Az Oltáriszentség világkongresszusok rendezésével való ünneplésének gondolata a III. Francia Köztársaságban, a 19. század végének erős antiklerikális-ateista áramlataival való szembeszállás igényével született meg a katolikus közösségben. A kezdeményezésben nagy szerepet játszott egy világi asszony, Marie-Marthe Tamisier, aki laikus támogatóival először zarándoklatokat, helyi, majd nemzeti szintű eucharisztikus kongresszusokat szervezett. A kezdeti sikereken felbuzdulva 1881-ben az észak-francia iparvárosban, Lille-ben hívták össze az első Eucharisztikus Világkongresszust, amely megteremtette a máig élő hagyományt. Összeállításunk első része azt mutatja be, hogy a magyar katolicizmus véleményalkotói hogyan viszonyultak az új rendezvénytípushoz, és milyen szellemi előkészületek alapozták meg az 1938-as budapesti világtalálkozót.

Az első évtizedekben a kongresszusok többnyire francia nyelvterületen zajlottak, így viszonylag csekély figyelmet váltottak ki a hagyományosan inkább a német kultúrára figyelő magyar katolikusok körében. Az áttörést az 1912-es év jelentette, amikor a kongresszusnak Bécs városa adott otthont. A szervezők az eseményt az Osztrák–Magyar Monarchia hatalmának kidomborítására is fel akarták használni: a rendezvény ennek következtében kiemelkedett fényével, pompájával és méreteivel, amelynek tündöklését még a folyton zuhogó eső sem tudta elmosni.
A magyar társszervezők mindent megtettek azért, hogy impozáns néptömegek felvonultatásával járuljanak hozzá a bécsi sikerhez. A propagandában a katolikus sajtó is kivette a részét: a Pécsett megjelenő Dunántúl például abban látta a világkongresszusok fő feladatát, hogy felébresszék „a gyöngék hitét”, a csüggedőkbe pedig „hitvallói bátorságot” öntsenek. A lap a következőkkel biztatta olvasóit:

A kongresszus beváltotta az előzetes reményeket, hiszen egész Európából tömegesen vonzotta az érdeklődőket, a megnövekedett forgalom kiszolgálására az osztrák vasút kénytelen volt Olaszországtól és Svájctól szerelvényeket kölcsönözni. Az eseményre Magyarországról mintegy tizenötezer zarándok érkezett, főleg a nyugat-dunántúli és nyugat-felvidéki vármegyékből, összesen nagyjából ötven településről.

• 
• 

A magyar katolikus nyilvánosság elragadtatással reagált a bécsi kongresszusra. Tóth Tihamér, a neves hitszónok és későbbi veszprémi püspök a Magyar Kultúra című társadalmi és tudományos szemlében dicsérte a „minden ízében modern” rendezvényt, örömmel nyugtázta, hogy a felvonuló tömegek imponáló ereje növeli a katolikusok önbizalmát és a munkakedvét, valamint bizonyítja: a hit összekötő szerepe erősebb, mint a népeket elválasztó sovinizmus. Annak a reményének is hangot adott, hogy a kongresszust hamarosan Budapest is vendégül láthatja.
Az első világháború alatt az eseménysorozat természetesen szünetelt, majd a békekötés után az első kongresszust 1922-ben hívták össze Rómába. A hazai katolikus közvélemény érdeklődése elsősorban az 1926-os chicagói rendezvény után élénkült meg ismét: ennek bizonyára az volt a legfontosabb oka, hogy a magyar egyház képviseletében Csernoch János bíboros, hercegprímás is az Újvilágba utazott.

A chicagói kongresszus egyik színhelye. In. Tolnai Világlapja, 26. évf., 1926. július 14. – Törzsgyűjtemény

A szervezők igen előzékenyen kezelték Csernochot mint rangidős bíborost, és felkérték arra, hogy az egyik ünnepi ülésen mintegy félmillió ember jelenlétében magyarul tartson ünnepi beszédet az eucharisztiának a nemzet életében betöltött jelentőségéről. Az igen pozitív visszhangot keltett előadást élőben közvetítette a rádió, fordítását kiadták emlékkönyvekben és újságokban. Az amerikai szervezők azt a gesztust is értékelték, hogy a püspöki kar kérésére a magyarországi hívek a kongresszus első két napján egymillió szentáldozással kapcsolódtak be lelkileg az eseménybe, amiről Csernoch díszes oklevelet adott át a chicagói érseknek.

Magyar Híradó 127. (1926. július). Csernoch János hercegprímás hazaérkezett a chicagói eucharisztikus kongresszusról. Forrás: Nemzeti Filmintézet Magyarország. Filmarchívum

A monumentális amerikai tömegrendezvényről szóló híradások komoly hatást gyakoroltak a magyar klérusra. A nagyszabású akciókért lelkesedő – és azok megvalósítására is képes – jezsuita páter, Bangha Béla saját folyóirata, a Magyar Kultúra hasábjain 1927-ben fejtette ki vízióját egy jövendő magyarországi világkongresszusról:

Szerinte Európában Budapest érdemli meg legjobban a rendezés jogát, hiszen „milliós város, amelynek nagyobb része katolikus”. Arról is teljes nyíltsággal írt, hogy a kongresszusnak hitéleti jelentősége mellett politikai haszna is lenne: házigazdaként ugyanis:

Emellett a rendezvény idegenforgalmi és gazdasági jelentőségét is hangsúlyozta. A rendkívül jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező Bangha okfejtése szerint:

A kilátásokat illetően rendkívül optimista volt: úgy vélte, hogy Budapesten minden feltétel adott a valaha volt legszebb kongresszus megrendezésére. Víziójában egymillió férfit megmozgató, a Boráros térről a Nagykörúton át Budára vonuló körmenet, a Vérmezőn tartott tábori mise és a folyón megrendezett hajós processzió szerepelt. „A Duna oly felséges ünnepélyrendező hely, amelynél szebbet, varázslatosabbat, ideálisabbat álmodni sem lehet” – írta, és hosszan részletezte terveit a kormány, a főváros, a parlamenti kamarák, az egyetemek és a nagyvárosok díszes hajóiról, a hadsereg által kifejtendő pompáról, a repülőgépekről a felvonulásra zúdítandó virágesőről, és a pápai legátus által az Országház épülete mint főoltár elől adandó áldásról. Érveléséből az is egyértelmű, hogy a kongresszusnak az országimázsra gyakorolt jótékony hatásaival is teljesen tisztában volt:

Végezetül arra kérte Csernoch Jánost, hogy igyekezzen minden befolyását latba vetve megszerezni Budapest számára az 1930-as rendezés jogát.
A hercegprímásnak nem volt módja fellépni ebben az ügyben, hiszen kisvártatva meghalt. Utódja, Serédi Jusztinián azonban valóban felkarolta az ötletet. A püspöki kar 1929 márciusában tartott ülésén felvetette, hogy „több oldalról felmerült a kívánság” a kongresszus budapesti rendezésére, és úgy vélte, hogy Magyarország megpályázhatná az 1938-as évet, amely egyben Szent István halálának kilencszáz éves évfordulója. A püspöki kar „nagy örömmel” magáévá tette a tervet. A hivatalosan ekkor meghozott döntés előkészítése már korábban megkezdődött: Mikes János szombathelyi püspök, aki Magyarországot képviselte az 1928-ban Sydney-ben rendezett világkongresszuson, az Ausztráliába való utazás során tárgyalt a nemzetközi szervezőbizottság tagjaival, akik biztosították arról, hogy Budapest nagy eséllyel pályázhat a rendezés jogára, igaz, legkorábban csak az 1936-os évre.

Az új hercegprímás, Serédi Jusztinián. In. Tolnai Világlapja, 28. évf., 1928. január 4. – Törzsgyűjtemény

A hercegprímás a kulisszák mögött folytatta az intenzív lobbizást, aminek eredményeként 1936 novemberében a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Állandó Bizottsága hivatalosan Budapestnek ítélte a következő kongresszust. Ezzel párhuzamosan jól érzékelhető, hogy az egyházi publicisták a szélesebb közvélemény lelkesedését is igyekeztek felkelteni, ezért cikkeikben gyakran részletezték, hogy a rendezvény miért lenne hasznos a teljes magyarság számára. Nyisztor Zoltán, a Magyar Kultúra szerkesztője 1937-ben például arról beszélt a kecskeméti katolikus körben, hogy a kongresszus rendezésének joga:

A magyar katolikus közvéleményben tehát az 1881-ben útjára induló, kifejezetten korszerűnek tartott Eucharisztikus Világkongresszus megítélése gyorsan összekapcsolódott a hazai rendezés gondolatával. Ez a felvetés már a 20. század elején megjelent, és a magyar vonatkozásokkal bíró események, különösen az 1912-es bécsi és az 1926-os chicagói világtalálkozó hatására erősödött meg. Az elképzelés szószólói az esemény hitéleti jelentősége mellett sokszor tudatosan érveltek közéleti, politikai szempontokkal, rámutatva azokra a lehetőségekre, amelyeket a kongresszusok a magyar katolicizmus, illetve a magyarság nemzetközi reprezentációjának szempontjából kínáltak.

Felhasznált források:

• Tóth Tihamér: Lepergett egy esztendő. In. Magyar Kultúra, 1. évf., 1913. 18. sz., 268–270. 
• Nemzetközi Eucharisztikus kongresszus Bécsben. In. Dunántúl, 2. évf., 1912. május 1., 2–3. 
• Nyisztor Zoltán: „Mi vagyunk a világ kirakata…”. In. Kecskeméti Közlöny, 19. évf., 1937. december 8., 6.
• Bangha Béla: Eucharisztikus világkongresszus Budapesten!, In. Magyar Kultúra,  14. évf., 1927. 10. sz., 454–458.
• Klestenitz Tibor: Lelki érték és politikai propaganda. Az Eucharisztikus Világkongresszusok megítélése a magyar katolikus közvéleményben (1912–1938). In. Pannonhalmi Szemle, 2020/2. 35–44. 

Klestenitz Tibor (MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
19. századi Könyv- és Sajtótörténeti Műhely, ELKH)

A sorozat további részei: 2. rész, 3. rész

A Religio 1856. augusztus 13-i számában az Egyházi tudósítások rovata részletesen ismerteti az esztergomi bazilika (Nagyboldogasszony- és Szent Adalbert-főszékesegyház) augusztus 31-i felszentelésének tervezett programját, amelyből megtudhatjuk, hogy az ünnepi eseményen részt vesz maga Ferenc József császár és családja, valamint elhangzik Liszt Ferenc erre az alkalomra írt miséje, melyet maga a szerző vezényel majd.
A bazilika építési munkálatai 1822-ben kezdődtek el Rudnay Sándor hercegprímás kezdeményezésére, azonban a befejező munkálatokra csupán 1869-ben, Simor János érseksége alatt került sor. E hosszú munkafolyamatnak állít emléket a főszékesegyház homlokzatának oszlopcsarnokában látható négy címer, a következő felirattal: coepit (elkezdte) Rudnay Sándor, continuavit (folytatta) Kopácsy József, consecravit (felszentelte) Scitovszky János és consummavit (befejezte) Simor János.

• 
• 

Scitovszky János pécsi püspök 1849-ben foglalta el az érseki széket. Scitovszky a megkezdett munkát elődeihez hasonló buzgalommal folytatta, ennek köszönhetően a belső munkálatok olyannyira előrehaladtak, hogy a bazilika várva várt ünnepélyes felszentelésére sort lehetett keríteni. Erre az alkalomra kérte fel Liszt Ferencet ünnepi mise komponálására, aki a felkérésnek örömmel tett eleget.

Liszt Ferenc portréja az 1850-es évekből. Reyber Liszt-arcképe – Színháztörténeti és Zeneműtár

Liszt, akit Augusz Antalhoz 1855 januárjában Weimarban írt levele szerint akkor már erősen foglalkoztatott az „egyházi zeneszerzés”, és ezért behatóan kezdte tanulmányozni a XVI. századi mestereket, illetve ekkorra már néhány elkészült egyházi műve meg is jelent, így írt barátjának a készülő misével kapcsolatban:

A mise komponálásával 1855 májusára készült el, amelyről egy ebben az időben írt levelében Wagnernek ekként vallott:

A korabeli dokumentumok tanúsága szerint korántsem volt egyértelmű, hogy Liszt elkészült miséje fog elhangozni az ünnepségen. Ezt tükrözi többek között az 1855. június 3-án, Scitovszky Jánosnak írt válaszlevél is, melyben Liszt, miközben ismételt háláját fejezte ki a megtisztelő felkérés miatt, igyekezett eloszlatni a hercegprímás aggodalmát a mű esetleges túlzott terjedelme kapcsán, sőt inkább azon volt, hogy a vele szemben támasztott határozatoknak és rendelkezéseknek mindenben alávesse magát.
A korabeli sajtó már az előkészületeket is fokozott figyelemmel kísérte. Ebből megtudhatjuk, hogy Liszt Magyarországra jövetele előtt a mű betanítását Erkel Ferenc és Bräuer Ferenc, a pesti főtemplom (belvárosi főplébánia-templom) karnagya vezette. Az esztergomi főpróbát Liszt Ferenc vezényletével két nyilvános próba előzte meg, melyet a Nemzeti Múzeum dísztermében tartottak augusztus 26-án és 27-én. A szintén nyilvános főpróbára augusztus 30-án délelőtt került sor az esztergomi bazilikában.
Magáról az augusztus 31-i eseményekről a Religio a következőképpen számolt be szeptember 3-i számában:

Liszt Ferenc: Missa solennis zur Einweihung der Basilika in Gran. („Domine Deus”) Solo stimmen zu den Seiten 27, 28. Eredeti kéziratos töredék – Színháztörténeti és Zeneműtár, Ms. Mus. 5.827

Pár nappal később a a pesti főtemplomban (belvárosi főplébánia-templom) ismételten felcsendült Liszt ünnepi miséje, mellyel kapcsolatban szintén a Religio szeptember 6-i tudósítását idézem:

Az Esztergomi mise első nyomtatott kiadásának címoldala. Vienna, Typis Caes. Reg. Status Officinae, MDCCCLIX., a lipcsei J. Schuberth & Co. kiadó matricájával leragasztva – Színháztörténeti és Zeneműtár, Mus. pr. 4

Végül Liszt miséje nagy tetszést aratott, főként annak újszerű hangzását méltatták a mű korabeli elemzői. Mosonyi Mihály, aki az ünnepi előadáson a nagybőgőpultnál aktívan közre is működött, még abban az évben kiadta a Pesti Zenész Egylet által Liszt tiszteletére rendezett ünnepségen elhangzott humoros műelemzését, illetve a hatvanas években elkészítette a mise négykezes átiratát is.

• 
• 

Hanvay Hajnalka (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Sorozatunk harmadik részben Buda 1541-es törökök általi elfoglalását mutatjuk be, amely Nándorfehérvár bevételéhez és a mohácsi csatához hasonlóan döntő hatással volt Magyarország sorsának alakulására. A főváros az Oszmán Birodalomhoz csatolása fontos lépése volt annak a folyamatnak, amely a Magyar Királyság három részre szakadását eredményezte.

Kettős királyválasztás, belháborúk

A mohácsi csatavesztést követően a szultán elfoglalta a Magyar Királyság fővárosát, Budát, majd miután az oszmán katonaság kirabolta és felgyújtotta a várost, tűzzel-vassal pusztítva vonult ki az országból. Egyelőre úgy látszott, hogy a győztes Szülejmán nem kívánja ténylegesen elfoglalni az országot. A törökök kivonulása után a király halála miatt sürgetővé vált, hogy az országlakosok új koronás főt válasszanak, de szinte a csatát követően rögtön a királyválasztó nemesség két pártra szakadt. Az egyik csoport a rákosi végzésre hivatkozva Szapolyai János erdélyi vajdát választotta királlyá, akit 1526. november 11-én Székesfehérvárott meg is koronáztak. A másik csoport viszont Bátori István nádor vezetésével Pozsonyban az 1515-ös Habsburg-Jagelló házassági szerződés alapján Habsburg Ferdinándot választotta meg, akit egyelőre hivatalosan nem tudtak megkoronázni, mivel a Szent Korona Szapolyai János birtokában volt. Ferdinánd hosszú ideig nem tétlenkedett, a következő évben zsoldosokkal és magyarországi híveivel hadjáratot indított a trón elfoglalására és a Szapolyai-párt megtörésére, illetve átállítására.

Beham, Barthel: I. Ferdinánd magyar király portréja, [S. l.], [s. n.] [1531]. Rézmetszet – Régi Nyomtatványok Tára. App. M. 15.  A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás 

Ez a hadjárat fényes sikereket hozott Ferdinánd számára, aki kardcsapás nélkül elfoglalta Budát, katonái pedig két ütközetben is legyőzték Szapolyait, aki 1528-ra teljesen kiszorult az országból, és Lengyelországban lelt menedékre. Mivel a Szent Korona is Ferdinánd birtokába került, 1527. november 3-án Szapolyaihoz hasonlóan, őt is hivatalosan magyar királlyá koronázták. Szapolyai végső kétségbeesésében a török szultánhoz fordult segítségért, aki jól felmérte, hogy a támogatásért cserébe állandó befolyása lesz a Magyar Királyság Szapolyai által birtokolt részében, és ezen keresztül könnyebben meg tudja közelíteni Bécset, amelynek bevétele mindig is Szülejmán nagy álma volt. Szülejmán 1529-ben meg is indította a hadjáratát Bécs ellen, útközben pedig visszavették Budát a Habsburgoktól, majd mint szövetséges királynak – valójában persze vazullus fejedelemnek – visszaadták Szapolyainak. Ettől kezdve egészen 1541-ig a török támogatásának árnyékában Szapolyai birtokolta a magyar fővárost és az ország középső, valamint keleti területeit, látszólag független királyként, valójában szoros oszmán ellenőrzés alatt. Az 1532-es évet követően, miután a szultán másodszor is sikertelen hadjáratot vezetett Bécs ellen, a nagyobb harcok a két magyar király között abbamaradtak, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy egyikük sem tud felülkerekedni a küzdelemben. A diplomáciai erőfeszítések eredményeként jött létre 1538-ban a váradi béke Ferdinánd és Szapolyai között, amely egyik fő rendelkezése az volt, hogy Szapolyai halála esetén a korona Habsburg Ferdinándra száll. Szapolyainak azonban 1540-ben fia született az újdonsült lengyel feleségétől, Izabellától, aki a János Zsigmond nevet kapta. Apja röviddel születése után ágynak esett, és meghalt. Halála előtt azonban még megeskette legfőbb bizalmasát, a kincstartói tisztséget betöltő Martinuzzi Fráter Györgyöt és más fontos hívét, hogy ne tartsák be a váradi béke rendelkezését, hanem a koronát és a királyságot János Zsigmondnak adják.

Buda ostroma

Noha Izabella hajlott a váradi béke rendelkezésének betartására, Fráter György és a Szapolyai-párt legbefolyásosabb tagjai esküjükhöz híven nem szándékoztak átadni az országot Ferdinándnak, aki jogai érvényesítése végett egy körülbelül 20 ezer fős sereget indított Buda ellen Wilhelm von Roggendorf vezetésével.

Dominicus Custos, Giovanni Battista Fontana: Wilhelm von Roggendorf egészalakos képmása, [Innsbruck], [Hans Paur], [1601]. – Régi Nyomtatványok Tára. App. M. 706. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

Fráter György, valamint a csecsemő János Zsigmond gyámjai, Petrovics Péter és Török Bálint a vár megvédése mellett döntöttek. Izabella királyné az ostromot megelőzően tett még egy erőtlen kísérletet arra, hogy harc nélkül felajánlja Budát Ferdinándnak, de a tanácsosok akarata erősebbnek bizonyult. Az is a védekezés mellett szólt, hogy számíthattak a szultán katonai segítségére, aki késznek mutatkozott arra, hogy támogatást nyújtson magyar „szövetségeseinek”.
Roggendorf seregei 1541 májusában érkeztek Buda alá, és másnap hozzá is láttak az ostromhoz. A néhány ezer főből álló védők, kitartóan oltalmazták a várat, Fráter pedig személyesen vett részt a harcban, jelenlétével buzdítva híveit. Ferdinánd seregének minden próbálkozása kudarcba fulladt, hiába rohamoztak, ágyúztak, hiába aknázták alá a falakat, még csellel sem sikerült elfoglalniuk a fővárost. Másfél hónapja tartott az ostrom, amikor Szülejmán szultán június 19-én Buda felmentésére elindult Isztambulból, de jóval korábban utasította Mehmed szendrői béget, hogy katonáival segítse a Budát védelmező magyarokat. Mehmed július 10-én érkezett Kelenföldre, majd a törökök Csepelen ágyúsáncot állítottak fel, és innen is támadták Roggendorf csapatait. Ferdinánd hadereje ezzel szorult helyzetbe került, és kénytelen volt felhagyni az ostrommal. A Habsburg-párti katonák a Gellért-hegyen sáncolták el magukat, így végül ostromlókból ostromlottakká váltak, de egészen augusztus 21-ig kitartottak Mehmed és a budaiak folyamatos támadásaival szemben. Aznap viszont – mivel tudták, hogy a szultáni hadsereg a közelben van – a már sebesült Roggendorfot rábeszélte a többi vezér, hogy éjjel keljenek át a Dunán. Ez katasztrofális következményekkel járt, mivel a tervről tudomást szerzett az ellenség. Mehmed és a magyarok együttes váratlan támadása a Dunába szorította a Habsburg-sereget, amely gyakorlatilag teljesen megsemmisült, és nem sokkal később a csatából megmenekült öreg Roggendorf is meghalt. Ezzel a súlyos vereséggel kudarcba fulladt Ferdinánd kísérlete, hogy az 1541-es évben elfoglalja a fővárost.

Buda török megszállása

A szultán a döntő ütközet után, augusztus 26-án érkezett Buda alá, ahol a várost ostromló több száz foglyot lefejeztette. Másnap Óbudán vert tábort, és számos értékes ajándék kíséretében üzenetet küldött Izabella királynénak, hogy látni kívánja a csecsemő János Zsigmondot. A királyné rosszat sejtett és igyekezett kibújni a kérés alól, ám Fráter György és a többi magas rangú tanácsos meggyőzték arról, hogy erre nincs lehetőség. Így augusztus 29-én aranyozott hintón egy dajkával a szultán színe elé küldte a kisdedet. Kíséretében ott volt Fráter György, Werbőczy István, Petrovics Péter, Batthyány Orbán, Markos Péter, Podmaniczky János és Török Bálint. A találkozón Szülejmán kezébe adták a gyermeket, aki megajándékozta, megcsókolta, majd Szerémi György tudósítása szerint a következőket mondta:

Miután a csecsemőt a szultán elbocsátotta, az urakat egy külön sátorba kísérték és megvendégelték. A törökök részéről az egész csak színjáték volt, miközben ugyanis a magyar főuraknak pazar lakomát szolgáltak fel, a janicsárok megkezdték Buda birtokba vételét. Csoportokban szivárogtak be a városba, a magyar fegyvereseket pedig azzal nyugtatták, hogy csak szétnéznek. Egyre nagyobb létszámban érkeztek azonban a városba, és amikor már nyomasztóan sokan voltak, a meglepett őrséget lefegyverezték, a janicsáraga pedig kihirdette, hogy Szülejmán szultán birtokba vette a várost, akinél van még fegyver, szolgáltassa be, aki pedig nem engedelmeskedik, azt kivégzik. A lófarkas zászlót több helyre kitűzték, köztük a Nagyboldogasszony-templomra is.

Szülejmán szultán, Izabella királyné és a kis János Zsigmond Buda 1541-es török megszállása idején. Buda várának török kézre kerülése. Török miniatúra. In. Szejjid Lokman: Hünername [Dicső tettek könyve], 1588 Topkapi Szeráj Múzeum. Jelzet: H. 1524. A kép forrása: Wikipedia Commons

Hamarosan a szultán vendéglátását élvező urak is értesültek az ármányról, de tehetetlenül tudomásul kellett venniük a történéseket. Piotr Porębski szerint, akinek levele az események egyik legfontosabb korabeli forrása, Szülejmán a következőképpen indokolta döntését:

A szultán ezután a különösen veszélyesnek ítélt Török Bálint kivételével szabadon engedte az urakat. Törököt magával vitte Isztambulba, ahol a főúr haláláig raboskodott a híres Héttoronyban. Szülejmán pedig János Zsigmondnak adományozta az ország keleti területeit és Erdélyt, a középső országrészt viszont a birodalomhoz csatolta, ezzel pedig a Magyar Királyság volt fővárosa egészen 1686-ig a Budai Vilajet központjaként funkcionált, élén a budai pasával.

Következmények

Ferdinánd a hírre újabb sereget állított ki, amely 1542-ben ismét sikertelenül próbálkozott a város bevételével. A kudarc végleg megpecsételte Buda és a középső országrész sorsát, amely így tartósan az Oszmán Birodalom részévé vált. Izabella és Fráter György Erdélyben rendezkedett be, és az irányításuk alatt álló terület lett a későbbi Erdélyi Fejedelemség alapja. Mindeközben a fokozatosan kiépülő új végvárrendszernek köszönhetően a Ferdinánd uralma alatt álló terület is kezdett megszilárdulni, amely a magyar történelembe Királyi Magyarország néven vonult be. Az 1541. augusztus 29-én lezajlott esemény de facto három részre szakította az országot, amely végül csak a törökök kiűzése után egyesülhetett a Habsburg-uralkodók alatt.

Felhasznált források:

• Piotr Porębski: Izabella királyné szervitorának, Piotr Porębskinek második levele Buda elfoglalásáról, ford. Kenéz Győző. In. Régi magyar levelestár (XVI–XVII. század), Budapest, Magvető, 1981, 69–85.
• Szerémi György: Magyarország romlásáról, ford. Juhász László, Budapest, Magyar Helikon, 1961. (Monumenta Hungarica V).

Forráskiadvány megjelenés alatt:

• Buda oppugnata. Források Buda és Pest 1540–1542. évi ostromainak történetéhez, szerk.: Kasza Péter, Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont (Mohács 1526–2026. Rekonstrukció és emlékezet), 2021.

Ajánlott irodalom:

• Sugár István: A budai vár és ostromai, Budapest, Zrínyi, 1979.
• Iványi Béla: Buda és Pest sorsdöntő évei 1526–1541, Tanulmányok Budapest Múltjából, 9(1941), 32–84.

Szebelédi Zsolt (Régi Nyomtatványok Tára)

Az összeállítás további két része itt olvasható: 1. rész, 2. rész.

Sorozatunk előző részében Nándorfehérvár 1521-es elestét tárgyaltuk. A második részben a magyar történelem egyik leghíresebb ütközetét, a mohácsi csatát mutatjuk be. Az 1526. augusztus 29-én lezajlott ütközetben nem csupán a korabeli középhatalom, a középkori Magyar Királyság bukott el, hanem az ifjú II. Lajos király halálával az ország király nélkül maradt. Ez a tragédia vezetett a kettős királyválasztáshoz, amely polgárháborúba taszította az országot, ez pedig lehetőséget biztosított az Oszmán Birodalom számára, hogy rendszeresen beavatkozzon a magyarországi eseményekbe.

Előzmények

Miután 1521-ben Nándorfehérvár elesett, a déli védelmi vonalon egy hatalmas rés tátongott, de nem állíthatjuk, hogy ennek veszélyét az ország vezetői nem ismerték fel. Mindenki jól tudta, hogy szilárd és összefüggő végvárrendszer híján az országnak nyílt csatában kell majd megmérkőznie az akkor már katonai és gazdasági tekintetben a Magyar Királyság lehetőségeit messze felülmúló Oszmán Birodalommal. Az új helyzetben a magyar vezetés több kétségbeesett lépést is tett az 1521 és 1526 közötti időszakban. 1521-ben az udvar pénzrontáshoz folyamodott, de komoly eredményt ezzel nem ért el, éppen ellenkezőleg. A rosszul átgondolt lépés súlyos csapást jelentett az ország gazdaságára. Később, a Verbőczy István vezette rövid életű kormányzat 1525-ben a Fuggerek által bérelt bányákra szerette volna rátenni a kezét, de az akció csúfos kudarccal végződött. Az egyetlen pozitív eredmény a kiváló katona, Tomori Pál (1475 k. –1526) kalocsai érsekké és a déli végek főkapitányává való kinevezése volt. Miután Tomori az új állomáshelyére, Péterváradra érkezett, a rá jellemző szívóssággal látott hozzá a védelem megszervezéséhez. Az egyik legfontosabb eredménye, hogy az 1521-re teljesen feloszlott naszádos haderőt néhány hónap alatt ismét sikerült megszerveznie. Tevékenységének köszönhetően egyértelműen megerősödött a határvédelem, amelynek fényes bizonyítéka volt, hogy 1523-ban a magyarok egy Ferhád pasa által vezetett 12 ezer fős török sereg fölött hatalmas győzelmet arattak Szávaszentdemeternél. Óriási erőfeszítésékkel Tomorinak valóban sikerült annyira megerősítenie a határt, hogy a végvári katonaság hatékonyan szembeszálljon a török betörésekkel és portyákkal, de ahogy 1526-ban kiderült, ez nem volt elegendő egy szultán vezette hadsereg feltartóztatására. Ráadásul a mohácsi csatát megelőző években az oszmánok néhány kisebb vár elfoglalásával (Orsova, Szörény) még szélesíteni is tudták a Nándorfehérvár elvesztésével kialakult védelmi rést.

Szülejmán Magyarország ellen vonul

A magyar udvarnak és hadvezetésnek már 1525-ben voltak arról információi, hogy a szultán egy nagyszabású hadjáratra készül, amelynek fő célpontja a magyar székváros. Ennek ellenére a központi kormányzat rendkívül rossz anyagi lehetőségei miatt az oszmán támadás előestéjén a teljes déli védelem összeomlással fenyegetett. A Magyarországon tartózkodó pápai követ, Antonio Giovanni da Burgio egy 1526 januárjában kelt levelében a következőket írta a helyzetről a pápai titkárnak:

A helyzet komolysága ellenére sem sikerült Tomorinak pénzt szereznie az elmaradt zsold kifizetésére, így márciusban ő maga és a végek kapitányai is beadták a lemondásukat. A helyzetet a magyar udvar csak úgy tudta menteni, hogy a Fuggereknek visszaadták a rézbányák bérleti jogát és a bankárcsalád 50 ezer forint kölcsönt folyósított a kincstárnak.
Szülejmán 1526. április 23-án indult el Isztambulból a balkáni úton Magyarország irányába. A rossz időjárás miatt az oszmán sereg lassan tudott előrehaladni, így csak július 10-én került sor a szultáni seregszemlére. Ekkorra azonban már a hadjárat első célpontját régen kijelölték. Ibrahim nagyvezír feladata az volt, hogy a ruméliai csapatokkal Nándorfehérvár szerepét betöltő Péterváradot foglalja el, és ezzel tisztítsa meg az utat az északra készülő török csapatok előtt. A vár 1000 gyalogos katonával, köztük 500 pápai zsoldossal várta az ütközetet. A közeli Újlakon pedig 300 pápai zsoldos és 200 magyar gyalogos állomásozott. Az Alapy György vezetése alatt harcoló péterváradi keresztény katonák két török rohamot is visszavertek, ezért Ibrahim az ágyúival hozzálátott a módszeres ostromnak. Miután a törökök sikeresen felrobbantották a Duna felé eső falat, és Tomori kevés számú katonája miatt nem tudta felmenteni a várat, a két hete derekasan helytálló védők helyzete reménytelenné vált. A „második Nándorfehérvár” elestével Újlak sorsa is megpecsételődött. A védők egy heti ostrom után szabad elvonulás fejében augusztus 8-án feladták a várat, a többi környező kisebb erősség katonái egyszerűen elmenekültek. Ezek után a szultán akadálytalanul átkelt a Dráván, és észak felé vonult tovább, ezzel pedig egyértelművé vált, a célja, hogy megütközzön a magyar fősereggel, és lehetőség szerint az ország szívét, Budát is elfoglalja.

Felkészülés a csatára, haditerv

A szultán feltartóztatására körülbelül 24 ezer fős, többnyire magyar, cseh, lengyel és morva katonákból, valamint egyéb nemzetiségű zsoldosokból álló sereg gyűlt össze. A Szapolyai János erdélyi vajda vezette erdélyi csapatok úton voltak II. Lajos király táborába, Frangepán Kristóf csapatai Zágrábban gyülekeztek, de mindketten lekésték az ütközetet, holott Szapolyai levélben kérte II. Lajost, hogy várja meg az érkezését, addig ne bocsátkozzon csatába.
A keresztény csapatok vezérének a sokat próbált Tomori Pált, és Szapolyai Györgyöt, az erdélyi vajda öccsét tették meg.
Augusztus 25-én viharos haditanácsot tartottak Mohács mellett. A király környezetében Frangepán és Szapolyai tanácsának megfelelően az volt az álláspont, hogy helyesebb lenne kitérni a csata elől, bevárni az összes keresztény segédcsapatot, és azután megütközni a nyilvánvalóan fáradtabb török sereggel. Voltak azonban olyanok, akik sürgették az ütközetet. Caspar Ursinus Velius, I. Habsburg Ferdinánd udvari történetírója szerint a katonák egy része a következő fenyegető üzenetet küldte a király táborába:

Más források is alátámasztják, hogy Tomori katonái fenyegetően léptek fel, hogy kicsikarják a csatát a közeledő törökökkel. Szintén parázs vita alakult ki arról is, hogy vajon jobb-e a királyt biztonságban tudni, vagy ő maga is személyesen vegyen részt a csatában.

Johann Adam Xavier Schad: II. Lajos magyar király egészalakos portréja, Nürnberg [s. n.], 1664. Rézmetszet és rézkarc. In. Effigies ducum et regum Hungariae, in applausum oblatae, [S.l.], [s.n.], 1687; Nádasdy Ferenc: Mausoleum potentissimorum ac gloriosissimorum… [Nürnberg], apud Michaelem et Joannem Fridericum Endteros, 1663. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

Ebben a kérdésben is a kevésbé józan, a király személyes jelenlétét követelő álláspont győzedelmeskedett. Így augusztus 25-én lényegében eldőlt, hogy a keresztény csapatok nem hátrálnak tovább, és hogy II. Lajos személyes részvételével csatába bocsátkoznak a törökökkel.
Az arcvonalat Tomori a lehető legszélesebben állította fel, hogy elejét vegye a keresztény seregek bekerítésének. A hadrend két vonalból állt. Az első vonalban sorakozott fel a lovasság. A jobbszárny mintegy 6000 lovasát Batthyány Ferenc horvát-szlavón bán vezette, a kisebb létszámú 3000 fős lovasból álló balszárny élén Perényi Péter állt. Közöttük helyezkedett el a gyalogság java. A második vonalat a király személyes védelmét ellátni hivatott 1000 nehézlovas és a főúri bandériumok alkották. A 85 ágyúból álló keresztény tüzérség elhelyezkedése nem pontosan azonosítható, de hathatósan nem is vettek részt a csatában.

A csata

Augusztus 29-én, Keresztelő Szent János lefejezésének emléknapján II. Lajos serege a tűző napon hadrendben várta a közeledő ellenséget. Az oszmán sereg élén a ruméliai hadtest vonult, őket követte a jobbszárnyon az anatóliai hadtest, a menetet pedig a szultán és testőrsége zárta. A ruméliaiak kora délután értek a csata helyszínére, ám mivel a csapatok fáradtak voltak, a szultáni haditanács úgy döntött, hogy nem ütköznek meg, ezért a csapatok hozzáláttak a táborveréshez. Ekkor a keresztény oldalon is felvetődött, hogy másnapra halasztják a csatát, de Tomori más állásponton volt. Úgy vélte, hogy mivel még az oszmán sereg nem fejlődött fel teljesen, kisebb egységeit van esélyük megverni, míg a teljes szultáni haderővel szemben jóval kevesebb reményük van a sikerre. II. Lajos hallgatva Tomorira, megadta a jelet a rohamra. Batthyány Ferenc lovassága rávetette magát a teljesen felkészületlen, éppen táborveréssel foglalatoskodó ruméliaikra. A törökök sorai hamar meginogtak, és menekülni kezdtek. A magyar lovasok az összeláncolt ágyúkig jutottak, amelyen nem tudtak áttörni, főleg az ott állomásozó janicsárok miatt, ezért oldalirányba kitértek az ágyúk és a janicsárok sorfala elől, és a szélen rendezetlenül visszavonuló ruméliaiakat vágták le. A magyar balszárnyon viszont Perényi Péter vezette lovasság nem bírt az anatóliaiak ellenállásával. Ekkorra már a kezdeti sikerek ellenére az első roham elakadt, amit azonban a magyar hadvezetés még nem látott át, ezért Tomori a vértes lovasságot is rohamra vezényelte. Közben a lassabban mozgó gyalogság is elérkezett a török arcvonalhoz, akik azonban már megszilárdították a vonalaikat, és az első roham megtörésével a csata lényegében elveszett. A janicsárok puskatüze hatalmas pusztítást rendezett a vértesek soraiban, a csapdába szoruló gyalogság pedig hiába küzdött derekasan, a sorsuk megpecsételődött, és közülük csak nagyon kevesen menekültek meg élve a csatából.

Székely Bertalan: Mohácsi csata, 1866. – A kép forrása: Képzőművészet Magyarországon

A csata általa még átélt utolsó perceiről a szemtanú Brodarics István így írt:

A fővezér, Tomori is elesett már, az életben maradt lovasok az időközben eleredő esőben csak a saját életüket mentették. Így tett maga a király is, aki azonban menekülés közben leesett a lováról és a Duna egyik ágához közeli mocsárban életét vesztette. A keresztény sereg szinte teljesen megsemmisült. Elesett 4000 lovas, 10000 gyalogos, a teljes haderő hatvan százaléka.

A vereség következményei

Noha a keresztény sereg jelentős része odaveszett, mégsem ez volt a legnagyobb veszteség. Amellett, hogy az ország főpapságának és főnemességének java holtan maradt a csatatéren, leginkább az tekinthető katasztrofális fejleménynek, hogy maga a király sem tudott élve elmenekülni a csatából.

Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása, 1860. – A kép forrása: Képzőművészet Magyarországon

Ez ugyanis később kettős királyválasztáshoz vezetett, amely hosszú időre polgárháborúba sodorta az országot, és ennek eredményeként tudott az Oszmán Birodalom tartósan berendezkedni az ország középső részén. A mohácsi csatatéren nemcsak II. Lajos király lelte halálát, hanem a középkori regionális nagyhatalomnak számító Magyar Királyság is mindörökre sírba szállt.

Felhasznált források

• Brodarics István, Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi ütközetéről, ford. Kulcsár Péter = Örök Mohács. Szövegek és értelmezések, szerk. B. Szabó János, Farkas Gábor Farkas, Bp., BTK, 2020, 301–323.
• Antonio Giovanni da Burgio, Antonio Giovanni da Burgio pápai követ levele Jacopo Sadoleto pápai titkárhoz, ford. Bartoniek Emma = Örök Mohács: Szövegek és értelmezések, szerk. B. Szabó János, Farkas Gábor Farkas, Bp., BTK, 2020, 19.
• Caspar Ursinus Velius, Lajos király haláláról és Magyarország bukásáról, ford. Szebelédi Zsolt = Caspar Ursinus Velius, De interitu regis Ludovici et clade Hungariae. Egy elveszettnek hitt beszámoló a mohácsi csatáról – A Long-Lost Report about the Battle of Mohács, szerk. Kasza Péter, Bp., BTK–OSZK, 2020, 125–141.

Ajánlott irodalom:

• Több mint egy csata: Mohács. Az 1526. évi ütközet a magyar tudományos és kulturális emlékezetben, szerk.: Fodor Pál, Varga Szabolcs, közrem. Szőts Zoltán Oszkár, Bp., MTA BTK, 2019.
• Szabó János, A mohácsi csata, Bp., Corvina, 2013.
• Szakály Ferenc, A mohácsi csata, Bp., Akadémiai, 1975.

Szebelédi Zsolt (Régi Nyomtatványok Tára)

Az összeállítás további két része itt olvasható: 1. rész, 3. rész.

Augusztus 29-ét nemcsak a későbbi történelmi emlékezet, hanem már a 16. század közepén maga I. Szülejmán szultán is a saját, a korabeli keresztények pedig a törökök szerencsenapjának tartották. A Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom közötti konfliktusokban ezen a napon rendre az oszmánok könyvelhettek el maguknak katonailag hosszú távú stratégiai sikert, ami értelemszerűen a magyar fél számára mindig súlyos kudarcot jelentett. Sorozatunk első részében a Magyarország kulcsának tekintett végvár, Nándorfehérvár 1521-es elvesztését mutatjuk be.

A vár

A 15. század első felétől a Magyar Királyság az Oszmán Birodalommal szemben tartós védelemre rendezkedett be, ennek keretében épült ki az ország déli határán húzódó végvárrendszer. A védvonal legerősebb vára egyértelműen Nándorfehérvár volt. A többnyire szerbek lakta várost és a várat az ostrom után majdnem egy évszázaddal később Istvánffy Miklós a következőképpen írta le:

A vár azonban nemcsak impozáns méretével és erős védműveivel emelkedett ki a határszakasz erősségei közül, hanem puszta elhelyezkedése is stratégiai jelentőségű volt. Nándorfehérvár ugyanis a konstantinápolyi-budai hadiúton feküdt, így mindaddig, amíg magyar kézen maradt, igen kockázatos volt a török főseregnek a Magyar Királyság belsejébe hadmozdulatokat végeznie.
Jelentősége ellenére Nándorfehérvár nem ideális helyzetben várta a közelgő ostromot, és ez különösen a végvár vezetésre vonatkozik. A vár élén a két nándorfehérvári bán állt. Az egyik, Török Bálint, aki helyett a tényleges teendőkkel gyámjai, a két szabácsi bán, Sulyok István és Sulyok Imre foglalkoztak. A másik bán, az idős Héderváry Ferenc az udvartól jelentős összegeket követelt a vár fenntartási költségeire, de közben Török Bálintnak is mintegy 40 ezer forinttal tartozott a kincstár. Mikor nyilvánvalóvá vált a török támadás, az udvar először a saját hatáskörébe akarta venni a védekezést, de miután a Sulyok testvérek ezt határozottan visszautasították, a király katonákat és hadfelszerelést kívánt küldeni a várba. A kortárs Zay Ferenc szerint Sulyok István a királyi tanácsban a felvetésre ezt válaszolta:

A gyámok attól tartottak – hozzátehetjük, hogy nem alaptalanul –, hogy ha királyi katonákat engednek be Nándorfehérvárra, soha nem tudják majd behajtani Török Bálint követeléseit, hiszen a kincstárnak nyilvánvalóan nem állt rendelkezésére ekkora összeg. Végül csupán abba egyezett bele Sulyok, hogy az udvar hadfelszerelésekkel erősítse meg a várat.
A másik súlyos problémát a korszakban az ország védelmére szánt pénz hiánya jelentette, ami leginkább a zsoldfizetés elmaradásában érhető tetten. A helyzet a Nándorfehérvár mellett állomásozó, és hadászati szempontból különösen fontos szerepet betöltő naszádosok sorsán mérhető le ez a legjobban. A katonák többször feljöttek Budára, hogy jogos bérüket kérjék a kincstártól. Az emlékiratában számos szóbeszédet és összeesküvés-elméletet megörökítő kortárs, Szerémi György udvari káplán a következőket írja:

Még ha nem is pontosan úgy történt a dolog, mint ahogy Szerémi papírra vetette, más források is megerősítik, hogy a hajdan félelmetes naszádos flotta 1521-ben a zsoldfizetés elmaradása miatt gyakorlatilag szétszéledt.
A harmadik dolog, ami gyakorlatilag megpecsételte Nándorfehérvár sorsát, a felmentő sereg hiánya volt. Egy-egy erősség ugyanis önmagában nem tudott kiállni hosszabb ostromot, szükség volt arra, hogy az ostromlókat környékbeli mozgó hadsereg fenyegesse. A török támadás előestéjén viszont Nándorfehérvár gyakorlatilag hátország nélkül várta az ostromot. Felmentése csak a nagy távolságban lévő és lassan mozgó királyi seregek feladata lett volna, amely képtelen volt idejében segítséget vinni a szorongatott várnak.
Az 1521-es év nyarán tehát ilyen körülmények között kellett a vár kapitányainak szembenézniük a hatalmas török sereg ostromával. A védelmet tapasztalt katonák, a bánok helyettesei, Oláh Balázs és Móré Mihály vezették. Körülbelül 700 katona felett parancsoltak és számíthattak a város szerb polgárainak egy részére is.

A hadjárat első szakasza

Miután I. Szülejmán (1520–1566) szultán úgy döntött, hogy a birodalom nyugat felé terjeszkedik tovább, vezetésével a mintegy 50 ezer főnyire becsült szultáni sereg 1521. május 18-án indult el Konstantinápolyból.

Nicolaus de Clerck I. Szulejmán szultán mellképe. Rézmetszet. In. Hieronymus Oertel: De Chronycke van Hungarien..., Amsterdam, Jan Eversten, Cloppenburch, 1619. – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

A sereget két részre osztották, és Piri Mehmed az anatóliai csapatokkal körülzárta Nándorfehérvárt, Ahmed ezalatt a ruméliai csapatokkal Szabács ellen vonult.
Szabácsot csupán néhány száz magyar és szerb katona védte Logosi Simon és Torma András vezetésével. A ruméliai csapatok június 20-án zárták körül a várat, és néhány nap alatt sikerült a védőket a belső várba szorítaniuk. A szorongatott keresztény katonák egy része a Száván el tudott menekülni, a kapitányok viszont a legelszántabbakkal együtt halálukig kitartottak. Július 7-én, az utolsó általános roham során a még életben maradt védők mind egy szálig elestek.
Szülejmán éppen a vár elestekor érkezett Szabács alá, és a szultán parancsára tüstént hozzáláttak hidat verni a Száván, hogy azon keresztül Magyarország Száván túli területeire támadhassanak. Ezzel egyidőben a szultán Piri Mehmedet arra utasította, hogy hagyjon fel Nándorfehérvár még éppen csak megkezdett ostromával – a vár lövetése július 9-én kezdődött meg – és csatlakozzon a Szabácsnál állomásozó ruméliai seregtesthez.
Mehmed ehelyett Hüszrev béget a közeli Zimony elfoglalására küldte, tudta ugyanis, hogy Nándorfehérvár élelmezése azon keresztül történik. A vár gyenge ellenállás után július 12-én megadta magát. Július 19-én a Száva erős áramlása oly mértékben megrongálta a törökök által épített cölöphidat, hogy csak nyolc nappal később lehetett használható állapotba hozni, ami jelentős csúszást jelentett a hadjáratban. Szülejmán ekkor dönthette el, hogy a hadjárat végcélja Nándorfehérvár elfoglalása lesz.

Az ostrom

Mehmed időközben jócskán megnövekedett hadereje július 23-án kezdte ágyúzni a falakat, de az ostrom kezdetétől még a következő napokig is csak annyit értek el, hogy a blokád miatt a védők a tartalékuk zömét felélték. Szülejmán a ruméliaiakkal csak július 31-én táborozott le a Zimony felőli oldalon, ezzel pedig a várat teljesen körülzárták.
A török flotta uralta a Dunát és a Szávát, így pedig vízi úton sem lehetett utánpótlást szállítani a szorongatott várba. II. Lajos király személyesen szállt táborba, hogy felmentse a várat, ám még akkor is csak pár száz katona volt vele, amikor már javában zajlott az ostrom.
A kilátástalan helyzet ellenére a nándorfehérváriak az ostrom kezdetétől derekasan helytálltak. Még a szultán megérkezése előtti napokban kitörésekkel zaklatták a török tüzéreket, és sokat le is vágtak közülük. A szisztematikus ostrom csupán augusztus 1-én kezdődött, amikor lezajlott az első részleges roham a falak ellen, amely a törökök kudarcával végződött. Ez másnap megismétlődött, ezért a törökök beszüntették a rohamokat és inkább a falak ágyúzására koncentráltak a következő napokban.  A várban ekkor már súlyosan leapadtak a készletek, és a védők lóhúson éltek. Különösen hátrányos volt a védők számára, hogy nem rendelkeztek ágyúkkal, azokat ugyanis Szapolyai János 1515-ben magával vitte, és a törökökkel vívott vereséggel végződött Zsarnó melletti csatában elvesztette. Jól mutatja a korabeli viszonyokat, hogy az ágyúkat még hat évvel később sem pótolták.

Johann Sibmacher: Nándorfehérvár 1521-es ostroma. Rézkarc, [Nürnberg], [Johann Sibmacher], [1602]. In. Ortelius Hieronymus: Chronologia; Ortelius redivivus; Türckische und ungarische Chronica.  A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

A többnapos ágyúzás után augusztus 8-án úgy ítélte meg a török hadvezetés, hogy érdemes egy általános rohammal próbálkoznia, ami váratlan sikert hozott a törököknek, a védők ugyanis nem tudták sokáig feltartóztatni őket. A várkapitányok a megmaradt katonákkal és a harcolni kész és képes polgársággal együtt a város felgyújtása után visszavonultak a fellegvárba. A törökök nyomban felállították az ágyúikat a város három pontján és nekiláttak a fellegvár falainak töretéséhez. Mindeközben – ahogy Istvánffy is írja – Oláh Balázs és egy másik parancsnok, Both János igyekezett lelket önteni a megmaradt védőkbe:

A török aknászok eközben a Kölestorony alá járatot ástak, és sikerült is felrobbantaniuk. A védők szerencséjére a torony törmelékei megnehezítették a törökök várba való bejutását. Hiába azonban a védők hősiessége, mivel felmentő seregre nem számíthattak, és a fellegvárban már elviselhetetlen volt a helyzet, továbbá az egyik vicebán, Móré át is szökött az ellenséghez, a parancsnokok augusztus 28-án tárgyalni kezdtek a vár feladásáról. A megegyezés szerint a várat augusztus 29-én, hatvanhat napig tartó ostrom után átadták Szülejmánnak. Több forrás szerint a törökök a védőket lemészárolták, miután azok a nekik felajánlott átállást, illetve az iszlám hitre való áttérést visszautasították. Ennek azonban ellentmond, hogy a védelemben részt vevő több személlyel is lehet találkozni későbbi okleveles forrásokban. Akárhogyan is történt, a vár védőinek hősiessége vitán felül áll, hiszen kilátástalan helyzetben a végsőkig ellenálltak a török rohamoknak. Nándorfehérvár eleste nem az ő bátorságukon és kitartásukon múlt.

Következmények

A szultán szeptember 15-én Nándorfehérvárott egy ezerfős helyőrséget hagyva visszaindult Isztambulba. Török részről a hadjárat sikeres volt, a déli végvárvonal legfontosabb várát ugyanis sikerült a hatalmukba keríteniük. II. Lajos magyar király elkésetten mozgósított serege Mohácsig jutott, de a katonák közt kitört járvány folytán csakhamar szétoszlott, és meg sem kísérelte Nándorfehérvár és Szabács visszafoglalását. A kár magyar szempontból felmérhetetlen volt. Egyrészt ettől a naptól kezdve Nándorfehérvár már folyamatosan a magyar területeket fenyegette, másrészt a vár elvesztésével egy óriási lyuk keletkezett a déli védelmi vonalon. A kiesett erősség szerepét Pétervárad volt hivatott betölteni, de Nándorfehérvárat helyettesíteni nem lehetett. Nándorfehérvár elvesztése 1526-ban a mohácsi síkon bosszulta meg magát, amellyel a sorozat következő részében foglalkozunk.

Idézett források:

• Istvánffy Miklós: A magyarok történetéből, ford. Juhász László, Bp., Magyar Helikon, 1962. (Monumentum Hungarica VI.)
• Szerémi György: Magyarország romlásáról, ford. Juhász László, Bp, Magyar Helikon, 1961. (Monumenta Hungarica V.)

• Zay Ferenc: Az Lándorfejírvár elvesztésének oka e vót és így esött, sajtó alá rendezte Kovács István, Bp., Magyar Helikon, 1980, 13.

Ajánlott irodalom:

• Szabó János: A mohácsi csata, Bp., Corvina, 2013.
• Szakály Ferenc: A mohácsi csata, Bp., Akadémiai, 1975.
• Szakály Ferenc: Nándorfehérvár, 1521: a vég kezdete = Az Lándorfejírvár elvesztésének oka e vót és így esött, sajtó alá rendezte Kovács István, Bp., Magyar Helikon, 1980. 83–163.

Szebelédi Zsolt (Régi Nyomtatványok Tára)

Az összeállítás további két része itt olvasható: 2. rész , 3. rész.

A Magyar Könyvtárosok Egyesülete 52. Vándorgyűlésén számos könyvtárszakmai díj átadására is sor került. Munkatársaink közül elismerésben részesült Dr. Amberg Eszter jogi- és stratégiai főigazgató-helyettes, Bessenyei Ágnes, a Színháztörténeti és Zeneműtár könyvtárosa és Békésiné Bognár Noémi Erika, a Könyvtári Intézet könyvtárosa. Másodikként a Békésiné Bognár Noémi Erikával készült interjút adjuk közzé, aki Tanulás, találkozás, élmény a könyvtárban. Útmutató a könyvtári programok szervezéséhez című munkájával elnyerte Az Év Fiatal Könyvtárosa 2021-es díját.

Békésiné Bognár Noémi Erika

„Az Év Fiatal Könyvtárosa” díjat Tanulás, találkozás, élmény a könyvtárban. Útmutató a könyvtári programok szervezéséhez című pályamunkáddal érted el. A bibliotékák körében mekkora szerepet töltenek be a különböző programok? 

A könyvtárak amellett, hogy a kulturális örökség megőrzésének, feldolgozásának és szolgáltatásának egyik legfontosabb szereplői, egyre inkább az élethosszig tartó tanulás, az alkotás, a találkozások és az inspiráció központi helyei is a társadalomban. Azért is tartom fontosnak a könyvtári programszervezés témakörét, mert ezeket a funkciókat más egyéb szolgáltatások mellett a könyvtári programok, képzések, kiállítások szervezésével tudják betölteni az intézmények. A tanulmány megírása során a 2015-ben a Többcélú közösségi terek fejlesztése projekt keretében, általam készített könyvtári programszervezésről szóló könyvtári modellt kívántam újragondolni és kibővíteni, amelyet a Könyvtári Intézetben végzett munkám, a K2 szakmai konferenciasorozat szervezése és folyamatos fejlesztése, továbbá Az én könyvtáram elnevezésű országos projekt mintaprogramjainak fejlesztésében szerzett tapasztalataim inspiráltak. Egy olyan, a programszervezés folyamatára fókuszáló összefoglaló segédletet szerettem volna készíteni, amely könyvtári szempontból dolgozza fel a rendezvényszervezés folyamatát és kitekintést ad az ezzel kapcsolatos marketingtevékenységekre, új irányokra, trendekre. Módszertani jellegű írás megalkotására törekedtem, a programszervezéshez kapcsolódó elméleti háttér és gyakorlati tudnivalók szintetizálásával. A dolgozattal célom volt még, hogy ösztönözzem az analóg könyvtári dokumentumok mellett a digitális dokumentumok, szolgáltatások szélesebb körű felhasználását is a programokba ágyazva. Bízom benne, hogy a tanulmány jól hasznosítható lesz a könyvtárosképzésben és a könyvtárosok továbbképzése során is.

Az elmúlt másfél évben csak az online térben lehetett találkozni, élményeket gyűjteni a könyvtárban. Ez milyen kihívások elé állított? Neked mi volt a legnagyobb könyvtári élményed ez idő alatt?

A saját munkám során is fókuszba került ez a téma a kutatások és a konferenciaszervezés, valamint a saját előadások megtartása kapcsán is, hiszen immáron csak az online térben lehetett ezeket megvalósítani. A könyvtári szolgáltatások pandémiához igazodásáról több kutatást is készítettünk ebben az időszakban, hogy felmérjük, milyen új szolgáltatások jelentek meg az intézményekben és ezek mennyire terjedtek el országosan. Jó volt látni, hogy a könyvtárak mindent megtettek a felhasználók kiszolgálása érdekében a világjárvány ideje alatt is. A saját, személyes könyvtári élményeim során is azt tapasztaltam, hogy problémamentesen tudtam igénybe venni a könyvtári szolgáltatásokat (pl. sikerült könyvet kölcsönöznöm és különféle online szolgáltatáshoz hozzáférnem).

Békésiné Bognár Noémi Erika

Több országos szakmai projekt megvalósításában közreműködtél. Jelentős szerepet vállaltál a Könyvtári Intézet új honlapjának kialakításában és a Könyvtárak.hu könyvtár- és olvasásnépszerűsítő portál megalkotásában is. Hogyan lehet népszerűsíteni a könyvtárakat és az olvasást?

A könyvtári munkának nagyon fontos része, hogy az olvasást és a könyvtári szolgáltatásokat modern eszközökkel népszerűsítsük. A Könyvtárak.hu portál létrehozásával az volt a célunk, hogy létrejöjjön egy olyan országos weboldal, amely a könyvtári szolgáltatásokról egy helyen ad információkat, egy platformra helyezi a könyvtári digitális tartalmak elérését és megmutatja, hogy milyen színes szolgáltatási palettával rendelkeznek a hazai könyvtárak (pl. programok, különleges szolgáltatások). Fontosnak tartom, hogy a könyvtárak megmutassák, hogy miben tudnak segíteni az olvasóknak, folyamatosan információt adjanak arról, hogy milyen munkát végeznek a színfalak mögött, miben szakértők a könyvtárosok és hogy miben egyediek a szolgáltatásaik. Ennek bemutatását a Könyvtárak.hu kialakításakor is célul tűztük ki.

Te magad milyen könyveket olvasol szívesen?

Sokféle típusú könyvet szeretek forgatni, a különböző témájú szakkönyvektől kezdve az útikönyveken át az érdeklődési körömbe tartozó könyvekig (pl. grafikai tervezés, szövés, lakberendezés). A szépirodalmi művek közül az életrajzi ihletésű könyvek a kedvenceim.

Mit jelent számodra, hogy idén te kaptad az „Az Év Fiatal Könyvtárosa” elismerést?

Tíz éve dolgozom a szakmában, előbb könyvtárosként, majd kutató könyvtárosként. A munkát a Pécsi Tudományegyetem egyetemi könyvtárában kezdtem, majd 2014-től az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtári Intézetében tevékenykedem. Mindig is szerettem a munkámat, amit igyekszem a legjobban végezni. A díj az eddigi munkám elismerését jelenti számomra, az elmúlt években elvégzett feladatok, elért eredmények gyümölcse, ami nagyon jó érzésekkel tölt el és megerősíti bennem azt az érzést, hogy jó helyen vagyok.

Szilágyi Magdolna (Főigazgatói Kabinet)

Vonatkozó blogbejegyzéseink:

• A Magyar Könyvtárosok Egyesülete 52. Vándorgyűlése 
• Interjú Bessenyei Ágnessel, Az Év Fiatal Könyvtárosa díj 2020-as díjazottjával

Vukán György (1941. augusztus 21. – Agárd, 2013) – legnagyobb példaképéhez, Keith Jarretthez hasonlóan – az improvizációt tekintette a zenei kreativitás legmagasabb rendű formájának, ezért is döntött már ifjúkorában a modern jazz sokszínűsége mellett. Fellépett Montreux-ben, az Egyesült Államokban, Japánban, Kínában, Indiában, különböző felállásokban végigturnézta az egész világot. És nem csupán zseniális, invenciózus zongoristaként, de kiváló zeneszerzőként is ismert. Sokféle műfajban alkotott mint komponista: olyan híres magyar filmek zenéjét szerezte, mint A tanú, a Szikrázó lányok, Az ötödik pecsét, A hamvadó cigarettavég. Egyházi zenét is komponált Missa ad Dominum Jesum Christum címmel. Ő írta az első magyarországi filmmusicalt, a Kakuk Marcit. Legismertebb jazzformációja a Super Trió, később a Creative Art Trió és a Vukán Trió volt.

Próba közben Ablakos Lakatos Dezsővel és Kenny Wheelerrel. In. Szegedi-Szabó Béla: Vukán, Budapest, Timp, 2009, 49. – Törzsgyűjtemény

2008-ban adott interjúi nyomán született a Vukán című könyv, amelyben őszintén vallott életútjáról, fiatalkoráról, érzelmekről, hitről, és nem utolsósorban a zenéhez fűződő bensőséges viszonyáról.
A kiadvány gerincét egy életinterjú képezi, amely kiegészül a barátok és művésztársak közvetlen hangú leveleivel. Olyan jeles személyiségek tollából olvashatunk írásokat, mint Müller Péter, Törőcsik Mari, Vásáry Tamás, Görgey Gábor, Bacsó Péter, Ligeti András, Dr. Freund Tamás, Dr. Donáth Tibor. Az elegáns kötetet Vukán György naplóbejegyzései és gazdag fényképanyag teszi színessé.

Szegedi-Szabó Béla: Vukán, Budapest, Timp, 2009. Borító. – Törzsgyűjtemény

Vásáry Tamás a következőket írja:

• 
• 
• 

Vukán György számára a szakrális üzenet fontossága mindenekfelett állt. Számos egyházi személyt és szerzőt ismert és tanulmányozott, többek között Nazianzi Szent Gergelyt, akitől gyakran idéz a vele készült interjúkötetben.
Vukán egyik legmegrázóbb zongoradarabja, a The last message, nem sokkal halála előtt született. Ebben benne van a búcsúzás drámája, a visszatekintés, de a megnyugvás áhított állapotának megélése is. Ebben az esszenciális zenedarabban, a The last message-ben benne foglaltatik a búcsúzó művész legszemélyesebb üzenete. Akár Edvard Grieg lírikus darabjainak mélyén rejtező véghetetlen nosztalgia: a The last message is a békéjét kereső, szabaduló emberi lélek végső megtisztulásáról szól.

Vukán György: The last message

Szegedi-Szabó Béla (Gyarapítási és Állomány-nyilvántartó Osztály)

Horváth Ignác (1851–1911) a dualizmus kori nemzeti könyvtár kitűnő szakemberei közé tartozott.

1851. január 21-én született Tatán. Magyaróvári iskolai évek után Pannonhalmán folytatta tanulmányait, és 1869. szeptember 8-án belépett a bencés rendbe. Horváth Ignác – szerzetesi nevén Villebald – fogadalma rövid ideig tartott: 1872. július 12-én távozott a közösségből. Világi papnövendékként folytatott teológiai tanulmányokat az esztergomi szemináriumban. 1875-ben végleg elhagyta az egyházi pályát, és a kincstári jogügyek igazgatóságánál vállalt állást. 1876. január 1-től a budapesti Egyetemi Könyvtár díjnokaként vett részt a gyűjtemény rendezésében. 1876 szeptemberében került a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárába gyakornoknak. Későbbi sokirányú, kiváló szakmai munkáját elméleti szinten ekkor alapozta meg: 1879-től a budapesti tudományegyetem bölcsészettudományi karán folytatott tanulmányokat, 1881-ben diplomázott. 1882. május 27-én nevezték ki a Széchényi család javaslatára könyvtári segéddé. 1886-ban segédőr, 1898-ban őr, 1910-ben igazgatóőr lett. 1911. augusztus 17-én tragikus körülmények között bekövetkezett halála egy több mint három évtizedes, tevékeny és sokoldalú pályának a végét jelentette.
1867 után a Magyar Nemzeti Múzeum szervezetén belül működő könyvtár újjászervezése Eötvös József (1813–1871) vallás- és közoktatásügyi miniszter művelődéspolitikájának részeként, könyvtárügyi elképzeléseinek megfelelően valósult meg az ő és főként utódja, Trefort Ágoston (1817–1888) hivatali idejében. Első lépésként a nagyszámú, feldolgozatlan dokumentumot a korabeli nyugat-európai könyvtárrendezési kritériumoknak megfelelő müncheni rendszer szerint katalogizálták, és helyezték szakrendbe a könyvtár polcaira. Az így kialakított, egységes gyűjtemény 1875-re hozzáférhetővé vált az olvasók és kutatók számára, a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtára bekerült a hazai tudományos- és kulturális élet áramába. Somkuti Gabriella könyvtártörténeti monográfiája (Az Országos Széchényi Könyvtár története 1802–1918, Budapest, OSZK, 2002.) tudósít arról, hogy az immár állami felügyelet alatt és állami költségvetésből működő múzeumtól, és így a könyvtártól is a fenntartó:

A szigorúbb szakmai elvárásoknak megfelelően újjászervezett és működtetett nemzeti bibliotéka munkafolyamataiban, tudományos és publikációs feladataiban fontos helyet foglalt el Horváth Ignác könyvtárosi és bibliográfusi tevékenysége. Halálakor a Magyar Könyvszemlében megjelent nekrológ elsőként rajzolta meg egy sokoldalú szakember profilját. E szerint Horváth Ignác tevékeny évtizedeinek jelentős részét „láthatatlan” könyvtárosi munkával töltötte. Galambos Ferenc pedig a gyakorlati szakembert méltatta személyében:

Horváth Ignác szakirodalmi munkássága főként a Nemzeti Múzeum könyvtárának dokumentumaihoz, különböző gyűjteményegységeihez kapcsolódott, publikációi kevés kivétellel az első könyvtári szakfolyóiratban, a Magyar Könyvszemlében jelentek meg. Pályakezdőként, 1881-ben kapta a feladatot, hogy Tipray Tivadar utódjaként állítsa össze a nemzeti könyvtár gyűjtőköréhez kapcsolódó kurrens könyvészetet, vagyis a magyar és magyar vonatkozású nyomtatványok (hungarikák) jegyzékét. A kurrens nemzeti bibliográfia összeállítását, mint nemzeti könyvtári feladatot az intézmény részéről a Széchényi-könyvtár újjászervezése utáni első igazgatója, Fraknói Vilmos (1843–1924) határozta meg. Publikációs felületeként a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtára kiadványaként megjelenő Magyar Könyvszemlét jelölte meg a folyóirat első számának beköszönő soraiban:

A szerkesztő ígérete szerint az éves sajtótermésről készített összegzések a Magyar Könyvszemlében a folyóirat indulásától (1876) helyet kaptak, 1878-tól a szaklap mellékleteként (Magyarországi könyvészet) jelentek meg.

A Magyar nyelvű könyvészet első oldala 1884-ből Horváth Ignác szerkesztésében. In. Magyar Könyvszemle, (9.) 1884. 1–6., 1. – Elektronikus Periodika Archívum

A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtára a kurrens nemzeti bibliográfia összeállításával Széchényi eredeti szándékához kapcsolódott, aki a bibliotéka éves gyarapodását folyamatosan katalógusokban kívánta közzétenni. A gróf az intézményalapító okirata 2. pontjában emellett rögzítette az országos könyvtár kötelespéldányhoz való jogát is. Széchényi életében a bibliotéka alapjául szolgáló hungarika-gyűjtemény katalógusait (1799; 1800) mindössze két pótkötet (1803; 1807) egészítette ki. A Széchényi-könyvtár kötelespéldányjogát az 1848-as sajtótörvény (1848. XVIII.tc. 40.§), és ennek alapján 1867. július 17-én az igazságügyminiszter rendelete is megerősítette. Eötvös József ez utóbbihoz kapcsolódó körrendelete (15.856/1867.) a törvényhatóságoktól a sajtótermékek negyedévenkénti beküldését kérte, hogy a nemzeti könyvtár vezetése minél teljesebb képet kapjon a hazai kiadványtermésről, és az évenkénti magyar könyvészetet a munkatársak minél pontosabban szerkeszthessék meg. E korszak kurrens nemzeti bibliográfiatörténetét feldolgozó munkájában Kégli Ferenc a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletével kapcsolatban megjegyezte, hogy:

A Magyar Könyvszemle mindössze 16 évig, 1876 és 1891 között adta közre az évenkénti magyar könyvészetet, ennyi ideig tudta a nemzeti könyvtár teljesíteni a kurrens nemzeti bibliográfia összeállítására vonatkozó feladatát a dualizmus időszakában. Horváth Ignác 1881 és 1891 között szerkesztette az akkor már a folyóirat mellékleteként megjelenő jegyzékeket a könyvtárba érkező könyvek, térképek, zeneművek – főként a kötelespéldányként beküldött kiadványok – alapján. A Magyar irodalom cím alatt a bárhol magyar nyelven megjelent nyomtatványok (nyelvi hungarikumok), a Hazai nem magyar irodalom a Magyarországon idegen nyelven (területi hungarikumok) kiadott művek, a Hazánkat érdeklő külföldi munkák a magyar vonatkozású, külföldön, idegen nyelven megjelent dokumentumok (tartalmi hungarikumok) bibliográfiai adatait sorolta fel. A magyar könyvészet jegyzékei kiegészültek az Iskolai értesítők, az Egyházi névtárak és direktóriumok (1883-tól önálló csoport) és a Naptárak a magyar és idegen nyelvű kiadványokat együtt közlő összegzéseivel. (A Naptárak bibliográfiájában 1879-től szerepeltek csak az idegen nyelvű nyomtatványok).

A kurrens gyarapodást regisztráló könyvészet lajstromai kezdetben számonkénti bontásban jelentek meg a szakfolyóirat hasábjain, 1884-től éves bibliográfiaként láttak napvilágot a jegyzékek. Kégli Ferenc a magyar könyvészet leírásait így értékelte:

Kégli megállapítása szerint a kötelespéldányként beérkező dokumentumokról két leírás készült, egy a könyvtár katalógusa, és egy a bibliográfia számára. A magyar könyvészet szerkesztése nem munkakörbe tartozó feladat volt, hanem önálló publikációnak számított. „Horváth Ignác díjnok” neve először Majláth Béla (1831–1900) a könyvtár 1880–1881 évi munkájáról a Magyar Könyvszemle 1881/4-5. számában megjelent igazgatói jelentésében szerepel a publikáló munkatársak között. A Horváth által szerkesztett kurrens nemzeti bibliográfiák hazai kiadású dokumentumokat leíró tételei nem fedték le a teljes kiadványtermést. A törvényi szabályozás ellenére a kötelespéldányok beküldése akadozott, a nyomdák egy része nem tett eleget kötelezettségének. Horváth könyvészetének adatait igyekezett minél teljesebbé tenni, figyelte az újonnan megjelenő könyvekről hírt adó sajtóközleményeket, és a kezdetektől a szerzők és kiadók közreműködését is kérte bibliográfiái bevezető, tájékoztató szövegében:

1893-ban a Magyar Könyvszemlét 1879 óta szerkesztő Csontosi Jánost Schönherr Gyula váltotta a folyóirat élén. Schönherr Fejérpataky László (1857–1923) levéltáros, múzeumi őr véleménye alapján elhagyta a magyarországi könyvészetet az új évfolyammal induló szaklapból, mert:

Változást hozott az 1897. XLI. tc. a nyomdai kötelespéldányok beküldéséről szóló újabb rendelet, amely 1898. február 1-én lépett életbe. E törvényi szabályozás szigorúbb volt, szankciókat alkalmazott a kötelezettségüket nem teljesítő nyomdákkal szemben. A Széchényi-könyvtár Nyomtatvány osztályán a kötelespéldányok nyilvántartó irodájának vezetője Horváth Ignác lett. A hazai nyomdák nyilvántartásának elkészítése Horváth vezetésével készült el, aki ezt követően különböző források (bibliográfiák, sajtóközlemények) felhasználásával is figyelmeztette a tipográfiákat. A Széchényi-könyvtárba – közvetlenül a nyomdáktól – beküldött kiadványok száma megközelítette a teljes hazai sajtótermést. Ennek ellenére a kurrens magyar és magyar vonatkozású könyvek, térképek és zeneművek jegyzékei a Széchényi-könyvtárhoz köthetően a dualizmus időszakában többet nem jelentek meg. Horváth Ignác még közreadta A külföldi irodalom magyar vonatkozású termékei című, az 1892-ben és 1893-ban megjelent tartalmi és szerzői hungarikákat összegző lajstromait a Magyar Könyvszemle 1892–1893-as, az 1894/1. és az 1894/2. számaiban.
Bibliográfusi minőségben, modern irodalomra vonatkozó jegyzékek összeállítójaként továbbra is feltűnt neve a szakfolyóirat hasábjain. Szerkesztésében jelentek meg 1904-től A magyarországi bibliográfiai szakirodalom negyedéves összegzései. 1901 és 1909 között a kurrens nemzeti sajtóbibliográfiában a folyóiratokat dokumentáló rész összeállítója volt. Horváth 1900-tól haláláig szerkesztette a Századok könyvészeti rovatát, ő állította össze Pulszky Ferenc (1814–1897) politikus, régész, a Nemzeti Múzeum igazgatója (1869–1894) műveinek bibliográfiáját, a fél évszázados írói működése alkalmából szerkesztett, tisztelgő kötetben. Nagyobb lélegzetű munkája a millennium alkalmából, a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának felkérésére a karon 1780 és 1895 közötti időszakban végzett tudományos munkáról összeállított bibliográfia volt. A kötet egyik recenzense a Magyar Könyvszemle 1896/4. számában a kétszázhetvenöt egyetemi tanár irodalmi tevékenységét összegző könyvtári segédőrt így méltatta:

Az intézménytörténeti bibliográfia méltatója minden bizonnyal ismerte és forgatta Horváth szakirodalmi munkásságának legjelentősebb alkotását is, az egy évvel korábban (1895) kiadott ősnyomtatvány-katalógust. Ez a kötet Horváth Ignác könyvtárosi, bibliográfusi működése egy másik fontos területének lenyomata: a régi nyomtatványok tudományos feltárásában jártas szakemberé.

Horváth Ignác ősnyomtatvány-leírásait először a Magyar Könyvszemle 1892/1893. és az 1894/1., 1894/2., 1894/3. és 1894/4. számai közölték. Önálló kiadványként a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtára nyomtatott katalógusainak sorát nyitotta meg 1895-ben.

Horváth Ignác ősnyomtatvány-katalógusának borítója

1881-ben A Radvánszky Béla vezette parlamenti vizsgálóbizottság jelentésben tette közzé a Magyar Nemzeti Múzeum működésére vonatkozó észrevételeit és a jövőre vonatkozó javaslatait. A könyvtárat többek között figyelmeztette az 1878. évi londoni nemzetközi könyvtárosi és bibliográfusi kongresszus határozatára, amelyben a nyilvános könyvtárak kötelezték magukat az általuk őrzött kódexek és ősnyomtatványok katalógusainak közzétételére. A Radvánszky-jelentés összeállítója külön pontban hangsúlyozta nyomtatott katalógusok közreadásának fontosságát a könyvtár gyűjteményrészeiről:

Ehhez kapcsolódott Fejérpataky László (1857–1923) – ekkor már a könyvtár igazgatóőre – Horváth katalógusához írt bevezetőjében, az ősnyomtatványok jegyzékét egy újonnan meginduló kiadványsorozat első köteteként nevezte meg.
Horváth Ignác katalógusa rövid bevezetőjéből tudjuk, hogy az ősnyomtatvány-gyűjtemény első szakszerű feldolgozása, „végleges rendezése” 1888-ban történt. A kötetekről szerzői, év- és nyomdahely szerinti repertórium és cédulakatalógus készült. Az alapításkor szerénynek mondható ősnyomtatvány-állományt a könyvtár későbbi gyarapodásai (Jankovich- és Illésházy-gyűjtemény, Horvát István könyvtára, Farkas Lajos hagyatékából vásárolt kötetek) tették mennyiségben jelentékeny gyűjteménnyé. Horváth Ignác 897 mű és a duplumpéldányok leírását készítette el.Drakulát ábrázoló fametszet a történetét feldolgozó munka unikumpéldányából (Széchényi Ferenc gyűjteményéből). Horváth Ignác katalógusának 705. tétele. In. Historie von Dracole Waida, [Lübeck], [Bartholomaeus Gothan], [ca. 1485.]. – OSZK Digitális Könyvtár. W. Salgó Ágnes: Drakula vajda tetteinek krónikája egy ősnyomtatvány lapjain, [Budapest], [s.n.], 2002. –  Magyar Elektronikus Könyvtár

Soltész Zoltánné, a magyarországi közgyűjteményekben őrzött ősnyomtatványok katalógusa (CIH) egyik szerzője, több tanulmányában (Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 1995. szept.; Az OSZK Évkönyve 1963–1964.) is elismerően írt Horváth Ignác a legrégibb nyomtatványok a kor színvonalán álló és „sokoldalú” feltárását tartalmazó katalógusáról:

Horváth Ignác az ősnyomtatványok leírását időrendben közölte, az egyes éveken belül a megjelenési helyek betűrendjében szerepelnek a kiadványok. A datálatlan nyomtatványokat Horváth – Soltész Zoltánné megállapítása szerint ma már szokatlan módon – önálló csoportként kezelte, a szerzők betűrendjében sorolta fel műveket. Az egyes tételek leírásában Hain bibliográfiáján kívül nem tüntetett fel szakirodalmi hivatkozást, a magyar vonatkozású művek esetében azonban jelezte a hazai forrásokat. Horváth felsorolta a művek valamennyi könyvtárban található példányát, közölte a nyomdajegyekre, a possessorokra (tulajdonosokra) vonatkozó bejegyzéseket, a fontosabb kéziratos szövegeket. A proveniencia-adatok (a kötetek származására vonatkozó adatok) közlésének értékét tudta Horváth, bevezetőjében így írt:

A katalógusban való tájékozódást négy mutató segítette (a szerzői betűrendes mutató, a nyomtatási helyek és nyomdászok szerinti mutató, és a könyvtulajdonosok mutatója). Az állomány gyarapodásával Horváth Ignác a Magyar Könyvszemle 1900/4. számában közreadta katalógusa újabb 130 tételt leíró pótlását.

Historia Alexandri Magni, Argentine (Strassburg), 1494. 2o (Jankovich Miklós gyűjteményéből: Inc. 219) egy oldala. Horváth Ignác katalógusának 443. tétele – Régi Nyomtatványok Tára

Schönherr Gyula szerkesztő a következő sorokkal ajánlotta a kutatók figyelmébe Horváth Ignác ősnyomtatvány-katalógusát:

A nemzeti könyvtár legrégibb nyomtatott könyveinek első katalógusa ma is alapvető forrás az Országos Széchényi Könyvtár állományában őrzött ősnyomtatványok, kutatói számára.

Könyvtári vonatkozású publikációi közül Horváth kisebb könyvtártörténeti forráskiadásai (Magyar Könyvszemle, 1883. 1–4. sz.; 1905. 3. sz.), régi nyomtatványok bibliográfiai közlései és Szabó Károly Régi Magyar Könyvtárához közölt adalékai (Magyar Könyvszemle, 1890. 1–2. sz., 1891. 1–2. sz., 1895. 2. sz., 1895. 3. sz., 1895. 4. sz., 1896. 1. sz., 1898. 1. sz., 1899. 3. sz., 1911. 1. sz., 1912. 2. sz., 4. sz. érdemelnek figyelmet. A Bécsben, 1900-ban megjelent Adressbuch der Bibliotheken der Osterreich-Ungarischen Monarchie című kiadványban német nyelven ismertette a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárát.

A cím idézetének forrása: Vegyes közlések. [Nekrológ Horváth Ignácról]. In. Századok, 45(1911) VII. füzet, 561. 

Felhasznált irodalom:

• Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár alapítólevele. In. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve, 1965–1966, Budapest, OSZK, 1967, 182–192.
• W. Salgó Ágnes: Drakula vajda tetteinek krónikája egy ősnyomtatvány lapjain, [Budapest], [s.n.], 2002. 
• Galambos Ferenc: Horváth Ignác 1851–1911. In. Könyvtáros, 29(1979.) 8. sz., 491–492.
• Horváth Ignácz. In. Magyar Könyvszemle, 19(1911) 3. sz., 280–281.
• Kégli Ferenc: A kurrens nemzeti bibliográfia a dualizmus korában – különös tekintettel az Országos Széchényi Könyvtárra. 1867–1918, Budapest, OSZK, 1996.
• Magyar Könyvszemle, 1876–1911.
• A Pannonhalmi Szent Benedek-rend névtára. 1802–1986. Összeáll. Berkó Pál, Legányi Norbert, Pannonhalma, 1987.
• Radvánszky Béla: A Nemzeti Múzeum ügyeinek megvizsgálására kiküldött országos bizottság jelentése. In. Magyar Könyvszemle, 6(1881), 1. sz., 31–63.
• Schönherr Gyula: A Magyar Könyv-Szemle új folyama. In. Magyar Könyvszemle, 1(1892), 93. sz., 376–377.
• Soltész Zoltánné: Száz éve jelent meg az Országos Széchényi Könyvtár első ősnyomtatvány-katalógusa. In. Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 4(1995) 9. sz., 37–41.
• Soltész Zoltánné: Az Országos Széchényi Könyvtár ősnyomtatvány-gyűjteménye. In. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve, 1963–1964, Budapest, OSZK, 1966, 109–128.
• Somkuti Gabriella: Az Országos Széchényi Könyvtár története, 1802–1918, Budapest, OSZK, 2002.
• Vegyes közlések. [Nekrológ Horváth Ignácról]. In. Századok, 45(1911.) VII. füzet, 561.
• Horváth Ignác: A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának ősnyomtatványai. 1465–1500, Budapest, M.N.M. Könyvtára, 1895.  (A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának címjegyzéke 1.)
• Sajó Géza–Soltész Erzsébet: Catalogus incunabulorum quae in bibliothecis publicis Hungariae asservantur, Budapest, Akadémiai, 1970.
• Új Magyar Életrajzi Lexikon. 3. köt. Főszerk. Markó László, Budapest, Magyar Könyvklub, 2002, 367.

Borvölgyi Györgyi (Könyvtártudományi Szakkönyvtár)

Ádám, Jézus és... Drakula. A legnagyobb sikert az utóbbi szerep a tengerentúlon hozta el Lugosi Bélának, akit azonban tehetséges zsánerszínészként ugyanez a szerep be is skatulyázott.
De ki volt valójában Lugosi Béla? Blaskó István, a Lugosi Népbank vezérigazgatója és ómoraviczai Vojnits Paula fia a Temesvártól 60 km-re délkeletre, a Temes két partján fekvő Lugoson (Lugoj, ma Románia) született 1882. október 20-án.

Lugosi Béla. Angelo foto – Színháztörténeti és Zeneműtár, KA 4265/6

Színészi pályáját Polgár Béla felső-magyarországi társulatánál kezdte, fiatalkorában operettszínész is volt. 1909-ben játszott Zilahy Gyula debreceni színtársulatánál, 1910-ben Makó Lajosnál Szegeden, majd egy évet töltött el a pesti Magyar Színháznál.
Oskar Fronz Jézus élete, szenvedése és halála című passiójátékát először 1909-ban mutatták be a Budapesti Színházban Feld Zsigmond társulatával és Lubinszky Ödönnel a címszerepben. Ezt az előadást újították fel 1913-ban Lugosi Béla címszereplésével.

Képösszeállítás. Lugosi mint Jézus Oskar Fronz Jézus élete, szenvedése és halála című passiójátékában. (Dráma 13 képben. Pater Hildebrand nyomán színpadra alkalmazta Oskar Fronz. Fordította Bálint Lajos. Zenéjét Johann Sebastian Bach és Joseph Haydn motívumainak felhasználásával szerezte José Bartolffy). Goszleth felvételei. Képeslap. Lugosi Béla kézjegyével. 1913. – Színháztörténeti és Zeneműtár, KA 4265/8

1912-től 1918-ig a Nemzeti Színház tagja volt. Színészi képességeit megmutatta több ma is ismert színdarabban. Ilyen volt például Szigligeti Ede parádés szereposztásban bemutatott Fenn az ernyő, nincsen kas című színdarabja, amelyben Várkövy báró szerepét játszotta.

• 
• 

A háború alatti magyar filmgyártás idején már vezető szerepeket játszott. Szerepelt a Kertész Mihály rendezte Az ezredes (1917) és A 99-es számú bérkocsi (1918) című filmekben, valamint a Déesy Alfréd rendezésében Dorian Gray arcképe alapján készült Az élet királya (1918) című filmben.
Az I. világháborús sérülésének fájdalmaira szedett fájdalomcsillapító tette állítólag egész életére a morfium rabjává.

„Lugosi Béla egy kozák tiszt felszerelésében”. Angelo foto, 1916. Lugosi eredeti kézjegyével – Színháztörténeti és Zeneműtár, KA 4265/10

1919-es komolyabb, máig tisztázatlan szerepvállalását követően először Németországba, majd az Amerikai Egyesült Államokba emigrált. Kétéves berlini tartózkodása során Richard Eichberg rendezte különböző német filmekben – Der Tanz auf dem Vulkan (1920), a Hypnose (1920), Der letzte Mohikaner (1920), a Die Frau im Delphin, oder 30 Tage auf dem Meeresgrund (1920) – szerepelt, mielőtt 1920 decemberében áttelepült volna Amerikába. Az angol nyelvismeret hiánya magyar színjátszásra szorította. Főszerepeket alakított a Kisasszony férje, a Sárga Liliom, a Kaméliás hölgy, a Boldogság, a Királynőm, meghalok érted című darabokban. Legnagyobb sikerét mégis Az ember tragédiája New York-i bemutatóján aratta 1922-ben Ádám szerepében és a darab rendezőjeként.
Tizenkét évvel korábban a Zilahy Gyula társulata által 1908. november 29-én Debrecenben színre vitt Tragédiában már eljátszotta Ádám szerepét. Az előadás 1909 és 1910 között több magyar városba – Szatmárnémetibe, Nyíregyházára, Máramarosszigetre – is eljutott.
A New York-i magyar társulat előadásában Éva szerepét Pogány Bella, Luciferét Darvas Károly játszotta. A díszleteket Pogány Willy, Pogány Vilmos András (1882–1955) szegedi születésű magyar grafikus, illusztrátor tervezte. A semleges háttérre vetített tökéletes hatást nyújtó díszletek a The International Film Reporter korabeli összeállítása szerint az első ilyen irányú színpadi kísérlet volt Amerikában.

Az ember tragédiája színlapja. A New York-i Magyar Társulat előadása a Lexington Theatre-ben, 1922. április 8. – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színlapgyűjtemény. Magyarok külföldön

Lugosi Béla, 1912. Angelo foto. Lugosi eredeti kézjegyével – Színháztörténeti és Zeneműtár, KA 4265/4

Lugosit szerződtették New York-i stúdiók is, pl. a Fox a Silent Command, Daughters Who Pay, Rejected Woman és a Midnight Girl című filmekre. Addigra angoltudásának köszönhetően felléphetett Broadway-darabokban is, többek között a Red Poppy (Greenwich Village Theatre), az Arabesque (National Theatre), az Open House (Criterion) és a Devil and the Cheese (Charles Hopkins Theatre) című előadásokban.
Ezek közül Lugosi karrierje szempontjából kiemelkedő jelentőségűnek bizonyult a New York-i Fulton Theatre Dracula című darabja, melynek címszerepére tizenhét amerikai színész próbajátéka után szemelték ki. A darab kilenc hónapig ment teltházzal, majd nagy sikerrel beutazta Amerikát. Háromhónapos nagysikerű Los Angeles-i vendégszereplés keltette fel a hollywoodi stúdiók figyelmét iránta. Végül az Universal filmesítette meg a darabot

Ezen a ponton érdemes röviden áttekinteni a nyugati Drakula-mítosz magyar hátterét.
A vérszívó, embertársait nyomorgató vámpírról (vurdalákról, vudkodlákról) való hiedelem valóban magyarországi, abban az értelemben, hogy ez a jelenség a Magyar Királyság, a történelmi Magyarország határvidékein jelentkezett, Erdély legszélén, román, illetve a Délvidéken, délszláv területeken.
Drakula mítoszában két hiedelem csúszik egybe: a holtából visszatérő vérszívó ember és egy kegyetlen, valóban létező történelmi személy, Vlad Ţepes – a „karós” Vlad, aki kivégzési eszközéről kapta előnevét – köré szőtt hiedelem. S mivel ő, illetve apja valóban a Luxemburgi Zsigmond magyar király által alapított sárkányrend lovagja volt, a sárkány szó, dragul, dracul (dragon) így vált jelzőjévé, majd lassacskán tulajdonnévvé. De hogyan lett ebből híres angol regényfigura: Drakula gróf? Úgy tudjuk, a híres Kelet-kutató, Vámbéry Ármin egy alkalommal Londonban tartott előadást, melynek során délszláv népszokásokról, így a vámpírokról s Vladról, vagyis III. Vlad Ţepesről, Havasalföld vajdájáról is szó esett. Egy tehetséges író is a hallgatóság között volt, aki nem volt más, mind Bram Stoker, Drakula gróf megálmodója. (Drakula gróf rémtettei. Dracula, London, 1897.) Innentől kezdve nyugaton örökre összekapcsolták Erdélyt, azaz az angolul is jól csengő Transylvaniát, – aminek a „trans” előtag történelmi ismeretek híján kellemes mellékzöngét is kölcsönöz – Drakulával, és a vámpírizmussal.

A film sikerét követően Lugosi Hollywoodban telepedett le és az Universal Stúdióval kötött szerződést. Számos angolul beszélő filmben játszott, a Metro Thirteenth Chair (1929), a Fox Stúdió Such Men Are Dangerous (1930), Renegades (1930), Wild Company (1930), Women of all Nations (1931), The Black Camel (1931), a Warner Brothers 50 Million Frenchmen (1931) és a First National Stúdió Broadminded vagy Molnár Ferenc Rabok (1907) című regénye alapján készült Prisoners című filmjében.

A Debreceni Ujság tudósítója fontosnak tartotta megemlíteni, hogy Lugosi a siker csúcsán sem tagadta meg magyarságát, sőt lehetőségei szerint igyekezett honfitársait támogatni.

• 
• 

1956. augusztus 16-án hunyt el Los Angelesben. Emlékét egy titokzatos szobor is megörökíti Budapesten.

 Hartmut Zech:  Lugosi Béla szobra Budapesten a Vajdahunyad váránál. Fotó: A szerző

Irodalom:

• Bill Kaffenberger, Gary D. Rhodes: Bela Lugosi in person, Albany (Georgia), BearManor Media, 2015.
• Gary D. Rhodes, Bill Kaffenberger: No traveler returns. The lost years of Bela Lugosi, Duncan (Oklahoma), BearManor Media, 2012.
• Passiójátékok Magyarországon. In. Magyar színművészeti lexikon. A magyar színjátszás és drámairodalom enciklopédiája, szerk. Schöpfin Aladár [Budapest], Színészegyesület, [1929–] 1931, 444. 
• Enyedi Sándor: A Tragédia a színpadon. 125 év, Budapest, Madách Irodalmi Társaság, 2008.
• Szabó Palócz Attila: Drakula gróf az első világháborúban. „Tehetséges színészt nyertek vissza benne” – Egy vámpír az orosz fronton: Lugosi Béla kitüntetéssel szerelt le a hadseregtől. Magyar Hírlap, 2014. november 7.
• Színházi Élet, 5. évf., 1916. április 2–április 9., 14. szám, 11–12.
• Zubreczki Dávid: Megoldódott a városligeti Drakula-rejtély. Kiderült, ki csempészte Lugosi Béla szobrát a Vajdahunyad várra. In. Urbanista-blog, 2016.06.29. 

A vámpírhitről többek között:

• Köleséri Sámuel: Pestis Dacicae, Cibinii [Nagyszeben], Michael Heltzdörffer, 1709.
• Augustin Calmet: Les Dissertations sur les apparitions des anges, des démons et des esprits, et sur les revenants et vampires de Hongrie, de Bohême, de Moravie et de Silésie. Paris, 1746.

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A plakátművészet kettősségét a megrendelői célszerűség és a művészi kifejezésmód adja. A képes plakát a kor lenyomata, művészi és társadalmi értelemben is. Az alkalmazott kifejezésmódban tetten érhetők az éppen uralkodó stílusok, divatok. Igaz ez sorozatunk főszereplőire, az idegenforgalmi plakátokra is.
Az idegenforgalom – tömegek különféle úti cél felé indított utazását jelenti, ahol a résztvevők csak átmenetileg tartózkodnak egy adott helyen, és ott fogyasztóként különböző szolgáltatásokat is igénybe vesznek. Figyelemre méltó lehet a téma gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális vetülete is, ám sorozatunk plakátválogatása segítségével leginkább arról kíván keresztmetszetet mutatni, hogy itthon az adott korszakban hogyan látták és láttatták Magyarország szépségeit, és hogyan próbálták konkrét célpontok felkeresésére rávenni a hazai és a külföldi utazóközönséget. 

A fürdőkultúra kezdetei az ókorba nyúlnak vissza, az ókori görögök már a víz gyógyító hatásairól is tudtak. A Kárpát-medence gazdag gyógy- és termálvízkészletét a rómaiak nyomán a középkorban is ismerték és használták. A fürdőket hirdető plakátok egy-egy szobor, antik oszlop vagy történelmi szereplő ábrázolásával szívesen utalnak a régi időkre, hangsúlyozva a források évszázadok óta kipróbált hatásosságát.

• 
• 
• 
• 

A fürdőélet igazi aranykora az 1800-as évek végétől eredeztethető. A fúrástechnika fejlődésével ekkorra már a korábbinál jóval mélyebbről is felszínre tudták hozni a gyógy- és ásványvizeket. 1876-ban megszületett a közegészségügy és a higiénia viszonyait rendező törvény, amely a gyógyfürdőkkel kapcsolatos korszerű teendőkről is rendelkezett.
1891-ben megalakult a Magyar Szent Korona Országainak Balneológiai Egyesülete, amely a gyógyászati vonatkozások mellett a gyógyfürdők széles körű megismertetésével is foglalkozott. Az egyesület szervezte meg az 1894-ben Budapesten tartott Nemzetközi Higiéniai Kongresszust is.
A vasút fejlődésével a főúri rétegek mellett már a polgárság számára is lehetővé vált a távolabbi célpontok elérése. A Magyar Királyi Államvasutak plakátsorozatot adott ki, amelyeken a kedvelt célpontok szépségének ábrázolásával és a plakát alsó részén szereplő kis térképek segítségével a vasúti összeköttetés bemutatásával hívogatott utazásra, üdülésre.

• 
• 
• 
• 

A korszakban a gyógyvizek közelébe épített nagyobb magyar fürdőhelyek a szállodai elhelyezés kényelmének hirdetése mellett az egyes betegségek gyógyítására különféle kúrákat és szolgáltatásokat is kínáltak a látogatóknak.

• 
• 
• 
• 

A századfordulóra még a kisebb fürdőhelyeken is jellemzővé vált, hogy a fürdőzés örömei mellett szórakoztató rendezvényekre invitálták a látogatókat. A naponta műsort adó állandó zenekar mellett a hétvégeken gyakran rendeztek például táncestélyeket.

Pálla Jenő: Az újonnan épített Szt. Lukácsfürdő teraszán vendéglő kávéház (1922) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: PKG.én/292 

Az első világháborút követő időszakban az idegenforgalom újjáéledését nehezítette az összeomlott nemzetgazdaságok helyzete, az országok közötti bizalmatlanság és az új európai renddel bevezetett vízumkényszer is. Magyarországot ezek mellett még a trianoni békediktátum nyomán elszakított területek hiánya is sújtotta. A turisztikai célpontok legnagyobb részének elvesztésével felértékelődtek a megmaradt üdülőhelyek, és szükség volt újabb nyaralóhelyek kialakítására is.
1922-ben a népjóléti minisztérium terveket készíttetett a fürdők helyzetének javítása érdekében. Ennek nyomán a karbantartásra ingyenes műszaki és egészségügyi szolgálatot biztosítottak, és intézményi törzskönyvekben vezették a nyaralótelepek és gyógyfürdők változásait. A tapasztalatok alapján elkészült az 1929. évi XVI. törvény, amely szabályozta a fürdők adatainak nyilvántartását és infrastrukturális hátterük fejlesztését.

• 
• 

A strand intézménye az 1920-as évektől vált népszerűvé. Az egyre növekvő számú szabadtéri strandfürdők átalakították az ország fürdőéletét. 

• 
• 
• 

A szélesebb társadalmi rétegeket érintő nyaralás, strandolás 1922-ben fürdőkiállítás rendezésére inspirálta a Művészeti és Kiállítási Részvénytársaságot. A kereskedők a fürdőruhagyártás mellett egyéb strandeszközöket is kínáltak, mint például a fürdőzők értékekeit vízmentesen tartó strandszelencét.

• 
• 

A strandok látogatói számára szükség volt a kényelmi szempontokat kielégítő szolgáltatásokra, épületekre. Az infrastrukturális fejlesztéseknek köszönhetően az 1920-as 30-as évekre a víz, a jó levegő és a napozás mellett a strandolást hirdető plakátok már vendéglő, cukrászda és sportolási lehetőség igénybevételét is ajánlották.

• 
• 
• 
• 

A főváros vezetése már az 1800-as évek végén felismerte, hogy milyen nagy lehetőségek rejlenek a terület vízkincsében, viszont a „Budapest fürdőváros” tudatos koncepciója már csak később, a két világháború közötti időszakban vált az idegenforgalmi propaganda fontos elemévé.

Berény Róbert – Bortnyik Sándor: 3 Kurwochen is Budapest 1931 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: PKG.1931/140

A fürdők népszerűsítése fontos része volt az idegenforgalmi propagandának. 1932-ben a fővárosi gyógyfürdőkbe hívogató plakátok készítésére írt ki pályázatot a Szent Gellért Fürdő és Szálló. A beérkezett 107 pályamű a fürdőkultúra mellett sok esetben a főváros szépségeit is bemutatta.

• 
• 

1937-ben Budapesten rendezték a Nemzetközi Fürdőügyi Kongresszust, amelyen létrehozták a budapesti székhelyű Nemzetközi Fürdőügyi Szövetséget. Ez a döntés – amelyet a termálvízkincsünk gazdagságával és a magyar fürdőorvosok felkészültségével indokoltak – a diplomácia és az idegenforgalom hatalmas sikerének számított.
A gyógyfürdők kedvező idegenforgalmi mutatói még 1938-ban is a csúcson voltak, de a háború fenyegető árnyéka miatt egyre csökkent a külföldi vendégek száma. A budapesti fürdők egészen a légitámadásokig fogadták a pihenni vágyókat.

Kolozsváry Sándor: Budapest hévvizei gyógyítanak (1943) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: PKG.1943/152

 Felhasznált irodalom: 

• Jusztin Márta: „Utazgassunk hazánk földjén!” A belföldi turizmus problémái a két világháború között. In: Korall, 26. évf. (2006. nov.) 185-208.
• Lövei-Kalmár Katalin: A fürdőélet átalakulása Magyarországon a 20. században a társadalmi, politikai változások tükrében. In. Régiónk története II. VÖRÖS és FEHÉR. Társadalmi-politikai átmenetek Északkelet-Magyarországon a 19–20. század fordulójától, szerk.: Berecz Anita – Gál Máté – Péterffy Gergely, Eger, Líceum, 2020, 175–190.
• Magyar fürdőalmanach. Szerk. Kiss Veronika, Nagy Zoltán, Budapest, Magyar Fürdőszövetség, 2003.

E. Mester Magdolna (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész