Cseles Csele II.

2020. május 22. 09:00 - nemzetikonyvtar

Kincsek a nemzet könyvtárából. 9. rész

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
A sorozat péntekenként megjelenő részei után egy-egy kérdést közlünk: minden héten egy – első ránézésre – csavaros történet kibogozását várjuk a kedves olvasótól.

dorffmaister_the_death_of_louis_ii_of_hungary_1795-1796.jpg

Dorfmeister István: II. Lajos halála a mohácsi csatában (1795–1796). A kép forrása: Wikipédia

Folytassuk a történetünket! A másik neuralgikus pont, hogy milyen mélyen volt a hulla. A Sárffy Ferenc-féle beszámolóból ezt nem lehet egzakt módon meghatározni, bár az orvosok az általuk felvetett két lehetőség (30–60 cm és 120 cm) közül a koncepciójukba („a bomlást elősegítő tényező”) jobban illeszkedő kevesebbet, az alig fél métert választják. A latin szövegben csak friss sírdomb (sepulturam novam) szerepel, ez bármekkora lehetett, inkább nagyobb, mint kisebb, mivel „Czettritz rögtön elkezdte a földet lekaparni, mi is követtük a példáját mindnyájan”, tehát több mint egy tucat ember (vegyük figyelembe a Sárffy-jelentésben szereplő „Ulrikot és más hű szolgáit”, illetve a „tizenkét lovast bocsássak rendelkezésére” szövegrészeket) munkája kellett, hogy a hulla lába (!) előkerüljön. Tekintve, hogy elképzelésünk sincsen a sírhant méretéről, így nem tudhatjuk, hogy ez a „kaparászás” hogyan zajlott le. Azzal viszont számolnunk kell, hogy a 12 lovasból néhányan őrt is álltak az exhumálás során. Sárffyék nemcsak II. Lajos feltételezett földi maradványait, hanem a lova tetemét és a fegyvereit is megtalálták a helyszínen, így a halálnak ott kellett bekövetkeznie.
Ám elképzelhető egy másik kronológia is. A magyar király holtteste több hétig, akár október közepéig mélyen a hideg, mocsaras vízben feküdt, és a friss sírhant arra utalhatott, hogy valóban a Sárffy-féle expedíció előtt közvetlenül temették el a környékbeli jobbágyok Lajos előbukkanó hulláját. Ebben az esetben arra kellene választ kapni, hogy a közel hét hetes mély, hideg vízben lévő test milyen állapotban lehetett október közepén az exhumáláskor. A szerzőkkel ellentétben túl magas hőfokúnak ítélem meg a 20 fokos vizet („a Duna hőmérséklete augusztus végén, szeptember elején mintegy 20 °C”), könnyen lehetséges, hogy a szeptembertől fokozatosan lehűlő víz 18, később csak 14–15 (vagy annál is kevesebb) volt. Ahogyan a szerzők fogalmaznak: „A vízben való bomlást nagyban meghatározza a víz hőmérséklete, hideg vízben lassabb, melegben pedig gyorsabb a holttest feloszlási folyamata.” Itt is feltételezésre vagyunk utalva: Sárffynak nem illett megírni a kancellárnak (aki később Czettritz-cel együtt Máriának is beszámolt Lajos testének megtalálásáról) – kegyeleti okokból –, hogy Magyarország királyának földi maradványai erősen szaglottak, mikor vitték eltemetni Mohácsról Fehérvárra. Sárffy, a művelt, egyetemet végzett győri kanonok bizonyára visszanyúlt a középkori toposzhoz, gondoljunk csak a Szent László-legenda vonatkozó soraira, a karthauzi névtelen szavaival:

„Másod csoda. Mikoron a váradi monostorba el akarták temetni, monda néki, hogy az szent test dohos vóna, az tebb népek kedég nagy szép illatot éreznek vala, ottan hátra háta megé fordula álla annak, akinek dohosnak érzettetik vala.”

Szent László királnak legendája (Érdy-kódex). Részlet. In. Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez – Középkor (1000–1530). Sermones Compilati – Eötvös Loránd Tudományegyetem Régi Magyar Irodalomtudományi Intézet

Vagyis a temetésen a holttest szagán csúfolódót elérte az isteni büntetés, míg meg nem bánta a bűnét, addig nézhette a háta közepét. Szerémi György egészen odáig ment a krónikájában, hogy: „testét szag nélkül vittük Székesfehérvárra a temetésre”. Érdekes és tanulságos a „fogszakorvosi vélemény kialakítása”. Egyértelmű, hogy Czettritz az, aki felismerte a királyt „azokról a jegyekről, melyek őfelsége fogain voltak”, hiszen egy győri várkapitány nem feltétlenül ismerhette II. Lajost. De ennek a lehetőségét sem zárhatjuk ki.
Nem tudjuk, hogy milyen jegyek lehettek ezek, de az udvari ember számára közismertek voltak és egyértelművé tették az azonosítást. Ezt a szerzők vitatják. Szerintük nem lehetséges, hogy a 16. században egy gyakorlatlan ember ilyen állapotban lévő hullát pontosan „agnoszkáljon” a fogain (és tegyük hozzá: a lábán) található jegyek alapján. Véleményem szerint lehettek olyan különleges jegyei (születési rendellenesség, sérülések), amelyek egyértelművé teszik annak számára az azonosítást, aki mindennap látta az udvarban a magyar királyt. Lajos születése sem volt problémamentes, édesanyja a szülés után hamarosan elhunyt, ő pedig egy természetes (frissen leölt disznók gyomrából készített) inkubátorban élte túl a kritikus heteket. Bár csodálkoznak azon a szerzők, hogy a korabeli források – már ami megmaradt – nem írnak semmit sem Lajos esetleges deformitásáról, de ebben semmi különös nincsen és a trónörökösre (illetve az uralkodóra) nézve végzetes is lehetett, ha erről szóló hír terjed el Európában. Erre jó analógia III. Richárd angol király újonnan feltárt súlyos és eltitkolt gerincferdülése (scoliosis). Lehet, hogy olyan rejtett (vadászat vagy bajvívás során szerzett) sérülése volt a lábán, amit ruhája eltakart, s a fogai állapotát sem láthatták a budai udvarban megforduló követek. Ugyanakkor Lajos gyakran mutatkozott mezítelenül az udvaroncai előtt: „A kamarában bárki beléphet, aki akar, és amikor csak akar. Mindenki, a sok belépő előtt is, mezítelen testtel mutatkozik.” Tehát a király testével kapcsolatban nem sok minden maradhatott titokban a Budai Várban. Salamon Henrik fogorvos igyekezett alaposan megvizsgálni a kérdést, s arra jutott, hogy a Valois-ággal rokonságban lévő II. Lajos felső állcsontjának rendellenessége (retrognathia superior) lehetett az a jegy, ami alapján felismerhették a hulláját. Bár azt problematikusnak tartom, hogy ehhez – mivel más nem állt a rendelkezésére – II. Lajos festményeken, metszeteken és pénzérméken szereplő képeit használta fel. Antonio Boemo (16. század) velencei kém november 12-i (tehát Lajos eltemetése utáni) jelentésében azt olvashatjuk, hogy Czettritz:

„egy kis gyűrűt is talált; amit a királynő ajándékozott urának. A bőrt lenyúzva húzta le ujjáról a gyűrűt; levágott szakállát egy kendőbe tette, és megmutatta a királynénak. A király testén nem talált sebet. A holttestet egy kátránnyal bevont ládába tették és Székesfehérvárra vitték. Antonio ott látta, a templom közepén.”

Antonio Boemo velencei kém jelentése, 1526. november 12. Erdősi Péter fordítása. In. Mohács, szerk. B. Szabó János, Budapest, Osiris, 2006 (Nemzet és Emlékezet), 118. – Törzsgyűjtemény

Bár a velencei kém rosszul idézte fel Czettritz és Sárffy beszámolóját, miszerint Lajost a vízben, fegyverei között találták meg, ő is a magyar királyként azonosította a Székesfehérváron később eltemetett holttestet. Nyilvánvalóan Velencét igen érdekelte volna, ha arról kap beszámolót, miszerint Szapolyai nem a magyar királyt temette el 1526 novemberében, viszont ezzel ellentétben Boemo is kiemeli, hogy Lajos testén nem volt seb. Semmi gyanús nincsen tehát abban, ha egy udvari ember pontosan azonosítja a magyar királyt olyan jegyekről, amelyekről nem maradt fenn 500 évvel ezelőtt írott forrásban említés. Ha hitelesnek fogadjuk el a velencei kém jelentését, akkor a testi jegyek (a fogazat, a jobb láb) mellett a szakálldarab és a gyűrű is segíthette az azonosítást. Ez a gondolatsor érdekes megvilágításba helyezi Szerémi szövegét is:

„[Lajos] nyakában vékony aranyláncon függő kis kereszttel, s a házassági hűség aranygyűrűjével az ujján; mindezt rajta hagyták jelül a megismerésre.”

Szerémi György: Magyarország romlásáról, Erdélyi László fordítását átdolgozta Juhász László, a bevezetést és a jegyzeteket írta, Székely György, Budapest, Magyar Helikon, 1961 (Monumenta Hungarica, 5), 288. – Törzsgyűjtemény

Vagyis az 1527-ben visszaszolgáltatott gyűrű a királyi pecsétgyűrű volt (ezt nem lelték meg Sárffyék 1526 októberében), viszont a győri várkapitányék a megtalált jegygyűrű, és a szakálldarab (illetve a többi testi jegy) segítségével egyértelműen azonosították Lajos hulláját. A szerzők szerint a Sárffy-jelentésben leírtak nem támasztják alá a másfél hónapos, nedves földben heverő hulla állapotát (mosónőbőrszerű elváltozások, bűzös szag, rothadás, esetleg penészesedés, féreg, rovar és rágcsáló okozta sérülések jelei).

szekely_bertalan_ii_lajos_holttestenek_feltalalasa.jpg

Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása (1860). A kép forrása: Wikipédia

Véleményem szerint éppen az, hogy nem volt „undorító és ijesztő” Lajos hullája, magyarázat arra, hogy nem történt meg a rothadás, hanem hat hét után, a megfelelő környezet hatására kezdett kialakulni a hullaviasz (adipocire). Talán a hullaviaszosodással függhet össze, hogy Czettritz a király kezéről „a bőrt lenyúzva húzta le ujjáról a gyűrűt”. És már a hetedik hétben járunk, ami eltelt a mohácsi csata óta, mikor megtalálják Lajos földi maradványait. A rothadással – gondoljunk a jelentésben olvasható „ennyire épen maradt” szövegrészre – kapcsolatban maguk az orvosok állapítják meg Kenyeressel vitatkozva, hogy „Sárffy azonban semmiféle ráncosodásról nem számolt be”. Egy várkapitány munkájának velejárója a halál, ám az élet rendje szerint a holttesteket elföldelik, és igen ritkán történik meg egy párhetes hulla exhumálása. Tehát ez olvasható ki Sárffy megdöbbenésében, a friss hullák és emberi csontok között „félúton” tartó hullaviaszosodással nem találkozhatott még, ezért beszélt arról, hogy nem volt ijesztő és undorító. Sárffy arról írt, hogy a holttest nem volt feloszlóban. Nem patológus volt, hanem egy katona, így a rövid – nyilvánvalóan nem szakszerű – megjegyzését: „nem volt a legkisebb része sem feloszlóban”, értelmezhetjük úgy is, hogy szegény Lajos még egyben volt, nem hiányzott semmije sem. Ne felejtsük el azt sem, hogy a középkori magyar krónikakompozíció szövegeiben is szerepel már exhumált romlatlan királyi test: Aba Sámuel magyar király történeténél. Thuróczy János érzékletes leírásában olvashatjuk:

„Testét [Aba Sámuelét] abban az egyházban temették el, mely annak a falunak a közelében volt. De néhány év múlva, mikor kiásták sírjából, szemfedőjét és ruháit romlatlanul találták, és sebhelyeit begyógyulva.”

Thuróczy János: Chronica Hungarorum, Budapest, Európa, 1980, 109–110. – Törzsgyűjtemény

Tanulságos, hogy a – hitelességüket e tekintetben igencsak megkérdőjelezhető – későbbi forrásokban teljes volt a zűrzavar például a magyar király fejét illetően. Legjobb példa erre Stephan Gerlach (1546–1612) német teológus, aki Ungnád Dáviddal együtt járta meg Konstantinápolyt Habsburg-követségben 1573–1578 között. Meglehetősen bizarr történetben tudósított egy Sztambulban őrzött levágott fejről, amit II. Lajosénak tartottak:

„A szerájban őrzik Lajos magyar király fejét is, egy Indiából hozott fekete fadobozban, mely olyan illatos, mint a balzsam. A fej gyapottal és balzsammal tartósítva fekszik.”

Baranyai Decsi János: Török császárok krónikája – 1597. Kovács József László fordítása. In. Mohács, szerk. B. Szabó János, Budapest, Osiris, 2006 (Nemzet és Emlékezet), 447. – Törzsgyűjtemény

A Sárffy-jelentésnek két fontos üzenete volt: egyrészt meg kellett találni és azonosítani a magyar királyt (ezt egyébként megerősítette a székesfehérvári bíró is), hogy a következő uralkodót megválaszthassák, másrészt a már széltében-hosszában terjesztett gyilkosság vádját eloszlassák. Ezért emelhette ki a győri kapitány Brodaricsnak, hogy „nem volt rajta semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem, csak egy egészen kicsike az ajkán”.
Ezt tekinthetjük megszépítésnek, hiszen abban feltétlenül igazat kell adnom az orvos szerzőknek, hogy 1. szinte kizárt, hogy férgek, rovarok és rágcsálók nem fértek volna hozzá a holttesthez 2. egy ilyen állapotban lévő hullánál a lehetetlennel határos egy tűszúrást észrevenni. Ráadásul egy másik szövegváltozat szerint nem tűszúrásnyi, hanem egy aranyérme nagyságú seb volt Lajos holttestén. Talán innen jöhetett a Szerémi-legenda a három élű cseh kard által ejtett sérülésről:

„Itt már kedves olvasó uraim, jól figyeljetek írásban tett nyilatkozatomat Lajos király haláláról. Amikor testét nézegettük, három szúrást találtunk; cseh karddal volt átdöfve.”

Szerémi György: Magyarország romlásáról, Erdélyi László fordítását átdolgozta Juhász László, a bevezetést és a jegyzeteket írta, Székely György, Budapest, Magyar Helikon, 1961 (Monumenta Hungarica, 5), 112. – Törzsgyűjtemény

Szerémi megemlékezik erről a Tatai-féle levelében is:

„[Szapolyai György] Megragadta a királyt dühösen a hajánál, s mindjárt jobb oldalába három helyen beledöfött a három élű cseh karddal.”

Szerémi György: Magyarország romlásáról, Erdélyi László fordítását átdolgozta Juhász László, a bevezetést és a jegyzeteket írta, Székely György, Budapest, Magyar Helikon, 1961 (Monumenta Hungarica, 5), 266. – Törzsgyűjtemény

De mit is mondott a patológus és a szájsebész korábban? „Mély, hideg vízben, illetve nedves-agyagos környezetben a (részben) hullaviaszosan átalakult holttest meglepően jó állapotban maradhat.” Ez a feltétel megállja a helyét, ha nem ragaszkodunk Gyalókay határidejéhez (miszerint legalább öt napig hevert Lajos holtteste a langyosnak mondott mocsaras vízben), ha a Sárffy-jelentés „ne lett volna undorító és ijesztő” illetve „nem volt a legkisebb része sem feloszlóban” megfogalmazása a hullaviaszosodásra utalt. Az orvosokkal ellentétben nem látom problémásnak azt, hogy „Sárffy nyilatkozata a holttest állapotáról és az, hogy a fogairól (tudniillik nem az arcáról) lehetett felismerni”. Ugyanis a hullaviaszosodás következtében Lajos arca a felismerhetetlenségig eltorzult, s csak a jellegzetes fogai és a lábán lévő egyedi jellegzetesség (ahogyan Sárffy fogalmazott: „felfedezte azt a jegyet, mely őfelsége jobb lábán volt”) alapján lehetett beazonosítani. Ezt az azonosítást megtette a fehérvári bíró is: „Felnyitottuk ezután a koporsót, s megmutattuk a város bírájának, aki szintén felismerte benne az urát, azután újra bezártuk a koporsót, s átadtuk Horváth Mártonnak megőrzés végett”. De a november 9-i temetésen résztvevők, Szapolyai Jánossal az élen szintén felismerték Lajost. Teljesen hihetetlen – s ezt Sárffy is alátámasztja: „mindaz, amit Czettritz annak idején a király haláláról elmondott, a színigazság” –, hogy ennyi ember eljátssza a temetést és évtizedekig eltitkolja, miszerint nem II. Lajos nyugszik Székesfehérvárott. A Sárffy-jelentés megállapításait megerősítette Szapolyai János Krzysztof Szydłowiecki (1467–1532) lengyel kancellárhoz írott levele is. Ahogyan ebben a levélben kihangsúlyozta:

„Iparkodtunk tehát eltemetni a felséges Lajos király úr földi maradványait, mivel a már régóta oszladozó tetemét nem lehetett tovább a föld színén tartani. A felség iránti hűségünk, tiszteletünk és őszinte igaz jóakaratunkból kifolyólag tehát a Szent Márton püspök és hitvalló ünnepe előtti pénteken a felség földi maradványait – amint az a királyok testéhez illik –, ünnepélyes szertartással, méltó temetési pompával, nagyszámú ember jelenlétében ősei sírboltjában helyeztük el.”

1526. november 11. Szapolyai János magyar király Krzysztof Szydłowiecki lengyel kancellárnak beszámol II. Lajos haláláról, november 9-én megrendezett ünnepélyes temetéséről, és saját királlyá választásáról, valamint koronázásáról. Szebelédi Zsolt fordítása. In. Uő: Rejtélyes holttest a Csele-patak közelében. In. Magyar Könyvszemle, 131. évf. 4. sz. (2015.) 423–424. – Elektronikus Periodika Archívum

Maga Szapolyai is kísérletet tett Lajos holttestének a felkutatására, elküldte Czibak Imre (†1534) volt temesi ispánt és Szerecsen János (†1532) dunántúli nemes urat a keresésre, de Czettritzék megelőzték őket.
Legkésőbb egy év múlva, 1527 novemberében a szegény magyar király újratemetésekor, immár Ferdinánd, Anna és Mária jelenlétében kiderülhetett volna a feltételezett csalás: a holttest kicserélése. A magyar királyné 1558-as végrendeletében kitért arra az arany szívre, amelyet Lajos a haláláig hordott és Mária azt csak a magyar király halála után akaszthatta a nyakába:

„A király, férjem halála óta aranyszívet hordtam magamon, melyet ő is élete végéig viselt volt.”

Idézi: Réthelyi Orsolya: „…Maria regina … nuda venerat ad Hungariam…” A királyné kincsei. In. Habsburg Mária, Mohács özvegye: a királyné és udvara, 1521–1531: Budapesti Történeti Múzeum, 2005. szeptember 30–2006. január 9. [a katalógust szerk. Réthelyi Orsolya et al.], Budapest, BTM, 2005, 107, VIII-17. Ortvay Tivadar fordítása. – Törzsgyűjtemény

Feltételezhetően ez a medál tűnik fel az 1526 utáni Mária-ábrázolásokon (festményeken, domborműveken, metszeteken és emlékérmeken). Caspar Ursinus Velius (1493–1539) sziléziai származású humanista pedig így tudósított az eseményről:

„Ezek után Lajos királynak nagyszabású temetési szertartást rendeztek, oly hatalmas pompával, hogy emberemlékezet óta egy királynak sem volt költségesebb, sem nagyobb szabású temetése.”

Velius, Caspar Ursinus: Tíz könyv a magyar háborúról, ford., jegyzetekkel ellátta és az utószót írta Szebelédi Zsolt, Máriabesnyő, Attraktor, 2013 (Scriptores Rerum Hungaricarum, 7), 36. – Törzsgyűjtemény

Farkas Gábor Farkas

Heti kérdés: Ki írt és használta fel szépirodalmi munkájában Szerémi György II. Lajos meggyilkolásának rémhistóriáját?

További szakirodalom:

A sorozat további részei itt olvashatók: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész

 

 

 

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr6615710022

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.