Lovik Károly (1874‒1915) nevét a mai olvasó elsősorban talán A kertelő agár és A leányvári boszorkány című regényeinek köszönhetően ismeri, bár a százötven éve született író, újságíró még jónéhány további regényt, illetve elbeszéléskötetet is közrebocsátott. Munkatársa volt a Magyar Hirlapnak, a Pesti Naplónak, Az Ujságnak és a Pester Lloydnak, valamint szerkesztője a Vadász és Versenylapnak. Számos írása jelent meg az Uj Időkben (és kötetei nagy részét is a lapot jegyző Singer és Wolfner kiadó jelentette meg), valamint szinte a lap indulásától kezdve szerzője és munkatársa volt Kiss József új hangvételű, népszerű irodalmi folyóiratának, A Hétnek is. Utóbbi folyóiratban mintegy hatvan (részben a hátrahagyott irataiból posztumusz megjelent) szépirodalmi szöveg és számos – sokszor álnéven – írt publicisztika, valamint rengeteg innen-onnan jelent meg tőle. Utóbbi írásai az azonos című rovat miniglosszái voltak, amelyek néhány soros, sokszor humoros, szarkasztikus hangvételű írások az aktualitásokra reflektálva. Szerzőik különböző jegyek alatt írtak, Lovik szövegeit három csillag jelezte, amely jegyet a rovatban író egyetlen női szerzőtől vett át, sőt, olykor egyszerre is használták.

Lovik Károly In A Hét, 10. évf. 52. sz. (1899. december 24.), 866. – Törzsgyűjtemény

Egyszerre több műfajban is alkotott.

Természetesen az olvasók nemcsak tőle, hanem róla is olvashattak, például amikor egy-egy új műve napvilágot látott. Sőt, többször került a kap borítójára a fényképe is.
Bár A Hét elsősorban írott anyagával kívánt hatni, minden héten díszes borítóval jelent meg, amelyen általában egy-egy aktualitáshoz kapcsolódó (fény)kép kapott helyet. (Később néhány szövegközi kép is megjelent az oldalakon, de a folyóirat sosem lett illusztrált/képes hetilap.
Kezdetben a szerkesztőség csak ritkábban jelentette meg belső munkatársainak arcképét, az évek során azonban egyre többeket ismerhetett meg a közönség a lap borítójáról is. Lovik Károly is többször címlapra került, elsősorban azonban nem írói mivoltához kötődően.
Először a század utolsó évében tett közzé róla páros portrét a szerkesztő, amikor menyasszonyával, a színésznő Somló Emmával állt a kamera elé. Ekkor az M. E. monogramú szerző írt szöveget a képhez.

Somló Emma és Lovik Károly. In: A Hét, 10. évf. 13. sz. (1899. március 26.). Címlap (Strelisky fényképe után) – Törzsgyűjtemény

A másik megjelenése szintén nem (csak) írói szerepében mutatja és itt sem egyedül került a borítóra. A szokásosnál nagyobb címlapképen egy olyan társsal látható, akit az olvasó nem várna egy irodalmi hetilap címlapján: egy versenyló mellett állva örökítették meg. 1904-ben Schossberger Lajos négyéves lova, Kapus nyerte a Szent István-díjat. S hogy hogy kerülhet egy író, újságíró társaságában a címlapra? Lovik volt a Schossberger-istálló vezetője, „managere”.

Kapus és Lovik Károly. In: A Hét, 15. évf. 35. sz. (1904. augusztus 28.). Címlap (Strelisky fényképe) – Törzsgyűjtemény

A korabeli idézeteket a mai akadémiai helyesírás szerinti átiratban közlöm, de a folyóiratok nevének eredeti írásmódját megtartom. A kéziratos levelet a forrásközlő átiratában adom közre.

Felhasznált irodalom:

• Dede Franciska: „Ma én ülök az asztalfőn”. A Hét jubileumi számai (1899, 1913) (várható megjelenés: Paál Vince, Sz. Nagy Gábor szerk.: Médiatörténeti mozaikok 2023, Budapest, Médiatudományi Intézet, 2025.)
• Dede Franciska: „... miniszter, diplomata, fűzfapoéta, táncosné...” A Hét címlapképei (1889–1914) In: Paál Vince (szerk.) Médiatörténeti mozaikok 2022, Budapest, Médiatudományi Intézet, 2023, 89‒138.
• Galambos Ferenc: „A Hét” írói és írásai 1889‒1924, [Budapest], [OSZK], 1954 (online változat)
• Galambos Ferenc: Az Uj Idők írói és írásai 1895‒1949, [Budapest], [OSZK] 1958 (online változat)
• Gulyás Pál: Magyar írói álnév lexikon, Budapest, Akadémiai, 1956
• Lengyel András: Lovik Károly néhány levele. In: Kortárs, 56. évf. 1. sz. (2012), 49‒55.
• Lovik Károly: Kapus. In: A Hét, 15. évf. 35. sz. (1904. augusztus 28.), 557‒558.
• E.: Lovik Károly – Somló Emma. In: A Hét,10. évf. 13. sz. (1899. március 26.), 201.
• Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar Életrajzi Lexikon, Javított, átdolgozott kiadás (online változat)
• Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, Budapest, Hornyánszky, 1891–1914. (online változat

Dede Franciska (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

Bárány Zsófia, a Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport munkatársa előadást tartott a magyarországi németajkú katolikusok történetéről szóló nemzetközi konferencián.

Bánáti svábok. Képeslap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. A kép forrása: Hungaricana közgyűjteményi portál. Képcsarnok

2024. november 9-én a sindelfingeni Dunai Svábok Házában a St. Gerhards-Werk e. V. Stuttgart szervezésében került sor A 19. században megedződött kegyesség című konferenciára.
Miként a szervezők témabemutatása is említi, a konferencián résztvevő előadók a „svábok” egyházi életét vették górcső alá mind áttekintő jelleggel, mind konkrét példákon keresztül. A felekezeti egyházakbeli kereszténység ugyanis mind egyéni, mind csoportos szinten kulcsfontosságú társadalmi, politikai és kulturális szerepet játszott a német kisebbségek történelmében a 17. század végi letelepedésüktől egészen napjainkig. Az egyházak nemcsak lelki ügyekben, hanem politikai, közigazgatási és gazdasági kérdésekben is részt vettek. A lelki hivatalviselő közvetítőként tekintett magára a faluközösségen belül, közvetítőként az állami hatóságok felé, valamint a nép tanítójaként és nevelőjeként.
A szervezők kiemelték továbbá, hogy a „hosszú 19. századot” az államosítás és a nemzetépítés jellemezte. A vallás nacionalizálása és a nemzet szakralizálása, különösen a 19. század második felétől kezdve, a dunai svábok számára is új identifikációs konfigurációkat teremtett a Dunai Monarchia magyar felében. Mivel az egyház és a vallás korábban a dunai svábok (kollektív) identitásának meghatározó tényezőjeként funkcionált, lojalitási válságok alakulhattak ki. Mindez az egyes betelepített részeken ugyanazokat az ingereket generálta, de mikroszinten eltérő eredményekhez vezetett a vallási hagyományok és gyakorlatok tekintetében.

Baranya megyei sváb népviselet a 19. századból. In: Vasárnapi Ujság, 9. évf. 2. sz. (1862. január 12.), 17. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Azt, hogy mindez milyen konkrét hatásokkal és következményekkel járt a magyarországi németajkú katolikusokra nézve, az alábbi témákon keresztül vitatták meg a konferencia résztvevői Rainer Bendel (Institut für Kirchen- und Kulturgeschichte der Deutschen in Ostmittel- und Südosteuropa e.V.) vezetésével és Robert Pech (IKKDOS) közreműködésével.
A bánáti területek kapcsán a szerzetesrendek ‒ különös tekintettel a nőoktatásban kiemelt szerepet játszó, bajor alapítású szegényiskola nővérek ‒ működése, valamint a házassággal összefüggő egyházfegyelmi kérdések kerültek előtérbe Claudiu Călin (Temesvári Római Katolikus Egyházmegye), Raluca Nelepcu (Allgemeine Deutsche Zeitung für Rumänien), illetve Bárány Zsófia (MNMKK Országos Széchényi Könyvtár) tolmácsolásában.  Bednárik János (HUN REN BTK Néprajztudományi Intézet) a vallásgyakorlat normatív jellegéről beszélt egy törökbálinti példán keresztül, míg Miklós Réka (Kunstuniversität Graz) a bácskai kántorkönyvekbeli kegyességi irodalomról, Tüskés Gábor (HUN REN BTK Irodalomtudományi Intézet) pedig Martin von Cochem német kapucinus szerzetes, prédikátor, író munkásságának magyarországi recepciójáról tartott előadást.

Bárány Zsófia a csanádi egyházmegye sógorsági és vérrokonsági házassági felmentéseit tekintette át az 1830-as évek második, valamint az 1840-es évek első felére vonatkozólag. Az 1834-ben a püspökség élére került Lonovics József ugyanis kitartóan és hatékonyan járt el a jelentős számban a német telepeseket érintő diszpenzációk ügyében. Fontosnak tartotta például elmagyarázni Rómának a történelmi előzményeket a felmentések kapcsán, de az is sokatmondó, hogy mindenképp a szentszéki útmutatások alapján akarta rendezni ezeket a házasságokat, vagy épp sürgette magát Rómát a döntés kapcsán.

 Bildstock (képoszlop) Szent György ábrázolásával. Pilisszentiván. Fotó: Bárány Zsófia 

Bárány Zsófia(Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

Idén tizenharmadik alkalommal, 2024. szeptember 15–29. között rendezték meg a „Könyvtár, ami összeköt” című ösztöndíjprogramot, melynek révén határon túli és magyarországi kollégákkal töltöttem el két hetet az Országgyűlési Könyvtárban. A program fő célja a szakmai együttműködésen túl a tapasztalatcsere, a kapcsolatok kialakítása és a különféle könyvtártípusokkal való megismerkedés.

Országgyűlési Könyvtár. Fotó: Szőnyegi Zsanett

Az első nap az ismerkedés jegyében telt el: megismerkedtünk egymással, valamint az Országgyűlési Könyvtár és az Országgyűlési Múzeum munkatársaival, ezenkívül a Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóság igazgatóhelyettese is köszöntött minket. Az ismerkedés után az Országházban egy vezetett sétán lehetőségünk volt megnézni a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket. Az Országgyűlési Könyvtár olvasótermében, a Ghyczy Ignác Kiállítótérben pedig számos érdekes muzeális gyűjteményt láthattunk.
A második nap az ösztöndíjas és delegált könyvtároskollégák mutatkoztak be prezentációk formájában. A soron következő nap számomra igazán érdekes volt, mert ezen a napon mutatkoztak be az Országgyűlési Könyvtár Gyűjteményszervezési, Olvasószolgálati és Tartalomszolgáltató, valamint a Szakreferensi Osztály munkatársai. A harmadik nap egyik legérdekesebb előadását a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjtemény vezetője tartotta, amelyen megtekinthettünk egy bizonyosan Mátyás király könyvtárához tartozó könyvet, a Carbo-kódexet, ezenkívül Ady Endre Elbocsátó, szép üzenet című versének kéziratát, Madách Imre művének, Az ember tragédiájának egy részletét, illetve egy Széchenyi István-kéziratot is láthattunk. Még ezen a napon a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (FSZEK) Központi Könyvtárába látogattunk el, ahol Kovácsné Koreny Ágnes izgalmas prezentációja után Farkas Ferenc részletesen bemutatta az intézményt, az olvasói tereket és a könyvtár kiemelkedőnek számító közösségi szerepvállalásait.

Főegyházmegyei Könyvtár, Eger. Fotó: Szőnyegi Zsanett

Az ösztöndíjas programot egy kétnapos szakmai kirándulás követte: pénteken ellátogattunk Egerbe, bejártuk a líceum könyvtárát és a Bródy Sándor Könyvtárt, szombaton pedig Gyöngyösre utaztunk, ahol betekintést nyertünk a Vachott Sándor Városi Könyvtár életébe, délután pedig lehetőségünk volt megismerni a Mátra Múzeumot is.
A második hetünket az Országos Széchényi Könyvtárban (OSZK) kezdtük, ahol bemutatkozott a Könyvtári Intézet Könyvtártudományi Szakkönyvtára, a Digitalizáló Központ és a Gyűjteményszervezési Főosztály. A különböző szervezeti egységek bemutatkozása után a nemzeti könyvtár Széchényi-kód elnevezésű szabadulószobájából kellett kijutnunk, jelenleg ez a nemzeti könyvtár egyik legnépszerűbb programja.
Az utolsó napokban ellátogattunk még a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolára, a Piarista Gimnáziumba, továbbá megismerkedtünk az ELTE Egyetemi Könyvtárával és Levéltárával, a FSZEK közelmúltban átadott Körúti Könyvtárával, a Ceglédi Városi Könyvtárral és a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) Könyvtárával.

A Ceglédi Városi Könyvtár gyermekkönyvtári részlege. Fotó: Szőnyegi Zsanett

Szinte kivétel nélkül mindegyik könyvtárban az ott dolgozó könyvtárosok külön kiemelték, hogy szeretnek a munkahelyükön dolgozni, érezhető volt a kollégák közötti összhang, a tisztelet és az az együttműködés, amellyel nap mint nap hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasókat a legnagyobb mértékben kiszolgálják.
A program során számos pozitív, innovatív megoldással találkoztam, érdekesnek találtam, hogy a KSH Könyvtárában, a könyveket tematikusan és korosztályonként is elrendezik, továbbá kifejezetten innovatívnak gondolom, hogy a 100 éves Ceglédi Városi Könyvtár 100 érdekességet osztott meg magáról a közösségi oldalakon, és hogy Cegléd város teljes helytörténetét digitalizálva elérhetővé tették az Arcanum Digitális Tudománytáron (ADT) keresztül. Azt, hogy a könyvtárak egy bizonyos része milyen nagy hangsúlyt fektet a helytörténeti kutatásokra, igazán inspirálónak tartom. A Minősített Könyvtár címmel rendelkező könyvtárakban a vezetők és a kollégák is mindig büszkén mesélték el nekünk: sokat dolgoztak azért, hogy ezzel a címmel rendelkezzenek. Kiemelném még a városi könyvtárak szociális funkcióinak szerepét is, a könyvtároskollégák jó szívvel mondták el, hogy az olvasóik között vannak olyanok, akik a nehéz élethelyzetük miatt szeretnek bejárni a könyvtárba, mert ott mindig akad olyan kolléga, aki pár kedves szót intéz hozzájuk.
Számos jógyakorlatot láttam, amelyekkel kimondottan a gyerekeket, a fiatalabb korosztályt szólítják meg, Cegléden például nagyon tetszett a gyerekeknek kialakított rész, ahol tematikus rendezvényekre várják őket. Mindegyik városi könyvtár kiemelt tevékenységei közé tartozik a fiatalok megszólítása, valamint tanulásának és fejlődésének segítése.
Hálás vagyok az eltöltött időért, mert rengeteg kiváló szakembert ismerhettem meg közelebbről, volt olyan Kárpát-medencei résztvevő, akivel a Könyvtári Intézet képzéseiről beszélgettük, és emiatt szeretnénk kapcsolatban maradni, mert az intézet nyitott a határon túli képzésekre és a kollégák szakmai ismereteinek fejlesztésére. Az Országgyűlési Könyvtárban dr. Urai-Tóth Éva könyvtárvezető-helyettes lehetőséget adott a szakmai gyakorlatom elvégzésére, valamint már a szakdolgozat megírásáról és az ezzel kapcsolatos tervekről is szó esett a búcsúvacsorán.
A programon való részvételem támogatásáért külön hálás vagyok Rózsa Dávidnak, a nemzeti könyvtár főigazgatójának, Dr. Hangodi Ágnesnek, a Könyvtári Intézet képzésekért felelős igazgatóhelyettesének, valamint az intézet igazgatójának, Szüts Etelének.
Köszönöm, hogy részt vehettem az ösztöndíjprogramon, külön köszönöm Villám Juditnak, Maltsik Balázsnak és az Országgyűlési Könyvtár többi munkatársának a programok irányítását, megszervezését és lebonyolítását. 

Szőnyegi Zsanett (Könyvtári Intézet
Könyvtári Szak- és Továbbképzési Osztály)

Vonatkozó tartalom:

„Könyvtár, ami összeköt” 2022

Báró Eötvös Ilona és Rolanda a Dolomitokban – A hegymászó Jankovics Marcell tudósításai címmel tartottam előadást a Dr. Jankovics Marcell 150 – Egy felvidéki író újrafelfedezése címmel a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete, az MNMKK Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Tudományos Akadémia által november 7-én, a magyar tudomány ünnepe keretében megrendezett tudományos emlékkonferencián.

Dr. Jankovics Marcell. In: Jankovics Marcell: Az Alpesek, Budapest, Hornyánszky, 1911. – Törzsgyűjtemény

Jankovics Marcell (Gárdospuszta, 1874. november 3. – Budapest, 1949. november 12.) egész életére hatással voltak a Dolomitok, a Dél-Tirolban lévő hegyek.

A Monte Rosáról hazafelé. Fotó: Dr. Jankovics Marcellné Jamniczky Agát. In: Jankovics Marcell: Az Alpesek, Budapest Hornyánszky, 1911, 208. – Törzsgyűjtemény

A Monte Cristallo, ez a különlegesen szép kis hegycsoport pedig, egyszerűen csak a „Cristallo”, maga a főcsúcs, kiemelkedő fontosságú volt a hegymászó, író, irodalomszervező és közéleti ember számára.
Cristallo – a szabadság, az emelkedett érzület, a természet szépsége és békéje, sőt az országok feletti barátság jelképe, vagyis az érdek nélküli rokonszenv titkos találkozási pontja volt Jankovics Marcellnek ez a merész, büszke sziklaalakzat, hova oly sokszor visszatért, s a nehéz időkben is visszagondolt. Számos írásában megemlékezik róla, ami nem is csoda, hisz ez a csúcs, az ezen a csúcson történt találkozás avatta igazi íróvá.

Monte Cristallo Schluderbach (Carbonin) felől. Fotó: Kis Domokos Dániel, 2019.

A magas hegyek iránti rajongásának is köszönheti az Eötvös családdal való szoros ismeretséget. Eötvös Loránd korának híres hegymászója is volt, s az ő két lányával, a Tofana di Rozes déli falának és a Torre del Diavalo hajmeresztő, addig elérhetetlennek hitt első megmászóival, vagyis Eötvös Ilona és Eötvös Rolanda bárónőkkel hármasban keresték föl egy ízben a Cristallo csúcsát. Ekkor szólította föl a két lelkes kisasszony, hogy – édesapjuk helyett is – örökítse meg hegymászó élményeit, a dolomitsziklák szépségeit. Ebből az elhatározásból született meg az Úttalan utakon 1903-ban, melyet azután – számos hegymászó és turisztikai szakcikk és visszaemlékezés mellett – még két gyönyörű könyv követetett, a Sasfészkek. Bolyongások a legmagasabb hegyeken és Az Alpesek.

Georg von Ompteda (1863–1931), katonatiszt, híres hegymászó, regény- és színdarabíró, műfordító készített felvételt Jankovics Marcellről a Croda da Lagón.
Erre a csúcsra először Eötvös Loránd jutott föl 1884-ben.

Jankovics Marcell a Croda da Lagón. In: Uő: Sziklatúra a Dolomitokban és téli kirándulás az Engadinban. In: Turisták Lapja, 16. évf. (1904), 195. – Törzsgyűjtemény

A Torre del Diavolo és a Gobbo csúcsok. Fotó: Rafael Zardini. In: Jankovics Marcell: A Torre del Diavolo megmászása. In: Turisták Lapja, 16. évf. 1–4. sz. (1904), 11. – Törzsgyűjtemény

Eötvös Lorándról írja Jankovics Marcell a Kézirattárunkban őrzött értékes kéziratban, a Száz percben:

Jankovics Marcell kedves pozsonyi orvosa, Tauscher Béla, a híres alpinista tanácsa pedig mindannyiunknak szól:

Monte Cristallo. Fotó: Kis Domokos Dániel, 2019.

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Irodalom:

• Jankovics Marcell: Az Alpesek, Budapest, Hornyánszky, 1911.
• Jankovics Marcell: A Torre del Diavolo megmászása. In: Turisták Lapja, 16. évf. 1–4. sz. (1904), 7–12.
• Jankovics Marcell a Croda da Lagón. Fotó: Báró Ompteda György. Uő: Sziklatúra a Dolomitokban és téli kirándulás az Engadinban. In: Turisták Lapja, 16. évf. (1904), 183–197.

Ebben az ajánlóban az Országos Idegennyelvű Könyvtár állományában található könyvekből válogatunk, és minden alkalommal más dokumentumot ismerünk majd meg.

Sorozatunk első részében Mosonyi Aliz – Háy Ágnes Szekrénymesék című gyermekkönyvét ajánlja Juhász István, az Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály olvasószolgálati könyvtárosa, akivel Madarász Tímea, a nemzeti könyvtár kommunikációs referense beszélgetett. Solymosi Ákos hangmérnök segítette a csevej elkészültét.

December 13-án már jócskán „benne járunk” a karácsonyt váró adventi előkészületekben. A napjainkban túlzottá vált ajándékvásárlási láz okozta zűrzavarban és lármában csendesen „megbújik” egy, a római katolikus egyházhoz köthető ünnep, melynek jelentősége a magyar néphagyomány számára sem elhanyagolható. Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma a következőket írja erről a napról:

Francisco Zurbarán: Szent Lúcia. A kép forrása: Wikipédia

Ezen a napon sokan lucabúzát ültetnek, hogy az karácsony estére 8-10 centiméternyi, zöldszárú veteménnyé sarjadjon. De ehhez a naphoz köthető a lucaszéke-készítés, melyen karácsonyig minden nap egy munkafázist lehet csak végezni. Valamint a gyerekek ekkor mennek a lucázás hagyományát művelni, hogy termékenységét, bőséget és gazdagságot hozzanak a meglátogatottaknak. De mégis, kinek a nevéhez köthető mindez a hagyomány? A 4. században élt keresztény vértanú, Szent Lúcia (vagy szent Luca) élettörténetét a már idézett Bálint Sándor a következőképpen mutatja be:

Szent Lúcia ereklyéje Velencében. A kép forrása: Wikipédia

Szent Lúcia vagy magyarosan Szent Luca 283 körül született Siracusa városában. Az idézetben olvasott mártírhalála is itt következett be, ennek évéről a források eltérően tájékoztatnak. Egyes források szerint 303-ban, következett be mindez, mások 304-re, vagy 310-re teszik a dátumot. A Magyar Katolikus Lexikon szerint halála előtt magához vette az Oltáriszentséget és megjövendölte, hogy véget érnek a keresztényüldözések. A történelmet valamelyest ismerők előtt ismeretes, hogy a -kifejezetten kereszténygyűlölő Diocletianust következő római császár, az ortodox és az egyéb keleti egyházak számára szentként tisztelt I. Constantinus vagy más néven Nagy Konstantin az, aki a Milánói ediktummal egyszer és mindenkorra véget vetett a Római Birodalom évszázadokig tartó kegyetlen, véres és élvhajhász keresztényüldözéseinek. Szent Luca mint szűz és vértanú tisztelete az 5. században alakult ki a keresztények körében. Sírja fölé halála után nem sokkal bazilikát építettek, ereklyéit a hagyomány szerint 1040-ben Konstantinápolyba, majd innen 1204-ben Velencébe vitték. Koporsója ma a velencei San Geremia-templom főoltárának része.
Egy korábbi, arkangyalokról szóló blogbejegyzésemben említettem, hogy a bukott és a sátánná váló főangyal neve, vagyis a Lucifer név, a latin lux és fero szavakból áll össze. Ez annyit tesz: a Fényhozó, a Fény hordozója. A „lux”, vagyis a fény szó a töve a Lucia, illetve Luca neveknek is. A névetimológiai szótárakban ez annak kifejezője, hogy viselője ragyogó és világos személyiségű. Ráadásul Szent Lucia/Luca még nem is vált méltatlanná az efféle névre, ahogy az a bukott arkangyalnál történt. „Nomen ist omen”, ahogy a mondás tartja, vagyis itt tényleg nem csak egy üres frázisról van szó. Hogy miért? Erről a Magyar Katolikus Lexikonban a következőket olvashatjuk:

Luca-nap köszöntése egy svéd evangélikus templomban 2007-ben. A kép forrása: Wikipédia

Bálint Sándor gyűjtése alapján kiderül, hogy a szegedi, zalaszentbalázsi kalendáriumban szereplő mondás szerint „Szent Lucának híres napja a napot rövidre szabja”. Nem véletlen, hogy az archaikus néphagyományban igen jelentős dátum Luca napja, hiszen a „jámbor néplélek” a természeti jelenségeket és változásokat pontosan számontartja és szimbolikus-mágikus összefüggésekben is szemléli. Luca napja a méhében hordozza az új esztendő reménységeit éppúgy, mint annak nehézségeit és próbatételeit. Nem meglepő ezért, hogy tele van elsősorban nőkhöz köthető változatos kezdeményezésekkel és tilalmakkal, amelyeknek hatása, következménye a népi felfogás szerint azután az egész új esztendőben érvényesül. Érdekesség, hogy az angolszász hagyományban „divatos” halottak napja előestéjéhez (All Hallows Eve – közismerten Halloween) kivágott belű, szem-, száj- és orrnyílással ellátott belülről gyertyával megvilágított sütőtök a Dunántúlon is ismert volt, melyet Luca napján készítettek. A hosszú téli éjszakáiról ismert skandináv országokban Luca napja lényegesen jelentősebb ünnep, mint nálunk. Hiszen itt a sötét tél miatt nagyon vágynak fényre az emberek. Luca-napja körül a leghosszabbak az éjszakák, így a gonoszoknak, bűbájosoknak és egyéb ördögi erőknek bőven van idejük, hogy cselekedeteikkel ártsanak az embereknek és megrontsák őket. Úgy tűnik, hogy a gonoszok között található egy ismerős nevű teremtés is. Róla Bálint Sándor így számol be:

Luca-napi töklámpások. A kép forrása: Wikipédia

De térjünk vissza az „eredeti”, keresztény vértanú Szent Lucához. Neve miatt elsősorban – Raffael arkangyal mellett – a vakok és szembetegek védőszentje is. Például a szembajokkal küszködő középkori költőóriás, Dante Alighieri is védőszentjeként tisztelte őt. Ahogy az Isteni színjátékban is olvashatjuk:

Ezen „pozíciójához” hozzájárul, hogy ezzel összefüggésben egy legenda szerint a pogány és őt később eláruló vőlegényét Luca szemének szépsége varázsolta el, aminek következtében ehhez fűződik egy – mai szemmel nézve kissé morbidnak tűnő – esemény. A szentéletű szűz ugyanis kivájta saját szemeit és egy tálon elküldte a férfinak. De ezen önfeláldozó tette őt sem csonkította meg, hiszen a Szűzanyától még szebb szemeket kapott. Végsőkig élő népszokásként számítottak Luca szemgyógyító csodáira. Kiskanizsában a néphit szerint kiszúrták Szent Luca szemét, ezért azon a napon nem volt szabad varrni.
Hitéletben betöltött szerepe nagyon sokrétű, védőszentje a vakok és szembetegségben szenvedők mellett a bűnbánó utcanőknek, valamint a hegyes szerszámmal dolgozóknak, mint az írnokok, jegyzők, kocsisok, szabók, szíjgyártók, nyergesek, takácsok, üvegesek, varrónők, párnakészítők, földművesek. De a fertőző betegségben, torokfájásban, vérfolyásban, vérhasban szenvedők is számíthatnak a védőszentségére.
Miután a legenda szerint Szent Luca „Krisztus koszorús menyasszonya”, ezért az eladó lányoknak is mennyei pártfogója, a jegyesi és hitvesi szerelem, illetve a szerzetesi hűség oltalmazója. A népi hagyomány természetesen ehhez is hozzátett, hazánkban a hercegszántói sokác lányok a századforduló táján hajukba font virágkoszorúval (košanka) mentek Luca napja és karácsony között az iskolába. De divat volt ezen a napon 12 gombócot főzni a lányoknak. A gombócokba egy-egy férfi nevét rejtették. Amelyik gombóc legelőször a felszínre jött, abban volt elrejtve a lány jövendőbeli férje. Ha pedig több lánynál is ugyanaz a név jött felszínre? Hát akkor kénytelenek voltak megegyezni a dologban. Kiskunmajsán az ún. lucapogácsába egy gyűrűt is belesütöttek, amelyet, ha egy eladó lány megtalált, akkor férjhez ment. Azonban a lucapogácsa nemcsak az élet örömteli eseményeihez, hanem annak árnyoldalához is kalauzként szolgálhatott. Göcsejben a kemencébe vetés előtt itt is a családtagok számának megfelelően egy-egy tollat szúrnak beléjük, mindegyiket megjelölve egy-egy családtag számára. Akinek a tolla megperzselődik, az a hiedelem szerint a következő évben meghal. A magyar lucapogácsa a család élő és elhalt tagjait a lakoma kultikus közösségében fogta össze. A leghosszabb éjszaka nemcsak a gonoszok, de a halottak hazalátogatásának ideje is, akiket meg kell vendégelni.
A lucabúza sarjaztatása Bálint Sándor szerint ősi primitív természetvarázsló, vegetációs kultuszból szublimálódik szinte liturgikus hagyománnyá. Ahogy a Magyar Katolikus Lexikon ír erről:

A lucabúza egy olyan tárgyi néprajzi emlék, amiből nem maradt fenn tárgyi memento, hiszen azt megették az emberek. De ugyanígy nem nagyon maradt tárgyi emlék a boszorkányszéknek is nevezett lucaszékéből sem, pedig az elméletileg egy tartós használati eszköz. Mint írtam, készítését Luca napján kezdik el, többféle – általában kilencféle – fából, mindennap csak egy munkafázist végezve rajta. Az elkészült bútordarabot gazdája magával viszi a karácsony éjféli misére, majd ott szentelt krétával kört írván, ennek közepén a székre áll. Az eucharisztikus színeváltozáskor meglátja a jelen lévő boszorkányokat. A „nézés” után viszont a hazaszaladva a széket el kellett égetni. Így érthető, miért nem találkozunk ezzel a tárgyi emlékkel a néprajzi gyűjteményekben. A ma már játéktárggyá finomodott lucaszéke készítésének gyökereit természetesen szintén a téli napfordulóhoz kötődő hiedelemvilág kettősségében találhatjuk meg.
Régi magyar hagyományaink egyike a Luca-naptár. E szerint a következő esztendő januárjában a megfigyelési helyen olyan idő lesz átlagot számítva, mint Luca napján, vagyis december 13-án. Ez persze folytatódik, hiszen a másnapi idő a februárt jósolja meg, és így tovább egészen karácsonyig, ami a következő év decemberének időjárását „jelzi előre”. Az persze kérdés, hogy ezek a derék eleink, hogy gondolták azt, hogy december 18-tól 20-ig képet kapnak a nyári időjárásról? Hihetőbb időjósló módszer a hagymakalendárium, mely szerint egy fej hagymát az év hónapjaihoz társítva tizenkét szeletre vágnak és a szeleteket megsózzák. Amely hónapnak megfelelő szeletek benedvesednek, azok lesznek a legcsapadékosabb hónapok a következő évben. A székelyek efféle jóslathoz a hagyma rétegeit használták. A vöröshagymából lefejtettek 12 réteget, ez az év egy-egy hónapjának felelt meg. Mindegyikbe egy csipet sót szórtak és amelyik hónapnak megfelelő szeletben a só elolvadt, az esősnek ígérkezett, a többi száraznak.
Ahogy a katolikus egyház sok szentjéről, úgy Luciáról, vagy másnéven Lucáról is elmondható, hogy nemcsak a vallásos hitéletben töltött be fontos és sokrétű szerepet, de a folklorisztika terén is igen széles az a színskála amely az ő palettájára került. Zárszóként egy Bálint Sándor-idézettel tennék hozzá egy újabb színfoltot ehhez a sokszínűséghez:

Quirizio da Murano: Szent Lúcia. A kép forrása: Wikipédia 

Felhasznált irodalom:

• Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. 2. kötet. December elsejétől június harmincadikáig. A Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból, Szeged, Mandala, 1998.
• Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. 1. Mária ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágból. December 1 – Június 30., Budapest, Neumann Kht., 2004. Magyar Elektronikus Könyvtár
• Diós István főszerk.: Magyar Katolikus Lexikon. VIII. kötet. Lone–Meszl., Budapest, Szent István Társulat, 2003. Online kiadás
• Diós István: A szentek élete, Budapest, Szent István Társulat, 1990. 
• A Katolikus Egyház Katekizmusa. A latin mintakiadás fordítása, Budapest, Szent István Társulat, 2002. 
• Luca-napi szokások. In: Wikipédia
• Schütz Antal (szerk.): Szentek élete. Az év minden napjára. Második kiadás. Pantheon, 1995.
• Szent Lúcia. In: Wikipédia

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Idén február 24-én múlt hetven éve, hogy elhunyt a huszadik század első felének népszerű írója és szerkesztője, országgyűlési képviselő, a délvidéki születésű Herczeg Ferenc.
Regényei, színdarabjai és népszerű folyóiratai (elég az Uj Időkre és a Magyar Figyelőre gondolni) mellett több lap munkatársa (például A Hét, Budapesti Hirlap, Az Ujság) és számos társaságnak, egyesületnek a tagja volt. Három visszaemlékezéskötete értékes forrás a korszakkal foglalkozó történészek, irodalom- és művelődéstörténészek számára. Közéleti és irodalmi munkássága mellett széles kapcsolati hálója, valamint egyénisége és személyes érdeklődése is fontos kutatási téma.
A „vitorlás sportember úti naplója”, a Szelek szárnyán című kötet nem is kerülte el a figyelmet, az azonban talán kevéssé ismert, hogy mennyire érdekelte Herczeget a léghajózás. Nemcsak hogy többször felszállt a Turullal, hanem az Uj Időkben és egyik visszaemlékezésében is írt élményeiről, sőt, a századfordulón született női alteregója, Horkayné is utalt egyik csevegésében rá, hogy darabot ír a Meteor és a Turul felszállásáról. Léghajós élményeit felidézve emlékezünk rá.

Herczeg Ferenc a „Turul” léghajó fedélzetén. In: Uj Idők, 39. évf. 39. sz. (1933. szeptember 24.), 404. –Törzsgyűjtemény

Első légi útjának emlékét is felelevenítette visszaemlékezésében (ahol egyszersmind megemlékezett Ordódy Pál tragikus balesetéről is), ezt az utazását azonban harmincöt esztendővel korábban, saját lapjában is megírta, friss élmények hatása alatt. Herczeg Vojnich Oszkár bácskai földbirtokos, világutazó, vadász és író, valamint Král Sándor tüzérfőhadnagy társaságában emelkedett a levegőbe, a Turult dr. Tolnay Lajos meteorológus, csillagász, író, a Magyar Aëro-Club kapitánya vezette. A klub 1901-ben alakult meg Budapesten, ez azonban csak a „ gömbi léghajózás sportját űzte” és fennállása második évében feloszlott. 1909-ben jött létre a második Magyar Aëro-Club, amely néhány évvel később szintén megszűnt, végül 1913-tól a Magyar Géprepülők Szövetsége felvette a Magyar Aëro-Szövetség nevet.

Herczeg Ferenc, dr. Vojnich Oszkár és Král főhadnagy a „Turul” léggömbön. In: Uj Idők, 39. évf. 39. sz. (1933. szeptember 24.), 405. – Törzsgyűjtemény

Ballontöltés a lipótvárosi gázgyár udvarán. In: Uj Idők, 9. évf. 13. sz. (1903. március 22.), 292. – Törzsgyűjtemény

A Turul fölszáll. In: Uj Idők, 9. évf. 13. sz. (1903. március 22.), 292. – Törzsgyűjtemény

Fölvétel a kosárból, a fölszállás pillanatában. In: Uj Idők, 9. évf. 13. sz. (1903. március 22.), 292. – Törzsgyűjtemény

Látogatás Délegyházán. In: Uj Idők, 9. évf. 13. sz. (1903. március 22.), 292. – Törzsgyűjtemény

A léghajósok önkéntes asszisztensei. In: Uj Idők, 9. évf. 13. sz. (1903. március 22.), 292. – Törzsgyűjtemény

Az idézeteket a mai akadémiai helyesírás szerinti átiratban közlöm.
A folyóiratok nevének írásmódját megtartom. 

Felhasznált irodalom

• Dede Franciska: Férfiak szoknyában. Emma asszony (Ignotus) levelei és Horkayné (Herczeg Ferenc) beszélgetései A Hétben és az Új Időkben. In: Fábri Anna – Várkonyi Gábor (szerk.): A nők világa. Művelődés- és társadalomtörténeti tanulmányok, Budapest, Argumentum Kiadó, 2007, 285‒311.
• Herczeg Ferenc emlékezései. A gótikus ház, Budapest, Singer és Wolfner, [1939]
• [Herczeg Ferenc]: Horkayné a kaszinóban. Ellesett párbeszédek. In: Uj Idők, 8. évf. 20. sz. (1902. május 11.), 429.
• H. F. [Herczeg Ferenc]: Léghajón. In: Uj Idők, 9. évf. 13. sz. (1903. március 22.) 291–294.
• Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar Életrajzi Lexikon 1000‒1900
• Magyar Aëro-Club; Magyar Aëro-Szövetség. In: Révai nagy lexikona. Az ismeretek enciklopédiája. 13. kötet, Budapest, Révai, 1915

Dede Franciska (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

A 2023 végén az MNMKK OSZK és a Magyar Pálos Rend közös kiadásában megjelent Pálos olvasókönyv kapcsán – amelynek immár minden példánya elfogyott – november 7-én, pálos mindenszentek napján mint a kötet szerkesztője irodalmi beszélgetésen vehettem részt Székesfehérvárott, a Szent István Művelődési Házban, november 8-án pedig a rend történetéről tartottam előadást a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei Hangonyban, az egyik középkori pálos helyszínen megrendezett minikonferencián.

Interjú a Székesfehérvári Médiacentrum számára az irodalmi beszélgetés előtt. A kép forrása: Fehérvár Médiacentrum portál

A kötet, irodalmi tükörben mutatja meg a rend történét, pálos szerzőktől idéz és pálosokról szóló irodalmi szemelvényeket mutat be. A pálos szerzők – köztük Gyöngyösi Gergely, Ányos Pál, Verseghy Ferenc és Virág Benedek – művei mellett a rendről, illetve a rendhez kapcsolódóan számos jeles magyar szerzőtől olvashat az érdeklődő – Arany Jánostól, Kosztolányi Dezsőn és Weöres Sándoron át Szepesi Attiláig; Jókai Mórtól, Gárdonyi Gézán és Márai Sándoron keresztül Tandori Dezsőig.

Székesfehérvárott, a Csoóri Sándor Társaság rendezvényén Bakonyi István irodalomtörténész kérdéseire válaszolva a rend történetének néhány alapvető eleme (megszervezésének körülményei, lelkisége és a nagy történelmi törések) mellett elsősorban Virág Benedekről, a költőről, az egykori székesfehérvári tanáremberről volt szó, aki a város pálos gimnáziumában tanított – rövid ideig rendtársával, Ányos Pállal együtt.

 Virág Benedek portréja, litográfia. In: Magyar költők arczképei, Pest, Rohn és Grund Ny., 1863–1865. Jelzet: Alb. E. 255 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A rend 1786-os feloszlatása kapcsán – középpontban állítva a Kézirattárunkban őrzött, a rend tagjait felsoroló dokumentumot (lásd a dokumentum részletét alább) – elhangzott az is, hogy a pálosok emlékezete kihullott a magyarság gondolkodásából, pedig Remete Szent Pál szerzete – amely a középkorban és a kora újkorban, valamint a 18. századi felvirágzás évtizedeiben jelentős szerepet játszott az ország történetében és művelődéstörténetében, azaz szervesen beágyazódott Magyarország évszázadaiba – a II. József nevéhez fűződő, 1786-os feloszlatást követően lassan szinte ismeretlenné vált a magyarok számára.

A pálos kolostorok névjegyzéke, részlet, Alba Rege [Székesfehérvár] – Catalogus fratrum ordinis Sancti Pauli primi Eremitae in Hungaria tempore suppressionis, 1786, papír. Jelzet: Fol. Lat. 2025. – Kézirattár

Az ún. hosszú 19. századnál is hosszabb idő, csaknem százötven év volt, amikor a pálosok nem lehettek jelen az ország történetében. Az 1786-ban több mint háromszáz fős rend utolsó, örökfogadalmas tagja Kristóffy Gáspár Remete Szent Pál ünnepén hunyt el 1845-ben. Hiába élte túl több mint fél évszázaddal rendje feloszlatását, az ő élete sem ívelhette át a több emberöltőnyi időbeli szakadékot; s a szóbeli áthagyományozás nemzedékről nemzedékre szálló, a szerzetesi közösségekben kulcsfontosságú folyamata ezzel megszakadt Magyarországon. A pálosok lassú elfelejtésének időszaka ugyanakkor egybeesett nemzetté válásunk kulturális majd politikai folyamatával, amelyben – részben már korábban is létező elemek felhasználásával – „definiálódtak” nemzeti jelképeink is.

A pesti pálos könyvtár részlete (ma a Központi Papnevelő Intézet Pálos Könyvtára); a fafaragások egykori pálos mesterek munkái. Fotó: Török Máté, 2023

A pálos szerzők jelen voltak a modern magyar irodalom megszületésének bölcsőjénél, a felvilágosodásnak nevezett irodalomtörténeti korszak kezdetén, az 1770-es, 80-as években, de a reformkori magyar irodalom kibontakozásának nagy korszakában – az 1830-as, 40-es években egyrészt már maguk „a pálos szerzők” (Ányos Pál, Verseghy Ferenc és Virág Benedek) sem éltek, és addigra eltelt csaknem két emberöltő is a rend feloszlatása óta.
Virág Benedek több mint negyven évvel élte túl a rend feloszlatását, s a kortársak és az utódok szeretete és tisztelete ellenére személye és életműve mégis szinte teljesen feledésbe merült; költeményeit, írásait nemigen idézzük.

Ferenczy István: Virág Benedek emlékére készült emlékműve (1830) mai helyén, a szegedi Nemzeti Emlékcsarnokban. Fotó: Návay Ákos

Másnap, november 8-án a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei Hangonyban – Ózdtól 9 km-re nyugatra, Miskolctól 55 km-re észak-északnyugatra – rendeztek minikonferenciát Hangonyi pálos délután címmel, amelynek az volt a célja, hogy a helyiek első kézből ismerkedhessenek meg az egyetlen magyar alapítású szerzetesenddel. A kezdeményezésben jelentős szerepet játszik a tény, hogy az erdő mélyén a középkorban pálos szerzetesek éltek.

A Hangonyi pálos délutánt Kovács Szilárd polgármester úr köszöntő szavai nyitották meg. Ő egyike azoknak a lelkes patriótáknak, akik függetlenül attól, épp milyen tisztséget töltenek be, kezdeményezőként vesznek részt saját településük életében. Polgármester úr a harmadik ciklusát kezdte meg, s már 1998 óta tagja Hangony képviselőtestületének, valamint tevékeny szereplője az ún. Pálos települések találkozójának is.

A települési házigazda, Kovács Szilárd polgármester úr és P. Puskás Antal OSPPE  tartományfőnök a minikonferencia után az étteremben. Fotó: dr. Szentirmay Tamás

Első előadóként átfogó ismertetőt adtam a pálos szerzetesrend történetéről, kiemelve azt a tényt is, hogy abban a bő száz esztendőben, amelyben Hangonyban is jelen voltak a fehér barátok, a rend töretlenül fejlődött, egészen 1526-ig, amikor a mohácsi csatát követően a törökök feldúlták a generális perjel székhelyét, a rend középpontját, Budaszentlőrincet is.
Az 1528-ban kiadott Tabula Hungariae, másként Lázár-térképen „S. Paulus” névvel jelezték Budaszentlőrincet, ahol a pálosok őrizték Remete Szent Pál földi maradványait. Az első Magyarországot ábrázoló nyomtatott térkép mai tudásunk szerinti egyetlen fennmaradt példányát könyvtárunk őrzi.

Tabula Hungariae, részlet, 1528. Jelzet: RNYT App. M. 136 – Régi Nyomtatványok Tára

Sudár Annamária előadása. Fotó: Hadikfalvi Farkas István

Az előadás kitért az 1786-os feloszlatás utáni csaknem másfélszáz évre is, illetve az 1934-es újraindulásra, valamint a rend 1950-es, a kommunisták általi feloszlatására is.

Hangonyiak és a környékről érkezett érdeklődők a közönség soraiban. Fotó: Hadikfalvi Farkas István

Mórocz Viktor a Balatonszemesi Pálos Örökség projektvezetője bemutatta, hogyan kezdték meg annak a középkori pálos kolostornak a feltárását, amiről a kezdetekben még azt sem tudták, hogy hol volt az erdőben pontosan. 2022 júliusának első felében indult el az akkor két hétig tartó munka a balatonszemesi Mindszent pálos kolostornál a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara Régészettudományi Intézetének a hallgatói dr. Végh András (1964-2024) tanszékvezető egyetemi docens vezetésével. Ma már emlékhely fogadja a Barát-dűlőbe érkezőket, s az előadásból azt is megtudhattuk, hogy megsokszorozódott az egykori kolostorhelyszín látogatottsága. A továbbra is folytatódó feltárás egyik eredményeként az előadás már a távlatokról is értekezett, a tervekről, amelyeknek a középpontjában az egykori kolostorhelyszín mellett tervezett kilátó szerepel.

Mórocz Viktor a Balatonszemesi Pálos Örökség projektvezetője. Fotó: dr. Szentirmay Tamás

Az MNMKK Magyar Nemzeti Múzeumtól érkező Pető Zsuzsa és Látos Tamás a hangonyi pálos kolostor helyszínén végzett eddigi kutatásaik eredményeit osztották meg közös előadásukban a közönséggel. A reménybeli ásatásokat előkészítő korszerű technológia segítségével (KELL IDE KÉT SZÓ) mérték fel és pontosították az egykori kolostor helyét. A felmérések adta információk segítenek abban, hogy a jövőbeni régészeti feltárások minél kevesebb környezeti rombolással járjanak.

Pető Zsuzsa régész (MNMKK MNM) előadása. Fotó: dr. Szentirmay Tamás

Az előadások után Puskás Antal tartományfőnök atya mutatott be szentmisét a hangonyi katolikus templomban. Ezt követően a település lakói vendégül látták az előadókat és a rend küldöttségét a helyi termékeket és a hagyományokat is bemutató Hangonyi Pizzériában, ahol az esti beszélgetésben a kolostor feltárásának lehetőségeiről is szó esett. Az est befejezéseként a helyi gasztronómia büszkeségét, a „hangonyi begyerőt” is megkóstolhatták a jelenlévők.

Sudár Annamária (Főigazgatói Kabinet)

Hogyan kerül egy fiatal a nyolcvanas években a csepeli nyomdászgép mellől a nemzeti könyvtár raktárába, ahol elkészíti az első mikrofilm-adatbázist? Természetesen lesz szó unokákról, az értelmiségről és 35 éves könyvtáros hivatásról.

Paizs Jánossal, az Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály könyvtárőrével csevegett Tóth Péter, a nemzeti könyvtár webes tartalompakolója. Solymosi Ákos hangmérnök segítette a csevej elkészültét.

Tartalom:

01:10 Kalocsai és vásárhelyi gépész kezdetek
03:07 A legendás Petőfi nyomdában kezdődött az alkotás
05:29 Nyomdászati egyszeregy
09:48 Gépmesterség Csepelen
13:40 A rendszerváltás hozta Jánost a nemzeti könyvtárba
16:20 Felvételi elbeszélgetés 1989-ben
23:56 A mikrofilm-adatbázis projekt
31:40 A tájékoztató könyvtáros
34:47 Hol van még a nyugdíj?
36:00 A könyvtáros hivatásról 

A Hungari Dzsebedzsi Kulturális Egyesület XII. Élet a török a hódoltságban (1526–1946) című, a BTM vármúzeumban 2024. november 9. és 10. között megrendezett konferenciáján Hamvai-Kovács Gábor munkatársunk is előadást tartott.

Hamvai-Kovács Gábor A Szablya, mint történelmi hidegfegyver a 16-17. században című előadás fotóiból készült montázs

Egy késő őszi léptékkel mérve derűs hétvégén visszatért a „török kor” hangulata a budai várba. Ugyanis november 9-én és 10-én ismét megtartotta a Hungari Dzsebedzsi Kulturális Egyesület Élet a török hódoltságban című konferenciáját. Az egyesület gyökerei a törökkori (16-17. századi) magyar történelmi és katonai hagyományőrzés táptalajához nyúlnak, saját bevallásuk szerint hiánypótló tevékenységet végeznek. A 2013-ban alakult egyesület elnevezésében a dzsebedzsi szó is a katonai hagyományőrzéssel való kapcsolatot jelöli, hiszen ennek a török szónak a jelentése: fegyvermester. Az egyesület alapításában számos, a 16–17. századi katonai kultúrát rekonstruáló hagyományőr is részt vett, alapításuk óta számos rendezvény szereplői, határainkon innen és túl. Több tradicionális katonai és történelmi hadijáték-rendezvény állandó résztvevői (Gyula; Fülek; Sirok; Nógrád; Drégelypalánk; Eger; Sárospatak; Budapest, Gül Baba Türbéje).
És természetesen az egyesület alakulása óta megrendezi az Élet a török hódoltságban (1526–1718) című konferenciát. Az első konferenciára 2013-ban Egerben került sor, melyet hirtelen ötlettől vezérelve figyelemfelhívásként szervezték meg egynapos tanácskozásként, hogy mindenki tudtára adják, Egerben új hagyományőrző egyesület alakult, melynek hatásköre a hódoltság korának bemutatása oszmán szemszögből. Az első konferencián még nem volt egyértelmű, hogy ebből sorozat lesz és senki sem gondolta, hogy idén megrendezésre kerül majd a XII. előadássorozat is.
Az Élet a török hódoltságban konferenciasorozat 2021-ig Egerben székelt, majd a 2022-ben megrendezett, jubileumi X. konferenciától napjainkig – szervezési okokból – a BTM Vármúzeumban gyűlnek össze a konferencia előadói és a hallgatóságuk. Bár, ahogy a cím is utal rá, a konferencia az ún. török hódoltság időszakával foglalkozik, idén rendhagyó módon kiterjesztették az időhatárokat a második világháború végéig, miután a Magyar Országgyűlés erre az évre kihirdette a magyar–török kulturális évadot.
2022-től munkatársunk, Hamvai-Kovács Gábor is tart előadásokat ezen a konferencián. Témája meglehetősen speciális, a – török korban dívó – történelmi szablyavívást és az ehhez használható könyvtári forrásokat igyekszik összehozni egymással.
E témáról az előadó egy korábbi blogbejegyzésében olvashatók az alábbiak:

Ehhez kapcsolódóan idei előadásának címe és témája: A Szablya, mint történelmi hidegfegyver a 16-17. században. A szablya, mint a közelharc eszköze, a magyar hadviselésben kiemelten fontos szerepet játszott történelmünk során. Már a honfoglalás kori sírok leletanyagában megtalálható és még az I. világháború katonai alakulatainál is rendszeresített ezen fegyver.

Hamvai-Kovács Gábor A Szablya, mint történelmi hidegfegyver a 16-17. században című előadásénak egy diája

Miután könyvtáros előadóról van szó, ahogy a vívásról szóló előadásainál, úgy természetesen a megfelelő könyvtári forrásokat most is bemutatta. Számtalan régebbi és kortárs szerző műve közül néhány alapműnek számító munkát ismertetett. A bemutatott könyvek kiválogatása szempontjából a szűkre szabott keretek adta lehetőség mellett fontos tényező volt, hogy a történelmi hagyományőrzők mint elsődleges célközönség számára könnyen hozzáférhető és több szempontból is használható művek kerüljenek ismertetésre.
Így a fegyvertörténeti könyvek szerzői sorában az alfának és omegának számító Kalmár János tolla által napvilágot látott Régi magyar fegyverek című kiadvány vagy a másik alapmű, a Temesváry Ferenc és Lugosi József szerzők által írt Kardok. Temesváry Ferenc önállóan is írt több művet, melyek közül az előadó a Vas, ezüst és arany, a Kelet és Nyugat között, a Fegyverkincsek a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Fegyverkincsek, díszfegyverek és A Sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum fegyvergyűjteménye című műveket ismertette. A könyvválogatásba belekerült még Csillag Ferenc Kardok történelmünkben és Hidán Csaba László Kalmár János könyvének címére utaló műve, a Régi magyar fegyverek nem csak hagyományőrzők számára is.

Hamvai-Kovács Gábor A Szablya, mint történelmi hidegfegyver a 16-17. században című előadásénak egy diája

Kalmár János szerint bolgár–török örökségként ránk maradt honfoglaláskori szablyák legszebb reprezentánsa az ún. „Attila-kard” (Lelőhelye: Bécs, Kunsthistorisches Museum, Schatzkammer). Ez a szablyatípus 750–850 mm hosszú, 30–35 mm széles pengéjű, kissé előrehajló markolattal, melynek végét gömbölyded kupak zárja. Rövid keresztvasának gombban végződő szárai szögben megtörve a penge felé hajlanak.
Kalmár János szerint:

Ennek ellenére művében az egész korszakot átívelően bemutat tárgyi és képi forrásokat (Tinódi-, erdőtelki szablyák, Képes Krónika; templomi freskók, Szentkirálypusztán talált szablya).
Az újkori magyar szablya kialakulásában, fejlődésében a török hatás érvénysült. 1377 egy vízválasztó dátum a magyar hadtörténelemben, ugyanis ekkor, I. Nagy Lajos uralkodása alatt, Bulgáriában a Magyar Királyság először csatázott az Oszmán Birodalommal. A 14. század végétől megindultak az álandó harcok a törökkel. A lovas szpáhik használtak szablyát. Több történész, pl. Kalmár János szerint ez volt az alapja a magyar huszárok legjellegzetesebb hidegfegyverének. A keleti jellegű magyar szablya a 16. század során önállóan, egyedi úton fejlődött tovább. A törökös markolatkupak helyett a 18. századig a ferde levágású, sasfej formájú lezárást kezdték alkalmazni. Ez eredetileg kiformált madárfej volt, amely később stilizálódott. De emellett megtalálhatók a perzsa típusú, sajátságos markolattal rendelkező szablyák is. A 16. század során megfigyelhető a keresztvas hosszának növekedése. A 17. század első felében vagy talán már a 16. század második felében megjelent a markolatkupakot a keresztvassal összekötő kézvédő lánc. (Ekkor nyugaton különféle hárítógyűrű-rendszert alkalmaznak a kardoknál). Sajátságos konstrukció az ún. Pállfy-szablya, ahol a keresztvasból ún. kézvédő pánt nyúlik hátra. A kézvédő pántos (félkengyeles) szablyák a 17. században terjedtek el, ezekből alakult ki a 18. századra a kengyeles szablya. Külön szablyatípus a karabella, mely a Temesváry–Lugosi szerzőpáros könyve szerint a keresztvas alakja miatt a karavella típusú vitroláshajóról kapta a nevét. Valójában az arab keresztvas és a török szablya hibridjéről van szó. Ennek általában csont- és faburkolatú markolatának végét madárfej formájúra faragták. Fénykorát a 17. században élte, főleg a lengyelek szerették nagyon. Ezért a korszakban lengyel szablyának is nevezték.
A 18. században terjedtek el a szélespengéjű kengyeles szablyák, ezeket FRINGIA névvel illették. Ennél a szablyatípusnál téves elképzelés, hogy a Habsburg-idők bújtatott kuruckodó szellemében ez a név egy mozaikszó, melynek feloldása: Franciscus Rákóczi In Nomine Gentis Insurgit Armis. Téves ez az elképzelés, ugyanis a 16. századból is vannak FRINGIA felirattal ellátott szablyák. Ez a szó, valószínűleg egy szablyatípus elnevezése, egyes elképzelések szerint a török „fringi” szóból származik, ami frankot, vagyis nem török eredetű szablyát jelölhetett. A 19. században a szablyák markolatánál a kengyelt felváltotta az egész kezet védő markolatkosár és nagyon divatosak voltak az erősen ívelt pengéjű jurátusszablyák. Ez utóbbi fegyverek viszont valóban „kuruckodó” kifejezőeszközként is funkcionáltak, hiszen a keleti, ún. samsír szablyák pengéjét idézték. 1839-ben Pesten megjelent az első ismert magyar vonatkozású katonai vívókönyv, Chappon Luis: Theoretisch-practische Anleitung zur Fecht-Kunst. A 19-20. század fordulóján a szablya szinte kizárólagos vívófegyver szerepére utalnak a kortárs vívómesterek (Chappon Károly; Chappon Samu; Arlow Gusztáv; Sebetic Rajmund, Murz F.), akik a szablyavívást magyarul kardvívásnak hívják, a németben viszont a szó szerinti Schwertfechten szó helyett a szablyára utaló Säbelfechten szót használták.
Ezt követően a Magyar Nemzeti Múzeum 14 darab török kori szablya reprezentánsát mutatta be az előadó, melyek átfogóan jellemzik eme fegyver 16-17. században végbement változását, vagy mondhatjuk úgy is, fejlődését.

Hamvai-Kovács Gábor A Szablya, mint történelmi hidegfegyver a 16-17. században című előadásénak egy diája

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati- és Tájékoztató Osztály)