1686. szeptember 2-án foglalták vissza az egyesített keresztény seregek Buda várát az Oszmán Birodalomtól.

Az 1686-os ostromról kétségtelenül a legnépszerűbb képi ábrázolás Franz Geffels olajfestménye. A kép forrása: Wikipédia

Mosonyi Alíz Mesék Budapestről című mesekönyvében olvashatunk három törökről, akik egy bizonyos „nagy csatát” követően is a Budai várban maradtak, és akik Háy Ágnes rajzceruzája szerint az ún. Vörös Sün Ház kapualjából somfordáltak elő, hogy aztán rátaláljanak arra a cukrászdára, ahol egész nap fagylaltot és krémest ehettek. További sorsukat már nem követhetjük nyomon, hiszen átvették helyüket a következő mese főszereplői, a Déli pályaudvar „nyugdíjazott” gőzmozdonyai. A törökök meséjében a Budai várnegyedet ismerők még a kapu előtt álló tiarát viselő, kezében hármaskeresztet formáló botot tartó szobrot is felismerhetik, hiszen ez egy olyan személyt ábrázol, akinek ahhoz a bizonyos „nagy csatához” nagyon sok köze volt. Ez a személy nem más, mint az Oszmán Birodalom által elfoglalt magyarországi területek felszabadítását célul kitűző Szent Ligát „tető alá hozó” XI. Ince pápa. A mesekönyv megjelenése idején, gyerekfejjel még nem gondoltam volna, hogy azt a bizonyos „nagy csatát” – melyet követően a három mesebeli török a várban maradt – évtizedek múlva számtalanszor eljátszom majd magam is vagy kétszázadmagammal. A „nagy csata” következményeiről a történész Nagy László a következőképpen emlékezik meg az esemény 300. évfordulója alkalmából:

Nagy László találóan fogalmazta meg azt a magyar történelemben kialakult sajátságos állapotot, amely az 1526-os gyászos emlékű mohácsi csatavesztéssel és az 1541-es „cseles” várfoglalással vette kezdetét és nyomta rá bélyegét hazánk és népünk sorsának alakulására – tulajdonképpen mondhatjuk – a mai napig. A három részre szakadt Magyarország korszaka talán történészeink és hadtörténészeink egyik legjobban feldolgozott témája. Ha valaki a korszak kutatására adná fejét, akkor annak egyrészt nagyon könnyű dolga lenne, mert rengeteg anyag állna rendelkezésére, másrészt nagyon igyekeznie kellene, hogy megtalálja a korszak azon szeletét, amellyel előtte még senki nem foglalkozott. Így van ez az 1683-as sikertelen Bécsi török ostrommal kezdetét vevő hosszú és véres háborúsorozatnak a kutatásával is, melynek záró eseménye a törököt Magyarországról kiűző harcokat lezáró 1699-es Karlócai béke volt. De ha tágabb spektrumban nézzük a dolgokat, akkor a Rákóczi-szabadságharcot követően, az 1718-as Pozsareváci béke teremti meg, hogy Magyarország teljes területén megszűnjön a török államigazgatás. A törököt kiűző harcok egyik nagyon jelentős, fogalmazzunk így, „gyújtópontja” az 1686 nyarán lezajló Budavár ostroma volt.
Gárdonyi Géza halhatatlan regényében, az Egri csillagokban is olvashatjuk, hogy a magyarság történetében oly gyászos szerepet játszó Szulejmán szultán janicsárserege hogyan foglalta el „egy puskalövés nélkül”, csellel Mátyás király, általunk már csak a 15. század végén keletkezett Nürnbergi Krónikában (más néven Schedel-kódexben) vagy különféle digitális rekonstrukciókon csodálható, 1686. július 22-ig létező palotáját (mely az ostrom során – szó szerint – a levegőbe repült), valamint az akkoriban – a ma láthatótól – több helyen is eltérő Buda várát és városát.

Georg Hoefnagel: Buda és Pest (1617). A kép forrása: Wikipédia

De nézzük, mi is történt a török által költőien csak „Kizil Elma” (piros alma vagy arany alma) névvel illetett, Evila Cselebi török történetíró által egy nagy gályához hasonlító végvárként funkcionáló városban, mely Jókai Mór szavai szerint az 1686-os ostromot megelőzően:

Buda elfoglalása nagyon fontos stratégiai lépés volt az Oszmán Birodalom részéről, hiszen az északnyugati végvidék legjelentősebb centrumává vált. A Budai vilajet (tartomány) élén álló pasák nemcsak a saját tartományukat irányították, hanem Boszniától Temesvárig jó néhányat. Így nem csoda, hogy Buda és a hozzá szorosan tartozó Pest az oszmán végvidék legjelentősebb várkomplexumává fejlődött az idők során. A „szüneti nincsen a nagy csatározásoknak” másfél évszázadig tartó időszakában a törököknek nem sikerült elfoglalniuk a szintén a Duna parton álló Komárom várát. Az itt létrehozott, katonailag ütőképesnek számító hadinaszádos flottatámaszpont miatt a török Buda komoly veszélynek volt kitéve, hiszen a Duna kiváló „országutat” képezett nemcsak a hadihajók, de a szárazföldi ostromló sereget kiszolgáló szállítóhajók részére is. A szállítóhajók 1686-os ostrom során való szerepét a következő idézet is jól érzékeltetheti:

A másfél évszázados hódoltsági korszakban voltak időszakok, amikor – Komárom mellett – a Dunakanyar egyéb fontosabb várai, mint Esztergom, Nógrád, vagy Vác is keresztény kézre kerültek, tehát látható, hogy a határvidék nem volt messze. Ezért Budán és a hadászatilag szorosan hozzá tartozó Pesten a legnagyobb „békeidőben” is több ezer hadrakész katona állomásozott. A török Budát (a hozzátartozó Pestet nem számítva) öt részre osztották fel. Sokan nem tudják, de a királyi palota kizárólag katonai célokat szolgált (a budai pasák székhelye a mai Karmelita kolostor környékén állt), ott volt a fegyverarzenál kialakítva az épület vesztét okozó lőporral együtt. A Budavári palotát egy széles árok választotta el a polgárvárostól, ahogy a törökök nevezték, a „középső vártól”. A ma létező várfalak vonalvezetése nagyrészt megegyezik az 1686-os ostrom állapotával. A keleti oldalon, a várfalak és a Duna között feküdt az „Alsóváros”, más néven Nagy Külváros. Gyakorlatilag ez töltötte be a külső vár szerepét. Északról és délről is egy-egy külvárosi rész terült el, az északi hévizek környékén a Lőpormalom negyede, délen a Tabánváros. Budát Pesttel egy állandó hajóhíd kötötte össze, megteremtve ezzel a két város közötti kapcsolatot. Még Buda 1541-es elfoglalása előtt Szapolyai János király megépítette a déli (a 19. században elbontott, de 1945 után visszaépített) Nagyrondellát, a mai Esztergomi bástya elődjének számító Földbástyát, a Duna felől pedig a – 19. századi átépítések során elbontott és eredeti formájában már nem is visszaépíthető – Erdélyi bástyát. Szapolyai idejében épülhetett a mai Halászbástya északi részén álló, a Duna felé jól előrenyúló Híradó bástya is. A Duna és a várfalak közti terület megerősítése – a Duna partján fekvő Komárom és egyéb hosszabb-rövidebb életű keresztény erősségek miatt – stratégiai jelentőséggel bírt a törökök számára, így nem meglepő, hogy – az utolsó sikertelen, 1684-es keresztény ostrom után – 1685-ben is folytak ott építési munkálatok. Az első védműépíttető török pasa valószínűleg az Egri csillagokból is jól ismert török parancsnok, Ali lehetett, aki a Dunáig húzódó lépcsőfal déli végében egy nagy, kétszintes rondellát húzatott fel, melyből az esetleges Dunán érkező keresztény sajkás támadásokat lehetett elhárítani. Ennek párjaként a Víziváros falrendszerének északi részén állt a Kakas-kapu bástyája. A 16. század második felében épült Veli bég bástyája és az ún. „Savanyúleves” bástya. A 16–17. század fordulóján zajló 15 éves háború során háromszor próbálták bevenni a keresztény hadak Budát. Ez a török megszállókat később további védelmi munkálatokra sarkalta. Így épült meg a nyugati falszakasznál a (nemrég helyrehozott) Karakas pasa sokszögű tornya, a fehérvári kaput védő (jelenleg építési munkálatok miatt leomlott és még nem visszaépített) nagy rondella (Dzserráh Kászim pasa alatt 1668-ban), az északi falszakasznál pedig Szijávus, Murád és Mahmud pasa bástyái. Ezen bástyák építése következtében az északi fal síkja is előbbre került, így alakult ki a mai Hadtörténeti Múzeum épülete és a Bécsi kapu közt húzódó bástyasétány területe. Utoljára – egy évvel a sikeres ostrom előtt – 1685-ben egy osztófal épült a Duna és a vár közé, melyet a már többször emlegetett potenciális vízi támadás elleni védelem fontossága indokolt.

Buda ostroma 1686-ban. Johann Christoph Haffner grafikája jól érzékelteti, hogy miért bírt kiemelt stratégiai fontossággal a Duna felőli oldal védelme. In: Magyar hadtörténelmi emlékek az ezredéves országos kiállításon, szerk. Szendrei János, Budapest, Kereskedelemügyi minister, 1896. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Hogy milyen lehetett az élet a törökök által uralt Budán? A mecsetek, dzsámik, rózsakertek és fürdők világában? Ez már egy újabb cikk témája. Azonban talán némi betekintést nyújthat nekünk erről Jókai Mór Az utolsó budai basa című kisregénye. A történet elején rögvest találkozhatunk benne az 1686-os ostrom két szereplőjével is, akik ekkor még egészen más viszonyban álltak egymással, mint a „nagy csata” idején.

Hogy ez a jelenet megtörtént-e vagy csak a legnagyobb prózaírónk fantáziájának szüleménye mindössze, azt, úgy vélem, az idők tengerének sodródó hullámai között nehéz lenne kideríteni. Annyi bizonyos, hogy Ali Abdurrahman pasa vezette a török védősereget és Petneházy Dávid is jelentős részt vállalt az ostromban, ahogy mondani szokták „a sáncok másik oldalán”. Hogy a Jókai Mór tolla által megjelenített misztikus jóslat második fele mennyire teljesült be, arról a továbbiakban még lesz szó.
De most nézzük, ki is volt ez a „cikázó csillag” aki legtovább ellenállt az ostromló sereget szimbolizáló „vörös kígyónak”. A korszak történelmének emblematikus hadtörténésze, Nagy László a következőket írja róla:

Az utolsó budai pasa, Ali Abdurrahman. In: Magyar–török közös múlt. Kiállítás az Országos Széchényi Könyvtárban 1988. nov. 29 – 1989. jan. 28, Budavári Palota F épület, [Budapest], OSZK, Akadémiai Kiadó és Nyomda, [1988]. – Törzsgyűjtemény

Jókai Mór idézett művében említette, hogy a törökök által uralt Buda vára történelme során „hat ostromot kiállt”. Az elsőre közvetlenül Szulejmán cseles foglalása után egy évvel, 1542-ben került sor. Gyula és Szigetvár elvesztésének évében, 1566-ban történt a második sikertelen kísérlet a török által már „belakott” Kizil Elma visszafoglalására. Az 1591-től (egyesek szerint 1593-tól) 1606-ig tartó 15 éves háború alatt háromszor is ostrom alá került a török végvárként működő erősség, 1598-ban, 1602-ben és 1603-ban. A hatodik ostromra két évvel a sikeres bevétel előtt, 1684-ben került sor. Ez utóbbi, sikertelen ostromhoz az „ihletet” egy csúfosra sikerült török hadi vállalkozás adta, ugyanis 1683-ban Kara Musztafa nagyvezír megtámadta Bécset. Ez az ostrom nemcsak hogy kudarcba fulladt, de az időközben a várvédők segítésére érkező Sobieski János lengyel király és Lotharingiai Károly a Kahlenbergi csatában katasztrofális vereséget mért a szultáni seregre. A keresztény seregek a menekülő török sereget üldözve Párkánynál újabb győzelmet arattak és visszafoglalták Esztergom várát. Kara Musztafa ezért a kudarcért a szultántól „selyemzsinórt kapott” (ti. kivégezték vele). A sikeren felbuzdulva történt a hatodik, 1684-es ostrom, mely sajnos elég elhamarkodottnak bizonyult. A végső, sikeres ostromhoz hozzájárult a török vilajetközpontot képező Érsekújvár visszafoglalása 1585-ben. Egy évvel korábban, a sikertelen ostrom évében létrejött a Szent Liga. Ezt szövetséget a már említett, magyarok számára kedves XI. Ince pápa kezdeményezésére kötötte Sobieski János lengyel király, I. Lipót császár és magyar király és a Velencei Köztársaság. A szövetséghez később Nagy Péter cár Oroszországa is csatlakozott. Bár el kell mondani, hogy Lipót eleinte nem akarta megindítani a Magyarország felszabadítására történő háborút, de végül Ince pápa diplomáciai „egyengetéseinek” köszönhetően (például békét eszközölt ki a Habsburgok és a Francia Királyság között), és annak, hogy Sobieski János és a Budai ostromot vezérlő Lotahringiai Károly választófejedelem a császárra – ahogy mondani szokták – „ráborította az asztalt” az ügyben, megkezdődött az a folyamat, amely középkori Magyar Királyság déli határainál állt csak meg.
Ha már az ostromlott Buda főparancsnokáról szó esett, illenék annak a bizonyos „vörös kígyónak”, vagyis a keresztény seregnek a vezetőit is megemlíteni. A mai Nemzeti Galéria bejárata előtt álló lovasszobor Savoyai Jenőt ábrázolja, emiatt sokan – tévesen – úgy gondolják, hogy ő volt a várat ostromló seregek főparancsnoka. Savoyai Buda visszafoglalásában ugyan tisztként részt vett, de jelentősebb szerepe, mint főparancsnoknak majd csak a későbbi felszabadító háborúk során lesz. Ugyanez a helyzet a magyarok által kedvelt Badeni Lajossal is, akit csak „Türken Luis” néven emlegettek a katonái. Buda ostrománál a főparancsnoki posztot megosztva két kiváló, de egymással nehezen megegyezni tudó katona töltötte be, egyenrangú félként. Az egyik Lipót sógora, Lotharingiai Károly (1643–1690) Rajmondo Montecuccoli generális tanítványaként 1664-ben részt vett a szentgotthárdi csatában, majd 1682-től főhadparancsnokként vezette a Habsburg Birodalom keleti hadszínterét. 1690-ben a franciákkal folytatott (!) háborúban lelte a halál. XIV. Lajos a „legnagyobb és legnemesebb” ellenfélnek nevezte őt. Szintén a császár rokona Miksa Emánuel (1662–1726), akit „a golyózáporban való eltökéltsége” tett kiváló hadvezérré. Károly távozása után 1688-tól a felszabadító háború vezére, ez évben visszafoglalta Belgrádot (Nándorfehérvárt) is. 1702-től francia oldalon harcolt, felmerült a neve magyar királyként is a Rákóczi-szabadságharc alatt(!).

A Budát ostromló egyesült keresztény sereg két főparancsnoka: Lotharingiai Károly (jobb portré) és Miksa Emánuel (bal portré). A Digitális Képarchívum anyagát felhasználva a szerző által készített montázs

Folytatjuk…

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

2023. augusztus 24–26-a között Környezet és társadalom címmel rendezte meg a Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület idei konferenciáját.

A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület Környezet és társadalom című konferenciájának plakátja

A több mint 30 éves múltra visszatekintő társadalomtörténeti egyesület idén Jászberényben tartott országos összejövetelt Környezet és társadalom címszó alatt. A csütörtök kora délutántól szombatig tartó konferencián 50 előadás került napirendre, az előadók a környezet-, a társadalom-, a város- és a gazdaságtörténet felől közelítettek vizsgálati kérdéseikhez, továbbá előadások hangzottak el a katasztrófatörténet, az élelmiszertörténet, a vízgazdálkodás, a környezeti tájhasználat, valamint a környezetészlelés témaköréiben. A Kör idén is lehetőséget biztosított a doktoranduszhallgatóknak, hogy külön szekcióban ismertessék kutatási eredményeiket.
A rendezvényre összegyűlteket Varró Bernadett főiskolai tanár, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Jászberényi Campusának kutatási főigazgatója és Dobszay Tamás, a Hajnal István Kör elnöke köszöntötte. A plenáris előadásokon F. Romhányi Beatrix (Károli Gáspár Református Egyetem) a környezettörténet és a régészet kapcsolatáról, míg Rácz Lajos (Szegedi Tudományegyetem) a reformkor éghajlattörténetéről értekezett. A második napon került sor az egyesület éves közgyűlésére. Az éves beszámolók elfogadását és az új tagok felvételét követően adták át a fiatal társadalomtörténészek munkáját elismerő Benda Gyula-díjat, melyet idén Tangl Balázs érdemelt ki.
A Környezetreprezentáció szekció a szombati nap programját képezte. Itt ismertettem Fényképészet a Kelet-Mediterráneumban. Az ember és a környezet kapcsolata a 19. századi fényképészeknél című előadásomat, melyben a 19. század közepén tevékenykedő fényképészek szemléletmódját vizsgáltam. Az előadásban a fényképészek által konstruált, a fényképalanyok és környezetük között fennálló viszonyra fókuszáltam.

Papp Viktor előadás közben a Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület Környezet és társadalom című konferenciáján

Az előadásban az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútárában őrzött, az 1860–1870-es évekből származó fényképalbumok képeit tettem meg egy sajátos fotótörténeti vizsgálódás tárgyává. Az albumokban fellelhető fényképek, melyek ismert korabeli fényképészek (Henri Béchard, Pascal Sébah, Félix Bonfils, Peter Bergheim, Otto Schoefft, Wilhelm Hammerschmidt) remekművei, többnyire épületeket ábrázolnak, a fényképek egy része azonban emberalakokat, többször embercsoportokat is megörökített. A nemzetközi fotótörténeti szakirodalom már többször foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a fényképészek milyen környezetbe helyezték el alanyaikat, fontosnak tartották-e a személyek pontos beállítását. A csoportképek kompozíciója, mely lényegében a fotós tekintetének kivetülése, jelentős szerepet játszik a fényképeken szereplők társadalmi hierarchiájának kifejezésében is. Egyes kutatók úttörő munkásságának eredményeképp immár tudható, hogy érdemes a modernista, illetve az orientalista szemléletű fényképeket különválasztani egymástól, vagy legalábbis felhívni a figyelmet az eltérő szemléletmódok egyidejű jelenlétére. Ebből kifolyólag az előadás nem a műtermi csoportképeket, hanem az utcán, az udvaron készült csoportportrékat mutatta be a közönségnek.

Az orientalista fénykép egy példája: Kairói koldusfiúk, Otto Schoefft, 1876.

A nevezett két irányzat eltérő módon viszonyult a fényképeken látható személyekhez és a személyek körül látható épített környezethez. Az előadás így azt a célt tűzte ki maga elé, hogy néhány, emberalakokat is ábrázoló fénykép alapos elemzésével kapcsolódjon a nemzetközi fotótörténeti szakirodalom legfontosabb megállapításaihoz, melyek a Kelet-Mediterrán térség fényképészetének fejlődésével és átalakulásával foglalkoznak. A Földközi-tengerrel kapcsolatos legújabb elméleti munkák ráadásul hangsúlyozzák a tengert mint a „kapcsolatteremtés” eszközét egy rendkívül széttöredezett térben, amely népeket, árukat, nyelveket és eszméket hoz kapcsolatba egymással. Az előadás értelmezési kontextusa szerint a korai mediterrán fényképészet története az „összekapcsolódás” és az „összekapcsolhatóság” fogalmaival írhatók le.

A modernista fénykép egy példája: Rituális megtisztulási kút a Hasszán szultán mecset központi udvarán, ismeretlen alkotó, 1871 k.

Papp Viktor (Történeti Fénykép- és Videótár)

A Magyar Nemzeti Múzeum tervezője, Pollack Mihály († 1855. jan. 5.) a magyar klasszicista építészetnek Hild József mellett legjelentősebb mestere volt. Osztrák építész dinasztia sarja, maga is Bécsben született és iskoláit is ott végezte. 1798-ban telepedett le Pesten, ahol a korszakra jellemző nagyarányú építkezések számos megbízást kínáltak a számára. Főműve, a Nemzeti Múzeum mellett legfontosabb munkái a Deák téri evangélikus templom, a pesti német színház befejezése (1808–1812), a régi Vigadó (1829–1832), a Ludoviceum (1826–1836), a szekszárdi vármegyeháza (1828–1836). Gondos részletképzéssel találkozunk fővárosi palotáin (a Szép utcai Almássy-palota, 1817, a Nádor utcai Festetics-palota), bérházain (a Dorottya utcai Wurm-ház) és vidéki kastélyain (Alcsút, Gyömrő) is. 

A központi vármegye körül megmozdult Északkelet-Magyarország köznemessége, arisztokráciája, polgársága, így koncentrálva a színügyre fordítható anyagi forrásokat és szervezőképességet. A Pesten felépítendő állandó színház ügye nem haladt, ez ösztönzést és hivatkozási alapot adott a borsodi színházépíttetőknek. Így Borsod 1060, Gömör vármegye 1119 forintot, Heves 154 forint 10 krajcárt (az általa gyűjtött 1000 forint kamatait) vont vissza a pesti teátrumra 1808 óta küldött összegből és irányította át a borsodi gyűjtésre. Keresztesy Sándor 1923-ban 12.575 forint 11 krajcár összes befolyt adományról írt. Abaúj, Borsod, Gömör, Heves, Zemplén megye főurai, nemesei, polgárai pénzben és természetben egyaránt adakoztak: a diósgyőri vashámor vasat, mások téglát, követ, fuvart adtak, esetleg ruhákat a jövendő színház jelmeztárába, Szigethy Mihály miskolci nyomdász pedig adománykérő leveleket nyomtatott ingyen. Beregből a Schönborn-uradalom 60 darab 4 öles keményfát, Ungból Lónyay Gábor főispán 100 forintot juttatott, megyéjükből egyedüli adományozókként.
Szrogh Sámuel, Miskolczy György és Erőss József 1821-ben tették közzé hivatalos tudósításukat az általuk addig gyűjtött adományokról: ekkorra Borsod 3.546 forintot gyűjtött, rajta kívül Abaúj vármegye közönsége emelkedett ki az adakozók közül, 2.798 forinttal. Az abaúji nemesség jó ötletnek tartotta egy Miskolc központú, északkelet-magyarországi színházi körzet gondolatát, annál is inkább, mert Kassával ekkor még nem számolhatott. Az 1789-ben megnyílt kassai színházban hagyományosan német társulat játszott, a bérlő-igazgató az 1810-és évek második felében gróf Péchy József, az Abaúj, Sáros, illetve Heves megyékben honos pécsújfalusi Péchy család tagja volt. (Vállalkozóként a 19. század első felében a magyarországi gazdasági–kulturális–politikai elit más tagjai is – például Gyürky Pál nógrádi főjegyző, gróf Ráday Pál (1768–1827), gróf Brunszvik Ferenc, valamint báró Orczy Lőrinc – érdekeltek voltak a német nyelven zajló színházi életben.)
A miskolci színházépület ügye Abaújban tevékeny támogatóra is lelt: gróf Dessewffy József (Kazinczy Ferenc barátja), aki adománykérő leveleiben a színház nyelvművelő, művelődési és nemzetformáló feladatairól beszélt, azokról, melyeket a magyar színjátszás születése óta emlegettek pártolói.

Dessewffy József portréja, Johann Ender 1830-as években készült festményének fotómásolata. In: Vasárnapi Ujság, 1903/24. (jún. 14.), 385. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A borsodi pártolók azt is tudták, hogy bár a miskolci közönség lelkesen látogatja az előadásokat (utoljára 1801-ben járt itt nagyobb társulat), mégis csekély ahhoz, hogy a színészek egész évi megélhetése biztosítva legyen. Gondoskodtak tehát nyári játszóhelyekről. A következő években a társulat fellépett Egerben, Rimaszombatban, Rozsnyón, Sárospatakon, Sátoraljaújhelyen, a vendégjátékokat a vármegyei direkció szervezte, felhasználva a megyék közti közigazgatási kapcsolatokat, míg a művészi irányítás két idősebb színész, Benke József és Murányi Zsigmond kezében volt. Rendszeres, hosszabb ideig tartó vendégjátékot Kassán adtak, eleinte csak nyáron, a német évad szünetében, majd 1818. november 2. és 1819. március vége között megpróbálkoztak a német társulat helyettesítésével – ekkor már jóval kevesebb sikerrel. A társaságról és helyzetéről – a Borsod megyei direkció kérésére – Dessewffy József küldött beszámolót Miskolcra.

A régi kassai színház. Jaschik Álmos egykorú metszetről készült tollrajza, 1930-as évek közepe. Jelzet: SZT KD 900 – Színháztörténeti és Zeneműtár

1820-ban a miskolci együttes, mely öt évig alig változott, bomladozni kezdett: Benke József, Murányi Zsigmond, Murányiné Lefèvre Terézia és Déryné elhagyta a társulatot. Bár Miskolc a következő években sem maradt színészek nélkül, Borsod megye a színházavatóra erős, jól szervezett együttest akart. 1823. augusztus 24-én Éder György színtársulatának előadásában, Kisfaludy Károly A tatárok Magyarországban című vitézi játékával – bár ideiglenes színpadon az új épületben és a kolozsvári, Farkas utcai Színház díszleteivel – megnyílt a miskolci színház.

Éder György (1788–?), a miskolci színház első igazgatója. Bartus Ödön rajza, 1923. In: Emlékalbum a Miskolcon 1823-ban megnyílt első magyarországi kőszínház 100 éves jubileumára, szerk. Keresztesy Sándor, Miskolc, Klein–Ludvig–Szelény ny., 1923, 19. – Törzsgyűjtemény

Az épület, mely Borsod vármegye tulajdona volt, és húsz évig szolgálta a magyar társulatokat, 1843. július 19-én, a miskolci nagy tűzvészben leégett.

Borsod vármegye 1846-ban elkezdte az új színházépület építtetését, ismét adományozásra szólítva fel a vármegyéket, majd 1847-ben úgy döntött, hogy a feladatot egy részvénytársaság vegye át és hajtsa végre. Az építtetésre alakult részvénytársaság végül nemcsak az elkészült színház tulajdonosa, hanem üzemeltetője is maradt, egészen 1913-ig, ekkor pedig már nem Borsod vármegyének, hanem Miskolc városának adta át az 1857-re elkészült épületet.

Felhasznált irodalom:

• A –e. E.: Vidéki szintárcza: Miskolcz, 1-jén. In: Regélő Pesti Divatlap, 1842, II, (66. sz.), 636.
• Abafi Lajos: A miskolci színház történetéhez, I–III. In: Figyelő, 12(1882) 256–272., 367–384., 13(1882) 117–124.
• M. A.: [Tudósítás a miskolci színházról]. In: Magyar Kurir, 1822, I, (52. sz.), 423.
• Bácskai Vera–Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban, Budapest, Akadémiai, 1984.
• Bayer József: A nemzeti játékszín története I, Budapest, Hornyánszky, 1887.
• Dobrossy István: Gazdaság- és társadalomtörténeti adatok a miskolci céhek árulószíneinek 18–20. századi történetéhez. In: A Herman Ottó Múzeum évkönyve, Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 1976, 113–150. 
• Dobrossy István: Színház, mozi. In: Miskolc története 1848-tól 1918-ig: Miskolc története IV/2, szerk.: Veres László, Miskolc, BAZ M. Lvt.–HOM, 2003.
• Emlékalbum a Miskolczon 1823-ban megnyílt első magyarországi kőszínház 100 éves jubileumára, szerk. Keresztesy Sándor, Miskolc, Klein–Ludvig–Szelény ny., 1923.
• Kerényi Ferenc: A régi magyar színpadon, Budapest, Magvető, 1981 (Elvek és utak)
• Keresztesy Sándor: Miskolc színészetének története 1753-tól 1904-ig, Miskolc, Forster–Klein–Ludvig ny., 1903.
• L. és J.: Miskolczról. In: Honművész, 1834, I, (22. sz.), 174–175. és (23. sz.), 183.
• Magyar színháztörténet, főszerk. Székely György, I, Budapest, Akadémiai, 1990. https://mek.oszk.hu/02000/02065/html/1kotet/index.html
• Pukánszkyné Kádár Jolán: A pesti és budai német színészet története 1812–1847, Budapest, M. Tud. Társulatok Ny., 1923.
• Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története, II.: Iratok a Nemzeti Színház történetéhez, Budapest. Magyar Történelmi Társulat, 1938, (Magyarország újabbkori történetének forrásai)
• Szrogh Sámuel–Miskolczy György–Erőss József: Hivatalos tudósítás. In: Magyar Kurir, 1821, I, (27. sz.), 219–224.

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Az összeállítás első része itt olvasható.

Az első miskolci színház. Bartus Ödön levéltári adatok alapján készült rekonstrukciója után rajzolta: Balla Endre, [1930 körül] – Színháztörténeti és Zeneműtár, SZT KD 23.169

Az 1823. augusztus 24-én felavatott miskolci színház mintegy 31 és fél méter hosszú, 14 és egynegyed méter széles, 7 és fél méter magas, fazsindelyes épület volt. A Boldogasszony (ma Déryné) utcában állt, a katonák átmeneti szállásaként szolgáló kvártélyház telkén. Főbejáratát egy utazó Magyar Kurir-beli, 1822-es leírása szerint dór (dórisi) formára mintázták, a bejárat két oldalán 1834-ben a Honművész tudósítója már két bódécskát látott: a pénztárt és a cukrászboltot. Az épület jobb külső oldalán falépcső vezetett a karzatra, nyugati végéhez két öltözőszobát ragasztottak, egyet a színésznőknek, egyet a férfi színészeknek. A nézők padokon ültek, a páholyok és a belső dekorálás véglegesen csak 1828-ra készült el, és az épület 1842-ben még mindig külső festés nélkül állt. Az előfüggönyön felirat hirdette: „Hódolván Tháliának, használunk a’ hazának!”
A színháznak az építtető bizottság által jogos büszkeséggel említett páratlansága nem egyszerűségében rejlett, hanem abban, hogy a történeti Erdély nélkül értendő Magyarországon akkor valóban az egyetlen, a magyar nyelvű színjátszás inspirálta épület volt.
Az első magyarországi színházakat a 18. század utolsó évtizedeiben – még az első magyar színtársulat megalakulása előtt – a városok németül értő és beszelő közönsége számára építtette a települések önkormányzata vagy egy-egy helybeli polgár, és a német társulatok magánvállalkozó igazgatói bérleti díj fejében használták azokat. A budai, pozsonyi, győri, soproni, kassai, temesvári, pesti színházakban eleinte csak német, az 1810-és évek végétől már német és magyar társulatok egyaránt játszottak. A korabeli nagyvárosok színházépületei a vendégfogadói báltermeknél, kocsiszíneknél, megyei vagy városházi dísztermeknél mindenképpen jobb előadási körülményeket nyújtottak. A színjáték, a színházi előadás elsősorban magának a településnek szólt, hiszen a közönség magja, többsége a helyiek közül került ki, és a színtársulatokat valamennyire is eltartani képes magyarországi települések polgársága, a városokban élő és dolgozó állami tisztviselők vagy a hadsereg tisztikara a 19. század első felében német anyanyelvű volt (de ha nem, akkor is értett németül), és ha akart, német anyanyelvén akart szórakozni. Színházi kultúráját a nagy hagyományú német színészet formálta. A magyar nyelvű színjátszás törzsközönsége a vidéki kúriák városba látogató nemesei, a magyar többségű városok vagy városias jellegű települések lakosai lehettek, számuk, de elsősorban „sűrűségük”, csekély volt ahhoz, hogy a támogatás nélküli, üzleti vállalkozásként működő színházi életben a magyar színjátszás létét, művészi fejlődését biztosítsák.
A magyar nyelvű hivatásos színjátszás a 18. század végén oppozícióból született, a „nyelvkérdésen” keresztül opponálta – nem a magyarországi német színjátszást –, hanem II. József birodalmi modernizációs törekvéseit, melyeknek egyik eszköze volt a Habsburg-birodalom területén a latin igazgatási nyelv felváltása a német igazgatási nyelvvel. A megkoronázatlan uralkodó elgondolásainak és rendeleteinek ellenálló magyar nemesség egy magyar nyelvű színtársulat megszervezésében a nyelvi ellenállás egyik lehetőségét látta, és ez összekapcsolódott a felvilágosodás (köz)művelődési programjával. A nemesség számára a „nyelvi ellenállás” gondolata jóval nagyobb mozgósító erőt jelentett, mint maga a színjáték élvezete, hiszen számos, birtokán élő, színházba nem járó nemes is megszavazta az 1790-es évektől a megyegyűléseken a magyar társulatok számára a segélypénzeket. A magyar nyelvű közművelődés ügye a jozefinista értelmiséget is a színügy mellé állította. A magyar nyelv mint a művelődés és a nemzetépítés elengedhetetlen eszköze a színjátszást az 1840-es évekig elkísérte. Így fejtegette mindezt Veszprém vármegye abban a feliratban, melyet 1808-ban a pesti magyar színtársulat érdekében a Helytartótanácshoz intézett:

Azok a színészek, akiknek kapcsán Veszprém megye levele megszületett, 1806-ban indultak Kolozsvárról Debrecenbe, majd a társaság egyik fele 1807-ben Pesten állapodott meg. Támogatóként, pártfogóként 1808-ban Pest vármegye karolta fel ügyüket, és mozgósította a többi vármegyét is. Szintén Pest vármegye volt az, amely ugyanebben az évben vállalta, hogy országos gyűjtést kezdeményez egy magyar játéknyelvű, állandó társulatot befogadó, Pesten építendő színházépületre, és kezeli is az adományokat. A pesti magyar társulat heti két alkalommal (a németek albérlőjeként) a Rondellában, a városfal egykori déli körbástyájában, az akkori német színházban játszott, 1809 és 1812 között a Hacker szálában, majd az új, díszes és hatalmas városi színház megnyitása után, ismét csak a Rondellába várta a közönséget, immár egyedüli társulatként. 1815-ben a pesti Szépítő Bizottmány kezdeményezésére a városi rendezési terv megvalósítása során a Rondellát lebontották. A magyar színtársulat játszóhely nélkül maradt, s mert a pesti és budai német színházak (a Pesti Német Színház és a Várszínház) bérlőivel nem tudtak megegyezni, Északkelet-Magyarország felé vette útját. Pest vármegye ajánlólevelét vitte magával.

Miskolc, Borsod vármegye székhelye – a 19. század első felében a magyar korona birtokolta mezőváros –, mely a Pestről Hatvanon, Mezőkövesden és a Hernád völgyén át Kassára vezető főútvonal mentén feküdt, a Sajó- és a Hernád-völgyi falvak élénk piaca és az északkeleti országrész gabona- és borkereskedelmi elosztóhelye volt, ahonnan ugyancsak jó utakon lehetett utazni Sátoraljaújhelyre, Sárospatakra, Tokajba is. 1828-ban mintegy 23000-en lakták. Szrogh Sámuel ügyvéd, miskolci lakos 1800-ban így írta le városát:

A fiatal Dérynének a pesti társasági ifjak nem ilyen vonzónak festették le Miskolcot.

A Korona szálló egy 1908-ban készült képes levelezőlapon – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Klap. P 16/54

Az ajánlólevél a nemesi vármegyei támogatás egyik módja volt, a színpártolás ennél jóval többet jelentett. Borsod három adminisztratív igazgatót jelölt ki a Miskolcra érkező társulat ügyeinek irányítására: Szrogh Sámuel táblabírót, Miskolczy György főadószedőt és Erőss Józsefet, Borsod vármegye miskolci járásának főszolgabíráját, akik ideiglenes játszóhelyet teremtettek először a Korona vendéglő kocsiszínjéből (bedeszkáztatták a nyitott szín oszlopközeit), majd a csizmadiaszínben, a Piac utcára vezető Sötét kapu melletti épületben. A csizmadia céh bérelt árulóhelyéből szakítottak ki a társulat számára színházhelyiséget (a céh méltatlankodása ellenére).
Borsod vármegye „letelepítette” a megyeszékhelyen a színészeket, segítségükre volt az ügyintézésben és tárgyalt a várossal, de nemcsak a színteremmel foglalkozott, hanem a magyar színjátszás iránt érdeklődő magánbefektetők híján bekapcsolódtak a magyarországi színházépítésekbe. A vármegye 1816. február 24-i közgyűlése nemcsak arról döntött, hogy a Miskolcon színházat épít, hanem arról is, hogy azt nem befektetőként, hanem pártolóként teszi: a költségeket testületek és magánosok adományaiból teremti elő. A három megyei igazgató jól átgondolt érvelése, mellyel adakozásra szólították a régiót, egyszerre szólt az északkeleti részek színházi életéről és a magyar színjátszás további fejlődéséről.

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Folytatjuk...

Blogsorozatunkat a 200 évvel ezelőtt született tudós-költő, Madách Imre legismertebb műve, Az ember tragédiája című monumentális drámai költemény színpadi ősbemutatójának közelgő 140. évfordulója kapcsán indítjuk el. 1883. szeptember 21-én hangzottak föl első ízben a madáchi verssorok a Nemzeti Színház színpadán.

Madách drámai költeménye nem színpadra szánt mű. Ha úgy lett volna, Madách bizonyára igyekezett volna elhelyezni művét például a Nemzeti Színháznál. Korábbi drámáit, bár tudta, érezte, hogy nem eléggé színszerűek, mégis vágyta nyilvánosság elé bocsátani, nem sikerült neki. Amikor elkezdett foglalkozni a drámai formával, korábbi színházjárói és olvasói tapasztalataira támaszkodhatott, ám pesti egyetemi évei után hazatérve a családi birtokra, elszakadt az épp az 1840-es években viharosan gyors változásban lévő színházi és irodalmi élettől, diákkori élményeit elevenítette föl magában, mikor korai drámáit írta, a Nemzeti Színházban látott-hallott előadások és színészek rémlettek föl lélekszínpadán. Időközben azonban a romantikus előadói és dramaturgiai stílus és divat hódított tért a Duna-parti városok színpadain. Ez jórészt ismeretlen volt a csesztvei kúriában vagy az alsósztregovai kastélyban időző Madách számára. Amikor azután a drámai költeményhez fogott, mintegy összefoglalván gondolatait, az őt foglalkoztató irodalmi-tudományos és társadalmi kérdéseket, nem színpadra képzelte alakjait, hanem értő, mély gondolkodású olvasók számára írt – ilyen olvasót bizony csak egy tucatnyit, ha álmodott magának. Végül azért csak beleegyezett a Kisfaludy Társaságban tartott nagy sikerű fölolvasás után, hogy könyv alakban juthasson hozzá a közönség a költeményéhez. Az 1862-ben megjelent első után már 1964-ben kijött a második kiadás. Találtatott tehát néhány olvasó, ha nem is egy nézőtérnyi…
A Tragédia után írt Mózes már színpadra szánt mű lett. Pályázatra készült, ám nem díjazta a zsűri, színpadra is csak sokkal később került, miután Gyulai Pál megjelentette a már elhunyt költő művei között.
Az ember tragédiája megjelenésekor nem keltett különösebb érdeklődést a színházi világban. Egyrészt „elhitték” a szerzőnek, hogy nem véletlenül jelölte meg drámai költeményként a műfajt, másrészt a kor, az 1860-as évtized eleje egyáltalán nem tette volna lehetővé e játék színre állítását – túlságosan elvont, gondolati, cselekménye elsősorban „belső” küzdelem, s a történeti színek forgataga ekkoriban szintén nem volt elképzelhető a késő romantikus játékmód szerint. A nem valódi jellemfiguraként megjelenített szereplők, Ádám, Éva, Lucifer, az első szín, a Mennyek mitikus figurái, illetve a történeti/áltörténeti karakterek hosszú sora, a színenkénti változás, Ádám öregedése az álomszínekben, a történeti színek gyakran külsődleges eseményei-történései stb. nem voltak alkalmasak a romantikus illúziószínpad eszközeivel történő bemutatásra. Az 1870-es években (nálunk az évtized végére) megváltozott a játékstílus és a közönségízlés is, megjelent a meiningenizmus mint sajátos színházi historizmus, amolyan „romantikus realizmus”, már elszakadóban a nagyromantika eszköztárától az idealizált történeti korokra nézvést realisztikus vizuális illúziókeltés a minuciózusan kidolgozott jelmezekben és hamarosan már elektromos világítással, új effektekkel világítható, dramatizálható díszletezéssel. A stílust a hazánkban is vendégszerepelt meiningeni hercegi társulat inspirálta, turnéik állomásain gyorsan el is terjedt a meiningenizmus koncepciója, technikája, előadásmódja. Ebbe az áramba kapcsolta be Budapestet Paulay Ede, a Nemzeti Színház direktora, aki egy korábbi színiakadémiai vizsga után előbb a (romantika korában szintén csak olvasmányként megismerhető) Csongor és Tünde nagyszínházi bemutatóját rendezte 1879-ben, majd pedig az irodalmi kánonban szereplő, de színpadot nem kapott szerző, Madách Tragédiáját mutatta be 1883-ban. 
A Tragédia a történeti színek okán került előtérbe ekkor, a keretszínek misztériumszínpadot idéző megoldásait, az allegorikus figurákat legföljebb a drámatörténészek ismerték (és természetesen Madách).
Paulay csak egyszer, a legelsőként rendezte meg a Madách-művet, előadása ikonikussá vált mind a mű, mind főszereplői miatt. A Nemzeti Színház bemutatója mintaadó volt a vidéki városi színházak számára, s a 19. század végén számos előadás született a kiajánlott díszlettervek fölhasználásával – melyek a műhöz Zichy Mihály által készített rézmetszeteken alapulnak.
A 20. század elején, amikor – különösen a Nemzeti Színházban – a rendezők önálló művészi elképzelésekkel jelentkeztek, többen is fölfedezték a maguk számára Az ember tragédiáját. A rendezőkkel dolgozó díszlet- és jelmeztervezők is rendre elköteleződtek a Tragédia színre állítása mellett. Így a legjelesebbek pályájuk során több változatban is bemutatták a Tragédiát.
Lengyel György rendezőt idézzük most ennek kapcsán:

Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház direktora 1922–1932. Fotó: Ismeretlen. A kép forrása: 150 éve született Hevesi Sándor – Beszélgetés a Színészmúzeumban. In: Színház Online, 2023. június 9.

Hevesi Sándor és Németh Antal, a Nemzeti Színház 1922 és 1944 közti vezetői-rendezői irodalmi szempontból épp úgy fölkészültek voltak, mint a legkorszerűbb stiláris és technikai áramlatok tekintetében. Nem véletlen, hogy mindkettőjük nevéhez több emblematikus változat fűződik. 1908-ban a Népszínház-Vígoperában mutatták be a Tragédiát, melynek forrásai, fényképek, leírások segítenek valamennyire elképzelni az előadás vizuális elemeit. A színpadi historizmus jegyében a történeti színek tömegjelenetei bizonyára nagyhatásúak voltak. Immár a Nemzeti direktoraként Hevesi további három alkalommal is bemutatta Madách művét, 1923-ban, 1926-ban és 1929-ben.

• 
• 

Németh Antal háromszor állította színre itthon a Tragédiát. 1937-ben és 1942-ben a (Blaha Lujza téren állt egykori Népszínházban működő) Nemzeti Színház színpadán, 1939-ben pedig a Nemzeti Színház Kamaraszínházában (az Andrássy út 69-ben, ahol most a Budapest Bábszínház működik). Ez utóbbi előadás a Hevesi rendezte, 1926-os misztériumszínpadi Tragédia ihletésére jött létre: egy szinte oltárszerű, állandó kerettel rendelkező színen csak a főbb szereplők jelentek meg (tömegjelenetekről szó sem volt).

Németh Antal egy jeles kötetben foglalta össze a Tragédia addigi színpadtörténetét (Németh Antal, Az ember tragédiája a színpadon, Budapest, Budapest Székesfőváros, 1933), mely földolgozásnak később folytatása is született Koltai Tamás tollából. A 20. század kiemelkedő rendezőjének és tudósának kapcsolatáról a Tragédiához nemrégiben közöltünk blogbejegyzést.

• 
• 
• 
• 

Szinetár Miklós, Lengyel György, Szikora János és Vidnyánszky Attila is több alkalommal látott neki a munkának Az ember tragédiája kapcsán. Szinetár Miklós a Szegedi Szabadtéri Játékokon 1976-ban mutatta be a Madách-művet, miután a Magyar Televízióban 1969-ben elkészítette a tévéváltozatát. Lengyel György először a Madách Színházban állította színre a Tragédiát (1981-ben), majd 1992-ben Pécsett és 1996-ban Debrecenben fogalmazta színpadra Madách gondolatait. Idézzük a rendező 2003-ban írott sorait:

• 
• 
• 

Az itt említett negyedik (azaz az első) Tragédia-előadás Lengyel György középiskolás éveiben született, amikor 1954-ben a (még „tiltás” alatt álló) Madách-művet a Madách Gimnázium diákjai adták elő.
A Szikora János rendezte előadásokról (2002, 2018, 2021) sorozatunk múlt heti, 2. részében írtunk.
Vidnyánszky Attila máris csúcstartónak számít eddigi hat Tragédia-bemutatójával, gondolatmenetének, koncepciójának változásai is eklatánsan követhetők az idő múltával. 1998-ban a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház színpadán (és számos turnéelőadáson ország- és Kárpát-medence-szerte) játszott első változat hatalmas energiákat mozgatott meg, a szinte üres színpadon eszköztelenül játszó színészek közvetlenük adták át a költői szavakat-gondolatokat a nézőknek. 2008-ban az időjárási körülmények miatt meg nem valósult, bár elkészült zsámbéki előadás volt a második kísérlet. Ezt követte a 2011-es szegedi szabadtéri bemutató, melynek a debreceni színpadra átalakított változata 2012-ben került színre.

Pálffy Tibor mint Lucifer, Trill Zsolt mint Ádám és Vass Magdolna mint Éva. Az ember tragédiája. Rendező: Vidnyánszky Attila. Csokonai Színház, Debrecen, 2012.  A kép forrása: Czellár Anikó: Hét órás előadást tervez Az ember tragédiájából Vidnyánszky Attila. Dehir online hírportál, 2012.09.21.

2018-ban a budapesti Nemzeti színpadán hangzottak föl ismét Madách veretes sorai Vidnyánszky rendezésében – a hatalmas színpadgépészetet mozgató előadás koncepciója nem érvényesült az előadás egészében, csak az elején, amikor a történeti színek hármasait (tézis-antitézis-szintézis) egyszerre játszatta a rendező, érzékeltetve Ádám (és az öt Lucifer) út- és megoldáskeresését. Később a terv elhalt, sajnos elfáradt az ambíció. A 2023 nyarán bemutatott monumentális diákelőadás a külföldi színiakadémisták és a fiatal közönség beavatása (is) volt a Hajógyári-szigeten.
Láthatjuk, hogy számos nagy formátumú alkotó (rendezők, tervezők, koreográfusok egyaránt) újra és újra nekirugaszkodik Az ember tragédiája színpadi megvalósításának. Ahogy az olvasó is időről időre újraolvassa kedves könyveit, s mindig fölfedez bennük valami újat, valamit, amit addig nem vett észre. Vagyis alkalmazza olvasmányát az életéhez, a változó világhoz, amelyben él. A művészek, az alkotók sem tesznek másképp. Újraolvasnak, újragondolnak valamit, s megosztják velünk saját értelmezésüket, fölfedezéseiket.

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész

2023. június 15. és 16. között Bibliology and Cultural National Heritage, 17th edition (Biblioológia és nemzeti kulturális örökség, 17.) címmel angol és román nyelvű konferenciát rendezett a gyulafehérvári 1918. december 1. Tudományegyetem Történelem, Régészet és Muzeológia Tanszéke és a szintén gyulafehérvári Az Egyesülés Nemzeti Múzeuma a gyulafehérvári Apor-palotában. Az idén tizenhetedik alkalommal megrendezett tanácskozás a romániai régi könyves kutatók fontos szakmai fóruma. A konferencia a román könyvkultúráról szóló, de fontos magyar vonatkozásokkal is rendelkező négy újabb kiadvány bemutatásával és a román könyvkiadás kezdeteiről szóló kiállítás megnyitójával indult. (Utóbbin a kiállítást szervező Dr. Florin Bogdan köszönettel emlékezett meg az OSZK-s kollégák segítőkészségéről.) A konferencia előadásai két párhuzamos szekcióban zajlottak. Az egyikben a román nyelvű könyvnyomtatás több kerek évfordulója (az első Havasalföldön nyomtatott könyv, a Macarie-féle 1508-as szertartáskönyv kiadásának 515., az 1648-as gyulafehérvári román Újszövetség megjelenésének 375. és Şerban Catacuzino 1688-as Bukaresti Bibliája publikálásának 335. évfordulója) kapcsán a régi román nyelvű könyvkultúráról szóló előadások hangzottak el.
A másik szekcióban a Batthyaneum alapítója, Batthyány Ignác püspök halálának 225. évfordulójára emlékezve a 15–19. századi európai könyvkultúráról mutattak be dolgozatokat. Devotions of a Renaissance Bishop: The Prayer Texts in John Thurzó’s Orationale (Egy reneszánsz püspök áhítatai: Thurzó János imakönyvének imaszövegei) című előadásomban az OSZK Cod. Lat. 380-as jelzetű kéziratának szövegeit és azok egyes általam azonosított forrásait mutattam be. (A kódexet A magánáhítat könyvei című kamarakiállításunk előkészítő munkálatai során vizsgáltam meg alaposan.)

A Thurzó-imakönyv egy oldala, Cod. Lat. 380. 28a r. – Kézirattár

A konferencián számos érdekes előadás hangzott el mind a román, mind a magyar és az európai könyvkultúráról. Kár, hogy a párhuzamosan zajló szekciók miatt csak az előadások egy részét tudtam meghallgatni. Érdekes volt megismerni a román régikönyves kollégák kutatásait, amelyek sok szálon kapcsolódnak a magyar régikönyvesekéihez.
A konferencia főleg román és (erdélyi, valamint magyarországi) magyar kutatók részvételével zajlott. Az ilyen jellegű interkulturális párbeszéd, egymás eredményeinek megismerése kiemelten fontos. A román kollégák kifejezetten nagyra becsülik a Magyarországon és az OSZK-ban folyó régikönyves kutatásokat, s számon tartják számos korai román nyomtatványt őrző gyűjteményünket. A velük való szakmai kapcsolat kialakítása és fenntartása több szempontból is lényeges.

Korondi Ágnes (ELKH–OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport)

A cím a zirci apátsági könyvtár ex librisére utal, amit 1795-ben alkottak meg. A gyűjtemény 70 éve, 1953 óta működik az Országos Széchényi Könyvtár kezelésében. Az évforduló tiszteletére indítottuk azt a sorozatot, amelyben minden hónapban bemutatunk egy-egy értékes dokumentumot az intézmény állományából. De nemcsak bemutatjuk, hanem ki is állítjuk ezeket Zircen. Így, ha a bejegyzés alapján kedvet kapnak rá, eredetiben is megtekinthetik e dokumentumokat.

• 
• 

Egy augusztusi bejegyzésben kiről is írhatna a blog közönségének egy ciszterci bibliotékában dolgozó könyvtáros? A szentek ünnepeiben járatos olvasók egyből rávágják: Clairvaux-i Szent Bernátról. Így van, bólogat a könyvtáros, hiszen augusztus 20-án van az ünnepe. És a polchoz lép, leveszi a szerzetesrend legnagyobb alakjának munkáját. Egy antikvát.
Választhatnék akár négy ősnyomtatvány, avagy több 17-18. századi kiadás közül. De nem, most egy 16. századi darab lesz a porondon. Miért is? – kérdezhetik. Először, mert egy összkiadás, Szent Bernát teljes életműve egy kötetben. Másrészt az alkotók személye, azon humanistáké, akik így vagy úgy közreműködtek a megjelentetésében: a szerkesztő, a kiadó, a költő, a nyomdász. (Ha engednék a divatnak, és tetoválást készíttetnék magamnak, akkor rögtön kettőt, két nyomdászjelvényt „varratnék”. Az első Sébastien Gryphe, azaz Sebastianus Gryphius, az elképesztő lyoni mester sárkányos, a második pedig a jelen antikva tipográfusának, Berthold Remboltnak a „logója” lenne.)

Berthold Rembolt nyomdászjelvénye. Fotó: Robert Granjon. A kép forrása: Wikimedia

Harmadszor pedig a könyv külleme, a remek, eredeti állapotban fennmaradt, késő gótikus, félbőr kötés, gyönyörű csatokkal, egyszóval a kedvenc kötéstípusom. Kezdjük is ezzel, szóljon helyettem egy szakértő, az OSZK restaurátora, Tóth Zsuzsanna:

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Fellapozva a kötetet, szembeötlő, hogy hiányzik a címlap és az azt követő két oldal, így az Osztrák Nemzeti Könyvtár digitalizált példánya alapján tudtam azonosítani.

A korai nyomtatványokban cím- és kiadási adatokat az ún. kolofonban is feltüntették, ami a könyv végén kapott helyett. A zirci példányban ezt a kolofont emelték ki, fűzték a címlap helyére, mintegy pótolva azt. Ezen szerepel az alábbi szöveg latinul: „… és most végre egyetlen gyönyörű kötetben (nyilván ahogy ez látható) egyesítve Berthold Rembolt mester által, Johannes Parvus, a tápláló Párizsi Egyetem könyvkiadójának költségén”. A címoldalt követő két lapról – melyek szintén hiányoznak – Josse van Clichtove (1472–1543), a kötet szerkesztőjének előszava, valamint Jean Gilles de Noyers (megh. 1536 k.) verse szól az olvasókhoz. A vers felett egy szép fametszet látható, amelyen középen Szűz Mária egy oszlopon áll a gyermek Krisztussal a karjában, balról mellette egy oszlopon áll Szent Bernát, jobbról pedig Armaghi Szent Malakiás. Bernát lábánál öt szerzetes várakozik, Malakiásénál pedig három zarándok hajt térdet. Az előszóból derül ki, hogy a kötet kiadását Michel Boudet (1469–1529), Langres püspöke is támogatta, aminek dicséretére François Mauroy, egy clairvaux-i szerzetes, költő írt ódát.

A címlap helyére fűzött kolofon. Fotó: Németh Gábor

Szent Bernát művei már a középkorban nagyon népszerűek voltak, számos kódex őrzi munkáit. A könyvnyomtatás feltalálása fokozta az elterjedését, a 15. században már mintegy 80 kiadásról tudunk. A teljes életművének (opera omnia) megjelentetése csak a 16. században kezdődik. Többek között Párizsban, Lyonban, Antwerpenben és Bázelben 48 alkalommal hagyta el a nyomdát összkiadás.
Egy könyv megjelentetéséhez tekintélyes tőkével kellett rendelkezni, a papír beszerzése, a gyorsan kopó betűkészletek pótlása jelentős költségekkel járt. Ezen kívül a korabeli könyvkereskedések még szűk vevőkörrel rendelkeztek. Ahhoz, hogy egy kiadást eladjanak, minden nagy európai központba el kellett küldeni egy kisebb könyvcsomagot, de így is lassan csordogált vissza a befektetés. Ezért kutattak a kiadók mohón olyan művek után, amelyek biztos eladhatók lesznek, ilyen műfaj pedig az egyházi könyvek voltak. Jean Petit, a korszak kiemelkedő könyvkereskedő-kiadója garantált piacot célzott meg Szent Bernát életművének megjelentetésével. Petit igazi tőkés befektető, nagyszerű szervező volt. Számos kiváló tipográfussal dolgoztatott (Henri Estienne, Josse Bade, Geoffroy Torry), sok könyvkereskedővel kötött megállapodást értékesítésre, költségmegosztásra Franciaország-szerte. A Párizsi Egyetem négy felesküdött könyvkereskedőjének egyike lett, így kapcsolatba került az intézmény tanáraival is, akik számos egyházi munkát publikáltak. Például Josse van Clichtove-val, akit 1506-ban neveztek ki a Sorbonne-on a teológia professzorává. Ismertséget Luther elleni írásaival szerzett, de munkássága a filozófiára, filológiára is kiterjedt, elsősorban Arisztotelészt kommentálta, de számos egyházatya művét szerkesztette, köztük – ahogy látjuk – Szent Bernátét. Petit költségén három Szent Bernát kiadás került ki Clichtove szerkesztésében, az első 1508-ban jelent meg André Bocard (1491–1531) nyomdájában, míg kettő (1513, 1517) Berthold Rembolt (1460 k.–1518) prése alól. Rembolt is kiemelkedő alakja a párizsi könyves világnak. Elzászi származású, Németországban és Párizsban bölcsészetet tanult, művelt embernek tartották a kortársai. 1494-ben lépett be Ulrich Gering (megh. 1510) nyomdájába, aki Michael Friburger és Martin Crantz közreműködésével Párizs első nyomdáját alapították az egyetemen. Az üzletet később átköltöztették a Szent Jakab utcába (rue Saint-Jacques), ahol az Arany Nap (Soleil d’Or) cégére alatt újabb nyomdát alapítottak. Gering 1477-ben önállósodott, miután a többiek elhagyták Párizst. Rembolt érkezésével a műhely egy új korszakba léptett át, Gering fokozatosan visszavonult, 1508-ban pedig nyugdíjba vonult. Rembolt megtartotta a kiadó-nyomda addigi liturgikus és jogi profilját, de kibővítette filológiával, grammatikával és patrisztikával. Az igényes munkája tette ismertté, így például a Vergilius-kiadása (1494 és 1498) szinte hibátlannak számít, de meg kell említeni „Corpus Juris Cannonici glossis” (1500, 1501, 1503) öt hasábban, piros és fekete betűkkel megjelentetett munkát is. Miután 1495-ben a Párizsi Egyetem angol-német kollégiumának prokurátorává választották, számos magyar peregrinus diákkal került kapcsolatba. Halála után felesége, Charlotte Guillard vitte tovább a nyomdát.

Jean Petit kiadó jelvénye. A kép forrása: Wikimedia

Tehát Petit Szent Bernát vállalkozása jó helyre került, kiváló munka lett az eredménye. A kéthasábos nyomtatás, a gót betűk használata, az oldalszámozás helyett lapszámozás használata még az ősnyomtatványok korszakát idézi, míg a címlap, az előszavak, az ajánlások, a megjelenés jelzi az átmenetet a ma ismert könyvformátum felé. Különösen szépek a fejezetek fametszetes kezdőbetűi, bájosak a fontos részekre figyelmet felhívó nyomtatott kezek (kinyújtott mutatóujjal). Példányunkban számos kéziratos megjegyzés, aláhúzás található. Sajnos csak egy tulajdonos neve szerepel benne egy exlibrisszerűségen, egy bizonyos W. Jackson, akit nem sikerült még azonosítanom, de megérzésem szerint egy angol könyvkereskedő-antikvárius lehet.

• 
• 
• 
• 

A törzsszöveg Szent Bernát életének leírásával kezdődik. Az összkiadásokhoz csatolt életrajzoknak négy változata létezik, ezek közül rögtön a legelsőt (Vita prima) használták az összeállítók. Ez öt könyvből áll, amelyből az elsőt Guillaume de Saint-Thierry (1085 k.–1148), Bernát barátja, szerzetestársa írta, és az apát gyermekkorát, életét Citeaux-ban, Clairvaux alapítását, a monostor első küzdelmeit tartalmazza, de kitér Bernát egyes csodáira is. A másodikat Arnaud de Bonneval (megh. 1157 k.), bencés apát ott folytatta, ahol Guillaume abbahagyta. Valószínűleg halála miatt, csak az 1144-ig tartó eseményekig sikerült eljutnia. Az utolsó három könyvvel így Goffrey d’Auxerre (megh. 1200 u.), Bernát volt titkára fejezte be az életrajzot (Bernát jellemzése, csodatettei, halála). Mivel a blog keretei nem teszik lehetővé az életrajz teljes közlését, ezért egy rövidített változatot tárok az érdeklődők elé.

Mária és Szent Bernát, gyakran ábrázolták őket együtt. Rézmetszet. In: Divi Bernardi Clarae Vallensis abbatis primi… Opera omnia. Antwerpen, Jan van Keerberghen, 1609. Jelzet: Zirc 80312. Fotó: Németh Gábor

Bernát burgundiai nemesi családban született harmadik gyerekként 1090-ben, a Dijon melletti Fontaines-ben. Családja mélyen vallásos volt, iskolába Châtillon-ba járt a kanonokokhoz, majd élte az akkori fiatalok szokásos életét. Csendes és zárkózott fiú volt, hamar eldöntötte, hogy életét az akkor már a környéken híressé vált Cîteaux apátságában fogja folytatni. Vezetői egyénisége már ekkor kitűnt, hiszen testvéreit, rokonait és ismerőseit is rábeszélte a csatlakozásra, így 1112-ben 30-an jelentkeztek ott felvételüket kérve. Harding István apát felismerte Bernát tehetségét, hite erősségét, személye szuggesztív kisugárzását, ezért küldte rá két évre, 25 évesen, hogy alapítsa meg Clairvaux-t (Claravallis). Szívvel-lélekkel szerzetes volt, a szemlélődő és cselekvő életet egységbe foglalta össze. Bár maga nem vágyott hírnévre, tiszteletre, mégis személyes példamutatása sok csatlakozni vágyót vonzott az apátságába (köztük a megözvegyült apját is), így Clairvaux-ból Bernát élete során 65 alkalommal indulnak el szerzetesek újabb alapításra. A közéleti tevékenységet igyekezett elkerülni, de vezetői rátermettségére igényt tartott Európa zűrzavaros időszaka. 1130-ban a kettős pápaválasztáskor az ő szava döntötte el, hogy az uralkodók II. Ince mellé álltak. Pályafutásának csúcspontja volt, amikor tanítványa és korábbi szerzetese III. Jenő (1145–1153) néven pápa lett. Az ő felkérésére vállalt szerepet a II. keresztes hadjárat megszervezésében. Prédikációival hatalmas tömegeket mozgatott meg, még olyanokat is, akik beszédei nyelvét nem értették. Fellépett a Dél-Franciaországot elborító albigensek ellen, német földön megvédte a zsidókat a pogromoktól. 1136-ban szembeszállt a híres párizsi teológia tanár, Pierre Abélard hibás eszméivel, 1174-ben a reimsi zsinaton a Gilbert de la Porrée tévtanai elleni vizsgálatot vezette, ami tudását és műveltségét bizonyítja. Bár többször felkínáltak neki főpapi széket, de mindig visszautasította, egyszerű szerzetes akart maradni. A magányt és az elmélkedést szerette, aminek terméke a századokon át olvasott és nagy hatású, gazdag lelki és irodalmi hagyatéka: szerzeteseinek mondott beszédei (sermones), a lelki élet kérdéseiről írott művei (opuscula, tractatus) és kiterjedt levelezése. Első csodás tettét 1123 körül tette. Ekkor egy La Fertében élő lovagot ért szélütés, rokonai Bernátot hívták segítségül. Ő felhívta a család figyelmét a lovag súlyos vétkeire, ígérte, amennyiben visszaszolgáltatja az egyháztól elrabolt vagyont, alamizsnát oszt a szegények között, akkor újra beszédképes lesz, meg tud gyónni, felveheti a szentségeket. Mindezért misét mutatott be, és lett, ahogy mondta, a beteg magához tért, teljesítette az apát kívánságait, majd néhány nap múlva lelki békességgel hunyt el. Még számos csoda kíséri életét, például a tejcsoda (laktáció) és több ördögűzés. 1153-ban tért meg Istenhez, 1174-ben avatta III. Sándor pápa szentté, VIII. Pius pedig 1830-ban egyházdoktorrá. Ünnepét augusztus 20-án tartják, Magyarországon a Szent István nap miatt augusztus 19-én. Állandó jelzője a mellifluus, azaz mézajkú doktor a 15. században tűnik fel először. Innét ered, hogy a méhészek, gyertyaöntők, az első csodás tettéből pedig, hogy a haldoklók patrónusa lett.

Szent Bernát elűzi az ördögöt egy nőből. Fametszet. In: Petrus de Natalibus, Catalogus Sanctorum et gestorum eorum… Lyon, Jacques Sacon, 1519. Jelzet: Zirc 7894.

Az életrajza után következnek Bernát művei. A szakirodalom 15 írást tulajdonít Clairvaux első apátjának, valamint beszédeit és levelezését.

Önálló művek:

• Tractatus de gradibus humilitatis et superbiae (Értekezés az alázatosság és a gőg fokairól).Tractatus de diligendo Deo (Értekezés Isten szeretetéről)
• Apologia ad Guilelmum (Védőbeszéd Vilmoshoz)
• Tractatus de moribus et officio episcoporum (Értekezés a püspökök erkölcseiről és kötelezettségeiről)
• Tractatus de gratia et libero arbitrio (Értekezés a kegyelemről és a szabad elhatározásról).
• Sermo de conversione ad clericos (Beszéd a papok megtéréséről)
• De laude novae militae (Az új lovagság dicsérete)
• Tractatus ad Hugonem de S. Victore de baptismo (Értekezés Szentviktori Hugóhoz a keresztségről)
• Tractatus contra quaedam capitula errorum Abaelardi (Értekezés Abélard néhány művének téves része ellen)
• Liber de praecepto et dispensatione (Könyv a parancsról és a felmentésről).
• Liber de vita et rebus gestis S. Malachiae (Könyv Szent Malakiás életéről és viselt dolgairól)
• Libri quinque de consideratione ad Eugenium III (Öt könyv a megfontolásról III. Jenőhöz)
• Epistola seu Prologus super Antphonarium Cisterciensis Ordinis (Levél vagy bevezetés a Ciszterci Rend Antifonáriumáról)
• Officium de S. Victore Confessore (Officium Szent Viktor hitvallóról)
• De cantu (Az egyházi énekről)

Szermók:

• Sermones de tempore (Az egyházi évet végigkísérő beszédek), 86 darab
• Sermones de Sanctis (Szentekről szóló beszédek), 43 darab
• Sermones de diversis (Beszédek másról), 125 darab
• Sermones in Cantica Canticorum (Beszédek az Énekek énekéről) 86 darab

Levelezés:

• Ismert leveleinek száma 495

A könyv végén kapott helyet Gilbert of Hoyland (a 12. sz. második fele), a lincolnshire-i ciszterci apátság, Swineshead vezetőjének 47 beszéde az Énekek énekéről, amely tulajdonképpen Szent Bernát munkájának folytatása. Halála valószínűleg megakadályozta, hogy befejezze, így egy másik angol ciszterci John of Ford (13. század első fele), Forde apátságának perjele végezte el. Ezt nem ismerhette Josse van Clichtove, hiszen csak egyetlen kéziratban létezett.

Felhasznált irodalom:

• Barbier, Frédéric: A könyv története, Budapest, Osiris, 2005 (Osiris kézikönyvek)
• Febvre, Henry-Martin, Henri-Jean: A könyv születése, Budapest, Osiris, 2005 (Osiris kézikönyvek)
• Gábriel, Astrik L.: Berchtoldus Rembolt Academic Printer and His Hungárián Acquaintances. In: R. Várkonyi Ágnes. Emlékkönyv születésének 70. évfordulója ünnepére, szerk. Tusor Péter, Budapest, [ELTE Bölcsészettudományi Kara], 1998.
• Hervay F. Levente-Legeza László_Szacsvay Péter: Ciszterciek, Budapest, Mikes, 1997 (Szerzetesrendek a Kárpát-medencében)
• Lékai Lajos: A ciszterciek, Eszmény és valóság, Budapest, Szent István Társulat, 1991.
• Piszter Imre: Szent Bernát clairvaux-i apát élete és művei, I-II., Budapest, Hornyánszky Viktor Könyvnyomdája, 1899.
• Reveillon, Victor: L’évolution du Soleil d’Or à travers les ouvrages de la Bibliothèque Diderot de Lyon, 2022. 

Németh Gábor (Országos Széchényi Könyvtár Ciszterci Műemlékkönyvtár – Zirc)

A sorozat további részei: Első rész, Második rész, Harmadik rész, Negyedik rész, Ötödik rész, Hatodik rész, Nyolcadik rész

Blogsorozatunkat a 200 évvel ezelőtt született tudós-költő, Madách Imre legismertebb műve, Az ember tragédiája című monumentális drámai költemény színpadi ősbemutatójának közelgő 140. évfordulója kapcsán indítjuk el. 1883. szeptember 21-én hangzottak föl első ízben a madáchi verssorok a Nemzeti Színház színpadán.

Az ember tragédiája, melyet Madách Imre 1860-ban fejezett be, s melynek első nyomtatott kiadása 1862 januárjában látott napvilágot, máig a romantikus magyar irodalom kánonba foglalt olvasmánya. A nógrádi szerző drámai költeménye 19. századi drámairodalmunk három legjelentősebb alkotásának egyike (Katona József Bánk bánja és Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéje mellett).
Mit jelent, mit mondhat számunkra, mai olvasók, nézők számára a 21. század első harmadában ez a több mint 160 esztendeje született szöveg? Szól-e, szólhat-e hozzánk az idő távolából, működik-e Madách műve ma is? Vagy éppen talán másképp, jobban (?) hat, jobban működik, mint korábban?
Az ember tragédiája nem a történelemről, nem az idő múlásával változó dolgokról, értékekről szól, hanem a legfontosabbakról, melyek nem vagy alig változnak, melyek nem vagy alig veszítenek fontosságukból: az emberről, az ember lehetőségeiről, szabadságáról a döntésben, választásban. Az önálló akarat korlátairól, az embernél nagyobb erőről, magasabb tudatról, s arról, vajon fölismerjük-e a helyünket a teremtett világban, vagy folyton csak keressük, soha nem találjuk.
Mai, s mindenkori létünk alapkérdései ezek, mondhatjuk, egzisztencialista problémák, s nem puszta történeti narráció, amint Madách keresi a válaszokat. Drámai helyzetek, drámai, időnként tragikus feleletek találhatók a műben, amit időről időre újraolvashatunk. Az olvasó korról korra saját válaszait is „beleolvassa” a szövegbe, s így volt ez már a kezdetektől – amúgy „posztmodern” módra.
Ma – már talán túl a posztmodernen is – kortársunkként találkozunk Madách legnagyobb művével. A Tragédiát színre állító vagy más médiumra adaptáló művészek mind hozzáteszik saját értelmezésüket, elhelyezik a műben saját hangsúlypontjaikat, s a néző-hallgató Madáchon kívül az ő gondolatmenetükkel is megismerkedhet, csatlakozhat hozzá vagy épp vitathatja, elvetheti az alkotók következtetéseit, mondandóját.
Milyen is hát a kortárs, a posztmodernen túli Tragédia?
A 21. század elején nyílt meg Budapesten az első, kimondottan a Nemzeti Színház intézménye, társulata számára épült ház. 2002. március 15-én ünnepi, színháznyitó előadásként mutatták be színpadán Az ember tragédiáját Szikora János rendezésében. Emlékezetes, jelentős előadás született, melyben a hagyományoktól eltérően az Úr hangja sem volt hallható, szavait (mint szöveges üzeneteket, SMS-eket) kivetítve olvashattuk. A Tragédia mindenki által ismert utolsó mondata: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”, nem is jelent meg – az Úr utolsó, biztató gesztusát egy, a színpad mélyéről föltörő vízsugár pótolta, mely lemosta a szennyet az első emberpárról, hogy zavaros álmuk után tisztán, megtisztultan indulhassanak küzdelmes emberútjukra. (A főszerepekben Szarvas József, Pap Vera és Alföldi Róbert volt látható.)

• 
• 
• 

Az elmúlt két évtizedben további különleges és fontos új produkciókat is megismerhetett a közönség. Közülük csak néhányat említünk, szemezgetve az élményekben, nem törekszünk teljességre.
Az új Nemzetiben 2011-ben Alföldi Róbert rendezte meg a Tragédiát, a 2002-es előadás emlékezetes Lucifere. Így fogalmaznak az alkotók a színház honlapján.

• 
• 
• 

Ugyanebben az esztendőben a Szegedi Szabadtéri Játékok Dóm téri színpadán is Az ember tragédiáját láthatta a közönség. Az előadás rendezője, Vidnyánszky Attila, aki akkor a Debreceni Csokonai (Nemzeti) Színház direktora volt, 2013-ban a hajdúsági nagyvárosban is bemutatta Tragédia-verzióját. S miután 2013-tól ő lett a budapesti Nemzeti vezérigazgatója, 2018-ban már ott állította színre az újabb Tragédiát. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A színházi bemutatók mellé 2011-ben egy sokáig húzódott vállalkozás, Jankovics Marcell animációs filmadaptációjának elkészülte is csatlakozott.

• 
• 

2023-ban szintén Vidnyánszky Attila nevéhez fűződik a legfrissebb változat, melyet a X. Színházi Olimpia keretében sorra került Madách-projektben részt vevő színiakadémisták, 200-nál több egyetemi hallgató (4 kontinens 11 országából) adott elő tíz nyelven egy körülbelül 8 órás előadásban. A produkció valószínűleg a valaha volt legmonumentálisabb előadása Madách művének, méreteit tekintve mindenképpen.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az ember tragédiájának 2019-ben született egy más szempontból egyedülálló előadása is: Sardar Tagirovsky tatár származású rendező, aki különösen érzékeny a 19. századi klasszikus/romantikus irodalmi szövegekre (amint azt a szatmári Harag György Társulattal 2021-ben bemutatott Csongor és Tünde is igazolja), társaival egy teljes szövegű Tragédiát adott elő Szentendrén. E formában tekinthetjük ősbemutatónak a „nagyravágy több részben” alcímű, (szintén) mintegy 8 órás produkciót.

• 
• 
• 

Hogy Az ember tragédiája szövegét nemcsak a Paulay Ede legelső húzásainak megfelelő terjedelemben és szerkezetben lehet fölhasználni, arra a Kolibri Színház 2021-ben színre került előadása a példa. A színház dramaturgja, a drámaíró Horváth Péter játssza Lucifer szerepét a madáchi színeket részben átrendező produkcióban, melyet Novák János rendezett. Az újítások mellett a Kolibri előadása ugyanakkor Madáchhoz hűséges abban, hogy visszatér a szerzői utasításokba foglalt koncepcióhoz, mi szerint Ádám a történeti színek során egyre öregszik, míg Éva megőrzi paradicsomi szépségét és ifjúságát. (Nyirkó Krisztina Évája mellett Ádámok: Nizsai Dániel, Fehér Dániel, Krausz Gábor, Bodnár Zoltán, Mészáros Tamás, Tóth József, Szanitter Dávid, Ruszina Szabolcs, Mult István, Gazdag László és Kormos Gyula.) (A 2018-as Nemzeti-beli előadásban sokkal kevésbé volt indokolt egyidejűleg 5 Lucifer szerepeltetése.)

• 
• 
• 
• 
• 

Visszakanyarodva a 21. századiak közt elsőként említett, 2002-es budapesti előadáshoz, illetve rendezőjéhez, Szikora Jánoshoz, mindenképpen említést érdemel két székesfehérvári produkció, Az ember tragédiája 1. (2018) és Az ember tragédiája 2.0. Mindkettőt négy rendező jegyzi, közülük az egyik a Vörösmarty Színház igazgatója, Szikora János. Társai Horváth Csaba, Hargitai Iván és Bagó Bertalan voltak, akik a négy részre tagolt Madách-művet négy különböző szereposztással állították színre. A projekt folytatása egy fölkérés volt – a kortárs drámaírók közül Darvasi László, Márton László, Tasnádi István és Závada Pál részére –, hogy írják tovább a Tragédiát. A kötetben is megjelent művek ősbemutatójára 2021 őszén került sor Székesfehérváron.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A négy új „színt” tartalmazó kötet elnyerte a Színházi Dramaturgok Céhétől az Évad Legjobb Drámája-díjat.
Az egyik legutóbbi, különlegesen izgalmas bemutatóra Temesváron került sor. Silviu Purcărete, a világhírű román rendező és Visky András dramaturg-drámaíró Tragédia-előadása 2020 őszén készült. A korábban említett maratoni, monumentális produkciók után egy részben, két órában, de hihetetlen intenzitással meríti el a nézőt Purcărete Madách remekének gondolati világában. Visky András írja az előadásról:

2023-ban Madách Imre születésének bicentáriuma tiszteletére Gyöngyösi Levente Visky Andrással egy, a Tragédiától inspirált operabemutatóra készül, a négyfelvonásosra tervezett mű címe Tragoedia temporis. Első felvonását 2023 áprilisában hallhattuk a Müpában.
Egy korábbi operaváltozat, Eötvös Péter Paradise Reloaded – Lilith című műve is a 21. században született és szólalt meg, előbb Bécsben (2013), majd itthon is (2014). Eötvöst már 2010-ben is foglalkoztatta a Tragédia-motívum. Az ördög tragédiája címmel Albert Ostermaier librettójára komponált operát, melyet Münchenben mutattak be. 2015-ben Dobos Attila 1990-ben készült Tragédia-operáját is bemutatták az Operaházban. Bozay Attila utolsó, 1999-ben elkészült opuszából (Az öt utolsó szín, bemutató: 2000) 2015-ben készült operafilm, majd két évvel később ismét látható volt az Operában.

• 
• 
• 
• 

Balettszínpadon is láthattuk a Tragédiát: a Kocsák Tibor zenéjére készült koreográfiát (Barbay Ferenc) 2001-ben, a Magyar Fesztiválbalett (Markó Iván) előadását Faltay Csaba zenéjére 2013-ban. Topolánszky Tamás rendezte és koreografálta a GG Tánc és az egri Gárdonyi Géza Színház Emberi tragédia című előadását (2018), mely Johann Sebastian Bach és Gergely Attila zenéjével a kortárs tánc és a színjáték elemeit egyesítve jelenítette meg a madáchi szellemet. A Nagyvárad Táncegyüttes és László Csaba rendező-koreográfus bemutatójára, a Tragédia című táncjátékra 2010-ben került sor, majd 2023-ban a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes és az Aradi Kamaraszínház produkciójában ifj. Zsuráfszky Zoltán koreografált Tragédiát Könczei Árpád zenéjére.

• 
• 
• 

Hogy milyenek is ezek a 21. századi Tragédiák? Ma már nincsenek korstílusok, irányzatok kavargó áramlatai között élünk, választunk (alkotók és befogadók egyaránt). Az a már sokat emlegetett „posztmodern” irány sem jelent stíluseszközöket, inkább trendet, mely új technikákat keres a művészet és a hétköznapok, az alkotók és az olvasók/nézők összekötésére, gondolatok és tapasztalatok összekapcsolására. Ahogy tanítani szoktuk: a posztmodern műveknek van néhány olyan jellegzetessége, amelyek nem az 1980-as években jelentek meg, korábban is alkalmazták azokat poétikai eszközként, de szignifikáns sűrűségben mégis a legutóbbi évtizedekben váltak jellemzővé. Ilyen például az idézetek (vendégszövegek, ahogy Esterházy Péter nevezte őket), az utalások, allúziók nagy száma, más műalkotások bevonása a műbe (irodalomban zene, képzőművészeti alkotás, film stb. „beidézése” és viszont). Vagy a művészi alkotás és attitűd közelítése a hétköznapi élethez, a befogadóhoz (kortárs vagy klasszikus műalkotások megjelenése „inadekvát” helyeken – buszmegállóban, étlapon, porcelánedényen, divatékszeren, pólón, „miniszobrok” stb.). A legfontosabb azonban talán a „posztmodern” alkotások működésének új módja, jelesül a „nyitott mű” fogalma. Korábban azt tanultuk esztétikából, hogy a műalkotás világosan elkülöníthető a „valóságtól”, zárt egység, vannak egyértelmű (szellemi és/vagy fizikai) határai. A nyitott mű – miközben természetesen megkülönböztethető a nem művészi valóság elemeitől – nem korlátozza a befogadását és értelmezését a művészi esztétikában otthonos befogadókra, hanem lehetőséget ad számos saját értelmezésre/műértésre, kinek-kinek saját élet- és művészeti tapasztalatainak a beépítésére az adott alkotás nyitott helyeire. Az irodalom és a színház is sok-sok eszközzel „nyithatja ki” a művet, s ezekre láttunk is számos példát a fentiekben.
A 21. századi kultúrát azonban művészeten kívüli hatások is befolyásolják (ahogyan ez mindig is tapasztalható volt). A 2020 tavaszán kitört pandémia meglehetősen nagy, hosszú ideig nem múló hatást tett a színházi, a művészeti életre, a közönségre, így minden új alkotás, minden új értelmezés magán viseli immár nem csak a 20. és a megkezdődött 21. század eseményeinek, társadalmi és egyéni traumáinak jegyeit, de annak következményeit is, hogy jó néhány hónapig voltunk kénytelenek elkülönítetten, karanténban létezni. Ahogy a kultúrtörténetben korábban is megtapasztalt krízisek és járványok nyomot hagytak a hétköznapokon és a műalkotásokon, várható, hogy erre a soha ilyen világméretekben meg nem tapasztalt járványhelyzetre és a körülötte kialakult kommunikációra, következményeire is különféle reakciók fognak születni. Csak emlékeztetünk, hogy Az ember tragédiájában Madách nemcsak a járvány témáját, de számos más társadalmi krízist is megjelenít, különféle megoldásokat mutat be olvasók, nézők számára. Variációkat ad a jövőnkre nézve.

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A sorozat további részei: 1. rész; 3. rész; 4. rész;  5. rész; 6. rész; 7. rész

Nagyboldogasszony Szűz Máriának a katolikus magyarság által használt neve. A „nagy” szó Mária föltámadásának és megdicsőülésének hitét hordozza, ugyanakkor Bálint Sándor szerint utal a pogány Boldogasszony-tiszteletre, amelybe az archaikus Emese-hagyomány is közrejátszott. A hagyomány szerint Nagyboldogasszony napján ajánlotta Szent István király az országot Mária oltalmába. Nagyboldogasszony ünnepe 1948-ig munkaszüneti nap volt. Az ünnep hagyománya az ősegyházba nyúlik vissza – az V. században Jeruzsálemben megünnepelték már Mária elszenderülését (dormitio). Az ünnep tartalma szerint Jézus Krisztus nem engedte át a földi enyészetnek édesanyja, Mária holttestét, hanem magához emelte a mennyei dicsőségbe. Ez a hit évszázadokon keresztül öröklődött a néphagyományban is, s gazdag folklórhagyomány bontakozott ki körülötte. Amikor 1950-ben kiadott bullájában XII. Pius pápa katolikus dogmává tette Mária mennybevételét, voltaképpen a több évszázados folklórhagyományt és a vallási gyakorlatot ismerte el.

Csíki József: Szent István király felajánlja koronáját a Magyarok Nagyasszonyának. Festmény az oroszhegyi római katolikus templom déli hajófalán. A kép forrása: Kovács Árpád: Mária-tisztelet Oroszhegyen Mária-ábrázolások az oroszhegyi templomban. In: Örökségünk, 4., 4. sz. (2010), 23. – Elektronikus Periodika Archívum

A ma énekelt Kölcsey–Erkel-Himnusz előtt a katolikus magyarság egyik néphimnusza a Boldogasszony Anyánk… kezdetű – máig élő – népének volt.

Patrona Hungariae-násfa [Magyarok Nagyasszonya]  In: Magyar Nemzeti Múzeum, szerkesztette: Fodor István és Cs. Lengyel Beatrix, Budapest, Corvina, 1992. – Törzsgyűjtemény