Könyvtárunk alapfeladatai közé tartozik a könyvkiadói tevékenység is, melynek vezetője Boka László irodalomtörténész. Az intézményi könyvkiadás a Tudományos Igazgatóság szervezeti keretei között zajlik, Boka László 2008 óta irányítja az igazgatóságot.

Internetes publikációk és könyvkiadás? Megélhet-e egy tudományos kiadó Magyarországon? Az interjúból az is kiderül, hogy mekkora a tudományos kiadványok piaca, és arról is kérdeztük a kiadó vezetőjét, hogy érdemes-e strandra kivinni valamelyik OSZK-s kötetet.
Interjú.

• 5 MTA doktor és 34 PhD doktor dolgozik a Széchényi Könyvtárban
• Évi több mint húsz-huszonöt kiadvány jelenik meg
• Bevételnövelő tevékenység is lehetne
• Jelen vagyunk a rangos könyves fesztiválokon
• Kiadványaink döntő többsége neves társkiadókkal jelenik meg
• Öröm látni, ha egy-egy könyv minden példánya elfogy
• 10-12 kézirat vagy könyvterv „áll” rendelkezésre jelenleg
• Igényes ismeretterjesztő szintű kötetekre éppúgy szükség van, mint a szakmai közönségnek ajánlható kötetekre

Milyen tudományos kutatások, s milyen műhelyek a legjelentősebbek a Könyvtárban?

Boka László:  Az Országos Széchényi Könyvtár tudományos kutatóhelyként, kutatói feladatait tekintve is igen összetett feladatokat lát el. Egyrészt országos feladatokat, melyeket a fenntartó határoz meg, s melyeket senki más rajtunk kívül nem végez el. Ilyen például a retrospektív nemzeti bibliográfia, különböző korszakokra lebontva, mely mindmáig hézagos, s mely tudományos alapkutatásként komoly művelődéstörténeti, kodikológiai, könyv- és sajtótörténeti, valamint nyomdászattörténeti kutatásokat, és persze ennek megfelelően felkészült szakembergárdát igényel. Ezek a munkatársak főként a Tudományos igazgatóság berkeiben dolgoznak, de az intézményi szervezett kutatás alapvetően mátrix alapú, tehát nem egységekhez, nem osztályokhoz kötődik elsődlegesen. Jelenleg 1 akadémikus, 5 MTA doktor és 34 PhD doktor dolgozik a házban, mellettük több fiatal kolléga a fokozatszerzés előtt áll, s ez kivételes a hazai közgyűjtemények sorában, amire büszkék lehetünk!

Boka László az első világháborús kiállításunk finisszázsán, melyen bemutattuk a kiállításról szóló reprezentatív kötetet – 2016

Aztán ott vannak a szakkönyvtári feladataink, hiszen a nemzeti könyvtár irodalom- és történettudományi szakkönyvtárként működik az 1950-es évek óta. Minősített kutatóink talán legjelesebb része különböző korszakok irodalomtörténetével és történettudománnyal foglalkozik, a jelenkorig menően. Ezekhez társul a páratlan különgyűjteményeinkben őrzött kincseknek, unikális daraboknak és hagyatékoknak a feltárása, mely értelemszerűen színház- és zenetörténészt éppúgy kíván, mint térképtörténettel vagy fotótörténettel foglalkozókat, illetve olyan művészettörténész kollégákat is, akik plakátok és kisnyomtatványok tudományos igényű feltárását is szakszerűen el tudják látni. Nem egyszerű feltáró munkáról, hanem évekig tartó tudományos projektekről van ez esetben szó. Ezeknek az eredménye jól láthatók az előző évek, évtized eredményei között, hiszen számos tudományos felfedezéssel, akár szenzációval is szolgáltunk, olyan anyagok révén, melyek itt, az intézményben „lappangnak” – ha tetszik –, de megfelelő szaktudás és ismeret nélkül feltáratlanok maradtak. Mozart autográftól kezdve ezer éves antik illusztrált kódextöredékig, a nemrég felfedezett Vaszary kárpitterven át miniatűr héber írásképig, igazi filológiai csemegének, irodalomtörténeti szenzációnak számító, mert nem létezőnek vélt kéziratos regényrészletek felfedezéséig hosszú a sor – szerencsére. Mindezen eredményekről nem csupán konferenciákon, de nagyobb évfordulós kiállításokon és különböző ismeretterjesztő, kultúrtörténeti programokon is beszámolunk.

Boka László (Nagyvárad, 1974), PhD, irodalomtörténész, kritikus, egyetemi oktató, tudományos igazgató az Országos Széchényi Könyvtárban és egyetemi docens a Partiumi Keresztény Egyetemen. A Szépírók Társasága, a József Attila Kör és az Erdélyi Magyar Írók Ligája tagja.

Azt szoktam mondani, hogy az OSZK két erőssége az állománya, illetve a munkatársak szürkeállománya. Mindez kiadványokra vetítve pedig hézagpótló nemzeti bibliográfiákat (pl. korszak- vagy egyéb szakbibliográfiákat) éppúgy jelent, mint értékes forrásközléseket, tanulmánykötetek sorozatait, konferenciák és tematikus ún. nagykiállítások köteteit, katalógusait, megfelelő kísérőtanulmánnyal ellátott hasonmás kiadásokat és értékes díszalbumokat egyaránt.

A tudományos igazgatóságnak mekkora része a könyvkiadás? A munkáid sorában menyire kiemelt ez a feladat?

Boka László: Abszolút kiemelt, hiszen a könyvkiadást hangsúlyosan is – akárcsak a tudományos konferenciákat és intézményközi együttműködéseket, projekteket, illetve részben a tematikus nagykiállításokat is – a tudományos eredmények közlésének tekintjük elsődlegesen. Vannak olyan alkalmak is persze, mint egy-egy évforduló (az idén például a Szent Márton Emlékév és az 1956-os évforduló, jövőre a Reformáció 500 és az Arany János bicentenárium, stb.), ami jó alkalmat szolgáltat egy-egy hasonmás megjelentetésére, de persze nagyobb tematikus tárlatok és konferenciák szervezésére, tanulmánykötetekben való szereplésre is. Ezeket összefüggően kezeljük, akárcsak a tudományos és egyéb nemzetközi együttműködéseket, melyek közös munkaprojekteket jelentenek. Az általam vezetett igazgatóság a könyvkiadási politikáját is alapvetően úgy építi fel, ahogyan a házban futó, jóváhagyott kutatási projekteknek az összehangolása ezt igényli, illetve már körvonalazza: az elsődleges feladat ezen intézményi munkák tudományos hozadékának közreadása, megjelentetése, s ha lehet mindezt rangos hazai kiadókkal, egyéb társintézményekkel (pl. kutatóhelyekkel és egyetemekkel, múzeumokkal vagy könyvtárakkal) együttműködve, s amennyire lehet a piaci igényeknek megfelelően is.

A Tudományos Igazgatóság munkatársaival, Zsupán Edinával és Budai-Király Tímeával a Múzeumok Majálisán – 2014

Óriási szám az évi több mint húsz-huszonöt megjelent kiadvány. Mekkora csapat dolgozik a háttérben?

Boka László: Valóban az. Azt szoktam mondani, hogy egy középméretű hazai könyvkiadónak felelünk meg, hiszen ha belegondolunk, az OSZK nyári zárva-tartásával és a téli ünnepekkel együtt a munkatársak 11 hónapot dolgoznak, s ezalatt havonta 2-2,5 kötet jelenik meg. Ez óriási szám! Minderre az Igazgatóság egyik osztályán, a Tudományos titkárságon belül létezik egy igen kis létszámú szerkesztőségi csapat, ami az előkészítési, kiadói szerkesztői, korrektori és részben a kivitelezési munkákon dolgozik irányításommal. Ide tartozik persze a Kiadványtári munka is, tehát a már kész kéziratok kapcsán a pályáztatás nem csekély munkája, a forrásszerzés, illetve a kapcsolattartás más kiadókkal, nyomdákkal, terjesztőkkel, ami óriási feladat. De ugyanilyen a fordítás kérdése is, jelenleg angol fordítónk nincs, s ez komoly gondot okoz. Egyszóval minderre az összetett tevékenységre, ráadásul munkaidőnk egy meghatározott részében csupán, vagyunk négyen-öten… Az egyes kiadványok szakmai, tartalmi szerkesztése pedig mindig az intézményi felkért kollégának, a témához és korszakhoz legjobban értő munkatársnak a feladata, mondanom sem kell, mindenféle díjazás nélkül.

Legújabb kiadványaink kaphatók az OSZK könyvesboltjában vagy megrendelhetők az OSZK Kiadványtárától az alábbi elérhetőségeken: Budai-Király Tímea, Tudományos Igazgatóság Kiadványtár, Országos Széchényi Könyvtár; 1827 Budapest, Budavári Palota F épület; Tel.: 22-43-878, Fax: 20-20-804, email

• Hatalmi diskurzusok. A hatalom reprezentációi a tudományokban és a művészetekben. Szerkesztette: Visy Beatrix, Bíró Csilla, Bp., OSZK–Gondolat Kiadó, 2016. [Bibliotheca Scientiae et Artis 8., sorozatszerk. Boka László], 340 p.
• Collectors and Collections. The Treasures of the Collections in the National Széchényi Library. Edited by László Boka, Lídia Wendelin Ferenczy, Bp., OSZK–Kossuth Kiadó, 2016, 252 p.
• Zvara Edina: Egy tudós hazafi Bécsben. Görög Demeter és könyvtára. Bp., OSZK–Gondolat Kiadó, 2016. [Nemzeti Téka, sorozatszerk. Boka László, Kégli Ferenc], 510 p.
• „Nekünk mégis Mohács kell…” II. Lajos király rejtélyes halála és különböző temetései. Szerkesztette: Farkas Gábor Farkas, Szebelédi Zsolt, Varga Bernadett,  Bp., OSZK–MTA BTK TTI, 2016, 336 p.
• A Budapesti Újságírók Egyesülete Almanachja 1909. Hasonmás kiadás, a kísérőtanulmányokat írta: Boka László és Szénási Zoltán, Bp., OSZK–Argumentum Kiadó, 2016.
• Kuncz Aladár: Felleg a város felett – regény. Szerk., jegyzetek és bevezető: Juhász Andrea, Bp–Kolozsvár, OSZK–Kriterion, 2016. [Kuncz Aladár Összegyűjtött Munkái, III., Sorozatszerk.: Boka László, Filep Tamás Gusztáv]
• Bestiarium Zircense. Hasonmás az Országos Széchényi Könyvtár Cod. Lat. 506-os kéziratából Boreczky Anna bevezetőjével, Bp., OSZK, 2016.

Mennyire forrásfüggő a kiadványok megjelentetése? Van olyan kötet, amit önállóan is kiad a könyvtár, vagy inkább a pályázatok a meghatározók?

Boka László: Az utóbbi években szomorúan szinte kizárólag pályázati forrásokra, külső támogatásokra és kiadói együttműködésekre építhettünk. Ami kissé abszurd, hiszen e kiadói tevékenység is az alapfeladatok közé tartozik... Eközben kiadványaink döntő többsége neves társkiadókkal jelenik meg – hazai és nemzetközi szinten egyaránt –, s örvend egyöntetű sikereknek. Több kötetünk lett az utóbbi másfél évtizedben ilyen vagy olyan szakmai díj nyertese, elismerések sora igazolja a kiadványpolitikánkon túl a minőségi megjelenést, kivitelezést is tehát. Több esetben alkalmi forrásokból gazdálkodunk, ha valamilyen emlékévet meghirdet például a kulturális tárca – mint legutóbb az I. világháborús centenáriumot –, akkor „csomagban” gondolkodunk, aminek egy része lehet értelemszerűen egy hagyományos kiadvány is. Persze az OSZK-nak léteznek saját, önálló kiadványai is, amiket nem társkiadókkal adunk ki és terjesztünk, egyfelől a már említett bibliográfiai tevékenységek révén, másrészt a kiállítások katalógusai például, illetve vannak saját és együttműködésben megjelentetett szaklapjaink, (mind könyvtörténeti, mind a Könyvtári Intézet havi periodicitású kiadványai) s persze saját bilingvis évkönyve is van az OSZK-nak, a Mercurius, amely nevéből adódóan afféle hírmondó, az elmúlt év legfőbb eredményeivel. Elkelne ezen felül is bőséggel egy ismeretterjesztő füzet, több nyelven, amit a látogatóink igényelnek is. Bízom benne, hogy ezeket is sikerül megvalósítanunk, hiszen az utolsó ilyen kiadvány több mint 12 éves, meglehetősen elavult.

A hasonmás kiadásokat jobban keresik az olvasók, gondolná a laikus. Ezekből a bevételekből lehet egyéb értékes kötetre fordítani forrást?

Boka László:  Így van. Nagyobb a kereslet ezek iránt olykor, de szűkebb körben, ellenben a megjelentetési költsége is jóval nagyobb egy-egy ilyen kötetnek. Sokáig ún. klubterjesztésben jelentettünk meg egész hasonmássorozatot, pl. a Kossuth vagy a Balassi Kiadóval, erre nincs meg ugyanis mindig a megfelelő vásárlóerő, de nagyobb gond a megfelelő források előteremtése. A bevétel visszaforgatása már intézményen belüli ügy, ami sajnos akadozott az utóbbi években, holott ez valóban bevételnövelő tevékenység is lehetne, megfelelő központi források szakszerű alkalmazásával. Az idén azért kissé optimistább vagyok, több hasonmásunk is megjelenik együttműködések révén, az Ernst-kódextől a Budapesti Újságírók 1909-es Almanachjáig, vagy egy 12. századi kódexben megőrzött szép Bestiáriumtól a 2016 karácsonyára megjelenő La Fontaine meséknek a fakszimile kötetéig.

A hazai és a külföldi kiadókkal milyen a kapcsolat? Lehet konkurenciáról beszélni?

Boka László: A kapcsolat remek, a konkurencia nem jellemző. Én személy szerint mindig az együttműködésnek voltam a híve. Ha két kiadó, vagy két kulturális-tudományos intézmény összefog, pontosan felmérik, hogy a közös cél érdekében ki és mit tud hozzátenni a projekthez. Nekünk ott az állományunk és a szakértőink, legtöbbször a kéziratot, tehát a kész művet magát is mi adjuk, s képanyagot is persze, de a nyomdaköltségen osztozunk, vagy azt teljességében egy társkiadóra hárítjuk, ez eseti megállapodásokat jelent mindig. De mellette számtalan kérdés felmerül, a tördelői-grafikusi munkától a fordítók honoráriumáig, illetve a szerzői jogi és felhasználási jogi kérdésekig. Mindig igyekszünk a jó cél érdekében összedolgozni, s ez már a későbbi terjesztést is meghatározza. Az OSZK már azzal is nyer, ha saját, nemzetközi csereszolgálata révén e köteteket eljuttatja más, kárpát-medencei és külhoni közgyűjteményekbe, s cserébe onnét értékes hungarikaanyagot kap, hiszen az alapfeladatunk, hogy minden magyar vonatkozású művet gyűjtsünk, ugyanakkor a jelenlegi kötelespéldány-törvény, mely mindezt biztosítaná, csak a jelenlegi Magyarország területére érvényes. A gyarapítási munka így ér össze a könyvkiadással. Ma Magyarországon különben egy szakkönyvet eladni nyereségesen szinte lehetetlen, az OSZK kiadói palettája éppen arra jó, hogy az egyik oldalon jelentkező hiányt a másikon pótolja, s például egy díszalbum esetleges nyereségét egy nyilván nem nyereséges szakbibliográfia kiadási költségeire is fordítsa, aminek megjelentetését számunkra ráadásul törvény írja elő.

Ilan Mor, Boka László és Tamási Balázs a Zsidó emlékekről szóló kiállítás megnyitóján – 2016

Igyekszünk persze a hazai piacon is jelen lenni minden kiadványunkkal, de ezek olykor csekély, pár százas megjelenésű példányszáma ritkán engedi meg, hogy a nagy terjesztői hálózatokban is (aminek meglehetősen nagy terjesztői jutalék az ára) jelen legyünk. Hagyományosan jelen vagyunk ugyanakkor az utóbbi években a rangos könyves fesztiválokon, Ünnepi Könyvhéten, stb., kiadóként is. Különben a hazai együttműködői partnereink (amilyen a Gondolat, a Balassi, a Kossuth és az Argumentum, az Osiris, a Kortárs, a Magyar Napló vagy éppen a Móra és még sorolhatnám) mellett számos külföldi kiadóval is sikeresen együttműködünk, igaz, ott inkább eseti munkákról, projektekről beszélhetünk, de például a kolozsvári Kriterionnal közös könyvsorozatunk is létezik.

Hány könyv van előkészületben és milyen témában?

Boka László: Rendszerint 5-6 könyvön dolgozunk párhuzamosan. Ennek a terhét én érzem igazán, mert különböző fázisban vannak a munkák, van ahol már a nyomdába adtuk az anyagot, s van, ahol még támogatókat keresünk, vagy az együttműködési megállapodásoknak a feltételeit tisztázzuk tárgyalások sorozatain, másutt épp a tördelt változatot ellenőrizzük, s nem könnyű mindig naprakésznek lenni, miközben egyszerre kell szerkesztői, korrektori, lektori s adminisztratív feladatokat is ellátni. Mindez fix anyagi, kiadói tőkekeret nélkül igencsak nehéz, egyik napról a másikra nem lehet felelősen tervezni, s pláne nem hosszabb távon tartani a lelkesedést a munkatársakban és persze a szerzőkben. Rendszerint 10-12 kézirat, vagy könyvterv „áll” rendelkezésre, melyek évről évre bekerülnek az intézményi Kiadványtervbe, s szerencse kérdése is olykor, hogy melyikre tudunk pályázati forrást vagy elegendő támogatást szerezni egy-egy évben.

Mikor elégedett egy könyvkiadó? Ha több kötet jelenik meg, vagy egy könyvet rengeteg példányban megvásárolnak?

Boka László: Mindkét esetben. Én a 25-30 közötti éves kiadványszámot több mint sikeresnek tartom a jelenlegi feltételek mellett, erőnkön felül dolgozunk! Ugyanakkor az is igaz, hogy öröm látni, ha egy-egy kiadvány teljességgel elfogy, s már az újranyomáson gondolkodunk. Ilyenkor legfeljebb bosszús az ember, hogy nem sikerült a támogatót, a pályázat kiíróit, vagy magát az intézményvezetőt meggyőznie, hogy nagyobb példányszámhoz szükséges forrást biztosítsanak, mert minden újranyomás természetesen rengeteg pluszköltséggel jár. Szeretném ezt a számot megtartani, de lényegesen növelni az egyes kötetek példányszámát, s ez egyszerre jelenti a megfelelő, piaci érdekeltségű mű kiválasztását és a nagyobb forrásigényt. Előbbi a kisebb feladat, mondanom sem kell…

A Kriterion Könyvkiadó estje a Széchényi Könyvtárban – 2015

A tudományos publikációk milyen viszonyban vannak az internettel? Eljöhet az az idő, hogy otthonról teszi ki a művét a kutató és nem jelenteti meg könyvalakban?

Boka László: Tegyünk mindenek előtt különbséget az intézményi kiadványok és az egyéni kutatói publikációk közt. Mindkettő megjelentetése intézményi tudományos feladat, de utóbbiak kisebb volumenű publikációk, (tanulmányok vagy kritikák, lexikon szócikkek, stb.) tulajdonképpen egyéni részeredmények. Mikor ezek egy egész kötetté összeállnak, akkor szorgalmazza a Tudományos Bizottság, hogy OSZK égisze alatt - ahol a munkatársak a meghatározott kutatóidejüket is töltik -, önállóan vagy akár társkiadó bevonásával adjuk ezeket az eredményeket közre. A tematikus paletta olyan színes, ahány kutatási irány létezik, de ezek kivétel nélkül illeszkednek az OSZK közép vagy hosszú távú tudományos stratégiájába. Minden kutatási projektünk intézményi hozadékkal bír tehát, de nem mind jelenik meg kiadványformában, van úgy, hogy a kutatási eredmény előbb egy kiállításon mutatkozik meg. És itt érkezünk el a világháló adta lehetőségekhez is, hiszen van, amikor a kész művet sem éri meg hagyományos úton megjelentetni, hanem inkább adatbázisba kell szervezni. A nyomdászattörténeti munkáink vagy a kodikológiai munkák is ilyenek, de itt említhetném a térképtári remek munkákat is, aminek hagyományos kiadói költsége óriási összegeket emésztene fel. Ezekből a digitális tudástárakból és elektronikus adatbázisokból olykor persze egy-egy csokorral válogatunk, ha igény és forrás is mutatkozik a nyomtatott kiadásra. Az egyéni, kisebb publikációk internetes megjelentetése azonban máris valóság.

18-20 kutató szövegét nehezebb szerkeszteni, mint egy önálló kutatási eredményről szóló kötetet?

Boka László: Az éves tudományos konferencia, tehát az OSZK Tudományos Ülésszak 2000 óta zajlik rendszeresen és igen sikeresen, több szekcióban, s van amikor több napon át. Mikor átvettem ennek szervezését, a kötelező körök helyett – tehát az egyéni kutatói beszámolási kötelezettség helyett – azt javasoltam a Tudományos Bizottságnak, hogy tegyük ezt vonzóvá, s rangos külső plenáris előadók felkérésével az akadémiai vagy az egyetemi szférából ösztönözzük a belső kutatókat a részvételre, hogy megfelelő versenyszellem alakuljon ki, s rangja legyen az ebben a válogatott, szerkesztett kötetben való megjelenésnek. 20-24 tanulmányt válogatunk ki évente. Akkor vontam be a Gondolat Kiadót is, épp azért, hogy a korábbi OSZK évkönyvek viszonylag szerény közönsége helyett a terjesztést is megoldjuk. A Gondolattal közösen ápolt sorozat, a Bibliotheca Scientiae et Artis azóta a 8. köteténél jár, s készülünk természetesen az idén ősszel is a konferenciánkra, s az abból készülő kötetre. Ezek egy-egy központi tematika köré szerveződnek, épp azért, hogy a valós gazdagság ne széttartó heterogenitásként jelentkezzen. Az egyes kötetek szerkesztőit szintén évente kéri fel a Tudományos Bizottság.

Az Apor-kódex új kiadásának könyvbemutatója 2015

Melyik a kedvenc kötet?

Boka László: Nincs ilyen… Illetve sok van, leginkább mindig az éppen aktuális.

Melyik kiadványt ajánlanád azoknak, akik megijednek a tudomány szótól? Egyáltalán érdemes kivinni valamelyik kötetet a strandra?

Boka László: Mindegyiket, véleményem szerint. A kezdetektől azt az elvet vallom, hogy a páratlan állományi kincsekre építve igényes ismeretterjesztő szintű kötetekre éppúgy szükség van, mint az egészen szűk, szakmai közönségnek ajánlható, s ezért kisebb példányszámban megjelentetett kötetekre. A kettő nem zárja ki, mintsem inkább erősíti egymást. Nagyon ügyelünk különben arra, hogy ne egy elzárt, elefántcsonttorony-szerű szakkiadó legyünk csak. Az OSZK mint „brand” persze szakmai igényességgel párosuló rangot jelent, s ehhez fel kell nőni egy-egy kéziratnak és szerzőnek egyaránt, de a könyveink, folyóirataink jelentős többsége élvezetesen megírt, olvasmányos munka, vagy igényes díszalbum, érdekfeszítő tanulmánykötet: mint amilyen az ideiek közül a Propaganda az I. világháborúban című, érdekes tanulmányokkal kiegészített kiállítási katalógusunk, a Mohács-kötetünk vagy éppen a hazai Ex libriseket összefoglalóan bemutató díszalbumunk.

Tóth Péter

Egy adománylevél története

Clara Schumann 1856-os első magyarországi látogatásának egy érdekes epizódját elevenítjük fel.

Clara Schumannt (1819–1896) többnyire magánéletével kapcsolatban – mint Robert Schumann feleségét és az örök agglegény Johannes Brahms titkos szerelmét – emlegeti az ismeretterjesztő irodalom. Ez azonban kissé méltatlan, hiszen Clara (leánykori nevén) Wieck mint kora egyik kiemelkedő, komponistaként sem jelentéktelen zongoraművésze is érdemes a figyelmünkre.

Hármas portré Clara Schumannról, édesapjáról és nővéréről Anna von Meichsner Friedrich Wieck und seine Töchter… című kötetéből (1875) – Törzsgyűjtemény 

Sokat turnézó zongoristaként Clara Schumann több ízben eljutott Magyarországra is, s első látogatásának egyik izgalmas epizódjára csupán néhány esztendővel ezelőtt hívta fel a figyelmet egy általa aláírt adománylevél felbukkanása, majd az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárába kerülése. Minthogy az 1856. február 26-i dátumot viselő levél eredeti német szövege csupán a korabeli kézírás olvasásában járatos kevesek számára hozzáférhető, érdemes annak teljes magyar fordítását is felidéznünk:

Alapítólevél

Hogy nyilvános tanúbizonyságát adjam a mély tiszteletnek, amelyet a magyar nemzet iránt táplálok, és hogy erőmhöz mérten hozzájáruljak a Pest szabad királyi városban létesítendő magyar Nemzeti Zenede alapításához, alulírott a mai napon az említett Zenede alapítványa javára száz konvenciós forint összeget adományoztam azzal a feltétellel, hogy ez a tőke pupilláris biztosíték mellett kamatoztassék, és az abból évente származó kamatokat a Pest-Budai Hangászegyesület–Zenede hasznára fordítsák. Végezetül hozzájárulásomat adom, hogy az említett Hangászegyesület–Zenede igazgatósága ezen adományom következtében a nevemben egy szegény gyermeket ingyenes oktatással támogathasson a most fennálló intézményben. Kiállítva Pesten, 1856. február 26-án.

Clara Schumann szül. Wieck

A Clara Schumann saját kezű aláírásával ellátott adománylevél a pesti Nemzeti Zenede javára – Zeneműtár. Jelzet: Ms. mus. th. 234

Minthogy a művésznő pesti hangversenyei óriási feltűnést keltettek, a hazai sajtó érthető lelkesedéssel számolt be arról is, hogy Clara Schumann adománnyal támogatta a Nemzeti Zenede oly régóta áhított felállítását. Annál is inkább, mivel ez a gesztus tökéletesen illeszkedni látszott ahhoz a hangversenyeken kialakult képhez, mely szerint Clara Schumann nem a fővárosban időről-időre felbukkanó „tucatvirtuózok” egyike, hanem egy morális szempontból magasabb rendű művészelithez tartozik: kétségtelenül kiváló technikájával nem elsősorban a közönség lenyűgözésére törekszik, hanem sokkal inkább a különös gonddal kiválogatott, a klasszikus repertoár legjavához tartozó kompozíciók méltó előadásban való megismertetésére. Aminthogy a sajtóbeszámolók arról sem mulasztottak el említést tenni, hogy a prominens vendég Európa-szerte tett utazásainak fő mozgatórugója sem a hírnév hajhászása, hanem a sokgyermekes édesanya kötelességtudata volt (hiszen a korábbi családfenntartó Robert Schumann ekkor már két esztendeje az endenichi elmegyógyintézetben élt).

A pesti muzsikuskörök lelkesedésére azonban hamarosan árnyékot vetett a Pester Lloyd március 2-i beszámolója, amely szerint Schumann asszony nem szabad akaratából tett adományt a Nemzeti Zenede javára, hanem az intézmény felállításáért lobbizó körök „kényszerítették” erre a gesztusra. A Pest-Budai Hangászegyesület már március 4-én elhatárolódott e hírtől a Pesti Napló lapjain, újabb öt nap elteltével pedig az alig néhány hete az intézményhez szerződött énektanár, Gotthard Wöhler olvasói levelét közölte a botrányt kirobbantó Pester Lloyd. A Schumann-házaspárral régóta baráti viszonyban álló Wöhler eszerint éppen azért biztatta volna a nem éppen tehetős vendégművészt száz forint felajánlására, nehogy az…

 „… egy idegen oldalról érkező esetleges célzásnak engedve egy nagyobb alapítványra engedje rábírni magát, amennyiben a csekély összeg miatti fenntartásait e szavakkal hárítottam el: „Száz forint Clara Schumanntól most – többet nyom a latban, mint kétezer Liszttől.”

Gotthard Wöhler olvasói levele. In. Pester Lloyd, 1856. március 9. – Törzsgyűjtemény 

A március 5-i dátummal ellátott levelet azonban a lap csak némi késedelemmel és mindjárt egy újabb kommentár kíséretében közölte, nyilvánvalóvá téve, hogy Wöhler magyarázkodását a legkevésbé sem érzi meggyőzőnek.

Domenico Scarlatti: Non presto mà a tempo di ballo tempójelzésű szonátája (K. 430, L. 463), amelyet Clara Schumann egy későbbi pesti látogatásához kapcsolódva (hangversenyeinek egyik népszerű darabjaként) adott ki a Rózsavölgyi kiadó 1859-ben. – Zeneműtár. Jelzet: Z 51.763

A teljes igazságot másfél élvszázad elmúltával már aligha rekonstruálhatjuk, két fontos tényt azonban érdemes felemlítenünk. Egyfelől: a pesti közönség előtt még kevéssé ismert Wöhler professzor Clara Schumann második (február 23-án rendezett) pesti hangversenyén maga is fellépett Frau Mette című balladájának előadásával. A sajtóvisszhang azonban lesújtó volt – a Pest-Ofner Zeitung szerint „Wöhler tanár úr a legnagyobb mértékben unalmas és ízléstelen volt”, a Pesti Napló pedig egyenesen így fogalmazott:

 „Wöhler úr önszerzett balladát énekelt circiter akként, mint midőn munka közben valaki dúdolgat magának. Éneke egy részben derültséget, egy részben bosszankodást keltett fel. Wöhler úr jeles énekmester, de nem énekes.”

Pesti Napló 1856. február 25. – Törzsgyűjtemény 

Az előadóként megbukott tanárt alighanem az efféle maliciózus megjegyzések sarkallhatták arra, hogy Clara Schumann-nal való baráti kapcsolatát valamilyen közelismerést kiváltó módon kamatoztassa – s bizonyára ebbeli nagy igyekezete ragadta az adomány túlságosan céltudatos „kicsikarására”.

Másfelől azt sem volna illendő elhallgatnunk, hogy a Pester Lloydban az adománylevéllel kapcsolatban megfogalmazott kritika éppen azért érinthette olyan kellemetlenül a Pest-Budai Hangászegyesület vezetőségét, mivel az 1850 februárjában megválasztott báró Prónay Gábor elnöklete alatt az intézmény rendkívül intenzív – és ezáltal elkerülhetetlenül ellenérzéseket is keltő – kampányt folytatott a Nemzeti Zenede alapításához szükséges anyagi háttér megteremtéséért. 1855 februárjában a látványosan megnövekedett bevételek már az adóhatóság figyelmét is felkeltették, s az egyesületet pótlólagos illetményfizetésre kötelezték, a Hölgyfutár pedig éppen 1856. február 12-én értékelte a Hangászegyesület anyagi gyarapodását a következő maliciózus szójátékkal:

 „Nemzeti zeneconservatoriumunk ugyancsak jól conserválja magát...”

Hölgyfutár, 1856. február 12. – Törzsgyűjtemény 

Ráadásul Prónay különösen nagy súlyt fektetett a Pestre érkező notabilitások és vendégművészek méltó üdvözlésére és ezáltal kisebb-nagyobb adományok „kiprovokálására” – lassacskán jól működő rendszerré fejlesztve a Liszt Ferenc 1840-es pesti látogatása idején még rendkívüli gesztusnak számító adakozást a majdani Nemzeti Zenede javára.

Mikusi Balázs

A témáról bővebben lásd a szerző „»Vajjon egy henye milliomosnak hány ezere ér föl e száz forinttal?« Clara Schumann adománya a Nemzeti Zenede javára”. In: Esemény és narratíva: Történetiség – elbeszélés(ek) – interpretáció. Szerk. Kötél Emőke és Rainer M. János. Budapest: Országos Széchényi Könyvtár – Gondolat Kiadó, 2013, pp. 183–205. 

Így emlegette a korabeli sajtó és az úszók is a többszörös magyar bajnok és világbajnok úszónkat, akit eredetileg Tumpeck néven anyakönyveztek. A kiváló úszó nevének c betűjét – elmondása szerint – csak nyugdíjba vonulása után kapta vissza.

Az 1952-es olimpiáról lemaradt, amit egy interjúban szókimondásával indokolt.

„Mindig én voltam a nagy igazmondó, és ez nem mindenkinek tetszett. Olyannyira,  hogy az utolsó percben itthon felejtettek. Akkor rájöttem, hogy legalább néha hallgatni is kell tudni!”

Forrás: Jochapress.hu

1956-ban Melbourne-ben az olimpiai csapat tagjaként bronzérmet szerzett 200 méter pillangón Tumpek György.  Erről is beszélt tíz évvel ezelőtt a Történeti Interjúk Tára kamerája előtt, abban az interjúban, melyet most mutatunk be először. 

Az összeállításban részleteket láthatnak Hanák Gábor és Bokor Péter Századunk című ismeretterjesztő sorozatának 2006 nyarán készült epizódjából is.

A teljes interjú a Történeti Interjúk Tárában kutatható.

Az Elektronikus Periodika Archívumban megtalálható Heti Híradó szűkszavúan számolt be 1958-ban Tumpek György visszavonulásáról.

Heti Híradó – 2. évf. 42. sz. (1958. október 17.) – Elektronikus Periodika Archívum

Versenyzői pályafutását követően edzőként nevelt számtalan magyar bajnokot, sőt Cseh László edzője, Turi György is Tumpek Györgynél kezdett úszni. 

Zrínyi Miklós hőstette a dunai Habsburg Birodalmon túl a keresztény Európa egészére hatást gyakorolt: a kortársak szemében azáltal, hogy a szigeti vitézek a lehető leghosszabb ideig tartották a várat, s hatalmas vérveszteséget (25 ezer fő) okoztak az ellenségnek, meggátolták az Oszmán Birodalom további jelentős, nyugati irányú terjeszkedését.

Illyés Boglárka kétrészes írásának tegnapi részében az 1566. augusztus 6-án kezdődött ostrom lefolyását és Zrínyi Miklós életútját foglalta össze.

A szigetvári hősnek a 16–17. században kialakult kultusza mindazonáltal összefügg a dédapjának eposzban emléket állító Zrínyi Miklós (1620–1664) tudatos propagandatevékenységével, valamint hadvezéri sikereinek köszönhető tiszteletével, amint ez a korabeli sajtótermékek, képi ábrázolások, irodalmi alkotások mellett a zenében is tetten érhető. A többes identitású és lojalitással rendelkező szigetvári hős – a 17. század második felében, a török kiűzésére indított nagy európai hadi vállalkozások idején – a kereszténység bajnokaként, a nemzeti ébredések korában magyar, horvát hazafiként, még később, a dualizmus idején császárhű, birodalmi patriótaként egyaránt felmutatható volt. Mint a vitézség, az önfeláldozó helytállás, a végsőkig folytatott harc megtestesítője, Zrínyi művészi ábrázolása a Monarchia felbomlása után, sőt még a szocializmus idején sem tűnt problematikusnak. Éppen ezért Zrínyi emlékét számos zenemű őrzi az egykorú magyar históriás énektől és német népénekektől a 21. századi könnyűzenei feldolgozásokig, habár ezekben a művekben a két Zrínyi Miklós – a szigetvári hős és a 17. századi költő, politikus és hadvezér – alakja nem egyszer szétválaszthatatlanul egybefonódik.

A Zrínyivel kapcsolatos nagyszámú zenemű közül válogat az OSZK Zeneműtárának olvasótermében október végéig megtekinthető minikiállítás, amelyet hangzó összeállítás egészít ki. Illusztrációképpen itt három rövid felvételt mutatunk be.

1. Ének Zrínyi Miklósról (1664). 

A Szigeti veszedelem szerzőjének óriási európai visszhangot kiváltó, 1664. évi téli hadjárata után, még Zrínyi Miklós életében keletkezett ez a Zrínyit dicsőítő német népének. A sokstrófás költemény második versszaka a dédapa vitézségéről emlékezik meg, és utalást tesz az eposzra; a felvételen is hallható záróstrófa a két Zrínyit (zween Serini) együtt élteti.

2. Lavotta János: Szigetvár ostroma. Részlet. 

Lavotta Jánosnak (1764–1820) – a 18. század végén megalkotott új magyar táncstílus, a nemzeti jellegzetességeket hangsúlyozni igyekvő verbunkos egyik legelső művelőjének – Szigetvár ostroma című programszvitje eredeti formájában színpadi kísérőzeneként készült Werthes Frigyes Ágost Kelemen azóta feledésbe merült Zrínyi-drámájához. A felvételen a „Harctérre rohanás” című befejező tételt hallhatjuk.

3. Kraul Antal: Zrínyi Miklós induló. 

A szegedi császári és királyi 46. gyalogezredben szolgáló Kraul Antal ezreddobos 1938 körül keletkezett műve a Zrínyi Miklós induló, amely a két világháború közötti Magyarország virágzó katonazenéjének egyik legismertebb darabja.

Illyés Boglárka

450 éve ezen a napon érkezett meg I. Szulejmán szultán Szigetvár alá és zárult be a török ostromgyűrű a vár körül, amelynek védelmét Zrínyi Miklós irányította. Az ezt követően 34 napig tartó hősies várvédelem, amely a kapitány és katonái önfeláldozó kirohanásával, illetve Szigetvár elestével ért véget, mélyen bevésődött a magyarok és a horvátok történeti tudatába: szimbólummá, művészeti toposszá vált. Mielőtt néhány zenei példával szemléltetjük, hogy Zrínyi mitikussá vált alakja – az ismertebb irodalmi és képzőművészeti alkotások mellett – zeneművek egész sorát inspirálta századokon keresztül, idézzük fel röviden magát a történelmi eseményt.

Johann Sibmacher: Szigetvár 1566-ban (1620). Rézkarc – Régi Nyomtatványok Tára, App. H. 2653.

A török 1566. évi magyarországi hadjárata összefüggésben állt a Miksa császár és János Zsigmond között kiújult fegyveres harccal, amelybe I. Szulejmán erdélyi vazallusa oldalán avatkozott be. Az a tény azonban, hogy a 72 éves, beteg szultán hatalmas, negyvenezer katonánál is többet számláló reguláris haderő mellett még legalább ilyen létszámú tatár, moldvai és havasalföldi segédcsapatokat mozgósított, és az év nyarán egyszerre támadt rá Gyulára, valamint egy másik, személyesen vezetett sereggel a dél-dunántúli végvárvonal erősségére, Szigetvárra, távolabbi tervekre utal: vélhetőleg ismét az „aranyalma”, vagyis Bécs megszerzése volt a végső cél.

Johann Sibmacher: I. (Nagy) Szulejmán mellképe (1620). Rézkarc – Régi Nyomtatványok Tára, App. H. 2617. – Magyar Digitális Képkönyvtár

Szigetvár tíz évvel korábban – Horváth Stancsics Márk kapitánysága idején – már kiállt egy török ostromot, ám az 1556-os sikeres várvédelem csupán Nádasdy Tamás és Zrínyi Miklós felmentő akciójának volt köszönhető. A királyi tulajdonban álló földvárat ezután a legkorszerűbb várépítészeti elvek figyelembevételével fülesbástyákkal látták el az Udvari Haditanács döntése alapján. Szigeti kapitányként Zrínyi a vár védelmi rendszerét megerősítette, katonai ellátását minden eszközzel igyekezett biztosítani. Fegyverekkel és élelmiszerrel sikerült viszonylag jól felszerelnie a várat, azonban az őrség létszámának korábban elrendelt csökkentése következtében nem tudott elegendő katonát toborozni: mindössze kb. 2300 (20 %-ban horvát) fegyveres és ugyenennyi civil hozzátartozó állt rendelkezésére. Erőt adott ugyanakkor a védők elszántsága, illetve parancsnokuk sziklaszilárd, a végső áldozatra is kész kötelességtudata, amely Zrínyi alábbi soraiból is kitűnik:

„[...] úgy határoztunk, hogy a hatalmas Isten nevében mindenképpen e várba zárkózunk be, mert az a kívánságunk, hogy mindenekelőtt a jóságos Istennek, azután ő szent császári és királyi felségének, valamint a kereszténységnek, s ennek az édes, végső pusztulásba taszított hazának hűségesen, állhatatosan és derűs arccal szolgáljunk vérünk hullásával, s ha a sors úgy hozná, akár saját fejünk veszélyeztetésével is.”

Zrínyi Miklós levele Nádasdy Tamás özvegyéhez, Kanizsay Orsolyához. Csáktornya, 1566. április 19.

Niccolo Nelli: Szigetvári Zrínyi Miklós portréja (1567). Rézmetszet – Régi Nyomtatványok Tára, App. M. 24. – Magyar Digitális Képkönyvtár

A horvát főnemesi családból származó Zrínyi Miklós grófot (1508 k.–1566) az atyai birtokokon szerzett tapasztalatai győzték meg arról, hogy az oszmán terjeszkedést egyedül a keresztény összefogás és a végsőkig folytatott harc állíthatja meg. Ifjú korától kezdve számos alkalommal kitüntette magát vitézségével a törökellenes harcokban, így például 1529-ben Bécs védelmében vagy 1542-ben, a Buda visszavívására indított német birodalmi hadműveletekben. Miután birtokait egyrészt Frangepán Katalinnal kötött első házassága, illetve királyi adományok (Muraköz Csáktornyával) útján, másrészt erőszakos eszközökkel jelentősen gyarapította, az 1550-es évekre Magyarország egyik legnagyobb birtokosává és a magyar belpolitika egyre aktívabb résztvevőjévé vált. Barátja, Nádasdy Tamás nádor mellett ő lett a legtekintélyesebb magyar főúr I. Ferdinánd király környezetében, aki 1542-ben horvát bánná, e méltóságról való lemondása után, 1557-ben tárnokmesterré, 1561-ben Szigetvár kapitányává, majd egyidejűleg dunántúli főkapitánnyá nevezte ki. Ferdinánd utódjának, I. Miksának (1564–1576) azonban – annak passzív török politikája miatt és személyes okokból – nem tartozott a belső köreibe, a vár védelmét annak ellenére vállalta el a török készülődésének hírére, hogy előzőleg minden tisztségéről lemondott az ellene elrendelt vizsgálat miatt.

Matthias Zündt: A díszruhás Zrínyi Miklós Szigetvár látképével (1566). Rézmetszet – Régi Nyomtatványok Tára, App. M. 26. – Magyar Digitális Képkönyvtár

A védőkön kívül az Almás-patak vizével elárasztott mocsaras terület és mesterséges tó védelmezte a várat az Óvárossal együtt, ám ezek vizét az ostromlóknak sikerült lecsapolnia. A legnehezebben védhető Újvárost augusztus 6-tól 9-éig, az Óvárost további tíz napig tartották hősiesen Zrínyi katonái, pótolhatatlan veszteségeket és késedelmet okozva az ellenségnek. A várvédők kitartása egyúttal a felmentő hadak megérkezésére is lehetőséget adott, azonban a Győrnél és Komáromnál összegyűlt, mintegy nyolcvanezres császári sereg – csupán Bécs védelmét tartva szem előtt – meg sem kísérelte a beavatkozást. A nyolcszáz főre apadt védősereg a várba szorult, melynek rendszeres ostroma augusztus 26-án vette kezdetét. Szeptember 5-én óriási robbanás következett be; az egész várat pusztító tűz hatására a megmaradt kétszáz harcos (valamint négyszáz jobbágy, nő és gyerek) a belső várba zárkózott, ahol helyzetük tarthatatlanná vált. A török végső rohamra készült, melyet Szulejmán szeptember 6-án bekövetkezett, eltitkolt halála sem tartóztathatott fel. Szeptember 8-án a vég már elkerülhetetlen volt. Zrínyi Miklós ekkor selyem díszruhájába öltözött, fejére arany hímzéses, kócsagtollas süveget, zsebébe a vár kulcsai mellé száz-száz aranyat tett, arany markolatú szablyával indult a végső csatába. Rövid, lelkes beszédet intézett vitézeihez, főkapitányi zászlaját Juranics Miklósnak adta, majd megnyittatta a kaput, és maroknyi csapata élén kitört a várból. Több halálos lövés érte, ám még életben volt, amikor a janicsárok agája elé vitték és lefejezték. Fejét a nagyvezír unokaöccse, Szokollu Mehmed budai pasa Eck zu Salmhoz küldte Komáromba, testét eltemettette. A Zrínyi-főt a győri nagytemplomban katonai tiszteletadással búcsúztatták, majd a Csáktornya melletti Szentilonán első felesége, Frangepán Katalin mellé temették a családi sírboltba.

Illyés Boglárka

120 éve született Lengyel József író

A Kassák avantgarde mozgalmából indult és az első világháború után nyugat-európai emigrációban élő író a magyar kommunista párt egyik alapító tagja, meggyőződéses kommunista volt. 1930-ban Moszkvában telepedett le, ahol 1938-ban a sztálini tisztogatások keretében koholt vádakkal letartóztatták. A háború kitörésekor Szibériába, a Gulágra vitték. Később kiszabadult a munkatáborból, azaz száműzöttként az északi-sarkköri tundravidékről délebbre, a szibériai erdőségbe költözhetett. 1947-es szabadulása után két évvel, 1949-ben azonban ismét száműzetésre ítélték. Négy év múlva, 1953-ban szabadult, de csak 1955 nyarán térhetett haza Magyarországra. Magyarországon Lengyel József szólt először műveiben a kommunizmus nevében elkövetett szörnyűségekről, a munkatáborok világáról, melyet a szemtanú hitelességével ábrázolt. Novelláiban örök mementóként idézte fel a sztálini szovjet önkényuralom és terror idejéből származó tragikus emlékeit.

A Dunánál. magyarok a 20. században (1918–2000) CD-ROM, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001 (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektonikus Könyvtár 

Kulcs című (1956) kötete az emigrációban írt novelláit tartalmazza. Az Igéző (1961) című újabb novelláskötetében a fogságról és a száműzetésről szóló elbeszéléseket olvashatjuk. A száműzetés súlyos magányába kényszerített, környezetüknek kiszolgáltatott emberek tragédiáját legmegrázóbban a kötet címadó novellája, az Igéző ábrázolja. Ez a világirodalmi mércével mérve is kiemelkedő remekmű a jó és a gonosz összecsapását filozofikus mélységgel jeleníti meg.

Olyan volt ez az ember, mint a faúsztatáskor megfeneklett gerenda a folyó szélén. Még erős, de ott fog elpudvásodni. Ám meglehet, hogy továbbviszi az első áradás. Épületfának már nem jó, tüzelőnek nedves, itt van és nincs itt, se barát, se ellenség, tegezik, de nem becézik. Egy hét múlva már idősebb özvegyasszonyoknak se jutott eszébe, hogy gazda helyett gazda lehetne a háznál. Nem úgy járt, nem úgy nézett, mint aki tűzhely mellé telepedne egy házban. Száraz ételt evett, vagy zsírból, lisztből kotyvasztott magának, pedig ha megkér valakit – nem éppen özvegyasszonyt, akárkit –, egy asszony se sajnálta volna a fáradtságot, hogy a traktorosok ebédjével neki is küldjön főtt ételt. Hiszen értették: nékik jó, akik itt születtek, s maguk szándékából élnek itt, és ők, ha elmennének is, visszakívánkoznának. De neki rossz lehet muszájból itt élni, furcsa, nem szeretett, érthetetlen és kegyetlen muszájból, magányosan, férfikora végén. Mert annyit persze tudtak, hogy nem magaszántából került ide ez az idegen.
Csak az nyugtatta meg őket, hogy biztosan gonosz ember lehet, erre vall mogorvasága, busa szemöldöke, sötét tekintetű fekete szeme. Ámbár ha valaki megfigyeli, láthatta volna, hogy az idegen bozontos szemöldöke alól valójában kék szemmel néz a világba – igaz – mogorván. Annyit mások is tudtak, hogy nem magaszántából van itt, de hogy miért, azt ő maga se tudta volna szavakba foglalni. Valahol, valahogy, valami nagy igazságtalanság történt vele, a legnagyobb, mikor igazság válik igaztalanná, és túlnő az emberen. Bűnös ebben a bűntelen, az áldozó az áldozat, aki már csak azt kívánja, hogy sebzett vadként elfeküdhessen a bozótban, csendesen, kihűlőn, szabadon.

Lengyel József: Igéző. In. Uő.: Mérni a mérhetetlent. Válogatott írások. Első kötet, Budapest, Szépirodalmi (Lengyel József összegyűjtött munkái), 1966.– Magyar Elektonikus Könyvtár 

Lengyel szibériai élménykört lezáró elbeszélése, az Elejétől végig (1963) megjelenése egybeesett Szolzsenyicin írásának, az Ivan Gyeniszovics egy napjának megjelenésével. Lengyel is, miként Szolzsenyicin a puszta tényeket közli. A vallomásos forma csak keret – a legszigorúbb tárgyilagosság kerete. Helyzeteket és figurákat jelenít meg, magatartást és gondolkodást jellemez, rendkívül szűkszavúan és mégis gazdagon, elképesztő tapasztalati anyagot halmozva fel. Impressziók helyett az impressziók tömegéből megőrzött leglényegesebbet adja elő, olyan tényeket, amelyeknek az evidenciája abszolút, félreérthetetlen. A személyi kultusz bűneiről fest feledhetetlen freskót az olvasó emlékezetébe.

Vannak, akik mindennap mahorka-dohányra cserélik kenyerük felét. Vannak, akik csak másodnaponként teszik ezt. Fél porció kenyér ellenértéke egy gyufaskatulyányi mahorka, más szóval, négy kis cigaretta. Két százasért ugyanennyi dohányt kapni, de a pénz ritka, és pénzért nem is mindig lehet dohányt venni. Csak a kenyér és a dohány az igazi valuta. A dohányt a kocsisok hozzák be a táborba, a vízhordó, a kenyérszállító kocsisok. Némelyik ápoló is dohánykereskedő. Akik naponta eladják a fél kenyerüket, gyorsabban meghalnak. Akik másodnaponként, azok lassabban. De mind meghal, kivétel nélkül.

A felcser teljhatalmú helyettese vagyok. A dohánnyal spekuláló ápolót, ha tetten érem, kidobatom a kórházból. Az ápolók maguk is lábadozó betegek, de ha spekulálnak, az orvos egészségesnek írja őket. Könyörtelenül. Hadd menjenek erdőt irtani, ha a betegek kenyerén akarnak meghízni. Velük elbánni nem nehéz. De a betegek egymás közt is kereskednek. Finom mérlegeken mérik a kenyeret, tízdekás adagokban. A mérleg egy pálcikából és az ing végéből kihuzigált cérnaszálakból készül. Vannak ingás és vannak rovátkákkal ellátott tizedes mérlegek, grammnyi pontosságúak. Elkobzom a mérlegeket, összetöröm őket, dühösködöm, kiabálok... Másnap új mérlegeket találok a matrac alatt... És az orvos is hiába fenyegeti őket:
– Éhen haltok, megdöglötök.
– Minél előbb, annál jobb! – Ez a felelet. Ha egyáltalán felelnek.

Lengyel József: Elejétől végig. In. Uő.: Mérni a mérhetetlent. Válogatott írások. Első kötet, Budapest, Szépirodalmi (Lengyel József összegyűjtött munkái), 1966. – Magyar Elektonikus Könyvtár 

Lengyel József: Elejétől végig. Válogatott novellák. Visegrádi utca, Budapest, Magvető, Szépirodalmi, 1975. – Törzsgyűjtemény 

Iván Timofeics öreg bolseviki volt. Most is az. Kondrát Ivanovics szektás istenkereső volt. Most is az. Iván Timofeics szakállas, jól megtermett ember, valamikor kovács volt egy leningrádi gyárban, és a kezei inasak, ujjai vastagok. Kondrát Ivanovics szakállas, de kicsi, sovány, és az ujjai csúzosan begörbültek - mintha mindig úgy állnának, mint mikor a magot vetette a tavaszi szántásba, háziszőttes vászonlepedővel a nyakán, egy lépés, egy szórás, egy lépés, egy szórás. Iván Timofeics és Kondrát Ivanovics együtt dolgoznak. A zabbal kevert borsót rostálják és lapátolják most egész nap egy hideg fészerben. Munka után együtt esznek, egy csajkából. Aki fürgébb, aki gyorsabban kész a mosakodással, azé az elsőbbség, ő elhozhatja a konyhából mindkettőjük ételét. Egymás mellett fekszenek a priccsen. Egymás hátát dörgölik, szappanozzák, ha fürdőbe viszik a brigádot.

Mindig van kenyerük. Pontosan három részre osztják a napi adagot. És mindig van egy tartalékkenyerük. Több soha, mert a felesleget elosztják. Most már hónapok óta egy fiatal fiút segítenek kenyérrel, egy szelíd és gyenge legénykét, tollatlan madárfiókát. A két öreg sohasem káromkodik. Egymást nem agitálják. De a kisfiút, aki az iskolapadból került ide, mind a ketten a maguk eszméjének akarják megnyerni. Iván Timofeics azt szeretné, ha marxista materialista lenne. Kondrát Ivanovics meg Istenben való hitet szeretne belé oltani. De akárhogy is, a fiúnak két apja van itt, két komoly és magához szigorú példaadó.

Lengyel József: Elejétől végig. In. Uő.: Mérni a mérhetetlent. Válogatott írások. Első kötet, Budapest, Szépirodalmi (Lengyel József összegyűjtött munkái), 1966. – Magyar Elektonikus Könyvtár 

Az Igéző (1961) című novelláskötetének a fogságról és a száműzetésről szóló, valamint az emigrációban született elbeszélésein kívül az Oldás és kötés című záróciklusában a szerző jelenkorának erkölcsi kérdéseivel, a társadalom belső konfliktusaival foglalkozó történeteket olvashatunk. Az Oldás és kötés című novellából 1963-ban Jancsó Miklós filmet készített.

Egy furcsa mondat jutott eszébe, amit a felesége olvasott fel egy este, néhány hónappal azelőtt. „Egy órám, egy napom, kiszakítva az egészből, talán még logikus... mégis az egész élet egy óriási káosz...”

Ő akkor csak bólintott; a szavak rettenetes értelme csak most buggyant ki... Nem volt felületes ember, de mással, mint orvosi dolgokkal nem ért rá foglalkozni. Se most, se az egyetemen. Neki nehezebb volt a dolga, mint azoknak, akik „jó gyerekszobából” jöttek. De az, hogy néki nehezebb, ösztökélte is. Tudta, hogy nem különb a bátyjainál, és nélkülük, vagy ha korábban születik, nem lehetett volna orvos. Ez megóvta az elbizakodottságtól, munkára szorította, úgy, hogy évfolyamtársai közül belőle lett a legjobb sebész, akinek az útja még tovább vezet. Most, itt az autóban, elhatározta, hogy az apját felhozza magával. A felesége meg fogja érteni, hogy kötelessége ez. És micsoda orvos volna ő a saját szemében is, ha éppen az apja iránt nem tartaná be a mindenkinek tett orvosi fogadalmát?...

Hajnalra akart megérkezni, mikor felkelnek. A még vetetlen ágyakat akarta látni. Ádámfi ágyát Margit nővér tartja szép rendben. Vajon tiszta ágyban alszik-e az apja? Manapság már nem rövidítik meg az öregembereket ételben, italban; apjának nyugdíja van, becsülete, minden. De az ágyon ő meglátja a szeretetet vagy egykedvűséget... Ámbár, akárhogy is van, nem lehet olyan jó helye, hogy el ne vigye magával...

Lengyel József: Oldás és kötés. In. Uő.: Mérni a mérhetetlent. Válogatott írások. Első kötet, Budapest, Szépirodalmi (Lengyel József összegyűjtött munkái), 1966. - Magyar Elektronikus Könyvtár

Forrás: Diószegi András: Az Igéző. In. A magyar irodalom története VI. kötet: 1919-től napjainkig. Szerk.: Szabolcsi Miklós, Budapest, Akadémiai, 1966. – Magyar Elektonikus Könyvtár  

Szerk.: M. J.

Lengyel József további művei a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

• Josef Lengyel: Sternekund und Reinekund. Märchen [Übers.] von Stefan J. Klein, Dresden, Verlagsanst. Proletarischer Freidenker Deutschlands, 1923. 
• Bécsi portyák, úti jegyzetek, 1970; Bécsi portyák, Budapest, Magvető, 1970. (Lengyel József összes művei) 
• Szembesítés. A regény egyetlen kulcsa: a kor, Budapest, Kossuth, 1971. 
• Lengyel József noteszeiből, 1955-1975, [vál., sajtó alá rend. és az előszót írta Major Ottó] Budapest, Magvető, 1989. 

Zichy Mihály kiváló illusztrációit tartalmazó kötet tölthető le ingyenesen a Magyar Elektronikus Könyvtárból. A Tariel, a párducbőrös lovag című elbeszélő költeményt Sota Rusztaveli írta, Vikár Béla fordította magyarra, 1917-ben adták ki itthon.

Nyári rendkívüli tárlatvezetéseket tartunk a Zichy-tárlaton augusztus 5-én és 12-én 13 órától! Az eseményekre ITT és ITT lehet jelentkezni.

Szarka Anita és Szűts-Novák Rita a kurátorai annak a kiállításnak, melyen Zichy Mihály illusztrációikkal díszített albumok mellett láthatók a Kézirattárból származó fényképek, a Zichy-levelezés vonatkozó darabjai és a könyvtár zeneműtárának állományában lévő, Zichy nevével fémjelzett dokumentum, a Hubay Jenő 18 dalát tartalmazó kotta is. 

A digitalizált kötet PDF-ben és HTML-verzióban is elérhető.

Hogyan kérték fel Zichy Mihályt?
Az 1888-as finnországi út során Vikár Béla és felesége az orosz cár udvari festőjének, a szintén somogyi származású Zichy Mihálynak voltak vendégei. Vikár a Kalevala illusztrálására szerette volna felkérni Zichyt, de a művész válaszul Rusztaveli magyar fordításának illusztrálását javasolta. A Szentpétervár melletti vendégeskedés ideje alatt mutatta meg honfitársának Zichy a grúz eposzt, Tariel, a párduclbőrös lovag történetét.

Nehezen volt érthető az archaikus grúz nyelv?
Vikár, a XII. századi eposz fordításának azonban csak jóval később állt neki, akkor is nehézségekbe ütközött az archaikus grúz nyelv miatt. A régies kifejezések leírása magyarul nem lett volna gond számára (itt is meríthetett a magyar népköltészeti gyűjteményéből), annál inkább kihívást okozott számára megértése. A különös történetet több korabeli újságban is megjelentette "A párducbőrös lovag fordítása" címmel. Az eposz végül jóval a művész halála után, 1917-ben jelent meg magyarul 26 illusztrációjával. Zichy Mihályt a grúzok „nemzeti festőjükként” tartják számon. Tbilisziben köztéri szobrot is állítottak tiszteletére és utca is viseli a nevét.

A kötetben található rajzok a Digitális Képarchívumban is megtekinthetők.

A megjelent mű nem túl előnyös kritikát kapott a Nyugatban (1919. 2. szám), írója, Babits Mihály külön kiemeli, hogy kifogása nem a szerzők ellen van, hanem egyenesen luxusnak nevezi a grúz eposz kiadását Magyarországon a „papírínség …, nyomdadrágaság” idején.

Az olvasó láthatja, mily jogosan lehet megítélni olykor néhány sorból egy szerzőt, egy könyvet. Lehet sejtelme versről, költészetről annak, aki e sorokat képes volt írni? És valóban nem kivételek ezek, bármely lapon hasonlót olvasunk, aminthogy ezeket is találomra szedtem ki, mind a képek elé biggyesztett sorokból. Az ily fordítás ugyan nem adhat fogalmat az eredetirõl, ha végigolvasnám is. Nem akarjuk kétségbe vonni, hogy e fordítás szerzõje – akit én személyesen is nagyrabecsülök – a magyar tudománynak régtõl fogva számos és kitûnõ szolgálatot tett s bizonyára most is tudóshoz illő egyszerûséggel és jóhiszeműséggel meg van gyõzõdve, hogy a fordítás, ha értelmileg hű, ha ütem- és rímsémája megegyezik az eredetiével, már jó s kivált ha még alliterációk és középrímek vannak benne, költõi is. A szerző kiválósága azonban nem változtat a mű hiábavalóságán.

Babits Mihály: Tariel a Párducbőrös lovag – Nyugat 1919. 2. sz. – Nyugat honlap

A Zichy megrajzolt hősei című tárlat egész nyáron nyitva tart!

A Magyar Elektronikus Könyvtárban elsősorban digitálisan már meglévő műveket teszünk közzé, azonban időről időre mi is digitalizálunk. Az olvasói kérések a legfontosabbak, egyre több felhasználó segíti ajánlataival, kéréseivel is munkánkat. Egyre több elektronikus könyvünk már e-könyv-olvasó-barát epub és prc formátumban is elérhető. Frissítéseink a Twitteren is követhetők.

Egressy Gábor (Sajólászlófalva, 1808. november 3. – Pest, 1866. július 30.)

A miskolci gimnázium „tógátlan theológusa”, Egresi Galambos Gábor, 1826-ban a színészi pályát választotta. Első szerepét Kakas János társulatának tagjaként Rozsnyón játszotta gombosfalvi Gombos Imre udvari kamarai tanácsos, akkoriban jó néhányszor színre került, Az esküvés című drámájában. A fiatal színész 1828-ban emelkedett ki a kisebb vándortársulatok köréből. 1827-ben Kolozsvárról Magyarországra érkezett az Erdélyi Énekes Társaság, hozzájuk csatlakozott. 1828-ban Kassán állapodtak meg. Egressy hét évet játszott Kassán, majd 1835-ben Budára szerződött. Két év múlva a Pesti Magyar Színház tagja lett.

Egressy Gábor William Shakespeare Coriolanus című tragédiájának címszerepében és mint Garrick Johann Ludwig Deinhardstein Garrick Bristolban című művében. Nemzeti Színház, 1842. jan. 25. és Pesti Magyar Színház, 1839. ápr. 11. Kohlmann Károly színezett acélmetszete. – Színháztörténeti Tár

Pályájának azoktól a kacskaringóitól eltekintve, amelyekben elhagyta vagy el kellett hagynia a Pesti Magyar Színházat, illetve a Nemzeti Színházat (1840 és 1843 között az „operaháború” okán, 1849-től 1855-ig törökországi emigrációja és hazatérte utáni letiltása miatt), Egressy – a kortársak és az utókor számára egyaránt – a Nemzeti Színházhoz tartozott és tartozik. A Nemzeti Színház „tagja” volt akkor is, amikor nem játszott vagy nem játszhatott színpadán.

„Megmondom: mi a különbség Egressy és többi elsőrendű színészeink között; ezek mindnyájan kitűnők, vagy, mea pace, remekek a magok nemében, Egressy pedig már minden nemben adott kitűnőt, remeket. S ez a nagyság mértéke a művészetben úgy, mint a költészetben: a sokoldalúság; […]” – írta róla Petőfi Sándor, 1847-ben.

(Petőfi Sándor: A III. Richárd előadásának ismertetése, Életképek, 1847. február 20.)

Kissé elfogult vélemény, amelyre a nézői és kritikusi hódolat mellett a széptani eszmék rokonsága és a világnézeti elvek azonossága is hatott? Egressy számára a színjátszás, a színház nemcsak művészet, játék, (ön)kifejezés, hivatás volt, hanem eszköz is, egy társadalmi és politikai szempontból egyaránt forrongó korszakban a változtatás egyik lehetséges eszköze. A színház tanít: képes elhelyezni az embert a számára adott társadalomban (vagyis bevezetni őt a polgári jogok és kötelességek rendszerébe), képes megtanítani a közösség – a nemzet – nyelvére, eligazítani a nemzeti múlt és jelen eseményeiben.

Egressy Gábor Jókai Mór Dózsa György című drámájának címszerepében. Bemutató: Nemzeti Színház, 1857. nov. 3. Rohn Alajos litográfiája – Színháztörténeti Tár

„A szinház életiskola, mellyből az ember nem nőhet ki soha. Mulatóhely, melly hasznos gyönyörrel tölti be a’ polgárnak munkaszünetét. Tribunál ez, melly gyakorlatilag fejti meg az élet’ nehéz talányait, kijelöli az erkölcsi jogok és kötelességek’ ama’ kétes határvonalait, mellyek a népek’ törvénykönyvében meghatározva nincsenek. Egyetlen szellemi fórum, hol az élet’ méltatlanságai kiegyenlittetnek, hol elitéltetnek azon erkölcsi rablások és gyilkolások, mellyek’ számára törvényszék a’ földön sehol sincs.”

(Egressy Gábor: Színház és nemzet, I, Pesti Hírlap, 1846. dec. 10.)

Az 1840-es évek közepére Egressy repertoárja már gazdag és változatos lett, a tragikustól a nevetségesig sokféle drámai alakot felölelt: Bánk bánt és Peturt (Katona József: Bánk bán), Posa márkit (Friedrich Schiller: Don Carlos), Leart, Coriolanust, Hamletet, III. Richárdot (William Shakespeare), Garrickot (Johann Ludwig Deinhardstein: Garrick Bristolban), Krumm Illést (August von Kotzebue: Legjobb az egyenes út), Bolingbroke herceget (Eugène Scribe: Egy pohár víz). Ezek voltak kedves, vendégjátékaira is magával vitt szerepei, ő és közönsége egyaránt úgy vélte, ezekben csillog leginkább tehetsége és tudása.

Korának legképzettebb és legműveltebb színésze volt. Bár színpadi eredményekről szólnak, Petőfi elismerő szavai Egressy egész életpályáját jellemzik. Gondolkodása átfogta a színészi hivatás és a színházi szakma teljességét, eszméit közzé is tette a színjátszás elméletével és gyakorlatával, a színházszervezet rendszerével foglalkozó írásaiban, magyar és külföldi pályatársairól fogalmazott portréiban, szerepelemzéseiben:

• már 1838-ban, aztán az 1840-es évek közepétől egyre sürgetőbben szólt a színészképzés érdekében, majd az 1865-ben nyílt Színészeti Tanoda egyik első tanára lett.
• mivel a színházban a közművelődés egyik leghatékonyabb eszközét látta, ugyanezekben az években papírra vetette elképzeléseit a magyar (és nem csak a pest-budai!) színjátszás támogatási rendszeréről és a színészek nyugdíjáról.
• 1848–49-ben szegedi kormánybiztos, majd e poszt megszűnése után szabadcsapat-parancsnok volt. Emigrációjának történetét tette közzé Törökországi naplójában.
• elméleti és gyakorlati tudását A színészet könyve című művében foglalta össze. Az első részleteket Arany János Koszorú című folyóirata közölte 1863-ban, a kötet 1866-ban jelent meg.

Életéről és művészetéről született egyik első színészettörténeti monográfiánk: Rakodczay Pál, színész, színigazgató és színjátékelmélet-író műve, az Egressy Gábor és kora (1911).

Szigligeti Ede (1873 és 1878 között a Nemzeti Színház drámai igazgatója) és Egressy Gábor. Barabás és Fájth felvétele, Ellinger másolata – Színháztörténeti Tár

Végül Petőfi Sándor beszédes portréját, szerepelemzését idézzük:

„III. Richard Egressy Gábor legsikerültebb, legfeledhetetlenebb alakjainak egyike. Már arca olyan, hogy méltó volna márványba vésetni örök idők számára. Rettenetes arc apró mosolygó szemeivel s nagy éhes szájával. Szemei a bűvös virágok, melyek magokhoz csalják az embert, s szája a feneketlen örvény, mely az embert aztán elnyeli. Valóságos anakonda-nézés, mely odaédesgeti a madarat a kígyó torkába. Ha ezen arc álmodban megjelenik: mire fölébredsz, azt veszed észre, hogy véred elzsibbadt. S ez csak az arc és a néma mosoly; hát mikor nevet, milyen nem-emberi hang ez! mintha rozsdás ajtó csikorogna vagy mintha tigris köszörülné gégéjét, mely kiszáradt és vért szomjazik. Beszéde töredezett, szaggatott, egyenként dobálja ki a szavakat, mintha tűhegyeket köpködne más szemébe.”

(Petőfi Sándor kritikája, Életképek, 1847. február 20.)

 Rajnai Edit

Batthyány Lajosné Zichy Antónia (1816. július 14.– 1888. szeptember 29.) személyéről mindenekelőtt férje mártíromsága, hozzá való, semmilyen áldozattól és fenyegetéstől vissza nem riadó, hűséges kitartása, mélységes, élethosszig tartó mély gyásza ismert. Esetleg a Zichy-lányok: Antónia és Karolina sugárzó szépsége, a reformkorban betöltött társadalmi szerepük, amelyeket Petőfi is megénekelt.

Családi életük, belső kapcsolatrendszerük szintén nem titok az utókor előtt. Sokan és sokat írtak már róluk. Most néhány olyan dologra kívánom felhívni a figyelmet, amelyekről van tudomásunk ugyan, de nem eléggé közismertek a tények, jóllehet nem tanulság nélkül valók és példaadók.

Batthyány Lajosné Zichy Antónia – Kézirattár, Arcképgyűjtemény

Antónia és Karolina történetének a szabadságharc bukásával nem volt vége. Tartásuk, engesztelhetetlenségük, gyászuk az egész országot megindította, mindez azonban – önmagában – a megtörtént gaztettre, részükről tragédiára adott –, komoly, belső tartást és önfegyelmet mutató, magasztos, de érthető emberi válasz. Zichy Antónia későbbi élettörténete, közéleti szereplése azonban olyan erényeket is felmutat , amelyek nem eléggé ismertek, és méltók a megemlékezésre. Mert a gyász nem akadályozta meg abban (sőt, talán inkább sarkallta), hogy sok mindent végbevigyen. Ez erős lélekre vall és példamutató.

1849 után hazánkban sok asszony maradt özvegyen. Ez a sors jutott osztályrészéül az első felelős magyar kormányfő feleségének is. Harminchárom évesen, három kisgyerekkel maradt egyedül 1849. október 6-án. Férje kivégzését követő hónapokban gyermekeivel együtt külföldre távozott. Vele ment gyermekei nevelőjeként a vagyontalan és jövedelem nélküli Horváth Mihály. Batthyány vagyonát elkobozták, de a Zichy-vagyon biztosította megélhetésüket. Antónia elsősorban gyermekei nevelésével foglalkozott.

Barabás Miklós: Gróf Batthyány Lajos – In: A Magyar Nemzeti Múzeum történeti kiállításának vezetője 3. Főszerkesztő: Kovács Tibor. Helikon, Budapest, 1996, 50. o.– Magyar Elektronikus Könyvtár 

Emlékezései szerint utolsó találkozásuk alkalmával férje azt ajánlotta, hogy menjen Pozsonyba atyjához, Zichy Károlyhoz. Ő azt felelte, hogy sógornőjéhez, Amáliához (gróf Karol Westerholt feleségéhez) készül Bajorországba. Először tehát itt éltek, majd Párizsban, végül 1852-ben Zürich mellett, Rorschachban telepedett le a család. Antónia nem érezte jól magát, így írt ekkor Vörösmarty Mihálynak: „Kik bár a külföldön élünk, de szívvel-lélekkel mindig édes hazánkban, bús emlékeinken merengünk.” Az emigráció munkájában nem vett részt, mégis – mint a hamis vádak alapján kivégzett első felelős magyar miniszterelnök özvegye – szimbólummá vált az európai magyar emigráció számára. Az emigráció éveiben – látványos politikai aktivitás nélkül – külföldre menekült neves politikusok kis csoportja alakult ki körülötte. Ez magyarázza az osztrák politikai rendőrség folyamatos érdeklődését még Svájcban is, ami csak egy évtizeddel Antónia hazatérte után szűnt meg. Az emigrációban Batthyányné segélyezte a birtokaitól megfosztott, jövedelem nélküli Teleki Lászlót. A segélyeket a gyermekei mellett nevelősködő Horváth Mihály útján juttatta el. 1852. márc. 21-én Vukovics Sebő levélben közölte, hogy 32 fontról szóló váltó összege Batthyány grófnő adománya a menekülteknek.

Batthyányné az emigrációban férje kabinetjének egy másik miniszterével Mészáros Lázárral volt segélyező kapcsolatban. Mészáros Törökországon át Angliába, majd az Egyesült Államokba távozott. Még Jersey szigetén tartózkodott, amikor 1852. május 8-án, majd 29-én köszönte meg „az áldott grófnő” jótékonyságát. Az Államokba hajózva Mészáros Batthyányné támogatásával New Jersey államban 23,5 acre földet vásárolt, mint beszámolt arról 1853 december végén Vukovics Sebőnek is. A balszerencse azonban üldözte Mészárost. A háza leégett, a szélsőséges időjárás tönkretette gazdaságát. Batthyányné újabb 100 talléros segélyéről 1856 februárjában már a New York melletti Long Islandról tájékoztatta Vukovicsot.

A Batthyany Lajos 1848-as kormánya – Zichy Antal: Gróf Széchenyi István életrajza, Budapest, Magyar Tört. Társ., 1896-1897. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Amikor Zichy Antónia 1853-ban nagyapjától tekintélyes vagyont, egymillió forintot örökölt, a császári hatóságok megpróbálták rávenni, hogy az örökség átvétele miatt hazatérjen. Ezt inkább elutasította. Nem bírt azonban sokáig külföldön élni. Hosszabb távollét után 1855-ben kapott engedélyt arra, hogy családjával hazatérjen.

Az emigráció 1856 januárjában arról értesült, hogy az özvegy készül haza, s decemberben pedig már arról, hogy a telet Pesten tölti. Antónia 1856 elején költözött haza, Dákán vásárolt egy kisebb kastélyt, férje akaratához ragaszkodva annak hatalmas elkobzott vagyonából nem kért vissza semmit az osztrák államtól. A mindig gyászruhát viselő, de soha sem panaszkodó özvegy hamarosan a passzív ellenállás élő jelképének számított. Leányait magyar családok sarjaihoz adta feleségül, esküvőjük szinte az osztrák uralom elleni tiltakozásnak számított. Tüntetésszámba ment, ha megjelent egy-egy társasági eseményen. „Batthyányné ellenséges indulatot táplál és terjeszt a felséges uralkodóház ellen, izgatásainak már meg is van a szemmel látható hatása” – fogalmazott egy titkosrendőri jelentés.

Gróf Batthyány Lajosné kastélya Dákán; Vasárnapi Ujság, 1861. márczius 17. – Digitális Képarchívum 

Batthyányné hazatelepüléséről a nyilvánosság csak a Vasárnapi Újság 1861. március 17-i számából értesült, amikor a cikkből megtudta, hogy az özvegy a Veszprém megyei Dákán megvette gróf Festetich Leo kastélyát, s ott él visszavonultan. A közlés érdekessége, hogy a lap első oldalán a kényszerből hazatért Teleki Lászlót köszöntik a közelgő országgyűlés alkalmából. Mind a Batthyánynéról, mind a Telekiről szóló cikk megemlíti, hogy Teleki egyik első útja az özvegy meglátogatására vezetett. Ez pedig azért érdekes, mert e látogatásnak az adott igazi politikai súlyt, hogy Teleki, aki ezen vizitálása alkalmából részesült az első nyilvános ünneplésben, Dákáról keltezte Nógrád, majd Zemplén megyéknek szóló leveleit.

Ismeretes, hogy az országgyűlést 1861 augusztusában feloszlatta az uralkodó, s megkezdődött az ún. Schmerling-féle provizórium. Az 1861-es év minden kezdeményezését azonban nem lehetett felszámolni. Ekkor szerveződött a Magyar Gazdasszonyok Egylete (1861. március 15-én alakult „Nemzet Gazdasszonyai” néven), melyet Antónia – aki élete végéig sokat jótékonykodott – Damjanich János özvegyével együtt alapított. Tulajdonképpen honleányképző intézet volt, gazdag és szegény lányokat is oktattak itt. Az intézmény a provizórium idején is fennmaradt, majd 1862-ben hatósági jóváhagyást nyert. Ekkor az első közgyűlés elnöknek Damjanichnét választotta, s egyben pártfogónak kérte fel gróf Zichy Pál Ferencnét. A Vasárnapi Újság 1864 szeptemberében Damjanichné arcképét közölve lelkes írásban számolt be az egylet munkájáról, amelynek feladatát így fogalmazta meg: anyagi és erkölcsi eszközökkel és szép példákkal honleányi, női és háziasszonyi tekintetben hatni, buzdítani és gyámolítani mindazon körökben, mely a férfiúi működés és az intézkedés határán kívül esik. A célkitűzésből világos, hogy a Magyar Gazdasszonyok Egylete hazafias feladatokat is magára vállalt a praktikus feladatok (szegény és árva leányok segélyezése és nevelése, kiállítások szervezése) mellett.

Gróf Batthyány Lajosné, Zichy Antónia grófnő; Vasárnapi Ujság 1888. 36. évf. 40. sz. október 7.) – Digitális Képarchívum 

1862-ben kapták meg a működési engedélyt. Az első közgyűlésen Damjanich Jánosnét, a másik köztiszteletben álló özvegyet választották elnöknek, Batthyányné a választmány tagja lett. Folyamatosan részt vett a szervezet munkájában. 1877–1886 között alelnök volt, illetve az egylet által létrehozott árvaház tanügyi bizottsága elnöki tisztét töltötte be. Az egyesület egy árvalányházat akart a főváros területén felállítani, az e célra befolyt gyűjtésekből már 1866 nyarán meg tudta nyitni árvaházát és elemi iskoláját a Három dob (ma Damjanich) utcában. Az 1870-es években az épületet 68 leány befogadására bővítették ki. Az árvák mellett fizető növendékeket is felvettek, a bővített épületben így már elemi és polgári iskola is működhetett.

Egy-két évtized után az épület szűknek bizonyult. A század végén tervbe vett új, modern, 150 férőhelyes intézet létesítését vették tervbe. Budapest akkori területén ehhez nem volt meg az anyagi erejük, így elfogadták özvegy Beniczky Gáborné gróf Batthyány Ilona ajánlatát, mely szerint az intézetet a fővárostól ugyan kissé messzebb fekvő Cinkotán, olcsó telken építsék fel, az ő parkja és kastélya mellett. Ennek utóda a mai Szerb Antal Gimnázium, melynek falán Zichy Antónia halálának évében emléktáblát helyeztek el.

Az emléktábla napjainkban a Szerb Antal Gimnázium falán

Batthyányné jótékonykodásának ismerjük egyedi eseteit is. 1863-ban a Magyar Írók Segélyegylete megjelentette a Részvét Könyve című kötetet. Ez a kortársak írásait tartalmazza, egyébként azonban sem előszót, sem bármiféle információt a kiadványról nem közölt. A kötet belső címlapja előtt található Batthyányné fényképe, ez jelzi kétségtelen támogatását. 1863-ban és 1866-ban az országos ínség idején Batthyányné részt vett a rászorulók segélyezésére rendezett bazárokon és más rendezvényeken.

Zichy Antónia a kiegyezés után sem változtatott nézetein. Amikor 1867. június 8-án, a koronázás estéjén fényárban úszott a főváros, csak egyetlen palota ablaksora volt sötét: az övé. A kiegyezés utáni világ már nem az ő világa volt, melyet nem fogadott el, hiszen Ferenc Józsefből, aki férjét kivégeztette, szeretett magyar király lett, és mindenki támogatta a a Magyarországnak immár megfelelő fejlődési keretet adó Monarchiát. Antónia nemkívánatos lett, és ezzel tisztában volt. Visszavonult a nyilvánosság elől, de nem tett semmilyen erkölcsi engedményt a hatalomnak.

A Batthány-gyászünnepély: gyászmenete a Kerepesi úti temetőben (Székely Bertalan rajza után); Vasárnapi Ujság 1870. 17. évf. 29. sz. julius 17. – Digitális Képarchívum 

Engesztelhetetlensége – alighanem fájdalmas – túlzásra is ragadtatta. Fiát, Elemért megakadályozta abban, hogy feleségül vegye Erzsébet királyné unokahúgát, Marie Louise Wallerseet. Azt írta neki, hogy „a gyilkos családba nem nősülünk” s ha elveszi a grófnőt, házasságuk napján öngyilkosságot fog elkövetni. A tervezett házasság meghiúsult. Ha igaz szerelem volt, kár érte, ez esetben nem lehet nem Rómeóra és Júliára gondolni.

Egy barátnőjének írt soraival búcsúzott a közügyektől:

„Akkor az egész ország szenvedett, és az én hangom szimpátiát gerjesztett, és minden ember sietett vigasztalni, most az ország örvend, meg vannak elégedve az emberek, az én szomorú hangomat nem szívesen hallják, mert mintegy szemrehányás hangzik”.

A Batthyány Mauzóleum napjainkban a Kerepesi temetőben

Utolsó ismert nyilvános szereplése 1870 júniusában férje ünnepélyes újratemetése volt, ahol lányaival, azok férjeivel és Elemér fiával vett részt. Ferenc József iránti tiszteletből a temetést nem Magyarország, még csak nem is a kormány, hanem Pest város önkormányzata rendezte. A Vasárnapi Újság július 5–19. között három számban foglalkozott az országos politikai rendezvénnyel. A lap június 19-én Batthyányné életútjának fontosabb eseményeit tekintette át, címlapján közölve gyászruhás arcképét.

Gróf Batthyány Lajos özvegyének arcképe a Vasárnapi Ujság címlapján 1870. június 19-én – Elektronikus Periodika Archívum

Az 1870-es években folytatott tevékenységét, nyilvánosságot kerülő jótékonykodását Friedreich Endre szépen foglalja össze a Gróf Batthyány Lajosné című munkájában. Antónia 1888. szeptember 29-én hunyt el a dákai kastélyban. Kívánsága szerint férje búcsúlevelét, melyet egy fekete bársonytokban hordott, és soha nem adott ki a kezéből, a szívére tették, úgy temették el férje mellé. A levél másolatát az asszony halála után azonban nyilvánosságra hozták. Zichy Antónia a gyászruhát férje halála után lélekben sohasem vetette le. Emlékezéseiben gyermekeihez intézett előszavában így írt:

„Ezen gyászos nap (ti. 1849. október 6.) szívemben egy mély sebet ejtett, mely azóta sohasem hegedett be, és ha családom és barátaim körében jól is éreztem magamat, víg is voltam, nem múlt el egy nap sem, amelyben nem emlékeztem volna azon óráról, mely engem özveggyé és titeket árvákká tett.”

Szerk.: Z. M.

Legújabb nagykiállításunkon Zichy Mihály illusztrációival díszített abumok mellett láthatók a Kézirattárból származó fényképek, a Zichy-levelezés vonatkozó darabjai, és a könyvtár zeneműtárának állományában lévő, Zichy nevével fémjelzett dokumentum, a Hubay Jenő 18 dalát tartalmazó kotta is.

Hessky Orsolya művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa nyitotta meg 2016. június 15-én a tárlatot. A beszédét sokan hallgatták, most még többen olvashatják is:

Tisztelt hallgatóság, kedves vendégek!

A Zichy Mihály illusztrációs tevékenységét bemutató kiállítás bár nem nagy, jelentősége egyáltalán nem mérhető a kerületével, ugyanis több nagyon fontos kérdést is érint, amelyekről a kiállítás megtekintése előtt érdemes beszélni néhány szót, hogy e műveket – akár könyvi, akár rajzi mivoltukban¬ – jobban értékelje s értse az ember. A XIX. századi irodalmi illusztrációk jelentőségének megértése, a díszalbumok képzőművészeti értékének, ezen belül Zichy Mihály munkásságából e fejezet ismerete jelentősen hozzájárulhat ahhoz, hogy magukat az egyes illusztrációkat is jobban lássuk és végső soron a kép és szöveg kapcsolatának XIX. századi alakulásában jobban elhelyezhessük őket.

A grafika, s benne a rajz története a XIX. század kezdete óta a festészettel párhuzamosan fejlődő, külön történet, amely mindvégig és jelentősen befolyásolta a festészeti motívumok alakulását – noha az ember éppen fordítva gondolná. Már a XVIII. század végén jelentős grafikai irányzatok indultak, éppen az illusztrációknak köszönhetően, amelyek a könyvkiadás, könyvolvasás egyidejű forradalmával párhuzamosan, illetve ennek is köszönhetően igen gyorsan elterjedtek. Az illusztrációs tevékenység ugyanis a nagy egyházi és arisztokrata megrendelők elvesztésével nagyon sok művésznek biztosított megélhetést; a XIX. század elején felfoghatatlanul sok könyvet nyomtattak, újonnan feltalált sokszorosítási technikák sokkal érzékenyebb ábrázolást tettek lehetővé. Először inkább a hivatalos rajzolók, sőt karikaturisták készítették a rajzokat/illusztrációkat, később, nagyjából az 1820-as évektől azonban a festők is egyre inkább vállaltak illusztrációs munkákat. A könyvkiadás újabb és újabb klasszikusokat vett elő vagy fedezett fel: nemzeti eposzokat, a Bibliát, Dantét, Shakespeare-t, s a világirodalom további nagy alkotásait. Ezzel párhuzamosan ezek a témák az olajképekre is átszivárogtak, sőt, falkép-ciklusokra, egyes uralkodók újonnan épített palotáikba a legnevesebb művészeket irodalmi témák falra festésével bízták meg. E nyilvánvaló funkcióváltásnak köszönhetően a század közepére már jelentősen megnövekedett az illusztrációk presztizse.

A könyvkiadás tehát töretlenül virágzott, a filléres kiadványoktól a legdrágább kötetig már szinte minden illusztrációval jelent meg. Valóságos tömegtermelésről beszélhetünk, amelynek követelményei végső soron a XIX. század második felének egész illusztrációs tevékenységét meghatározták. Éppen ezeknek a tendenciáknak volt egyik kísérő jelensége a díszkiadások felbukkanása, amely a század utolsó évtizedeiben már Magyarországon is a könyvkiadás egyik fontos szeletét jelentette. Nagyon kevés olyan tanulmányt ismerek, amely a díszkiadványok bármely szempontú tárgyalásával foglalkozna. Az egyik éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a tipikusan a historizmus iparművészeti termékének tekinthető díszkiadások a könyvművészeti kutatásokban szinte alig jelennek meg, egyes tanulmányok, különösen a XX. század elején és a két világháború között egyenesen „átugorják” ezeket a köteteket, mint olyan ízléstelen és csupán piaci megfontolásokon alapuló nyomdatermékeket, amelyek nem képezhetik a tényleges könyvművészeti kutatás témáját. Arra hivatkoznak, hogy a tömegtermelés a képek folyamatos minőségi romlását hozta magával. Ez éppen igaz lehet, ám a könyv szellemi értékének devalválódása már kevésbé egyértelműen érhető tetten, hiszen a klasszikus szövegek változatlanul jelentek meg. Az olcsó kiadványokban a papír, a kötés, a sokszorosítás módja és minősége romolhatott, amely ellen a kiadók megpróbáltak fellépni: exkluzív, kiállításában – borító, papír, illusztrációk – is különös értéket képviselő kiadványokat dobtak piacra, abban a reményben, hogy ezek képesek a könyv mint szellemi termék értékét helyreállítani. Ugyanakkor viszont az igényes kiállítású kötetek anyagi haszna sem volt elenyésző, és sokkal inkább egyes vásárlói rétegek reprezentációs céljainak kielégítését szolgálták; éppen ez a kettősség teszi különösen érdekessé a díszkiadások kérdését. Németországban az 1870-es évek közepétől jelentek meg az első kifejezetten ilyen szándékú és kiállítású művek, és konjunktúrájuk nagyjából két évtizeden keresztül tartott. Összehasonlításképpen: Franciaországban Gustave Doré egyes munkáit jelentették meg ebben a formában, Angliában a preraffaeliták tevékenysége egészen más típusú exkluzivitást képviselt már a hatvanas évektől, Magyarországon pedig éppen Ráth Mór, Zichy illusztrációi első kiadójának tevékenységével jellemezhető ennek a törekvésnek a megjelenése. Ráth Mór már a hatvanas évek végén jelentetett meg díszkiadásnak nevezhető köteteket Vörösmarty, Arany és Eötvös József műveivel.

A díszkiadású kötetbe az irodalom bármely műfaja belekerülhetett: a kezdetek mindenképpen a világirodalom klasszikusaihoz köthetők, 1867-ben például Németországban a század eleji klasszikus írók és költők szerzői jogai nagy tömegben jártak le, s ekkor ezek a művek elárasztották a piacot. De díszkiadvány mindenféle műfajban született. Az ismeretterjesztő témák közül főként a földrajzi és etnográfiai irodalom, valamint az utazási beszámolók voltak különösen album-képesek, mivel számos látványos, érdekes illusztrációt vonultathattak fel, amelyre a műveltségére adó olvasóközönség kíváncsi volt. A díszkiadás rendszerint nagyméretű, sok – esetenként több száz – illusztrációval díszített könyv vagy konvolutum, minden részletre kiterjedő, igényes kivitelezéssel: az illusztrációk többféle technika felhasználásával jelentek meg, papírja, a borító anyaga drága, berakással, aranyozással díszített. A korban ezeket az igazán sok pénzbe kerülő, ritkaságszámba menő, bibliofil köteteket szinte státuszszimbólumnak tekintették, amelyek egyetlen nagypolgári szalonból sem hiányozhattak.

Az illusztráció korabeli megítélése – éppen rendkívüli elterjedtsége okán – teljesen mentes volt azoktól a negatív tartalmaktól, amelyet ma esetleg a szó hallatán érzünk. A század folyamán a technikák fejlődésével, a rajzi stílus változásai mellett az illusztrálás módszere is alakult. Míg a század elején inkább egyfajta tömörítés, absztrahálás volt jellemző, amely az olvasót/szemlélőt továbbgondolásra késztette, a század második felében a valósághűségre való törekvéssel párhuzamosan a cselekményhez kapcsolódó illusztrációs megközelítés egyre erősebben jelentkezett, a rajzolók egyre inkább kiindulásnak használták a szövegeket. Azaz a kép és a szöveg viszonya részben szorosabb, inkább úgy mondanám: konkrétabb lett, másrészt ez az olvasótól lényegesen kevesebb szellemi munkát várt el. Ezt támogatta az illusztrációk ciklusokban való megjelenése is. Csak példaképpen: Míg Delacroix Goethe Faustjához összesen 17 illusztrációt készített, addig Liezen-Mayer Sándor ötvenet (a vignetták nélkül), Zichy Mihály pedig töredékben maradt Faust-sorozatából 25 készült el úgy, hogy Margit még meg sem jelent a rajzokon. A felrótt devalválódás tehát például inkább a szöveg és kép kapcsolatának szintjén érhető tetten.

Zichy Mihály munkássága már nagyjából ismert a magyar közönség számára, ezért csak címszavakban említem azokat a mozzanatokat, amelyek e kiállítás szempontjából a legfontosabbak: a cár udvari festője volt, munkája azonban szinte teljes egészében rajzolásból állt. Ő volt az a művész, aki mindig is festő akart lenni, de tehetsége sokkal inkább a rajzolás irányába vitte, hiszen páratlan rajztudása hamar megnyilvánult, s emellé a cári udvarban szintén páratlan rutin társult. Az 1880-as évekre tudomásul vette, hogy alkata inkább a rajzolásra teszi alkalmassá, s ettől kezdve fordult teljes energiájával az illusztrációk felé. Noha Oroszországban élt és dolgozott, mégis magyar kiadványok rajzolója lesz, elsősorban azért, mert ráébredt, hogy hazája művészeti életével leginkább így tarthatja fenn a kapcsolatot, ráadásul az illusztráció műfaja kiválóan alkalmas arra, hogy biztosítsa számára hazája közönségének nyilvánosságát. Mint Révész Emese írja az Arany-balladákról szóló kimerítő tanulmányában, Zichy meggyőződése az volt, hogy a könyvillusztráció nemcsak az irodalom terjesztését és szeretetét szolgálja, hanem a képek univerzális jellegénél fogva az elszigetelt magyar irodalom külföldi megismertetését is elősegíti. A művész így tulajdonképpen küldetést vállalt magára.

Zichy már az 1870-es évek második felétől részt vett hazai kiadványok illusztrálásában, például Petőfi verseinek díszkiadásaiban, 1880 körül Zichy Géza A leányvári boszorkány című művéhez, emellett több olyan kötetben is részt vett, amelyben szinte a korabeli teljes magyar festőgárda szerepelt. 1883-tól dolgozott Madách Imre Az ember tragédiája című művének illusztrációin, amelynek díszkiadása 20 rajzával végül 1880-ban jelent meg. Lermontov Mary hercegnője és a grúz nemzeti eposz, Sota Rusztaveli A tigrisbőrös lovag című munkái következtek – ezek nem hazai kiadásban. 1887 őszétől merült fel Arany János balladáinak illusztrálása, amelynek eseménytörténete Révész Emese említett tanulmányából részletesen megismerhető. Arany János 24 balladája 1894 és 1898 között 18 füzetben látott napvilágot, a mind a 24-et tartalmazó díszmű 1899-ben jelent meg. A kiállítás lehetőséget nyújt arra, hogy összehasonlítsuk az Ember tragédiájának színenkénti egy-egy, csúcspontra kihegyezett rajzait a balladák mintegy permanens megjelenítésével. Zichy az egyes költeményekhez fűzött képek nagy száma mellett a szöveget is maga írta le, ezzel is a kép és szöveg legteljesebb dekoratív, vizuális egységének megalkotására törekedett. A kézírásos szöveg és a rajzok egymással párhuzamosan futnak, egyenrangú, egymást harmonikusan kiegészítő elemek, amelyek a költő és a rajzoló/illusztrátor egybevágó interpretációjának tanúi.

A kiállítás ismertetése a kurátorok szép feladata lesz, ezért búcsúzóul már csak annyit szeretnék mondani, hogy a XIX. századi rajzművészettel és grafikával foglalkozó művészettörténészként külön öröm számomra, hogy a könyvművészet kapcsán egy tisztán grafikai tárlat született itt meg, s köszönöm, hogy a megnyitó erejéig részt vehettem benne.

Köszönöm a figyelmet.

Hessky Orsolya

A szeptember 15-ig nyitva tartó Zichy-kiállítás keddtől szombatig egész nyáron is látható!