- A fiatalok többsége nemigen tud mit kezdeni a drámával. Mit gondol érthető számukra, fontos, hogy elolvassák?
- Kétségkívül kell hozzá érettség. Kell valami, ami inspirál, ami irányt mutat ahhoz, hogy az ember megkapja azt a lökést, ami odaragasztja a darabhoz. Bevallom, fiatal koromban nem éreztem ambíciót ahhoz, hogy elolvassam. 

Jankovics Marcell Kossuth-díjas, érdemes művész, rajzfilmrendező, művelődéstörténész, könyvillusztrátor lesz az Országos Széchényi Könyvtár és a Gróf Klebelsberg Kunó Alapítvány „Kalandozások a kultúra és a tudomány világában” című ingyenes előadás-sorozatának következő vendége október 6-án 18 órakor. A neves rendező „Az ember tragédiája” című rajzfilmjének premierje előtt részleteket vetít a filmből, és mesél szerelemről, küzdésről, hazáról, az emberről…

 - Mióta is készül már erre a filmre?
- A forgatókönyvet 1983-ban írtam meg, ettől számíthatjuk a kezdeteket, tehát 28 éve. Voltak persze közben nagy szünetek is. A film gyártása 1989-ben kezdődött, utána két, egy évnél hosszabb szünetet nem számítva, a munka, akadozva bár, de mindig haladt. Nyilvánvaló, hogy amíg az ember nem kapja meg a pénzt egy újabb részre, addig várni kell. Az első hosszabb szünet oka Dr. Kopátsy Sándor közgazdász volt, aki éppen akkor a Mozgókép Közalapítvány animációs kollégiumának elnöke volt azt mondta, amíg ő szóból ért, addig nem engedi meg, hogy a Tragédiából animációs filmet készítsek. A második szünetben készült az Ének a Csodaszarvasról.

- Vagyis a film igazi „szerelemgyerek”.
- Pontosan.

- Mikor jutott eszébe, hogy a Tragédiából animációs filmet kellene csinálni?
- Valamikor 1981-1982 táján. Akkoriban egy külföldi megrendelőtől kaptam egy felkérést, amely a Bibliát 13, harminc perces részben dolgozta volna fel. Már egy sereg háttéranyagot elkészítettem, amikor a dolog valamiért elakadt. Csak az előzetes és az első epizód készült el Teremtés címmel. A két ügy azért függ össze, mert, ha ezt a filmet megcsinálom, fel sem merül, hogy elkészítsem a Tragédiát. Ma úgy gondolok vissza erre, hogy bennem megmaradt az igény, kellene valami „nagy falat”. Így jutott eszembe a Biblia helyett a Tragédia. Nem véletlen az sem, hogy a kettő között témarokonság van, bár Madách Istenképe messze nem azonos a Bibliáéval. Ma úgy gondolom, ez volt a szerencsésebb választás.

- Emlékszik, mikor olvasta először Madách művét?
- Azt hiszem gimnazista koromban, és akkor láttam először színpadon is Básti Lajossal, Lukács Margittal és Ungváry Lászlóval.

- A fiatalok többsége nemigen tud mit kezdeni a drámával. Mit gondol érthető számukra, fontos, hogy elolvassák?
- Kétségkívül kell hozzá érettség. Kell valami, ami inspirál, ami irányt mutat ahhoz, hogy az ember megkapja azt a lökést, ami odaragasztja a darabhoz. Bevallom, fiatal koromban nem éreztem ambíciót ahhoz, hogy elolvassam. Kellett hozzá egy kis depresszió. Rá kellett ébrednem arra, hogy a világ rossz irányba megy. Ezt ma sem érzi feltétlenül mindenki így, de én igen. Ezt a fajta csalódottságomat a Tragédia tökéletesen magyarázza. A másik, ahogyan az ember közeledik a pályája és az élete végéhez, annál inkább átérzi a mű keserűségét az emberiség életének rövidségéről. E kettő már elegendő ok volt, hogy megcsináljam. Újra elolvastam, és azzal szembesültem, mennyire meggyőző Madách jövőképe. Az izgatott, hogy legalább a három jövőről szóló színt meg tudjam csinálni, és végül ezek is voltak az elsők, amelyek elkészültek. De ekkor még mindig nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy mi az igazán fontos madáchi mondanivaló.

- De feltehetően nem véletlenül választotta előadása címét.
- Valóban, abban már benne van: „Szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét. Hideg borzongat, Lucifer.” (Tizenharmadik szín, Az űr) Ez egy borzasztóan fontos mondat. Ha a számítógépben benne van a Tragédia teljes szövege, és az ember beütné a „küzd” szót, akkor nagyon sokszor találkozna vele. (csak a Tizenharmadik színben nyolcszor hangzik el, a szerk.) Kiderülne, hogy Madáchnak ez a legfontosabb, míg természetesen a szerelem a másik. Engem azonban koromnál fogva, miután nem negyven éves vagyok, mint Madách, amikor a darabot befejezte, hanem hetven, a küzdés jobban foglalkoztat már.
Izgalmas volt rájönni arra, hogy az utolsó mondatot mi magyarázza a műben. Amikor színpadon láttam vagy olvastam, soha nem esett le a tantusz, mert ezek a részek túl messze esnek egymástól.

- Mire gondol pontosan?
- A Paradicsomi színben Lucifer kimondja:

„Küzdést kívánok, diszharmóniát,
Mely új erőt szül, új világot ád,
Hol a lélek magában nagy lehet,
Hová, ki bátor, az velem jöhet.”

Ekkor már tudom, hogy egyvalaki a darabban küzdést akar. De miután ekkor még nem láttuk a darabot, nem tudjuk, mi a folytatás. Ha Ádám alakját jobban összeszövöm Luciferével, mert a filmemben Lucifer Ádám árnyéka, akkor rájövünk valamire. A jungiánus elvek szerint az árnyék része az embernek. Az árnyékén, az árnyéklélek is én vagyok, tehát Lucifer is én vagyok, következésképpen Ádámból, vagyis belőlem szakad ki ez a mondat. Később Ádám ezt mondja:

„A cél voltaképp mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.” (Tizenharmadik szín, Az űr)

Ekkor szembesültem azzal, hogy az életem, ahogyan másoké is, küzdelemből áll. Az én küzdelmeimet a sikereim igazolják. Sajnos, nem minden ember számára igazolódik, hogy érdemes (volt) küzdenie. Valaha azért csináltam a Sisyifus című filmemet, mert ez volt a János vitézzel vívott küzdelmem levezető akciója. A János vitéz mint az első egész estét betöltő magyar rajzfilm, hatalmas vállalkozás volt, 150 embert irányítottam, nem volt túl sok pénzünk, és a határidő is rendkívül rövid volt. A Küzdők (Cannes, Arany Pálma díj, 1977) pedig a Fehérlófia felvezetése volt, de persze ezek akkor nem jutottak eszembe.

- Úgy hírlik megváltoztatta a film végét.
- A híres mondat elhangzik, de hogy a néző is tudja, hogy az mire válasz, halljuk, amint Ádámban visszhangzik, amit Lucifer a Paradicsomban mondott, és amit ő mondott az űrben.

- Ha a rendezők, bármilyen műfaj legyen is az, nagy, klasszikus anyagokhoz nyúlnak a bemutatót követően szinte törvényszerűen elkezdődik a vita arról, hogy az alkotás hű vagy sem az író szelleméhez. Mit gondol, mit fognak mondani a filmjéről?
- Már szembesültem néhány dologgal, de őszintén szólva nem érdekel. Örülnék, ha siker lenne, de nem a „megmondóemberek” véleménye érdekel. Hogy hű vagyok-e vagy sem? Jogomban áll 150 évvel a bemutató után XX. századi aggyal és szemlélettel, mert maradjunk annyiban, hogy az enyém XX. századi, visszanyúlni a darabhoz. Madách műve attól örökérvényű, mert még az én életemben is időszerű, s amennyire előre látok, és sejtéseim vannak a jövőről, az is marad. Még napi aktualitásai is vannak. Beszél a haza és a globalizáció fogalmáról, de a fenntartható fejlődésről is. Madách olyan fantasztikus, hogy ha ezeket a mondatokat képes vagyok továbbadni, akkor hű vagyok a szelleméhez. Akkor vagyok hűtlen, ha sok olyan mondat is belekeveredik, amely eltereli a figyelmet a fontos mondatokról. Abból a szempontból persze lehet valakit bírálni, hogy miért éppen azokat a gondolatokat emeli ki, amelyeket kiemel. Ez persze szubjektív. A szöveget, amely tisztán több mint ötórányi, jelentősen meghúztam, így lett belőle 105 perc tiszta szöveg. Lehet persze vitatkozni az interpretációval, ez egyfajta megközelítés. Nyilvánvalóan nem az enyém ez első, az egyetlen és az utolsó. Ez egy változat és remélem, hogy az érvényesek közül való.

Bóka B. László

Az Ars Librorum térben (VI. szint) látható az „Értékmentés” című kiállítás, amely a Nemzeti Könyvtárban 30 éve indult könyv- és papírrestaurátor képzést mutatja be. Pontosan 30 évvel ezelőtt, 1981 szeptemberében Kastaly Beatrix és Beöthyné Kozocsa Ildikó irányításával, indult a képzés, közösen a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolával.


Képeink a megnyitóról.

Az első tíz évben az elméleti órák a szakközépiskolában zajlottak, a gyakorlati órákat pedig az OSZK Hold utcai restauráló műhelyeiben tartották, a műhelyek legnagyobb gyakorlattal rendelkező munkatársainak vezetésével. 1991-től a képzés elméleti része is az OSZK-ba került, így még erősebbé vált a restauráló osztály szervező szerepe. Az utóbbi néhány évben a képzés adminisztrációjába és szervezésébe besegítendő Könyvtári Intézet is szorosabb kapcsolatba került a restaurátorképzéssel. A tanfolyamok időtartama eleinte két év (660 óra), később két és fél év (820 óra) volt, 1994 óta a képzés hároméves, a résztvevők 1120-1150 órát teljesítenek.

A képzésre való jelentkezés feltétele az érettségi vizsga mellett munkahely közgyűjteményben, könyvkötő vagy könyv-, ill. papírrestaurátor-műhelyben. A kilencvenes évek közepe óta a könyv- és papírrestaurátori tanulmányok az Országos Képzési Jegyzéken (OKJ) szereplő iskolarendszeren kívüli szakképesítések közé tartoznak, a Jegyzék megújítását célzó 2006-os európai uniós pályázat nyomán a legközelebbi alkalommal már ún. modulos képzési rendszerben, az átjárhatóság jegyében a műtárgyvédelmi asszisztensi vagy a könyvkötői szakképzettség moduljaira alapozva indíthatók el. A képzés szintje eleinte középfokú volt, később egy ideig felsőfokúnak nevezték, a jelenlegi rendszerben az emelt szintű kategóriába tartozik.

Impozánsak a 30 év statisztikai adatai: a 12 alkalommal megszervezett tanfolyamon összesen 178 résztvevő kapott bizonyítványt, 125 oktató és gyakorlatvezető vett részt a képzésben – közöttük sokan olyanok, akik korábban maguk is ezt a szakképzettséget szerezték meg. A tantárgyak sokfélesége lenyűgöző: általános, szervetlen és szerves kémiai ismeretek, kémiai számítások és laboratóriumi alapismeretek; a könyv- és papírrestaurálás története, szakmai szervezetei, szakirodalmi forrásai; könyvtári és levéltári alapismeretek, írás-, nyomdászat- és könyvkötéstörténet; a papírjavítás és a tárolóeszköz-készítés módszerei, kézi papírmerítés; a dokumentumokat és műtárgyakat károsító fizikai, kémiai és biológiai tényezők és károsodások; művészettörténet; szabadkézi rajz és festés; a restaurálás alapelvei, etikája és folyamata az egyes dokumentumtípusok esetén.

A kiállítás másik egységében a könyvrestaurátor munkáját mutatjuk be, képek és illusztrációk segítségével kísérhetjük végig a restaurátori feladatok egymásutániságát, azt a – néha nehéz és küzdelmes, újabb és újabb megoldásokat, technikákat igénylő – tevékenységsort, amelynek eredményeképpen egy restaurált kötet vagy grafika végeredményében a lehető legjobban közelít az egykori állapothoz, nem leplezve ugyanakkor az elmúlt évek, évszázadok nyomait sem.

A kiállítás október 24-ig látható.

Hangodi Ágnes

„Hamvaidnak elhozása végett elzarándokolnánk szívesen”
dokumentumok II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvainak hazahozataláról

A VII. szintjen, a katalógustér központi tájékoztatás előtti részén, 2011. szeptember 23-tól új kiállítási területet hoztunk létre. Célunk egy permanensen működő kamarakiállítás keretében jeles napokra, eseményekre, évfordulókra felhívni a könyvtárlátogatók és a kollégák figyelmét.


Képeink a megnyitóról

A sorozat első kiállításának témája a Rákóczi emlékévek zárórendezvényeihez kapcsolódik: 105 évvel ezelőtt, 1906. október 27-én Orsovánál lépte át a magyar határt az a feldíszített szerelvény, amely II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvait hozta haza. Az országos ünnepségek keretében két városban rendeztek nagyszabású gyászmenetet: Budapesten és Kassán. A jeles eseményeket a kiállítás korabeli nyomtatványok, fotók és mozgókép segítségével eleveníti fel. A hamvak hazahozatala a millenniumi ünnepségek záróakkordjaként a Rákóczi-kultusz csúcspontja volt. Ha már a kulminációról beszélünk érdemes néhány szót ejteni a kultusz kibontakozásáról is.
A Habsburg abszolutizmus korában tilos volt Rákóczi nevét említeni, vagy róla megemlékezni. A magyar országgyűlés 1715. évi 49. törvénycikkében hazaárulónak, a haza ellenségének nyilvánította a kurucok vezérét és társait. A 18. század utolsó éveiben, II. József elnémetesítő politikájának nyomása alól szabadulva, a nemzeti öntudat egyik megnyilvánulásaként bontakozott ki a Nagyságos Fejedelem kultusza. Később a magyar közéletet átható lelkesedés alábbhagyott, és majd csak a reformkorban tért vissza újra az irodalom területén. A cenzúra élénk figyelmétől kísérve, Vörösmarty a feledés ellen írta Mikes búja című költeményében a következő sorokat:

„Árva hazád tiltott nevedet nem zengheti többé.
Vajha ne érezd ezt a súlyos földnek alatta,
S hogy fejedelmi porod nincs emlékezve, ne tudjad:
Ím élő emlék vagyok én, bú rajtam az írás,
És ha magyar tán még e gyászos földre vetődik,
Elmondom neki: „Itt nyugszik fejedelme hazádnak,
Számkivetett onnan, mert nem vala benne szabadság.”

A 1848-as forradalom napjaiban, Rákóczi című versében Petőfi immár szabadon idézhette meg a fejedelem emlékét:

„Az ügy, melynek katonája voltál,
Nemsokára diadalmat ül,
De te nem lész itt a diadalnál,
Nem jöhetsz el a sír mélyibül.

Hamvaidnak elhozása végett
Elzarándokolnánk szívesen,
De hol tettek le a földbe téged,
Hol sírod? nem tudja senki sem!”

A fent idézett Petőfi-vers néhány sora adta a kiállítás címét, jelezve azt a folyamatot, amely a hamvak hazahozatalának óhaja szintjéről a megvalósulásig vezetett. A kiegyezés előtti enyhülés időszaka kellett ahhoz, hogy kutatási céllal, tudósok merészkedjenek a törökországi sírokhoz.



Az események kronológiája:

Elsőként 1862-ben Kubinyi Ferenc, Henszlmann Imre és Ipolyi Arnold a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából utaztak Törökországba. Tudományos kutatásuk fő célja Mátyás király elhurcolt Corvináinak felkutatása volt. A konstantinápolyi szultáni könyvtárban sikerült több régi kódexet Corvinaként beazonosítaniuk. (Ezekből ajándékozott vissza a szultán 1869-ben és 1877-ben néhány példányt.) Kubinyiék Konstantinápolyból a bécsi konzul unszolására (a felkínált lehetőséget hivatalos engedélynek tekintve) egy napra Rodostóba kirándultak, ahol az idő rövidsége és a meghatottság miatt csak részleges kutatásokat végezhettek. 1888-ban Thaly Kálmán a három tudós nyomdokain, elbeszéléseik és leírásaik alapján indult el feltérképezni a helyszíneket. Rodostóban a helyi görög templomban részletesen leírta Bercsényi Miklós, Eszterházy Antal és Sibrik Miklós főurak sírköveit. Nikodémiában (Izmid) felkereste az örmény temetőt és beazonosította Thököly Imre sírját.

Egy évvel később, 1889-ben Thaly egy ötfős Corvina-kutató bizottság tagjaként tért vissza Konstantinápolyba. Miután megszerezte a sírok feltárásához szükséges engedélyeket, Fraknói Vilmossal együtt azonosítás céljából, a lazaristák Szent Benedek templomában felnyitották II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Rákóczi József és Bercsényiné Csáky Krisztina sírjait. Rodostóban és Nikodémiában ugyanakkor nem végezte el a földi maradványok agnoszkálását. Thaly hazatérése után politikusként, tudósként minden megmozgatott a hamvak hazahozatala érdekében.

1903-ban Szádeczky Lajosnak Rodostóban hivatalos engedély nélkül sikerült kieszközölnie Bercsényi Miklós sírjának feltárását. 1904-ben Ferenc József engedélyt adott II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvainak hazahozatalára. Tisza István miniszterelnök megbízásából Thallóczy Lajos utazott Törökországba a hamvak hazaszállításának előkészítésére. Vele tartott Edvi Illés Aladár akadémiai rajztanár és Forster Jenő magántitkár is. Az előkészületek során Rodostóból és Nikodémiából a földi maradványokat és sírköveket a konstantinápolyi lazaristák templomába vitték. 1906. október 17-18-án a magyar delegáció tagjai: Thaly Kálmán, Forster Gyula, Fraknói Vilmos, Thallóczy Lajos, Török Aurél, Forster Jenő és Kolossa Ferenc ünnepélyes keretek között a konstantinápolyi Szent Benedek templomban átvették a hamvakat Francois Lobry rendfőnöktől.

A magyar országgyűlés október 23-án törölte az 1715. évi 49-ik törvénycikknek a Rákóczit és társait megbélyegző részeit, az uralkodó már másnap szentesítette a határozatot. 1906. október 24-én indult útnak a hajó Konstantinápolyból fedélzetén II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Thököly Imre, Rákóczi József, Bercsényi Miklós, Bercsényiné Csáky Krisztina, Eszterházy Antal és Sibrik Miklós hamvaival, és a küldöttség tagjaival. Október 25-én a hajó befutott Konstanca kikötőjébe, a koporsókat és a sírköveket egy feldíszített különvonatra rakták át.

1906. október 27-én reggel 8 óra 20 perckor Orsovánál a szerelvény magyar földre érkezett, ahol a kormány tagjai, élükön Wekerle Sándor miniszterelnökkel, ünnepélyes keretek között vették át a hamvakat. Október 28-án reggel 8 óra 34 perckor futott be a vonat a budapesti Keleti pályaudvarra. Az érkezőket Bárczy István polgármester fogadta. A koporsókat díszes hintókra rakták, és a gyászmenet a Kerepesi (ez időtől Rákóczi) úton vonult a Szent István bazilikába, illetve Thököly hamvaival külön a Deák téri evangélikus templomba. A vonat este 8 órakor indult Kassára, ahová október 29-én hajnalban érkezett meg. II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Rákóczi József, Bercsényi Miklós és neje Csáky Krisztina, Eszterházy Antal valamint Sibrik Miklós hamvait a Szent Erzsébet dómban helyezték örök nyugalomra. Thököly Imre hamvait október 30-án, végakaratának megfelelően Késmárkra vitték, és az új evangélikus templomban helyezték végső nyugalomra.

A négy tárlóban elhelyezett dokumentumok közül említésre méltó néhány kuriózum. A hamvak hazahozatalának előmozdításában oroszlánrészt vállaló Thaly Kálmánnak két műve is látható. A II. Rákóczi Ferencz fejedelem ifjúsága című 1881-ben kiadott díszes, bordó kötésű, aranyozott szegélyű könyvét Kossuth Lajosnak dedikálta. Az ajánlás egy négysorossal indul, amelyben a szerző párhuzamba állítja a két államférfi életpályáját:

„Mily ádáz a balsors hatalma
Fáj tudni és érezni kín;
Dícső pályáitok jutalma:
Régen Rodostó, ma – Turin!”

A Rákóczi-emlékek Törökországban és II. Rákóczi Ferenc fejedelem hamvainak föltalálása című 1893-ban kiadott művének egy olyan példányát őrzi a nemzeti könyvtár, melybe a hamvak hazahozatalával a magyar kormány által hivatalosan megbízott Thallóczy Lajosnak a következő bejegyzését olvashatjuk:

„Ez a példány volt velem 1904. okt. 4 – decz. 29. konstantinpolyi utamban és ezt tétette Thököly Imre hamvai elé az ismidti örmény templom szentélyében Stepan Hovagnimian érsek 1904. decz. 22-23. éjjel. Thallóczy”

Itt látható még Thallóczy Lajos 1906 október 5. – november 7. között vezetett útinaplójának korrektúrapéldánya a szerző javításaival és kézjegyével. A hamvak végső nyughelyének otthont adó kassai Szent Erzsébet dómról 1936-ban jelent meg egy monográfia Wick Béla tollából. A kiállított példány címlapján a következő ajánlás olvasható:

„Méltóságos Szendy Károly Budapest székesfőváros polgármesterének, hálatelt szívvel és szeretettel, az édes anyaországhoz visszacsatolt Kassa törvényhatósági joggal felruházott sz. kir. város polgármestere Kassa 1939. január hó 21-én”

A történelem sodrában rövid időre Rákóczi hamvai ismét hazatértek.

A budapesti és kassai felvonulásokat megörökítő 1906-os mozgókép-felvételeket az OSZK Történeti Interjúk Tára jóvoltából tekinthetik meg.

Elbe István

Újabb kaland a kultúra és a tudomány világában

Kalandozások a kultúra és a tudomány világában címmel előadássorozatot indítottunk  a Gróf Klebelsberg Kuno Alapítvánnyal. Első alkalommal, június nyolcadikán a Bauhausról tartott nagy sikerű előadást Makovitzky József professzor.

A szeptember 20-i meleg őszi estén az irodalombarátok gyűltek össze, hogy megismerkedhessenek a kalandos életű erdélyi író, Kemény János Kutyakomédia című művével, amely a Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában jelent meg a Kemény János művei sorozat második köteteként. A regény egy féktelen mulatozás közben lelőtt kutya története körül bonyolódik. Felnőtt mese arról, hogyan válhat egy szerencsétlen baleset komoly nemzetiségi ellentétté, hiszen a mulatságos kezdet után az egy közösségben élő népek ellenségeskedésével szembesül az olvasó.

A kötetet Pomogáts Béla irodalomtörténész mutatta be, többek között elmondta Kemény Jánost és életművét még mindig kevesen ismerik Magyarországon. H. Szabó Gyula az írót és az embert méltatta, kiemelve, hogy Kemény János milyen sokat tett az erdélyi magyar kultúráért.

Az est folyamán Györffy Gergely hegedűművész, valamint Turek Belányi Zsuzsa színművész előadását is élvezhették a vendégek, a művésznő a kötetből olvasott fel részleteket: „A fiaztató mögötti kicsi dombon állt az intéző úr. Állát görcsös botjára támasztotta. Vastag, olajszínű bajusza, mint két törött madárszárny lógott lefelé jobbról-balról. Feje kerek volt, az arca puffadt s mivel kövér testét a kurta nyak s a kezdődő púposság elformátlanította, inkább hasonlított beteg rozmárhoz, mint emberi lényhez. De szemében okosság fénye csillogott s tekintete elevenen szaladgált szerte a tavaszi világban. Mintha a természet, amit elsajnált tőle testi gazdagságban, százszorosan akarta volna visszafizetni a szemek életében, az agy elevenségében.”

Képeink  a rendezvényről:

A múlt hét csütörtökén, 2011. szeptember 15-én nyílt meg az Országos Széchényi Könyvtár Ereklyeterében a Kossuth-díjas fotográfus, Féner Tamás „Latiatuc feleym zumtuchel” című fotókiállítása, melyet a Diafilm és fotótár vezetője, Csillag Katalin művészettörténész Féner Tamással közösen rendezett.

A tárlat megnyitóján Dr. Sajó Andrea, a könyvtár főigazgatója köszöntötte a szép számmal egybegyűlt vendégeket, akik között hazai művészeti és politikai élet személyiségei is jelen voltak. A főigazgató asszony elmondta, fotókiállítást bárhol lehet tartani, hiszen üres falak mindenütt vannak. Majd így folytatta: „Talán nem minden vendégünk előtt elég ismert, hogy …nekünk – akárcsak a párizsi, vagy a bécsi nemzeti könyvtárnak – van egy speciális gyűjteményünk is, amely a fényképeknek ad otthont. …. Féner Tamás nagyvonalú gesztusának köszönhetően életművének jelentős része ajándékként gyűjteményünkbe került. Aki valamelyest tájékozott a mai műtárgypiacon, az tudja, hogy ez milyen hatalmas értéket jelent nem csak művészeti, hanem az értékbeli gazdagodásban is a könyvtár, s ez által a magyar kultúra, művelődéstörténet, s a magyar művészet számára.”

A könyvtár főigazgatójának köszöntője után Kovalovszky Márta művészettörténész nyitotta meg a kiállítást: „Féner által a képekhez választott irodalmi idézetek mondják el bibliai szövegektől Janus Pannonius versein át egészen Orbán Ottóig. Kép és szöveg dialógusa ezúttal, olyan párbeszéd, amely gyengéden és tapintatosan vezetgeti a nézőt egyre beljebb a hosszabbodó árnyékok birodalmába.”

Képgaléria a megnyitóról:

Kisfilm a megnyitóról:

A tárlat 2011. október 22–ig tekinthető meg ingyenesen az Ereklyetérben, a könyvtár nyitvatartási idejében.

A labdarúgás hazánk egyik legnépszerűbb sportja. Szabályait, alapkifejezéseit szinte mindenki ismeri. Utóbbiak azonban jelentős változáson mentek át az évtizedek folyamán. Három részes sorozatban mutatunk be egy XX. század eleji (egész pontosan 1905-ben kiadott) ismertető füzetet könyvtárunk állományából, melynek címe "A labdarugás (foot-ball) tankönyvecskéje és játékszabályai." A bejegyzéseket a Magyar Digitális Képkönyvtárból illusztráltuk. (A szöveget a mai helyesíráshoz igazítottuk.)

Szerző: Szőts Zoltán Oszkár (http://szzo.blog.hu)

Pénteken ismertettük a pályához szükséges terep kialakítását, tegnap elkezdtük a játékot.

Utolsó rész:

A játékosok

Mikor a „Lehet!” elhangzott, a középostromló helyből kirúgja a labdát. Ha a labdát, mely a földön fekszik, anélkül, hogy megmozdítanánk, egyetlen rúgással helyéből megindítjuk, azt helybőlrúgásnak (place-kick) nevezzük. A helybőlrúgás előtt a labdának pontosan a kör közepén kell pihennie, a rúgás irányának pedig az ellenség kapuja, más nem lehet. Mindaddig, míg a labda pihenő helyzetben van, a játszóknak megmozdulnia nem szabad, de abban a pillanatban, mikor a labda kimozdult, a küzdők is munkába fognak. Mindenik küzdő, tekintettel a reá háramló feladatra, azon buzgólkodik, hogy a labdát áthajtsa az ellenséges kapun, illetve olyan helyzetbe (állásba) hozza, hogy az áthajtás vagy neki, vagy pedig valamelyik társának sikerüljön. A legnehezebb feladat a kapusra (goalkeeeper) vár. Rendszerint a legügyesebb játékos és a csoport kapitánya. Feladata a labdának áthajtását megakadályozni, e szerint állandóan a reá bízott kaput kell őriznie, ettől eltávoznia nem szabad, még akkor sem, ha a küzdőtársaitól talán észre nem vett kitűnő alkalom kínálkozik a labda visszahajtására az ellenséges területre. Mert a helyzet hirtelen változhatik és az őrizetlen kapun átmehet a labda. Az a jó ostromló, aki apró rúgásokkal, minden ellenmunka dacára oda tudja irányítani a labdát, ahová akarja, hogy aztán egy kevésbé támadott ponton álló társának egy rúgással átadja, vagy önmaga hajtsa át a kapun. A labda ilyen rövid úton való hajtását zavarásnak (dribbling) nevezzük. Az ostromló csoportban a középhelyet a legjobb ostromló foglalja el, aki nemcsak jó zavaró, de erőteljes és munkájában biztos rugónak kell lennie. Ha nála van a labda, akkor a közelében álló jobb és bal ostromló bajtársaknak úgy kell elhelyezkedni, hogy a labdát bármely pillanatban átvehessék tőle és újra visszaadhassák neki, ha a helyzet úgy kívánja. A középostromló kötelessége, hogy nemcsak a labdát tartja szemmel, hanem bajtársait és az ellenséges csoportot is, s oda továbbítja (zavarja vagy rúgja) a labdát, hol az áthajtás legkönnyebbnek látszik. A jó ostromló mindaddig nem engedi át másnak a labdát, vagy nem távolítja el magától egy szabadrúgással (free-kick), míg biztosan nem látja, hogy ezzel a csoportnak előnyt szerez. Szabadrúgás (free-kick) az, mikor az egyik küzdő az eléje guruló vagy ejtett labdát az ellenfelek ellenállása nélkül, hosszú vonalra elrúgja magától. Az ostromló mindig helyesen cselekszik, ha a labdát lassú menetben egészen az ellenséges határvédőkig viszi, azután egy biztos rúgással hátuk mögé hozza, hogy ott az ellenséges vonalat futással megkerült társai átvéve a labdát, azt a kapun áthajthassák.

A határvédők (the halfbacks) feladata védekezni és támadni egyaránt. A jó határvédő egyetlen alkalmat sem kerül el, melyben a labdát egy jó helyzetbe (állásba) jutott ostromlónak átadhatja, de maga sem tétovázik, ha a labdával kaput támadhat. Egyébként a védekezés érdekében ajánlatos saját kapuvédjeivel állandóan összeköttetésben lenni és ha nagyon támadják, adja át a labdát a jobb helyzetben álló kapuvédnek.

Football-mérkőzés 1913. augusztus hó 3-án a vásártéri sporttelepen Szegedi Testgyakorlók Köre I. és a Nagybecskereki Munkásképző Testedző köre I. csapatai mérkőznek (forrás: www.kepkonyvtar.hu)

A kapuvédeké (the backs) a védelem főfeladata. A kapuvédek állandóan támogassák a kapust a védelemben, de egy pillanatra se szakítsák meg az összeköttetést a határvédőkkel, ezért szorosan ezek mellé kerüljenek játék közben. A küzdelemben minden kapuvédő álljon szemben egy ellenséges ostromlóval, akkor az ellen minden tervét meg fogják akadályozni. Közel a kapuhoz védjék meg a kapust, ha védekezésben vannak és labdát kell elfogniuk, erre e leghelyesebb és legelőnyösebb mód, ha ketten egyesülve, az egyik megállítja a labdás ostromlót, a másik pedig kizavarja vagy kirúgja közülük a labdát.

Ennyiből áll a játékosok feladata. A többire a gyakorlat szoktatja ki őket, a játékot ezernyi változatával elméletileg tanítani nem lehet, erre csak a gyakorlat képes.

A játék szabályai

Ha sikerült a labdát az ellenséges kapun behajtani, akkor kapubevétel történt (a bevételt eszközölt csoportnak goal-ja van). Kapubevétel azonban csak azon esetben történt, ha a labda a két kapupózna között és a felső léc vagy zsinór alatt átrepült úgy, hogy sem nem vitte, sem nem dobta és nem is ütötte senki. Azaz: vitték, ha a labda valamelyik támadó testén két lépésnél hosszabb területen át pihent; dobták, ha a támadók valamelyike kézzel vagy kinyújtott karral továbbította a labdát (testtel elrúgni szabad); ütötték, ha kézzel vagy ököllel ütötték tovább. Mindezen esetekben a kapubevétel érvénytelen, de nem számít a kapubevétel (goal) akkor sem, ha nem gurult át teljesen a kapun. A labda, ha megütötte a kapupóznát, de visszapattanva róla, begurult a mezőnyre, továbbra is játékban marad (ball in), játékban marad akkor is, ha valamelyik kapun vagy határvonalon jut pihenőre, vagy azon lesz elfogva, de játékon kívül van a labda (ball out), ha ezeken a vonalakon túlgurult. A határvonalon túlgurult labdát azon csoportbeli játékos hozza vissza, mely csoport a labdát játékon kívül helyezte. Ha nem tudják, ki volt a hibás, a kapitány, esetleg a bíró jelöli ki a sorsot. A labdát visszahozó játékos megáll a határvonal azon pontján, melyen a labda kiment, a labdát kezével feje fölött magasra emeli és bedobja a mezőnynek legalkalmasabb helyére. A labda most játéban van, de a dobónak csak akkor szabad a játékot folytatni, ha egy másik játékos a labdát már érintette. Ezen szabály köti mindazon küzdőket, kik a dobás pillanatában az ellenséges kapuhoz közelebb állanak, mint a dobó. Ha több játékos áll közel, úgy a kapuhoz legközelebb álló hármat köti le ezen szabály. Az ilyen játékosok játékon kívül (off side) vannak. Ha a labda az ellenes kapuvonal mögé került, úgy azok közül hozza ki valamelyik, akiknek kapuvonalán a labda átgurult, Elhozza a labdát a kapuvonalig és innen (öt méternyire a kaputól) berúgja a mezőnyre.

Szt. Margitszigeti Sporttelep football mérkőzéseket tart (1902) (Forrás: www.kepkonyvtar.hu)

Ha a saját kapuvonalán rúgta át egy játékos, úgy az ellencsoport egyik tagja hozza be a labdát és valamelyik saroktól (A, B, C, D) alkalmazhat sarokrúgást (corner-kick). Ilyenkor a kirúgás helyéhez 5 méter távolságon belül egyetlen ellenfélnek sem szabad közeledni.

A most említett eseteken kívül a játékosoknak a labdát kézzel érinteni egyáltalán nem szabad, ellenben a kapus úgy és akkor használhatja a kezeit, amikor és amint jónak látja. Ezt a jogát elveszti, ha az ellenséges mezőnyre jut.

Ha a játékosok valamelyike a 11 méter vonalon belül szabályellenes dolgot követ el, az ellenfeleknek jogában áll a maguk részére egy szabadrúgást követelni (free-kick). Az ilyen rúgásnál a rúgón kívül mindenki öt méternyire áll a labda mögött. Az ellenséges (megtámadott) kapus természetesen a kapunál marad. Neki nem szabad a kapujától messzebb jönni, mint 5 méternyire. Megjegyezzük, hogy a szabadrúgás a 11 méter vonal valamelyik pontjáról történik. Az így szerzett kapubevétel számít. Nem számít a kapubevétel, ha a szabadrúgásra az egyik csoport azzal szerzett igényt, ha a másik csoport egyik tagja nem tartotta be a határt, vagy más játékszabály ellen vétett (a bedobó azonnal tovább játszott, vagy egy játékon kívül (off side) levő játszott, avagy egyik játékos durvaságot követett el, de mindez az ellenfelek 11 méter vonalán kívül történt). A szabadrúgásra helyből (placekick) most is joga van az ellencsoportnak, de ha a labda átment a kapun, ez kapubevételnek nem számít.

Ha az előre meghatározott játékidő fele letelt (half time), a kapitány (esetleg a senior) vagy a játékbíró ezt kikiáltja. A játékosok most (esetleg pihenőt tartva) mezőnyt cserélnek. Ha az egész idő letelt, jelzésre a küzdelemnek vége és a győzelmek (goals) összeszámíttatnak. Az a csoport nyert, mely többször hajtotta át a labdát az ellenséges kapun.

A labdarúgás hazánk egyik legnépszerűbb sportja. Szabályait, alapkifejezéseit szinte mindenki ismeri. Utóbbiak azonban jelentős változáson mentek át az évtizedek folyamán. Vasárnapig bemutatunk egy XX. század eleji (egész pontosan 1905-ben kiadott) ismertető füzetet könyvtárunk állományából, melynek címe "A labdarugás (foot-ball) tankönyvecskéje és játékszabályai." A bejegyzéseket a Magyar Digitális Képkönyvtárból illusztráltuk.
(A szöveget a mai helyesíráshoz igazítottuk.)

Szerző: Szőts Zoltán Oszkár (http://szzo.blog.hu)

Tegnap ismertettük a pályához szükséges terep kialakítását.
Második rész:

A játékeszközök

Igen fontos, hogy a labda (the ball) jó minőségű, kitartó és légzárója megbízható legyen, mert a folyton puhuló labdával egyöntetűen játszani nem lehet. A labda 25 cm átmérőjű gumilabda legyen, erős, de puha bőrhuzattal. A labdát rövid szellentyűn, úgy mint a kerékpár pneumatikgumiját, egy légszivattyúval fel lehessen fújni. Súlyra csak díjmérkőzéseknél vannak tekintettel, de a labda súlya máskor is ne legyen több 355-365 grammnál és ne legyen kevesebb 420-425 grammnál. (sic!) A labdát tisztán kell tartani, játék után a levegőt belőle kiengedni, a gumit és a takaróbőrt leszárítani, azután bőrkenőccsel (vagy olajjal) be kell kenni és hűvös helyre tenni. A játszótérről sohase hiányozzék az ú. n. mentőládika. Bár aránylag kevés baleset történik, mégis ezekre el kell készülve lenni. Ebben a kézigyógytárban a rendes kötszereken kívül karbololdatot vagy subermatoldatot, ragtapaszt (legjobb amerikai sparadrapot dobozban), vazelint és vaschlorod gyapotot tartsunk.

Ruházat

A futball-játékos ruházata a rendes torna-öltöny: magas harisnya (esetleg rövid harisnya és térdig meztelen láb), fehérvászon térdnadrág, tornaing (az egy csoportban játszóké egyszínű legyen), színes csípőszalag, a fejen vászonsipka, a lábakon erős fűzős cipők, melyeknek talpára külön gumi vagy puha talpbőrt erősített a cipész. Mindegyik játékos vigye magával felsőkabátját is, melyet még forró nyári napokon is, játék után magára vesz és le nem ölt, amíg teljesen le nem hűlt, a kapus pedig, aki gyakran mozdulatlanul marad helyén, vegyen magára hűvös időben egy meleg gyapjú ujjast (sweater)

A Városligeti sporttelepen a Tatabányai Sport-Club és a Szombathelyi Sport-Egylet csapati között football mérkőzés (1912) (forrás: www.kepkonyvtar.hu)

A játék kezdődik

A labdarúgó játékot, mint már említettük, huszonkét ember játssza, mégpedig tizenegy és tizenegy egy-egy táborban. A játék lényege pedig az, hogy a két táborbeliek egymás ellen küzdve, azon buzgólkodnak, hogy a labdát kizárólag lábrúgásokkal az ellenfél kapuján által (sem fölötte, sem mellette!), az ellenséges kapuvonalon túlrúgja, ellenben megakadályozza, hogy az ellenséges tábor az ő kapuján áthajtsa a labdát. A 22 ember, mielőtt a játékhoz hozzálát, bíróságot választ, de rendszerint ez egy állandó játékbíróság, amelynek ítélete előtt a játszók feltétlenül meghajolnak. A bíróság áll a játékbíróból (the umpére) és ennek két szavazóbírójából (vonalbírák = linenmarker). A játékbíró feladata a játékot ellenőrizni, minden szabálytalanságot megróni, megbüntetni, a játékidőt (fél és egész idő) meghatározni, játékot beszűntetni, vitás kérdésekben dönteni. Mindebben a két vonalbíró támogatja. Ha nézeteltérés lenne közöttük, a szavazattöbbség (kettő egy ellen) dönt. Az ilyen vitás kérdések eldöntésével a bíróság a játék folytatását ne akadályozza, hanem azalatt döntsön, míg a játékosok tovább kergetik a labdát. A bíróság döntése ellen fellebbezés nincsen, és ha a bíróság egy játékost szabálytalanság vagy durvaság miatt (lökdösés, az ellenfél megragadása, lábvetés stb.) ideiglenesen (egyes játékra) vagy véglegesen kizár a játékból, a kizártnak ezt véleménynyilvánítás nélkül kell tudomásul venni és ezzel vezekelni az elkövetett hibáért. Úriember feltétlenül így cselekszik.


Bécs-Budapest 1914 előtt (forrás: www.kepkonyvtar.hu)

Bíróságot azonban rendszerint csak versenyeken alkalmaznak. Mindegyik csoportnak megvan a maga vezetője (kapitánya = the captain), melyet vagy bizonyos időközre, vagy egyes mérkőzésekre választott meg szótöbbséggel, vagy pedig sorshúzással jelöl ki minden játék előtt. Egyáltalán szükséges, hogy a csoportok játékosai a maguk szerepével tisztában, tehát begyakorolva legyenek. Játék előtt a két csoport sorsot húz (pénzt dob fel: fej vagy írás). A sors által megjelölt csoport kapitánya választhat hely vagy első rúgás, tehát indítás között. Ha a játéktér egyforma, ha nem süt a nap (szembe nem süt), ha nincsen szél, mely szemben fúj, akkor a kapitány a maga csoportja részére az indítást választja, de napban háttal a napnak, szélben háttal a szélnek áll és így a játékot a maga csoportjának biztosítja a játék első felében (half time). Ha ez megtörtént, a kapitány szétosztja, felállítja a legénységet, megvizsgálja, vajon minden rendben van-e (kapu, kimérés, labda, póznák stb.), aztán maga is helyre áll és int (ha a kezdés az ő csoportjáé) a középső ostromlónak. Ez most készül a labda kirúgására, de előbb megkérdezi az ellenpárt kapitányától: „készen vannak?” (röviden: „lehet?” angolul: „Are you ready?”) és a kapott igenlő válaszra kirúgja a labdát. A kezdő csoport ostromlói (öten) teljesen egyenlő közökben, arccal a támadandó kapu felé, a játéktér közepébe állnak (az S-T vonalra, melyet, illetve a határvonal közepét két oldalt egy-egy, a földbe szúrt zászló jelez). A kezdő a kör közepét foglalja el, előtte a labda, tőle jobbra és balra, két-két ostromló (forwards) áll, egymástól egyenlő távolságban. Mögöttük, a kapu előtt, úgy, hogy az E-F póznák közé pontosan középre került, áll a kapus (goalkeeper). Közötte és az ostromlók között levő teret három egyenlő részre kell felosztva képzelni, a 90 méteres területet tehát háromszor harminc méteres távokra. Az ostromlók mögött 30 méterre felállnak a határvédők (halfbacks), ezek hárman vannak, mégpedig úgy állnak fel, hogy a középső határvédő egyenesen a középső ostromló mögé kerül, két társa pedig jobbról-balról vele egy irányban a határvonal és közte levő térség közepét foglalják el. Harminc méterrel hátrább, egy irányban a két jobbra-balra álló határvédővel, ezek háta mögött két kapuvédő (backs). A kapus ugyanúgy áll a védekező csoportnál, mint a támadó csoportnál. Az ostromlók szemtől-szembe állnak a támadó ostromlókkal, mégpedig ezektől 10 méter távolságban. Mögöttük felállnak a határvédők és kapuvédők ugyanazon beosztással, mint a másik csoportnál, csakhogy 3,5 méterrel kisebb távközökben (egymás mögött 26-66 m távolságra). Így most csatára készen vannak. Mindenik csoportban van: 1 kapus (goalkeeper), 2 kapuvédő (backs), 3 határvédő (halfbacks), 5 ostromló (forwards).

A mérkőzés részletes menetével holnapi, záróbejegyzésünkben ismerkedhetnek meg az érdeklődők.

Véget ér a vágta-szezon a nemzeti könyvtárban. Péntek van, dőlj hátra és olvass el egy kisregényt Csirkefogóról, a csodalóról. (Szerdán Kincsemről, tegnap Széchenyiről írtunk)
Barabás Ernő: Csirkefogó a Csodaló

Zenét is választottunk, egy második világháború idején készült lovassági díszindulót, mely a Zeneműtárunk gyűjteményének darabja. (Figedy Sándor: Magyar lovassági díszinduló. Előadja a budapesti "Mária Terézia" 1. honvéd gyalogezred zenekara, vezényel Figedy Sándor királyi törzskarnagy.)





A Magyar Digitális Képkönyvtárban is vár rád sok érdekesség: nézd meg a múlt század elejének grafikai lóversenyplakátjait, kassai lóversenyek 1903-ból, Pécsi lóversenyegylet, Eperjesi Lóverseny, az Úrlovasok Szövetkezetének lóversenyét, vagy a Siófoki Lóversenytér levelezőlapját 1906-ból, és küldd el ismerőseidnek képeslapként!

A labdarúgás hazánk egyik legnépszerűbb sportja. Szabályait, alapkifejezéseit szinte mindenki ismeri. Utóbbiak azonban jelentős változáson mentek át az évtizedek folyamán. Mától vasárnapig bemutatunk egy XX. század eleji (egész pontosan 1905-ben kiadott) ismertető füzetet könyvtárunk állományából, melynek címe "A labdarugás (foot-ball) tankönyvecskéje és játékszabályai." A bejegyzéseket a Magyar Digitális Képkönyvtárból illusztráltuk.
(A szöveget a mai helyesíráshoz igazítottuk.)

Szerző: Szőts Zoltán Oszkár (http://szzo.blog.hu)

Első rész:

A labdarúgás (The foot-ball)

Egyetlen játék, testedzés, sport, még a vívás és kerékpározás sem terjedt el annyira és szerzett annyi hívet, mint a labdarúgás. A lóverseny után a legtöbb embert ez érdekli és az érdeklődők nagy része műveli is. Rövid idő alatt az egész világot meghódította (már női futball-klubok is alakulnak) és úgy látszik, egyelőre nem fogja divatját múlni.
A játék nem új, már a spártaiak ismerték s a rómaiak is játszották nagy (hólyag) labdával. Angliában a legrégibb időktől fogva ismerik és Zettler szerint a római légiók vitték át a játékot a brit szigetekre. III. Eduárd alatt a futball-játék szenvedéllyé lett, polgárember és katona bomlott érte, versenyeztek és fogadtak, annyira, hogy minden egyéb, még a kötelességteljesítés és kenyérkereset is háttérbe szorult miatta. III. Eduárd mit tehetett egyebet, megtiltotta a labdarúgást, de ezzel a tilalommal senki sem törődött és a játék folyt tovább. Az újabb korban nemcsak Angliában, hanem a kontinensen is elterjedt a játék, nálunk annyira, hogy minden utcai suhanc labdarúgót játszik.



Az elterjedés okát főként abban lehet megtalálni, hogy alig van más játék, mely annyira és oly általános hatással testedző lenne, mint a labdarúgás, de kétségkívül nincsen izgatóbb, szórakoztatóbb, változatosabb testedző játék ennél. Az angoloknál valósággal nemzeti játékuk, az iskolákban kötelező tantárgy. Utóbb a játékot egy keveset korlátozták, mert eldurvásodott és szerencsétlenségeknek, baleseteknek volt okozója, a játékosok azonban szabályokkal és önuralommal annyira fegyelmezték magukat, a hevesebb támadókat, szabály ellen vétőket ideiglenesen vagy mindenkorra kizárják a játékból, a bíróság ítéletének feltétlenül alávetik magukat úgy, hogy a túlkapások és balesetek most már ritkaságszámba mennek.
A játékhoz ép, erős szervezet, egészséges tüdő kell. Az egészséges embert megedzi, erősíti, még egészségesebbé teszi, a beteget megölheti. E szerint, különösen gyermekeknél, ügyelni kell arra, hogy a gyöngébbek, fejlődésben visszamaradottak előbb más, könnyebb játékokban szerezzék meg a labdarúgáshoz szükséges erőt, egészséget, szívósságot. A játék az egész testet igénybe veszi, állandó gyors és erőteljes mozgásban tartja, tehát felhevíti. A játékosoknak ügyelni kell arra, hogy játék után (ha van erre alkalmas hely) leszárítsák magukat ás rövid pihenőt tartsanak, ha teljesen szabad területen (tehát club-ház nélkül) tartották a játékot, gondoskodjanak meleg felsőruházatról (felsőkabát, melegebb ing, stb.) játék után azonnal le ne pihenjenek, hanem mindinkább lassuló mozgással (járás) lehűtsék magukat és semmi szín alatt semmiféle italt ne igyanak, míg teljesen le nem hűltek. Angliában a labdarúgást kétféle szabály szerint gyakorolják és így kétféle játék alakult. Az egyik a „rugby” játék, a másik az „Association” a szolidabb játék és ez indult Angliából hódító világkörútra. Nálunk is mindenütt az „Association” játékot játsszák, a „Rugby”-nek alig vannak hívei. E könyvecske tehát az „Association” játékot ismerteti és szabályait közli.

Rugby-játék

A lényeges különbség az, hogy a Rugby nemcsak a lábbal játszódik, a kéznek is jut némi szerep, míg az Associationnál csak a kapuvéd nyúlhat a labdához, az is csak bizonyos előre meghatározott esetekben. És azért terjedt el jobban az Association. Miután a Rugby a kezeket is foglalkoztatja, a játékosok lehajolnak, a labdáért esetleg birkóznak, fejbe vághatják egymást, míg az Associationnál, ha csak a játékosok egymásra nem esnek, távol maradhatnak egymástól, de mindenesetre be kell tartaniuk a labdatávolságot. A Rugby játékot 30 ember játssza, 15-15 ellen, míg az Associationnál a játékosok száma csak 22. A játék lényegileg nem különbözik a másiktól, csak abban, hogy bizonyos esetekben a játékosok kézzel is felfoghatják a labdát, elszaladhatnak vele, sőt – ha sikerül – a kapun be is vihetik.

A játszótér (The ground)

Teljesen sík terület kell a játékhoz, lehetőleg száraz gyepes hely, melynek hossza legalább 90-100 méter, szélessége legalább 45-50 méter legyen, tehát legkevesebb 4050 négyzetméter sík terület. Lehet a játszótér nagyobb is, de kisebb semmi szín alatt ne legyen és a szélesség a hosszhoz mindig az egy a kettőhöz arányt tartsa meg. A túlságosan nagy területen sokkal fárasztóbb a játék, ezért a túlzásokat kerülni kell.
Határvonal (marklines, touchlines). A kimért terület négy sarkába négy zászló vagy négy jelzőcövek kerül, melyek úgy lesznek a földbe erősítve, hogy egykönnyen (nekiszaladás, labdadobás stb. által) fel ne lehessen őket dönteni. (l. az ábrán A, B, C, D) Az A-C és B-D vonalak képezik a határvonalakat (marklines). A rövidebb határterületek (A-B és C-D) kapuvonalaknak (goalline) neveztetnek, ezeken van a kapu (the goal). Ezt a kaput ugyancsak négy 2,5 méter magas póznákkal jelezzük, melyeket a kapuvonalakon egyenlő távolságban a határsarkoktól, az ábrán E, F, G és H betűkkel jelölt helyeken a földbe szúrunk, úgy, hogy a póznák közötti távolság (E és F között, valamint a G és H között) 90 méteres kapuvonalon 7 méter 35 centimétert tegyen ki. E szerint a távolság A és E között 41 m, 32,5 cm. E és F között 7 m, 35 cm. Fés B között újra 41 m, 32,5 cm. Ugyanezek a méretek a C-D kapuvonalon is. A kapupóznákat fent (I-K és L-M) 2,5 méter magasságban egy keresztléc (fehérre mázolva) vagy egy könnyen látható szalag köti össze. Ez tehát a kapu (the goal). A kapuvonalaktól 11 méternyire, azokkal párhuzamosan, a földön két másik vonal, a két tizenegyes vonal jeleztetik, mégpedig ha a talaj erre alkalmas, jól látható fehér mészkővonalak, ha nem alkalmas, apró zászlócskák által. Itt megjegyezzük, hogy a határvonalakat is feltűnően mésszel kell jelezni, ha ezt a talaj megengedi. Az egész pályatest központját szintén meg kell jelölni és körülötte egy 9 méter átmérőjű kört kell húzni. Ezzel a pálya készen van. Az állandó pályák megválasztásánál tekintettel kell lenni arra is, hogy a pályatest árnyékos és lehetőleg szélmentes területen feküdjék.

A Ferencvárosi TC első bajnokcsapata (1903) (forrás: www.tempofradi.hu)

Holnap a footballhoz szükséges ruházat bemutatásával folytatjuk a füzet ismertetését.

Folytatjuk közösségi oldalainkon a lovakról, lótenyésztésről, lóversenyzésről szóló különleges képeink, történeteink, könyveink bemutatását pazar gyűjteményünkből válogatva. Tegnap Kincsem, ma Széchenyi.

Még Bécsben is különleges eseménynek számít ez a nap. Binnebös Alter professzor 1827-ben, a Wiener Moden-Zeitung und Zeitschrift für Kunst, Schöne Literatur und Theater kiadványában megjelent írása is ezt tanúsítja: „… az első napon a nehéz és nyomott időjárás ellenére az innen kb. egy órányira fekvő pályán sokezres tömeg találkozott. A teljesen sík és mégis száraz terep kitűnő fekvésű és a másfél angol mérföld átmérőjű stadion minden néző számára szabad szemmel is áttekinthető – álljon bár a tömeg között vagy felett. A jól elhelyezett páholyok és galériák a hölgyek és az előkelőek számára kényelmes elhelyezkedést, valamint védelmet a nap és eső ellen biztosítottak és az egész nyilvános látványosság minden nap mintás rendben és élvezetes mozgalmassággal bonyolódott le.”

Gyepkönyv és Asszonyságok díja
Gyepkönyv - Sopron 1874
A Pesti Gyepen volt lófuttatások című első esztendei tudósítás azaz röviden Gyepkönyv új műfajt teremt a kiadványok körében. A később Évkönyvre átkeresztelt közlemény rövidítéseket és szakkifejezéseket majd az öt nap valamennyi futamának eredményeit tartalmazta. A műfaj idővel átalakul. Egyik 1874-es soproni példánya fentebb lapozgatható.

A tiszteletdíj is majdnem egyidős a versenyzés történetével. A versenyzés őshazájában, Angliában,  arany és ezüsttálak, sőt, feljegyzések szerint egy-két hordó különleges finom bor volt a jutalom, de vagon szenet és chesteri óriássajtot is hazavihettek a legjobbak. Az 1827-es pesti futás is a tiszteletdíjak jegyében indul, ám a pénzdíj is megjelenik, mégpedig aranyban. A serlegre mindig szöveg van vésve, méghozzá a kor leghíresebb, néhány esetben már régen elfelejtett nevű íróinak, költőinek tollából. A vésett epigrammák egyben a magyar szellemiség hírnökei is: „Hírkoszorú nélkül meddő telek e rövid élet” – Vörösmarty idézet az Asszonyságok billikomonján 1831-ben.

Magyar volt tehát a dísztárgy, magyar volt a felirat, sőt annyira magyar,hogy még a németes nevű műiparos is kifejezésre akarta ezt juttatni, mint ahogy az az egyik Széchenyi serleg feliratából kitűnik: