2025. május 12-én a Magyar Nemzeti Múzeum Dísztermében volt A mohácsi csata. Mohács 1526–2026 című, Pap Norbert szerkesztésében megjelent tanulmánykötet bemutatója. A kötetet Farkas Gábor Farkas munkatársunk ismertette, akinek a rendezvényen elhangzott írását az alábbiakban közöljük.
A mohácsi csata. Mohács 1526–2026 című könyvet Farkas Gábor Farkas ismertette. Fotó: Tóth Péter
„Máig Mohácsot jajgatjátok, hogy ott az ország elveszett. Holott Mohácsnál csak egy meggondolatlanul fölvonultatott had pusztult oda, még ha királyostól meg tucatnyi püspököstől, főurastól is. Ott csak egy gőgös halálraszántsággal fölvállalt csatát vesztettek el, nem az országot. Az majd tova azután veszett el, Lukács. Hiszen aki onnan elfuthatott, vagy jobbára oda sem ért, mint Agócsy úr, az egyelőre nyugodtan visszahúzódott a maga fészkébe, szedte az adót, űzte a vadat. Bánta is ő az országot: legalább nincs gond vele. Amíg nincs ország, a királytól sem kell tartani.”
Szilágyi István: Hollóidő (részlet), Budapest, Magvető, 2001 – Digitális Irodalmi Akadémia
Hölgyeim és Uraim, kedves Kollégák!
Terebi Lukács és Fortuna Illés vitájában visszaköszön a hatvanas-hetvenes évek Mohács-diskurzusának egyik fő – és hamis – eleme, a Nemeskürty István által megfogalmazott „úri banditizmus” és az „elszalasztott évek” problémája. Természetesen a 21. századi magyar nyelvű próza egyik kimagasló alkotásában, a Hollóidőben a kolozsvári író, Szilágyi István nem a minden elemében hiteles történelmi valóságot kívánta rekonstruálni, hanem a mágikus realizmus európai mestereként egy örök érvényű történetet mesélt el nekünk, az olvasóinak, ahogyan lépdelgetünk a holtakkal terített végesség fele.
Erről a holtakkal terített mezőről szól tehát a Mohács 1526–2026, rekonstrukció és emlékezet című sorozat legújabb kötete is Pap Norbert pécsi történész és földrajztudós szerkesztésében. Ne hallgassuk el azt a tényt, hogy e könyv születésében meghatározó szerepet játszott a Brill-kiadó 1997-ben indult hadtörténeti sorozata. Ennek a könyvsorozatnak a 146. kötete lett a Mohács – közbevetőleg: elképesztő ez az ütem, jövő héten már a 153. lát majd napvilágot –, tehát a Mohács, ami, átfutva az elmúlt évek kiadásainak címeit, még a régiót és a témát tekintve is újdonság, nem számítva persze egy 2012-ben megjelent kötetet, ami feldolgozza I. Ulászló és II. Murád fegyveres konfliktusait a végzetes várnai csatáig.
A mohácsi csata, szerk. Pap Norbert, Budapest, HUN-REN BTK TTI, 2025. (Mohács, 1526–2026: Rekonstrukció és emlékezet) – Törzsgyűjtemény
Tehát előbb készült el az angol nyelvű változat kézirata, ami meg is jelent nyomtatásban az előző év októberében, s ezt követte az anyanyelvű verzió kiadása, ahogyan ezt a lépést az előszó megindokolta: a történelmi kérdések iránt érdeklődő hazai olvasók számára lehetővé tegyék, hogy magyarul is olvashassák a legfrissebb Mohács-kötetet.
Ugyanis Moháccsal nem lehet hibázni a Kárpát-medencében, hiszen nincs még egy ehhez hasonló történelmi kérdés – az őstörténetet és a 20. századi traumákat leszámítva –, amely ilyen tartósan beleívódott volna az emlékezet kultúrájába és ennyire erős érzelmeket váltott volna ki a szakmai és azon túli vitapartnerek között immár közel másfél évszázada. Ennek okára nekem sincs megfejtésem – bár éppen lassan negyven éve nyomta kezembe egy barátom a kanizsai laktanyában Perjés Géza alapművét – s azóta „törököt fogtam és nem ereszt”, hogy az alkalomhoz illők legyünk. És így vannak ezzel nyilván a kötet tanulmányírói is, akiknek eddigi munkái szintén megkerülhetetlenek – akár egyetértve, akár vitatkozva – a Mohács-kutatók számára. S ehhez csatlakozik a most megjelent, négy jól elkülöníthető részből álló könyv is.
Az első rész a magyar és az oszmán haderőt, a szemben állók fegyverzetét és a helyszíneket tárgyalja, kiegészülve a csata – talán nem túlzás ezt mondani – monumentális bemutatásával. Majd ezt követi a második részben a történeti táj prezentációja, vagyis a geomorfológia és a vízrajz meghatározó szerepe Mohács jobb megértésében. A harmadik rész a csatamezőé, hol lehetett – ha már a mágikus realizmust megidéztük – a magyar Macondó, a rejtélyes Földvár, és hol és hogyan is halt meg II. Lajos. A negyedik rész felvázolja az olvasóknak az emlékezet tereit, mit tudhatunk meg a Törökdombról, és hogyan formálta az éppen aktuális politika a Mohácsról való gondolkodásunkat.
A mohácsi csata ábrázolása Lázár deák térképén, 1528. Tabula Hungariae, Ingolstadt, 1528. Jelzet: App. M. 136 – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Tabula Hungariae tartalomszolgáltatás
Néhány évvel ezelőtt lehetőségem volt áttekinteni a Mohácsot érintő forrásokat és részletesebben megismerni a terjedelmes szakirodalom köré szerveződő – néha meglepően intenzív – vitákat a helyszínről, a csata lefolyásáról és II. Lajos haláláról. Ez az ismertetésem egy kéthetes friss olvasás és töprengés eredménye.
Az egyik fontos tanulság volt számomra, hogy mindig hiányzott egy logikusan berendezett Mohács-terepasztal, ami megmutatta volna nekem, a kutatást távolról szemlélő olvasónak, hogyan is nézett ki ez a színpad 1526 augusztusában. Ezt a problémakört mutatja be nyitótanulmányában Pap Norbert, aki részletesen kitér a történeti földrajz: a klímaváltozás, a vízrendszer, a domborzat elemeire, különösképpen az ütközet eddig kissé háttérbe szorult szereplőjére: a Dunára. Különösen fontos a jogos kritika az egyébként nagyra becsült Gyalókay Jenő kutatásaival kapcsolatban, aki képzett katonatisztként kiválóan alkalmazta a harcászatban megkerülhetetlen topográfiai ismereteket, ám ezek nagyjából az akkori modern kor – a 19. század vége és a 20. század eleje – statikus természeti tájképén alapultak és nem számolt a késő középkortól és a kora újkortól elindult dinamikus változásokkal: kis jégkorszak, folyószabályozás, erdőírtás, hogy néhány példát kiemeljek.
Fodor Pál a hódítás, az ideológia és az emlékezet hármassága alapján elemzi bőséges hivatkozásokkal Szulejmán és Magyarország kapcsolatát. A történész a korszak iránt érdeklődőt azzal szembesíti, hogy ne is várjon olyan egykorú szöveget, amelyből kiviláglik a szultán személyes véleménye; így tettei és a vele kapcsolatos források mutatják meg számunkra, hogy valójában ő mit is gondolt a magyarokról. A probléma összetettségét jól mutatja, hogy az ismert ideológiai, bel- és külpolitikai okok mellett ott volt még a gazdasági helyzet is: joggal feltételezték ugyanis, hogy a Balkánnál fejlettebb közép-európai földek megszerzése előnyös lesz számukra. Az oszmanista tudós egyik megállapítása különösen fontos a 16–17. századi magyar történelem – így természetesen Mohács – jobb megértése szempontjából, miszerint Szulejmán utolsó győzelme – Szigetvár elfoglalása – az oszmán világhatalmi ambíciók bukásának jelképévé vált és végső soron az általa vázolt „szulejmáni örökséghez való makacs ragaszkodás hosszú távon teljes kudarccal: Magyarország elvesztésével végződött”. Ennek a tételmondatnak nemcsak a szakmán belül van jelentősége – mint azt ismertetésem végén majd kiemelem –, hanem azon túl is, mivel elsőrangúan rímel emlékezetkultúránk egyik jeles alkotására.
Ha megengedik, most felsorolom a kötet további szerzőit, mivel többen több cikket is jegyeznek, így szerencsésebb, ha ebben a formában említem meg őket: Gyenizsei Péter, Hancz Erika, Kitanics Máté, Konkoly Sándor, Lóczy Dénes, Morva Tamás, Szalai Gábor és Varga Gábor kutatásai olvashatók a tanulmánykötetben, a már idézett szerkesztő Pap Norberté, illetve a Mohács-kutatóprogram vezető Fodor Pálé mellett.
Tudósítás a mohácsi csatáról, röpirat, 1526. Jelzet: Röpl. 66. Fametszet – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás
Visszatérve a kötet ismertetésére, a magyar és a török sereg Mohácsra vonulását és a csata főbb helyszíneit tárgyalja a következő tanulmány. Ebben megtörténik végre a színpad berendezése, a Duna és a hozzá szorosan kapcsolódó Mohácsi-sziget és az úgynevezett „mély árok” szerepének a bemutatása, majd a lehetséges útvonalak ábrázolása: Mohácstól Mohácsig, vagyis a harcálláspontok felvétele, majd a menekülés és az üldözés irányainak megrajzolása. Az elemzésben a szerzők felhasználják az ismert forrásokat, s kiegészítik, mintegy ütköztetve ezt a történeti tér morfológiai vizsgálatával. Ez alapján a két katonai vezetés racionális döntéseket hozott a felvonulás, a táborverés és az ütközet helyszínének megválasztásában. A következő tanulmány egyfajta enumeráció, eposzi seregszemle: a magyar és az oszmán haderő bemutatása. A fejezet összegzése szerint az oszmán győzelmet nemcsak a meghatározó számbeli, nagyjából két és félszeres fölény segítette, hanem a két sereg minőségi különbsége is: értve itt az erősebb és hatékonyabb tüzérséget, a komolyabb hajóhadat és a janicsárok jobb felszereltségét.
Az első részt a csatatáj részletes bemutatása zárja, amiben a kutatók a korabeli források és a történeti terep rekonstrukciója segítségével igyekeznek tisztázni a magyarok számára végzetessé vált ütközet lefolyását, valamint Báli bég szerepét, illetve az egymásnak nekifeszülő csapatok dinamikáját. Fontos megállapítása a fejezetnek, hogy a Tomori-féle haditervnek akkor lehetett volna minimális esélye a sikerre, ha a magyar csapatok mozgása hibátlan és ha az oszmán hadvezetés súlyos baklövéseket követ el a harcászatban. Tudjuk jól, nem ez következett be. Az utolsó fejezetet pedig megrendítő volt olvasni – visszautalok itt az idézett Hollóidő zárlatára –, ugyanis a hadifoglyok kivégzéséről és a holtak eltemetéséről szól.
A fejezet erényeit növelik továbbá az olyan fontos és még a kevésbé járatos olvasók számára is befogadható elemzések, mint például az oszmán-török puskák 16. század eleji szerepéről szóló szöveg.
Tudósítás a mohácsi csatáról, röpirat, 1526. Jelzet: Röpl. 68. Fametszet – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás
A kötet második részében Mohács környékének, pontosabban a Mohácsi-síknak felszínalaktani és vízrajzi elemzését mutatják be a szerzők. Összegzésükben kiemelik, hogy a csata a sík ármentes teraszán zajlott, ami megfeleltethető a korabeli források, legfőképpen Brodarics beszámolójával. A 16. század eleji színpad berendezésének főszereplője – mint már említettük – a Duna. A folyó alacsony ártér és magasabban fekvő ártéri erdők között kanyargott. Az ármentes teraszt pedig – ahol a kutatók szerint a csata zajlott – még a természetes medrükben hol csordogáló, hol sebesen folyó patakok szelték át. A török sereg számára a legnagyobb akadályt – a Duna mellett – természetesen a Karasica- és a Bodza-patak jelentette. Ezek komoly szerepet játszottak a magyar hadvezetés számára, nevezetesen hol is jelöljék ki a tervezett összecsapás helyszínét.
A harmadik rész immár a csatamezőé. Az első nagyívű tanulmány a mindenki által keresett rejtélyes Földvár falu lokalizálásáról szól. A részletesen ismertetett vizsgálatok azt mutatják a kutatók szerint, hogy a már említett – és a témával foglalkozók által jól ismert – Borza-patak mentén, az egykori Borza-major közelében lehetett ez az elpusztult település, amit a felszabadító háború után megpróbáltak ugyan újra benépesíteni, de ez a 18. század elejére kudarcot vallott. Ehhez kapcsolódnak a kritikai észrevételek a hadirégészet topográfiai adatairól, melyeket a Mohácsi-síkságról gyűjtöttek össze. Ennek egyik legfontosabb állítása, hogy megalapozatlan Majs falu keleti előterét összefüggésbe hozni a mohácsi csata centrumával, ugyanis nagyon kevés – egyértelműen 16. századinak datált – lelet került elő.
A harmadik fejezet II. Lajos rejtélyes halálának minden részletre kiterjedő vizsgálatával zárul. Közel fél évezrede foglalkoztatja – és nem hagyja nyugodni – sem a széles közvéleményt, sem a tudományos közéletet, hogy mi is történt a Csele-patakban vagy a dunaszekcsői kastélyban 1526. augusztus 29-én éjjel.
Az itt jelenlévők tudják, hogy semmi. Pontosabban semmi olyasmi, ami rejtély lenne. Ugyanakkor a kérdésfelvetések és válaszkeresések műfaji szempontból széles spektrumot kínálnak az érdeklődőknek: publicisztikát, szaktanulmányt, szépirodalmat, blogbejegyzést, tévéfilmet, rádiójátékot, politikai kinyilatkozást, vagyis az emlékezetkultúra számtalan kifejeződését. Ezt szabdalja periódusokra az idő múlása és az újabb divatos témák keresése, vagyis hol felbukkan, s vihart vet a magyar király halála a tudomány határán innen és túl, pár hónapig, hol pedig elcsöndesül egy-két évtizedre. A tanulmány szerzői megerősítik a szakma egyik ritka egyetértő véleményét: II. Lajos halála egy szerencsétlen kimenetelű lovasbaleset volt.
A vesztett csata után a menekülők célja – a kutatók szerint – a Mohácsi-sziget elérése lehetett, s ezért a Csele-patak torkolatától délre egy feltehetően korábban itatóhelyként használt területnél, – amit már napokkal előtte megismerhettek – próbálkoztak meg az átkeléssel. A keskenyebb nyugati ágon sikerrel jártak, átúsztak a lovakkal, ám a part közelében egy iszapos területen a talán megsérült ló és lovasa – van erre ugyanis korabeli forrás – a vízbe zuhant és megfulladt. Itt álljunk meg egy pillanatra. Most sem tudom elképzelni – és erről a tanulmány szerzőivel is beszéltem-vitatkoztam már évekkel ezelőtt –, még egy jóval keskenyebb Duna-ág esetében sem, amelynek nem tudjuk, pedig igen fontos lenne a menekülési irány szempontjából, a szélességét –, hogy a sérült ló fáradt lovasa talpig vasban az átúszást választaná menekülésre és – ez talán még fontosabb, hiszen menekülés közben a kétségbeesett ember nem feltétlenül hozza a legjobb döntést – át is jutna a túlsó partra. Tehát az egyik legfontosabb kérdés II. Lajos menekülése irányának megrajzolásakor, hogy milyen széles lehetett a Duna 1526-ban, nagyjából Mohács és Dunaszekcső között. Újra átolvasva a vonatkozó forrásokat továbbra is csak feltételezéseink maradtak erről, így sötétben tapogatódzunk, és még mindig az északi irány, tehát az eszéki-budai út számomra a legvalószínűbb. Össze kellene vetni a magyar király halálával kapcsolatos összes forrásban szereplő kifejezést más szövegekkel, mit érthetett pontosan a kor embere átúsztatásnak, pataknak, mocsaras résznek, mély kiöntésnek, tónak, egy meredek part hasadékának vagy a folyó egyik ágacskájának.
Tudósítás a mohácsi csatáról, röpirat, 1526. Jelzet: App. H. 189. Fametszet – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás
A szerzők is kihangsúlyozzák, hogy a Mohácsi-Duna 1526-os nyomvonalának, idézem: „teljesen pontos meghatározása ma már lehetetlen, mivel a folyóvízi felszínalakítás azóta teljesen átformálta az ártér domborzatát”. A lovasbaleset leírását viszont teljes mértékben elfogadom, sokat tanultam a részletes elemzésből és a történeti-földrajzi környezet megrajzolásából: a vita itt abban áll, hogy mindez hol történhetett. Egy kis kitérő ismét: lótenyésztő barátom hívta fel a figyelmem, hogy a Gyálai-Holt-Tisza egyik medrében majdnem végzetes baleset történt pár éve: iszapba süllyedt három gyerek három lóval és komoly küzdelem árán sikerült őket kiszabadítani. A kisebb testű ló magától kievickélt, de a másik kettő egyre mélyebbre süllyedt, egyikük majdnem nyakig elmerült. Végül a katasztrófavédelemnek kellett közbelépni. Tanulságos, hogy a helyzet – az emberi felelőtlenség mellett – azért alakulhatott ki, mert környezetvédelmi-kármentesítő és tájrehabilitációs program keretében leeresztették a vizet, hogy megtisztítsák a területet, illetve helyreállítsák a természetes vízfolyást. A történet – véleményem szerint – jól mutatja Lajos halálának körülményét, milyen gyorsan kialakulhat egy hétköznapi esetből is tragédia. Rendkívül szemléletes és izgalmas eredménynek tartom emellett a Duna 17. század végi futásának térképészeti és geoinformatikai módszerekkel történt rekonstrukcióját négy régi, 17–19. századi térképek segítségével. Az egykorú keresztény és oszmán szövegekben szereplő kiöntés, fok, tó megoldására a szerzők a Csele-birtokhoz kapcsolódó kilenc halastavat tartják, melyek – véleményük szerint – a Mohácsi-szigeten feküdtek. A környéken élhettek azok a halászok, akik megtalálják, majd másodjára eltemetik Lajos királyt – először, mint az jól ismert, Czettritz Ulrik kamarás nyomja bele a sáros-iszapos vízbe a holttestet még augusztus 29-én éjjel. Ez a második elhantolás a nedves-agyagos földbe akkor történhetett, amikor a Duna pár nap múlva visszahúzódott és a török elindult Buda irányába. A nedves-agyagos földet csak azért emelem ki, mert ez adhat tudományos magyarázatot arra a látszólagos ellentmondásra, hogy miért maradhatott a nehezen azonosítható holttest mégis épségben? Erre a válasz a hullaviaszosodás ijesztő folyamata lenne. Rögtön felvetődik a kérdés: hol lehetett agyagos a talaj, ami biztosítja az oxigénhiányos környezetet?
Az utolsó, negyedik fejezet az emlékezet tereit vizsgálja. A mohácsi Törökdomb már a római korban is fontos eleme volt a csatatájnak. Eredetileg megfigyelőtoronyként funkcionált, mivel jól rálátást biztosított az eszéki-budai útra. Ezt a római utat használta Szulejmán is 1526-ban. A mohácsi csatatérről megemlékezik a 16–17. századi utazók egy része is, ám a Törökdomb első ismert említése egy Bécsben élő dalmát humanistához kötődik 1626-ból. Látványos melléklete a tanulmánynak a régi térképeken 1691 és 1827 között jelölt emlékhely egymás mellé helyezett képei.
Végezetül egy történeti esszé következik, amely a mohácsi csatatér és a politika kapcsolatát tárgyalja: mennyiben tekinthetjük civilizációs konfliktusnak vagy összekapcsolt történelemnek az Oszmán Birodalom és a keresztény Európa viszonyát? Három konfliktustípust vizsgál a szerző a történelmi jelentőség és a helyi emlékezet szempontjából. Az ütközetek első típusa európai fontosságú – mint például Nikápoly 1396, Lepantó 1571 vagy Nagyharsány 1687 –, ám történelmi hatása csak a nemzeti emlékezetre korlátozódik. A második csoport tagjai a legjelentősebb emlékezeti helyekké váltak – Rigómező 1389, Mohács 1526, Bécs 1683 –, ahol a nemzet sorsát eldöntő ütközet zajlott le és erős európai visszhangja lett, később pedig szervesen beépült az emlékezet-, illetve identitáskultúrába.
A harmadik csoport pedig a maga után fontos és meghatározó kulturális lenyomatot hagyó összecsapások vagy akár csetepaték, amelyek viszont nem lépnek túl a közösség keretein – Kőszeg 1532, Eger, 1552, és ezt én teszem hozzá, a zalai Orosztony 1571 – rövid kitérő: gyermekkorom egyik hőse Thury György, a vitéz és magyar módra termett harcművész igazi filmszereplő lehetne manapság egy népszerű sorozatban, viszont alig ismerik a szakmán, valamint Kanizsán és Várpalotán kívül, pedig kopjafával jelölt halálának helye meseszerű: Táltostemető. E körben elég csak utalnom arra a bibliográfiai jellegzetességre, miszerint a 16. századi európai hírekben – jellemzően a német nyelvű hírlapokban – két ízben tudott csak tartós figyelmet kiharcolni magának Magyarország: 1526-ban és 1566-ban. Majd a 15 éves háború utolsó szakasza idéz elő jelentősebb hírfolyamot a kontinensen.
Az utolsó fejezet az emlékezetkultúra és az emlékezetpolitika Mohácshoz való viszonyát tárgyalja kellő részletességgel. A kötetet a szövegek bibliográfiai előzményeinek listája és a szerzők affiliációja zárja.
Tudósítás a mohácsi csatáról, röpirat, 1526. Jelzet: App. H. 189. Fametszet – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás
Az ismertetésem végéhez közeledve szeretnék még egy szempontot kiemelni. A könyvtáros nézőpontját. Nekünk mindig öröm, ha egy könyv papíron is megjelenik. A Gutenberg-korszak utolsó szakaszában ezt kiemelten fontosnak ítélem. Ráadásul a Mohács-sorozatot, így ezt a kötetet is, az olvasók számára készítették, amit talán furcsa megemlítenem, de ez nem ennyire evidens manapság. Csinos a tipográfia, megfelelő a méret, keményfedeles, védőborítóval ellátva, szépek benne a képek, informatívak az ábrák és a táblázatok, tehát jó kézbe venni és elmerülni benne. Sok időt töltöttem a térképrészletek és az ábrák nézegetésével, miközben a kezemben tartottam a 2020-as forráskiadást. A szöveg valódi birtokba vétele – ha szabad ennyire személyesnek lennem – egy fotelban ülve történt meg.
A bibliográfiai részből kitűnik, hogy a bemutatott kötet szövege hosszú érlelési – és ezt ne hallgassuk el – erős vitákkal fűszerezett folyamaton ment keresztül: néhány most tárgyalt tanulmánynak három-négy nyomtatásban is megjelent angol-magyar nyelvű előzményét már volt szerencsénk olvasni. Ez jól példázza azt a tényt, hogy nincs lezárt történeti kutatás, mindig kerül elő valami új, legyen az írott forrás vagy régészeti lelet, mindig érdemes a problémákat új szemlélettel felvetni, a lehetséges válaszokat a szakmai diskurzusokon ütköztetni. Ez akkor is elengedhetetlenül fontos, ha a vitapartnerek ugyan nem kedvelik egymást, de mégis – vagy talán éppen ezért – erősen hatnak egymásra és többek között, az ő vitájukból kristályosodik ki a mai nemzedék új Mohács-képe. Tehát a tét komoly számunkra.
Nem tagadom, magam sem tudom hideg, távolságtartó, érzelemmentes módon szemlélni Mohácsot. Nagy örömmel olvasom az újonnan megjelent könyveket, tanulmányokat, interjúkat, szívesen hallgatom a kollégákat – jobbára, idő hiányában a különböző YouTube-csatornákon vagy podcast-beszélgetésekben.
Valami van Moháccsal fél évezred után is, mutatja ezt a felfokozott érdeklődés, a szakmai viták parázs hangulata, az összeesküvés-elméletek néha mulatságos, néha kevésbé humoros, de mindig tanulságos túlélése. Szakmán innen, a történeti emlékezeten túl.
Örüljünk tehát annak, hogy új szemléletű, gazdag tartalommal bíró könyv jelent meg Mohácsról. Ott lesz a helye minden történelmet szerető ember könyvespolcán, a Történettudományi Intézet által kiadott többi forráskiadás, monográfia és tanulmánykötet mellett. Ez a kötet is kinehézkedi majd a helyét a tudományos kutatásban, idézni fogják az eredményeit, vitatkozni fognak az állításaival; tehát a legjobb, ami történhet egy könyvvel: írni és beszélni fognak róla. Ugyanis a visszhangtalanság – ezt merem állítani – rosszabb bármiféle kritikánál.
Végezetül – ha már megidéztük ismertetésünk elején korunk egyik legfontosabb irodalmi kötetét, a Hollóidőt, jöjjön a 20. századi magyar próza talán legjelentősebb könyvének zárógondolata, ami tökéletesen illeszkedik, mint már említettem, Fodor Pál bevezető tanulmányának summájához:
„Szép, nyári éjszaka volt, úsztunk csöndesen lefelé a Dunán.
A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”
Ottlik Géza: Iskola a határon (részlet), Budapest, Magvető, 2007 – Digitális Irodalmi Akadémia
Hölgyeim és Uraim, kedves Kollégák, köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Farkas Gábor Farkas
(Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)
Joannes Christophorus Fuchs: Paraphrasis In omnes Psalmos Davidis, vario Carminum genere expressa (Smalchaldiae, 1574, Michael Schmuck) című művének első kötéstáblája Thurzó György monogramjával és hátsó kötéstáblája. Jelzet: Ant. 13.653 – Régi Nyomtatványok Tára
Thurzó György címere. In: A Magyar Nemzeti Levéltár címereslevelei adatbázis
Darvas Iván: Lábjegyzetek, Budapest, Európa, 2001, 11. Borító – 
Egy őrült naplója: Alkotók az előadásról, [Nyikolaj Gogol novelláját színpadra alkalmazta Sylvie Luneau és Roger Coggió]; [ford. és magyar színpadra alkalmazta Czimer József]; [a rendezői példányt készítette Horvai István]; [megjegyzésekkel kieg. és ill. Darvas Iván], 2. kiad. [Budapest], NPI, [1980]. Borító –
Garadnai Erika Az áttérés szőlőskertjében – Bátorkeszi Szegi János Szölö gerezdje című előadása a Kert és lelkiség a régi Magyarországon című XVIII. lelkiségtörténeti konferencián, 2025. április 25-én
Pázmány Péter: Bizonyos okok, mellyek erejetül viseltetven egy fö ember az uj vallasok töreböl kifeslet, es az romai ecclesianak kebelébe szállott, Posonban [Pozsony], [typ. Societatis Jesu], M.DC.XXXI. [1631] – 
Bátorkeszi Szegi János: Szölö gerezd, az melly le szakasztatott az Kristus lelki szölös kertében, Becsben Cosmerovius János Cristofnak bötüivel, MDCLXXV [1675]. Címlap. Jelzet: RMK I. 1173 – 
Nicolas Poussin: Ősz vagy az ígéret földjéről visszahozott szőlőfürt. Józsué és Káleb visszatérése egy hatalmas szőlőfürttel Kánaán földjéről. A kép forrása: 
Gy. Szabó Béla: (1905–1985) Apáczai Csere János. Linómetszet. In: Igaz Szó, 26. évf., 10. sz. (1978. október). Borítókép – 
Apáczai Csere János: Oratio de studio sapientiae... Ultrajecti, Ex Offivina Joannis a Waesberge, 1654. Második kiadás, a Magyar Encyclopaediával együtt jelent meg – 
Apáczai Csere János: Magyar Encyclopaedia... Ultrajecti, Ex Offivina Joannis a Waesberge, 1653. RMK I. 876 – 
Bánffy Miklós 1920 körül. Fotó: Szenes Koller utóda. A kép forrása: 
Az Erdélyi Szépmíves Céh logója. A kép forrása: 
Thomas Mann. Portré 1941-ből. 
Thomas Mann 1924-ben. Fotó: Ismeretlen. A kép forrása: 
Thomas Mann íróasztala A varázshegy kéziratával 1924-ből. Fotó: Ismeretlen. ETH-Bibliothek Zürich, Thomas-Mann-Archiv. Jelzet: TMA_4356. A kép forrása: 
Thomas Mann József Attilával 1937-ben, a Szép Szó által szervezett előadóesten. Fotó: Escher Károly. A kép forrása: 
Urthl der beeden Generalen Grafen von Arco und Marsigli, wie auch übrigen Officieren, wegen der an den Hertzog von Burgund geschwinden und ohne Noth per Accord übergebenen so importanten Vestung Alt-Breysach. Jelzet: App. H. 2371 – 
Marsigli szobra a budai várban. Másolat. Alkotó: Kisfaludi Strobl Zsigmond, 1936. Fotó: Tóth Anna Judit
Marsigli, Luigi Ferdinando: Danubius Pannonico-Mysicus, observationibus geographicis, astronomicis, hydrographicis, historicis, physicis perlustratus et in sex tomos digestus ab Aloysio Ferd. com. Marsili… Hagae Comitum apud P. Gosse, R. Chr. Alberts, P. de Hondt és Amstelodami apud Herm. Uytwerf & Franç. Changuion 1726. 
Mayer József portréfotója. In: „Minden halállal elvész valami, ami értékes és helyettesíthetetlen.” Dr. Mayer József emlékezete, szerk. Mayer Ákos és Imolay Lenkey István, Budapest – Mohács, 2015, 3.
Csiby Mihály linómetszete (1996). Jelzet: Csiby/255 – 
Torró Vilmos linómetszete (1994). Jelzet: Exl.M/162 – 
Bagarus Zoltán rézkarca (1997). A kép forrása: 
Várkonyi Károly grafikája (1999). Jelzet: Exl.M/533 – 
Fery Antal fametszete (1981). A kép forrása: magángyűjtemény
Ürmös Péter linómetszete (1993). In: Vasné dr. Tóth Kornélia: Ürmös Péter kisgrafikai világa, Budapest, KBK Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2016, 39. – 
Vincze László linómetszete (1994). A kép forrása: 
Neubarth, Johann: Nowý Kalendář na 1708. … Zsolna, 1707. Jelzet: RMK II. 2354a. Címlap – 
