2022. augusztus 25–27. között rendezték meg a Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület konferenciáját. Az idén 36. alkalommal sorra kerülő tudományos fórumnak a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola adott otthont. A Történelem és vizualitás című konferencia 29 szekciót töltött meg számos izgalmas és értékes előadás felvonultatásával. A gazdag programban a történészek mellett a társtudományok kutatói is képviseltették magukat. Így különböző szempontok szerint vált vizsgálhatóvá az egyes történeti korszakok képigénye, akár e korszakok vizualitásának bemutatása vagy forráskincsként értékelése által. A plenáris ülés előadói dr. Tamás Ágnes, dr. Fisli Éva és dr. Gábor György voltak.
Az előadások témafelvetéseinek sokrétűsége rámutatott, hogy milyen hatása is van a képeknek a befogadóra, hogy ezzel egyes korokban hogyan éltek, vagy épp hogyan éltek vissza és tették a propaganda eszközévé.
A társadalomtörténet-kutatás legmodernebb eszközeként mutatkozott be a vizualizálás módszere, azaz különböző adatcsoportok térképre vagy diagrammra helyezve történő értékelése. Érdekes volt a közösségi és a személyes térre irányuló szempontok tárgyalása és a különböző társadalmi rétegek önreprezentációját vizsgáló kutatások bemutatása is.
A háromnapos rendezvényen munkatársaink – Andrási Erika, Dede Franciska, Papp Viktor, Sárközy Réka és Vesztróczy Zsolt – eredményeit is hallhatta a közönség. A konferencia tanulmánykötete várhatóan 2024-ben jelenik meg. Sorozatunkban ennek előzetesként ezeket az előadásokat ismertetjük röviden.

A konferencia helyszíne: a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola

Az alábbiakban Andrási Erika ismerteti Kép a szakralitásban címmel megtartott előadásának témáját.

Előadásomban a képnek a szakralitásban megmutatkozó jelentőségét vizsgáltam. Az ősi kultúrákban maga az ábrázolás folyamata is mint szakrális, liturgikus aktus létezett, így a művészetek is eredendően a kultusz függvényében jelentkeztek. Sorba szedtem a szakrális – esetünkben tehát a keresztény – kép formáit lehetséges hordozóinak bemutatásával, valamint tartalom és funkció szerint értékeltem hatásukat.
A művészetek eredetileg a kultusz függvényében jelentkeztek és maga az ábrázolás folyamata is mint szakrális, liturgikus aktus létezett. Sorba szedtem a szakrális kép formáit lehetséges hordozóinak bemutatásával, valamint tartalom és funkció szerint értékeltem hatásukat.
Az előadás első harmadában a keresztény ikonográfia kialakulásának áttekintésére vállalkoztam. Különös tekintettel a történelembe belépő Isten Szent Arcának ábrázolására hívtam fel a hallgatóság figyelmét. Az ősegyháznak először éppúgy szabadulni kellett a zsidó képellenes parancstól, mint a pogány bálványimádástól, és csak ezután alakíthatta ki saját képprogramját. A kereszténység első századaiban óvatosan viszonyult a művészetekhez, hiszen felismerve a kép befogadóra gyakorolt erejét, hittételek hiányában bálvánnyá válhatott volna. Ugyanakkor a patrisztikus korban „a képmás” a dogmatika csiszolóköveként is működött az egyházi fogalmak meghatározását vagy a hit átadását segítendő.
Az előadás további ívét a szakrális művészet mint „Háromságos” közösség ábrázolása adta: a szakrális kép, a keresztény művész és a befogadó személy megrajzolása által.
A kegyképek kapcsán a róluk készült nyomtatványok közül két példát említettem, melyek gróf Széchényi Ferenc gyűjteményében maradtak fenn. Az egyik a máriapócsi ikon, amelyet időközben császári rendelettel Bécsbe szállítottak, de később a róla készült másolat is csodálatos módon könnyezett. A másik példám a győri vérrel könnyező Szűzanya kegyképről készült metszet volt, melynek hittel átélt látványa felér az eredeti meglátogatásával. A két 18. század eleji szentképet könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tára őrzi.

• 
• 

A befogadó személyét illetően történelmünket és kultúránkat is meghatározó alakok életrajzára támaszkodtam, amikor példaként Assisi Szent Ferenc, Avilai Szent Teréz vagy Keresztes Szent János képek által megélt misztikus élményét idéztem. A Loyolai Szent Ignác életét metszetsorozatban közlő, 1655-ben megjelent kötetben az is megjelenítésre került, ahol már maga a megdicsőült rendalapító képének látása által gyógyítja meg a buzgón közbenjárásáért esdeklő beteget.

Szent Ignacz a’ Jesus kisded társasága fondálóinak élete száz képből álló, számozott rézmetszetsorozat, Nagyszombat, Akadémiai Nyomda, 1655. RMK I. 1605 (RMNY 2599) – Régi Nyomtatványok Tára

A metszethez tartozó szöveg is erről biztosít: „98. Sok külömb fele betegségben heverő emberek meg-gyogyultak, kik Szent Ignácz képét illendő böchülettel és bizodalommal illetik.”
A bemutatott vizuális emlékeket követően előadásomat a jelen felé irányítottam, amikor a II. Vatikáni Zsinat által megfogalmazott Sacrosanctum Conciliumot idézve zártam gondolataimat:

Andrási Erika (Régi Nyomtatványok Tára)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat nyolcvanhetedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Galambos Ferencet és gyűjteményét mutatja be.

Galambos Ferenc (1910–1988, eredeti nevén Gruber Ferenc) jogtanácsos, irodalomtörténész, bibliográfus, a Kisgrafika Barátok Köre egyik alapító tagja, a Kisgrafika Értesítő (majd annak jogutódja, a Kisgrafika) szerkesztője, emellett a Könyvtáros folyóirat két állandó rovatának – „Könyvtárosok és bibliográfusok”, „A Könyvtáros galériája” – egyik leggyakoribb munkatársa volt.

Stettner Béla linómetszete (1970). Jelzet: Galambos exl/65 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Több száz művészettörténeti publikációt jelentetett meg hazai és külföldi (olasz, spanyol, portugál, dán, holland) lapokban. Albumokhoz írt bevezetőt, művészéletrajzot, kiállítási katalógusokhoz ismertetőt. Tizenhatezres könyvtárában számos bibliofil ritkaságot őrzött, főként bibliográfiai, könyvtártudományi, szociológiai, irodalom- és művészettörténeti tárgyú könyveket és folyóiratokat gyűjtött. Ez nélkülözhetetlen segédanyagot jelentett a munkájához.
Jelentékeny irodalomtörténeti és könyvészeti munkásságot fejtett ki, irodalomtörténeti tanulmányokat írt, bibliográfusi munkát végzett, foglalkozott régi folyóiratok, újságok repertóriumainak elkészítésével. Élete végéig ötvennél több bibliográfiát készített. Legjelentősebb munkája a Nyugat repertóriuma volt, melyet az Irodalomtörténet, az Irodalomtörténeti Közlemények, a Magyar Könyvszemle, a Könyvtári Szemle, a Muzeumi és Könyvtári Értesítő mutatója követett. Nagy hetilapokat is feldogozott, köztük A Hét, a Magyar Géniusz, az Uj Idők, a Vasárnapi Ujság címűeket. Személyi bibliográfiái közül kiemelkedik Herman Ottó, Takáts Sándor és Károlyi Mihály műveinek jegyzéke. Pályáján kiemelkedő támogatója volt Köves Béla, aki lektorként állt mellette. Az Országos Széchényi Könyvtár bibliográfusai közül sokat konzultált Kozocsa Sándorral. Bibliográfiai munkásságával a tudományos kutatást kívánta elősegíteni, közben hatalmas szakműveltségre téve szert.
Ex libris irányú tevékenysége egyik csúcspontjának tekinthető, hogy 1920–1970-ig terjedően összeállította A magyar ex libris irodalom bibliográfiáját. Ezt a Nemzetközi Könyvév és a helsingöri XIV. Nemzetközi Ex libris Kongresszus (1972) alkalmából a Heves Megyei Könyvtár füzetei sorozatban, Egerben adták ki Ebergényi Tibor könyvtárigazgató bevezetésével.

A magyar ex libris irodalom bibliográfiája (1920–1970), szerk. Galambos Ferenc, Eger, 1972. (Heves Megyei Könyvtár füzetei 25.). Belső címlap. – Törzsgyűjtemény

A bibliográfia – mások mellett – Galambos Ferenc 189 művészeti tárgyú, a sokszorosítható kisgrafikával összefüggő írását sorolja fel. Ezek nagy része a Kisgrafika folyóiratban jelent meg, melynek Galambos 13 éven át, 1962-től 1976-ig volt a szerkesztője. A kisgrafika, ex libris téma népszerűsítésére a magyar mellett írásai jelentek meg olasz, spanyol, dán, portugál és holland szaklapokban is.
Nagy szerepe volt az 1960-as években az Országos Széchényi Könyvtárban Bélley Pál által rendezett ex libris kiállítások megvalósításában, katalógusok összeállításában, például a Magyar írók, művészek és tudósok ex librisei (1964), a Fery Antal ex librisei és alkalmi grafikái (1965) és a Diskay Lenke ex librisei és alkalmi grafikái (1966) című tárlatok esetén. Ezek mellett számos budapesti és vidéki ex libris és kisgrafikai eseményről tudósított cikkeiben.

Magyar írók, művészek és tudósok ex librisei, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár – Kisgrafika Barátok Köre, 1964. (Leíró katalógus) Borító és belső címlap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Galambos a szervezői, szerkesztői munkák, a cikkírás mellett gyűjtötte is a kisgrafikákat. Ex librisekből és alkalmi grafikákból álló gyűjteménye évtizedek alatt kb. 50 ezer darabosra nőtt. Nagy csereanyaggal és a témában komoly szakirodalommal rendelkezett. Kiterjedt levelezést folytatott Európa csaknem minden országának gyűjtőivel, szakembereivel, de az Egyesült Államokban, Kanadában, Brazíliában, Japánban is volt ismeretsége. A magyar ex libris anyag vonatkozásában a teljességre törekedett, még külföldön élő magyarok alkotásait is igyekezett beszerezni, köztük Buday György és Kónya Sándor munkáit.

Kónya Sándor grafikája. Jelzet: Galambos exl/52 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Megközelítőleg 180 saját nevére szóló lapot készíttetett. Ezek egy része olyan alkotás, melyeknél az ábra közvetlenül utal a megrendelő nevének jelentésére, azaz ún. beszélő ex libris. A fő motívumuk értelemszerűen a galamb: könyvoszlopon álló galamb, rózsafa két galambbal, magányos galamb, galambszerű repülő nőalak és nő galambokkal. Egy jól kidolgozott példa Kopasz Márta alábbi linómetszete.

Kopasz Márta linómetszete (1969). Jelzet: Galambos exl/53 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Több ex libris készült Galambos portréjával, alkalmi grafikák – Dániel Viktor, Stettner Béla alkotásai – születtek a 60. és a 70. születésnapjára. A magyar származású művészek közül Andruskó Károly, Bordás Ferenc, Drahos István, Fery Antal, Kónya Sándor, Menyhárt József, Nagy Arisztid, Nagy Árpád, Nagy Árpád Dániel, Perei Zoltán, Takács Dezső, Varga Mátyás, Varga Nándor Lajos és Várkonyi Károly neveit emelem ki a gyűjteményében szereplő grafikák készítői közül. Történelmi témájú Perei Zoltán az aradi vértanúk emlékére készített – Galambos nevére szóló – portré ex libris sorozata. Ezek közül az egyik lap Damjanich Jánost ábrázolja.

Perei Zoltán fametszete. Jelzet: Galambos exl/67 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A külföldi alkotók közt lengyel, orosz, lett, olasz, észt és német grafikusok is szerepelnek, köztük B. J. Tomecki, J. Szuszkiewicz, E. Grabowski, K. Kozlovszkij, G. Ratner, P. Upitis, A. del Grosso, E. Okas és F. Kühn.
Galambos felesége, Galambos Ferencné Perjési Ilona (1912–1972) halála után hozzá írta az Asszonysirató (1972) című kötet verseit. A mű több in memoriam grafika kíséretében jelent meg, köztük Fery Antal következő alkotásával.

Fery Antal fametszete (1972).  Jelzet: Galambos exl/112 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Galambos ex libris gyűjteményéből az örökös, Gácsi Kornélia jóvoltából 2013 folyamán 500 darabos ajándékban részesülhetett az Országos Széchényi Könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára. Az anyag méltó módon állít emléket a magyar ex libris szakirodalom óriása, a nagy munkabírású Galambos Ferenc gyűjtői tevékenységének.

Irodalom:

• A magyar ex libris irodalom bibliográfiája (1920–1970), szerk. Galambos Ferenc, Eger, 1972. (Heves Megyei Könyvtár füzetei 25.)
• Arató Antal: „A munka élteti az embert, ez ad értelmet az életnek". Beszélgetés a 70 éves Galambos Ferenc bibliográfussal, Könyvtáros, 1980. augusztus, 472–476.
• Arató Antal: Galambos Ferenc (1910–1988), Kisgrafika különszám, 1994., 9–10.
• Galambos Ferenc: Asszonysirató (versek), Zenta, Udárnik Ny., 1972.
• Vasné Tóth Kornélia: Az ex libris a tudomány mérlegén – szakírók, szakírások.  In.  Interpretációk interpretációja. Tudós bibliothecariusok, tudós elődök, szerk. Zsupán Edina, Budapest, Bibliotheca Nationalis Hungariae, Gondolat Kiadó, 2015., 156–157.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Galambos Ferenc (1910–1988). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 62–64.
• Vasné Tóth Kornélia: A magyar ex libris szakirodalom óriása, Galambos Ferenc (1910–1988), Kisgrafika, 2013/4. sz., 4–6.
• Zóka László: Dr. Galambos Ferenc, Honismeret, 1994/2. sz., 94–95.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész

Kálnoky László (Eger, 1912. szeptember 5. – Budakeszi, 1985. július 30.) költő hatalmas műfordítói életművet hagyott hátra. Mások mellett neki is köszönhető, hogy a világirodalom klasszikusai mára magyar nyelven is magas fokon élvezhetővé váltak. Műfordítói csúcsteljesítményei közé tartozik többek között Goethe Faustja 2. részének fordítása. Szintén jelentős költői életművénél körülbelül tízszerte nagyobb mennyiségű, mintegy nyolcvanezer sornyi vers- és drámafordítást alkotott.

Kálnoky László.  In. A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Nyugat első nemzedéke (Babits Mihály, Tóth Árpád és Kosztolányi Dezső) műfordításaiban időnként hajlamos volt a szöveghűség rovására az esztétikum javára megalkudni, ezért tartjuk őket a „szép hűtlenség” nagy műfordítói nemzedékének. A második nemzedék műfordítói (pl. Szabó Lőrincé) ezzel ellentétben már sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a szerkezet- és jelentéshű versfordításra. A harmadik (Radnóti Miklós, Jékely Zoltán, Devecseri Gábor, Vas István, Rónay György, Kálnoky László) és a következő nemzedék (Nemes Nagy Ágnes, Nagy László, Rába György, Somlyó György, Rab Zsuzsa, Lator László stb.) – elődeik eredményeire építve – e két elv szintézisére törekedett: műfordításaikban egyaránt igyekeztek megfelelni a szemantikai pontosságnak és a formai eszközök reproduktív hűségének is. Korszakjelenségként ezek az alkotók sokszor a kedvezőtlen kultúrpolitikai körülmények diktálta egzisztenciális kényszerűségből fordultak a műfordítás felé, ami viszont annak felvirágzását eredményezte.

Kálnoky László mélyen átélte a megalkuvás nélküli versfordítás lehetetlenségéből fakadó folytonos elégedetlenség érzését, ahogy a művész kínzó önvádját is, hogy saját költői hivatását áldozta fel az idegen költők tolmácsolásáért. „Jövő lehetőségeimet nem fecséreltem el, de múltbeli lehetőségeim tetemes részét igen. A verstémáknak hosszabb-rövidebb érési idejük van, s ha azalatt nem írjuk meg őket, elhalnak, illetve elidegenedünk tőlük. Versírás és fordítás ugyanazt a belső tartalékot fogyasztja, s úgy érzem, nem találtam meg a múltban e tartalékkal való helyes gazdálkodás módját” – állította egy interjújában. 

 Kálnoky László: A lehetséges változatok. Válogatott versfordítások, Budapest, Magvető, 1981. 1–2. kötet. Címlap. – Törzsgyűjtemény

Végezetül álljon itt egy részlet a költő számos versfordítása közül:

Mann Jolán, szerk. (Főigazgatói Kabinet)

Az OSZK webarchívuma azzal a céllal jött létre, hogy reprezentatív képet nyújtson az egy adott időszakban nyilvánosan elérhető, a magyar közönségnek szánt és a kulturális örökség részét képező online tartalomkínálatról, a hungarikumok körébe tartozó elektronikus dokumentumokról. Az elsődleges gyűjtőkör a tudományos, kulturális, oktatási, illetve közéleti jellegű nyilvános webes tartalmak.

Legutóbbi szelektív aratás fájltípusai 2022 augusztusában

A dokumentumok gyűjtése három csatornán keresztül történik: a legfontosabb magyar webhelyekről, kiemelt eseményekhez kötődve a főbb hírforrásokból, illetve általános jelleggel a magyar webtérről. Szelektíven kerül gyűjtésre a tudományos, kulturális, oktatási, közéleti jellegű tartalmak meghatározott köre. Az általános gyűjtés a .hu domén alatt regisztrált vagy egyéb doménhez tartozó, de magyar közönséget megcélzó nyilvános webhelyekre terjed ki. A webaratás csupán azon szervereket érinti, ahonnan technikailag biztosítható a tartalom automatikus lementése. Az aratás során a könyvtár figyelembe veszi a begyűjtő szoftver számára az adott webhely tulajdonosa által beállított korlátozásokat.

Az archivált webtartalom esetében a nemzeti könyvtár elsősorban annak hosszú távú megőrzésére törekszik. A szerzői és személyiségi jogok tiszteletben tartása érdekében a gyűjteménynek csak egy része tekinthető meg nyilvánosan, az archívum többi része csak a könyvtár zárt szolgáltatási felületén érhető el, elsősorban kutatási célokra.

A nyilvános gyűjteménybe részben az állami forrásból származó, részben egyes weboldalak tulajdonosai által felajánlott tartalmak kerülnek. A nem állami vagy önkormányzati fenntartású, illetve nem költségvetési támogatással létrehozott webhelyek esetében az intézmény szerződést köt a nyilvános szolgáltatásra.

A webaratásból származó ún. WARC fájlok összmérete a zárt archívumban 69 terabyte, a nyilvános archívumban 1,3 terabyte. Az egyéb formátumú mentések még körülbelül 0,5 terabyte-ot tesznek ki.

A nyilvános felület forgalmát a nemzeti könyvtár 2020 eleje óta méri, azóta 5147 látogatás történt 1340 címről. A zárt archívum használatáról egyelőre nem áll rendelkezésre adat, mivel az új szolgáltatás néhány hete indult az erre kijelölt helyi gépekről.

A közeljövő feladata egyfelől a digitális objektumok hosszú távú megőrzésének folyamatos biztosítása a legkorszerűbb eszközökkel. A jelenben lementett fájlokat a jövő generációi számára megtekinthető és kutatható állapotban kell tartani, ami nemcsak azok biztonságos és sérülésmentes tárolását jelenti, hanem az elavuló formátumok konvertálását vagy a korabeli szoftverkörnyezet megőrzését, emulálását is.

Másfelől terveink között szerepel a ma már megkerülhetetlen mesterségesintelligencia-alapú technológia beépítése a webarchiválási folyamatokba, amelynek segítségével lehetővé válik többek között az állami forrásból származó weboldalak teljes körű mentése, a digitális hungarikumok automatikus kiszűrése vagy a gépi tematikus rendezés.

Kiemelten foglalkozunk az archivált webtartalom kutathatóvá tételével különféle adatbányászati és adatvizualizációs alkalmazások segítségével. A learatott tartalom egyben hatalmas adathalmaz („Big Data”) is, ami különféle tudományágak (pl. történettudomány, nyelvészet, szociológia, informatika) számára jelent most és a jövőben még inkább értékes kutatási anyagot. Időben visszakövethető egy esemény, téma, szervezet stb. története, statisztikai elemzések készíthetők, kapcsolati hálók rajzolhatók fel. Az előállt monumentális szövegkorpusz ezenkívül a magyar nyelvű mesterségesintelligencia-alapú programok tanítóeszközeként is nélkülözhetetlen szerepet tölt be.

Mihály Eszter, Drótos László (Digitális Bölcsészeti Központ)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A nyolcvanharmadik részben Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői című alsorozatában Koller Károly tanár fényképészeti munkásságának bemutatását folytatja.

1875-ben nyert el az császári és királyi udvari fényképész címet. Legnagyobb kitüntetése emellett a Ferenc József rend lovagja kitüntetés volt, melynek jelvénye szintén szerepelt a képei verzóján.

1876 szeptemberében érdemérmet kapott a szegedi országos kiállításon.

1875 év végén önállósodott, és saját műtermét november 1-én nyitotta meg a belvárosban forgalmas helyen a Harmincad utca 4. szám alatt. Nagyon hamar kialakult a vendégköre, állandó kuncsaftjai Pest város polgári rétege mellett főként politikusok, művészek, nemesek voltak, és több alkalommal megörökítette a királyi család tagjait is. Sikeresen vezette műtermét, az újságokban feltehetőleg ezért sem találunk tőle hirdetéseket. Háztulajdonosként először 1885-ben szerepelt, előtte csak bérelhette a műtermet. Fényképészeti laboratóriuma nagy népszerűségre tett szert, legsikeresebb időszakában harminc segéddel dolgozott együtt. 1880 után a technika már megengedte, hogy a nyílt téren zajló eseményeknél is részt vegyenek a fotóriporterek, így a királyi családot külső helyszíneken is meg tudta örökíteni az akkor már császári és királyi fényképész Koller. Mária Valéria főhercegnőt kétszer (1874-ben és 1885-ben) is fotografálta, de általa maradt fenn fénykép József főhercegről és családjáról, Rudolf koronahercegről és I. Ferenc Józsefről is. Magángyűjteményben található ennek egy remek példája az 1880-as évekből, a kép külső helyszínen készült, feltehetőleg Gödöllőn.
1888-ban Lux Ferenc amatőr fényképész Koller műtermével szembeni házból megörökítette, ahogy I. Ferenc József megérkezik Koller műtermébe. A rendkívül érdekes felvételt a Képes Folyóirat közölte.

• 
• 
• 
• 
• 

A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményében található Gerbaud Emil hagyatékában szerepel egy különleges Koller-fénykép. A képen látható fényképes tortát szintén valamelyik udvari, főhercegi család esküvőjén szolgálhatták fel, miután Koller a család kérésére megörökítette.

Koller Károly: Esküvői torta. Jelzet: VF 26977 – Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum

Az 1878-as párizsi világkiállításon is nagy sikerrel szerepelt. Munkásságáért itt ezüstéremmel jutalmazták.
A nemzeti könyvtár Kézirattára és Történeti Fénykép- és Videótára is több portrét is őriz Kollertől az 1870-es és 1880-as évekből. Ezek a képek már a saját, Harmincad utcai műtermében készültek.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Fényképésztársaihoz hasonlóan több fényképet készített színészekről is. Színháztörténeti és Zeneműtárunk több fényképet is őriz tőle.

• 
• 
• 
• 

1880-ban szintén egy érdekes esetről tudósított a sajtó. Egy pozsonyi megrendelő Istóczy Győző ügyvéd, politikus, országgyűlési képviselő az Országos Antiszemita Párt alapítójának fényképének elkészítésére adott megbízást Kollernek. Koller akkor már népszerű, elismert fényképészként felkereste a politikust.

Több művésztársa mellett ő is kihasználta a Váci utca 1. szám alatt néhai Sárkány János Sámuel (akkor fia László) üzletében működő műkereskedő, műárus kirakatát a fényképei reklámozására. Erre nagyon jó bizonyíték a művészestélyen készült képek kiállítása.

1885-ben tartották ezüst menyegzőjüket feleségével, Láni Máriával, amely szintén társadalmi eseménynek számított.

A sikerei mellett egy 1888-ban a műtermében keletkezett tűzesetről is beszámoltak, amely a tűzoltóságnak köszönhetően végül nem okozott komolyabb kárt.

Koller Károlyt 1889. november 24-én, fiatalon, 51 évesen, a belvárosban működött Vadászkürt-szállóban szélütés érte. A sajtóban szereplő hírek szerint reménykedtek a felépülésében, de két nappal később, november 26-án elhunyt.

Koller Károly gyászjelentése – Térkép-, Plakát és Kisnyomtatványtár, Gyászjelentésgyűjtemény

A fényképészt halála után két nappal Klagenfurtba szállították és november 28-án a családi sírhelyen temették el.

Felesége, Láni Mária hat évvel később, 1895. augusztus 5-én hunyt el hirtelen.

1889-ben, halála után tudósított a sajtó, hogy műtermét Forché Román és Gálfy István vette át. Forché Románt a jegyzékek először 1894-ben említik tulajdonosnak, lakása 1889 és 1910 között volt a Harmincad utca 4. szám alatt. Telefonjuk már 1898-ban is volt.

A Történeti Fénykép- és Videótár őriz néhány képet Koller Károly utódai néven.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Koller utódai néven a két alkotó részt vett az ezredéves kiállítás fényképezésében is. A kiállítás után nyerték el az udvari fényképészi címet.

• 
• 

 A 20. század elején legifjabb Szenes Ede (a néha neves belvárosi fűszerkereskedő unokája) vette át Koller utódaként a műtermet. Szenes Ede (1878–1963) a műtermét 1908 és 1930-as évekig üzemeltette, de az Andrássy út 29 szám alatti manzárdlakásában is volt műterme. A műteremben, annak 70 éves fennállása alkalmából Szenes készített egy kiállítást Koller képeiből. A kiállítás 1930. november 16-án nyílt meg.

Szemerédi Ágnes (Főigazgatói Kabinet)

Források:

• Pesti Hírlap, évf. 76. sz., 1881. március 18.; 10. évf., 348. sz., 1888. december 18.
• Szegedi Híradó, 18. évf. 109. sz., 1876. szeptember 6.
• Magyar Polgár, 9. évf. 259. sz., 1875. november 12.
• Nemzet, 9. évf. 2956. sz., 1890. november 20.
• Budapesti Hírlap, 9. évf. 327. sz., 331. sz., 1889. november 27., december 1.; 15. évf. 233. sz., 331. sz., 1895. augusztus 27., december 3.
• Fővárosi Lapok, 22. évf. 108. sz., 1885. május 9.; 25. évf. 348. sz., 1888. december 18.; 26. évf. 324. sz., 328. szám, 1889. november 25., november 29.
• Kolozsvár, 3. évf. 276. sz. 1889. november 28.
• Familysearch.org. Anyakönyvek
• Kővári Ilona Ágnes: Koller Károly fényképész (1838–1889) élete és munkássága. In: Folia Historica 8. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve, Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1980.

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A nyolcvanötödik részben Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői című alsorozatában Koller Károly tanár fényképészeti munkásságát mutatja be.

Koller Károly Nagyszebenben született 1838. január 28-án. A helyi főreáliskolában végezte tanulmányait 1856-ig és már itt kitűnt rajztehetségével. Nagyszebenben ismerkedett meg Glatz Tivadarral (1810–1871), az ismert festőművésszel és fényképésszel, akit szellemi mentorának tekintett. Hatására 1857-től 1859 májusáig a bécsi Művészeti Akadémia festészeti előkészítő szakosztálya és a bécsi Polytechnikum hallgatója volt. A Bécsben töltött időszak után visszatérve közösen tevékenykedtek Besztercén, Koller Glatz Tivadar társa lett. Nemcsak fényképportrékat készítettek, hanem több alkalommal járták a vidéket és néprajzi tárgyú életképeket, tájképeket is készítettek, valamint a „Szászföld” építményeit, templomait, régi épületeit is megörökítették. Úttörő tevékenységet végeztek, hisz a paraszti élet megörökítése gyerekcipőben járt még az 1860-as években. Ebben az időszakban hasonló munkát végzett Székelyföldön Orbán Balázs (1829–1890) író, néprajzi gyűjtő, fotográfus is. Fő műve Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismereti szempontból címmel 1868 és 1873 között hat kötetben jelent meg. Műteremben és saját környezetükben, házaknál és utcán is készítettek népviseletbe öltözött emberekről beállított képeket. 1862-ben Erdélyi képek címmel közös fotóalbumot adtak ki, amelyet – több más képükkel együtt – a Néprajzi Múzeum őriz. A műteremben készült képekhez a háttereket ők maguk festhették. Közösen készített fotográfiáik hátulján Transylvania (Erdély) címere található. Koller sikeres besztercei évei alatt, 1860. május 7-én feleségül vette Láni Máriát, akitől később két fia és három lánya született: Tivadar, Norbert (később mindketten gyógyszerészek), Selma, Olga és Hilda.
Koller és Glatz népviseleti témájú képeiért közösen kapott ezüstérmet 1869-ben a hollandiai Groningenben, a németországi Hamburgban és a nagyszebeni kiállításon. Közös munkájuknak Glatz 1871. április 3-án bekövetkezett halála vetett véget. Koller 1874-ig maradt az üzletvezető, de műtermét Glatz unokahúga, Asbóth Kamilla (1838–1908) örökölte. 1861-től Koller a fényképészettel párhuzamosan a besztercei evangélikus gimnáziumban rajzot és geometriát tanított. Innen ered a később készült fényképei elő- és hátlapján a Koller Károly tanár név. Koller Glatz Tivadar halála után, 1871-ben önállósult Besztercén. A Történeti Fénykép- és Videótárban őrzött cigánylányt ábrázoló fénykép besztercei saját műtermében készült.

Erdélyi fonó cigányleány. Vastag György eredeti festménye után fényképezve Koller Károlytól. 1869–1873. Jelzet: FTB 593. – Történeti Fénykép- és Videótár

Kollernek köszönhetően szerepeltek mentorával, Glatz Tivadarral közös képei a Vasárnapi Ujságban is az 1870-es években. A folyóirat 1874-ben remek összeállítást közölt népviseleti képeikből.

Népviseleti képek. In: Vasárnapi Ujság, 21. évf., 25. sz., 1874. június 21., 389. – Elektronikus Periodika Archívum

A színes fénykép technikáját az 1860-as években a nedves eljárás elterjedésével kezdték el alkalmazni. Használata kezdetben csak a portréműfajra korlátozódott. 1867-ben először köztudottan Veress Ferenc Kolozsvárott kísérletezett a műfajjal. Később Pesten Borsos József és Doctor Albert, Szentkuthy István, Gondy Károly és Egey István Debrecenben. Egy évtizeddel utánuk Koller Károly, Kozmata Ferenc, Sopronban Rupprecht Mihály kísérletezett vele, tevékenységük által vált népszerűvé a technika. Glatz Tivadar is készített színezett retussal és akvarellel kifestett albumin képeket az 1860-as években, Koller feltehetően együtt vagy tőle tanulhatta meg az akkori technikákat.
A színes fénykép gyakorlatban elterjedt alkalmazása azonban még váratott magára. Az átmeneti időben az áthidaló megoldás a chromophotografia volt, amelyet Koller Károly fejlesztett tökélyre és alkalmazott sikeresen a gyakorlatban. A különböző kezdetleges színes sokszorosító eljárások összefoglaló neve volt a kromophotográfia vagy kromotipográfia.
Koller hírnevét és sikereit az is nagyon jól mutatja, hogy már az 1870-ban Párizsban megrendezett nemzetközi fényképkiállításon is szerepelt török, lengyel, portugál fényképészek társaságában, ahol bemutatta „étude ethnographique de Transylvanie“ című gyűjteményét.
A sajtó így írt róla:

Glatz halála után, 1871. augusztusban az egyik kolozsvári helyi lap, a Magyar Polgár cikkezett rövid ideig működő kolozsvári műterméről. A műterem megnyitása előtt augusztusban Demjén László kolozsvári könyvkereskedőnél állította ki színezett fotóit.

A színezett eljárás tartósságáról sajtótörténeti jelentőségű szakmai vita folyt a kolozsvári helyi lap hasábjain Koller Károly és a módszer feltalálója, Veress Ferenc között. Vastagh György festő és fotográfus, így állt ki Koller mellett:

Kolozsvári tevékenysége után, 1871 augusztusa és 1873 decembere között továbbra is Besztercén fényképezett, ekkor már önállóan, hisz mentora, Glatz már nem élt.
Koller műtermeiről és azok áthelyezéséről többször cikkezett a sajtó. Ellentétes információk is találhatóak a forrásokban. A Fővárosi Lapokban 1873 novemberében már Pestre költözéséről született hír. Egy hónappal korábban azonban a Magyar Polgár folyóirat kolozsvári műtermének építéséről cikkezett, a Fővárosi Lapok pedig 1873 decemberében számolt be műtermének Kolozsvárra költözéséről. A cikkből kitűnik, hogy megrendeléseket világszerte kapott, Bécsben is dolgozott.
1873-ban első díjat nyert a bécsi világkiállításon, ahol az uralkodó elismerését is kiváltotta. Képei hátulján ez a díj fő helyen szerepelt.

Az 1874-es beszámolók szerint májusban már Pesten, Borsos József műhelyében dolgozott. Az ekkori cikkek arról tudósítanak, hogy a bécsi világkiállításon nagy sikert aratott népviseleti és néprajzi témájú fényképeit az iparmúzeumnak ajándékozta.

Számos fényképet alkottak közösen, erre szintén jó példa egy magángyűjteményben őrzött fénykép, a könyvtár Kézirattárában őrzött, Laborfalvi Rózát ábrázoló portré, valamint a Színháztörténeti és Zeneműtárba a Nemzeti Színház múzeumából átkerült Jókai Mórról készült kép is.

• 
• 
• 
• 

Tehetségét és tudását több helyen is elismerték, erre nagyon jó példa az alábbi újságcikk:

1874 októberében született az első cikk arról, hogy véglegesen Pesten telepedett le mint Borsos üzlettársa. Borsos Józseffel közösen 1874. szeptember 1 és 1875. november 1. között dolgozott. Koller 1877-ben Koller be is perelte Borsost és a vele dolgozó Varságh Jánost tartozásaik miatt.

Források:

• Magyar Polgár, 5. évf. 177. sz., 189. sz., 1871. augusztus 6., 22.; évf. 236. sz., 1873. október 15.
• Fővárosi Lapok, évf. 147. sz., 1870. július 9.; 10. évf. 264. sz., 279. sz., 1873. november 16., december 4.; 11. évf. 110. sz., 223. sz., 251. sz., 1874. május 14., október 1., november 3.
• Vasárnapi Ujság, 21. évf. 25. sz., 1874. június 21.
• Farkas Zsuzsa: Festő fényképészek, Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2005.
• Familysearch.org
• Petur: Történelem: Koller Károly. In: Pixinfo.com, 2012. február 9.
• Kővári Ilona Ágnes: Koller Károly fényképész (1838–1889) élete és munkássága. In: Folia Historica 8. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve, Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1980.
• 2.c – Budapest Főváros Levéltára. A jogszolgáltatás területi szervei. Pesti (1875-től) Budapesti Királyi Törvényszék (1946-tól Budapesti Törvényszék) iratai. Polgári peres iratok
• 75 év. Kocsis Iván fotóművész retrospektív kiállítása (Vác, 2006). Magyar kiállítási, művészeti katalógusok a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből

Szemerédi Ágnes (Főigazgatói Kabinet)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész

Keresztelő Szent János. Illusztráció a Pannonhalmán őrzött Legenda Aurea Sanctorum című ősnyomtatvány 1482-es augsburgi kiadásából

Keresztelő Szent János halálát az Érdy-kódex így adja elő:

Caravaggio: Keresztelő Szent János lefejezése. 1608 körül. A kép forrása: Wikipédia

Tiziano: Salome, 1515 körül. Doria Pamphilj Gallery, Róma. A kép forrása: Wikipédia

Johann Erhard Gruber: Keresztelő Szent János a börtönben, 1700 Falfestmény Egykori jezsuita templom, Nagyszombat. A kép forrása: Képzőművészet Magyarországon

Strauss Richárd „Salome”-je az Operaházban. Balogh Rudolf fölvétele. Salome (Dömötör Ilona) a fátyol-tánc után. Mögötte Herodes (Gábor) és Herodiás (Fodorné). In: Vasárnapi Ujság, 59. évf. 51. sz., 1912. december 22. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Mann Jolán, szerk. (Főigazgatói Kabinet)

Szent Bertalan. Illusztráció a Pannonhalmán őrzött Legenda Aurea Sanctorum című ősnyomtatvány 1482-es augsburgi kiadásából

• 
• 

Dr. Beth Harris és Dr. Steven Zucker Michelangelo a Sixtus-kápolna (Vatikánváros, Róma) oltárfalán látható Utolsó ítélet című freskójáról, 1536–1541. In. YouTube

Frankfurt látképe a Szent Bertalan-templommal. In: Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története, Budapest, Athenaeum, 1895–1898. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A pécsi Szent Bertalan-kápolna. A kép forrása: Miserend.hu

A gyöngyösi szentélykörüljárós csarnok-rendszerű Szent Bertalan-plébániatemplom alaprajza, a 15. század vége. In: Pannon reneszánsz. A Hunyadiak és a Jagelló-kor: 1437–1526, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Mann Jolán, szerk. (Főigazgatói Kabinet)

Költő, prózaíró, drámaíró, műfordító. Szülőhazájában és Magyarországon napjainkban leginkább drámaíróként ismert, lévén, hogy költői életműve már a hatvanas-hetvenes évek fordulóján lezárult.

Székely János portréja a hetvenes évek elejéről. Erdélyi Lajos felvétele. In: Elek Tibor: Székely János. Monográfia, Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2011. – Törzsgyűjtemény

1929. március 7-én született Tordán, itt végezte az elemi iskolát és a gimnázium első osztályát. 1940-ben szüleivel Marosvásárhelyre költözött, és a Református Kollégiumban folytatta tovább tanulmányait. 1943-tól a marosvásárhelyi Katonai Reáliskola huszárhadapródja volt. 1944 szeptemberében a leventeszázadot, amelybe ő is tartozott, bevagonírozták és a közeledő frontvonal elől nyugatra menekítették. A Dunántúlon, majd Csehországon keresztül a lengyelországi Brombergbe jutottak, majd a Balti-tenger partvidékén, Németország északi területein keresztül Bergenbe, a westfáliai Borghorstba, végül pedig az Északi-tenger partján fekvő Eselheide fogolytáborában töltöttek több hónapot, egészen 1946 második feléig. A fogolytábor viszontagságos körülményei, az örökös élelmiszerhiány és a rossz higiéniai viszonyok miatt hastífuszt is kapott, és napokig lázálomban vergődött. Itteni élményeiből született évtizedekkel később A nyugati hadtest (1979) című elbeszéléskötete.

Székely János hadapródként Marosvásárhelyen 1943–44-ben. In: Elek Tibor: Székely János. Monográfia, Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2011. Törzsgyűjtemény

1948-ban tette le az érettségi vizsgát a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. 1948–1952 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem filozófia szakos hallgatója volt, többek között Gaál Gábor, Nagy István, Szabédi László vitatkozó tanítványa. 1952 és 1956 között a bukaresti Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségének volt a lektora (olvasószerkesztője), 1956-tól 1989-ig, nyugdíjazásáig a marosvásárhelyi Igaz Szó című szépirodalmi folyóirat versrovatának a szerkesztője. 1953-ban feleségül vette Varró Ilonát, aki később íróként és az Új Élet című képes hetilap szerkesztőjeként vált ismertté. 1954-ben született első gyermekük, Székely Ilona Julianna, 1956-ban a második, Székely János Jenő. Édesapját, aki a marosvásárhelyi néptanács költségvetési osztályának volt a vezetője, 1958-ban néhány, a bolsevik rendszert bíráló mondatáért letartóztatták és 8 év börtönbüntetésre ítélték. Ezt követően Székely János, hogy apja kiszabadulását előmozdítsa, számos verset és kötetet tett közzé az új pártállam javára, amelyeket később nem vállalt. Így végül 20 hónapi börtön után az édesapját szabadlábra helyezték.
1964-ben elvált Varró Ilonától, de 1970-ben ismét összeköltöztek és mindhalálig együtt éltek, immár házasság nélkül. Gyermekeik sokáig nem is tudtak szüleik válásáról. A hatvanas években vett egy vadászházat Ivóban, Székelyudvarhely környékén, ahol nyaranta két-három hetet töltött együtt a család, de az író gyakran kijárt oda egyedül is vadászgatni és alkotni. 1968-ban Szépfalusi István szervezésében egy nyugati körutazáson vett részt Kányádi Sándor társaságában Ausztriában, Németországban, Franciaországban és Olaszország területén. Caligula helytartója című, napjainkig legismertebb történelmi drámája az Igaz Szó 1972. júniusi számában jelent meg először. Ősbemutatója a Gyulai Várszínházban volt 1978-ban, Harag György rendezésében. 1980-ban A nyugati hadtest című elbeszéléskötetért az Utunk című irodalmi hetilap szerkesztősége neki ítélte a Pezsgő-díjat, amelyet ő visszautasított, mint ahogy a bolsevik rendszer kulturális szervezeteitől, intézményeitől érkező mindenféle későbbi díjat is. A nyolcvanas évek második felében beadványokat, segítségkérő leveleket írt mindenfelé annak érdekében, hogy fia az Olaszországba szökött felesége után mehessen, illetve az elválásuk után azért, hogy onnan Magyarországra települhessen. 1992 augusztusában túlélt egy infarktust, de néhány napon belül, augusztus 23-án meghalt. 1991-ben Alföld-díjat kapott, 1992-ben pedig posztumusz Ady Endre-díjat. 1994-ben jelent meg a még saját maga által szerkesztett Semmi – soha című verseskötete, 1948 és 1986 közötti verseiből válogatva. Ennek előszavában leszögezte: „előre kijelentem: ezt és csakis ezt a »költői korpuszt« tekintem a magaménak”.

Költészete. Az irodalom hatásának titka az igazmondás

Első versei a kolozsvári Utunkban jelentek meg. Költészete a nyugatos líra, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád nyomdokain indult el. A művészet, az irodalom hatásának titka Székely János szerint az igazmondás. Az igazság pedig nem sokarcú, nem viszonylagos fogalom. „Igaz az, ami megfelel a tényeknek”, vallja Arisztotelésszel együtt, és szerinte éppen a költőkre bízatott, hogy elválasszák az igazat a hamistól és:

Székely János jellegzetes alkotói pózban otthonában, a hetvenes évek elején. Erdélyi Lajos felvétele. In: Elek Tibor: Székely János. Monográfia, Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2011. – Törzsgyűjtemény

Szilágyi Júlia ezt írta költészetéről 1975-ben:

Fény és sötétség, hit és kétely, bűn és bűnhődés

Gyertya című verse a fény és a sötétség kettős evangéliumi motívumán alapszik, az igaz hit és az ördögi eredetű kétely, alvilág és felvilág, éjszaka és nappal, bizalom és csüggedés dilemmája tűnik fel benne, hasonlóan Vajda János A virrasztók című költeményéhez:

Az emberi életút gondjait, gyötrelmeit, erkölcsi dilemmáit impresszionista hangulatú képekben sorakoztatja fel Önarckép, 1960 című versében is. Bűntudat, szörnylátás, vallatás kínja idéződik fel a költő emlékezetében. Eltorzult képet lát magáról a kínzó lelkiismeret tükrében. Foga kitört, bőre sárga. Tekintete félve rebben, szeme tüzén a megvert kutyák szomorúsága barnállik. A töredelem és bűntudat fájdalma alól a bűn és bűnhődés dialektikája, a földi élet után következő végítélet adhat feloldozást:

Verseiben is feltűnnek azok az értékdilemmák és konfliktusok, amelyek később történelmi drámáiban is nagy fontossággal bírnak. A hétköznapok valósága ritkán szól a tiszta értékek diadaláról. Inkább az az önzés, az érdek, a rettenet győz a valódi érték felett, a talpnyaló alázat hőssé hazudja magát. Az emberek nem az abszolút igazságot, nem a tényeket és a hiteles értékeket keresik a mindennapokban, inkább beállnak csaholni valamilyen magát világtörvényként reprezentáló hatalom mögé. Ebben az embertelen, velőt és csontokat tipró forgatagban Bach zenéje jelképezi a költő számára a tisztaságot, az emberséget, az el nem évülő, örök értékeket:

Történelmi drámái

Hasonló értékellentétek uralkodnak történelmi drámáiban is. Az istenfogalom a gyakran hitvitába átmenő drámai diskurzusok során nem egyszer profán értelmezést kap. A Caligula helytartójában például a politikai felsőbbrendűség, a szupremáció, a hatalomgyakorlás igazoló eszköze lesz az istenség:

Barakiás főpap kevés gondot fordít az isteni természethez, az Isten lényegéhez, a szeretethez, a gondviseléshez közelebb vivő teológiai érvekre. Inkább a vallás másodlagos funkcióira, nemzetformáló, összetartó erejére, kultúraépítő szerepére összpontosít ebben a vitában, amely tulajdonképpen nem más, mint két világbirodalmi eszme konfrontációja. Az igaz Isten ügye iránti buzgalom, a hit dolgaihoz, a valláshoz való értés fogalomköre egyfajta felszínes professzionalizmussá, szakmai féltékenységgé degradálódik ebben a vitában:

Az istenfogalom profanizálása, emberi álommá való lefokozása a Protestánsok (eredeti címén Hugenották) című tragédiában is feltűnik, már az első képben:

A szenvedélyes hitviták végeredménye a Protestánsokban is ugyanaz, mint a Caligula helytartójában: a vallás, az égi eredetűnek vallott eszme, a természetfölötti hit a hétköznapokban nem más, mint ürügy és eszköz a hatalom megtartására. Ez a gondolat kevésbé kifejtve már a Profán passióban is jelen van: Péter, akit Jézus kiszemelt az egyházalapításra, a tanítványokat katonáknak tekinti, akikkel együtt majd meghódítja a világot.

A keresztény kultúrkör hanyatlása. Az emberi bensőség kiüresedése

Székely János saját maga is úgy tekintette a történelmi drámáit, mint az európai keresztény kultúrkör értelmezési kísérleteit a keletkezésétől a felbomlásáig. A keresztény kultúrát olyan hatalmas kultúrkörnek tekintette, amely ma már egyenlő az emberiség történetével, a világcivilizációval. A Protestánsokban is megfogalmazódik, és interjúkban is hangsúlyozta Székely, hogy a kereszténységnek más kultúrkörökkel szembeni nagy előnyét a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” krisztusi tétele adja, illetve adta. Ez biztosította sok évszázadon át a keresztény társadalom nagyobb kohézióját más világvallásokkal szemben. A múlt idő használata azért indokolt, mert Székely (leginkább az esszéiben kifejtett) nézetei szerint a posztmodern korban a keresztény vallás és kultúra különböző okok miatt elvesztette közösségformáló, társadalomépítő szerepét, és ennek következtében mindenféle erkölcsi rendszer relativizálódott, érvényét vesztette. A hagyományos európai lelkiség, emberi bensőség kiüresedett: a vallás helyére benyomult a természettudomány és az ideologikus áltudományok halmaza, az erkölcsi rendszer helyére pedig a politika, a hatalmi törekvések.
A nézők és olvasók ugyanúgy, mint Sütő András, Kocsis István, Páskándi Géza drámái esetében, a hetvenes-nyolcvanas években a jelentéses és jelképes helyzeteket keresték nagy előszeretettel Székely János drámáiban. Drámáit a kritikusok egy része, például Berszán István, tézisműveknek, tézisdrámáknak nevezte. Közös gondolat, vagy ha úgy tetszik, közös tézis valamennyi Székely János-drámában az, hogy semmilyen felsőbbrendű eszme nevében nem fogadja el az erkölcsellenes cselekvést. [Non sunt facienda mala ut veniant bona (Nem szabad jó végre gonoszt cselekedni). Alexander de Nevo, Consilia contra Judaeos fenerantes, Nürnberg, Friedrich Creussner, 1479, fol. 26^v]

Visszavetítés, felidézés, példamutatás

A Székely János-drámák jelentése is, mint minden irodalmi szövegé, idő teltével változik, módosul. Ma már, három évtizeddel a bolsevik rendszer bukása után, kevésbé halljuk ki belőlük azokat az aktuálpolitikai üzeneteket, amelyek a hetvenes-nyolcvanas évek olvasói számára úgyszólván maguktól értetődőek voltak. Jobban felfigyelhetünk ugyanakkor az általános emberi létkérdéseket modellező drámai helyzetekre, ezek örök érvényű kérdésfelvetéseire és válaszkísérleteire. Így például az ember és a hatalom, ha nem is mindig politikai, de morális problémákkal minden korban megterhelt viszonyát boncolgató színművek gondolati érvényessége mindaddig megmarad, amíg lesz hatalom és annak alávetett, kiszolgáltatott ember. A fentebb említett drámák hősei mindannyian az erkölcsi autonómia, a lelkiismereti szabadság igényével élnek és gondolkodnak, attól függetlenül, hogy van-e esélyük ezt az autonómiát, ezt a szabadságot megvalósítani. Az író életútja is ezt a szabadságigényt vetíti elénk: cselekvéseiben és irodalmi alkotásaiban örök értékeket és eszményeket állít elénk, komoly elhivatottsággal hirdeti a valódi művészet és hiteles emberség elsőbbségét az önpusztító, céltévesztő, önzésre hajló emberi magatartással szemben. Ezzel nemcsak felidézi a letűnt korok világát, apáink erkölcsét, hanem írói és emberi szabadságküzdelmeivel példát is mutat az utódok számára.

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

1837. augusztus 22-én este nyíltak meg a legújabb pesti színház kapui. A frissen festett falak közé még építési területen át vezetett a közönség útja. De vajon hogyan jutottak el a magyar színházcsinálók első pesti színházuk színpadáig?

Carl Vasquez: A Magyar Nemzeti játékszín belsőjének tekintete. Ismeretlen mű szerelmi jelenete a Pesti Magyar Színház színpadán. In: Részlet a Buda és Pest szabad királyi városainak tájleírása című térképlapról [Wien], [1837] SZT KE 3.235 – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

A nemzet felvilágosodás kori eszméje Európa közepén a 19. század első harmadában fokozatosan telt meg tartalommal és céllal. A tartalom elsősorban kulturális volt, a célok politikaiak. A nyelvi, művészeti és történeti tudatközösségben alakult ki az egyének identitása, melyből a nemzethez tartozás jegyeit desztillálhatjuk. A magyar nemzeti identitás építése az 1770-es, 1780-as években kezdődött, a nemzeti tudományok (nyelvészet, történettudomány, társadalomtudomány, művészetek története) eredményeire alapozva, melyek rámutattak, meddig terjed a magyar kultúra hatóköre térben és időben. Ekkoriban jöttek rá a gondolkodók arra is, hogy a közösség tagjainak összetartozását a leghatékonyabban művészi alkotások segítségével tudatosíthatják, mert azok érzelmi hatása kapcsolja össze az embereket a közös élményben. A századfordulón, bár a magyar nyelvű sajtó is fejlődésnek indult, mégis a művészetben, elsősorban a magasrendűnek tartott irodalomban, költészetben hittek a nemzeti gondolkodók. Ám a magyar anyanyelvűek nagyobb része nem volt írástudó ez időben, olvasni kevesen tudtak, s különösképp kicsi volt a művészi, metaforikus szövegek potenciális közönsége. Az irodalom tehát a hangzó nyelv útján terjedt, például a vándortársulatok alkalmi színpadairól. Amikor politikai mozgalom és cselekvési tervek is kapcsolódtak a nemzeti identitás építéséhez, az 1825-ben kezdődött reformkorban, elhatároztatott, hogy intézményeket alapítanak a magyar nemzeti és függetlenségi program támogatására, megtörendő az osztrák hegemóniát is. Ezen tervezett institútumok egyike volt a színház. Méghozzá a nemzeti.
Már a 18. században is megfogalmazódott, hogy a közösségeket három fontos intézmény tartja össze: a templom, az iskola és a színház. A vándortársulatok, már a legelső hivatásos, magyar együttesek is tudatosan vállalták a nemzetteremtő és nemzetépítő feladatokat, de sok megalkuvással, vagy legalábbis kompromisszumokkal tudtak csak haladni. Mindig ott volt előttük a cél, hogy állandó színházat alapítsanak a városokban a szórakozni és művelődni vágyó magyar és polgári közönség számára. Csakhogy előbb a városok népességének magyarrá és polgárrá kellett lennie. Az irodalmárok és politikusok részéről a tervekben, javaslatokban, ajánlásokban, fölhívásokban évtizedeken át nem volt hiány. S előbb-utóbb eljött a megvalósítás ideje is. Az 1837. augusztus 22-én megnyitott Pesti Magyar Színház már a nemzeti színjátszás igazi otthona lehetett.

Rohn Alajos: A Nemzeti Színház belseje. Jelenetkép és nézőtér a színpad felől, Pest, Walzel Ágost Frigyes, [1846]. Jelzet: SZT KE 3.238 – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

A 19. század legelején, amikor Pesten a Kelemen vezette társulat bukása után újra megjelentek a magyar nyelven játszók, már fölmerült a magyar lakosság arányait tekintve Pest városánál jobb helyzetben lévő vármegye által szervezett gyűjtésből állítandó magyar játékszín gondolata, de ekkoriban még a Bécsből pártolt német színház tervei sem valósulhattak meg. Reményteljesebb volt a helyzet, amikor a Pesti Német Színház megnyitásával a néhány éve Pesten és Budán is próbálkozó magyarok beszállásolhattak a Rondellába. Az egyre erősebb és népszerűbb társulat vezetését 1813-ban Kultsár István vette át, s nyomban hozzá kellett látniuk a düledező szükségszínház külső-belső fölújításához. Az ekkor már a pesti magyar és szerb közönség számára egyaránt kedves történeti műveket is játszó társulat vágyott állandósulása azonban mégsem sikerült. A budai parton évekkel korábban lebontották a Reischl-házat, s 1815-ben ez a sors várt a Rondellára is, mely városi tulajdonban volt, így nem dönthettek róla sem a színészek, sem közönségük. Kultsár ugyan energiáit és pénzét nem kímélve nagy tervet dolgozott ki egy pesti magyar nemzeti teátrum mielőbbi fölépítésére. Kísérlete azonban kudarcot vallott. 1833-ig nem állomásozott tartósan egyetlen magyar társulat sem a városban. A Kultsár-terv azonban mégis figyelemre érdemes, mert mind a színházépület elhelyezését illetően, mind a színház célszerű működtetési módjának, üzleti tervének kidolgozásával példát adott az évtizedekkel későbbi utódoknak.
Az 1830-as évek elején a vármegyei anyanyelvi bizottság és az akadémia, a Tudós Társaság kezdeményezései nyomán újra megélénkült színházi röpirat-irodalomba Széchenyi István is bekapcsolódott. 1832-ben adta ki Magyar játékszínrül című dolgozatát. A pályázati beadványok és sajtócikkek sorozata csakhamar tisztázta a legfőbb kérdéseket a leendő magyar színházra vonatkozóan. Az építendő színház helyét és a színház nemzeti jellegét illetően majd minden szerző egyetértett. A magyar színháznak Pest-Budán kell fölépülnie. A többség arra a liberális álláspontra helyezkedett, hogy a színház nemzeti sajátosságát és függetlenségét közösségi fenntartással kell biztosítani. Volt, persze, aki még uralkodói segítséget remélt a pártolói összefogás mellé a magyar teátrum fölállításához, de Széchenyi határozottan elutasította ezt a változatot, írván: nem csatlakozik a vállalkozáshoz:

De a színház fölállításához és fölépítéséhez szükséges részvénytársasági pénzalap nagyságára vonatkozóan, valamint a németekkel közös vagy külön működés kérdésében eltért a pályázók véleménye. A már ekkor formálódó operapárt megfogalmazta, hogy az ikervárosok különböző nyelvű közönségét egyként csak az operával lehet a szükséges számban a színházba vonzani. A vármegyei bizottság és Széchenyi tervei nem tűntek összeegyeztethetetlennek, kivéve, hogy a gazdálkodás modern, Angliában megismert elveire támaszkodó gróf csakis akkor látta kivihetőnek a nemzeti játékszín létesítést, ha a pénzalapot előre összegyűjtik a vállalkozás megindításához, míg a vármegye szakértői – a megszokott feudális ügymenetben bízva – a gyűjtés megkezdését, az első fölajánlások vételét követően belevágtak volna a tervezésbe és építésbe.
1835 szeptemberében Gödöllőn a herceg kiállította az adományozó levelet, napokon belül aláírták a szerződést Zitterbarthtal, és az első kapavágás is megtörtént. A vezérvármegye az építkezés megindítására hivatkozva megszüntette a Várszínházban 1832 óta játszó s nehezen működő magyar társulat támogatását, de a pártolás dologi eszközeit, a színházat és berendezését, a könyvtárat, a kottákat és a jelmezeket továbbra is rendelkezésükre bocsátották. Ugyanakkor, tekintettel a Pesten folyó építkezésre, folyamatos jelenlétre és játszásra kötelezték őket, hogy a közönség ne szakadjon el a színháztól éppen a megnyitást megelőző hónapokban. Pest vármegye tehát nem a pénzügyi erők megosztása mellett döntött, hanem egyedül az építkezésre összpontosított. Abban is bízva, persze, hogy a munkálatok megkezdése az önkéntes összefogásnak és az adakozásnak is lendületet ad. Elképzelésük bevált. A színházi alap lendületesen gyarapodott, a vármegyei gyűjtés folytatódott.
Ezenközben a Kerepesi úton folytak a munkák, s egyidejűleg a vármegyei gyűjtés is. A Pesti Magyar Színház részvénytársaságként alapíttatott, s bár a Vármegye hagyományos feudális szerveződés volt, a gyűjtés adminisztrációja és nyilvánossága a polgári gazdálkodás szabályai szerint működött. A fölajánlások és adományok az ország minden részéből érkeztek. Az arisztokraták, a városok, községek, vármegyék, birtokosok mellett közösségek, céhek, testületek és a korábbi magyar társulatok közönségét adó polgárok és értelmiségiek is csatlakoztak, és a részvényjegyzésen kívül sok iparos és kereskedő termékeit és munkáját ajánlotta föl a színház javára. Ez már olyan összefogás volt, mely a nemzetté válás programjának megvalósulását bizonyítja: valóban működött a társadalmi érdekegyesítés.
A színház építése ütemesen haladt. Az új színházépület közepes méretű volt, azaz minden téren jóval felülmúlta a magyar színtársulatok számára addig emelt épületeket. A nézőtér 21,56 méter hosszúnak, 19,90 méter szélesnek és 14 méter magasnak épült. A színpad szélessége 18,70 méter, mélysége 13,80 méter, a színpadnyílás 12 méteres volt. Öt kulisszapár játszhatott, a színpad fölött magas zsinórpadlást hagytak. A színpadi gépezetekhez külföldi mestert szerződtettek, de később Telepi György vette át feladatait. Ő felelt az új színház díszleteiért is, melyeket a kisebb várszínházi színpadon használtaknál nagyobbra, mutatósabbra kellett tervezni. A színházak ekkoriban készletgazdálkodást folytattak a drága díszletekkel, melyeket típusokba sorolva tartottak nyilván raktárukban, s az egyes előadásokhoz csak kismértékben módosítottak. A Pesti Magyar Színház gázvilágítása kezdettől szerepelt a tervekben, de a közép-európai színháztechnikai újdonság bevezetésére végül csak a megnyitás után egy esztendővel, 1838 őszén került sor. Az épület közönségterei megfelelőek voltak, de a hátsó, a színházi munkát kiszolgáló területen voltak hiányosságok, melyek később egyre nagyobb gondot okoztak a társulatoknak.
A színház nézőtere a megnyitáskor a nemzeti színekben pompázott. A Honművész című folyóirat tudósítója így írt a látványról:.

A színház nézőterén 46 páholyt alakítottak ki, köztük az első emeleten, a színpad felőli baloldalon az uralkodó és a nádor kettős díszpáholyát. A földszinten, valamint a második emeleten és a karzaton is zártszékek és állóhelyek voltak. Mindösszesen 2312 fő volt ekkor a színház befogadóképessége. A színház megnyitása után még sokáig ünnepnek számított megjelenni a nézőtéren, akár a pesti polgároknak a zártszékeken vagy a földszinti állóhelyeken, akár a városba alkalmilag érkező környékbeli vásározóknak a karzati kakasülőn, akár a nemesi és arisztokrata páholybérlőknek.
A nézőteret megvilágító gázégős csillár és a páholyok fali lámpái fényében a nézők egymást is jól látták az előadások alatt, s élő kapcsolat volt a színpad és a közönség, s a nézőtér patkójának különböző részei között.

Egressy Gábor. Portré, körülötte 8 szerepkép. Pest, Deutsch testvérek, 1863. Jelzet: SZT KF 424 – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Az első pesti magyar színház működésének megszervezése a Vármegye által alapított részvénytársaság keretei között indult. A részvénytársaság – mai fogalmaink szerint – közhasznú volt, azaz nem ígért osztalékot a jegyzett részvények után, mert az esetleges működési nyereséget a színház javára kívánták fordítani. Így ez a vállalkozási forma lényegében a színházpártolás egy új, polgári megoldását jelentette. Mindenesetre az alapítók bíztak benne, hogy a következő országgyűlés majd véglegesen rendezi a színház kérdését, s nemzeti fenntartásba veszi azt. Az igazgatóválasztmány elnöke Földváry Gábor volt, s az első három esztendőre választott igazgatónak, Bajza Józsefnek sok gondot okozott az általa képviselt vármegyei gazdálkodási felügyelet. 1837 nyarán előbb a színház személyzetének tagjait szerződtette a választmány, s az igazgatót csak ez után jelölték, ezzel is megkötve Bajza kezét. Melléje Mátray-Rothkrepf Gábort választották zenei vezetőnek. A társulat magvát az 1833 és 1837 között a Várszínházban játszott együttes tagjai alkották, s melléjük a vándorszínházakból és a vidéki bérlőtársulatokból csak néhány színészt szerződtettek Pestre.
Részletek Bajza József, a Pesti Magyar Színház első igazgatójának 1839-es írásából.

A Bajza (és Földváry) által szervezett együttesbe való bekerülés legfőbb szempontja az volt, hogy a színész képes legyen az új, a romantikus színészet eszközeit elsajátítani és alkalmazni, esetleg korábbi gyakorlatától merőben eltérő követelményeknek, feladatoknak is megfelelni. A tapasztalat és a népszerűség csak másodsorban játszott szerepet a szerződtetéseknél. Ezen elvek, természetesen, komoly személyes sérelmeket okoztak. A nyáron éppen Székesfehérvárott és Balatonfüreden turnézó társulatot Bartha János képviselte a tárgyalásokon, Egressy Gábort bécsi tanulmányútjáról hívták vissza augusztus elsejére a színházba. Az első társulatba nyolc színésznőt, tizenöt színészt és egy súgót kívántak szerződtetni. A társulat végül huszonegy tagú lett, az aláírók között az ígért gázsit kevesellvén nem szerepelt Kántorné, a Lendvay házaspár, az Udvarhelyi testvérek és a Kassán játszó Déryné sem. De Laborfalvi Róza, Kovácsné, a kiváló komika, a Hubenay és a Parázsó házaspár, valamint Megyeri, Bartha, Egressy, Fáncsy Lajos, Szentpétery, Szerdahelyi, Telepi (aki játszott is), Szilágyi Pál és Szigligeti Ede igen.

Vidéky Károly: Lendvayné Hivatal Anikó,  Nemzeti Színház Múzeuma [Pest], [1836]. In: Honművész, 1836. 27. sz. melléklet. Jelzet: SZT KD 242 – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Kisebb szerepekre, majd kisegítő feladatokra a korábban vándortársulatokat igazgató Balog István és Komlóssy Ferenc érkezett, s a társulat legidősebb tagja az első magyar színésznemzedék képviselője, Láng Ádám János volt. A színház programjának meghirdetése után a fizetéseket illető viták egy része rendeződött, hiszen az a korábbi magyar színházak sok próbát kiállt tagjai számára nagyon inspiráló volt – épp egy ilyen, állandó magyar színházért harcoltak és küzdöttek. A megegyezésre sor került még a megnyitás előtt id. Lendvay Mártonnal és Lendvayné Hivatal Anikóval, s állandó vendégként Dérynével is. A tagok nemcsak szerepekre, hanem más feladatokra is szerződtek: rendezésre, darabfordításra és -írásra, adminisztrációra. A színészeknek ekkoriban szerepeikhez a kortárs ruhák biztosítása szerződésben előírt kötelessége volt, a vezető színésznők is maguk gondoskodtak jelmezeikről. Az új igényeknek megfelelő, egységes jelmezkészlet fölépítése érdekében azonban már az első szerződtetettek között volt Kostyál Ádám szabómester, aki a kor magyaros divatjának kialakításáért igen sokat tett divatlapokban megjelent rajzaival és a színpadon látható viseletekkel is.

Barabás Miklós: Bartha János mint Zrínyi Miklós Karl Theodor Körner Zrínyi című szomorújátékában. Álló, egészalakos szerepkép, Pest, Walzel Ágost Frigyes, [1846]. In: A Pesti Divatlap 1846. 43. sz. melléklete. Pest, Nemzeti Színház, 1837. okt. 14. Jelmezkészítő: Kostyál Ádám. Jelzet: SZT KE 3.113 – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

A társulat összeállításában a szerepkörök kialakítása és a játékstílus kérdése okozta a legtöbb konfliktust. Kántorné vagy Déryné esetében éppúgy, mint a korábbi vándorszínészeknél. Az életkori, fizikai, hangi adottságok alapján, s főképp az új színház követelményei okán majd mindenkinek újra kellett gondolnia és építenie pályáját. Néhány éven belül a középkorú színészeknek ki kellett lépniük a fiatal hős vagy naiva szerepkörből. El kellett sajátítaniuk a karakterszerepek igényeinek megfelelő alakítási módot, el kellett dönteni, hogy a szószínházi vagy az operai szerepeiket vigyék-e tovább. A Pesti Magyar Színház működésének első éveiben sor került az alapítók játékstílusának lassú átalakítására, illetve az őket felváltó fiatal generáció befogadására.
A nyitóelőadás műsorának kiválasztása sem volt problémamentes, drámapályázat helyett végül egy alkalmi prológ előadása mellett döntöttek, melynek megírására Vörösmarty Mihályt kérték föl. Különleges alkalmakkor gyakran játszottak a helyzethez illő, formailag hagyományos prológusokat vagy tablókat (tableau vivant-okat, élőképeket, némázatokat). Vörösmarty színháznyitó egyfelvonásosának, az Árpád ébredésének mintáját a budai társulat Telepi által rendezett, 1834. január 1-jén előadott újévi tablójában találhatjuk. A szerzőt fölkérték a szép, de nehéz verses szöveg betanítására is, Mátray-Rothkrepf Gábort pedig megbízták a kísérőzene megírásával.

Vörösmarty Mihály: Árpád ébredése; Eduars Schenk: Belizár. A Pesti Magyar Színház nyitó előadásának színlapja, 1837. aug. 22. [Pest], Pesti Magyar Színház 1837. Jelzet: SZT SZL – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

1837 nyarán már a közönség is készen állt az első pesti magyar kőszínház megnyitására. A polgárok kedves időtöltése volt az építkezés megtekintése, tudjuk, hogy Széchenyi is többször kilátogatott a Kerepesi útra. A színháznyitásra többszöri halasztás után 1837. augusztus 22-én került sor. A ház még nem volt teljesen befejezve, a közönséget homokbuckák, meszesgödrök fogadták a bejárat körül, a színészek is a festő-mázoló munkásokat kerülgették. A színháznak a közelgő szeptemberi nagy vásárok idején történő megtöltése is veszélyben volt a bérlethirdetés késése miatt. Elmaradt a soknyelvű üdvözlőversek kiadása, emlékpénz veretése, de, szerencsére, az Árpád ébredését sikerült megjelentetni a nyitó estére. S ezen az estén Pest-Buda joggal és méltán ünnepelhetett. Megvalósult a sok évtizedes terv, amiért színházcsinálók és közönség egyaránt küzdöttek: állandó magyar színház nyílt Pesten.
A színház hajdani helyén, a Rákóczi út elején, a forgalmas buszmegálló közönsége láthatja a Kelet-Nyugat Üzletközpont falán elhelyezett emléktáblát a színházról, melyet 1840-től Nemzeti Színháznak nevezhetünk. 1840 áprilisában az országgyűlés törvényt alkotott, mellyel létrehozott egy addig nem volt intézménytípust. A Pozsonyban ülésező országgyűlés az 1840. évi 44. törvénycikkben magyar Nemzeti Színház létesítéséről döntött. Az eddigi színházak az építők, a városok vagy a vármegyék tulajdonában voltak, míg a társulatok magánvállalkozásokként működtek, különböző társulási formákban. A Pesti Magyar Színház bár a székvárosban állt, a vármegye tulajdonában volt.
A Nemzeti Színház olyan új intézmény lett, melyet az országgyűlés, a nemzet legfőbb képviseleti szerve alapított, közösségi kezelésben tart, az országgyűlés finanszírozza mind a működési, mind produkciós költségeit. Az intézmény a nemzeti művészet és művelődés szolgálatában áll, műsorával és működésével mintát ad a többi színjátszó intézmény számára, teljesíti a nemzeti identitás kialakításának és fejlesztésének feladatait, biztosítja a magyar nyelv s a drámairodalom magas színvonalát. Műsorának négy alappillére, melyeknek a bemutatását a közönség szórakoztatásánál előbbre sorolva kell biztosítania: a hazai kortárs színművek és klasszikusok, valamint a külföldi színi irodalom klasszikus és kortárs alkotásai. A Nemzetinek a színjátszás minden elemét (a szövegen kívül a vizuális és zenei, technikai elemeket) tekintve elől kell járnia azok korszerű alkalmazásában. Mindezeken kívül a Nemzeti Színház olyan jogosítványokat is kapott, melyek más színházak számára nem voltak biztosítva: tagjai állami nyugdíjjogosultsággal rendelkeztek, a színháznak jogában állt örökös tagságot alapítani és ilyen címet adományozni, illetve színészeti tanodát működtetni. Mindaddig, amíg más színházi intézmények nem rendelkezhettek hasonló működési feltételekkel és kiváltságokkal, a Nemzeti Színház (és a majdani önálló Operaház) különleges szerepben volt az országos színházi struktúrában.
Amint azonban ez a szervezet bővülni, majd specializálódni kezdett, a Nemzeti Színház szerepe átformálódott, s különösen akkor, amint az 1949-es államosítással minden akkor működött színjátszó intézmény hasonló helyzetbe került, a Nemzeti Színház feladatainak újradefiniálására volt (lett volna) szükség. A Nemzeti későbbi válságkorszakait rendszerint a szerepének meghatározásában előálló bizonytalanság okozta.

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Szakirodalom:

Sirató Ildikó: A magyar színjátszás rövid története, Budapest, Holnap Kiadó, 2017.