2022. augusztus 25–27. között rendezték meg a Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület konferenciáját. Az idén 36. alkalommal sorra kerülő tudományos fórumnak a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola adott otthont.

A konferencia helyszíne: a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola

A Történelem és vizualitás című konferencia 29 szekciót töltött meg számos izgalmas és értékes előadás felvonultatásával. A gazdag programban a történészek mellett a társtudományok kutatói is képviseltették magukat. Így különböző szempontok szerint vált vizsgálhatóvá az egyes történeti korszakok képigénye, akár e korszakok vizualitásának bemutatása vagy forráskincsként értékelése által. A plenáris ülés előadói dr. Tamás Ágnes, dr. Fisli Éva és dr. Gábor György voltak.
Az előadások témafelvetéseinek sokrétűsége rámutatott, hogy milyen hatása is van a képeknek a befogadóra, hogy ezzel egyes korokban hogyan éltek, vagy épp hogyan éltek vissza és tették a propaganda eszközévé.
A társadalomtörténet-kutatás legmodernebb eszközeként mutatkozott be a vizualizálás módszere, azaz különböző adatcsoportok térképre vagy diagrammra helyezve történő értékelése. Érdekes volt a közösségi és a személyes térre irányuló szempontok tárgyalása és a különböző társadalmi rétegek önreprezentációját vizsgáló kutatások bemutatása is.
A háromnapos rendezvényen munkatársaink – Andrási Erika, Dede Franciska, Papp Viktor, Sárközy Réka és Vesztróczy Zsolt – eredményeit is hallhatta a közönség. A konferencia tanulmánykötete várhatóan 2024-ben jelenik meg. Sorozatunkban ennek előzetesként ezeket az előadásokat ismertetjük röviden. Az alábbiakban Vesztróczy Zsolt ismerteti A dualista rendszer görbe tükörben. Szlovák politikai karikatúrák a magyar politikai életről (1867–1918) címmel megtartott előadásának témáját.

A más népekkel való kapcsolattörténeten belül különleges jelentőséggel bír az egymásról kialakított sajtókép. Ennek egyik speciális területét jelentik az élclapok, ahol bizonyos tulajdonságok és jelenségek felnagyításával vagy eltorzításával görbe tükörben mutatják be a másik nációt. Előadásomban is egy ilyen témát választottam, dualizmuskori szlovák élclapok segítségével mutattam be a dualista politikai rendszert és annak képviselőit.
A korszakban négy szlovák élclap létezett: a Ježibaba (1871–1872), a Černokňažník (1876–1910), a Rarášek (1870–1874, 1908–1914) és a Veselé noviny (1912–1914). Ezek a magyar lapokhoz hasonlóan szintén egy-egy politikai irányzathoz kötődtek, de volt két lényeges különbség hozzájuk képest. A szlovák lapok jóval rövidebb ideig léteztek, ami a polgári társadalmuk gyöngeségét mutatta. Másrészt ezek nem közjogi-, hanem nemzetiségi alapon választottak témát, vagyis az élcek alapvetően a magyar állam intézményei és annak képviselői ellen irányultak, nem pedig valamelyik másik párt ellen.
A Ježibaba (1871–1872) a magyarokkal megegyezést kereső Új szlovák iskola lapja volt. Mivel ez a választásokon eredményesen szereplő parlamenti pártocska volt, így ebben a sajtóorgánumban legfőképpen a választási visszaéléseket (pl. utaztatás, etetés-itatás, szavazatvásárlás, a közigazgatási apparátus „segítsége”, megszegett választási ígéretek stb.) tették szóvá írásban és képben. Mivel a rendszer fenntartását célzó törekvések miatt a voksolás körüli törvénytelenségek egyre nagyobb méreteket öltöttek, nem véletlenül jelentek meg a kortesviccek vagy választási karikatúrák a korabeli lapokban annak politikai vagy nemzetiségi hovatartozásától függetlenül.

Kortesszámla. In: A nevető Magyarország. Egyetemes adomagyűjtemény. 2. bőv. kiad, Budapest, Lampel, 1901. II. köt., 142. – Törzsgyűjtemény

Erre rímelt a Ježibaba egyik karikatúrája is, amely az itatás győzelmét mutatja az elvekkel szemben.

Választási visszaélések Felső-Magyarországon. In: Ježibaba, 1871. 1 évf. 13. sz., 89. – Törzsgyűjtemény

Amikor pedig a kormánypárt bomlásnak indult, megkezdődött a versengés a nemzetiségi, így a szlovák szavazókért is a két nagy politikai erő, a balközép és a Deák-párt között, akárcsak az itt látható képen.

Harc a szlovák szavazatokért. In: Ježibaba, 1871. 1. évf. 12. sz., 83. – Törzsgyűjtemény

A Černokňažník (1876–1910) az autonóm szlovák kerület, az Okolie felállítását célul tűző Szlovák Nemzeti Párt lapja volt. Mivel a szervezet jelöltjei rendszeresen elvéreztek a választási küzdelmekben, így a szervezet közel két évtizedre feladta a politikai aktivitását, tevékenységét pedig az irodalomra és a sajtóra koncentrálta. A passzivitás ideje alatt a legfőbb témát a szlovákokat ért nemzetiségi veszteségek hangsúlyozása és a magyar politikai rendszer visszásságainak kifigurázása jelentette. 

• 
• 

A Rarášek (1870–1874, 1908–1914) szintén a Szlovák Nemzeti Párthoz tartozott. Mivel a századfordulót követően a szervezet már politikailag aktivizálódott, ezért az addigi szokásos sérelmek mellett újabb témákat is elővettek, mint például a választójogi reformtól való magyar félelmeket.

Mitől félnek? [Magyar félelem a választójogi reformtól]. In: Rarášek, 1908. I. évf. 3. sz., 1. – Törzsgyűjtemény

A Veselé noviny (1912–1914) a Szlovák Katolikus Néppárt lapja volt, mely az őket ért hátrányok mellett bizonyos egyházi témákat is elővett.
Más élclapokhoz hasonlóan itt is voltak magyarokat megszemélyesítő típusfigurák. Ilyen volt például a Černokňažníkban Kuťaláncos Pista, aki bor mellett búslakodott a világ dolgai felett, ruházata és a külseje alapján pedig tipikusan magyar alak (pl.: pörgekalap, árvalányhaj, fokos, pödört bajusz, mente stb.). A Rarášek típusfigurája pedig a nemesi származású és ruházatú Kuťťateremtette Lantoš báči volt, aki az akkor divó szokásnak megfelelően bizony lenézte a szlovákokat.

• 
• 

A dualista korszak politikai mérlege a szlovákok számára meglehetősen negatív volt. Mivel nem sikerült élniük az új korszak nyújtotta lehetőségekkel, így a sajtójukban nem a polgárosodás eredményeit, hanem az őket ért veszteségeket hangsúlyozták, melyek valóban jogosak voltak. Eközben a magyar államról és annak képviselőiről, de nem egyszer általában a magyarokról is meglehetősen kedvezőtlen képet alakítottak ki. Bár ez a magyarságkép sokszor torz, sőt nem egyszer bántó, mégis érdemes rá odafigyelni, hiszen e nemcsak a dualista korszakra volt jellemző, hanem bizonyos elemei később is megmaradtak.

Vesztróczy Zsolt (Retrospektív Feldolgozó Osztály)

Kossuth Lajos életének majdnem felét hazájától távol, emigrációban töltötte, ennek ellenére – látszólag paradox módon – kultusza itthon nemhogy fakult volna, hanem intenzív módon erősödött. Személyét még életében a szentek imádatával rokonítható kultikus áhítat övezte. Ennek az áhítatnak tükrözői könyvtárának azon kötetei is, amelyeket a száműzetés évei alatt ajándékba kapott. Különösen igaz ez a Magyarországról küldött, vagy egy személyes látogatás keretében átadott magyar, illetve magyar vonatkozású kiadványokra. A kiegyezés légköre sokakban felszabadította azt a gátat, amely addig megakadályozta őket abban, hogy Kossuthtal felvegyék a kapcsolatot. Az agg kormányzó könyvtára élete utolsó két évtizedében jelentős mértékben gyarapodott olyan kötetekkel, amelyeket szerzőik a nagy államférfi iránt érzett tiszteletük jeléül ismeretlenül is megküldtek neki. A köteteket lapozgatva az a benyomásunk támad, hogy a Ferenc József-i birodalomban, ha valaki valamit alkotott, azt „hódoló tisztelettel” igyekezett megküldeni Magyarország volt kormányzójának.
Kossuth halála után torinói könyvtára – végakaratának megfelelően – egyben őrzött gyűjteményként az Országos Széchényi Könyvtárba került. Születésének 220-ik évfordulója kapcsán, az elkövetkező hetekben könyvtárának olyan darabjait mutatjuk majd be, amelyek apró alkotóelemei ennek a gigantikus kultusznak.

Nemzeti ünnepeinken történelmi nagyjaink emléke előtt is tisztelgünk, ilyenkor jó érzés magyarnak lenni, büszkeséggel tölt el a történelmi események felidézése. Mivel érzelmi viszonyulásról van szó, nehéz objektíven megvonni a határt, meddig tart a tisztelet és az emlékezés, és mikor válnak kiüresedett kultusz tárgyává múltunk jelesei. Különösen érdekes folyamat a Deák Ferenc-i kiegyezés lágyuló légkörében élő polgár viszonya Kossuth személyéhez. Mennyire lehetett őszinte az a rajongás, az a hódolat, amely az élő Kossuth iránt megnyilvánult?
Ebben a korszakban nem ritka az a kettősség, amelyet jól érzékeltet a Kolozsvári Naptár 1862-ik évfolyamának összeállítása is. A kiadványban a Cs. Kir. Felséges Uralkodóház tagjainak és titulusainak felsorolása után „Történelmi mellképek” címmel megemlékeznek az 1848–49-es szabadságharc több ezredeséről és az aradi vértanúkról, majd befejezésként közlik a Klapka-indulót Thaly Kálmán tollából. A szabadságharc leverését így summázza a korabeli kolozsvári cikkíró:

Úgy tűnik, a naptár szerkesztője minden tekintetben megadta a császárnak azt, ami a császáré!
A kiegyezést követően Magyarország polgárai közül sokan megpróbáltak eljutni Kossuthhoz. A ceglédi százas küldöttség tagjaitól kezdve Udvary Feriig, a körmendi biciklitúrázóig számos ember felkereste őt. Politikai érdekektől és egyéni ambícióktól vezérelt emberek éppúgy hódolatukat fejezték ki levélben vagy személyesen, mint olyanok is, akik csak önzetlen módon tisztelegni akartak előtte. Igaz, ez utóbbiak talán kevesebben voltak, ezért is érdemli meg Nedoroszték János kolozsvári fodrász – Magyarország többi szorgalmas átlagpolgára képviseletében is – a kitüntető figyelmet.

Nedoroszték János arcképe. In: 1848-49. Történelmi Lapok, 2. évf. 3. sz. (1893. febr. 1.), 19. – Törzsgyűjtemény

Az 1879-es év Kossuth életében újabb fordulópontot jelentett. Ebben az évben alkották meg az új honossági törvényt, amelyet Ferenc József december 20-án szentesített. Az 1879. évi L. törvénycikk 31-ik paragrafusa kimondta, hogy a folyamatosan külföldön tartózkodó magyarok tíz év után elveszítik magyar állampolgárságukat, amennyiben annak megtartása érdekében nem fordulnak valamely osztrák–magyar külképviselethez. Kossuth kitartott elvei mellett, nem volt hajlandó olyan lépésre szánni magát, amelyben, ha csak formailag is, elismeri a Habsburgok uralmát Magyarország felett. Vérbeli politikusként azonban élt a közvélemény formálásának eszközeivel: ezt követően már következetesen gyászkeretes levelekre fogalmazta gondolatait, és gyakran hangoztatta hontalanságát. A környezetében élő, vagy nála sűrűn megforduló személyek is vitték a hírt Magyarországra, egészségi állapotáról és egyre erősödő anyagi gondjairól.

Ezt a hírt olvasta Nedoroszték János, és ez indította őt arra, hogy levelet írjon Kossuthnak, mellékelve egy könyvet és saját fényképét. A tört magyarsággal írt levelet eredeti formában, szöveghűen közöljük:

Baunschedt, Carl: Der Baunscheidtismus, Bonn, J. Wittmann, 1860. – Törzsgyűjtemény

Az elküldött könyv egy német gépész(!), Baunscheidt Károly gyógyászati módszereit tartalmazta, az ún. baunscheidtizmust. A gyógymód lényege, hogy egy erre a célra alkalmazott tűvel a kezelni kívánt területen felületi sebeket ejtettek a bőrön. A sebeket egy bizonyos általa forgalmazott olajjal bedörzsölték, amitől az gyulladásba jött. Ezt a „gyógymódot” különösen az ízületi betegségek és belső gyulladások kezelésére ajánlották. A gyógymód népszerűségét és Magyarországon való elterjedését mutatja az is, hogy a könyvnek 1865-ben és 1866-ban két egymástól független kivonatolt magyar nyelvű fordítása is megjelent. A Nedoroszték János által elküldött német nyelvű munka a hetedik kiadás volt, amely Bonnban jelent meg 1860-ban. A tulajdonosi bejegyzés szerint a könyv 1862-ben került a kolozsvári fodrász tulajdonába.

Nedoroszték János possessori bejegyzése

A levél rövid életrajzot is tartalmaz, ebből kiderül, hogy a messziről érkezett fodrásznak sikerült megtelepednie Kolozsváron. A gyorsan fejlődő városban feltehetőleg igény volt több fodrászra, legalábbis ez következtethető ki a Kolozsvári Naptárakban megjelentetett iparosok címjegyzékéből: míg az 1854-es évkönyv (Kolozsvári Naptár, 10. évf., 1854, 37.) csak egy fodrászt jelez (Reinhardt Györgyöt), addig a már említett 1862-esben már hárman szerepelnek (l. 55. o.).

Kolozsvár látképe a XIX. század második feléből. In: Kolozsvári Naptár, 1. évf. (1862), előzéklap – Törzsgyűjtemény

Nedoroszték János nemcsak megtelepedett, de alig két évtized alatt a város tekintélyes polgárává vált, aki aktívan részt vett az Iparos Egylet munkájában, sőt 1877-től a választmányának tagja lett. Anyagi támogatásával is hozzájárult az egylet aggmenházának létesítéséhez. A Polgári Dalegylet alelnöke, az Iparosok Hitelszövetkezetének aligazgatója, 1893-tól a Kolozsvári Honvédegyletnek választmányi tagja. Neve szerepelt a Kolozsvári Országos Történelmi Ereklye-Múzeum Egylet alapítói között is.

Kolozsvár főtere a századfordulón. (Balról az ötödik épület az Iparosegylet székháza). Képeslap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény. Jelzet: P 37/93.

Pesten született 1832. május 5-én, és ahogy a levelében írja, tizenhat évesen, 1848 júniusában beállt a pesti I. honvéd zászlóalj V. századába.

Negyvennyolcas honvéd múltját többek mellett maga Klapka György tábornok igazolta.
Kossuthhoz írt leveléből az is kiderült, hogy a kényszersorozás elől Lembergbe menekült, és már nem tért vissza Pestre, pedig családja többi tagja ott maradt. Négy évvel idősebb bátyja, Nedoroszték Jakab, aki szintén részt vett a szabadságharcban, később Pesten nyitott vendéglőt.
Nedoroszték János tehát 1859-ben érkezett Kolozsvárra, fodrászüzletet nyitott és 1864-ben feleségül vette Rotáridesz Emíliát (akkor készül róla a Kossuthnak elküldött fénykép). Közös gyermekük nem született, vagy nem érte meg a felnőttkort. A Veress Ferenc műtermében készült fényképen egy magabiztos, harmincas éveiben járó, biztos egzisztenciájú kolozsvári polgárt látunk.

• 
• 

Az utolsó adat Nedoroszték Jánosról halálozási dátuma: 1900. május 28-án hunyt el, 68 éves korában. Utolsó kolozsvári lakhelye a Kossuth Lajos utca 44. szám alatt volt, itt ravatalozták fel, majd a Házsongárdi temető lutheránus sírkertjében a római katolikus egyház szertartása szerint temették el. (L.: Gaal György: Magyarok utcája, Kolozsvár, EME, 1995, 71.)

Nedoroszték János gyászjelentése – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A levél stiláris jegyeiből egyértelműen megállapítható, hogy Nedoroszték János nem volt magyar anyanyelvű. Bátyjának, Jakabnak a gyászjelentése is kétnyelvű: magyar és német. Nem ritka jelenség ez az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, hogy két nem magyar fiatal a haza védelmében beáll honvédnek! A Kossuth irányában tett gesztus, a levélnek – a magyar nyelv kerékbe törése ellenére is – közvetlen stílusa is azt bizonyítja, hogy Nedoroszték Jánosban igazi kolozsvári polgárt, a magyar nemzet hű fiát tisztelhetjük.
Ez a levél is – a Kossuth könyvtárában fellelhető számos társával együtt – a Kossuth-kultusz része, de tartalmát tekintve bensőséges, emberi és őszinte. Az, hogy ez a levél és a fénykép fennmaradhatott, egy kicsit annak a férfinak az emberi vonásait is felvillantja, akit „homo politicus”-ként aposztrofálnak, akit nem ismerhetünk meg igazán, mert valódi énjét eltakarja előlünk önnön nagyságának fénye. Kossuth a levelet a fényképpel együtt gondosan a kapott könyvbe helyezte, és az egészet eltette könyvtárába. Arról, hogy a „gyógymódot” kipróbálta volna, nincs tudomásunk. 

Elbe István (Gyarapítási és Állománynyilvántartó Osztály)

Kossuth-sorozatunk további részei: Első rész; Harmadik rész; Negyedik rész; Ötödik rész

2022. augusztus 25–27. között rendezték meg a Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület konferenciáját. Az idén 36. alkalommal sorra kerülő tudományos fórumnak a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola adott otthont.

A konferencia helyszíne: a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola

A Történelem és vizualitás című konferencia 29 szekciót töltött meg számos izgalmas és értékes előadás felvonultatásával. A gazdag programban a történészek mellett a társtudományok kutatói is képviseltették magukat. Így különböző szempontok szerint vált vizsgálhatóvá az egyes történeti korszakok képigénye, akár e korszakok vizualitásának bemutatása vagy forráskincsként értékelése által. A plenáris ülés előadói dr. Tamás Ágnes, dr. Fisli Éva és dr. Gábor György voltak.
Az előadások témafelvetéseinek sokrétűsége rámutatott, hogy milyen hatása is van a képeknek a befogadóra, hogy ezzel egyes korokban hogyan éltek, vagy épp hogyan éltek vissza és tették a propaganda eszközévé.
A társadalomtörténet-kutatás legmodernebb eszközeként mutatkozott be a vizualizálás módszere, azaz különböző adatcsoportok térképre vagy diagrammra helyezve történő értékelése. Érdekes volt a közösségi és a személyes térre irányuló szempontok tárgyalása és a különböző társadalmi rétegek önreprezentációját vizsgáló kutatások bemutatása is.
A háromnapos rendezvényen munkatársaink – Andrási Erika, Dede Franciska, Papp Viktor, Sárközy Réka és Vesztróczy Zsolt – eredményeit is hallhatta a közönség. A konferencia tanulmánykötete várhatóan 2024-ben jelenik meg. Sorozatunkban ennek előzetesként ezeket az előadásokat ismertetjük röviden.

• 
• 

A Dzsentrik a műteremben. Családi fényképek a 19. századi Magyarországról címre keresztelt előadásában Papp Viktor mindenekelőtt arra kereste a válaszokat, hogy az elszegényedő középbirtokos nemesség (dzsentri) miképp viszonyult a 19. század egyik új vívmányához, illetve új kulturális gyakorlatához, a fényképezkedéshez. Csorba Géza jogász és felesége, Táncsics Eszter közösen írt naplójának elemzésével a hallgatók betekintést nyerhettek abba a pesti, egyszerre nemesi és polgári világba, mely rendkívül nagy hangsúlyt helyezett a fényképezkedésre. A műtermek látogatása, a vizitkártyák nézegetése, postázása, ajándékozása, a közös családi csoportkép elkészítésének rituáléja arra is rámutatott, hogy a vizualitás érzékelésében is döntő fordulat állt be, legkésőbb az 1870-es, 1880-as években. Ehhez kapcsolódóan az ugyancsak a dzsentri társadalmi rétegbe sorolható egyes aktorok mintha jóval kisebb jelentőséget tulajdonítottak volna a portréfényképek elkészítésének. Csokalyi Fényes Károlynak, a debreceni dohánybeváltó tisztjének portréképe, mely a Történeti Fénykép- és Videótárunk gyűjteményében őrzött Dráveczky családi fényképalbumban található, arra mutatott rá, hogy az ekkoriban a professzionalizáció útjára lépő fényképésztársadalom bár magának vindikálta a fénykép elkészítésének minden mozzanatát, e portré elkészítésekor sem az ünnepélyesség, sem az igényesség nem talált utat magának. Az előadás harmadik kiragadott példája arra kívánt rávilágítani, hogy egy-egy jellegzetes portrékép beállítása, a fénykép alanyának testtartása még úgyis sokat elárul a képen szereplőkről, hogy a fényképész minden bizonnyal igyekezett saját hivatásához hűen „megkomponálni” a felvételt. A bemutatott fényképek és azok keletkezési körülményei összességében arra mutattak rá, hogy a sokáig csak a szépirodalomból ismert dzsentrikép történeti újraértékelése mindenképp szükséges a fényképezkedéshez fűződő viszony és a vizualitás mindennapokban betöltött szerepének tükrében.

• 
• 
• 

Papp Viktor (Történeti Fénykép- és Videótár)

Tamási Áron (1897–1966) író, az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom kimagasló alakja. Írásművészete a népi irodalom szellemében fogant epika líraibb hangú változata, tematikája a székelység világához kapcsolódik. Gyökerei e zárt etnikai közösség mese- és mondavilágába nyúlnak vissza. Nyelvteremtő író: erősen támaszkodik a tájnyelvre. Műveinek jelentős szervező elve a mesei elemekkel elért jelképteremtés. Bár számos regényt, elbeszélést és drámát alkotott, az olvasóközönség köztudatába mégis leginkább Ábel című regénytrilógiája (Ábel az országban, 1933; Ábel a rengetegben, 1932; Ábel Amerikában, 1934) révén került be.

Tamási Áron a gyulafehérvári püspökség levéltárában őrzött anyakönyv és több hivatalos dokumentum, valamint a halotti anyakönyvi kivonat szerint 1897. szeptember 19-én, a község plébániájának bejegyzése és más hivatalos anyagok szerint szeptember 20-án született Farkaslakán, a Nagy utca felső részében.

Tamási Áron. In: Magyarország a XX. században. III. kötet. Kultúra, művészet, sport és szórakozás, [főszerk. Kollega Tarsoly István], Szekszárd, Babits, 1996–2000. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A két világháború között Kolozsváron élt újságíróként és az erdélyi kulturális élet markáns alakjaként. A kisebbségi szellemi irányzatok mindegyikével kapcsolatot tartott; 1926-ban a meghatározó Erdélyi Helikon folyóiratot elindító helikoni munkaközösség alapító tagja volt. Az Ábel-regényeket a harmincas években írta. Írásművészetének erőssége a valóság és mese szerves egységének ábrázolása, melyet ekkorra tökéletesített. Az Ábel a rengetegben (1932) a kisebbségbe került romániai magyarság sorsának modellje is. Hőse gyerekember, aki jellemet próbáló és fejlesztő körülmények közé vetődve kerül szembe a természeti, társadalmi és nemzeti kiszolgáltatottsággal hasonlóan a népmesék hőséhez, a legkisebb fiúhoz.

Kereskedelmi akadémiai végzettséggel 1923 nyarától három évig az USA-ban, többnyire New Yorkban élt alkalmi munkásként és banktisztviselőként, ahonnan írásait, a székelyföldről megálmodott csodálatos történeteit folyamatosan hazaküldte. Amerikai élményeit csak az Ábel harmadik kötetében írta meg (Ábel Amerikában, 1934), melynek végén hangzik el a szállóigévé lett mondat: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Tamási Áron. In: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001 (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Életművének jelentős része a magyar dráma történetéhez tartozik. Mintegy 20 színpadi műve, mesejátéka, jelenete az epikus ismert nyelvén szól, líraiság és balladai komorság, valóság és mese ölelkezik bennük olykor tanító szándékkal. A népi színjátszás megoldásaihoz kapcsolódva felhasználta a lakodalmas, a passiójáték, a kántálás és a népi hiedelemvilág elemeit (Énekes madár, 1933; Tündöklő Jeromos, 1936; Vitéz lélek, 1941; Csalóka szivárvány, 1942; Hullámzó vőlegény, 1947; Hegyi patak, 1959; Boldog nyárfalevél, 1962).

A II. világháború Magyarországra sodorta, és csak tizenhat évvel később, 1956 augusztusában látogathatott először Erdélybe. Bár tanúja és maga is elszenvedője volt a kisebbségi sors hányattatásainak, hitt a román és a székely nép békés együttélésében:

A fordulat évéig országgyűlési képviselő volt, a Rákosi-korszakban viszont ő is hallgatásra kényszerült. Az irodalomba csak 1953-tól térhetett vissza, a Nagy Imre-kormány Kossuth-díjjal tüntette ki. 1956 szeptemberétől 1957 áprilisáig a Magyar Írók Szövetségének volt a társelnöke, 1956. október 31-én a Petőfi Párt Irányító Testületének tagjává választották. A forradalom első napjaiban nyilatkozata (Magyar fohász) hangzott el a rádióban, és ő fogalmazta meg az Írószövetség közgyűlésén december 28-án fölolvasott Gond és hitvallás című nyilatkozatot. 1957–58-ban többször tanúnak idézték, vallatták. 1963-tól a Béketanács elnökségi tagja. Szülőfalujában temették el.

Tamási Áron sírhelye szülőhelyén, Farkaslakán. Fotó: Szerk.

Mann Jolán, szerk. (Főigazgatói Kabinet)

Kossuth Lajos életének majdnem felét hazájától távol, emigrációban töltötte, ennek ellenére – látszólag paradox módon – kultusza itthon nemhogy fakult volna, hanem intenzív módon erősödött. Személyét még életében a szentek imádatával rokonítható kultikus áhítat övezte. Ennek az áhítatnak tükrözői könyvtárának azon kötetei is, amelyeket a száműzetés évei alatt ajándékba kapott. Különösen igaz ez a Magyarországról küldött, vagy egy személyes látogatás keretében átadott magyar, illetve magyar vonatkozású kiadványokra. A kiegyezés légköre sokakban felszabadította azt a gátat, amely addig megakadályozta őket abban, hogy Kossuthtal felvegyék a kapcsolatot. Az agg kormányzó könyvtára élete utolsó két évtizedében jelentős mértékben gyarapodott olyan kötetekkel, amelyeket szerzőik a nagy államférfi iránt érzett tiszteletük jeléül ismeretlenül is megküldtek neki. A köteteket lapozgatva az a benyomásunk támad, hogy a Ferenc József-i birodalomban, ha valaki valamit alkotott, azt „hódoló tisztelettel” igyekezett megküldeni Magyarország volt kormányzójának.
Kossuth halála után torinói könyvtára – végakaratának megfelelően – egyben őrzött gyűjteményként az Országos Széchényi Könyvtárba került. Születésének 220-ik évfordulója kapcsán, az elkövetkező hetekben könyvtárának olyan darabjait mutatjuk majd be, amelyek apró alkotóelemei ennek a gigantikus kultusznak.

„A kerékpározás minden művelt államban már annyira kifejlődött, hogy »Status in Statu« [állam az államban]. Ez nem hiba, ez csak előny. Nálunk is ilyenképpen kell ennek lennie.” – állapította meg Udvary Feri a magyar kerékpározás hajnalán, 1891-ben. Kijelentése több emberöltő elteltével sem veszített időszerűségéből. A lelkes körmendi fiatalember a maga korában és környezetében mindent elkövetett ennek a sportágnak a népszerűsítéséért. 1889-ben sportegyesületet alapított Körmenden (Vasparipa Egylet), és még ugyanabban az évben öccsével, Jenővel velocipéden elkarikáztak a párizsi világkiállításra. És ha már nyeregben voltak, hazafelé egy kis kitérőt tettek Turinba, hogy az agg kormányzó előtt tisztelegjenek. Kalandos útjukról Udvary 1891-ben Körmendtől – Párisig kerékpáron és vissza Turinnak címmel gazdagon illusztrált könyvet adott ki, melyben részletesen elmesélte találkozásukat Kossuthtal.

A Kossuth által dedikált fénykép a kötetben (Udvary Feri: Körmendtől Párisig kerékpáron és vissza Turinnak, Körmend, 1891. 82. – Törzsgyűjtemény

Vállalkozásuk abban a korban komoly sportteljesítménynek számított, hazatértük után Körmend városa hősként ünnepelte őket, tettük jelentős mértékben hozzájárult a körmendi Kossuth-kultusz fellángolásához, amely végül 1907-ben egy közadakozásból felállított Kossuth-szoborban teljesedett ki.

Horvay János alkotása Körmenden, még az eredeti helyén. Képeslap. Jelzet: K 3508. – Térkép-, Plakát és Kisnyomtatványtár

A könyvből megtudhatjuk, hogy a turini remete atyai jóindulattal fogadta a körmendi fiúkat, megdicsérte az egyenruhájukat, örült annak, hogy a magyar fiatalság fogékony a testedzésre, egy kicsit polemizált a „vasparipa” megnevezés sutaságán, de miután az idősebb Udvary fivér felvilágosította, hogy a kerékpár szó azért nem alkalmas ennek a szerkezetnek a megjelölésére, mert vannak háromkerekű típusok is, elfogadta ezt a kifejezést. Kossuth búcsúzóul mindkettőjüket megajándékozta saját kézjegyével ellátott arcképével (l. az első fotót).

A Kossuth számára díszbe öltöztetett kötet

Kossuth születésének kétszázadik évfordulója alkalmából a Magyar Nemzetben egy közvetlen hangvételű ismertető jelent meg Vasparipával Kossuth Lajoshoz címmel. A szerző ebben felelevenítette első találkozását a körmendi biciklitúrázó történetével.

A főorvos úr jó szimatát dicsérte, hogy valóban különleges könyvről volt szó, de abban tévedett, hogy a nemzeti könyvtár nélkülözte volna ezt a művet. A könyvgyűjtő, könyvszerető Kossuthnak is köszönhető, hogy a Széchényi Könyvtár állományában lévő kiadványban jelenleg is megcsodálható Udvary Feri magaskerékpárján feszítő daliás alakja.

A Kossuthnak dedikált kötet címlapja

A körmendi ifjú ugyanis rajongását és háláját azzal fejezte ki, hogy könyvének egy díszkötésbe öltöztetett, dedikált példányát egy hódolatteljes levél kíséretében elküldte az agg kormányzónak. Bár a könyvben több fotója is szerepel, ráadásként a kötéstábla belső felébe egy eredeti fényképfelvételt is beillesztett magáról.

Udvary Feri fotója

Kossuth esetében szándékosan kerültük a bibliofil kifejezést, mert nem a szó klasszikus értelmében gyűjtötte a könyveket. Mindig az érdeklődésének és ízlésének megfelelőt igyekezett beszerezni, de a betöltött társadalmi-politikai szerepénél fogva jelentős mennyiségű könyvet kapott ajándékba. Tisztelettel legyen mondva, hogy minden könyvet elrakott a könyvtárába függetlenül annak értékétől vagy tartalmi színvonalától. És nemcsak a könyveket őrizte meg, hanem a kísérőjükként küldött leveleket is. Így olvashatjuk most Udvary Feri Kossuthoz írt sorait:

Udvary Feri levelének befejező sorai

Néhány héttel Kossuth holttestének hazahozatala után hazaérkeztek könyvei is, melyeket élete utolsó napjaiban adott át a magyar nemzetnek. A gondosan leltárba vett és beládázott könyveket a Nemzeti Múzeum Széchényi Országos Könyvtárába szállították, ahol a szerződésben foglalt kötelezettség alapján a mai napig külön kezelt gyűjteményként, „Kossuth Lajos könyvtára” felirat alatt őrzik. Udvary Feri könyve és levele a 903-as leltári számon került nyilvántartásba.
Tapasztalhatjuk, hogy Körmend városa is tisztelettel gondol a bátor biciklitúrázóra és ápolja emlékét. Múzeumában őrzi a Vasparipa Egylet alapító levelét és az egyletzászlót, valamint Udvary Feri könyvét és velocipédjüket is.

• 
• 

Hasonló módon ápolja a Kossuth-kultuszt is, legfényesebb bizonyíték erre, hogy a Horvay János által alkotott szobrot száz évre rá, 2007-ben restauráltatta és ünnepélyes keretek között újra felavatta. (A helyi anekdota szerint Kossuth a kezével mutatja, hogy hol állt a szobra a második világháború előtt.)

Kossuth szobra Körmend főterén 2022-ben. Fotó: A szerző

Elbe István (Gyarapítási és Állománynyilvántartó Osztály)

Kossuth-sorozatunk további részei: Második rész; Harmadik rész; Negyedik rész; Ötödik rész

Melich János 1896-tól a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának (OSZK) tisztviselője, később pedig 1920 és 1922 között az intézmény igazgatója volt. Élete során behatóan foglalkozott a magyar helyesírás történetével, régi magyar nyelvemlékekkel, és a magyar nyelv különböző eredetű jövevényszavait vizsgálta. Megjelent munkái közül kiemelkedő a Magyar Etymológiai Szótár, amelyet 1914-ben indított meg Gombocz Zoltánnal, illetve szintén Gombocz Zoltánnal és Németh Gyulával szerkesztette A magyar nyelvtudomány kézikönyve című sorozatot.

Melich János portréja – Kézirattár Arckép 1216/2. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Melich János 1872. szeptember 16-án született Szarvason, édesapja Melich Márton földműves volt, édesanyját Molnár Juditnak hívták. Melich evangélikus hagyományok közt nevelkedett a szülői házban, a család szlovák és magyar nyelven is beszélt, középiskolai tanulmányait a helyi gimnáziumban és a késmárki evangélikus líceumban végezte. 1891-től 1894-ig a kolozsvári egyetem magyar–német szakán tanult, ahol nyelvészeti tanára Szinnyei József volt. Oktatójához fűződő kapcsolata jelentős mértékben befolyásolta későbbi munkáját a nyelvtudomány területén, általa ismerkedett meg a nyelvtörténet és nyelvhasonlítás alapvető kérdéseivel és módszereivel, illetve a lélektani magyarázó elv alkalmazásával is. Melich germanisztikai ismereteit Meltzl Hugó alapozta meg. Pedagógushiány miatt egyetemi tanulmányait idő előtt fejezte be, így vált a dévai állami főreáliskola tanárává, később pedig a Theresianumban, Bécsben oktatott, ezután a budapesti evangélikus gimnáziumban folytatta munkáját helyettes tanárként. Fontos megemlíteni, hogy 1905-ben a budapesti egyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett. A pedagógusi pályát 1896-ban hagyta el, amikor is a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának, mai nevén az Országos Széchényi Könyvtárnak tisztviselőjévé vált, később 1901-ben segédőrré léptették elő, majd egyre tovább haladt a ranglétrán, 1920-tól 1922-ig, egészen egyetemi tanári kinevezéséig ő látta el a könyvtár igazgatói tisztjét. A Magyar Tudományos Akadémia 1902. május 9-én választotta meg Melich Jánost levelező tagjává, később 1920. május 5-től az Akadémia rendes tagjává vált, majd pedig igazgatósági taggá 1933. május 19-től 1946. július 24-ig, és 1949. október 31-től tanácskozó tagja volt, mígnem halála után, 1989. május 9-én visszaállították az MTA rendes tagjává.
Az Országos Széchényi Könyvtárban töltött ideje alatt jelentős figyelmet fordított az állomány gyarapítására, például 1903-ban Bécsben Melich János vette át Hodinka Antal szláv gyűjteményét, 1919-ben Eckhart Ferenc akadémikus segítségével magyar vonatkozású periodikumokat szerzett be, valamint a trianoni békediktátum után elszakított területek hungarikumainak begyűjtését szorgalmazta. 1902-ben összeállította a magyarországi szlovén (vend) irodalom bibliográfiáját, majd 1908-ban kiegészítette azt. Mindemellett elsődlegesnek tartotta a kurrens nemzeti bibliográfia megjelenését, 1916-tól részt vett a Magyar Könyvszemle szerkesztésében. Ezen kívül 1922-ben javaslatot nyújtott be Bánffy Miklós külügyminiszter felé a Bécs–Budapest közti könyvtárközi kölcsönzések működtetésére, amelyet 2 hónap leforgása alatt jóvá is hagytak, így elindult a szolgáltatás.

Melich János. Metszet – Kézirattár. Arckép 1216/1. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Miután röviden ismertettem Melich János életútját a nemzeti könyvtárban és szakmai előmenetelét a Magyar Tudományos Akadémia falain belül, áttérhetünk a magyar nyelvtörténet területén elért eredményeire.
Kniezsa István az alábbi sorokkal jellemezte Melich János nyelvtudományi tevékenységét:

Melich János már egyetemi tanulmányai alatt rendszeresen publikált a Magyar Nyelvőr és a Nyelvtudományi Közlemények hasábjain, kezdetben szómagyarázatokkal foglalkozott, majd áttért a magyar nyelv német jövevényszavainak kutatására, melynek eredményét 1895-ben publikálta. A Szláv jövevényszavaink című kétkötetes munkája egyike fő műveinek. További cikkeiben és tanulmányaiban a nyelvtörténet, a magyar nyelvemlékek és a szótárirodalom körével is foglalkozott. Gombocz Zoltánnal közösen szerkesztették a Magyar Etymológiai Szótár című többkötetes munkát, melynek első része 1914-ben jelent meg. Másik jelentős munkája A honfoglaláskori Magyarország, amely 1925 és 1929 között jelent meg összesen 5 füzetben. A kiadványban Melich János összegyűjtötte azon népek csoportjait, akikkel a honfoglaló magyarság találkozhatott a Kárpát-medencében, szó-, hang- és alaktörténeti megfigyelésekre alapozva kutatását.
Szily Kálmánnal és Pais Dezsővel közösen szerkesztették a Magyar Nyelv című folyóiratot 1942-ig. 1922-től A magyar nyelvtudomány kézikönyve című sorozaton dolgozott együtt Gombocz Zoltánnal és Németh Gyulával. Cikkei, tanulmányai, tudományos publikációi nemcsak a Magyar Nyelv, és a Nyelvtudományi Közlemények című folyóiratokban jelentek meg, hanem az Acta Linguistica Academiae Scientiarum Hungaricae-ban, az Akadémiai Értesítőben, az Egyetemes Philológiai Közlönyben, az Irodalomtörténeti Közleményekben és számos más kiadvány hasábjain.
Tudományos munkáját több elismeréssel jutalmazták életében, a nyelvtudományok doktorává vált, 1930-ban Corvin koszorúval tüntették ki, majd pedig 1939-ben megkapta a Corvin-láncot, és még ugyanebben az évben Szarvas város díszpolgárává választotta. Melich János 1963. november 20-án halt meg, életének 92. évében.
Kniezsa István az alábbi sorokkal búcsúzott tőle:

Melich János gyászjelentése  Pannon Digitális Egyesített Archívum

A cím idézetének forrása: Losonczi Zoltán: Melich János (születésének hetvenedik évfordulójára), Debrecen, Budapest, [Városi Ny.], 1942, 7. (Klny.: Protestáns Tanügyi Szemle)

Felhasznált és válogatott irodalom:

• Benkő Loránd: Melich János. In: Magyar Nyelv, 1957. 1–2. sz., 1–12.
• Emlékkönyv Melich János 70. születésnapjára, Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1942.
• Hadrovics László: Melich János 85 éves. In: Magyar Nyelvőr, 1957. 4. sz., 507–511.
• Kiss Lajos: Melich János, Budapest, Akadémiai, 1995.
• Kiss Lajos: Melich János emlékezete születésének századik évfordulója alkalmából, Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1973.
• Kniezsa István: A hetvenéves Melich János. In: Magyar Nyelv, 1942. 4. sz., 225–231.
• Kniezsa István: Melich János. In: Magyar Nyelv, 1964. 1. sz., 1–3.
• Kornis Gyula: Melich János, [Budapest], [Franklin Nyomda], [1942].
• Losonczi Zoltán: Melich János (születésének hetvenedik évfordulójára), Debrecen–Budapest, [Városi Nyomda], 1942. (Klny.: Protestáns Tanügyi Szemle)
• Németh Mária: Az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkája és kiadványi tevékenysége 1919–1935. In: Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyve, 1981, Budapest, OSZK, 1983, 135–173.

Opálka Tamara (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

2022. augusztus 25–27. között rendezték meg a Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület konferenciáját. Az idén 36. alkalommal sorra kerülő tudományos fórumnak a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola adott otthont. A Történelem és vizualitás című konferencia 29 szekciót töltött meg számos izgalmas és értékes előadás felvonultatásával. A gazdag programban a történészek mellett a társtudományok kutatói is képviseltették magukat. Így különböző szempontok szerint vált vizsgálhatóvá az egyes történeti korszakok képigénye, akár e korszakok vizualitásának bemutatása vagy forráskincsként értékelése által. A plenáris ülés előadói dr. Tamás Ágnes, dr. Fisli Éva és dr. Gábor György voltak.
Az előadások témafelvetéseinek sokrétűsége rámutatott, hogy milyen hatása is van a képeknek a befogadóra, hogy ezzel egyes korokban hogyan éltek, vagy épp hogyan éltek vissza és tették a propaganda eszközévé.
A társadalomtörténet-kutatás legmodernebb eszközeként mutatkozott be a vizualizálás módszere, azaz különböző adatcsoportok térképre vagy diagrammra helyezve történő értékelése. Érdekes volt a közösségi és a személyes térre irányuló szempontok tárgyalása és a különböző társadalmi rétegek önreprezentációját vizsgáló kutatások bemutatása is.
A háromnapos rendezvényen munkatársaink – Andrási Erika, Dede Franciska, Papp Viktor, Sárközy Réka és Vesztróczy Zsolt – eredményeit is hallhatta a közönség. A konferencia tanulmánykötete várhatóan 2024-ben jelenik meg. Sorozatunkban ennek előzetesként ezeket az előadásokat ismertetjük röviden.

A konferencia helyszíne: a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola

Az alábbiakban Dede Franciska ismerteti a Séták a nagyvilágban. Az Uj Idők illusztrált utazási sorozata címmel megtartott előadásának témáját.

Előadásom Herczeg Ferenc népszerű szépirodalmi, társadalmi és művészeti képes hetilapjának 1903 decemberében indult új rovatát mutatta be. „Olvasóinknak alkalmat adunk egy élvezetes, világkörüli sétára” – írta az akkor már tizedik esztendeje megjelenő folyóirat szerkesztősége az első közlemény elé. A korábban önállóan közölt képes úti beszámolókat ettől kezdve közel három évtizeden keresztül elsősorban (bár nem kizárólag) itt találhatták meg az olvasók. A sorozat jellegzetessége, hogy legtöbbször nem professzionális utazók és írók útirajzait közölte, hanem élményeiket lejegyző amatőrökét, akik írásaikat sokszor saját fényképfelvételeikkel illusztrálták. Az előadás röviden kitért a közlemények szerzőire: foglalkozásukra (találunk közöttük művészt, földrajztudóst, orientalistát, vadászt, katonatisztet, orvost és újságírót), utazásuk okaira (van, aki „kalandvágyból” utazott, más a munkája vagy a családja miatt került az adott vidékre), közleményeik gyakoriságára és arra is, hogy milyen országokban, milyen tájakon jártak. Vizsgálta az illusztrált közlemények arányát (∽70%), ezeken belül pedig a szöveg és kép viszonyát, a képek számát és elhelyez(ked)ését, valamint a képek típusait és tartalmát. Az expozé tematikusan rendezett képanyaggal illusztrálta a rovat sokszínűségét. A lap olvasói a természeti és az épített környezetet, a különböző népcsoportokat, élethelyzeteket és a mindennapi életet bemutató felvételek mellett különleges eseményeket, katasztrófákat megörökítő fényképeken, valamint a szerzők személyes élményeit, utazási körülményeit, ismerőseit ábrázoló fotókon (és természetesen a leírásokon és élménybeszámolókon) keresztül „találkozhattak” a távoli tájak és vidékek ismert-ismeretlen világával.

Az előadás egyik diaképe

Az előadásban röviden szó esett arról is, hogy az útirajzok mennyit árulnak el magukról a szerzőkről, személyes benyomásaikról, az utazásuk és ott tartózkodásuk körülményeiről, és arról, hogy mennyire igyekeztek és mennyire sikerült kapcsolatokat kialakítaniuk az adott helyszínen, azaz mennyire voltak és mennyire maradtak kívülállók.

Kozmutza Kornélné japán barátnőivel. In: Uj Idők, 1904. március 27., 13. sz., 293. – Törzsgyűjtemény

Befejezésként az expozé röviden érintette a fényképfelvételek készítésének esetleges nehézségeit, váratlan eredményeit és a helyiek, a „megörökítettek” reakcióját is.

A házaló patikus, Kompolthy Jób fényképe. In: Uj Idők, 1906. december 23., 52. sz., 639. – Törzsgyűjtemény

Dede Franciska (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

A kétéves halasztással sorra került 13. Nemzetközi Finnugrisztikai Kongresszus, Congressus XIII Internationalis Fenno-Ugristarum (CIFU 13) a rendkívül bonyolult nemzetközi helyzet, az ukrajnai háború ellenére is több mint 300 résztvevővel zajlott Bécsben.

• 
• 

Az egyetemen az üdvözlő fogadásra már 2022. augusztus 21-én este sor került, hétfőn pedig megkezdődött a sűrű program szerinti tudományos munka. Minden délelőtt és a záró napon délután is voltak plenáris előadások, majd a szimpóziumokon és a szekciókban folytatódott a tudományos diskurzus számos finnugor és nem finnugor nyelv használatával.
Magam az irodalomtörténettel, irodalmi kapcsolattörténettel foglalkozó szimpóziumba kaptam meghívást a szervezőktől Theatre and Drama in Context of Cultural Relations and Comparative Research of Finno-Ugric and Western-European Literatures and Cultures című előadásommal. A szimpózium 16 prezentációját (ezek közül kettőt online) a kongresszus első két napján tartottuk. A szervezők-résztvevők és a közönség egyöntetű véleménye szerint szimpóziumunk igen színvonalas és jó hangulatú volt. A további napokon különböző szekciókban kb. 8-10 előadást hallgattam meg (a plenárisokon kívül), majd részt vettem a bécsi tanszék munkatársai által szervezett összehasonlító kultúrtörténeti szimpóziumon (6 előadás), valamint elnökként vezettem a záró napon sorra került irodalomtudományos szekció munkáját (5 előadás).

Szakértői fórum az oroszországi finnugor tudomány helyzetéről, 13. Nemzetközi Finnugrisztikai Kongresszus, 2022. augusztus 22.

A bécsi Finnugor Kongresszuson jelentős változtatások előkészítéséről döntöttünk a nemzetközi szervezőbizottság (ICFUC) augusztus 25-i ülésén. A finnugor tudományok nagy hagyományokkal bíró tanácskozássorozata a fókuszban álló nemzeti és összehasonlító diszciplínák párbeszédét célozza. E fórum, amint a korábbi kongresszusok is, a célját a jól szervezett és kiemelkedő színvonalú tudományos munkával sikeresen elérte. A korszerűsítendő tudományos diskurzusformák és keretek fejlesztésébe a tudományos közösség minden generációját be kívánjuk vonni és a tartui kongresszuson már konkrét javaslatokat fogunk megfogalmazni a ciklus közben is tanácskozó ICFUC előkészítésében.
A kísérőprogramokat (városi fogadás egy Heurigerben, az észt, a finn és a magyar nagykövetség közös fogadása a Bankgasséban), illetve a találkozási lehetőségeket kihasználva a kongresszus résztvevői hosszú, tartalmas beszélgetéseket folytathattak. Az ICFUC régi és új tagjaival, a tudományos közösség legkülönfélébb szakterületeket képviselő kutatóival gyümölcsöző dialógusokra nyílt lehetőség.

• 
• 

A pénteki záró ülésen a bécsi kongresszus fő szervezője, Johanna Laakso professzor asszony kihirdette a következő Finnugor Kongresszus helyszínét és időpontját: Tartu (Észtország), 2025. Reméljük, a körülmények nem alakulnak olyan rosszul, mint az előző kongresszusi ciklusban, és újra találkozhatunk három év múlva Tartuban.

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Passau (Alsó-Bajorország). Josef Abent a segítő Szűz Mária-zarándoktemplom Mária-oltárán látható képe, 1612 (az idősebb Lucas Cranach után). A kép forrása: Wikipédia

A Segítő Szűz Mária-templom a Fejér megyei Bodajkon – Digitális Képarchívum

A Boldogságos Szűz Mária képe Bodajkon, fehérvári megyében és püspökségben. In: Jordánszky Elek: Magyarországban, s az ahoz tartozó részekben levő boldogs. Szűz Mária kegyelemképeinek rövid leirása, Pest, Bucsánszky A., 1863, 174. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az alsószelestei Szűz Mária neve-templom – Digitális Képarchívum

Inkey Boldizsár: Szűz Mária angyalok között. Részlet. Barokk stílusú Szentháromságszobor Nagykanizsán a Kossuth téren, 1758 körül. – Digitális Képarchívum

A diósgyőri Szűz Mária neve-templom – Digitális Képarchívum

A biatorbágyi Szűz Mária neve-templom – Digitális Képarchívum

Mann Jolán, szerk. (Főigazgatói Kabinet)

Kilenc hónappal szeplőtelen fogantatása után, vagyis szeptember 8-án ünnepli az Anyaszentegyház e különleges isteni kegyelmekben gazdag gyermek születésnapját, és a papok és szerzetesek kórusa a világi hívekkel együtt énekel bölcsőjénél szent örömmel, elragadtatással, buzgósággal, olvadó szeretettel. Ebből a bölcsőből támad a világ világossága (Joan. 8. v. 12.), az igazságnak fényes napja (Malach. 4. v. 2.), az üdvözítő Messiás, aki elveszi a világ bűneit (Joan. 1. v. 29.) és kegyelmeket oszt. Az első képen e csodálatos gyermek származását és e világra jövetelének célját szemléltető szimbólumokat láthatunk. A liliomszál szeplőtelen fogantatását és mindenkori szűzi tisztaságát jelenti. „Mint a líliom a tövisek-között, úgy az én szeretőm a leányok-között.” (Sicut lilium inter spinas, sic amica mea inter filias). Ezt mondja a Szent Lélek az Énekek énekében (Cant. 2. v. 2.), és ez a tiszta fehér liliom Szent Jeromos és az egyházatyák magyarázata szerint nem más, mint az Anyaszentegyház, illetve a Szent Lélek mátkája, a szeplőtelen Szűzanya. A kalitkába zárt madár a bűn rabságában levő lelkeket szimbolizálja, akik szabadulásának hajnalát jelzi a szent Szűz születése. A fali polcon lévő hat könyv az üdvtörténet eddigi hat évezredét jelenti, a hagyományos bibliai kronológia szerint. A kép homlokzatán a dicsőséges szent keresztet magasztaló angyalok sokaságát láthatjuk. Ez az ábrázolás a végítélet bizonyosságát jelzi. Az utolsó ítéletkor az angyalok előhozzák Krisztus keresztjét az Isten ügye végső győzelmének jeleként, bizonyságul a bűnösök ellen, és a megtért, bűneiktől megtisztult lelkek örök üdvösségének boldogító tanújeleként. A kép felirata: „Mária gyermekei különösképpen és mindenkor a szent kereszt gyermekei”. Vagyis az örök boldogság várományosai, akik számára a kereszt már nem bűnjel, hanem az üdvösség jele.

Szűz Mária születése. Színes rézmetszet papírcsipkére ragasztva. Félix Alcan kiadása, Párizs, 19. sz. vége. A kép forrása: Holy Card Heaven blog

Szűz Mária születésének helye és ideje

Mária születésének pontos helye ismeretlen. Egyesek a Názáret közelében fekvő Sephoris városát említik, ahová a Dávid házából származó Szent Anna és Szent Joakim a kegyetlen és nagyravágyó Heródes király idejében visszahúzódott. Mások Betlehemet, a keleti ortodoxok pedig régtől fogva Jeruzsálemet, a szent várost gondolják a szent Szűz szülőhelyének. Születésének ideje a hagyományos bibliai kronológia szerint a világ teremtésétől számított 4038. esztendő.

Az ünnep eredete és rövid története

A szeplőtelen Szűz születésének ünneplése igen régi eredetű, mivel már a Krisztus születése utáni 431. esztendőben tartott efezusi zsinat konstitúciói is megemlékeznek róla. A keleti ortodox egyházban már a 7. században általános ünnep volt, de a római katolikus egyházban csak a 8. században jelent meg, és a 11. században vált általános egyházi ünneppé. Nyolcadának ünnepét a konklávéra (pápaválasztásra) összegyűlt bíborosok fogadalmaként IV. Ince pápa rendelte el 1243-ban. Az ünnep misztikus eredetéről azt írja Beauvais-i Vince francia domonkos szerzetes (Vincentius Bellovacensis: Hist. Lib. 6. cap. 66.), hogy egy szentéletű remete magányos elmélkedései közben minden esztendőben szeptember 8. előtti éjjel különös angyali énekszót hallott, ezért könyörögni kezdett az Istennek, hogy mutassa meg neki, mit jelent ez a szokatlan égi vigasság. Az Úr angyala pedig megjelenvén, ekképp szólt hozzá: az örökké áldott Szűz, aki az isteni Igét szülte, ezen a szerencsés éjszakán született e világra; mely örvendetes születést noha a földi emberek még meg nem ismerték, az angyalok mindazáltal felséges örömmel tisztelik. Ez a csodálatos jelenés aztán nyilvánosságra került, és a Boldogasszony születésének tisztelete a kereszténység között mind több helyen elterjedt.

Falkoner György: Szent Anna Szent Joakimmal és a gyermek Szűz Máriával (1724) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény 

Nagy Szent Gertrúd ájtatosságai

Nagy Szent Gertrúd (1256–1302) bencés apátnő ezen a szent ünnepen az esti zsolozsma alatt azt a kinyilatkoztatást kapta a Szűzanyától, hogy ha valaki őt ezen ünnep nyolcada (octavája) alatt annyi angyali üdvözlettel köszönti, ahány napig ő a Szent Anna méhében hordoztatott, annak része lesz abban a kimondhatatlan édességben, amellyel őt a Szentháromság egy Isten a mennyekben boldogítja. Szent Gertrúd szokása szerint ez az ünnep nyolcada alatt naponta harmincegy angyali üdvözletet jelent. Ugyancsak ő egy alkalommal százötven angyali üdvözletet ajánlott fel a Boldogasszonynak avégett, hogy a rettenetes halál óráján az irgalmas Szűzanya a segítségére jöjjön. És íme, a Krisztus ítélőszéke előtt minden szót, amit ezen ájtatosság során kimondott, arany dénár gyanánt mutatott be az ő szent Fia színe előtt a Szűzanya, a halálra vált szűz szerzetesnő vigasztalása és üdvössége érdekében. (Insinuationes divinae pietatis, seu Vita et revelationes S. Gertrudis virginis et abbatissae Ordinis S. Benedicti. A mendis quibus scatebant expurgatae studio et labore D. N. C. B. Parisiis, Apud Fredericum Leonard, 1662. 601, 608–609. Lib. IV. Cap. LIII. In festo Nativitatis gloriosae Virginis)

Szent Anna a gyermek Szűz Máriával. Rézmetszet, 19. sz. eleje. A kép szignója: A. Mayer, valószínűleg Arminius Mayer (1798–1847) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

A szent Szűz születésének magasztalása költői képekben

Ezt az aranyló, tiszta hajnalt s angyali kisdedet aztán, mihelyt megszületett, az egek köszöntötték, a természet és a természetfölötti kegyelem önnön dajkálkodásuk alá fogadták, sőt, a természet és a kegyelem versengést tartott az ő szolgálatában való elsőbbségért. Nagy Szent Albert (1193 k.–1280) eszmefuttatása szerint tenger mellett született, hogy a veszedelmes zavarral habzó világ tengerében evezőknek vezérlő csillaga, és a hit hajótörötteinek igaz reménysége és révpartja legyen. Damaszkuszi Szent János (675 k.–749) tanítása szerint Jákob létrájához hasonlóan Szűz Mária misztikus, spirituális lajtorja (mystica scala, spiritualis scala), amely a földből eredt, és a feje az egekig emelkedett. Mert minden asszony feje a férfi, őneki viszont, mivel férfit nem ismert (Luc. 1. v. 34.), az Atyaisten volt a feje, akinek mindenható ereje és Szent Lelke által világra szülte a Fiúistent, az örök Igét. (S. Joannis Damasceni Homilia prima in nativitatem B. Virginis, pars III, in fine) Hajnalban hozatott e világra a mi szűz Kisasszonyunk: mert a Damjáni Szent Péter (1027–1072) mondása szerint (Serm. de Assumpt. Aurora Solis praevia) Mária nap-megelőző, éjet nem ismerő hajnal.

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)