Apponyi Sándor 1890. február 4-i levelében a Thököly Imre-életrajz második részének megküldését köszöni meg Szilágyi Sándornak. (Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre 1657–1705. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Méhner, 1888–1889.)
Ebbe a kötetbe már több metszet és fénykép is bekerült illusztrációként az Apponyi-gyűjteményből, amit így nyugtáz a gyűjtemény tulajdonosa:

Apponyi Sándor levele Szilágyi Sándorhoz, Lengyel, 1890. február 4. Jelzet: Fond IX. 43 – Kézirattár

Thököly Imre személye kiemelten reprezentált az Apponyi-gyűjteményben, közel negyven, zömmel 17–18. századi Thököly Imrére vonatkozó nyomtatvánnyal. Nem véletlenül. A korabeli Nyugat-Európa különleges érdeklődést mutatott a magyarországi protestáns fejedelem iránt és ez a nyomtatványok (röplapok, könyvek, metszetek) nagy számán is jól látható.

„Warhaffte Eygendliche Abbildung und Conterfey Des Fürtrefflich-Tapfferen Ungarischen Helden Teckeli” [A kiváló és bátor magyar hős, Thököly igaz valóságos bemutatása és arcképe]. Jelzet: App. M. 455 – Régi Nyomtatványok Tára

A következő Apponyi-metszet (App. M. 85) a Thököly-életrajz 72–73. lapján található és az 1683-as magyarországi hadszíntér térképét ábrázolja Thököly Imre arcképével és allegorikus utalással a török vereségére.

„A felső-magyarországi főrebellis Thököly Imre hiteles arcképe 28 éves korában. 1683.” Ismeretlen német mester rézmetszete és -karca. Jelzet: App. M. 85 – Régi Nyomtatványok Tára

A sas kardja alatt látható német felirat: „Thököly, neved nagy lehet, Én, sas, átdöföm szívedet.”
A nagy szultánt jelképező kutya szájából jövő német felirat: „Thököly bármily nagy a szád, A nagy szultán ugat terád.”
A kutya nyakörvére csatolt német felirat: „Szultán, ugass ide-oda, Mi Bécsnél elveszett, Nem kapod vissza soha.” (Hajnal Gábor fordítása)
A Thököly-monográfia címképeiként szereplő Thököly Imre (1657–1705) és Zrínyi Ilona (1649–1703) arcképeit ábrázoló reprodukciók szintén Apponyi Sándor jóvoltából kerültek a kötetbe.

Ismeretlen mester XVII. század vége: Thököly Imre és Zrínyi Ilona. Az eredeti olajfestmények Angliában magántulajdonban találhatók. In: Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre 1657–1705. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Méhner, 1888–1889, 289. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Braunecker Stina (Ernestina): Zrínyi Ilona gyászruhás képmása. Az eredeti longleati olajkép másolata, 1906. A kép forrása: MNM online katalógus

Apponyi észrevesz valamit a képen, amire egyelőre nem tud magyarázatot, de felveti Szilágyinak:

A longleathi Zrínyi Ilona portrén, amely bizonyosan fiktív, a kezet takaró kendő szimbolikus jelentéssel bírhat vagy a keleties viselet része lehet, de sem a korabeli, sem a mai szakirodalom nem tér ki ennek magyarázatára.
További illusztrációk a kötetből, amelyek Apponyi metszetei alapján készültek a monográfia 146. és 271. lapján találhatók:

Thököly Imre arcképe, [Amsterdam], F. de Wit, [cca. 1680]. Jelzet: App. M. 89 – Régi Nyomtatványok Tára
Gróf Koháry István (1649–1731) országbíró, hadvezér, politikus, költő egészalakos képmása, Aug. Vind. [Augsburg], p(er) Ioh. Andr. Pfeffel, [post 1742]. Jelzet: App. M. 78 – Régi Nyomtatványok Tára 

Apponyi 1890. április 15-i levelében köszöni meg Szilágyinak Bethlen Gábor-életrajzának díszpéldányát, amelynek címképe, Bethlen Gábor arcképe az Apponyi Sándor birtokában lévő 1620-ból való rézmetszetről készült. (App. M. 49;  App. M. 51)
Ebben a levélben Bethlen Gábor arcképeivel kapcsolatos észrevételeit osztja meg Apponyi Szilágyi Sándorral:

A balra forduló Bethlen-arckép, amelyet Apponyi Párizsban vásárolt, [S. l.], [s. n.], [post 1613]. Jelzet: App. M. 491 – Régi Nyomtatványok Tára

Az Apponyi-gyűjtemény leírásában nem szerepel a kép metszőjének neve, így Apponyi kijelentése alapján legalább is feltételezhetjük, hogy Hendrik Hondius (1573–1650) németalföldi kiadóról és rézmetszőről lehet szó.

A jobbra forduló, szinte megegyező Bethlen-portrék. Apponyi szerint mindkettő Sadeler munkája.
A „fedetlen fejű”. In: Ipolyi Arnold: Bedegi Nyáry Krisztina 1604–1641. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Méhner, 1887. 33. – Magyar Elektronikus Könyvtár
A „kalpagos”. (App. M. 49; App. M. 51).  A kép forrása: Régi Ritka 

Apponyi Sándor immár többszöri unszolására Szilágyi Sándor a vendégkönyv tanúsága szerint 1891. június 16–19-én látogatott el a lengyeli kastélyba.  

Szilágyi Sándor aláírása a lengyeli vendégkönyvben. Jelzet: Fol. Hung. 2458 – Kézirattár

Apponyi Sándor rendkívüli szerénysége igazi tudósi alázattal párosult, valójában abból fakadt. Ennek számos megnyilatkozását láttuk leveleiben, álljon itt még egy példa erre. A már említett Millenniumi kiállítás előtt Szilágyival egyeztetett a gyűjteményéből kiállítandó könyvekről és tárgyakról:

A Szilágyi Sándor utolsó életéveiben ritkuló levelek egyik utolsó darabja az 1896. június 14-i levél. E szerint Szilágyi szerette volna megíratni Apponyival a könyvgyűjtő dédapa, Apponyi Antal György (†1817) életrajzát a Magyar Történeti Életrajzok sorozat számára. Apponyi kitért a feladat elvállalása elől, azzal, hogy bár nagyon művelt, könyvgyűjtő ember volt rokona, de országos érdemei nem voltak, ezért szerinte a Történeti Életrajzokba nem illik a portréja. Azonban, ha a katalógusokkal elkészült, szeretné megírni az életét, ami kultúrtörténeti szempontból érdekes, bár történeti szempontból kevésbé, és ez családi könyv lenne elsősorban, nem a nagyközönségnek való. Végül sajnos – ahogy már említettük – Apponyinak ez a tervezett munkája nem készült el.

Felhasznált irodalom

• Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre 1657–1705. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Méhner, 1888–1889.
• Gindely Antal, Acsády Ignác: Bethlen Gábor és udvara 1580–1629. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Magyar Történeti Társulat, 1890.
• Magyarország és Európa az Apponyi-gyűjtemény tükrében. Emlékülés és kiállítás Apponyi Sándor születésének 150. évfordulója alkalmából, szerk.: W. Salgó Ágnes, Budapest, OSZK, 1995. 
• Köpeczi Béla: „Magyarország a kereszténység ellensége” A Thököly-felkelés az európai közvéleményben, Budapest, Akadémiai, 1976. Függelék: Cennerné Wilhelmb Gizella: Thököly Imre és szabadságharca az egykorú grafikában, 360.
• Cennerné Wilhelmb Gizella: A Zrínyi család ikonográfiája, Budapest, Balassi, 1997. 
• Etényi Nóra: Thököly Imre nemzetközi híre. In: Credo, 11. évf. 3–4 sz. (2005), 211–227.
• Serfőző Szabolcs: Egy képmás metamorfózisa. Zrínyi Ilona arcképének eredete és recepciótörténete. In: Folia Archaeologica, 36. évf. 2021.

Deák Eszter
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető; 1. rész; 2. rész; 3. rész (1., 2.)

Szilágyi Sándor (1827–1899) történész, az MTA rendes tagja, a Magyar Történelmi Társulat titkára, a Századok című történelmi folyóirat szerkesztője és az Egyetemi Könyvtár igazgatója volt 1878-tól haláláig. A Magyar Történelmi Társulat gondozásában megjelenő Magyar Történeti Életrajzok sorozat, valamint A magyar nemzet története című tízkötetes munka, közismert nevén a Millenniumi történet szerkesztője 1894 és 1898 között. Többezres nagyságrendű levelezése Fejérpataky László főigazgató (1916–1923) közvetítésével, majd Hóman Bálint főigazgatósága idején (1923–1932) került a Magyar Történelmi Társulattól a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának kézirattárába 1924-ben.

Szilágyi Sándor egész alakos portréja 1890 és 1895 között – Kézirattár

Az Országos Széchényi Könyvtár kézirattára az 1886 és 1896 közötti időszakból Apponyi Sándor huszonegy Szilágyi Sándorhoz írott levelét őrzi. Szilágyi Sándor válaszleveleinek meg- és hollétéről nincs tudomásunk.
Az 1886. október 20-i levelében Apponyi egy érdekes albumra hívja fel Szilágyi figyelmét, amelyet Bécsben látott a kiváló műgyűjtő gróf Zichy Edmundnál (1811–1894), és amely a maga nemében páratlan, minthogy az 1640 és 1670 közötti korszakból a híres püspökök, tábornokok és államférfiak képe szinte mind benne foglaltatik. A tulajdonos nevére sajnos nem emlékszik Apponyi. A Történeti Életrajzokra nézve ez felbecsülhetetlen kincs volna, ezért megkérdezte a grófot, említést tehet-e erről az albumról Szilágyinak. A beleegyező német nyelvű levelében, amelyet Apponyi csatol saját leveléhez, Zichy gróf kijelenti, a Magyar Történeti Életrajzokhoz mindent Szilágyi rendelkezésére bocsát, ami csak a birtokában van. S Apponyi még hozzáteszi, „talán nekem is lesz egy pár ritkább arcképem (metszetem), amelyeket a most következő kötetekben felhasználhat.” Egyben meghívja lengyeli kastélyába, hogy ott helyben maga válogassa ki ezeket gyűjteményéből.
Ezt követően Szilágyi Sándor a Magyar Történeti Életrajzok 1891 és 1898 között megjelent összes kötetének díszpéldányát megküldi Apponyi Sándornak, akiben a legszakavatottabb olvasóra talál, s aki leveleiben rendszeresen megosztja Szilágyival történeti és irodalomtörténeti megjegyzéseit és az illusztrációkra (metszetekre) vonatkozó észrevételeit.
Apponyi Sándor 1887. február 7-i levelében köszöni meg Szilágyi Sándornak a II. Rákóczy György 1621–1660 című életrajzot.
E levél esetében kronológiai rejtéllyel állunk szemben. A levél dátuma ugyanis: Pozsony, Edl u. 9. ’87. II. 7., a szóban forgó II. Rákóczi György-életrajz megjelenési éve pedig 1891.

Johannes Amos Comenius arcképe, G. Glouver angol festő és metsző munkája. In: Szilágyi Sándor: II. Rákóczy György 1621–1660, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, Történeti Életrajzok, 1891, 113. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Johannes Amos Comenius (1592–1670) cseh pedagógus, a Cseh Testvér egyház (Jednota bratrská) utolsó püspöke 1650-ben Lorántffy Zsuzsánna hívására érkezett Magyarországra, s tanított 1654-ig a sárospataki iskolában. Ekkor írta még Magyarországon a Gentis felicitast Habsburg-ellenes politikai röpiratot, s távozása előtt II. Rákóczi György fejedelem kezébe juttatta a neki címzett művet, amelyben igyekezett rávenni a fejedelmet az osztrák ház elleni támadó fellépésre. A mű nyomtatásban csak öt évvel később, 1659-ben jelent meg, ritkának számít.

Komenský, Jan Amos: Gentis felicitas speculo exhibita iis, qui num felices sint, et quomodo fieri possint, cognoscere velint. Ad serenissimum Transylvaniae Principem, Georgium Racoci, [Sine loco], [sine typographo], [1659]. Címlap. Jelzet: App. H. 852 – Régi Nyomtatványok Tára

Végül e műnek az egyik amszterdami példánya később mégis Apponyi Sándor tulajdonába került (App. H. 852), s erről a kiadásról a következőt írja katalógusának annotációjában: „nem Nagyváradon nyomtatták, mint azt Szabó Károly feltételezte (RMK II.2051), hanem Amszterdamban nyomtatta Peter van den Berge” állítja a betűtípus és a lapdíszítés összehasonlítása alapján Comeniusnak több, itt nyomtatott művével. Apponyi megállapítása helytállónak bizonyult, a későbbi könyvtörténeti kutatások megerősítették az amszterdami nyomtatás hitelességét. (RMK III.6383)
A levél folytatásából – amelyben egy érdekes felfedezéséről számol be Szilágyi Sándornak – bepillantást nyerhetünk abba, milyen filológiai mélységekbe hatolt le Apponyi Sándor katalógusa tételeinek leírása során.

A vitaindító Transylvanus származásáról valóban 1887-ben jelent meg a Századokban (Kropf Lajos: Maximilianus Transylvanus életéhez, 1887, 546–548.), Apponyi Sándor fejtegetése pedig a Magyar Könyvszemle 1894. évfolyamában (Apponyi Sándor: Maximilianus Transylvanus származása, 1894, 244–250.) Ez a szöveg csaknem megegyezik az Apponyi-katalógusban az App. H. 132 tétel ötoldalas annotációjával.
Maximilianus Transylvanus (1485–1538?) diplomata, humanista, V. Károly német-római császár (1500–1558) titkára, Magellán 1519–1522. évi Föld körüli útjának első krónikása volt, műve, a Relatio de Moluccis Insulis [Jelentés a Molukki (Fűszer) szigetekről] Kölnben jelent meg 1523-ban. Magyarul olvasható Dr. Salánki József fordításában: Az Újvilág hajósai – Kolumbus Vespucci Magellán.

Maximilianus Transylvanus: Relatio de Moluccis Insulis, Köln, 1523. Címlap. A kép forrása: Wikipedia

Transylvanusról korabeli életrajz nem maradt fenn, csak a 19. században kezdték kutatni életét. Származására nincs egyértelmű forrás, de Apponyi korának magyar irodalomtörténetében elfogadott tény volt erdélyi származása. Apponyi a következőket írja a Magyar Könyvszemlében megjelent értekezésében:

Az említett munka Complurium eruditorum uatum carmina… [Számos művelt ember dicsérete] (1518), (App. H. 132) tudós költők dicsőítő költeményeit tartalmazza a tiroli születésű Blasius Hölzlhez (1471–1526), aki I. Miksa császár nagy műveltségű tanácsosa és kiváló mecénás volt.

A Complurium eruditorum címlapja és Apponyi Sándor leírása a katalógusban: „A czímlapon gyönyörű fametszetű keret lombozatos díszítéssel, alakokkal és D. H. kezdőbetűkkel, melyek Hopfer Dániel hírneves augsburgi művészre utalnak.”

Apponyi nyomozása során Dr Fétishez, a brüsszeli királyi könyvtár igazgatójához fordult ebben az ügyben, aki először kiderítette, hogy Maximilian von Zevenbergennek semmi köze Maximilianus Transylvanushoz, a Relatio szerzőjéhez és Zevenberghen sohasem latinosította nevét. Továbbá megerősítette Apponyit abban, hogy a De Moluccis insulis szerzője egy epigrammájával szerepel a Delitiae poetarum belgicorum [Belga költők gyönyörűsége] (Francofurti, 1614) című kötetben, tehát valószínűsíthető belga származású.
„Azt hiszem, hogy a Maximilianusra vonatkozó további kutatásokat bátran átengedhetjük a belga tudósoknak” – fejezi be írását Apponyi Sándor, s némi öniróniával teszi hozzá: „A jó Maximilianus gondolhatja magában: Sat mecum lusistis; ludite nunc aliis!” [Velem eleget játszottatok, játsszatok most másokkal!] (Magyar Könyvszemle, 1894. 247.)
És hogyan vélekedik ma a tudomány Maximilianus Transylvanus származásáról?

Mindennek igazsága azonban egyáltalán nem kisebbíti Apponyi Sándor filológiai érdemeit Transylvanus származásának kiderítésével kapcsolatban.
1887. november 18-i levelében Apponyi a Magyar Történeti Életrajzok következő kötetét, Ipolyi Arnold Bedegi Nyáry Krisztina 1604–1641 című életrajzának  díszpéldányát köszöni meg Szilágyi Sándornak.

Apponyi Sándor levele Szilágyi Sándornak, Lengyel 1887. november 18. Jelzet: Fond IX. 43 – Kézirattár

Nyáry Krisztina, Apponyi Sándor feleségének, Esterházy Alexandrának ősanyja, eredeti olajfestmény a fraknói várban. In: Ipolyi Arnold: Bedegi Nyáry Krisztina 1604–1641. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Méhner, 1887. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Nyáry Krisztina első férje, Thurzó Imre halála után Esterházy Miklós nádor felesége lett, s kilencedik gyermekük, Ferenc, – az Esterházy család fraknói grófi ágának megalapítója – születésekor gyermekágyban hunyt el. Katolikus ájtatossági művek kiadásának támogatója volt.

Ahogyan Nyáry Krisztina esetében is a protestáns hit csak „színmutatás” volt, de szívében igazi pápista maradt, úgy említi meg ennek kapcsán a monográfia szerzője, Ipolyi Arnold Apponyi Sándor egyik felmenőjének, a zsoltárfordító Apponyi Balázs fiának, az ifjú Apponyi Jánosnak hasonló esetét, abból az időből, amikor az Apponyiak még protestánsok voltak.

Apponyi János alig ismert történetéhez Apponyi ezt a megjegyzést fűzi:

Apponyi Sándor még a következő észrevételt teszi 17. századi ősei kapcsán.

Idézve a mű teljes latin ajánlását a császárhoz ezt állapítja meg:

Apponyi Balázs (?–†1637) Bars vármegye főispánja, katolikus versszerző In Divini et Regii David triadem (Bécs, 1624) című zsoltárgyűjteményét, vagyis a Zsoltárok Könyve időmértékes, latin parafrázisát II. Ferdinánd császár számára állította össze.
Apponyi levelét így fejezi be:

Apponyi Sándor levele Szilágyi Sándornak, Lengyel 1887. november 18. Jelzet: Fond IX. 43 – Kézirattár

Folytatjuk... (1. rész)

Felhasznált irodalom:

• Rédey Tivadar :Szilágyi Sándor levelezése. In: Magyar Könyvszemle, Új folyam, 31. kötet, 1–4. sz. (1924), 75–85.
• Szilágyi Sándor: Rákóczy György 1621–1660, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, Történeti Életrajzok, 1891.
• Ipolyi Arnold: Bedegi Nyáry Krisztina 1604–1641. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Méhner, 1887.
• Rákóczi István: Maximilianus Transylvanus: a színe és a visszája. In: Világtörténet, 43. évf. 2. sz. (2021), 241 252. 

Deák Eszter
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető; 1. rész; 2. rész; 3. rész (1., 3.)

Apponyi Sándor fennmaradt levelei Kézirattárunkban, elsősorban a Schönherr Gyulához szóló három levél, a Szilágyi Sándorhoz szóló 21 levél, továbbá a Hóman Bálinthoz írott három, valamint Klebelsberg Kunóhoz írott egy levele érdekes tudománytörténeti adalékokkal szolgálnak általában és az Apponyi-gyűjtemény vonatkozásában is, egyszersmind hiteles közelképet adnak Apponyi Sándorról az emberről és a tudósról.

Gróf Apponyi Sándor a lengyeli kastély könyvtárában, gróf Esterházy Alexandra akvarellje – Régi Nyomtatványok Tára

A tragikusan fiatalon elhunyt, nagybányai születésű Schönherr Gyula (1864–1908) történész, 1894-től a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárnoka, majd múzeumi őre, neve szélesebb körben alig ismert, pedig kora kiváló szakembere volt. Fő kutatási területe a 14-15. századi politikatörténet, s egyik szerzője A magyar nemzet története, közismert nevén a Milleniumi magyar történet tízkötetes kiadványsorozatának, amely Szilágyi Sándor szerkesztésében 1894 és 1898 között jelent meg. Mindemellett kiváló corvina-kutató is volt. 1899-ben Firenzében kísérletet tett egy lappangó corvina, a Calderinus-kódex megszerzésére, ami sajnos nem járt sikerrel. Corvinát megszerezni ugyan nem tudott a nemzeti könyvtár számára, de 1903-ban ő fedezte fel a római Casanate-könyvtár Corvin-kódexét, amely Mátyás király könyvtárába tartozott, s amelynek tételeihez késő középkori használója beírta a magyar növényneveket, s ezért magyar nyelvemlék is egyben.

Schönherr Gyula portréja. In: Schönherr Gyula emlékezete, kiad. özv. Schönherr Antalné, Budapest, Franklin, 1910. – Törzsgyűjtemény

Apponyi Sándor írja 1893. szeptember 4-i Schönherr Gyulának, hogy érdeklődve olvassa tudományos cikkeit és nagyon várja készülő Corvin János-életrajzát.
Ebben a levélben Schönherr kérésére a Janus Pannonius-kódexről ad felvilágosítást, melynek kapcsán először is tisztázni kívánja az ajándékozó személyét:

Úgy látta, a Nemzeti Múzeum vezetősége nem volt pontosan tisztában az adományozó személyével és attól tartott, hogy „nehogy valami confuzió befészkelje magát közém és a nemes adományozó közé.” A kódex eredetéről, pedig a következőt írja:

A levélben arról a 15. századi észak-itáliai Janus-kódexről van szó, amely a Cod. Lat. 357. jelzeten található az Országos Széchényi Könyvtárban, s amely az egyik legfontosabb kódexnek számít a Janus-szöveghagyomány tekintetében.

Az könyvtárunkban őrzött Janus-kódexről tudott volt, hogy gróf Apponyi Lajos ajándékaként került a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárába 1892-ben, azonban az előtörténete, amit Apponyi Sándor a levelében említ, eddig nem volt ismeretes.

A Janus-kódex díszes címlapja: korabeli észak-itáliai, feltehetően ferrarai munka. Jelzet: Cod. Lat. 357. – Kézirattár

Ez a téma Szilágyi Sándorral folytatott levelezésében is felmerül: Szilágyi Sándor mint a Magyar Történeti Életrajzok szerkesztője szerette volna felkérni Apponyi Sándort, hogy Apponyi Antal (Apponyi Antal György 1751–1817) életrajzát írja meg a sorozat számára, de ez sajnos csak terv maradt, hiszen katalógusán haláláig dolgozott, s erre már nem maradt ideje az idős Apponyi Sándornak.

Apponyi Sándor dédapja, Apponyi Antal György, a családi könyvtár megalapítója. Mertz János portréja, 1780. Szekszárd, Wosinsky Mór Megyei Múzeum

Apponyi alapos történeti és filológiai munkamódszerére a katalógus összeállításakor álljon itt egy részlet Schönherr Gyulához írott 1893. november 3-i leveléből, amelyből azt is megtudhatjuk, milyen közvetlen udvariassággal fordult a tudós gróf a Nemzeti Múzeum akkori segédőréhez egy információkérés kapcsán:

Apponyi Sándor levele Schönherr Gyulához, Lengyel, 1893. november 3. Jelzet: Levelestár – Kézirattár

Kapisztrán Szent János (1386–1456) itáliai ferences szerzetes, teológus, 1456-ban a magyar keresztény seregek toborzója a nándorfehérvári csatában, akiről több korabeli életrajz maradt fenn, amelyeket Apponyi a levelében megemlít.

Címlapmetszet Kapisztrán egészalakos képével kezében a keresztes zászlóval és különböző jelenetekkel a szent életéből, a háttérben Belgrád (Nándorfehérvár) ostroma. Memoranda Periphrasis das ist: denckwürdige Beschreibung von dem Leben und Wunderwercken des Heiligen Vatters Joannis Capistrani…, Grác, 1691. Jelzet: App. H. 1427 – Régi Nyomtatványok Tára

Varisius életrajzát feltehetően sikerült megkapnia Schönherr Gyula segítségével a Múzeumból, s ennek alapján azonosítani tudta a birtokába került Kapisztrán-életrajzot, Theophilo Vita del beato Giovanni da Capistrano (Como, 1479) című művét (App. H. 1541). A tétel annotációjában Apponyi ezt írja:

Varisius olasz ferences szerzetes, Kapisztrán társa és kísérője volt, Közép-Európában és Csehországban is tevékenykedett, s valóban olykor a Theophilus álnevet használta.

Az Apponyi által azonosított Kapisztrán-életrajz címlapmetszete. Vita et Gesta beati Joannis Capistrano, [Wien], [Johann Singriener], 1523. Jelzet: App. H. 179 – Régi Nyomtatványok Tára 

Apponyi Sándor közel ezerdarabos történelmi metszetgyűjteménye kísérője és kiegészítője a Hungarica-könyvgyűjteménynek, a lapok sok esetben ugyanazon mesterek kezétől származnak, mint a könyvek illusztrációi. E kollekció legértékesebb része a 16. század első felétől a 18. század elejéig tartó időszak magyar vonatkozású városképei, térképei és arcképei, amelyek között sok unikum akad. Apponyi metszetgyűjteménye 1882-ben az Országos Iparművészeti Múzeum által rendezett könyvkiállításon került először bemutatásra a nagyközönség előtt 51 darabbal. Az 1896-os Millenniumi Országos Kiállításon, a történelmi főcsoport épületeiben, a Román- és a Renaissance-épületben Apponyinak számos metszetét, térképét, könyvét, emléktárgyát, valamint olajképeit is kiállították a lengyeli kastély gyűjteményéből.
Többek között Zrínyi Miklós arcképét 1566-ból (App. M. 26) és egy 1519-ből való Kapisztrán életrajzot (App. H. 138), amelynek címlapján érdekes fametszet látható Kapisztrán egyik prédikációját megjelenítve: az előtérben férfiak és nők kösöntyűiket, társasjátékaikat és kártyáikat a tűzre vetik.

Zrínyi Miklós, a szigetvári hős portréja. Jelzet: App. M. 26 – Régi Nyomtatványok Tára 
Vita Iohannis Capistrani. Sermones, Augustae Vindelicorum [Augsburg], Ioannis Miller, 1519. Jelzet: App. H. 138 – Régi Nyomtatványok Tára

Apponyi és Schönherr 1896. november első napjaiban találkoztak személyesen a városligeti Ezredéves Országos Kiállítás helyszínén, Schovanecz János Hungária Kávéházában, amelyet az Ezredéves kiállításra építettek fel. Nyilván szó volt köztük arról, hogy Apponyi rendelkezésre bocsájtja metszeteit illusztrációként az ekkor készülő A magyar nemzet története vagyis a Millenniumi magyar történet számára, amelynek Schönherr Gyula is egyik szerzője volt. Közben azonban hazautazott a fővárosból és levelét már Lengyelről írja Schönherrnek.

Apponyi Sándor levele Schönherr Gyulához, 1896. november 4. Jelzet: Levelestár – Kézirattár

Nincs adatunk arról, hogy Schönherr Gyula ellátogatott-e a lengyeli Apponyi-kastélyba – kézjegye nem található meg a vendégkönyvben –, azonban Apponyi Sándor Szilágyi Sándorral folytatott levelezése kellőképpen dokumentálja, hogy mind a Magyar Történeti Életrajzok, mind a tízkötetes Millenniumi magyar történet köteteibe Apponyi metszetei közül számos darab bekerült reprodukcióként. Erről blogbejegyzésünk második és harmadik részében írunk részletesen.

Folytatjuk...

Felhasznált irodalom:

• Magyarország történeti emlékei az 1896. évi ezredéves országos kiállításon, szerk.: Czobor Béla, Szalay Imre, Budapest, Bécs, Gerlach, 1902–1903.
• Csillag a holló árnyékában. Vitéz János és a humanizmus kezdetei Magyarországon. Az Országos Széchényi Könyvtár kiállítása, 2008. március 14 – június 15., Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2008. Kat. 41 (208–209.) 
• Magyarország és Európa az Apponyi-gyűjtemény tükrében. Emlékülés és kiállítás Apponyi Sándor születésének 150. évfordulója alkalmából, szerk.: W. Salgó Ágnes, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1995.
• Mikó Árpád: Schönherr Gyula és a firenzei Calderinus-kódex. In: „Mestereknek gyengyének”. Ünnepi kötet Madas Edit hetvenedik születésnapjára, szerk.: Hende Fanni, Kisdi Klára, Korondi Ágnes, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár – Szent István Társulat, 2020, 183–193.

Deák Eszter
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető; 1. rész; 2. rész; 3. rész (2., 3.)

Most induló sorozatunkkal azt a hagyományt kívánjuk feleleveníteni, aminek keretében a Régi Nyomtatványok Tárában dolgozó elődeink rendszeresen beszámoltak egy-egy kiemelkedően értékes és érdekes új szerzeményről. Az Új régi könyveink tehát az elmúlt pár év régikönyves gyarapodásának javát mutatja be, bepillantást engedve tárunk munkájába, az évszázados könyvritkaságok színes és izgalmas világába.
Sorozatunk első részének befejezése következik.

Lapozzunk bele!

Ahhoz, hogy igazán megérezzük a mű hangulatát, nézzünk meg egy metszetet és egy-egy szövegrészletet részletesebben.

Hans Schäufelein Theuerdank ágyúlövés közben című fametszete

Hans Schäufelein fametszete Theuerdank ötvenedik kalandját meséli el. Ez a fejezet versben írja le, hogy Unfalo meghívja Theuerdankot a fegyvertárába, hogy a lovag kipróbálhassa az ágyúit, amelyeket Unfalo előzőleg túlterhelt, hogy tüzeléskor darabokra robbanjanak. Theuerdankkal végül csodálatos módon nem történik semmi végzetes, és amikor megkérdezi Unfalót, hogy miért tette ezt, az meggyőzi a lovagot ártatlanságáról. 

Theuerdank lovag 50. kalandjának illusztrációja. In: Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

A táj a kép felső felét foglalja el, a fő cselekmény a fametszet alsó felében játszódik. Theuerdank lovagi páncélban látható, és épp az ágyút készül elsütni. A lékből láng csap ki, figyelmeztetve a nézőt a lovagot fenyegető veszélyre. A fametszet jobb szélén álló Unfalo köpenyt visel, fején sapka fölött cilinder van, a vele szemben álló Ehrenhold pedig úgy áll a meghibásodott ágyú előtt, mintha küldetése részeként megpróbálná megakadályozni, hogy Unfalo kárt tegyen Theuerdankban. Unfalo és Ehrenhold kompozíciós párhuzamba állítása hangsúlyozza az utóbbi szerepét, mint a gonosz ellenpontját. A kerék kompozíciós ismétlődése (Ehrenhold ruháján a szerencsekerék és az ágyúkerekek) egy további értelmezési megközelítést is kínál: a hős újra és újra veszélynek van kitéve, mintha egy kerék fogságában lenne.
Theuerdank ötvenedik kalandjának mintájául egy igaz történet szolgálhatott I. Miksa életéből, ugyanis a császárnak gyermekkorában volt egy játékágyúja, amelyet titokban szerzett puskaporral töltött meg és el is sütött. Szerencséjének köszönhetően nem lett baja, de emlékezetes leckét kapott elővigyázatosságból. Mint a középkor és a kora újkor határán álló uralkodó, Miksa császár egyébként később egyszerre vett részt lovagi tornákon és képviselte a lovagi eszményeket, ugyanakkor a haditechnika terén is naprakész volt – innen ered, hogy az utolsó lovag mellett az első tüzérként is gyakran hivatkoznak rá. 

A szerelem ábrázolása az eposzban 

A Theuerdank nem csupán lovagi kalandok és tornák krónikája, hanem a hős szerelmi történetét is elbeszéli. Az érzelmek kibontakozásának első állomása, hogy a hőst örömmel fogadják a királynő udvarában:

Mielőtt azonban Theuredank elnyerhetné Ernreich királynő kezét, több lovaggal is meg kell küzdenie, ahogy az illem kívánja. Ezeket a viadalokat a hölgy is megtekinti, s – ahogy az alábbi részből kiderül – kezd aggódni hősünkért, azaz érzelmileg kötődni kezd Teuerdankhoz.

Megfigyelhető, hogy a hölgy szinte féltékeny és aggódó kedvesként kéri, hogy a hős lovag hagyja abba az életveszélyes tornákat. A férfi válasza tiszteletteljes, de kitart a lovagi becsület mellett. A jelenet az udvarlás, a szerelem és a hősiesség finom egyensúlyát ragadja meg.

Ez a jelenet nemcsak romantikus fordulatot hoz a történetben, hanem a királynő és Teuerdank kapcsolatának kiteljesedését is előrevetíti — a tánc itt a közeledés, a királyi kegy és az érzelmek szimbolikus megnyilvánulása.

Ernreich úrnő megkoszorúzza a lovagi torna győztesét, Theuerdankot. In: Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

Ezzel a koszorúzással a Theuerdank-eposz szinte a csúcspontra ér: a királynő nemcsak nyíltan elismeri a hős erényeit, hanem egy antik, szimbolikus gesztussal — a babérkoszorúval — meg is koronázza őt, ami a legmagasabb elismerést fejezi ki a lovagi kultúrában. A rivális lovagok csöndes visszavonulása kontrasztot képez Teuerdank dicsőségével, és megerősíti a hős méltóságát és kiválóságát. Az igazi csúcspont, az egyik legjelentősebb és legemelkedettebb jelenet azonban még csak most következik: a hős Theurdank és a királynő végre megtartják a kézfogót, de csak egy újabb nagy vállalás feltételével.

A kézfogó. In: Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára 

Irodalom:

• Gäbisch, Daniela: Theuerdank beim Zünden einer Kanone. (Praxisbezogene Studienprojekte. Wilde Männer und Weibermacht. Der Herrscher). In: Friedrich-Alexander-Universität Philosophische Fakultät und Fachbereich Theologie Department Medienwissenschaften und Kunstgeschichte
• Bürger, Otto: Beiträge zur Kenntnis des Theuerdank, Straßburg (Quellen und Forschung zur Sprach- und Culturgeschichte der Germanischen Völker 92), 1902.
• Hollegger, Manfred: Maximilian I. (1459–1519): Herrscher und Mensch einer Zeitwende, Stuttgart, 2005.
• Krieg, Heinz: Kaiser Maximilian I. und das Rittertum. In: Oliver Auge, Ralf-Gunnar Werflich und Gabriel Zeilinger (Hrsgg.): Fürsten an der Zeitwende zwischen Gruppenbild und Individualität. Formen fürstlicher Selbstdarstellung und ihre Rezeption (1450–1550). Wissenschaftliche Tagung. Landeskulturzentrum Schloss Salzau. 27.–29. März 2008, Jan Thorbecke Verlag, 2009, 221–238.
• Schmale, Wolfgang: Geschichte der Männlichkeit in Europa. 1450–2000, Wien, Böhlau Verlag, 2003.
• Unger, Helga (Hrsg.): Maximilian I. Theuerdank. Die Geferlicheiten und eins Teils der Geschichten des loblichen streitbaren und hochberümbten Helds und Ritters Teuerdanks, München, Winkler-Verlag, 1968.
• Füssel, Stephan: Kaiser Maximilian und die Medien seiner Zeit. Der Theuerdank von 1517. Eine kulturhistorische Einführung, Köln, Taschen, 2003.
• Strohschneider, Peter: Ritterromantische Versepik im ausgehenden Mittelalter: Studien zu einer funktionsgeschichtlichen Textinterpretation der „Mörin” Hermanns von Sachsenheim sowie zu Ulrich Fuetrers „Persibein” und Maximilians I. „Teuerdank”, Frankfurt am Main, Lang, 1986.
• Ziegeler, Joachim: Der betrachtende Leser. Zum Verhältnis von Text und Illustration in Kaiser Maximilians I. „Theuerdank”. In: Literatur und bildende Kunst im Tiroler Mittelalter v. Egon Kühebacher, Innsbruck (Innsbrucker Beiträge zur Kulturwissenschaft. Germanistische Reihe. Bd. 15), 1982, 67–121.
• Farkas Gábor Farkas: A Keszthelyi és a Festetics-kódex 1947-es megvásárlásának története. In: Forráskiadás, forráskutatás, tudománytörténet III., szerk. Haader Lea et al., Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság – ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet, 2019, 135−151. 
• Verzeichnis der im deutschen Sprachbereich erschienenen Drucke des 16. Jahrhunderts (VD16). In: Bayerische Staatsbibliothek

Varga Bernadett
(Régi Nyomtatványok Tára)

Új régi könyveink sorozatunk további részei: Első rész. 1., 2.

Most induló sorozatunkkal azt a hagyományt kívánjuk feleleveníteni, aminek keretében a Régi Nyomtatványok Tárában dolgozó elődeink rendszeresen beszámoltak egy-egy kiemelkedően értékes és érdekes új szerzeményről. Az Új régi könyveink tehát az elmúlt pár év régikönyves gyarapodásának javát mutatja be, bepillantást engedve tárunk munkájába, az évszázados könyvritkaságok színes és izgalmas világába.
Folytatjuk sorozatunk első részét.

Hogy a szereplők azonosítását ne bízzák a véletlenre, a könyv minden példányához mellékeltek egy függeléket, amely megmutatta, hogy kik a regény szereplőinek valós megfelelői. A Theuerdank név után a K.M.E.Z.O.V.B. (Kaiser Maximilian Erzherzog zu Österreich und Burgund), Ernreich után pedig a H.M.V.B. (Herzogin Maria von Burgund) rövidítés szerepel.

Lovagi torna. In: Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

I. Miksa császár tehát ezzel az utolsó nagy középkori hőseposszal saját, történelmileg is hiteles utazását örökítette meg, amelyet 1477-ben tett meg Mária hercegnőhöz, aki apja, Merész Károly halála után örökölte Burgundia hercegségét. A házasságot még Károly életében elhatározták, az esküvőre egy nappal Miksa Gentbe való megérkezése után került sor. Bár a frigy politikai megfontolásokból született, szerelemi házasságnak is tartották. (Tragikus módon Mária, a szépségéről híres hercegnő, már 1482-ben meghalt, miután leesett a lováról.)

A szerelmesek találkozása. In: Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

Ahogy az eddigiekből is látszik, akkoriban az igazság fogalma más volt, mint ma. Az emberek életük egyes eseményeit természetfeletti erőkkel magyarázták, az életrajzokat pedig általában utólag írták, így idealizált és erényes módon ábrázolták magukat, jelen esetben tökéletesen megfelelve 16. századi férfiasság ideáljának.

Theuerdank lovag elbúcsúzik atyjától. In: Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

Eszerint a férfi becsülete a legfontosabb, hiszen a társas kapcsolatok többnyire férfiak között alakultak ki, mivel a nők mozgástere korlátozott volt. A veszélyhelyzeteket a férfinak kellett saját erejéből leküzdenie, miközben mindig bátornak, megfontoltnak, elszántnak és erényesnek kellett mutatkoznia. Mindehhez társult a hit Istenben, valamint a szerencsébe (Fortuna) vetett bizalom. Ezek a vonások a bátor lovagot is jellemzik kalandjai során.

Utóélet

A ma már alig ismert Theuerdank könyvművészeti egységműként (Gesamtkunstwerk) vonult be a német művelődéstörténetbe, egyben fontos forrás a késő középkor lovagi szokásainak és illemszabályainak, valamint a tornáknak és ünnepségeknek az ismeretéhez. Bár Theuerdank kalandjai mesterkéltnek, a szereplők durván vázlatosnak, a leírások nehézkesnek, sőt, a rímes versekbe szorított nyelvezet gyakran ügyetlennek tűnik, a 16–17. században több kiadásban és feldolgozásban is megjelent. Később Goethe Götz von Berlichingen című művében is megemlítik, de a 18. század további részében csökkent az érdeklődés iránta. A romantika korában fedezték fel újra, 1832-ben színpadi változat készült belőle, szövegét többször kiadták, 1897-ben Ludwig Thuille operává dolgozta át.

Theuerdank lovag puskával lő. In: Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

Az 1517-es első kiadásról ma elmondható, hogy a gyűjtők által rendkívül keresett, ha nagy ritkán felbukkan a piacon egy pergamenre nyomott, színezett példánya, minimum hat számjegyű dollárösszegről beszélhetünk, ami az árát illeti. Az Országos Széchényi Könyvtárnak valamikor két példány is a birtokában volt az első kiadásból, mégpedig Jankovich Miklós és Széchényi Ferenc gyűjteményéből. Az előbbit List és Francke lipcsei antikváriusok kapták meg a Nagy István-féle kéziratgyűjtemény közelebbről nem ismert darabjaiért 1875-ben, a másodikat pedig 1947-ben adta el a könyvtár Svájcban egy értékes hattagú ősnyomtatvány-kolligátummal együtt, hogy megvásárolhassa a Festetics-kódexet.

Theuerdank lovag elbánik két oroszlánnal, 1517. A kép forrása: Bayerische Staatsbibliothek. Die Bildähnlichkeitssuche

Példányunk ugyan egy kevésbé ritka kiadásból származik, de ez is a kiemelkedő könyvkincsek közé tartozik. Magyarországon csupán egy közgyűjteményi példányáról tudunk ezen kívül. A példány értékét növeli továbbá a kolligátum második darabja (VD16 T 2391), amely magyar vonatkozással is bír. A Thournier Kampff unnd Ritterspiel című műben (Frankfurt am Main, 1550, Egenolff) bemutatott lovagi torna szervezője Habsburg Mária, II. Lajos magyar király özvegye. A spanyol trónörökös tiszteletére 1549-ben, Binche városában rendezett eseményen egy, az Arthur-mondakör alapján kitalált történetet is előadtak a résztvevők. Az illusztrációk nagy részét a kolligátum első darabját képező Theuerdankból (VD16 M 1653) vették át.

Folytatjuk...

Varga Bernadett
(Régi Nyomtatványok Tára)

Új régi könyveink sorozatunk további részei: Első rész. 1.

Most induló sorozatunkkal azt a hagyományt kívánjuk feleleveníteni, aminek keretében a Régi Nyomtatványok Tárában dolgozó elődeink rendszeresen beszámoltak egy-egy kiemelkedően értékes és érdekes új szerzeményről. Az Új régi könyveink tehát az elmúlt pár év régikönyves gyarapodásának javát mutatja be, bepillantást engedve tárunk munkájába, az évszázados könyvritkaságok színes és izgalmas világába.

Nemrégiben vásároltuk meg azt a kolligátumot, amelynek az első tagja a Theuerdank lovag hősi kalandjai, azaz egy gazdagon illusztrált, fiktív utazást elbeszélő allegorikus verses lovagregény. A hősköltemény, amely a német reneszánsz irodalom egyik legfontosabb alkotása, 1553-ban került ki Christian Egenolff nyomdájából Frankfurt am Mainban. Jól mutatja a mű korabeli sikerét, hogy ez már a negyedik kiadása, először ugyanis 1517-ben jelent meg Nürnbergben I. Miksa császár (1459–1519) megrendelésére.

Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

I. Miksa, az egyik legnépszerűbb Habsburg császár, aki rendkívül becsvágyó uralkodó volt – Luther Mártonhoz hasonlóan – tudatosan használta az új médiumokat, például a könyvnyomtatást, hogy jelen legyen a köztudatban. „Aki életében nem gondoskodik emlékezetéről, annak halála után sem lesz emlékezete, és az ilyen embert a harangszóval együtt elfelejtik – ezért a pénz, amit emlékezetemre költök, nem vész kárba.” – áll a Weisskunig (weiser König – Bölcs király) című írásában. Ez a kijelentés programértékű: a példamutató életvitel és a hőstettek önmagukban nem elegendők ahhoz, hogy valaki az utókor emlékezetében a kívánt módon maradjon fenn. A humanista gondolkodásban népszerű antik memoria eszméje nyomán a császár tehát maga próbálta irányítani, miként emlékezzenek rá. Ennek érdekében nemcsak festményeken, érméken és síremlékeken örökíttette meg magát, hanem irodalmi emlékműveket is készíttetett. Az általa megrendelt röplapokon például Hercules Germanicusként ábrázoltatta magát, illetve számos olyan művészi értékű kiadvány létrehozására adott megbízást, amely saját személyét és politikáját magasztalta. Mint a művészetet igazán értő uralkodó a korabeli jelentékeny német művészek egész sorát foglalkoztatta, így könyvillusztrátorokat és betűtervezőket (köztük Albrecht Dürert is), s legnagyobb nyomdai vállalkozásait a kor kiemelkedő német nyomdászára, idősebb Johann Schönspergerre (kb. 1455–1521) bízta.

Albrecht Dürer portréja I. Miksáról. A kép forrása: Wikipedia

Az első és a negyedik kiadás

Az uralkodó emlékét megörökítő művek (Gebetbuch [Imádságoskönyv], Weisskunig [Bölcs király], és a Pforte der Ehren [Dicsőség kapuja]) közé sorolhatjuk a Theuerdankot is, amelyhez – ahogy kéziratos forrásokból tudjuk – részben maga I. Miksa szolgáltatta a saját életében megesett kalandokat és a fametszetek ötleteit. A szövegeket a császár kamarása, Siegmund von Dietrichstein; titkára, Marx Treitzsaurwein és udvari történetírója, Johann Stabius alkották meg, a szerkesztést pedig Melchior Pfinzing kanonok, a nürnbergi Szent Sebald-templom prépostja végezte.

Hans Schwartz metszete Melchior Pfinzigről. A kép forrása: Wikidata

A mű illusztrálásának és nyomtatásának megszervezésére Konrad Peutinger augsburgi humanista tudós kapott megbízást, a fametszetek technikai megvalósításért pedig az akkoriban Augsburgban dolgozó antwerpeni metsző, Jost de Negker volt felelős. Utóbbi a kor legnevesebb művészei: Leonhard Beck, Hans Burgkmair, Erhard Schön, Wolf Traut és Hans Schäufelein rajzai alapján dolgozott. A 118 fametszettel díszített könyvet végül 1517-ben, két évvel Miksa halála előtt nyomtatták ki. Ekkor mindössze 40, később gazdagon színezett pergamen- és 300 papírpéldány készült (az előbbieket fejedelmeknek és királyoknak szánták ajándékként, utóbbiakat is elsősorban magasabb méltóságoknak), de a mű rövid időn belül tágabb kereskedelmi forgalomba szánva is megjelent 1519-ben és 1537-ben.

Theuerdank lovag vadászat közben majdnem beleesik a kardjába. Színezett fametszet, 1517. A kép forrása: Bayerische Staatsbibliothek. Die Bildähnlichkeitssuche

Schönsperger kiadványai nemcsak könyvdíszeik és illusztrációik révén váltak művészi alkotásokká, a nyomdász tevékenysége fordulópontot jelent a német betűtörténetben is. Munkatársa, Vinzenz Rockner tervezte a betűtípust, amely Miksa kancelláriájában használt kézírásra emlékeztetett, ezt hívták később Theuerdank-írásnak, amely a fraktúr betűtípus előfutára lett. A német nyelvterületen később általánosan elterjedt fraktúr betűt a gót betű alapján hozták létre úgy, hogy a szögletes, kissé merevnek ható gót betűt cirádássá, díszesebbé tették, ugyanakkor S-alakban hajlított, kacskaringós díszítő elemekkel ellátva mozgalmasabbá és könnyedebbé is.

A Theuerdank-típus. A kép forrása: Wikimedia Commons

E korai szakasz után a még mindig igen jó minőségű fadúcok Frankfurt am Mainba kerültek, a kiváló humanista, Christian Egenolff (1502–1555) nyomdászhoz, aki a város első könyvkiadója is volt. A sokoldalú és rendkívül aktív mesterrel kezdődött meg Frankfurtban a folyamatos könyvnyomtatás, mindenekelőtt népszerű orvosi, természettudományi és teológiai könyvek kiadásával, de ő nyomtatta a később híressé vált frankfurti törvénygyűjteményeket, sőt a zeneművek nyomtatásban is hírnevet szerzett. Egenolff javasolta a népszerű hősköltemény szövegének nyelvi modernizálását. Erre a feladatra Burkard Waldist tudta megnyerni, aki elvégezte a szöveg nyelvi korszerűsítését, így az negyedszer, 1553-ban új formában, a korábbi kiadásokhoz képest több versszakban került az érdeklődő közönség elé. 

Christian Egenolff. A kép forrása: Wikipedia

A történet

A rímes párversekben, középkori Artúr-regényként, egyben Miksa allegorikus önéletrajzaként elmesélt Theuerdank a lovagvilágba vezeti be az olvasókat. A császárt Theuerdank (Fontos Dolgokra Gondoló) lovagként ábrázolja, akinek 80 különböző próbát kell kiállnia, hogy feleségül vehesse Európa egyik legbefolyásosabb hercegnőjét, a gyönyörű és gazdag Ernreich úrnőt, azaz Burgundiai Máriát, aki megtestesíti az „emberi és isteni becsületet” is. A verses eposz 118 fejezetben írja le azokat a kalandokat, veszélyeket és megpróbáltatásokat, amelyeket a lovagnak és hűséges társának, Ehrenholdnak – aki egyben az emlékezést és az igazság feltárását is megszemélyesíti – kell leküzdenie. Ehrenhold címerként egy szerencsekereket visel a mellkasán, ami feltehetően arra a műben elhangzó atyai intelemre utal, hogy a hős mindig tartsa szem előtt Istent, mert akkor a szerencse mellé áll. 

Theuerdank lovag és Ehrenhold. In: Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

Útközben három gonosztevő, Fürwittig (Elbizakodott), Unfalo (Balsors) és Neidelhart (Irigy) akadályozzák a kívánt házasságot. Fürwittig a fiatalságot és az ezzel a korral járó kíváncsiságot és meggondolatlanságot testesíti meg. Unfalo az érett férfit, annak túlzott buzgalmát és észszerűtlen gondolkodását képviseli. Neidelhart pedig az idősebb kort szimbolizálja, amelyet az irigység és a gyűlölet hajt. Mindhárman politikai ellenfeleket is megszemélyesítenek. Ékes nevük pedig már sejteti, hogy milyen veszélybe akarják sodorni Theuerdankot. Fürwittig megpróbálja rábeszélni a lovagot a nagyzoló kalandokra, Unfalo szándékosan ártani akar neki, Neidelhart pedig irigységből és haragból harcol Theuerdank ellen. 

Theuerdank lovag a viharos szélben hánykolódó hajóban. In: Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

Az összesen 80 próbát kiálló hős azonban minden veszélyt leküzdve, csodával határos módon mindig győzedelmeskedik, eléri menyasszonyát és eljegyzi őt, ellenségei pedig megsemmisülnek. Mielőtt azonban megszólalnának a nászharangok, főszereplőnknek a Szentföldre kell utaznia, hogy újabb kalandokba keveredjen, így a történet kimenetele nyitva marad. Ezzel a mű a lovagiasság legdicsőbb formájára, a militia Christire (Krisztus fegyveres erejére) utal, vagyis arra, hogy Theuerdankot Isten kezdettől fogva a királynő hitetlen ellenségei elleni fellépésre, a kereszténység védelmére hívta el.

Theuerdank lovag elindul a Szentföldre In: Theuredank lovag hősi kalandjai, Frankfurt am Main, Egenolff, 1553. Jelzet: Ant. 9376 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

Folytatjuk…

Varga Bernadett
(Régi Nyomtatványok Tára)

2025. január 1-jén azoknak a kultúra és a tudomány terén tevékenykedő szerzőknek a műveivel gyarapodott a Magyar Elektronikus Könyvtár állománya, akik 1954-ben hunytak el, így életművük immár szellemi közkincs. Közülük különösen unikálisnak számít az a válogatás, amely a zenekritikus és zenei író, Papp Viktor (Szilágysomlyó, 1881. április 13. – Budapest, 1954. május 10.) publikációiból tesz hozzáférhetővé egy válogatást. A 20. század első felének egyik legmeghatározóbb kritikusaként Papp Viktor számos napilapban referált a mindennapi zenei eseményekről – egy 1937-ben, a Budapesti Hírlapban megjelent cikk szerint akkorra már nem kevesebb, mint ötezer kritikát közölt. Amellett, hogy rendszeresen írt zenekritikákat, Papp önálló kiadványokat és ismeretterjesztő monográfiákat is megjelentetett – a Magyar Elektronikus Könyvtárban ezekből a köteteiből olvashatunk.

Papp Viktor, a szilágysomlyói iskolatárs, Ady hűséges muzsikusa. A kép forrása: Vig Emese: „Mert innen hoztam, amit hoztam” – Ady Endre Zilahon. In: Maszol.ro portál, 2019. június 15. Korábban megjelent: Színházi Élet, 7. évf., 52. sz. (1918. december 29.), 12. – Törzsgyűjtemény

A zenekritikus első kötete Arcképek a zenevilágból címmel jelent meg 1918-ban. Mint a tartalomjegyzékből kitűnik, a kötet két részre osztható: első felében a nemzetközi – például Erich Korngold (1897–1957), Claude Debussy (1862–1918), Richard Strauss (1864–1949) –, míg a másodikban a magyar zeneélet művészeinek – Telmányi Emil (1892–1988), Kerner István (1867–1929) és Kodály Zoltán (1882–1967) – arcképeit festi le. Ahogy a kötet bevezetőjéből kiderül, a könyv fejezeteit Papp már korábban más fórumon is publikálta:

Papp Viktor: Arcképek a zenevilágból, Budapest, Franklin, 1918. A kötet belső címlapja a szerző herceg Esterházy Pálnak szóló dedikációjával – Magyar Elektronikus Könyvtár

Papp Viktor később további három arcképsorozatot felvonultató kötetet közölt: egyet az Operaház, egyet a külföldi, egyet pedig a magyar zenevilág művészeinek szentelt.
A kortárs művészek és zeneszerzők népszerűsítésén túl ugyanakkor Papp a korábbi zenetörténeti korszakok zeneszerzőinek életművét is fontosnak tartotta a közönség elé tárni. Ilyen például az a három kötet az 1920-as években napvilágot látott „élete és művei” sorozatból, amely Johann Sebastian Bach (1685–1750) – Bach János Sebestyén élete és művei –, Joseph Haydn (1732–1809) – Haydn József élete és művei – és Ludwig van Beethoven (1770–1827) – Beethoven élete és művei – munkásságáról értekezik.
Ez utóbbi zeneszerzőről ráadásul egy további kötetet is közölt Beethoven és a magyarok címmel a zeneszerző halálának centenáriumán, 1927-ben. A szerző a kötet bevezetőjében a következőképpen összegezte kiadványa célját:

A kortárs magyar zeneszerzők közül Papp talán a nemzetközi hírű zeneszerző, zongoraművész és karmester, Dohnányi Ernő (1877–1960) munkásságával foglalkozott a legtöbbet és vált életművének legelhivatottabb propagátorává. Ezt nem csupán a számos Dohnányi-hangverseny után született kritika, de a zenei író két kiadványa is dokumentálja. Az egyik kötet Dohnányi születésének 50. és művészeti pályafutásának 30. évfordulóján jelent meg 1927-ben. A korábban már használt „arckép” kifejezés e köteten is szerepel, ezúttal azonban csak jelzésértékűen, alcímként, ráadásul zárójelben. A szerző mintha ezzel azt jelezné, hogy nem csupán egy életrajzi összefoglalót rejt kiadványa, hanem azon is túlmutat, hiszen a kötetben Dohnányi műveinek jegyzéke és műismertetések is olvashatóak. Papp Dohnányi iránti rajongását a kötet bevezetőjének költői szófordulatai is jól sejtetik:

Papp Viktor: Dohányi Ernő, Budapest, Stádium, 1927. A kötet borítója – Magyar Elektronikus Könyvtár

A másik kötet egy nagyszabású alkalmi kompozíció, a szegedi Fogadalmi templom – a dóm – felszentelésére komponált Dohnányi-mű, a Szegedi mise (Missa in dedicatione Ecclesiae), op. 35 ismertetésére vállalkozik. A kiadvány aktualitása, hogy az életrajzi bevezetőn túl a szerző a mű első elemzésére is vállalkozik, mégpedig abban az évben, amikor a mű bemutatásra került, 1930-ban. A kötet különlegessége továbbá, hogy Papp Viktor az ismertetőben az eredeti Dohnányi-autográfból közöl példákat.

Papp Viktor: Dohnányi Ernő és Szegedi miséje. Missa in dedicatione ecclesiae, Debrecen – Budapest, Csáthy, 1930, 22. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az arcképeken kívül általános zenetörténeti témákról is publikált. Ilyen a Bevezető a zeneművészetbe című kiadványa, amelyet 1927-ben Berlinben jelentetett meg. A kiadvány a zenetörténeti korszakok áttekintése után zenei műfajokat, majd két hangszert mutat be. Hasonlóan ismeretterjesztő szándékkal jelentek meg a zenekritikus azon kötetei is, amelyekben rádiós felolvasásainak szövegét jelentette meg az 1930-as és az 1940-es években. Papp munkássága ugyanis a Magyar Rádióval is összefonódott, hiszen 1928-tól a Rádió Zenei Tanácsának tagja volt. Rádióelőadásainak szövegét egyrészt a Muzsika című kiadványban – amely nem egyezik meg az azonos címmel 1929 és 1930 között megjelent és egyébként Papp Viktor által szerkesztett zenei folyóirattal –, majd Zenekönyv-sorozatában publikálta. E négyrészes sorozatból csupán két kötet címében szerepel utalás a rádióelőadásokra: a Zenekönyv rádióhallgatók számára. Operaismertetések és a Zenekönyv rádióhallgatók számára. Zenekari esték I–II. esetében. A Zenekönyv-sorozat utolsó két kötete – a Tanulmányok, kamarazene és A nóta – már sem címében, sem előszavában nem utal rádióelőadásokra, ami arra enged következtetni, hogy ismertetéseit a szerző már nem csupán egy behatárolt közönség számára írta, de valamennyi zenei iránt érdeklődőnek.

Papp Viktor: Zenekönyv rádióhallgatók számára. Zenekari esték I–II., [Budapest], Stádium, [1942]. A kötet belső címoldala – Magyar Elektronikus Könyvtár

Irodalom (Papp Viktor művei):

• Arcképek a zenevilágból, Budapest, Franklin, 1918
• Arcképek az Operaházból, Budapest, Stádium Sajtóvállalat, 1924
• Arcképek a külföldi zenevilágból, Budapest, Stádium Sajtóvállalat, 1924
• Arcképek a magyar zenevilágból, Budapest, Stádium Sajtóvállalat, 1925
• Bach János Sebestyén élete és művei, Budapest, Pantheon Irodalmi Intézet Részvénytársaság (Zenei Pantheon), 1920
• Haydn József élete és művei, Budapest, Pantheon, 1922
• Beethoven élete és művei, Budapest, Pantheon (Zenei Pantheon), 1927
• Beethoven és a magyarok, [Budapest], Szerző, 1927
• Bevezető a zeneművészetbe, Berlin, Voggenreiter, 1927
• Dohányi Ernő, Budapest, Stádium, 1927
• Dohnányi Ernő és Szegedi miséje. Missa in dedicatione ecclesiae, Debrecen – Budapest, Csáthy, 1930
• Liszt Ferenc élő magyar tanítványai, Budapest, Dante, [1938]
• Muzsika, [Budapest], Gergely, 1935
• Zenekönyv rádióhallgatók számára. Operaismertetések, Budapest, Stádium, [1940 után]
• Zenekönyv rádióhallgatók számára. Zenekari esték I–II., [Budapest], Stádium, [1942]
• Zenekönyv. Tanulmányok, kamarazene, Budapest, Stádium (Papp Viktor könyvei 21.), 1944
• Zenekönyv. A nóta, Budapest, Stádium (Papp Viktor könyvei 22.), 1944

Laskai Anna
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibiofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi Sándor-emlékév című, kéthetente jelentkező sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Veit Marchthaler művének címe Rerum a Sigismundo illustrissimo et fortissimo Transylvaniae principe contra Turcas gestarum brevis enarratio, authore Vito Marchtalero, vagyis Zsigmond, Erdély neves és bátor fejedelme török ellen viselt dolgainak rövid elbeszélése.

Veit Marchthaler: Rerum a Sigismundo illustrissimo et fortissimo Transylvaniae principe contra Turcas gestarum brevis enarratio, authore Vito Marchtalero, [s.l.], [s.n.], 1595. Címlap. Jelzet: Röpl. 360; App. H. 562. – Régi Nyomtatványok Tára

Az 1595-ben megjelent nyomtatványt a 16. századi német nyelvterületen napvilágot látott kiadványok bibliográfiája (VD16) is számontartja (M 942). Lévén a mű magyar vonatkozású, a kiadványt történetesen Apponyi Sándor Hungarica-gyűjteménye is ismeri (App. H. 562).
A mű szerzője, az ulmi származású Veit Marchthaler 1564 és 1641 között élt, és futotta be nem mindennapi pályáját. Mielőtt 1600-ban végleg Ulmban telepedett le, átmenetileg udvari szolgálatban állt Prágában, Frankfurtban és Stájerországban. Még korábban, 1580 és 1600 között, vagyis amikor a Zsigmond tetteiről szóló műve is megjelent, felső-magyarországi és erdélyi utazásokon vett részt. 1580-tól Lazarus Henckel, a tekintélyes ulmi Schermar kereskedőház képviselőjének szolgálatában állt.
Ismereteink szerint az egyetlen, nyomtatásban megjelent munkája az itt bemutatásra kerülő Brevis enarratio. Bár e rövid elbeszélést belső címek nem tagolják, részekre különítik a benne szereplő nyomtatott széljegyzetek.
A bevezetésben szó esik a szerencse forgandóságáról, a peripatetikusok, valamint a csillagászok vélekedéseiről, Dániel évhetedjeiről, továbbá az Istenhez szóló könyörgés erejéről. Ezt követi Erdély dicsérete, majd az Erdélyhez köthető hadvezérek felsorakoztatása. Sorukat Báthory Zsigmond zárja, akinek havasalföldi hadjárata és gyurgyevói győzelme a mű megírásának tulajdonképpeni témája.
Marchthaler művének bevezető gondolatai megtalálhatók és szöveg szerint is azonosíthatók a Chronicon Carionis című világtörténet Kaspar Peucer által 1572. szeptember 14-én kelt ajánlólevelében.
A mű szemlélete szerint főhőse, Báthory Zsigmond mindig Isten pártfogoltjaként cselekszik, míg ellensége, a török, és belső ellenzéke, a törökpárt az ördög befolyásolása alatt áll. Zsigmond hadi dicsősége túlszárnyalja Kyrosét és Alexandrosét is, hiszen ők pusztán az egész földkerekség feletti uralom megszerzése érdekében küzdöttek, míg Zsigmond a kereszténység védelme, a keresztény vallás és hit terjesztése érdekében harcolt és aratott fényes diadalt a törökön. Zsigmond bölcsessége, bátorsága, diadala nemcsak a határos népek körében, hanem egész Európában, sőt, világszerte ismertté vált. 

Báthory Zsigmond lovasportréja, 1595. Rézmetszet. Gatti, Alitenio (kiadó, metsző). Jelzet: App. M. 439 – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka digitális tartalomszolgáltatás

Zárásul kéri a szerző Istent, hogy Zsigmondot, a földkerekség legvágyottabb fejedelmét, a törökök villámát, őrizze meg az arany középúton, hogy kevély se legyen a szerencsés dolgok közepett, és a szerencsétlen dolgok se nyomasszák, élete legyen hosszú, és minden Krisztus dicsőségéért fáradhatatlanul és buzgón harcoló hősies bajnokkal együtt vezesse el az örök élet koronájáig.
Áttekintve a mű tartalmát láthatjuk, hogy Zsigmond mint ideális fejedelem áll előttünk, aki nem a szerencse alárendeltje, hanem az Isten kegyeltje. Az evangélikus vallású szerző, Marchthaler az események császárhű és németbarát, idealisztikus bemutatását tárja művében az olvasó elé, egy katolikus erdélyi fejedelem, Báthory Zsigmond érdemeit méltatva.

Régi Nyomtatványok Tára

A sorozat további részei: Bevezető; 1. rész; 3. rész (1., 2., 3.)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százhuszonötödik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Magyar Máriát és gyűjteményét mutatja be.

A szegedi születésű Magyar Mária (1933–1998) könyvtáros, a Pedagógiai Főiskolán végzett népművelő–könyvtár szakon. 1955. július 1. és 1977. január 15. között a szegedi Somogyi-könyvtár munkatársaként dolgozott, házasodása után Fodor Lászlóné néven. Szőke Mihály könyvtáros mellett ismerkedett meg az intézmény gyakorlati munkájával. Az olvasószolgálat munkatársaként ajánló bibliográfiát készített Váci Mihályról (1966), a propagandamunkáról jelent meg írása a Somogyi-könyvtári Híradóban. Később főkönyvtáros lett.
A jeles éremexportőr, kisgrafikagyűjtő Szigeti Istvánnal való házasságkötésekor költözött fel Szegedről Budapestre. 1977-től a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárhoz került mint főkönyvtáros. Itt dolgozott 1981-es nyugdíjba vonulásáig. Tagja volt a Budapesti Műgyűjtők és Műbarátok Körének, majd az ennek jogutódjaként működő Művészetbarátok Egyesületének. Szigeti István révén belépett a Magyar Numizmatikai Társulatba és a Kisgrafika Barátok Körébe.

Petry Béla grafikája. Jelzet: Exl.Sz/368 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Kakuszi Jánosné szegedi könyvtárostól sokat hallott az ex librisekről. Első nagy találkozása a műfajjal egy keszthelyi kiránduláshoz fűződött, ott látta kiállítva Lippóczy Norbert szőlős-boros ex libriseit, mely maradandó élményt jelentett a számára. Kakuszi Jánosnétól annak halála után, 1972-ben vette át a kisgrafika-gyűjtemény kezelését a Somogyi-könyvtárban, és több éven át, 1977-ig foglalkozott az anyaggal. Ekkoriban kerültek a kezébe Pinterits Tibor és Lustig István gyűjtők a könyvtár részére ajándékozott ex librisei, melyek nagy impulzust jelentettek abbeli elhatározásában, hogy tovább gyűjtse a Somogyi-könyvtár számára a könyvjegyeket. Emellett ez irányú magángyűjteményt is létrehozott.

Szekeres Ferenc grafikája. Jelzet: Exl.F/197 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az indulásnál fő segítői Kopasz Márta szegedi grafikusművész és Galambos Ferenc gyűjtő voltak. Céljává vált az ex libris szélesebb körű népszerűsítése a könyvtárban és azon túl is. A Somogyi-könyvtár ex libris anyagáról és ottani gyűjtőtevékenységéről több cikke is megjelent a Somogyi-könyvtári Híradóban és a Kisgrafika folyóiratban. Írásaiban propagálta a kisgrafikagyűjtést a könyvtárak számára, és népszerűsítésükre, katalogizálásukra is javaslatokat tett.

1972 végétől néhány évig – Réthy István országos titkár kérésére – Magyar Mária látta el a szegedi kisgrafikakör titkári teendőit. A kiállításokhoz anyagokat kapott többek között Semsey Andor és Réthy István budapesti gyűjtőktől. Több ex libris, kisgrafikai tárlat szervezése fűződik a nevéhez: Szegeden a zeneiskolában, a Bartók Béla Művelődési Központban, a Somogyi-könyvtárban, a Szentesi Hetek alkalmából 1974-ben a szentesi József Attila Könyvtárban mutatott be ex libris anyagot. 1976-ban a mezőgazdasági könyvhónap keretében a Magyar Mezőgazdasági Múzeum anyagából Szőlő és bor a kisgrafikában címmel zajlott kiállítás a művelődési központ és a Somogyi-könyvtár szervezésében. E tárlatok hatására Csongrád, Makó, Hódmezővásárhely könyvtárai is csatlakoztak az ex librist kiállítók sorába.
Magyar Mária Budapestre kerülve is folytatta kiállításszervező tevékenységét, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban Anatolij Kalasnyikov és German Ratner ex libriseiből rendezett tárlatot. Széles körű kiállításrendezői munkája során szerzett tapasztalatait megosztva a következő javaslatokat tette a könyvtárak számára:

Magyar Mária részt vett több országos kisgrafikai találkozón, köztük 1973-ban Cegléden, majd 1977-ben Szegeden. A Kisgrafika Barátok Köre folyóiratában, a Kisgrafikában cikket jelentetett meg férjéről, Szigeti Istvánról mint gyűjtőről, emellett a grafikusok közül bemutatta Perei Zoltánt. Utóbbi Magyar Mária nevére is alkotott grafikát, például 1982-re újévi, ún. PF-lapot vándorzenész ábrájával.

Perei Zoltán fametszete (1981). Forrás: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Évtizedek alatt több tízezres saját ex libris gyűjteményt hozott létre. A cseréknél sokat jelentettek a gyűjtők által neki ajándékozott duplumpéldányok, e téren az eddig említetteken túl Csányi István, Gombos László segítettek sokat. A gyűjtést Szigeti István 1981-ben bekövetkezett halála után sem hagyta abba. A későbbiekben Szenes Imre újságíróhoz ment feleségül, aki szintén támogatta ez irányú tevékenységét. Az 1990-es években is aktív cseretevékenységet folytatott a Kisgrafika Barátok Köre tagjaival.
Nevére készített ex librist többek között Andruskó Károly, König Róbert, Petry Béla, Perei Zoltán, Stettner Béla, Szekeres Ferenc, Tóth Rózsa, Kékesi László, Fery Antal, Deák Ferenc és Vén Zoltán. Az alkotásokon a nőalak és a könyv visszatérő motívum.

Tóth Rózsa linómetszete. Jelzet: Exl.F/198 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Kopasz Márta PF-lapjai az 1970-es évekből, Magyar Mária szegedi tartózkodása idejéből valók. Az 1975-ös évre szóló újévi grafikán női fej, madár és a szegedi dóm körvonalai rajzolódnak ki.

Kopasz Márta linómetszete. Jelzet: Exl.F/198 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az első szegedi könyvtárosnő, Fischof Ágota (1895–1976) emlékére rendelt portrégrafika, Fery Antal 1980-ban metszett alkotása a könyvtárosi foglalkozást emeli piedesztálra.

Fery Antal fametszete (1980). Jelzet: Exl.Sz/592 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Magyar Mária zeneszeretetét mutatja a Kodály Zoltán születése centenáriuma alkalmából 1982-ben készült ex libris a neves zeneszerző, zenetudós és népzenekutató portréjával, a grafikus Kékesi László.

Kékesi László linómetszete (1982). Jelzet: Exl.Sz/388 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az ex libris műfajt évtizedeken át lelkesen propagáló Magyar Mária 1986-ban gyűjteményéből jelentős mennyiséget, száz körüli ex librist ajándékozott az Országos Széchényi Könyvtárnak. A különleges grafikákat tartalmazó, gazdag kollekció további darabjainak sorsáról annyit tudunk, hogy Magyar Mária halála (1998) után lánya Budapesten a Központi Antikváriumban értékesítette.

Irodalom:

• Fodorné Magyar Mária: Ex libriseinkről dióhéjban. In: Somogyi-könyvtári Híradó, 1972/4. sz., 245–246. 
• Hírek. In: Kisgrafika, 1977/1. sz., 32.
• A könyvtár szervezeti és személyzeti ügyei. In: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Évkönyve 1977–1978, Budapest, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, 1981.
• Magyar Mária, F.: Tények és remények. Ex libris gyűjtés a szegedi Somogyi-könyvtárban. In: Kisgrafika, 1974/3. sz., 23–27.
• Magyar Mária, Sz.: Kisgrafika gyűjtés a közművelődés szolgálatában. In: Kisgrafika, 1984/1–2. sz., 53–56.
• Magyar Mária, Sz.: Szigeti István (1906–1981). In: Kisgrafika különszám, 1994, 33.
• Plakát- és aprónyomtatványok naplója, 1975. X.–1986. VI., OSZK (1986. április 22-i és június 24-i bejegyzés)
• Rácz Mária: Visszatekintés. In: A Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület szegedi csoportjának jubileumi évkönyve 1961–2011, Szeged, KBK Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület szegedi csoportja, 2011, 12.
• Szigetiné Magyar Mária. In: Szíj Rezső: A budapesti Művészetbarátok Egyesületének adattára 1973–1982 (lexikon), Budapest, Szenci Molnár Társaság, 2004, 52.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Magyar Mária (1933–1998). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 118–119.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész; 123. rész; 124. rész

A tanya

A vályogház 1930-ban épült, ekkor az 1925 szilveszterén született ikrek ötévesek voltak. A tanya Székkutashoz tartozott, de a falutól messze, a puszta legmélyén a megyehatárnál, közvetlenül a Sóstói csatorna mellett állt (ma már nehezen lehet megtalálni). A közelben Lázár Lajos, a másik oldalról Dajkó Dani tanyája. A Lukács tanya közelében, a sóstói csatornában található szikes vízű patakhoz és a telek közepén álló gémeskúthoz jártak az állatok. Maya Lilla, aki kisgyerekként sokat látogatott a tanyára, és az ikrek minden munkálatba (ház javítása, tapasztása, az állatok körüli munkák) bevonták, elmondta, hogy a puszta szikes talaját nyáron lila sóvirágok lepték el. A tanyasi épületegyüttes a telek egyik sarkán helyezkedett el. A hosszú tornácos ház mögött állt a kukoricagóré, a budi és a nyitott szín a szalmának. A lakóház, az istálló és a disznóól által közrefogott udvar közepén pedig egy gémeskút, itatóvályúval. A kilencvenes évek elején még négy ló, hat szarvasmarha, köztük három tejelő tehén, öt juh, 20 sertés, 16 liba, 18 csirke, négy kutya, öt macska és néhány kacsa is volt a gazdálkodásban. A szarvasmarhák nyáron és télen, reggeltől estig gondozást igényeltek. Az állatállományt Lukács János csökkentette a kilencvenes években, a teheneket eladta a helyi gazdáknak és hentesnek.

A hosszú tornácos ház bejárata a folyosó után a konyhába vezetett. Innen lehetett átjutni a tiszta szobába, illetve a folyosó másik részében pedig két kamra helyezkedett el, az egyik a konyhából nyílt, a másik Istváné volt.

Stekovics János: Bakos Rozália, Id. Lukács János, 1987. Stekovics János tulajdona

A kemence beívelt a tiszta szobába, fűtése a konyhából történt, ahol sütésre, füstölésre is használták. A padló, akárcsak a ház többi része, döngölt agyagból készült. Maya Lilla szóbeli közlése szerint a vályogházat rendszeresen karbantartották, minden évben újratapasztották a falakat, a padlót. Szerény körülmények között éltek. Néha a szomszédos tanyán is dolgoztak, Lázár János disznóit hajtották ki a patakhoz. A mindennapos rutin általános jellemzője volt a tanyasi életnek. Stekovics János konyhai életképével összehasonlítva a fotókönyv portrésorozata időtlenséget sugároz. A konyhai jelenet egy klasszikus pillanatkép, míg a könyvben látható beállított jelenetek, portrék, a ciklikusan ismétlődő munkafolyamatok egyszerre ünnepélyes pillanattá válnak.

Stekovics János: A Lukács család a konyhában. 1986. Stekovics János tulajdona; Stekovics János: Lukács János és Lukács István portréja disznóval. 1987. In: Janos Stekovics: Die Junggesellen, Halle an der Saale, Verlag Janos Stekovics, 1999, 120. (Falbum 1251)

János és István tervezték a Lukács-féle tanya komfortossá alakítását. Az áramszolgáltató által igényelt összeg azonban akkora volt, hogy a két fivér nem tudta kifizetni a költségeket. Ahogy sötétség borult a vidékre, a jól bevált régi olajlámpások kerültek elő az elemlámpák mellett Lukácsék konyhájában, és Stekovics János szóbeli közlése szerint szinte életük végéig – a városba költözésük napjáig – ez nem változott.
A félhomályos konyhában, amelybe csak egy pici ablakon keresztül jutott be a fény, mindent meg lehetett találni: konyhaszekrény, asztal, székek, zsámolyok, kályha, gáztűzhely. Az ivó- és mosóvizet, szintén Stekovics János szóbeli közléséből tudjuk, az udvaron lévő kútból szerezték.
A spájzban a napról napra szükséges ételek sorakoztak: friss és savanyított tej, vaj és tejszín, szalámi, kolbász, szárított paprika, egy fazék savanyú káposzta és kenyér. A padláson gabona- és kukoricazsákok, szalonnahéjak és gyógynövények lógtak, sózott tökmag és néhány száradó fűszernövény. Csekély nyugdíjuk ellenére soha nem szenvedtek hiányt – alig volt mire költeni. Stekovics János szóbeli közlése szerint mindent maguk készítettek, ha mégis bementek a négy kilométerre fekvő faluba, teát, kávét, sót és fűszereket vásároltak, és a konyha ablakpárkányán álló tranzisztoros rádióhoz vettek elemeket. Az izolált életmód, illetve a világháborús tapasztalatok felhalmozásra késztették a tanyasi embereket. A nyolcvanas évek elején akkora cukorkészletre tettek szert az ikrek, hogy életük végéig elegendő maradt:

Ikertörténet

Szemenyei műterem: A Stekovics ikrek. 1931. In: Janos Stekovics: Die Junggesellen, Halle an der Saale, Verlag Janos Stekovics, 1999. 1. (Falbum 1251)

Tanyasi gyerekként minden reggel kilométereket gyalogoltak a legközelebbi iskolába, ahol mind a hat általános iskolai osztály egy teremben tanult. Szinte még gyerekként hadifogságba kerültek a II. világháborúban. Lukács István egy interjúban sorsüldözöttnek nevezi magukat. Négy évig voltak hadifoglyok, a földjük egy részét elvették a 60-as években. Nem csatlakoztak a termelőszövetkezethez, ezért néhány alkalommal éjszaka bevitték és próbálták erőszakkal kényszeríteni őket a belépésre.

Meggondoltan csináltak mindent. Kerülték a tömörülést. Nem nagyon mertek beszélni. TSZ-en kivüliek voltak ugyan, de mindent el tudtak adni: „mindönt mögvöttek tőlünk”. Az ikrek földművesek maradtak, szüleikkel együtt vezették a gazdaságot. Mindketten ugyanazon a helyen és azonos körülmények között éltek egész életükben, az évek során egyre jobban hasonlítottak egymásra, mégis mások voltak. János vitte a gazdaságot, szótlanabb volt, mint testvére. János arca sovány és szögletes volt, István vonásai puhábbak. Stekovics János szerint a Lukács testvérek elégedettek voltak sorsukkal. Az elszigetelt együttlét alatt az egypetéjű ikertestvérek szimbiotikus közösséget alakítottak ki. István a háztartásban vállalt szerepet, a konyha és a kamra tárolásáért felelt, míg Jánosé volt az istálló és az udvar. Télen, amikor túl hideg volt a fűtetlen szobában, István a konyhában aludt, közvetlenül a fatüzelésű kályha melletti nyugágyon.

Stekovics visszaemlékezett arra, hogyan kínálta István mindig a látogatókat kávékülönlegességével: a frissen készült mokkát, édes tejszínhabbal. Ha maradt a tejszínből, István szívesen kanalazta be a maradékot – előbb azonban megkínálta bátyját, aki általában udvariasan visszautasította. Az istállóban régen két motorkerékpár állt, a faluba így jártak ügyet intézni. Ám István súlyos balesete után úgy döntöttek, eladják a segédmotoros kerékpárokat. Maradt a két nehéz fekete bicikli és egy lovasszekér utánfutóval.

Lukács János és Lukács István szekérrel, 1987; Lukács János és Lukács István bicikliikkel, 1986. In: Janos Stekovics: Die Junggesellen, Halle an der Saale, Verlag Janos Stekovics, 1999, 109, 113. (Falbum 1251)

A kilencvenes években János jobb szemét szürkehályog fedte, lábai is kínozták, különösen a hideg évszakokban. István nem panaszkodott sokat, csak ebédidő után nyúlt érezhetően hosszabbra az alvás. Hetvenhárom évesek voltak 1998-ban, amikor Matthias Rüb meglátogatta őket és a fotókönyv bevezetőjében beszámol az ikrek akkori állapotáról. – Leír egy 1997 nyarán történt esetet, amikor betörtek a Lukács ikrek házába. Ahogy fogalmaz, betörésnek nem igazán lehetett nevezni, mert nem volt zárt ajtó, amit a tolvajoknak fel kellett volna törniük. A betörők elkábították az ugató kutyákat, bementek a házba és elvitték, amit találtak. A kár nem volt nagy, de a testvéreket sokkolta az esemény:

Később, 1991-ben Orosházára költöztek. A Székkutasi/Kakasszéki pusztához közel a 47-es út elején vettek egy házat a félretett pénzükből. Ez már komfortos volt. János ekkor már betegesebb volt, Pista jobban tartotta magát. Eredetileg János nem akart bemenni a városba, de a betegsége miatt nem tudtak már a komfort nélküli tanyán maradni. Maya Lilla szóbeli közlése alapján. Testvéri kötelék, egy élet, paraszti bölcsesség. Időtlenség jellemezte őket.

Stekovics János: Lukács János és Lukács István tojásokkal, csibékkel. 1987. In: Janos Stekovics: Die Junggesellen, Halle an der Saale, Verlag Janos Stekovics, 1999, 80. (Falbum 1251)

Stekovics János rendszeres látogatása változatosságot hozott az ikrek életébe. Mindig örömmel vállalták a fotózást. Szívesen szerepeltek, játszottak. A fotózás motiválta őket, előfordult, hogy ők javasolták, mi legyen a találkozások témája. A kiállítások után beszédtéma lett a testvérek élete és egyfajta „sztárokká” is váltak a tanyavilágban. Vidámságuk mellett a többi képre is oly jellemző komoly jelenlét, nyugalom és a kamerát átszúró koncentrált figyelem árad tekintetükből.

Solymosi Bálint (1959–) József Attila-díjas költő, író, aki egyszer elkísérte Stekovicsot a Lukács tanyára, a testvéreket „két megvénhedett árva királyfi”-nak hívja esszéjében:

Stekovics János szinte családtaggá vált ezekben az években, ha nem ment hozzájuk, akkor egy idő után kerestették, sok alkalommal hivatalos volt a tanyavilág nagyobb összejöveteleire, ünnepségeire. Mikor külföldre költözött, egyedül az ikrekkel tudatta, hogy el fog menni és utána is kapcsolatban maradt velük. 1992-ben és 1995-ben hazalátogatott, is meglátogatta őket.
1992-ben a SWF (Südwestfunk, Baden-Baden, Németország) megbízásából egy dokumentumfilm készült az ikrekről (Louis Saul: „Zu Besuch bei Piroschka”) A film készítésénél Stekovics tanácsadóként működött.  Az ikrek ekkorra már megvették az orosházi családi házat, ahova néhány évvel szüleik halála után költöztek. A Lukács tanya megüresedett. Az évek folyamán természetes pusztulásnak indult. 2006-ban Stekovics tett egy utolsó látogatást a tanyára. Ekkorra az egyik fivér már elhunyt. Ez az utolsó fotósorozat egy újabb fotókönyv témája lehetne, amely bemutatja, hogy 20 év elteltével milyen fordulatot (véget) vesz egy tanya és egy tanyasi család története.

Stekovics János: Lukács János és Lukács István a tanyán. Búcsúzás. 1989. In: Janos Stekovics: Die Junggesellen, Halle an der Saale, Verlag Janos Stekovics, 1999, 127. (Falbum 1251)

Stekovics János életpályája

Stekovics János (1959–) fotográfusi életútját követve a sárvári gimnáziumi évek fotószakköri kísérletei jelentették az első meghatározó élményeket. Veszprémben, majd Merseburgban folytatta egyetemi tanulmányait, melyek mellett párhuzamosan bontakozott ki amatőr fotós tevékenysége. 1984-ben Szombathelyen a Vas Népe napilaphoz szegődött újságírónak, majd 1985 és 1989 között Szegeden az MTI Vidéki Tudósítók Hálózatának fotoriportere volt. Ebben az időszakban talált rá személyes hangvételű új stílusára is, fotóriportokat készített a kutasi puszta, a vásárhelyi határ lakóival, megízlelte a szociofotóban rejlő művészi lehetőségeket. A kutasi tanyák lakói bizalmukba fogadták, így ismerkedett meg a Lukács családdal, egy fotósorozatban is híressé vált Lukács-ikrekkel és szüleivel. 1987 óta tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének. Politikai okok miatt 1989 elején úgy döntött, hogy elhagyja Magyarországot, az NSZK-ban telepedett le. 1990-től szabadfoglalkozású fotográfus Németországban, 1992-ben a Stekovics János Kiadóvállalat (VERLAG JANOS STEKOVICS) alapítója, mely jelenleg Halle (Saale) közelében egy Dößel nevű faluban működik. 

Irodalom:

• Janos Stekovics: Die Junggesellen. Die letzten ungarischen Pusztabauern. Fotografien: Janos Stekovics. Text: Matthias Rüb, Halle an der Saale, Verlag Janos Stekovics, 1999.
• Janos Stekovics: Die Junggesellen, Halle an der Saale, Verlag Janos Stekovics, 1999. (Falbum 1251)
• Matthias Rüb: Abschied von den Wuerzeln das Stille Sterben der Pusztabauern. In: Janos Stekovics: Die Junggesellen. Die letzten ungarischen Pusztabauern. Fotografien: Janos Stekovics. Text: Matthias Rüb, Halle an der Saale, Verlag Janos Stekovics, 1999, 82.
• Solymosi Bálint: A Lukács-fivérek. In: Detonáta. Elbeszélések, kisprózák, Budapest, Orpheusz, 2000, 155. 

Füri Katalin
(Történeti Fénykép- és Interjútár)

A Fotókönyvmustra sorozat további részei. Első rész: Puklus Péter fotókönyvei; Második rész: Stekovics János Agglegények című fotókönyve. 1.