Folytatjuk közösségi oldalainkon a lovakról, lótenyésztésről, lóversenyzésről szóló különleges képeink, történeteink, könyveink bemutatását pazar gyűjteményünkből válogatva. Tegnap Kincsem, ma Széchenyi.

Még Bécsben is különleges eseménynek számít ez a nap. Binnebös Alter professzor 1827-ben, a Wiener Moden-Zeitung und Zeitschrift für Kunst, Schöne Literatur und Theater kiadványában megjelent írása is ezt tanúsítja: „… az első napon a nehéz és nyomott időjárás ellenére az innen kb. egy órányira fekvő pályán sokezres tömeg találkozott. A teljesen sík és mégis száraz terep kitűnő fekvésű és a másfél angol mérföld átmérőjű stadion minden néző számára szabad szemmel is áttekinthető – álljon bár a tömeg között vagy felett. A jól elhelyezett páholyok és galériák a hölgyek és az előkelőek számára kényelmes elhelyezkedést, valamint védelmet a nap és eső ellen biztosítottak és az egész nyilvános látványosság minden nap mintás rendben és élvezetes mozgalmassággal bonyolódott le.”

Gyepkönyv és Asszonyságok díja
Gyepkönyv - Sopron 1874
A Pesti Gyepen volt lófuttatások című első esztendei tudósítás azaz röviden Gyepkönyv új műfajt teremt a kiadványok körében. A később Évkönyvre átkeresztelt közlemény rövidítéseket és szakkifejezéseket majd az öt nap valamennyi futamának eredményeit tartalmazta. A műfaj idővel átalakul. Egyik 1874-es soproni példánya fentebb lapozgatható.

A tiszteletdíj is majdnem egyidős a versenyzés történetével. A versenyzés őshazájában, Angliában,  arany és ezüsttálak, sőt, feljegyzések szerint egy-két hordó különleges finom bor volt a jutalom, de vagon szenet és chesteri óriássajtot is hazavihettek a legjobbak. Az 1827-es pesti futás is a tiszteletdíjak jegyében indul, ám a pénzdíj is megjelenik, mégpedig aranyban. A serlegre mindig szöveg van vésve, méghozzá a kor leghíresebb, néhány esetben már régen elfelejtett nevű íróinak, költőinek tollából. A vésett epigrammák egyben a magyar szellemiség hírnökei is: „Hírkoszorú nélkül meddő telek e rövid élet” – Vörösmarty idézet az Asszonyságok billikomonján 1831-ben.

Magyar volt tehát a dísztárgy, magyar volt a felirat, sőt annyira magyar,hogy még a németes nevű műiparos is kifejezésre akarta ezt juttatni, mint ahogy az az egyik Széchenyi serleg feliratából kitűnik:

A nemzet könyvtára lóbarát, és mint ilyen, mindent tud a lovakról, lótenyésztésről, lóversenyzésről.

Holnap is várunk közösségi oldalainkon különleges képekkel, történetekkel, adatokkal és olvasmányokkal, addig is néhány érdekesség a történelmi legnagyobbról!

Az örök: Kincsem (1874. március 17.)

„Kincsem nem veretlen, hanem verhetetlen” – teszi hozzá nyomatékosan a tulajdonos, Blaskovich Ernő, amikor a korabeli hírekben Kincsemről áradoznak. Minden idők leghíresebb magyar lova 1874. március 17-én lát napvilágot. Az angolok által csak Hungarian wondernek nevezett versenykanca, 54 verseny örök győztese már az első megnyert futamok után legendává válik szerte a világban.


Kincsem a versenyistállóban - Hazatérés a versenyről - Angliában - Kincsem futás idején

Baden-Baden és a csodakút:

A kétéves Kincsem, hatodik nagy megmérettetésén két álló napig nem hajlandó inni a verseny előtt. Sem a híres baden-badeni víz, sem a Rajna folyóvize nem nyeri el tetszését, de a különböző hegyi forrásokból megtelített vödrökbe is csak beleszagol. Kitör a pánik az istállóban, a lebetegedett ló híre órákon belül bejárja a versenypályát. Egy neves, angol származású idomár, Reeves John tanácsára egy közeli, félig beomlott, cseppet sem üde vizű kútból kínálják a telivért. Kincsem iszik majd megerőltetés nélkül learatja a babérokat. Sokan hosszan törik a fejüket a történteken. Végül Kincsem gondozója, miután megkóstolja a vizet, fejti meg a rejtélyt: a víz éppen olyan pocsolya ízű, mint amit otthon a gödi istállóudvarból húznak – mondja elégedetten. A kutat Kincsemnek nevezik ezután.

Blaskovich Ernő (1834-1911) és kancatelepe Tápiószentmártonon

A 18. század elején alapított nemesi Blaskovich-dinasztia híres lószeretetéről és a lótenyésztés iránti elhivatottságáról. Saját tenyésztésű lovakon hajtják ötösfogataikat és nem ijednek meg kisebb vagyonokat fizetni egy-egy szép példányért. A Blaskovichok nem vetik meg a kétkezi munkát sem, az aratás és a betakarítás szinte rítusként van jelen az ifjú arisztokraták életében.

Blaskovich Ernő bizonyul a család legeredményesebb tenyésztőjének. Olyan nincs, Aranyvirág, Szememfénye – az általa választott neveket talán más országokban kigúnyolnák, számára azonban lovai családtagok. A telep, ahol Kincsem is nevelkedett, a tenyésztő életének is meghatározó színhelye: „Az 1863-ban alapított 6800 holdas kancatelepén két kis völgy húzódik át, így a legszárazabb hónapokban is bokáig érő legelője van itt a jószágnak. Utak és akácosok övezik az 5 gazdaságból álló birtokot, ahol az igás jószágokon kívül hatezer birkát is tartanak. A birkát néha ráhajtják a pihenő lólegelőre, ezzel mindennél jobban regenerálják a kifutókat. Nyáron a kancák nem kapnak szénát, míg a legelő tart, ezután is csak néha árpaszalmát. A kancák és csikók számára 50 hold legelő szolgál kifutóul, árnyas részei szinte nincsenek, hogy a csikók a legyek elől el ne bújhassanak, egyfolytában mozogjanak, így erősítve szüntelenül izomzatukat.”

Az ifjú Blaskovich Ernő

Két évvel Blaskovich Ernő halála után Gustav Rau, neves szakújságíró, a Sport Welt-ben megjelentetett „Hippologische Wanderungen” cikksorozatában így méltatja Kincsem szülőhelyét:

„…A mindmáig hasonlíthatatlan kanca családja újra és újra csodálatra és bámulatra ragadja a világot Kincsem örökítő erejétől telített felneveltjeivel…”

„…Kincsem és a Kincsem ménes úgy hangzik mint egy hősi ének…”
„…A Kincsem ménes a legdrágább, amivel a magyarok bírnak – és egyik legcsodálatosabb látvány a telivértenyésztés világának egész területén…”
„(Blaskovich Ernő)) Holtig kitartott meggyőződése mellett: a telivérnek csak zab, széna és legelő kell! Néha egy kis kősó! Amíg élt, még a tréningben levő lovak is tápiószentmártoni zabot és szénát ettek…”
„(Az istállók) egyszerű, de kifogástalan, rendkívül tisztán tartott, fehérre festett, tágas, zsindelytetős épületek. Nyitható kis ablakok adják a szükséges világosságot. A mennyezet, valamint a választófal félmagasságig szilárd fa, feljebb lécz, sőt télen, amikor fedeztetésre mennek, sem kapnak takarót az útra…”
A Blaskovich-ménes 10. évjáratában született Kincsem. A 80. évjárat után, a II. világháború során, 1944 őszén megsemmisült.




Kincsem fontban és forintba

1878. augusztus 1. Goodwood Cup

A 4000 méteres, a leírások alapján igen nehéznek nevezett pályán Kincsem állóképességével és szerkezeti kiegyensúlyozottságával nyer. A boldogságtól ragyogó tenyésztőt alig engedik lovához. Kincsem ilyenkor lehajtott fejjel várja, hogy a kis termetű Blaskovich a fejdíjhoz tűzhesse a mindig, mindenütt, minden évszakban kéznél levő kis ibolyacsokrot. Gróf Zichy Béla sem kevésbé elégedett: 15000 fontot – 180000 forintot nyer, Harkányi József 5000 fontot – 60000 forintot inkasszál, a Hesseni herceg és Festetics Tasziló nyeresége fejenként 250-250000 forint.

Legenda születik

1879-ben a Badeni Nagydíjra Kincsem visszatér a csodakút mellé. A magyar csodakanca Deauvilleben szeptember 1-én még angol és francia lovakkal viaskodik. Két napra rá a Nagydíj napján a németek nem győznek hálálkodni Blaskovich Ernőnek, hogy lovát újra elhozta, és így két hétre újra Oos-völgye lehet a „világ közepe”. Kizárólag Kincsem miatt érkeznek olyan nagyságok, mint az orosz nagyhercegnő, a cár leánya, Maria Pawlovna. A futás minden képzeletet felülmúl. A befutóban Prince Giles the First az élre áll, Kincsem kívül megy mellé. Már fej-fej mellett haladnak, amikor az ellenfél másfél testhosszal előreszökik. Kincsem nyakát kinyújtva tör a cél felé, feje a ménnel egyszerre éri el a célkarikát. Hosszas latolgatás kezdődik, melyik ló a nyertes. Henckel Hugó, Prince tulajdonosa érthető módon boldogan beleegyezne a döntetlenbe. A kor szokása szerint azonban vagy döntetlent vagy új küzdelmet hirdetnek a holtversenyben. Blaskovich Ernő hallani sem akar a döntetlenről. Henckel pihenőidőt kér. Blaskovich azonban, ismerve lovát, tudja, ha most leállítják Kincsemet, a több napja futó ló fáradtsága később képtelenné teszi a győzelemre. Újranyergelés, és a két ló ismét a pályán áll. A kapitális mén és a könnyű kanca közül az egyikre végzetes vereség várt. A vak véletlen is Kincsem ellen esküdik: a futamban a fordulónál, amikor épp otthagyná ellenfelét, egy kutya a ló mellé szegődik. A lovas visszatartja a kancát, hogy az ne boruljon fel a váratlan akadályban. Közben a Henckel-ló jelentős előnyt szerez. A távnál mégis hat hosszal veri Kincsem az ellenfelet. Az orosz nagyhercegnő és férje elszántan rohannak a győztes telivér gondozójához, hogy néhány szál sörényszőrt hazavihessenek emlékbe.

Forrás:
OSZK törzsgyűjtemény, Fehér Dezső, Török Imre: A verhetetlen Kincsem, Budapest, Natura, 1974.

Régi kedves ismerősünk, segítőnk Legeza Ilona, hosszú súlyos szenvedés után pénteken meghalt. Ilona könyvtárosként dolgozott eleinte, 20-as éveiben veszítette el a látását. Vakon számítógéppel megtanult dolgozni, életereje lenyűgözött bennünket, amikor néha találkoztunk. Még tavasszal is szerkeszetette a Magyar Elektronikus Könyvtár szolgáltatásában működő Könyvismertetők adatbázisát, melyet a Könyvtári Intézet Új Könyvek kiadványához kezdett el készíteni, később A KELLO is átvette. 

Debrecenben születtem.
Gyermekkoromban szerettem szerepelni.
Tanulmányaim végeztével könyvtáros lettem.
Férjhez mentem, született egy fiam,
- életem nagy többlete.
Idõvel lépésváltásra kényszerültem:
szemembõl kifelé vakság lett a részem,
de amit így látok, azt is szebbé nézem.
Már régen nem szerepelni akarok,
hanem megalkotni magam
az út egy-egy fázisában.

Vagyok, aki voltam; leszek, aki vagyok:
kérésre tárult tenyér, adni kinyújtott kéz.

Az ismertetők címsorában elhelyezett hiperlinkek minden esetben az adott műnek a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) állományában megtalálható és onnan letölthető elektronikus változatára mutatnak.

A "Tallózó" programban a könyvismertetők mérete eredetileg 2000 bájtra korlátozódott a várható felhasználók sok esetben szűkös háttértárkapacitása miatt (abban az időben - 1994 - általában 40 MB volt). Ez nagyon megnehezítette az irodalmi szempontból fontos, összetett művek ismertetését. 

Legeza Ilona - Móricz Zsigmond - Rokonok könyvismertető

Az MVGYOSZ Hangoskönyvtára és a MEK állománya jelentősen eltérnek egymástól - főleg a szerzői jogi megkötöttségek miatt, melyek a Hangoskönyvtár gyarapodását nem korlátozzák - emiatt néhány esetben a több alkotást is összefoglaló ismertetőkön belül, a szövegbeli említés helyére helyezett hiperlinkek utalnak a MEK anyagaira. 
Az esetek nagyobb részében azonban egy adott művet tárgyaló ismertető szövegében elhelyezett hiperlink a vele irodalmi kapcsolatban lévő s a honlapon elhelyezett mű recenziójára mutat.

- Aki ismeri önt és a munkáját, könnyen meggyőződhet arról, hogy adott esetben nincs különbség egy látó és egy nem látó teljesítménye között, de hogyan bizonyítsanak azok, akik nem jutnak lehetőséghez? 

– A vakok iránt érzett évezredes idegenkedés, előítéletes félelmek csak nagyon erélyes és hatékony propagandamunkával küzdhetőek le. A legnagyobb felelősség pedig e téren az írott és elektronikus sajtót terheli. A sajtó a látássérültek témájához csak nagy idegenkedéssel és sok esetben teljesen hibás attitüddel nyúl hozzá. Magyar Nemzet 2006.

Már 26,000 kép közül lehet válogatni a Digitális Képarchívumban!

Új részgyűjtemény:

• Ásványvilág - válogatott képek a Herman Ottó Múzeum Ásványtárából 252 kép

Gyűjtemények gyarapodása:

• Az országalbumban háromezerkétszáz kép böngészhető (Internetes gyűjtemény)
• Növényvilág albumunkban már közel ezerötszáz kép található (Internetes gyűjtemény)
• Varga József fotóinak száma közelíti a kétezret (Magángyűjtemény)
• A világháború képes krónikájából digitalizált képek száma meghaladja a háromezer tételt.
   

A Digitális Képarchívum anyaga többféle forrásból származik. Egyrészt feldolgozzuk benne a MEK és az EPA egyes kiadványaiban található képeknek egy válogatott halmazát, így ezek az illusztrációk - általában jobb minőségben - önállóan is kereshetőkké és hivatkozhatókká válnak. Másrészt pedig gyűjtjük, katalogizáljuk, és hosszú távon megőrizzük az interneten (pl. képmegosztó oldalakon), továbbá a CD illetve DVD kiadványokon megjelenő digitális képeket, amennyiben azok megfelelnek gyűjtőkörünknek és a tulajdonosuk hozzájárul a DKA-ban való szolgáltatáshoz. Az ilyen irányú felajánlásokat a DKA Kapcsolat oldalán levő címeken várjuk. A célunk egy változatos tartalmú, nagyfelbontású dokumentumokból álló és jól kereshető képgyűjtemény kialakítása.

Mikes Kelemen „Az idő Jóll el Töltésének Módgya Minden féle rendben.” című könyvének egy részletét szeptember 30-ig tekinthetik meg az érdeklődők Olvasni/való sorozatunk ötödik részeként a Kézirattár folyosóján. A mikrokiállítást Lipthay Endre, a Kézirattár munkatársa nyitja meg szeptember 2-án.


Mikes Kelemen (1690-1761) a késő barokk széppróza mestere, a magyar irodalom klasszikus alakja főleg csodálatos levelein keresztül ismert a legtöbb ember számára. Irodalmi hagyatékának gazdagságát azonban nemcsak levelezése bizonyítja, hanem azok a művek, amelyeket franciából fordított „székely nyelvre”. Nem csak alakította a magyar nyelvet, hanem használta is.

A főként 17. században kiadott teológiai és erkölcsi magyarázatok, elmélkedések, és nevelési célzattal íródott vidám történetek fordításainak nagy részét, 11 művet 16 kéziratos kötetben az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi. Mikes Kelemen további egy könyve az Egyetemi Könyvtárban, híres Törökországi levelei pedig az Egri Érseki Főegyházmegyei Könyvtárban találhatóak.

A most kiállított és olvasásra ajánlott kézirata Mikes Kelemen „Az idő Jóll el Töltésének Módgya Minden féle rendben” című könyvének egy részlete. A mű Antoine de Courtin, 17. századi francia diplomata és neves író "Traité de la paresse ou l’art de bien employer le temps en toutessortes de conditions…" című munkájának magyar fordítása. A párbeszédes, elbeszélő formában megfogalmazott valláserkölcsi fejtegetésben (ma akár azt is mondhatnánk, életvezetési tanácsadó szakkönyvben) az idő eltöltésének jó, gyakorlatias, hasznos és célravezető módjairól beszélgetnek hat napon át a párbeszéd szereplői.

A MEK Egyesület az MTA Irodalomtudományi Intézettel együttműködve pályázat keretében vállalta Mikes Kelemen összes műveinek digitalizálását és szolgáltatását. Az egyesület külső munkatársa digitalizálta a hatkötetes, közel 7000 oldalt, majd kétrétegű PDF formátumban felkerült a MEK-be. A szkennelt anyagot az Intézet korrektúrázta, amelyből egy irodalomtudományi elemző adatbázis készül.

Az Olvasni/való a Kézirattár havonta jelentkező minitárlat-sorozata. Ha jobban megfigyeljük a szójátékot, érezhető a régi magyar szóhasználat, amely egyébiránt Babits mániája volt, vagyis, ne azt mondjuk, hogy valamit illik csinálnunk, hanem azt, hogy való. Olvasni tehát „való”, és egyben rögvest olvasnivaló is.

Kép: Magyar Elektronikus Könyvtár

Három évvel ezelőtt történt, hogy könyvtárunk jogásza, Dr.Elekes Péter a szabadságáról nem tért vissza közénk, váratlanul és felfoghatatlanul. Sokan tiszteltük, szerettük őt a tudása, a humora, a közösségteremtő ereje miatt. Haláláig, 37 éven át dolgozott az OSZK-ban: 1971-2008 között. A temetésén hallgatagon kísértük akkor őt utolsó útjára...

Most, a halála harmadik évfordulóján, 2011. augusztus 27-én megemlékezést tartottunk a sírjánál, és virágot helyeztünk el mindannyiunk nevében. Szeretett tanára, Urbanek Rudolf piarista atya a beszédében köszönetet mondott többek között azért is, hogy ismerhette és szerethette Pétert, a tanítványát., akiről a személyes emlékeit is felelevenítette.

Szeptember folyamán a most felújítás alatt álló piarista kápolnában Urbanek atya szentmisét fog bemutatni Péterért, amelynek időpontjáról majd értesítést adunk.
Weeber Tibor itt elmondott búcsú-beszédével köszönöm meg mindazoknak, akik személyesen, vagy távolról gondolatban csatlakoztak hozzánk, vagy bármilyen módon hozzásegítettek ehhez a megemlékezéshez bennünket. Kevesen voltunk, de sokakat képviseltünk: mostani és régebbi kollégákat, barátokat, piarista diáktársakat.

Tisztelettel és köszönettel mindannyiunk nevében...

Albertné Révay Rita

Három év telt el Péter, hogy búcsút vettünk tőled. Akkor fogalmazódtak bennem ezek a sorok, aztán leírtam, de végül nem tettem fel a könyvtár belső levelezésére. Ma, égi születésnapod fordulóján, szűkebb körben elmondom.

Kedves Péter!

Itt állok a szemerkélő esőben döbbent kollegák tétova csoportjában és felidézem az elmúlt évtizedeket. Mikor 1980-ban frissen végzett piarista diákként beléptem a Nemzeti Múzeum patinás épületébe valami ma is felidézhető büszkeség töltött el, hogy ide kerülhettem. Akkor még a könyvtár családként fogadott minden újonnan érkezőt. Az első napokban végig vezettek a könyvtár termein, bemutattak a kollegáknak, majd kötelező olvasmányként elolvastatták velünk a könyvtár 100 éves alapításakor kiadott emlékalbumot.

Első alkalommal a Gyarapítási osztályon találkoztunk. Két mondat után kiderült a piarista diák múltunk. Ettől kezdve sokszor egy cinkos összenézésből is kitaláltuk egymás gondolatát. Azonnal befogadtál abba a kis csoportba, ami a tovább tanulni vágyó fiatalokból verbuválódott. Fiatalok voltunk lelkesek és elszántak. Te barátból és kollegából szinte észrevétlen tanárunkká váltál. Megszervezted, és éveken át, működtetted azt az egyetemi előkészítő csoportot, aminek sokan tagjai lehettünk. Kiváló szakemberek segítségével szinte észrevétlen, fantasztikus hangulatban teltek az órák. Elképesztő memóriád mindannyian csodáltuk. A nagyon pontosan és következetesen felépített órákat sokszor vidám sörözések követték, ahol kifogyhatatlan ontottad magadból a színesebbnél színesebb történeteket. A történelem szerelmese voltál, de az irodalomban sem tudtunk a nyomodba érni. Kevés olvasottabb embert ismertem nálad. És akit befogadtál az előkészítős csapatba, az be is jutott az egyetemre, főiskolára. Soha nem fogadtál el semmit tőlünk, az egyetlen tandíj a sikeres felvételt követő egy üveg konyak volt. Nagyon tudtál örülni a sikereinknek, sok évvel később is számon tartottad tanítványaid. Mi közben felnőtté váltunk, családot alapítottunk, szétszóródtunk. Ki levéltáros, ki könyvtáros, ki régész, ki tanár, ki politikus. De most egy pillantással körbe tekintve is húsz felett vagyunk itt.

Aztán 1985-ben felköltöztünk a várba és ezzel végérvényesen lezárult egy korszak a könyvtár és a mi életünkben is. Hirtelen megnőtt a létszám és a hatalmas épületben szétszóródtunk. Fizikailag és lelkileg is eltávolodtunk egymástól. Lassan elmaradtak vagy egész szűk körűekké váltak a közösen megünnepelt névnapok. Egy ideig még, össze -összeültünk, de a régi családias hangulat már csak a tárakban és a kis osztályokon élt tovább. Egyre gyakrabban futottunk össze ismeretlen kollegákkal, akiket már senki nem akart bemutatni s mire megismerhettük volna, már tovább is álltak.

Te is változtál. Számomra mai napig érthetetlen módon a ház jogásza lettél. Sokkal inkább elképzeltelek volna egy egyetemi katedrán, diákok társaságában, vagy valamelyik különgyűjteményben. E helyett hivatalos ügyeinket intézted és vállaltad a sokszor nagyon hálátlan végrehajtó szerepet. Nem tudom, mit éreztél, mikor egykori diáktársaid vagy tanítványod felmondását kellett megszövegezned. „Hivatalos” találkozóinkon, a közalakalmazotti tanács ügyeiben sokszor vitatkoztunk, de mindig barátként váltunk el. Mindig őszinték voltunk egymáshoz. Számtalanszor kértem ki a véleményed, a kacifántos jogi válasz után, már tudtad, mit mondok. Nem Elekes Péter jogász, hanem a te véleményed érdekel. Ilyenkor újra megjelent a szemedben az a régi huncut mosoly.
Udvarias és segítőkész voltál. Ezért szerettünk. S időnként elképesztően jogász és szögletes. Ilyennek is szerettünk. És olykor dühítően óvatos voltál, de ezzel együtt is szerettünk. Senkivel nem lehetett olyan jókat dumálni, mint veled. Bohém ember voltál, aki nagyon szeretett élni, nagyokat enni, inni, (sajnos cigarettázni), jókat adomázni. Nekem rólad, a kedves magyar dzsentri alakja jutott mindig az eszembe.
Úgy tudtál mesélni külföldi útjaidról, hogy megelevenedtek a városok. Sokszor elképzeltem milyen lehetne veled Párizst, Rómát, vagy Londont bejárni és csak hallgatni amint mesélsz naphosszat.

Egyszer a ’90-es évek végén egy adatlapot kellet kitöltenünk, és te kívülről tudtad a születési dátumomat, édesanyám nevét, hogy mikor érettségiztem, s mikor csodálkoztam, csak mosolyogtál: „ne izgulj a többiekét is tudom…”. (Ekkor több mint 600-an dolgoztunk a könyvtárban).
Évtizedek alatt a könyvtár részévé váltál. Veled minden érkező és távozó kollega kapcsolatba került. Ma is látjuk jellegzetes alakod, amint a hosszú folyosóinkon találkozáskor kissé meghajolva előre köszönsz. Mert köszönésnél sem lehetett megelőzni téged. Hányszor fogunk megtorpanni a könyvtár szolgálati bejárat ajtaja előtt, ahol dohányosként annyiszor „füstölögtél”. Ritkán álldogáltál egyedül, egykettőre körbevettek és minden elhaladóval váltottál pár szót. Ezek is hiányoznak…

Weeber Tibor

2011. augusztus 27.

Kép: Könyv, Könyvtár, Könyvtáros 2008. október

1526. augusztus 29-én tragikus vereséget szenvedett a magyar haderő a mohácsi csatatéren, s a menekülő II. Lajos magyar király a kiáradt Csele-patakba fulladt. Már a csata utáni napokban lábra kelt mindenféle rémhír, miszerint a király vesztét a környezetében lévő magyarok okozták volna.

A tegnapi írás folytatása.

A csatavesztést követő hónapban II. Lajos sorsát illető bizonytalanságok kiváló táptalajt nyújthattak a különböző mendemondák keletkezésére, amelyeket azután beépítették dalaikba az országban vándorló énekesek. A népmesei, mondai elemek – mint például a ruhacsere, holttest elrejtése, titkos éjjeli összeesküvés egy kastélyban, rejtélyes sebhely a holttesten, baljóslatú jel az ütközet előtt – és az állandó szófordulatok mindegyik ismert történetben megtalálhatók. A királygyilkosság klasszikus forrása Szerémi György udvari káplán különös munkája, amelyet Verancsics Antal esztergomi érsek felkérésére írt meg. Szerémi kézirata 1840-ig gyakorlatilag ismeretlen volt, mígnem Gévay Antal  orientalista rá nem bukkant Bécsben. Első feldolgozását Jászay Pálnak köszönhette, aki hat évvel később már beszámolt a királygyilkosság elméletéről. Szerémi négyféle forrásra alapozhatott: régebbi szóbeli hagyományra, egykorú szóbeli vagy írásbeli értesülésre, személyes tapasztalatra illetve az általa kitalált történetekre. Történeti munkájában négyszer említette meg II. Lajos halálát, kétszer a Csele-patakba fulladt bele, kétszer Szapolyai György ölte meg a magyar királyt. A 19. században komoly szakirodalmi vita folyt arról, hogy ki is írhatta Szerémi művéhez csatolt rejtélyes Tatai Miklós-féle levelet, amelyben részletesen beszámol a magyar király meggyilkolásáról. Eszerint a vesztes csata után II. Lajos Dunaszekcsőn pihent meg, s mikor hű embere, Tomori Pál kalocsai érsek magára hagyta, Szapolyai György nekitámadt a királynak. „Te táncos király! Te parázna király! Te igazságtalan király! Elvesztetted Magyarországot.” S leszúrta egy háromélű cseh karddal.Szádeczky Lajos bizonyította be, hogy ezt a Kesergő levelet maga az udvari káplán írta, aki a hitelesség látszatát fokozandó Tatai Miklóst tüntette fel szerzőnek. Minthogy azonban a 19. századi (majd későbbi latin és magyar) kiadások csonkán jelentek meg, mindegyiknek a végéből hiányzott a krónikaíró önvallomása: „Írta mindezeket Szerémi György pap, aki káplánja volt egykor az ifjú Lajos királynak.” Szerémi szövegeiben jól felismerhetők a népénekek, a hírlapok és a krónikák rémhírei, amelyeknek nem is nagyon titkolt célja volt a magyar trónra jelentkező Szapolyai János megvádolása a gyilkosságban való közvetett részvétellel.

Régi Nyomtatványok Tára, App. H. 2617. Johann Sibmacher: I. Szulejmán portréja (1620).

A Mohácsi-vész toposza meghatározó volt a magyar irodalomban évszázadokon keresztül, a 19–20. századi literatúránknak pedig jellegzetes közhelye lett. Feltételezhető, hogy már a tragédia után nem sokkal keletkezhetett krónikás ének magyar nyelven is, de sajnos ezekből egy sem maradt az utókorra. Mégis néhány forrásból – közvetett módon – képet kaphatunk ezekről az elveszett dalokról. A Mohácshoz kapcsolható legkorábbi irodalmi alkotás egy humanista költői antológia, a Georg Wernher szerkesztette Pannoniae luctus(Krakkó, 1544). A magyarországi humanisták és külföldi barátaik által írt 84 latin és 4 görög gyászköltemény a Mohácsnál elesetteket és az elveszített városokat siratja el. Magyar nyelven csak a 17. századból maradt fenn irodalmilag jelentős alkotás, Listius Lászlónak a mohácsi csatát elbeszélő eposza. A Magyar Márs avagy Mohách mezején történt veszedelemnek emlékezete (Bécs, 1653) című kötetében közzétett 4242 soros, Balassi-strófákban írt Clades Mohachiensae-ben szorosan követi Bordaricsot. Ugyancsak a 16. századi humanistára támaszkodott Etédi Sós Márton is Magyar gyász, vagyis második Lajos királynak a mohácsi mezőn történt veszedelme című 18. századi eposzában. Megjelenése után néhány évvel (1795) Etédi eposzát átdolgozta Ihászi Imre  drámaíró. Mohácsi veszedelem című ötfelvonásos (ma lappangó) darabját be is mutatták Pesten.

Régi Nyomtatványok Tára, App. M. 21. Martino Rota: Verancsics Antal portréja (1571).

Történetíróink, kiváltképpen Istvánffy Miklós ugyancsak Brodarics emlékiratát használta a csata leírásához, így a királygyilkosság legendája fel sem merülhetett. Zrínyi Miklós a Vitéz hadnagyban felhívta a figyelmet, hogy bármennyire is meseszerű Lajos halálának a körülményei, ennek ellenére igaz a történet.

Mohács fogalma a 19. század elejére vált történelmi kultuszunk tárgyává, beágyazódva a reformkor szellemi mozgalmába. Ezt támasztotta alá híres szállóigénk: „Több is veszett Mohácsnál”  története, amelynek első, elég kései említése 1844-ből való (Arany János). Mohács mítosza Szerémi kéziratának felbukkanásáig megmaradt orális hagyományban élő, nehezen rekonstruálható legendás történetnek, s csak az utóbbi két évszázadban vált (a herderi jóslat, a vesztes szabadságharc, Trianon és 1956 következményeként) a magyar történelmi mitológia–szimbólumrendszer szerves részévé.

Farkas Gábor Farkas 

1526. augusztus 29-én tragikus vereséget szenvedett a magyar haderő a mohácsi csatatéren, s a menekülő II. Lajos magyar király a kiáradt Csele-patakba fulladt. Már a csata utáni napokban lábra kelt mindenféle rémhír, miszerint a király vesztét a környezetében lévő magyarok okozták volna. A csatában résztvett Brodarics István szerémi püspök éppen ezért részletesen beszámolt a I. Zsigmond lengyel királynak unokaöccse, II. Lajos halálának körülményeiről. Munkáját Johannes Cuspinianusnak, I. Ferdinánd diplomatájának vádjaira válaszolva írta meg, akinek forrása a Bécsbe menekült Mária királyné környezete volt. A német humanista is csak annyit állított, hogy Lajos végzetét magyar alattvalóinak gondatlansága és nemtörődömsége okozta. Az egykorú török források sem tudósítottak semmiféle gyilkosságról. I. Szulejmán szeptemberben még azt sem tudta, hogy a magyar uralkodó él-e még. Ismerünk olyan török forrást is, mely szerint Lajos sebesülése miatt veszett a folyóba. A későbbi korszak török történetírói sem voltak egységesek a magyar király halálát illetően. Akadt olyan, aki szerint egy tóban fulladt meg és a fejét levágták, illetve megsebesült, s menekülés közben mocsárba esve megfulladt.

Régi Nyomtatványok Tára, Röpl. 60. Johannes Cuspinianus beszéde, amelyet a Szent Római Császárság előkelőihez intézett. Beszámol a mohácsi vészről, II. Lajos haláláról és a török ellen harcra buzdít.

Teljes volt a zűrzavar az ütközet utáni hetekben, Zsigmond és I. Ferdinánd  egyaránt várta a friss híreket Magyarországról. Ekkor kaptak lábra azok a mendemondák, miszerint többen látták a királyt, súlyosan megsebesülve a Csele-patak túlpartján. Spanyolországba csak október közepére jutott el a csatavesztés híre, s ezzel egyidőben Itáliában az a legenda terjedt el, hogy Lajos mégiscsak győzött a csatában és Ibrahim basát élve fogta el. Ugyanakkor már 1526. novemberében előkerült a királygyilkosság legendája, mivel Andrea Partiba velencei kém jelentette Bécsből, hogy a magyar királyt megölték barátai. A korszak népénekeiben és hírlapjaiban szintén szerepet kapott II. Lajos szomorú története, akit a törökökkel cimboráló magyarok a sorsára hagytak. Wolfgangus Lazius bécsi humanista kéziratos történeti munkájában Szapolyai János  erdélyi vajdát okolta a király haláláért, sőt megemlítette, hogy testvére Szapolyai György  fojtotta bele Lajost a mocsárba, de megjegyezte: „ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem áll módunkban.” A mesterien keltett hisztériát legmagasabb színvonalon az a hírlap művelte, amely újraértelmezett egy Attilához köthető régi legendát a 11000 lemészárolt szűz történetével. Így épült be Mohács legendáriumába a Thuróczy János krónikájában  szereplő szüzek históriája is. Ezek a legendák később feltűntek például a magyar népmesékben is. Az ismert történetben Lajosnak sikerült elmenekülnie a csatából. Levetette királyi ruháját, éjszakáig a holttestek közé feküdt, s hű szakácsa segítségével egy megölt török ruhájába öltözve Dunaszekcsőre sietett. A kastélyban már várták a főurak, s az odaérkező királyt meggyilkolták, a török ruháját lehúzták, s visszaöltöztették ismét a királyi gúnyájába. Utána egy lóra kötözték a holttestet, majd még azon az éjjel a Csele-patakba dobták. A szakács viszont szerencsésen megmenekült, s tőle tudta meg a királynő, hogy a férjét meggyilkolták. Ezért sok kinccsel jutalmazták meg, s legutolsó ivadékait még a 18. században is ismerték Mohácson.

Mohácsi csata eseményei Szerémi György leírása alapján (1850).

A hírlapok által hitelessített rémtörténetek ezután bekerültek a krónikairodalomba. Antonio Pigafetta itáliai utazó arról számolt be, hogy a magyar király belefulladt a mocsárba, ám néhány nappal később Szulejmán megtalálta a holttestét és egy közeli templomban eltemetette. A konstantinápolyi követségbe járt Ungnád Dávid evangélikus lelkésze egy egészen különös változatban mesélte el a király holttestének a sorsát: Lajos király fejét egy fadobozban tartották Konstantinápolyban. A legenda azon alapulhatott, hogy több magyar vezér fejét őrizték ekkortájt a szultáni szerájban, s Lajos koponyája ezekkel a levágott fejekkel keveredhetett össze. Később pedig a krónikákban szereplő történetek bukkantak fel a nép hiedelemvilágában, mondák és népdalok formájában, biztosítva ezzel a történet továbbélését, sőt továbbfejlődését. A 16. századi francia történetíró, Martin Fumée  által feljeztett legenda például magyar népmeseként került elő egy 19. századi gyűjtés során (korabeli angol, német és francia változata is ismert). A történetben egy titokzatos idegen kért bebocsátást II. Lajoshoz. Mivel a király nem volt hajlandó fogadni, az idegen pedig nem volt hajlandó odébbállni, az udvaroncok komédiát rögtönöztek neki és egy közülük a király képében fogadta az idegent, ám ő ezt válaszolta: „Jól tudom, hogy nem te vagy az, akinek magadat mutatod, de mondd meg a királynak, hogyha nem tetszett engem fogadni, tessék neki az ütközetben elesnie.”

Farkas Gábor Farkas 

(Holnap folytatjuk)

Régi Nyomtatványok Tára, Röpl. 50. Joseph Grünbeck (1473-1532) orvos, humanista, asztrológus jóslatai az 1524–1526 évekre vonatkozóan, a török elleni harcok kimeneteléről II. Lajos magyar királynak és feleségének, Mária királynénak ajánlva (1523?).

Csodálatos ünnepet ülünk, amely mind az Országos Széchényi Könyvtár, mind pedig egy ember életében fontos pillanat. Nem tudnám rövidebben és szebben összefoglalni: centenárium. Hihetetlen öröm, de a könyvtáros szakma zseniális kutatója, a történelemtudományok doktora, a 2000-ben Bibliothecarius Emeritus címmel kitüntetett, Szinnyei József-díjas, Magyar Örökség díjjal jutalmazott, Eötvös-koszorúval megtisztelt Berlász Jenő augusztus 28-án ünnepli 100. születésnapját. Igen, nem tévedés, kollégánk, barátunk, példaképünk, tanárunk valóban 100 éves. Bár tavaly megjelent válogatott tanulmányait tartalmazó kötetének előszavában szerényen azt írja, ő már egy letűnt történészgeneráció tagja, akit kevesen ismernek, ám ez természetesen nem igaz.

Olyan alapművek kerültek ki a keze alól, mint az ”Országos Széchényi Könyvtár története 1802-1867”, társszerzőként vett részt a ”Kereszténység védőbástyája” megírásában, ipartörténeti tanulmányai a magyarországi gazdaságtörténet-írás megkerülhetetlen munkái, ahogyan Erdéllyel kapcsolatos gazdaság- és társadalomtörténeti értekezései, könyvtár- és irodalomtörténeti kutatásai is mértékadóak, és azok is lesznek mindig. Berlász Jenőről sok mindent el lehet mondani, azt azonban bizonyosan nem, hogy letűnt volna.



Ez a fantasztikus tartású, látszólag kemény ember, aki azonban soha nem volt megközelíthetetlen, nem akármilyen korban született, nem akármit élt végig és látott száz esztendő alatt. Valaha régen még értettük, ha valakiről azt mondták, hogy egy bizonyos iskola tagja, számított kitől kapja a tudást. Berlász Jenő ebből a szempontból is a legszerencsésebbek közé tartozik. A Pázmány Péter Tudományegyetem történelem szakán olyan, ma már könyvtári polcokon látható nevek tanították, mint Szekfű Gyula, Mályusz Elemér, Szentpétery Imre vagy Lukinich Imre. Hajnal Istvántól tanult újkori egyetemes történelmet, Domanoszky Sándortól hallgatott magyar művelődéstörténetet. A gazdag publikációs tevékenységű, kivételes felkészültségű és tudású Berlász Jenő ma azt vallja: ő Domanoszky-tanítvány. Lankadatlan figyelemmel és szorgalommal szívta magába tanáraitól a tudást, de Mesteréül Domanoszkyt fogadta.

Már kamaszkorában a történelem izgatja, tizenhat évesen emlékbeszédet tart Bethlen Gáborról. Huszonöt éves, amikor 1936-ban egy éven át kutat a bécsi Magyar Történetkutató Intézetben. Ebben az évben kerül először, még csupán mást helyettesítve az Országos Széchényi Könyvtárba, majd két év múlva (1938) ugyanitt fizetéses gyakornok, majd újabb két év, és az Országos Levéltár gyakornoka. Rendes tisztviselői kinevezést 1942-ben kapott a Magyar Történettudományi Intézetbe, amely a frissen létrehozott Teleki Pál Tudományos Intézet tagozata volt. A magyar gazdaságtörténet-írás doyenjének, Kováts Ferenc professzornak javaslatára 1943-ban egyetemi tanár lett a Műegyetem Közgazdasági Karán, és közben szerkeszti a Századok című folyóiratot is.

A háború után 1947-ben a Közgazdasági kar professzorává nevezik ki, ám egy év múlva, reakciós lett, tehát mint polgári mentalitású kutatót, aki kiszolgálta a régi rendet, elbocsátják állásából, és megfosztják szerkesztői tisztségétől is. A fordulat évében a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárába kerül (büntetésből? kegyelemből?) könyvtárosként, mert ez az édeni sziget, a menedék, ahol az új rend szellemi vesztesei, a hozzá hasonló társadalmi hajótöröttek összegyűlnek. Főnöke az a kegyvesztett Keresztury Dezső, aki korábban vallás- és közoktatásügyi miniszter volt, ám most őt is ideseperték, és aki később, 1950-től egészen nyugdíjba vonulásáig szintén az OSZK munkatársa volt.

A forradalom idején természetesen nem hallgat, mert nem hallgathat. Tagja az Akadémiai Könyvtár Forradalmi Bizottságának, ezért természetesen újabb állásvesztésre ítélik, mint súlyosan kompromittált egyént. Újabb büntetésként az OSZK-ba kerül, ahol ki más is lehetne a főnöke, mint Keresztury Dezső. Hosszú ideig, mint oly sokszor már, bizonytalan az egzisztenciája, hiszen barátai csak egy megtűrt, hatórás munkát tudnak szerezni neki, ám végül húsz éven át, 1976-os nyugdíjazásáig marad az általa olyannyira szeretett OSZK-ban. Elhatározza, hogy immár kizárólag könyvtártörténettel foglalkozik, ekkoriban már, mint levéltári-kézirattári szakember is elismert volt.

Ő kapott megbízást a Kéziratok katalogizálása című szabályzat elkészítésére, amely 1958-ban könyv alakban is megjelent. Ő javasolta elsőként, hogy a hagyatékokat a korábbi gyakorlattal ellentétben mindig tartsák együtt. 1969-ban ő lett a könyvtár olvasószolgálatának történész tájékoztatója, természetesen erről is megjelent egy kiadványa ”A történeti tájékoztatás” segédkönyvei címmel.

Hetven éves korában, 1981-ben, több mint tízévnyi hányattatás után jelenhetett meg az ”Országos Széchényi Könyvtár története” című munkája. Tíz évvel ezelőtt, 90. születésnapjára kollégái, barátai egy impozáns emlékkönyvvel tisztelik meg. Válogatott tanulmányainak kötete tavaly jelent meg, ”Erdélyi jobbágyság – magyar gazdaság” címmel, a kötetben kilenc jelentős tanulmánya olvasható.

A szellemi autonómia e kiváló személyisége, aki kizárólag az igazságban hisz, legyen az emberi vagy tudományos igazság, sokunk példaképe, augusztus 28-án ünnepli 100. születésnapját! Csak azt kívánhatjuk, lessük el tőle, amitől egy ember egész életén át optimista maradhat. Berlász Jenőt egy nagy nemzedék tanította, és ő addig tanult, míg maga is e nagy nemzedék tagjává lett.

Bóka B. László

Szerző: Szőts Zoltán Oszkár, történész, tartalmi feltáró – Retrospektív Feldolgozó Osztály

Egy érdekes kordokumentum 1953-ból, második rész.

Az agitáció további ismertetésétől eltekintünk, de megnyugtatjuk olvasóinkat, kollégáink részletesen kitértek a sajtóval való kapcsolatra, az ellenséges tevékenységgel szembeni harcra, a versenyszellem fokozására és a további szervekkel való együttműködésre is. Ezeknek az elengedhetetlenül fontos feladatoknak az ismertetése után került sor a szakirodalom ismertetésére mintegy két és fél oldal terjedelemben. A modern, szocialista irodalmat el is kellett juttatni a dolgozókhoz. Ehhez az alábbi megoldásokat javasolták:

Természetesen a könyvek szakszerű tárolását is meg kellett oldani, a kiadvány ehhez is szemléltető segítséget nyújtott. 



Végül a következő mondatokkal zárták az agitációs feladatok ismertetését: 



Hogy valóban végrehajtódtak-e a fentebb leírtak, arról nincsenek információink. A kor szelleme ettől függetlenül világosan tükröződik ebben a kordokumentumban. Remélhetőleg a feldolgozó munka során minél több hasonlóan autentikus forrást tudunk majd olvasóink rendelkezésére bocsátani.

Az írás első részéhez kattints!