lengyelen. Az idillre viszont hamarosan árnyékot vetett két haláleset. 1895 májusában néhány napi súlyos betegség után apósa pisai kastélyában meghalt Alexandra öccse, a mindössze 36 éves Esterházy Miklós Ernő, aki három évvel azelőtt vette feleségül Apponyi Ilona lányát, Borghese Kamilla Mária hercegnőt. 

Esterházy Miklós Ernő gróf egy lovastiszti tanfolyamon 1887-ben. Képkivágat. Fotó: Klösz György – Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár 4054/1958 fk

Alexandra így ír a testvéréről:

1898 januárjában aztán a grófnő 72 éves édesanyja hunyt el, amiről többek közt Gróf Apponyi Sándorné gyásza címmel lehetett olvasni: 

Nem sokkal később jóval örömtelibb eseménynek voltak tanúi a lengyeli kastély falai: itt tartották ugyanis Borghese Paula hercegnő és gróf Hoyos Fülöp esküvőjét: 

A könyvtár 1934 előtt – Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár 550/1950 fk

Mindeközben gróf Apponyi Rudolfné komolyan betegeskedni kezdett. Apponyi Sándor 1900. november 5-én báró Szalay Imréhez írt levelében még mentegetőzik, hogy nem tudott elmenni egy tudományos ülésre, mert:

Két hét múlva a házaspár már a 82 éves özvegy grófné, csillagkeresztes palotahölgy halálhírét kénytelen megosztani a nyilvánossággal.

Kápolna a lengyeli kastélyban – Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár 549/1950 fk

Néhány év múlva pedig gróf Esterházy Ernő Pozsony megyei nagybirtokos elhalálozásáról számoltak be a magyar és osztrák lapok.

Alexandra édesapját (ahogy testvérét és édesanyját is) Felsőszeliben, a családi sírboltban temették el 1905. január 3-án. Apponyiék emiatt nem tartózkodtak Lengyelen, amikor a kastély tetőszerkezete szinte teljesen leégett. Apponyi Sándorné így emlékezett meg a tragikus eseményről:

A tűzesetről szóló hírek közé később egészen érdekes értesülések is bekerültek:

Az átalakított tetőszerkezetű kastély – Kézirattár, Analekta 213, 1

Az mindenesetre biztos, hogy a kastély még abban az évben nagyszabású átalakításon esett át Fellner Sándor tervei alapján.

A nagyszalon az Apponyi-kastélyban – Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár, 555/1950 fk

Apponyiék viszont ekkoriban már nem csak itt rendelkeztek ingatlannal. A pezsgő társasági és kulturális élet iránti vágy, valamint a híres könyvtárat alkotó tartalmi hungarikumok tudományos feldolgozásának igénye (azaz a könyvtárak és a tudós pályatársak közelsége) egyaránt indokolta, hogy Budapesten is fenntartsanak egy lakást. Az Andrássy út 106. szám alatt található épületre esett a választásuk, amit 1905-ben vásároltak meg és 1909-ben újítottak fel.

Az Andrássy úti lakás (éppúgy, mint a lengyeli kastély) rövidesen egyik központja lett a kilencszázas évek tudományos és művészvilágának. Nem tudjuk pontosan, Apponyiék meddig birtokolták ezt az ingatlant, de az biztos, hogy 1925 előtt adhatták el, mert Alexandra emlékiratában megemlíti, hogy a pesti lakás bútorai a lengyeli kastélyban vannak.

Apponyi Sándorné a századforduló körül. In: Magyar Könyvszemle, 37. évf. 1–2. sz. (1930). – Elektronikus Periodika Archívum

A Tanácsköztársaság alatt a házaspár végig Lengyelen tartózkodott. Alexandra részletesen elmeséli a kommün alatt őket ért megpróbáltatásokat, és bár nagyon visszafogottan értékeli saját helyzetüket, a beszámoló hossza alapján arra lehet következtetni, hogy igencsak megviselték az események.

Azért maradhattak a kastélyban, mert a kommün kikiáltásakor Alexandra már csecsemőotthont működtetett, ami megvédte őket a kitelepítéstől. Az első napokban egy olyan komisszár tűnt fel a birtokon, akiről később kiderült, hogy nincs semmilyen felhatalmazása. Amikor fény derült a hazugságra, a csaló sántasága ellenére is nagyon gyorsan elmenekült a faluból.

Zaklatták azonban őket másféle módokon. Apponyi „elvtárs” könyvtárát például zárolták, és a grófot csak sokkal később nevezték ki saját bibliotékája kurátorává – addig nem mehetett szeretett könyvei közelébe. A grófnét pedig komikus módon felkérték, hogy segítsen felbecsülni a kastély berendezési tárgyainak értékét, mert az, akit erre a célra küldtek, alkalmatlan volt a feladatra. Később az ezüstnemű felbecsülése és összeírása esetében is szükség volt erre az „önzetlenségre”. Alexandra mindenesetre úgy vélekedett, hogy

Kun Béla bukása után nem sokáig tartott a családi nyugalom. Az idős, már beteges Apponyi Sándor saját gyermek híján örökbe fogadta ugyan unokatestvére fiát, Apponyi Antalt, de mivel ő nem bizonyult méltónak az örökségre, különösen arra nem, hogy a könyvtárat is megkapja, azt 1924-ben Apponyi Sándor a nemzetre hagyta.

Apponyi Sándorné és férje az 1920-as évek elején – Kézirattár, Arcképgyűjtemény 1082

Nem sokkal az után, hogy törvénybe iktatták a nemes lelkű adományt, a legnagyobb magyar bibliofil 1925. április 18-án elhunyt. Alexandra magára maradt gyászával és az uradalom gondjaival.

De nem csak a jótékonykodásnak élt az özvegy, hiszen férje tudományos munkáját is folytatta. A Hungarica-könyvtár katalógusát Dézsi Lajos egyetemi tanárral befejeztette és kiadta. Ennek megjelenését hosszas levelezés előzte meg.

A Hungarica-katalógus III. és IV. kötete

Szintén kiadta az Apponyi-Oklevéltár második kötetének első részét. A birtokkal azonban nem boldogult ilyen könnyen. Amikor Apponyi Antal 1924-ben családjával együtt elhagyta Lengyelt, az uradalmat már 80.000 pengő (=1 milliárd korona) kölcsönnel terhelte. Apponyi Sándor halála után egyetlen rokon sem tudta vagy akarta vállalni a birtok irányítását, így nem sokkal később a grófnő úgy határozott, hogy az egészet teljes felszerelésével, a kastéllyal és a parkkal együtt alapítvány formájában a Nemzeti Múzeumnak adományozza. Az alapító okiratot 1926. aug. 29-én írták alá Hóman Bálint és Lerch István plébános jelenlétében, amit Klebelsberg Kuno október 19-én 2210/1926 III. b szám alatt hagyott jóvá. Mivel Apponyi Sándor a végrendeletében örökbefogadott fiának csak a köteles részt adta (vagyis a birtok felét), ennek ellenértékeként az 1 milliárd korona adósságot átvállalta a Nemzeti Múzeum. A Gróf Apponyi Sándor Alapítvány 3323 katasztrális holdon gazdálkodott, a grófnő ebből mindössze szerény életjáradékot kötött ki magának. A szenzációs hírt A Nemzeti Múzeum Nagybirtokos lett; A dúsgazdag Nemzeti Múzeum; Özvegy gróf Apponyi Sándorné férjétől örökölt egész vagyonát a Nemzeti Múzeumnak adományozta; A lengyeli nagyasszony; Séta a Nemzeti Múzeum nagybirtokán; Miért titkolja özv. Apponyi Sándorné Esterházy Alexandra grófnő, hogy vagyonát a Nemzeti Múzeumnak adományozta? – ilyen és ehhez hasonló szalagcímekkel jelentették meg.

Az egyik cím sejteni engedi, Alexandra nem kereste, és nem is fogadta el a nagy mecénásoknak járó kitüntetéseket és méltatásokat. Ahogy a festészetét is megtartotta magának (annak ellenére, hogy tanárai nagyobb karrierre tartották méltónak), elhárította a nyilvános ünneplést, sőt menekült ez elől.

Az idős Apponyi Sándorné. A kép forrása: Apponyi Sándor Mezőgazdasági Szakiskola, Lengyel

Életének utolsó néhány évét a jótékonyság töltötte ki. Halála előtt nem sokkal szerény háztartását akarta még szűkebbre szabni, mégpedig azért, hogy járadékának egynegyedéről a Nemzeti Múzeum javára lemondhasson, emellett pedig lelkes figyelemmel kísérte az Apponyi-könyvtár felállítását a Nemzeti Múzeumban. Ezt azonban már nem érte meg, ugyanis 1930. október 15-én:

A halál okaként szívelégtelenséget állapítottak meg. Gyors és irgalmas halála volt tehát, jóllehet utolsó éveiben attól félt, hogy édesanyjához hasonlóan hosszú szenvedésben lesz része.
Hóman Bálint így nyilatkozott a gyászhírről:

Apponyi Sándorné Esterházy Alexandra gyászjelentése – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Apponyi Sándorné temetése utolsó kívánságának megfelelően egyszerű külsőségek között történt Lengyelen 1930. október 17-én. A környék lakói közül több ezren járultak a ravatalhoz, amelyen a grófné saját rendelkezése szerint fehér fátyollal a fején feküdt, ezzel jelezve, hogy már nem gyászolja tovább elhunyt férjét. Gróf Apponyi Sándorné végrendeletében vagyonának általános örökösévé a Magyar Nemzeti Múzeumot tette. Kincseket érő családi ékszereit szintén a Múzeumnak hagyományozta, míg a családi képeket és magánlakása berendezési tárgyait Hoyos Marietta grófnő örökölte.

Apponyi Sándorné, Ligeti Miklós mellszobra. In: Szalon Ujság, 13. évf. 22. sz. (1908), 9. – Törzsgyűjtemény

Köszönöm Wojtilláné Salgó Ágnes segítségét ennek a bejegyzésnek a létrehozásában.

Varga Bernadett
(Régi Nyomtatványok Tára) 

Irodalom:

• Debreceni Kornélia: Apponyi Sándor és felesége, Esterházy Alexandra élete és munkássága a korabeli sajtóban (Bibliográfia). In: Magyarország és Európa az Apponyi-gyűjtemény tükrében: Emlékülés és kiállítás Apponyi Sándor születésének 150. évfordulója alkalmából, szerk. W. Salgó Ágnes, Budapest, OSZK, 1995, 165–169.
• Samay László: Apponyi Sándor társadalmi és gazdasági tevékenysége Lengyelen, Lengyel, Samay L., 2006.
• Samay László: Lengyel község képes krónikája, Lengyel, Samay L., 2007.

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2., 3.), 4. rész, 5. rész (2.), 6. rész

Az UNICEF 2017-ben kiadott egy felmérést, miszerint Magyarországon minden harmadik gyereket ért már zaklatás az interneten. Nem tudom, hogy a felmérésben mi számít már, vagy még zaklatásnak, de a számok azt mutatják, valós veszéllyel kell megbirkóznia a közösségeknek. Az online zaklatás hihetetlen mértékben és gyorsasággal szedi az áldozatait. Viharos gyorsasággal terjed mind az online, mind az offline térben a csúfolódás és a zaklatás. Nemrég mutatták be a Netflixen a szintén a témával foglalkozó Kamaszok című minisorozatot, amely felkavaró társadalmi képet mutat a fiatalok életéről. A film alátámasztja, hogy ez nemcsak magyar probléma.
És itt állunk szülőként, sokkolva, félve, reménykedve, hogy velünk ez nem történik meg (sem áldozati, sem elkövetői oldalról). Hiszen a filmben bemutatott család is általános értelemben véve „normális” volt. Mit tehetünk, hogy ez ne történjen meg? Az Al korában egyre jobban érezzük, aki eddig nem turbózta fel tudását a digitális tudás és kultúra terén, az nagy lemaradásba kerülhet az élet számos területén, így a gyereknevelésben is.

Jantek Gyöngyvér: Pisztrángok, szevasztok! Történetek az offline és online biztonságért, ill.: Orosz Judit, Budapest, Wonderland, 2025. Borító – Törzsgyűjtemény

Természetesen szülőként törekedni kell, hogy ezt a hátrányt csökkentsük, és a technikai kütyük használatában a szükséges óvintézkedéseket megtegyük (erre az internetről is beszerezhető kellő és jó információ). Hiszem és remélem, hogy az eddig jól működő nevelési fogások, mint a meseolvasás, beszélgetés, közös vacsora még továbbra is versenyképesek. Legfőképpen az esti olvasás erejében bízok, ezért keresgélni kezdtem az interneten ilyen témával foglalkozó gyerekeknek szóló mesét, regényt stb. Az „irodalomterápiát” a megfelelő könyv kiválasztásával kezdtem.
Így találkoztam Jantek Gyöngyvér: Pisztrángok, szevasztok című könyvével. Először a tetszetős külalak miatt kívánkozott kézbe a könyv, melybe belelapozva a szép illusztráció, a kép és a szöveg megfelelő aránya, a betűfokozat és betűtípus is vonzotta a figyelmemet. A lapok vastagsága is alkalmasak arra, hogy a könyvet többször újra olvassuk. Félek, szükséges is többször elolvasnunk.
A következő, ami megragadott, az volt, hogy minden egyes történet után vannak „feldolgozós” feladatok, valamint – számomra a legnagyobb segítség – beszélgetést indító kérdések.

Első olvasásra nem teljesen fedi le az alcímben is található „Egy könyv, ami segít biztonságban tudni a gyerekeket offline és online” felhívást, hiszen csak érintőlegesen mutatja be a zaklatás dinamikáját, a zaklatás formáit és szereplőit, de megerősítést ad, hogy a zaklatás ellenszere nem lehet más, mint a közösen eltöltött minőségi idő, az énképünk egészséges kialakítása.
Mivel a könyv 9–12 éves gyerekeknek szól – s így remélhetőleg mindenkihez időben jut el, mielőtt a csemete a zaklatással találkozna –, éppen annyit mutat be, amennyi a figyelem felhívásához, illetve egy beszélgetés elmélyüléséhez szükséges. Az esti közös olvasás és mesélés remek alkalom a közös beszélgetésekhez, még akkor is, ha ez elhúzódhat és másnap iskola van. Ilyenkor van lehetőség megbeszélni a nap eseményeit, és ezek a rövid történetek segíthetnek kideríteni, mitől félnek a gyerekeink, mit gondolnak magukról, társaikról.

A fent említett Kamaszok című film egyik tanulsága, hogy mi szülők sokszor észre sem vesszük – mert nem mondja el az emberpalánta –, milyen problémákkal kell szembenézniük, melyeket kell megoldaniuk a gyerekeinknek. A kisiskolásoknak ezek a rövid történetek segíthetnek, hogy megnyíljanak, meg tudják fogalmazni a félelmeiket, sérelmeiket, illetve bátorságot meríthetnek ahhoz, hogy segítséget merjenek kérni. Sajnos nagyon belénk verték, hogy árulkodni csúnya dolog, de a gyerekeknek nehéz megkülönböztetni, mi a segítségkérés és mi az árulkodás.
A problémák annál nagyobb eséllyel oldódnak meg mindenki által elfogadhatóan, ha minél korábban tudunk róluk, ha a konfliktusokat idejében tudjuk orvosolni. Az online zaklatásnál az idő nagyon fontos szempont. A könyv legnagyobb erénye, hogy egy gyakorló pszichológus segít olyan kérdések feltevésében, amire a válaszokból megtudhatjuk mi történt valójában az iskolában.
A könyvet a 12 éves lányommal kezdtük el olvasni. Még a hatását nem látom, hiszen a jó dolgok nem egyből derülnek ki. Az biztos, hogy eddig is fontos dolgokat tudtunk meg, például, hogy mi a különbség a stíriai metélt és a stria, illetve a filter és flitter között, és persze a végén megtudjuk azt is, miért szerepelnek a könyv címében a pisztrángok.
A viccet félretéve, sok mindenről esik szó a könyvben, többek között az énképről, a csúfolásról, a mobilfüggőségről, motiváltságról, és arról, hogy apró lépésekben hogyan érhetjük el a céljainkat.
Az irodalomterápia egyre fontosabb szerepet kap a pszichológiai gyakorlatban, ezért ez a könyv egyaránt alkalmas a puszta időtöltésre szánt meseolvasásra, de ennél többet is tehet, segíthet a csemetéinknek hőssé válni, hogy ne ijedjenek meg a digitális világban lévő szörnyetegektől, vagy, ha mégis belefutnak a bántalmazásba, tudják, kihez fordulhatnak. Mi, szülők ott leszünk, és bármilyen nagy és félelmetes, akárhány fejű is legyen az a szörny, együtt legyőzhetjük.
A lépcső első foka, hogy a könyv olvasásával jeleztem a lányomnak, én ott leszek, ott vagyok, ha kell. Bár a félelem, hogy áldozattá válhat, velem marad, de azt is tudom, hogy azok a gyerekek védettebbek, akiknek minden este mesét olvasnak!

Csiszár Andrea
(Főigazgatói Kabinet)

Felhasznált irodalom:

• UNICEF Magyarország: Kevés gyerek fordul felnőtthöz, ha a neten zaklatják, 2020.

A Szlovák Nemzeti Könyvtár A könyvpiac történetéből az üzleti és személyes kapcsolatok kontextusában (Z dejín knižného trhu v kontexte obchodných i osobných vzťahov) címmel 2025. április 28–29-én Turócszentmártonban rendezte meg éves nemzetközi könyvtörténeti konferenciáját.
A konferencián könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tárának két munkatársa, Kovács Eszter és Túri Klaudia is előadott. Elsőként Kovács Eszter Vzpomínka na Gézu Petrik u příležitosti 100. výročí jeho úmrtí (Megemlékezés a 100 éve elhunyt Petrik Gézáról) című előadásának magyar nyelvű ismertetőjét adjuk közre.

Nagy Anikó, szerk.: Petrik-emlékkötet, Budapest, OSZK, 1996. (Az Országos Széchényi Könyvtár füzetei 8.), 7. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az idén lesz száz éve, hogy elhunyt Petrik Géza (1845–1925) könyvkereskedő, antikvárius és bibliográfus, aki először gyűjtötte össze szisztematikusan a 18–19. század magyarországi nyomtatott könyvek jegyzékét. Kutatási eredményei, gyűjtése a kiindulópontja a jelenkori retrospektív bibliográfiai kutatásoknak.
Petrik Géza 1845 október 3-án született Alsószeliben. 1861-ben gimnáziumi tanulmányait megszakítva könyvkereskedő tanulónak állt a Seyring és Hennicke kereskedésbe. 1864-ben Pestre költözött, és Lauffer Vilmos könyvkereskedésében vállalt munkát. Itt kezdett ismerkedni a bibliográfia tudományával, mivel itt állították össze évről évre a Magyarországon megjelenő könyvek bibliográfiáját a bécsi könyvkereskedői szaklap, az Oesterreichische Buchhändler-Correspondenz számára. 1687-ben a saját nevén önálló könyvkereskedést és kiadót nyitott. 1872-ben üzleti partnereinek csődje miatt az ő vállalkozása is válságba került, ekkor üzletét antikváriummá alakította át. A Magyar Könyvkereskedők Egyletének támogatásával lehetősége nyílt arra, hogy 1880-tól, kereskedését felszámolva kizárólag a bibliográfiai kutatásnak szentelhesse magát. Petrik Géza 1884-ben visszatért az üzleti életbe is, és 1909-ig bibliográfusi munkája mellett különféle antikváriumok és könyvkereskedések vezetője volt. Könyvjegyzékein, bibliográfiáin 1925. augusztus 27-én bekövetkezett haláláig folyamatosan dolgozott.
Legismertebb munkája a Magyarország bibliographiája 1712–1860. I–IV (Petrik Géza. Magyarország bibliographiája 1712–1860 I–IV., Budapest, Dobrowsky, 1888–1892.  Reprint: Budapest, OSZK, 1968) azóta is a 18. századra vonatkozó bibliográfiai kutatások kiindulópontja. Ebben igyekezett a teljesség igényével összegyűjteni a korszakban Magyarországon vagy külföldön magyar nyelven megjelent, illetve idegen nyelvű külföldi, de magyar témájú nyomtatványok legfontosabb adatait, vagyis a szerzőt, a címet, az impresszumot, a terjedelmet, a formátumot és a lelőhelyet. A négy kötete összesen közel 50.000 nyomtatvány leírását tartalmazza.

Petrik Géza: Magyarország bibliographiája 1712–1860, I–IV, Budapest, Dobrowsky, 1888–1892. – Törzsgyűjtemény

A Régi Magyarországi Nyomtatványok szerkesztőségében folyamatos az adatgyűjtés, amely kiegészíti az általa összeállított alapbibliográfiákat. A 18. századi retrospektív bibliográfia, azaz Petrik: Magyarország bibliographiája 1712–1860. I–IV azóta hat pótkötettel egészült ki. Ezek folytatólagos kötetszámozással készülnek, erősen támaszkodnak Petrik gyűjtésére, és a kiegészítések mellett helyesbítéseket is közzétesznek. Mindegyikhez tartozik nyomdamutató és a legfrissebb nyomdászati szakirodalom összefoglalója is.
Az első pótkötet (Komjáthy Miklósné et coll., eds. Magyarország bibliographiája 1712–1860. 5. Pótlások Petrik Géza Magyarország bibliographiája 1712–1860 című művének 1–4. kötetéhez. Az 1712–1800 között megjelent magyarországi (és külföldi magyar nyelvű) nyomtatványok, Budapest, Akadémiai, 1971.), vagy ahogy szakmai körökben emlegetik, a „Petrik V” az Országos Széchényi Könyvtár szervezetén belül működő Könyvelosztóban készült, ahová az államosított egyházi és magánkönyvtárak anyaga került, hogy onnan továbbutalják különféle könyvtáraknak. 1971-ben jelent meg, és 7660 tételt tartalmaz. (Az első négy kötetben 11630 tétel található.) Többségük autopszia alapján készült, ahol erre nem volt lehetőség, ott a korábbi bibliográfiákat tüntették fel forrásként. Az időkört leszűkítették, az 1712 és 1800 közötti időszakra, és ekkor fektették le azokat az elveket, amelyek mentén a további pótkötetek elkészültek. Pl. az 1750 utáni impresszum nélküli hivatalos dokumentumok „levéltári jellegűnek” minősülnek, így a gyűjtésből kimaradnak.
A 6. kötet, a „Petrik VI” (Markos Béla et coll. eds. Magyarország bibliographiája 1712–1860. VI. Nyomda- és kiadástörténeti mutató az 1–5. kötetben közreadott magyarországi (és külföldi magyar nyelvű) 1712–1800 között megjelent nyomtatványokhoz = Index typographicus librorum annis 1712–1800 in Hungaria (alibique lingua Hungarica) editorum ad tomos 1–5. századi anyagához készített mutató, amely nyomdahelyek alapján rendszerezi az anyagot, és ki is egészíti az időszaki sajtótermékek adataival.
1974-ben folytatódott az újonnan felfedezett 18. századi magyarországi és magyar nyelvű nyomtatványok rendszerezése, és a következő pótkötetek összeállítása az OSZK-ban időközben megalakult Régi Magyarországi Nyomtatványok szerkesztőségében folyt. Innentől kezdve tervszerű kutatómunkával tárták fel a 18. századi könyvanyagot. Kérdőíveket küldtek az ország minden állami, egyházi, tudományos és közművelődési, múzeumi és iskolai könyvtárába, és az előzetes felmérések után minden gyűjteményben megindult a leíró munka, és az adatok bejelentése. A jelentéseket az RMNy szerkesztőség tagjai feldolgozták, az újdonságokat kigyűjtötték, de a már ismert nyomtatványok esetében is rögzítették a lelőhelyet. Így jött létre cédulakatalógus formájában a mai napig bővülő 18. századi példánynyilvántartás, amely a jelenleg ismert összes 18. századi nyomtatvány minden közgyűjteményben őrzött, kutatható példányát rögzíti.

A „Petrik VII.” pótkötet 1989-ben jelent meg Pavercsik Ilona szerkesztésében (Pavercsik Ilona et coll. eds. Magyarország bibliographiája 1712–1860. VII. Pótlások Petrik Géza Magyarország bibliographiája 1712–1860 c. művéhez: 1701–1800 között megjelent magyarországi (és külföldi magyar nyelvű) nyomtatványok, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1989). 5364 új tételt tartalmaz. A különleges leírást követelő nyomtatványok, vagyis a színlapok (1006 tétel), a szentképek (5 sorozat az év minden napjára), és a gyászjelentések (314 tétel) ebből a kötetből kimaradtak, és a 8. kötet (V. Ecsedy Judit et coll. eds. Magyarország bibliographiája 1712–1860. VIII. Függelék: hazai, 18. századi színlapok, gyászjelentések és szentképek bibliográfiája. Nyomda- és kiadástörténeti mutató az 1701–1800 között megjelent magyarországi (és külföldi magyar nyelvű) nyomtatványokhoz: a VI. kötet kiegészítése. = Appendix: bibliographia tabellarum spectaculorum, litterarum obituariarum et iconum sanctorum, in saeculo 18. in Hungaria (alibique lingua Hungarica) impressarum. Index typographicus librorum annis 1701–1800 in Hungaria (alibique lingua Hungarica) editorum: additamenta ad tomum 6., Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1991) elején kerültek publikálásra. A „Petrik VIII” kötetben található továbbá a hetedik kötethez készült nyomdamutató, amely kiegészül az 1700 és 1711 közötti időszak nyomtatványaival elsősorban Szabó Károly és Sztripszky Hiador bibliográfiái alapján. Így a vizsgálódási kör kiterjedt a teljes 18. századra.

V. Ecsedy Judit a Kovács Eszter. Magyarország bibliographiája 1712–1860. IX. Pótlások Petrik Géza Magyarország bibliographiája 1712–1860 c. művéhez: 1701–1800 között megjelent magyarországi (és külföldi magyar nyelvű) nyomtatványok, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2017. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A legutóbbi bibliográfiai pótkötet, a „Petrik IX” 2017-ben jelent meg V. Ecsedy Judit és Kovács Eszter szerkesztésében (V. Ecsedy Judit a Kovács Eszter. Magyarország bibliographiája 1712–1860. IX. Pótlások Petrik Géza Magyarország bibliographiája 1712–1860 c. művéhez: 1701–1800 között megjelent magyarországi (és külföldi magyar nyelvű) nyomtatványok, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2017). Az 1701 és 1800 között megjelent magyarországi és magyar nyelvű kiadványok bibliográfiai leírását tartalmazza, beleértve a korábban külön gyűjtött gyászjelentéseket, színlapokat, szentképeket és a sajtótermékeket is. Összesen 3782 tételleírást tartalmaz. Az újdonságok mellett szerepelnek korábban hibásan megjelent tételek helyesbítve. Egy évvel később jelent meg a hozzá tartozó nyomdamutató, és a nyomdászati és könyvtörténeti szakirodalom összefoglalója (V. Ecsedy Judit a Kovács Eszter. Magyarország bibliographiája 1712–1860. X. Nyomda- és kiadástörténeti mutató: a IX. kötetben közreadott magyarországi (és külföldi magyar nyelvű) 1701–1800 között megjelent nyomtatványokhoz, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018).
A modern kor igényeire válaszolva a jövő nagy kutatási feladata lesz Petrik Géza gyűjtésének és a pótkötetek adatainak adatbázisba rendezése. A 18. századi retrospektív bibliográfia kötetei (Petrik I–X.) elérhetők az RMNy-műhely honlapon.

Petrik Géza válogatott művei:

• A „Néptanítók Lapja” 1868–1892. évi folyamainak repertóriuma, Budapest, Dobrowsky, 1893.
• Magyar Könyvészet 1860–1875. Jegyzéke az 1860–1875. években megjelent magyar könyvek- és folyóiratoknak, Budapest, Athenaeum, 1885.
• Magyar könyvészet 1901–1910. Az 1901–1910. években megjelent magyar könyvek, folyóiratok, atlaszok és térképek összeállítása a tudományos folyóiratok repertóriumával. 1. köt., A–K, Budapest, Magyar Könyvkereskedők Egyesülete, 1915. Reprint: Budapest ,Magyar Könyvkereskedők Egyesülete, Kisipari Szervező Iroda, 1969. (Magyarországi könyvészet Hasonmás kiadások sorozata)
• Magyarország bibliographiája 1712–1860 I–IV, Budapest, Dobrowsky, 1888–1892. Reprint: Budapest, OSZK, 1968. (= Petrik I–IV.)
• Repertorium a Századok 1867–1890. folyamaihoz, Budapest, Dobrowsky, 1890.
• Barcza Imrével: Magyar könyvészet 1901–1910. Az 1901–1910. években megjelent magyar könyvek, folyóiratok, atlaszok és térképek összeállítása tudományos folyóiratok repertóriumával. 2. [köt.], Lakatos–Zugliget, Budapest, Magyar Könyvkereskedők Egyesülete, Kisipari Szervező Iroda, 1969.
• Kertbeny Károllyal: Magyarországi német könyvészet 1801–1860: a Magyarországban s hazánkra vonatkozólag külföldön megjelent német nyomtatványok jegyzéke (Ungarns deutsche Bibliographic), Budapest, Egyetemi Nyomda, 1886.

Irodalom:

• Kégli Ferenc: Petrik Géza élete és munkássága. In: Nagy Anikó, szerk.: Petrik-emlékkötet, Budapest, OSZK, 1996. (Az Országos Széchényi Könyvtár füzetei 8.), 13–32.
• Pavercsik Ilona. A Petrik-bibliográfia kiegészítései. In: Nagy Anikó, szerk.:Petrik–emlékkötet. Budapest: Országos Széchényi Könyvtár, 1996, (Az Országos Széchényi Könyvtár füzetei 8.), 45–52.
• Varga Sándor: A könyvkereskedelem a nemzeti bibliográfiáért. In: Nagy Anikó, szerk.: Petrik-emlékkötet, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1996. (Az Országos Széchényi Könyvtár füzetei 8.), 33–44. 

 

Kovács Eszter
(Régi Nyomtatványok Tára)

Sorozatunkkal azt a hagyományt kívánjuk feleleveníteni, amelynek keretében a Régi Nyomtatványok Tárában dolgozó elődeink rendszeresen beszámoltak egy-egy kiemelkedően értékes és érdekes új szerzeményről. Az Új régi könyveink tehát az elmúlt pár év régikönyves gyarapodásának javát mutatja be, bepillantást engedve tárunk munkájába, az évszázados könyvritkaságok színes és izgalmas világába.

Joannes Christophorus Fuchs: Paraphrasis In omnes Psalmos Davidis, vario Carminum genere expressa (Smalchaldiae, 1574, Michael Schmuck) című művének első kötéstáblája Thurzó György monogramjával és hátsó kötéstáblája. Jelzet: Ant. 13.653 – Régi Nyomtatványok Tára

Hans Christophorus Fuchs 16. századi német író és költő Dávid király zsoltárainak parafrázisát tartalmazó művének e példánya igazi művelődéstörténeti szenzáció, mivel az Országos Széchényi Könyvtár által megvásárolt példány első kötéstábláján látható monogram (C G T R H P Comes Georgius Thurzó Regni Hungariae Palatinus) tanúsága szerint a kötet Bethlenfalvi Thurzó György nádor híres nagybiccsei könyvtárát gazdagította.
A Thurzó család páratlan karriert futott be a magyar történelemben. Városi polgári családból emelkedtek fel Mátyás király (1458–1490) uralkodása alatt, felmenőjük, Thurzó János bányamérnök velencei útja során tanulta meg, hogy hogyan lehet kinyerni az ércből a rezet, és a bányákat elárasztó víz kiemelését is megoldotta, találmányaira több vállalatot alapított. Fia, Thurzó György kamaragróf a rézbányászatban monopóliumot szerzett augsburgi Fugger családból házasodott, megpecsételve a két család gazdasági és társadalmi egységét. A 16–17. században a Thurzók Közép-Európára kiterjedő kapcsolatrendszert építettek ki, a család a Magyar Királyság mellett egy ideig a közép-európai Habsburg Monarchia nemzetek feletti arisztokráciájának is meghatározó tagja volt. A Thurzó família tagjait a kora újkorban a Magyar Királyság vezető pozícióiban találjuk, kétszer töltöttek be nádori, egyszer királyi helytartói tisztséget és több jelentős egyházi méltóságot, a művelődés szervezésében kimagasló szerepet vállaltak.

Thurzó György címere. In: A Magyar Nemzeti Levéltár címereslevelei adatbázis
Thurzó György mellképe, [post 1607]. Rézmetszet. Jelzet: App. M. 541. – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka adatbázis

Az első nádor, Thurzó György (1567–1616) Árva vármegye örökös főispánjaként, 1599-ben a Thurzó családból elsőként szerzett valódi magyar bárói címet. A Habsburg-uralkodók feltétlen híveként a Bocskai-felkelés béketárgyalója volt, majd Bethlen Gábornak az ellene felkelt és legyőzött katolikusok ellen hozott erőszakos rendszabályainak végrehajtását akadályozta meg. 1610-ben az evangélikus egyház szervezése érdekében Zsolnán zsinatot tartott. Számos diákot támogatott tanulmányaiban a Wittenbergi Egyetemen, valamint több templom alapítása köthető a nevéhez. A magyar irodalom mecénásaként gazdag, Európa-szerte híres könyvtárat gyűjtött össze a nyitrai birtokán fekvő nagybiccsei várban. A könyvtárrendezésre nagy gondot fordított, kassai titkárát, Samuel Hamelt kérte fel a feladatra. A Thurzó család biccsei udvara a 17. század elején a magyarországi késő humanizmus jelentős központjává vált.
A könyvtárról fennmaradt könyvjegyzék tanúsága szerint a jogi és történeti munkák mellett legnagyobb számban teológiai művek képviseltették magukat, kiemelkedő a 16–17. század fordulójának németországi evangélikus teológia irodalmának jelenléte, ezek a művek elsősorban egyházszervezési oldalról érdekelhették a főurat, aki valóban mindent meg is tett egyházáért. Emellett a gyógyászat, a fizika, a filozófia, az etika, a logika, a retorika és a grammatika tárgykörébe tartozó könyvek is fellelhetőek voltak a gazdagon festett könyvtár falai között. Az asztrológiával foglalkozó kötetek a nádor érdeklődésének megfelelően kerülhettek a polcokra. Thurzó György fia, Imre, korai halála miatt, örökös nélkül halt meg, és miután felesége, Czobor Erzsébet is meghalt, a könyvtár szétszóródott. A gyűjteményt annak ellenére sem tudták egyben tartani, hogy Pázmány Péter szerette volna megszerezni azt a jezsuita egyetem számára. Az egykor hatszáz kötetre tehető könyvtárnak mára körülbelül az egynegyede maradt fenn, ebből az egyik a most megvásárolt mű.
Az újonnan megszerzett művelődéstörténeti ritkaság fehér német reneszánsz vaknyomásos egészbőr kötésben érkezett a nemzeti könyvtárba, a kötéstáblán középen Fortuna istennő látható kezében kerékkel, a kép alatt Publilius Syrus római író szentenciája olvasható: Fortuna vitrea est, tum cum splendet frangitur. (A szerencse üvegből van, mikor legszebben ragyog, akkor törik el.) A jelmondat a dicsősége és hatalma teljében hirtelen kihaló Thurzó család történetének szimbóluma is lehetne. 

Irodalom:

• Ludányi Mária: Könyvtárrendezés Thurzó György nádor udvarában 1611-ben. In: Collectanea Tiburtiana. Tanulmányok Klaniczay Tibor tiszteletére, szerk. Galavics Géza, Herner János, Keserű Bálint, Szeged, JATE, 1990 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 10), 271–277.
• Madas Edit – Monok István: A könyvkultúra Magyarországon a kezdetektől 1730-ig, Budapest, Balassi, 1998, 100.
• Pálffy Géza: A Thurzó család a Magyar Királyság arisztokráciájában. Egy különleges arisztokrata família Magyarországon. In: Történelmi Szemle, 2011/1. 63–84.
• Saktorová, Helena: Thurzó György nádor és az Illésházyak családi könyvtára. In: Kék vér, fekete tinta: arisztokrata könyvgyűjtemények 1500–1700, szerk. Monok István, Budapest, OSZK, 2005, 141–147.
• Saktorová, Helena: Turzovské knižnice: osobné knižné zbierky a knihy dedikované členom rodu Turzovcov, Martin, Slovenská národná knižnica, 2009.
  
  

Bakonyi Zsuzsanna
(Régi Nyomtatványok Tára)

A Régi új könyveink sorozat további részei: Első rész (1., 2., 3.)

Darvas Iván (1925. június 14. – 2007. június 3.) a 20. századi magyar színművészet karizmatikus alakja volt.  Darvas Iván: Lábjegyzetek, Budapest, Európa, 2001, 11. Borító – Törzsgyűjtemény

Életpályája

A Nemzet Színésze, a Halhatatlanok Társulatának tagja, kétszeres Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, a szlovákiai Bején született Darvas Szilárd néven. Gyermekkorát Prágában töltötte, német nyelvű iskolába járt, így már elég korán több nyelven beszélt. Tekintve, hogy édesanyja orosz származású volt, anyanyelvi szinten beszélte az orosz nyelvet is.

Nehéz volt az elválás Prágától.

1939-ben a család Budapestre költözött. Itt érettségizett 1943-ban. Orosz nyelvtudásának a későbbiekben is sokszor hasznát vette mint tolmács.

Visszaemlékezésében vegyes érzelmekről beszélt, az ösztönösséget, spontaneitást hiányolta, a várva várt boldogság elmaradt, gyermekkora óta színésznek készült, de nem így, ilyen formában.

A színiakadémisták ugyanakkor ingyen beléphettek a fővárosi színházak előadásaira és a délelőtti főpróbákra.

Huszonegy évesen a csodált Várkonyi Zoltántól szerepet kapott a Művész Színházban. A kiváló rendező instrukciója így szólt:

Darvas Iván megfogadta a tanácsot.

1949-ben a magyar színházakat államosították. A Művész Színházat az államhatalom nyugati ízlésű polgári csökevénynek minősítette és egy tollvonással megszüntette. A társulatot pedig szétszórta:

Darvas Iván ezek után a Madách Színházhoz szerződött.

Az 1956-os forradalom

Az 1956-os forradalom idején forradalmi bizottságot szervezett, kiszabadította a börtönből testvérét, Attilát. November 4-e hajnalán ágyúszóra ébredt a főváros, aki tehette, menekült, Darvas Iván nem követte testvérét, maradt, aminek meglettek a következményei.

Harminckét hónapra ítélték és a színpadi szerepléstől eltiltották. A börtönből szabadulva a VII. kerületi fröccsöntő üzemben dolgozott. Színpadi visszatérésére a fővárostól távol, a Miskolci Nemzeti Színházban került sor az 1963–1964-es évadban. A következő évadban visszatérhetett a fővárosba. A József Attila Színházban játszotta többek között Szomory Dezső II. József című színművének főszerepét, illetve William Somerset Maugham Imádok férjhez menni című vígjátékában Fred Lowndest. A Nádas Gábor zenéjével és Szenes Iván dalszövegeivel, Benedek Árpád rendezésében bemutatott darabban hangzott fel előadásában a Kicsit szomorkás a hangulatom máma című betétdal, amely slágerré vált az előadásában.
Színházi pályafutásának jelentős állomása a Vígszínház, amelyhez 1965-től 1989-ig szerződött. 1990-től szabadfoglalkozású színész volt.

Ikonikus szerepei a teljesség igénye nélkül

Raszkolnyikov szerepe. (Dosztojevszkij – Auckland: Bűn és bűnhődés)
Asztrov szerepe. (Csehov: Ványa bácsi)

Visszaemlékezésében áldott pillanatként említette a Ványa bácsi előadást és az azt megelőző próbákat.

Popriscsin szerepe (Gogol–Lunean–Coggio–Czimer József: Egy őrült naplója)

Az Egy őrült naplója Gogol 1835-ös Arabeszkek című kötetében jelent meg. Főhősei egyszerű kisemberek, csinovnyikok, akiket társadalmi helyzetük bezár, nincs lehetőségük mobilitásra, örökké sárba tiportak maradtak, ahonnan egyenes út vezet a tébolyhoz.
A novellából készült monodráma magyarországi bemutatójára 1967. szeptember 30-án került sor a Pesti Színházban, s ezzel kezdetét vette egy páratlan sikersorozat. Emblematikus előadásként tartották számon, melynek ereje abban rejlett, hogy Darvas Iván eggyé vált hősével, önmagát adta estéről estére. A kitörés lehetősége nélküli, magába záródó, a reménytelenség érzésével küzdő ember végső önkifejezési kényszere ez a napló. Klinikai pontossággal tárta fel Darvas Iván a lélek legmélyebb bugyrait, amelyen átsejlett valami végtelenül emberi és esendő.

Egy őrült naplója: Alkotók az előadásról, [Nyikolaj Gogol novelláját színpadra alkalmazta Sylvie Luneau és Roger Coggió]; [ford. és magyar színpadra alkalmazta Czimer József]; [a rendezői példányt készítette Horvai István]; [megjegyzésekkel kieg. és ill. Darvas Iván], 2. kiad. [Budapest], NPI, [1980]. Borító – Törzsgyűjtemény

Darvas Iván sokat foglalkoztatott színész volt színházban, filmvásznon és szinkronszínészként egyaránt. Zárszóként álljanak itt színházról alkotott gondolatai:

Felhasznált irodalom:

• Darvas Iván: Lábjegyzetek, Budapest, Európa, 2001.
• Egy őrült naplója: Alkotók az előadásról, [Nyikolaj Vasziljevics Gogol novelláját színpadra alkalmazta Sylvie Luneau és Roger Coggió]; [ford. és magyar színpadra alkalmazta Czimer József]; [a rendezői példányt készítette Horvai István]; [megjegyzésekkel kieg. és ill. Darvas Iván], kiad. [Budapest], NPI, [1980].
• Darvas Iván 100. születésnapja. In: A Vígszínház honlapja

 

Szánthó-Rojas Mónika Daniella
(Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)

2025. április 25-én a HUN-REN–PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport Kert és lelkiség a régi Magyarországon címmel megrendezte XVIII. lelkiségtörténeti konferenciáját, melynek középpontjában a XVI–XVIII. századi magyarországi irodalom nyomtatott és kéziratos lelkiségi műveinek vizsgálata állt, különös tekintettel a kertmotívum vallási és szimbolikus jelentésrétegeire.
A konferencián könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tárának két munkatársa, Kovács Eszter és Garadnai Erika is előadott. Garadnai Erika Az áttérés szőlőskertjében – Bátorkeszi Szegi János Szölö gerezdje című előadásának ismertetőjét adjuk közre.

Garadnai Erika Az áttérés szőlőskertjében – Bátorkeszi Szegi János Szölö gerezdje című előadása a Kert és lelkiség a régi Magyarországon című XVIII. lelkiségtörténeti konferencián, 2025. április 25-én

Bátorkeszi Szegi János (1645–1675) nem tartozik az ismert katolikus szerzők, de még az ismert konvertiták, reformátusból katolikussá lett íróink közé sem. Pedig nyilván, a 17. század folyamán a lelkek megnyerése érdekében folytatott szóbeli és írásbeli teológiai vitákban különös – mai kifejezéssel élve – a lelki-egyensúlyt felborító jelenségek voltak azok a művek, amelyekben a szerzők a korábbi hitük ellenében fogalmazták meg az áttérés, a konverzió okait. Ennek talán legismertebb magyarországi alakja a Pázmány Péter tevékenysége nyomán katolikussá lett Veresmarti Mihály (1572–1645) vágsellyei plébános, később pozsonyi kanonok és bátai apát úr volt, akinek áttérése nagy nyilvánosság előtt, több évig tartó folyamatként végül 1611-ben történt meg. Veresmarti sokig kéziratban maradt, és csak az utókor által kiadott Megtérése históriájában részletesen leírta azt a folyamatot, amely során áttért a katolikus vallásra.
Természetesen a katolikus fél igyekezett nagyobb nyilvánosságot teremteni a konvertálásnak, annak érdekében, hogy a katolizálás olyan társadalmi, illetve lelki eseménnyé váljon, amely jó és követendő példa lehet a protestánsok számára.
Ennek propagálásában, a már elért áttérési eseményeknek a nyomtatott nyilvánosságban való megjelenítésében Pázmány járt az élen. Egyik legismertebb műve az 1631-ben megjelent Bizonyos okok (Pozsony, 1631, RMNY 1511) is ezt a célt szolgálta, amely már egy gyakorlatilag lezajlott katolizálást erősített meg: Poppel Éva fiának, Batthyány Ádámnak katolizálását közvetítette. A Bizonyos okok az egyik legismertebb, Pázmány életművében is fontos szerepet játszó munka volt, erről az is árulkodik, hogy a Kalauz mellett ezt a könyvet nyomtatták ki Pázmány halála után legtöbbször, sőt még a 18. század folyamán is több kiadást megért.

Pázmány Péter:  Bizonyos okok, mellyek erejetül viseltetven egy fö ember az uj vallasok töreböl kifeslet, es az romai ecclesianak kebelébe szállott, Posonban [Pozsony], [typ. Societatis Jesu], M.DC.XXXI. [1631] – Régi Nyomtatványok Tára

A 17. század második felének, különösen a felső-magyarországi városokban zajló hitvitáknak a hátterét is a konvertálás határozta meg. Hiszen a korábban lutheránus főúri család sarja, a fekete bég (Nádasdy II. Ferenc) unokája, Nádasdy (III.) Ferenc országbíró 1642-es katolizálása olyan konvertálási eseménynek tekinthető, aminek nagyon nagy hatása volt az erdélyi fejedelmi család későbbi vallásváltoztatására is. Az országbíró közbenjárásával valósult meg ugyanis Báthory Zsófia rekatolizálása és fia, I. Rákóczi Ferenc 1661-ben lezajló katolizálása is. E felekezetváltás nyomán pedig több olyan teológiai traktátus, polémia is született, amelyek részben vagy egészben reflektáltak az eseményre. Elég csak Czeglédi István Barátsági dorgálás című munkájára gondolni, amely Pázmány már említett Bizonyos okok című iratával vitatkozott ugyan, de alapvetően a fejedelmi család katolizálására, hitehagyására reagáló prédikátori bírálatnak, dorgálásnak tekinthető.
Ezt a viszonylag szabad és vitáktól hemzsegő időszakot a gyászévtized (1671–1681) teljesen átrendezte. Az üldöztetés személyes élettapasztalata, a református prédikátorok gályarabsága többeket arra indított, hogy addigi hitüket, vallásukat mérlegre téve adott esetben éppen a hitelhagyás, illetve felekezetváltás mellett döntsenek.
Gályarabságot ugyan nem szenvedett (csak névrokona, az 1641 és 1692 között élt debreceni református prédikátor, Bátorkeszi István, akit 1674-ben a pozsonyi vésztörvényszék elítélt), de éppen a protestánsüldözés idején vált meg kálvinista hitétől, s katolizált Bátorkeszi Szegi János. Életéről csak szerény információkkal rendelkezünk. A reformátusnak született Bátorkeszi 1645 és 1675 között élt. Komáromban tanult, majd 1669 és 1672 között a groningeni, majd a leideni egyetem hallgatója volt. 1672 őszétől református rektorként működött Tatán. Ezután katolizált. 1674-ben és 1675-ben a bécsi Pazmaneumban tanult.
Ekkor jelentette meg a konverzió okairól is részben leírást adó, de alapvetően a katolikus egyháztani érvelést tartalmazó munkáját. Könyvének címe: Szölö gerezd, az melly le szakasztatott az Kristus lelki szölös kertében, ki az pápista igaz catholica ekklésia. Ezen szölö gerezd szemeibül csepegnek ki aztöbbi[!] között azok az igaz okok, mellyeknek meg csalhatatlan erös igasságoknak tekéntetekre nézve változtatta meg elébbeni örök halált szegény lelkének szerzö mérges cálvinusi vallását Batorkeszi Szegi Laios János (1675, Bécs, RMNY 4000).

Bátorkeszi Szegi János: Szölö gerezd, az melly le szakasztatott az Kristus lelki szölös kertében, Becsben Cosmerovius János Cristofnak bötüivel, MDCLXXV [1675]. Címlap. Jelzet: RMK I. 1173 – Régi Nyomtatványok Tára
Bátorkeszi Szegi János: Szölö gerezd, az melly le szakasztatott az Kristus lelki szölös kertében, Becsben Cosmerovius János Cristofnak bötüivel, MDCLXXV [1675]. Ajánlás. Jelzet: RMK I. 1173 – Régi Nyomtatványok Tára

A mű központi metaforája szerint az egyház a Krisztus lelki szőlőskertjében fakadó igaz szőlőtő, amelyről leszakajtható az igaz tanítás. Ennek megfelelően a szőlőszemekből kicsöppenő, tehát az egyház tanításából fakadó igazság képében tárja az olvasók elé a katolikus tanokat.
A címben megjelenő allegória részletesebb kifejtése a könyv ajánlásában olvasható. Bátorkeszi könyvét Széchényi György (1605/6–1695) karlócai érseknek ajánlotta, akit a korszak biblikus mitizációjában használt, elsősorban a protestáns szerzőkre jellemző, ószövetségi megfeleltetéseket alkalmazó beszédmód mentén Mózeshez hasonlít, aki kivezette népét Egyiptomból az ígéret földjére.
E gondolatot folytatva önmagát Józsuéhoz és Kálebhez hasonlítja, akiket Mózes küldött el Kánaán földjének kikémlelésére, s ő hozzájuk hasonlóan igaz hírnökként adhatja tudtul e munkájában a kálvinistáknak, hogy a katolikus egyház Isten tejjel és mézzel folyó Kánaánja. A kép szerint tehát Krisztus lelki szőlőskertje a pápista eklézsia, és Bátorkeszi ebben szakította le a szőlőgerezdet, amelyből kicsöpögnek azok az okok, amik vallásváltoztatásra késztették.
Mint ismert, a szerző, Bátorkeszi nem sokkal a könyvecske megjelenése után elhunyt. Noha könyve előszavában reményét fejezte ki az iránt, hogy több ilyen szőlőgerezdet is tud majd szakajtani, azaz tervében volt még hasonló teológiai munkák írása, ez végül nem adatott meg neki.
S hogy mennyire volt ismert és népszerű ez a bibliai kép a korszakban? Elég csak Nicolas Poussin (Les Andelys, Normandia, 1594. június 15. – Róma, 1665. november 19.) francia barokk festő egyik, a témát feldolgozó munkájára vetni egy pillantást.

Nicolas Poussin: Ősz vagy az ígéret földjéről visszahozott szőlőfürt. Józsué és Káleb visszatérése egy hatalmas szőlőfürttel Kánaán földjéről. A kép forrása: Louvre Mueum

Szakirodalom:

• Heltai János: Műfajok és művek a XVII. század magyarországi könyvkiadásában, 1601–1655, Budapest, OSZK– Universitas, 2008.
• Heltai János, Pázmány Péter: Bizonyos okok (1631) és 17. századi értelmezései. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 127. évf. 6. sz. (2023) 697–710.
• Régi magyarországi nyomtatványok: 5. kötet (1671–1685), szerk.: P. Vásárhelyi Judit, Perger Péter, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2023.

Garadnai Erika
(Régi Nyomtatványok Tára)

Apáczai Csere János (Apáca, 1625. június 10 – Kolozsvár, 1659. december 31.) magyar pedagógus, kálvinista teológus, filozófus, a barcasági kis falu, Apáca szájhagyománya szerint árva gyerek volt. Gyalui Farkas (1866–1952) folklórgyűjtéséből egy Csere János szülőfalujából való népi elbeszélés azt állítja, hogy egyszer Nagyajtán keresztül utaztak kollégiumi diákok Háromszékről Kolozsvárra. Itt elesteledvén, a helyi kocsmában mulatni kezdtek, a fiúcska pedig a szomszédban, az ablakból hallgatta éneküket, és kedvet kapva, maga is beleénekelt a kórusba, igen szép hangon. Meghallották ezt a diákok, áthívták az elfogódottságtól remegő fiút, és kérdezgették, hová való, mit csinál? Ő azt mondta, hogy árva gyerek, és szeretne tanulni. Erre a diákok megegyeztek a nevelőszülőkkel és magukkal vitték az okos gyereket Kolozsvárra. (Gyalui Farkas: Apáczai Csere János életrajzához és műveinek bibliográfiájához, Kolozsvár, Ajtai K. Albert könyvnyomdája, 1892, 5.) 

Gy. Szabó Béla: (1905–1985) Apáczai Csere János. Linómetszet. In: Igaz Szó, 26. évf., 10. sz. (1978. október). Borítókép – Törzsgyűjtemény

Erdélyi és hollandiai tanulmányai

Az elemi iskolát valószínűleg szülőfalujában járta ki, felsőbb tanulmányait valóban Kolozsvárott kezdte meg, Porcsalmi András rektor keze alatt. Majd Gyulafehérvárra költözött, ahol Johann Heinrich Bisterfeld (1605–1655) evangélikus teológus, filozófus, polihisztor filozófiai-teológiai osztályába került. Bisterfeld, az angol puritanizmus híve, a filozófiában Petrus Ramus (Pierre de la Ramée, 1515–1572) követője ébresztette fel igazán a tehetséges diák szívében a lelkesedést a tudományok és az igaz bölcsesség iránt. Végül Geleji Katona István erdélyi református püspök ösztöndíjával 1648-tól öt éven át hollandiai egyetemeken tanult tovább, Franekerben, Leidenben és Utrechtben. A franekeri egyetemen 1648-ban Johannes Coccejus (Hans Koch, 1603–1669) hebraisztikai, szentírástudományi előadásait hallgatta. Ugyanezen év szeptemberében iratkozott be a leideni egyetemre, ahol olyan neves tanárai voltak, mint Fridericus Spanhemius (Friedrich Spanheim, 1600–1649), a 17. századi kálvinista ortodoxia és skolasztika jeles tudósa, Abraham Heidanus (Abraham van der Heyden, 1597–1678) holland kálvinista teológus, karteziánus filozófus és Jacobus Triglandius (1583–1654) holland kálvinista teológus, exegéta. 1651 áprilisában a harderwijki egyetemen avatták teológiai doktorrá. Tanulmányainak és olvasottságának köszönhetően az angol puritán mozgalom kiváló ismerője és szimpatizánsa lett. A puritanizmus az anglikán egyházban a 16–17. században kibontakozó vallási mozgalom volt, amely az elsősorban politikai okokból létrejött anglikán egyházon belül valódi spirituális megújulást sürgetett, magasabb fokú idealizmusra, az Isten ügye iránti valódi buzgalomra, hiteles lelki életre irányult. Ebből a mozgalomból lettek az egység törvénye (Act of Uniformity, 1662) után a kongregacionalista és presbiteriánus egyházak.

Visszatérése Erdélybe. Oratio de studio sapientiae

1653-ban tért vissza Erdélybe. Ez év november 2-ától a gyulafehérvári református kollégium magisztere, osztálytanítója lett. Itt úgyszólván első perctől fogva bírálni kezdte a magyar társadalomban uralkodó maradi, tudományellenes légkört, azt a magyar földön hagyományosnak számító közfelfogást, amely az iskolai tanulmányokat inkább csak a hivatalhoz jutáshoz elengedhetetlenül fontos, szükséges rossznak tekintette, de a tudomány, a bölcsesség önmagáért való szeretetét jelentő elköteleződést, idealizmust elvetette, szinte irtózott tőle. Tudjuk, hogy ez a közfelfogás uralkodott még az 1820-as években is országszerte, és még Vas Gereben is iróniával, szenvedélyes bírálattal írt róla A nemzet napszámosaiban és más korrajzregényeiben. Apáczai 1653 novemberében a diákság színe előtt mondott kollégiumi beköszöntő beszédében (Oratio de studio sapientiae, közkeletűvé vált magyar fordítás szerint A bölcsesség tanulásáról, noha A bölcsesség szeretetéről cím helyénvalóbb lenne, hiszen a latin studium főnév elsősorban valami vagy valaki iránti buzgóságot, szeretetet jelent), számítva a tanulóifjúság jóindulatára, ezt a bölcsesség iránti buzgalmat, ezt az idealizmust sürgette. Az egész műveltséget, a hasznos és épületes tudományok összességét, más szóval az értelem tevékenységét, az egyetemes enciklopédiát (universa Encyclopaedia) említi ebben a beszédben elsőként, rögtön utána pedig a kegyelem fényéből, vagyis a Szentírásból (lumine gratiae seu scripturae) származó tudást, a teológiát, amely alá sorolódnak a társadalomtudományok is: az etika, az ökonómia, a politika, a jogtudomány, sőt, a nyelvtudomány is, különös tekintettel a szent nyelvekre (héber, görög, latin, arab). Beköszöntőjével a diákok körében némi szimpátiát ébresztett, de magára vonta tanártársai és az őt ebbe az állásba kinevező II. Rákóczi György fejedelem haragját. A gyulafehérvári kollégium ebben az időben már nem volt puritán szellemiségű. A régi, puritán szellemű tanári karból már csak Bisterfeld volt a helyén. Az erdélyi országgyűlés épp ebben az évben, 1653-ban még törvényt is hozott a tanügyben terjedő puritán újítások ellen. A protestáns puritán törekvések új központja Várad és Sárospatak lett. Most említett beköszöntő beszédének egyik fontos eleme volt, hogy az Utrechtből magával hozott, nagyobb részben már külföldön kinyomtatott Magyar Encyclopaedia című kézikönyvét szerette volna tankönyvként, segédletként használni az alsóbb évfolyamok oktatásában. Ez a terve oktatási reformjával együtt meghiúsult, de 1654-ben Gyulafehérvárott, Major Márton nyomdájában napvilágot látott Magyar logicatska című műve, amelyet II. Rákóczi György még kiskorú fiának, Rákóczi Ferencnek ajánlott. Ebben Ramus Logikáját dolgozta át népszerű formában a tanulóifjúság számára. A kis tankönyv végén mintegy függelékként olvasható egy Joachim Fortius Ringelbergius (1499–1531) flamand pedagógus művei alapján írt rövid Tanáts, amelyben Fortius mester egy tanulásban elcsüggedt diákjával beszélget, kifejti neki röviden, hogy a tudományokra szükség van mind az egyházi, mid az állami szervezet működése szempontjából, és többek között így vigasztalja a kedvetlen fiút:

Apáczai Csere János: Oratio de studio sapientiae... Ultrajecti, Ex Offivina Joannis a Waesberge, 1654. Második kiadás, a Magyar Encyclopaediával együtt jelent meg – Régi Nyomtatványok Tára

A kolozsvári iskola igazgatója. De summa scholarum necessitate

1656 nyarára megenyhült a fejedelem haragja Apáczai iránt, és Lorántffy Zsuzsanna közbenjárására kinevezte őt a kolozsvári református iskola igazgatójává. A református iskola ekkor eléggé lepusztult állapotban volt. Egyetlen oktatója Apáczai egykori mestere, Porcsalmi András rektor volt, aki segédjével, a fiatal Csernátoni Pállal együtt a rendszeres oktatást sem tudta igazán biztosítani. II. Rákóczi György 1651-ben új iskolaépület építtetését rendelte el, ám az új épület 1655 áprilisában súlyos tűzkárt szenvedett. A régi, óvári iskolaépület időközben életveszélyessé vált, így ebben az időben az oktatás a tűzvész sújtotta új, romos iskolaházban folyt. Apáczai 1656. november 20-án megtartott, Oratio de summa scholarum necessitate (Beszéd az iskolák fölöttébb szükséges voltáról) című beköszöntő beszédében hasonló húrokat pengetett, mint korábban Gyulafehérvárott. A beszédet újabb iskolatörvény követte, amelyet ez év november 23-án szentesítettek. Ennek értelmében a gyulafehérvári fejedelmi kollégium lett Erdély legfőbb iskolája, az ország más iskolái, így a kolozsvári sem taníthattak mást, csak retorikát, és csak a gyulafehérvári oktatásban bevezetett, a fejedelem által jóváhagyott tankönyveket használhatták. A Magyar Encyclopaedia tankönyvként való bevezetésének ügye ezzel ismét a padlásra került. 1658-ban az oszmán seregek újból betörtek Erdélybe, szeptember 5-én krími tatár csapatok a fejedelmi székvárost, Gyulafehérvárat is felégették, a fejedelmi kollégium is elpusztult. Apáczai nagyratörő tervei egy erdélyi egyetem megalapításával kapcsolatban így szintén kútba estek, hiába nyújtotta be ezzel kapcsolatos tervét 1658 novemberében Barcsay Ákos fejedelem színe elé, aki elődjével ellentétben a puritán eszmék támogatója volt.
Apáczai 1659 első felében írta meg mára elveszett, De peccato originali (Az eredendő bűnről) című teológiai értekezését, amelyet egyik legkedvesebb tanítványa, Bethlen Miklós nyilvános disputáción mutatott be. Ugyanebben az időszakban 1658–59-ben dolgozott Philosophia naturalis (Természetfilozófia) című, kéziratban maradt keresztény természetfilozófiai jegyzetén, amelyet szintén tankönyvnek szánt. Ennek egyik mondatában már említést tesz egyre inkább elhatalmasodó, „makacs betegségéről”, amelynek végén, 1659. december 31-én szárazbetegségben, azaz tuberkulózisban halt meg. 1660. január 9-én búcsúztatták a Házsongárdi temetőben. Halotti kártájára Porcsalmi András, Mogyorósi Elek és több tanítványa írt gyászverset.

Apáczai Csere János: Magyar Encyclopaedia... Ultrajecti, Ex Offivina Joannis a Waesberge, 1653. RMK I. 876 – Régi Nyomtatványok Tára

Magyar Encyclopaedia

A zsebkönyv méretű és terjedelmű, tankönyvnek, oktatási segédkönyvnek szánt mű címében az enciklopédia szó talán megmosolyogtató egyes mai olvasók számára, hiszen mi e szó hallatán mindig nagyobb terjedelmű, többkötetes művekre gondolunk. Érdemes tudnunk, hogy itt ez a szó egyszerűen általános, több tudományszakra kiterjedő tudástárat, kézikönyvet jelent. Az irodalomtörténészek által gyakran hangoztatott karteziánus hatás kétségkívül már a könyv legelején észrevehető, hiszen az első rész elején (A tudománynak kezdetiről, II.) ott áll Descartes jól ismert mondata: „Én gondolkodom, azért vagyok.” Rögtön a következő bekezdésben (A tudománynak kezdetiről, III.) azzal folytatódik a gondolatmenet, hogy ugyanaz az elme, a józan ész, amely önmagára reflektálva következtet a saját személyes létére, hasonló logikai úton arra a konklúzióra is eljut, hogy az értelmek közül az egyik egy végtelen hatalmú, mindenható és egyetlen létezőé, aki önmagától való, a létezése nem függ más létezőktől. Ez pedig nem más, mint az Isten. A karteziánus bevezetés inkább csak keret, a fő eszmei irányvonal pedig az ebben az időben a kálvinizmusban is vezető szerepet játszó keresztény arisztotelizmus. Ez a kora újkori keresztény filozófia a hitvitákon innen és túl közös eszmei alapot, összekötő hidat jelentett a különböző protestáns felekezetek és a katolikusok közt. A mű ránk maradt, nyomtatásban megjelent formája szerint teológiai keretbe van foglalva, hiszen tizenegyedik, utolsó része (Az Istenről és az ő dolgairol) nem más, mint egy tömör, könnyen érthető református dogmatikai értekezés. A mű törzsét alkotó részek, fejezetek (filozófia, logika, aritmetika, geometria, asztronómia, geográfia, fizika, természetrajz, orvostudomány, gyógyszerészet, geológia, mezőgazdaság, állattenyésztés, történettudomány, erkölcstan, pedagógia) tömörségüket tekintve valóban elsősorban a diákság számára írt iskolai memoritereknek tekinthetők. Fő forrásairól a mű latin nyelvű előszavában ír, közülük csak néhányat említünk: René Descartes (1596–1650), Henricus Regius (1598–1679), Nicolaus Copernicus (1473–1543; a csillagászati részben Kopernikusz elméletét is ismerteti), Johann Heinrich Alsted (1588–1638), Gulielmus Adolphus Scribonius (1550–1600), William Ames (1576–1633).
A tudományok és az igaz bölcsesség iránti lankadatlan buzgóságát, komoly tanári hivatástudatát hirdetik az Encyclopaedia előszavából való alábbi sorok, melyek számunkra is megszívlelendők, és Apáczai életművének mottójául is szolgálhatnak:

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

Polihisztornak általában a több tudományterületen is kimagasló eredményeket felmutató tudósokat szokták nevezni, bár időnként a rendkívül széles műveltséggel rendelkezőkre szintén használják ezt a fogalmat. Itthon a leggyakrabban Bél Mátyást, Mikoviny Sámuelt, Bolyai Farkast, Brassai Sámuelt, Hermann Ottót vagy Kós Károlyt szokták polihisztorként emlegetni, bár rajtuk kívül még jó néhány nevet lehetne említeni. Sajnos Bánffy Miklós a legtöbbször kimarad ebből a felsorolásból, noha a munkásságát tekintve joggal érdemelné ki ezt a megtisztelő jelzőt, hiszen politikusként, íróként, színházi rendezőként, díszlet- és jelmeztervezőként, festőként, grafikusként, irodalomszervezőként és könyvkiadóként egyaránt komoly életművet hagyott maga után. 

Bánffy Miklós 1920 körül. Fotó: Szenes Koller utóda. A kép forrása: A Magyar Nemzeti Múzeum online katalógusa

A pályakezdés

Bánffy Miklós 1874. december 30-án született Kolozsváron egy ősi, főnemesi család tagjaként. 1891-ben Budapesten érettségizett, majd apja kívánságára ő is a jogi karra ment. Először Kolozsváron, majd Budapesten tanult, többek között olyan tanároknál, mint Wlassics Gyula, Concha Győző, Ballagi Aladár vagy Timon Ákos.
Bánffy művészetek iránti érdeklődése már korán megmutatkozott, különösen a festészet, az irodalom és a színház foglalkoztatta. Ennek megfelelően speciális tanulmányokat is folytatott, így festeni és rajzolni a neves festőművésznél, Székely Bertalannál tanult, Kolozsváron a kor híres zenetanárától, Gegenbauer Józseftől vett órákat, a fővárosban pedig Mikszáth Kálmánnal folytatott eszmecseréket az írás művészetéről.
A fiatal arisztokrata tanulmányai végeztével belemerült a társasági életbe, és sok más főrangú ifjúhoz hasonlóan ő is meglehetősen léha életet folytatott. Életmódjával olyan felháborodást keltett a Bánffy nemzetség körében, hogy 1897 júniusában a családi tanács összeült a megtévedt fiatalember megsegítésére. A tanácskozásukon készült jegyzőkönyv szerint:

A vármegyei árvaszék ülnöki tanácsa ennek megfelelően olyan döntést hozott, hogy Bánffyt egy évre gondnokság alá helyezte és Mezőbanyicára „száműzte”. Bár az ifjú ott sem élt szerzetesi életet, de a távollét mégis jót tett neki, érdeklődése pedig ismét komolyabb dolgok, a közélet és a művészetek felé fordult.

Egy sokoldalú arisztokrata (1899–1918)

1899-ben Bánffy Fiumében lett önkéntes fogalmazó a Magyar Királyi Tengerészeti Hatóságnál, majd 1900-tól ő volt a Földművelésügyi Minisztérium egyik berlini tudósítója. Közben egy könyvet is írt A külkereskedelmi politika eszközei címmel, majd hazatérése után 1901-ben a Beszterce-Naszód megyei tekei választókerület képviselője lett a Szabadelvű Párt színeiben. Az 1904-es „zsebkendőszavazás” hatására többekkel együtt kilépett a kormánypártból, és az ifj. Andrássy Gyula vezette Alkotmánypárthoz csatlakozott. Ezt követően nem vállalt újra képviselőséget, de pártja csatlakozott az ellenzéki koalícióhoz. Wekerle kormányában Andrássy kapta a belügyminiszteri tárcát, így neki köszönhetően Bánffy lett Kolozs megye és Kolozsvár főispánja 1906 májusától 1910 februárjáig.
Az 1910-es országgyűlési választásokon ismét indult, de ezúttal már pártonkívüliként. Bár egyszerre két kerület, a gyalui és a kolozsvári is felkínálta számára a jelöltséget, Bánffy végül az utóbbi mellett döntött. A voksolás során mintegy 500 szavazatnyi, meggyőző többséggel győzte le függetlenségi párti ellenfelét, bár ebben a Tisza István-féle Nemzeti Munkapártnak is komoly része volt. Ez ugyanis nem állított ellenjelöltet Kolozsváron, a párt választói pedig támogatták a 67-es alapon álló Bánffyt. Bár a megválasztása előtt még úgy nyilatkozott, hogy „én a munkapártba be nem lépek”, még abban az évben csatlakozott Tiszáékhoz. 1917 márciusában lemondott a mandátumáról, mivel az Operaháznál és Nemzeti Színháznál elfoglalt intendánsi pozíciója a korabeli jogszabályok szerint összeférhetetlen volt a képviselőséggel.
Az első világháború idején ő is vállalta a katonai szolgálatot, és először az erdélyi hadtesthez került. 1915-ben Munkácsra vezényelték át, ahol egyfajta politikai megbízottként a rutén lakosság ügyeivel foglalkozott. Később a miniszterelnök, Tisza István megbízásából Szófiában, majd Isztambulban teljesített diplomáciai küldetést. Komoly szerepet játszott a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet létrehozásában 1916 novemberében, mely az első ilyen intézmény volt a maga nemében. Bánffy ennek igazgatótanácsába is bekerült olyan neves tudósok társaságában, mint Csánki Dezső, Goldziher Ignác vagy Gombocz Zoltán.
Kormánybiztosi minőségben ő rendezte IV. Károly koronázási ünnepségét a budai Várban és a Mátyás-templomban 1916 decemberében, ahol egy háborúellenes megnyilvánulásával nagy botrányt okozott. Az ünnepség részeként ugyanis az uralkodó aranysarkantyús vitézeket avatott, ám ezek közé számos frontkatonát is beállított, akik között ráadásul nem egy rokkant is volt. Bánffy szerint ezzel „a harctér tragédiája ömlött be az ajtón, lepte el az oltár előtti térséget, hol még néhány perccel azelőtt, minden csupa ragyogó csillogás volt.” Az előkelő vendégsereg díszes ruházata és a katonák elnyűtt, csukaszürke egyenruhája, kopott bakancsa ugyanis elképesztő kontrasztot jelentett, a mankókról, műlábakról és a hiányzó végtagokról nem is beszélve.
1912-ben zongorapartnere, Zichy Margit segítségével az Operaház és a Nemzeti Színház intendánsa lett, ugyanis a grófné az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter felesége volt. Bánffy kinevezése komoly változást hozott az intézmények életében, aki a közönségcsalogató, kommerszebb darabok helyett komoly műveket kezdett színpadra állítani. A művészvilág ellenállásának dacára például az Operaházban bemutatta Bartók Béla két alkotását, A fából faragott királyfit és A kékszakállú herceg várát, ráadásul ezek díszleteit szintén ő tervezte. Közben a képzőművészettel sem hagyott fel, és a színpadi látványtervek mellett 1917-ben Berény Róberttel együtt ő illusztrálta Balázs Béla Játékok című munkáját is. Amikor a színházi és művészi körökben népszerű arisztokrata az összeférhetetlenségi törvény miatt 1917-ben választás elé került, hogy intendánsi tisztéről vagy képviselőségről mondjon le, „általános [volt] az érdeklődés, hogy nem hódítja-e el a napi politika a művészettől, amelynek még igen nagy szüksége van Bánffy Miklós gróf kiváló képességeire”. Szerencsére a művészeti tevékenység mellett döntött.
Bánffy írói pályája is a századfordulót követően indult. Kisbán Miklós álnév alatt megjelent drámái (pl.: 1906. Naplegenda, 1912. A Nagyúr) komoly sikert arattak, és a korabeli irodalmi élet olyan kiválóságainak vívták ki az elismerését, mint Schöpflin Aladár, Lengyel Menyhért vagy Tamási Áron. Még az arisztokraták iránt komoly ellenérzéseket tápláló Ady is úgy írt róla, hogy „Kisbán Miklós több, mint literary gentleman. Európai ízlésű, elmélyedt, finom lelkű ember.” Az Erdélyi Irodalmi Társaság már 1907 áprilisában a rendes tagjai közé választotta, sőt 1912-ben a szervezet orgánumának, az Erdélyi Lapoknak is ő lett a főszerkesztője.
Tevékeny szerepet vállalt az 1910-ben alakult Turáni Társaságban (1916-tól Magyar Keleti Kultúrközpont), mely a keleti országokkal való fokozottabb kapcsolattartást szorgalmazta. Ennek munkájában számos arisztokrata (pl.: Bánffy Miklós, Károlyi Mihály, Apponyi Albert, Berzeviczy Albert, Darányi Ignác, Tisza István stb.), földrajztudós és keletkutató (pl.: Teleki Pál, Prinz Gyula, Cholnoky Jenő, Germanus Gyula, Goldziher Ignác, Havass Rezső, Hopp Ferenc stb.) is részt vett. A szervezet egyébként szorosan együttműködött a más tudományos szervezetekkel, mint például a Magyar Földrajzi Társasággal és a Magyar Történelmi Társulattal. 1917 februárjában a Társaság Művészeti Szakosztálya Bánffyt választotta elnökévé.

Az összeomlás éveiben (1918–1920)

Az őszirózsás forradalmat követően Bánffy le akart mondani intendánsi tisztségéről, de az új vallás- és közoktatásügyi miniszter, Lovászy Márton a rendkívüli helyzetre való tekintettel ideiglenesen maradásra kérte fel. Ez a provizórium november 19-ig tartott, amikor felmentették addigi tisztségéből.
1918 novemberében Bánffy Bethlen Istvánnal Budapesten megalapította a Székely Nemzeti Tanácsot, de az ő erdélyi útja se hozott eredményt, mint Jászié. 1918 végén a szervezet Nyugat-Európába küldte, hogy korábbi ismeretségei révén támogatókat szerezzen a magyar ügynek. Bánffy ennek során megfordult Bécsben, Berlinben, Koppenhágában, Hamburgban, majd Hágában, de ő sem járt több sikerrel, mint a korabeli magyar diplomácia. A Tanácsköztársaság kikiáltásának hírére diplomáciai misszióját feladva először arcképfestésből élt, majd Bethlen István hívására Bécsbe ment. Innen együtt tértek haza 1919 augusztusában a román megszállás lévő magyar fővárosba.
Bánffy Budapesten tárgyalásokat kezdett a románokkal egy esetleges vámunióról, sőt még az is szóba került, hogy a Romániában uralkodó Hohenzollern-dinasztia egyik tagja kerüljön a magyar trónra. Horthy Budapestre való bevonulása és kormányzóvá választása azonban meghiúsította ezeket az elképzeléseket. Bánffy ekkoriban a legitimistákat tömörítő Magyar Királyság Pártjának volt az egyik vezetője többek között Herczeg Ferenc, Prohászka Ottokár vagy Raffay Sándor társaságában, de 1921 áprilisában, miniszterré való kinevezését követően szakított velük.

A külügyminiszter (1921–1922)

Bánffy 1921 áprilisában a Bethlen-kormány külügyminisztere lett. Bár nem volt hivatásos diplomata, de művelt, a nyugati körökben is elfogadott úriembernek számított, akinek a nemzetközi sajtója szintén jó volt. Bár külügyminiszterként ebben az átmeneti helyzetben rendkívül nehéz feladatok vártak rá, ráadásul az ország még diplomáciai karanténban is volt, de az akkori lehetőségeket tekintve Bánffy mégis komoly eredményekkel büszkélkedhetett.
Nyár végére sikerült elérnie, hogy a megszálló szerb csapatok végre kivonuljanak a megszállt Pécs-Baranya-Baja háromszögből. 1921 októberében került sor a második királypuccsra, amikor a kiantant államok, elsősorban Csehszlovákia háborúval fenyegetőzött, de végül diplomáciai eszközökkel sikerült elhárítani ezt a veszélyt.
Az év augusztusától októberéig tartott a nyugat-magyarországi felkelés, amikor a Prónay Pál vezette szabadcsapatok megakadályozták a békeszerződésben Ausztriának ítélt terület elfoglalását. Bár a Bethlen-kormány hivatalosan nem támogatta a harcukat, de szemet hunyt a tevékenységük felett. Az ellenállásuknak köszönhetően végül 1921 októberében a magyar és az osztrák fél tárgyalóasztalhoz ült, a velencei konferencián pedig Bánffyéknak sikerült kiharcolniuk, hogy Sopronról és nyolc ottani faluról népszavazás döntsön. A decemberben rendezett referendumon a lakosság mintegy kétharmada a Magyarországon való maradás mellett voksolt.
Az 1922 áprilisában rendezett genovai konferencián már Magyarország is részt vehetett, ahol Bánffy számos nyugati- és közép-európai politikussal folytatott kétoldalú tárgyalásokat. Bár ezek nem igazán hoztak gyakorlati eredményeket, de az ország megítélésén javítottak, a diplomáciai elszigeteltséget pedig oldották. Bánffy a konferencián Csicserin szovjet külügyi népbiztossal szintén tanácskozott, sőt szóba került a diplomáciai kapcsolatok felvétele is, de az esetleges szovjet–magyar együttműködést Horthy kormányzó megvétózta.
Külügyminiszterként sikerült tető alá hoznia a hadifoglyok cseréjéről korábban folytatott, de megrekedt szovjet–magyar tárgyalásokat is. A szovjet fél ugyanis fogságban lévő magyar katonákért cserébe több száz bebörtönzött kommunista elengedését kérte, akik legnagyobbrészt a Tanácsköztársaság egykori funkcionáriusai voltak. Bár ezt a cserét itthon sokan ellenezték, de Bánffynak a magyar foglyok kiszabadítása jelentette a legfőbb szempontot. A megállapodást 1921 júliusában Rigában írta alá a két fél, melynek értelmében 1500 tiszt térhetett haza 329 bebörtönzött kommunista elengedése fejében.
Komoly külpolitikai sikert jelentett az is, hogy Magyarországot 1922. szeptember 15-én egyhangúlag vették fel a Népszövetségbe. A tagsággal nagyban enyhült az ország diplomácia elszigeteltsége.
1922 decemberében Bánffy belefáradt a helyettesével, Kánya Kálmánnal folytatott küzdelembe és általában a hazai politikába, ezért lemondott. Bár szóba került a nagyköveti kinevezése, Svájc nem csábította, törökországi kinevezését pedig volt beosztottjai hiúsították meg. Ekkor Klebelsberg Kuno, vallás- és közoktatásügyi miniszter kérésére elvállalta az Országos Magyar Képzőművészeti Tanács elnöki tisztét, és 1923-tól ő lett a hazai művészeti élet egyik irányítója.

A kisebbségi politikus (1926–1940)

1923 nyarán Bánffy hazalátogatott szülőföldjére. Már ekkor felmerült benne az Erdélybe való visszatérés lehetősége, de erre végül csak három évvel később szánta rá magát. Döntésében közrejátszott, hogy belefáradt a magyarországi politikába, másrészt 80 év felett járó apjától a birtokaik irányítását is előbb-utóbb szintén át kellett venni. Hazatérését régi barátja, Bethlen István miniszterelnök szintén támogatta, aki a magyar kormánypolitika erdélyi támogatóját és a bizalmasát látta benne. Bánffy 1926 júniusában tért haza szülőföldjére, ahol felvette a román állampolgárságot. Rangjára való tekintettel az állampolgári esküt Bukarestben, I. Ferdinánd király előtt tette le. De az uralkodónak volt egy olyan feltétele, hogy Bánffy 10 évig nem politizáljon, cserébe viszont szabad kezet kap a művelődés és a kultúra területén. Az egyezséget mindkét fél betartotta.
Ez a megállapodás tökéletesen megfelelt Bánffy akkori politikai elképzeléseinek, aki az erdélyi magyarok megmaradásában a kultúrának szánta a döntő szerepet. Ennek megfelelően a helikoni írószövetség egyik alapítója lett, valamint az 1928 és 1944 között megjelenő Erdélyi Helikon című folyóirat főszerkesztője.

• 
• 

Az írást is folytatta, és több más munkája mellett ekkor jelent meg az élete fő művének tekinthető híres regénytrilógiája, az Erdélyi történet (1934–1940). A Kemény János-féle marosvécsi találkozókon is állandó vendégnek számított, bár oda csak az akkori irodalmi élet legjobbjait hívták meg. De a képzőművészettel sem hagyott fel, az Erdélyi Szépmíves Céh által kiadott kötetek közül nem egyet ő illusztrált, többek között Tamási Áron, Makkai Sándor, Áprily Lajos, Kemény János, Reményik Sándor itt megjelent munkáit. 1934-ben, majd 1937-ben pedig ő rendezte Az ember tragédiáját a szegedi szabadtéri játékokon, amivel elképesztő sikert aratott.

Az Erdélyi Szépmíves Céh logója. A kép forrása: Wikipédia

Bánffy gazdag arisztokrataként, illetve a Kolozsvári Hitelbank és Takarékpénztár igazgatótanácsi elnökeként komoly anyagi háttérrel bírt, így részt vállalt a legfontosabb magyar napilap, a Kolozsváron megjelenő Ellenzék, valamint a legnagyobb nyomdavállalat, a Minerva Részvénytársaság működtetésében. 1948-ig ő volt az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka is.
A román király, II. Károly 1938 márciusában feloszlatta a politikai pártokat, majd ezek helyett megalakította a Nemzeti Újjászületés Frontját. A magyar kisebbség képviseletét a továbbiakban az ezen belül működő Romániai Magyar Népközösség látta el Bánffy vezetésével, bár a gyors ütemben jobbra tolódó Romániában alig volt lehetőség az érdekvédelemre.

A második világháborúban (1940–1945)

A második bécsi döntést követően Bánffy ismét magyar állampolgár lett, sőt Horthy, a grófi rangjára való tekintettel a felsőház tagjává nevezte ki. De az egyre inkább jobbra tolódó országban hamarosan a politikai élet perifériájára szorult, amit részben Bethlen Istvánnal való szoros kapcsolatának, részben Erdéllyel kapcsolatos elképzeléseinek köszönhetett, melyek igencsak eltértek a magyar kormány hivatalos álláspontjától. 
Bánffy már korán szorgalmazta a háborúból való kilépést, de kísérletei sorra kudarcot vallottak. 1943-ben Bukarestben folytatott titkos tárgyalásokat Iuliu Maniuval egy közös kiugrásról, majd 1944 elején Kállay miniszterelnököt és Horthyt próbálta erről meggyőzni. Március 19-én a német hatóságok őt is el akarták fogni, de nem volt a lakásán, később pedig hazatért Bonchidára. A román fegyverszünet hírére 1944 szeptemberében ismét Budapestre utazott Horthyhoz, de ez a missziója sem volt eredményes. Ugyanakkor sikerült meggyőznie az erdélyi hadsereg parancsnokát, Dálnoki Veress Lajost, hogy a front közeledtére Kolozsvár városát harc nélkül adja fel. 1944 októberében a magyar csapatok egy puskalövés nélkül vonultak ki innen, így ez Budapesttel ellentétben megmenekült a pusztulástól. A nyilas hatalomátvételt követően lemondott felsőházi tagságáról, és nem vállalt semmiféle közösséget Szálasiékkal. 

Kiszorítva (1945–1950)

A front átvonulását Bánffy az ostromlott Budapesten vészelte át, majd családjával együtt 1945 tavaszán visszaköltözött Erdélybe. Itt csak romok várták, hiszen a németek bosszúból kirabolták és felgyújtották a bonchidai kastélyát, a még megmaradt értékeit pedig a környék román lakossága vitte el. A család ekkor Kolozsvárra költözött, ahol nyomorogva, megmaradt dolgaik és ingatlanjaik eladásból élt, míg Bánffy a földosztó bizottságokkal harcolt maradék birtokai megmentéséért. Felesége, Váradi Aranka és leánya, Katalin még az ősz folyamán útlevelet igényeltek, majd 1945 decemberében végleg Budapestre költöztek.

• 
• 

 A Kolozsváron egyedül maradt Bánffy eközben ismét bekapcsolódott az újrainduló irodalmi életbe. Ekkor született írásait a Gaál Gábor szerkesztésében megjelenő kolozsvári folyóirat, az Utunk közölte, sőt egy darabját még a kolozsvári Magyar Színház is bemutatta, ami lényegében az egyetlen jövedelemforrás volt a számára. De a kommunisták előretörésével párhuzamosan egyre nemtelenebb támadások indultak ellene. Ennek nyitányát egy 1946 nyarán megjelent cikk jelentette, amit Ady egykori csodálója, Emil Isac írt. Ebben a román költő csak „Horthy egykori külügyminisztere”-ként emlegette őt, aki egykor az irodalmi és művészvilág képviselőit terrorizálta. A támadásokat később az ottani magyar kommunisták folytatták, ezért 1947-től Bánffy visszavonult laptól, és már csak az asztalfióknak dolgozott. 1948 márciusában az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnokaként felszólalt a felekezeti iskolák államosítása ellen, majd rövidesen tisztségéről is lemondott. Kiállása miatt megint csak durva támadásokban volt része.
A komoly anyagi gondokkal küzdő öregember 1947 nyarán útlevelet kért, hogy Marokkóban élő lányát és vejét meglátogathassa, de még az országból való kiutazásra sem kapott engedélyt. Két éven át tartó, hiábavaló küzdelem után végül 1949 augusztusában Petru Groza miniszterelnökhöz fordult segítségért, levelében pedig rettenetes nehéz anyagi helyzetére hivatkozott. Magyarországra szóló útlevelét ekkor viszont egy hónapon belül megkapta, így október közepe táján, nagy valószínűséggel 13-án vonatra ülhetett és távozhatott. Búcsúja ezúttal végleges volt, életében már soha többé nem térhetett vissza szülőföldjére. Az egykor dúsgazdag arisztokrata ekkor már koldusszegény volt, ráadásul még a hálókocsiba sem kapott helyett, így Budapestig másodosztályon ülve kellett utaznia. A magyar fővárosba már egy komoly egészségügyi problémákkal küszködő, megfáradt öregember érkezett 15-én. Ráadásul itt is majdnem ugyanabban volt része, mint Erdélyben, hiszen a volt külügyminiszter hamarosan itt is a támadások célkeresztjébe került. Nyugdíjat itt sem kapott, Révaiék szintén nem engedték publikálni, színésznő feleségét, Váradi Arankát pedig Major Tamás küldte el a Nemzeti Színházból. A Bánffy házaspár itt is nyomorgott, megélhetésüket a feleség nyugdíja és egy családi érmegyűjtemény néhány darabjának eladása jelentette.
Bánffy Miklós 1950. június 6-án halt meg Budapesten, és itt is temették el. Hamvait csak 1976 októberében szállíthatták haza Kolozsvárra, ahol a Házsongárdi temetőben található családi kriptában helyezték végső nyugalomra. Korábban kiadott és az asztalfiókban maradt művei az 1990-es évek óta sorra jelentek meg, ráadásul nem egyet közülük nagy világnyelvekre is lefordítottak. 

Vesztróczy Zsolt
(Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)

Thomas Mann (1875. június 6., Lübeck – 1955. augusztus 12., Zürich) a 20. század egyik legjelentősebb német írója és esszéistája volt, akit 1929-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntettek ki. Műveiben az európai polgári kultúra értékeivel, azok hanyatlásával és az emberi lét alapvető kérdéseivel foglalkozott.
Thomas Mann-nak idén kettős évfordulója van, születésének 150., halálának 70. évében emlékezünk rá.

Thomas Mann. Portré 1941-ből. ETH-Bibliothek Zürich, Thomas-Mann-Archiv

Mann ifjúkorát Észak-Németországban töltötte, majd apjának halála után Münchenbe költözött, ahol hamarosan az irodalomnak szentelte magát. Korai elbeszélései – például a Friedemann úr, a törpe (1898) – az 1890-es évek esztétizmusának hatását tükrözik, ugyanakkor mély filozófiai töltetet is hordoznak, köszönhetően Schopenhauer, Nietzsche és Wagner hatásának.
Első regénye, A Buddenbrook-ház (1900) egy lübecki kereskedőcsalád négy generációjának történetén keresztül mutatja be, hogyan gyengül meg az üzleti életre termett polgári szellem az esztétikai hajlamok hatására. A mű jelentőségét az adja, hogy abban az író a német polgárság életén keresztül egyetemes emberi sorsokat és értékeket fogalmazott meg. Ez a mű hozta meg az író számára a széles körű elismerést.
Az 1912-es Halál Velencében című kisregény a művészi elhivatottság és az érzéki vágyak tragikus ellentmondásait tárja fel. A dekadens művész figuráján keresztül Mann a halál és az erosz mélyen szimbolikus összefonódását jeleníti meg.
Az első világháború idején írt Egy apolitikus ember elmélkedései című művében Mann a német konzervatív, autoriter állameszményt védelmezte. Később, a Weimari Köztársaság idején demokratikusabb nézeteket vallott, amelyeket például A varázshegy (1924) című regénye is tükröz: a főhős, Hans Castorp, a testi és szellemi betegséggel való hosszú szembenézés után az élet mellett dönt.
Thomas Mann határozottan elutasította a nácizmust: esszéiben, előadásaiban és regényeiben is felemelte szavát az embertelenség, az irracionalizmus és a fanatizmus ellen. 1933-ban, Hitler hatalomra jutása után emigrált, előbb Svájcba, majd az Egyesült Államokba. Itt többek közt a Doktor Faustus (1947) című regényén dolgozott, amely egy zeneszerző sorsán keresztül a német kultúra hanyatlását és a háborús pusztulást mutatja be. A műben feltárta a német kultúra belső ellentmondásait, és a náci korszak kulturális és morális válságát szimbolikus formában dolgozta fel.
Mann késői művei – mint a József és testvérei négykötetes bibliai regényciklusa – a történelmi tudat, a mítosz és az egyéni felelősség kérdéseit boncolgatják. Az Egy szélhámos vallomásai című művében már ironikusabb hangot üt meg, de továbbra is a humanizmus értékeit képviseli.
Mann stílusa gazdag, ironikus és sokrétegű. Bár művei gyakran bonyolultak és intellektuálisan megterhelőek, mély emberség és érzékenység rejlik bennük. Munkásságát a nyugati polgári kultúra vizsgálata és megőrzésének szándéka hatja át. Esszéi – különösen Nietzsche-, Freud-, Goethe- és Tolsztoj-tanulmányai – szintén jelentős értelmező erővel bírnak.
Műveiben összefonódik az irodalom, a filozófia, a vallás és a pszichológia. A varázshegy (1924) és a Halál Velencében is az emberi lélek, a betegség és a művészet összefüggéseit kutatja, ezzel a szerző hozzájárult a dekadencia irodalmi hagyományának a gazdagításához. A varázshegy című regény a betegség és egészség, idő és haladás kérdéseit taglalja, miközben bemutatja a korszak meghatározó szellemi áramlatait 
Thomas Mannt a 20. századi német irodalom legnagyobb alakjai között tartjuk számon, akinek művei máig alapművek az európai kultúra történetében. Munkáiban mélyen és árnyaltan ábrázolta a 20. századi európai ember lelki, társadalmi és filozófiai vívódásait. Thomas Mann 1929-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, hivatalosan a különösen nagy jelentőségű regénye, a Buddenbrook-ház, valamint általában véve művészi teljesítménye elismeréseként.

Bankett a Nobel-díjas Thomas Mann tiszteletére, 1929. ETH-Bibliothek Zürich, Thomas-Mann-Archiv. Jelzet: TM_1929

Jelentős hatása volt más írókra, így többek között Hermann Hessére, Günter Grassra, Albert Camus-ra, Milan Kunderára vagy éppen Márai Sándorra, különösen az irodalmi stílus, a polgári értékrend és a társadalmi válságérzet megjelenítése terén.

Thomas Mann 1924-ben. Fotó: Ismeretlen. A kép forrása: ETH-Bibliothek Zürich, Thomas-Mann-Archiv. Jelzet: TMA_007

A következőkben egy válogatás keretében áttekintést nyújtunk arról, a magyar irodalom szerzői hogyan látták Thomas Mann alakját és műveit.
Az Utazás a koponyám körül című regény (1937) Karinthy Frigyes agydaganatának tüneteit és operációját írja le. Mivel a betegség miatt az író saját maga nem tudott olvasni, a házvezetőnőjével olvastatott fel Thomas Mann József és testvérei regényéből.

Faludy György önéletrajzi regényében, a Pokolbéli víg napjaim-ban már kijelentette, hogy Thomas Mannt a kortárs írók legnagyobbjának tartja. A következőkben a Pokolbéli napjaim után (2000) című műből közöljük azt a részt, amikor is emigráns írók vitatkoztak a legjelentősebb történelmi regényekről:

Kassák Lajos Thomas Mann halálhírének apropójából írta az alábbi gondolatokat 1955 nyarán:

Thomas Mann íróasztala A varázshegy kéziratával 1924-ből. Fotó: Ismeretlen. ETH-Bibliothek Zürich, Thomas-Mann-Archiv. Jelzet: TMA_4356. A kép forrása: Thomas Mann International

Esterházy Péter több művében megidézi Thomas Mann alakját. Aparegényében, a Harmonia Caelestisben bemutatja az íróvá válás folyamatának egy változatát:

Következzék egy részlet Nádas Péter Levél Lengyel Péternek, ezerkilencszázhetvennyolcból című írásából egy részlet:

Kertész Imre a Vallomás egy polgárról című esszéjében idézi fel Thomas Mann és Márai Sándor alakját:

1935 januárjában egy budapesti felolvasóest alkalmából találkozott Thomas Mann Márai Sándorral. ETH-Bibliothek Zürich, Thomas-Mann-Archiv. Jelzet: TM_1935. A kép forrása: Europeana

Zárásként idézzük meg a német írót Somlyó György és József Attila egy-egy versében:

Thomas Mann József Attilával 1937-ben, a Szép Szó által szervezett előadóesten. Fotó: Escher Károly. A kép forrása: Magyar Fotográfiai Múzeum

Felhasznált irodalom:

• Kürschners Deutscher Literaturkalender. Nekrolog 1936–1970, New York/Berlin, De Gruyter, 1973.
• Biographisches Handbuch der deutschsprachigen Emigration nach 1933. 2. vol., hrsg. Werner Röder, Herbert A. Strauss (Institut für Zeitgeschichte, Research Foundation for Jewish Immigration), München etc., Saur, 1983
• Biographisches Wörterbuch zur deutschen Geschichte, begründet von Hellmuth Rössler, Günther Franz; bearb. von Karl Bosl. 2. Aufl. Bd. 2., München, Francke, 1974. 
• Pascal, Roy: Thomas Mann. In: Encyclopaedia Britannica

Szabóné Kozma Katalin
(Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)