Az utolsó polihisztor főnemesek egyike

2023. december 30. 18:00 - nemzetikonyvtar

150 éve született Bánffy Miklós gróf

Bánffy Miklós gróf a magyar főnemesség 18-19. századi hagyományainak méltó és kiemelkedő 20. századi folytatója – az ország- és nemzetépítő, az európai minőségű magyar művészetet, kultúrát, politikát meghatározó művelődési-gazdasági programok megvalósítóinak utolsó potens generációjához tartozott.

01_a_grof_portreja_az_oszk_kezirattaraban_kepkonyvtar_89752_107833_opti.jpgBánffy Miklós gróf portréja, 1917. Fotó: Strelisky Sándor – Kézirattár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

A Kolozsvárott az 1873. esztendő utolsó előtti napján született gróf „nacionáléja” szerint író, grafikus, díszlet- és jelmeztervező, színházi rendező, valamint politikus (1906 és 1909 között Kolozs vármegye és Kolozsvár főispánja, 1921 áprilisától másfél évig a Bethlen-kormány külügyminisztere…) volt. 1950-ben, mintegy háromnegyed évvel a világháború utáni Romániából történt visszatérése után Budapesten hunyt el. Ravasz László püspök temette Farkasréten, s végakaratát, hogy a Kolozsvár-Házsongárdi családi kriptába helyezzék örök nyugalomba, csak 1976 őszén teljesítették.
Egy nagybirtokos főnemes mit keres a közéletben és a kultúrában? A művészetben a nemesség műkedvelő volt vagy hivatásos? Ilyen kérdések merülhetnek föl sok évtizeddel e történeti korszak letűntét követően a 21. századi emberben. A választ az értékeket és a hagyományokat tisztelő és teremtő egyének és felelős társadalmi csoportok történetének megismerésével találhatjuk meg. Példa a Bánffy és az Esterházy grófi családok tehetséges és kötelességtudó sarja, a felelős modern állampolgárként szerepet vállaló Miklós gróf élete és pályája.
1891-ben Budapesten tett érettségije után Bánffy Miklós Kolozsvárott és Budapesten folytatta tanulmányait. 1891 és 1893 között a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem jog- és államtudományi szakán tanult és később ott doktorált (1899). A jogi és államtudományi képzettség már közel egy évszázada volt alapja a fiatal főnemesek felelősségi körének, hogy szakemberként vehessenek részt az erdélyi és a magyarországi független államszervezet és intézményei kiépítésében, az országgyűlési munkában, a korszerű polgárosításban. Emellett a hazai gazdaság 19. század végi modernizálása is e fiatalemberek feladatai közé sorolódott (mint külső-belső elvárás). Bánffy is bekapcsolódott az erdélyi szövetkezeti mozgalomba bonchidai mintagazdaságával, nemzetközi színvonalú és hírű versenylótenyészetével.

02_bonchida_opti.jpgA bonchidai Bánffy-kastély 1870 előtt. Fotó: Veress Ferenc – Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Később az Erdélyi Gazdasági Egylet munkájában is részt vett. Mintegy 60 000 holdas birtokával az ország egyik legnagyobb földesura lévén, nemcsak az évszázadok alatt gyűlt családi vagyon, hanem a hatalma alá tartozó (s korszerűen értett felelősséget jelentő) területek, gazdaságok és emberek megmaradása és 20. századhoz méltó és az új időkben elvárt életszínvonalának megalapozása is a feladata volt. Ennek országgyűlési és pártpolitikusként is tudatában volt, s ezt képviselte. Az első háborúban előbb az erdélyi hadtestnél, majd a német Süd-Armee Commando alatt szolgált, de több diplomáciai megbízatást is teljesített (Konstantinápolyban, Szófiában, a háború utolsó szakaszában, 1918-ban Bécsben, Berlinben, Hágában). A trianoni békeszerződést megelőző, eredménytelenül maradt tárgyalások után, illetve hírt véve a Tanácsköztársaság bukásáról, hazatért. Bethlen kormányában külügyminiszterként szolgált. Politikai-diplomáciai munkájáról az 1920 és 1922 közötti rendkívül feszült időszakban az 1946-ban kezdett (befejezetlen) visszaemlékezéseiben írt, melyek Huszonöt év címmel 1993-ban jelentek meg.
1926-ban visszatért Erdélybe, mely ekkor már Románia része volt. Új feladatot, új terepet és új platformokat kellett találnia a magyar kisebbség kultúrájának és intézményeinek fönnmaradása érdekében. Minden erővel támogatta az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület munkáját. Az Erdélyi református egyházkerület főgondnokává választották, így hozzájárulhatott a felekezeti magyar iskolák megtartásához és fejlesztéséhez is. Bár nem politizálhatott (ez volt román állampolgársága megadásának feltétele), az Ellenzék című napilap főrészvényeseként mégis ott ált a politika és az erdélyi magyar pártpolitika hátterében. az 1930-as évek végén a romániai kisebbségpolitika reformjának elindításában is szerepet vitt, az 1940. évi visszacsatolás után visszatérhetett az országos politikába mint az országgyűlés behívott erdélyi felsőházi tagja. Egy, a kiugrással kapcsolatos titkos diplomáciai megbízatása kudarca és lelepleződése nyomán azonban a megszálló németek fölégették bonchidai kastélyát. Kolozsvárt igyekezett megmenteni egy romboló ostromtól, sikerült a frontot tárgyalások útján a várostól távolabb vezetni. A Szálasi-puccs után, 1944 októberében lemondott felsőházi tagságáról, minthogy úgy ítélte meg, a magyar országgyűlés és állam végképp elvesztette szuverenitását. Budapest ostroma, majd a háború befejeződése után visszatért családjával Kolozsvárra, ahol azzal szembesült, hogy az új rendszerben birtokait elvették, kifosztották.
A nemesség hosszan öröklődött hagyományait követte Bánffy Miklós abban is, hogy a műveltség és a művészetek jelentőségét a politikai és gazdasági nemzetépítés mellé sorolta egyenrangúként. Már fiatalon muzsikált és szerzett is néhány zeneművet – ami alapot adott későbbi kinevezéséhez a budapesti Operaház és a Nemzeti Színház intendánsává (1912–1918).

Diákkorában igen gyakran járt színházba, sőt, statiszta is volt néhányszor. 18 éves korában írta első színjátékát műkedvelő előadók számára. 1906-ban mutatták be (Kisbán Miklós névvel írt) Naplegenda című drámáját (melyről Ady is írt recenziót). A nagyúr című, Attiláról szóló drámáját (1912) Kós Károly méltatta. Később Martinovicsról írt drámájával (1931) keltett visszhangot. Utolsóként, 1946-ban Kolozsvárott volt Az ostoba Li című művének premierje.
Grafikus-tervező tehetsége több (esetenként nem is művészi, hanem reprezentációs) projektben is megjelent – mint például az 1916-os koronázási menet megtervezésében, ahol a háborús rokkantakat is beállította a felvonulók sorába, ami miatt ünneprontással vádolták, némi joggal is talán. A nagy háború lezárását célzó tárgyalásai, külföldi körútja idején néhány hónapig Ben Myll néven portréfestéssel tartotta fönn magát. A külügyminiszterségről történt lemondása után, 1923-ban Klebelsberg Kuno fölkérésére a Képzőművészeti Tanács elnöke lett (1927-ig). Hazatérése után az Erdélyi Szépmíves Céh több kiadványát illusztrálta és támogatta a Minerva Rt. nyomdaipari vállalkozását.

A színházi munkájában összekapcsolódott a dráma, a zene és a vizualitás. Számos műhöz, köztük sok jelentős kortárs bemutatóhoz tervezett díszleteket és jelmezeket. Az egyik legfontosabb, 1918-as premier Bartók Béla Balázs Béla szövegére írott operájának, A kékszakállú herceg várának első előadása volt. 1934-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokon Az ember tragédiáját rendezte, melynek ekkor a jelmezeit is ő tervezte. Társat, feleséget is a színházi világból választott, Váradi Arankát (1886–1966), akitől Katalin nevű leánya született (1924).

Drámaírói sikereinél nagyobb közönség- és kritikai elismerést kaptak epikus alkotásai, regényei, novellái, melyek 1914-től kezdve jelentek meg (A haldokló oroszlán, Reggeltől estig – 1927, Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja – 1931, Farkasok – 1942, Bűvös éjszaka – 1946). 1916-ban lépett a Kisfaludy Társaság tagjainak sorába. Erdélybe visszatérte után az Erdélyi Helikon szerkesztője lett. Műveinek német, olasz, francia fordításai is megjelentek. Legismertebb és legnépszerűbb műve, az Erdélyi történet című trilógia 1934 és 1940 között látott napvilágot (Megszámláltattál, És híjával találtattál – 1937, Darabokra szaggattatol). A második háború után tagja lett a Romániai Magyar Írók Szövetségének, munkatársa a frissen indult Utunk című irodalmi lapnak, ám 1946-tól kezdve bezárultak előtte a kapuk és a lehetőségek. Útlevelet azonban csak 1949 végén kapott, hogy Magyarországra jöhessen.
Bánffy Miklós elkötelezett és tevékeny élete és pályája a(z erdélyi) magyar arisztokrácia legfontosabb és leghosszabb, ugyanakkor legkorszerűbb hagyományaiba illeszkedett, ám művészi (irodalmi, színházi, tervezői) tehetsége kiemelte a főképp közéleti szerepet vállaló főnemesek közül és az egyetemes magyar kultúra 20. századi alkotó nagyságainak panteonjában az egyik kiemelt helyre predesztinálja.

Felhasznált irodalom:

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

Magyarország időszaki politikai központja (A reformkori Pozsony Jókai Mór műveiben) – Második rész

2023. december 30. 06:00 - nemzetikonyvtar

A Fővárosok – fő városok című konferencián elhangzott előadás ismertetése

2023.  november 15-én Budapest Főváros Levéltárának levéltári napján Vesztróczy Zsolt, a Gyűjteményszervezési Főosztály munkatársa a Fővárosok – fő városok. Az uralkodói székhelyek és fővárosok szerepének változásai a Kárpát-medencében a középkortól a modern korig című konferencián tartott előadást a Jókai Mór műveiben megjelenő reformkori Pozsony képéről. A konferencia meghívója és programja itt tekinthető meg. Folytatjuk munkatársunk előadásának ismertetését.

Jókai szerint az országgyűlés nagy hatással volt az ott lévőkre, hiszen az üléseken elhangzottak „a konferenciák és klubok útján leszivárogtak a közéletbe”, hatására pedig „nagy eszmék, messze terjedő reformok merülnek fel a nyilvánosság terén, a kávéházakban falják a hírlapokat, estélyeken, lakomákon egyebekről is beszélnek, mint vadászatról és divatkelmékről”. Bár ezt Jókai az 1825–27-es országgyűlésről írta, a reformeszmék ilyen irányú terjedése sokkal inkább az 1830–40-es évekre volt jellemző. Másrészt az idézet alapján úgy tűnik, mintha a város a reformok lelkes támogatója lett volna, ami erős írói túlzásnak tekinthető. Pozsony, több szabad királyi várossal együtt, ugyanis a tárnokmester felügyelete alá tartozott, márpedig ezt a tisztséget 1827 és 1841 között olyan keményvonalas konzervatívok töltötték be, mint Pálffy Fidél (1827–1836) vagy Eötvös Ignác (1836–1841). Másrészt egy városházi botrány miatt 1836 és 1840 között Pozsonyt egy királyi biztos irányította Zichy Károly személyében, ami tovább rontotta a reformerek helyzetét. A korabeli titkosrendőri jelentések tanúsága szerint pedig a város által delegált követek a konzervatív táborhoz tartoztak az országgyűléseken. A Pozsonyt négy diétán (1825–27, 1830, 1832–36, 1839–40) és a reformokat előkészítő Magyar Országos Bizottságban is képviselő Gyurikovits György tanácsosról például olyan jellemzés készült, hogy „mindig jó szellemben szavazott, és minden alkalommal olyan jó szellemben beszélt, hogy igaz ragaszkodása őfelsége legszentségesebb személyéhez és az uralkodó házhoz bizonyítást nyert”. De a többiek is olyan értékeléseket kaptak, hogy „jó szellemben nyilatkozott”,a megbízhatóak pártjához tartozott” vagy „magánemberként mindig jó szellemben beszélt”. Mindezek után az íróval ellentétben ki lehet jelenteni, a diétán történtek sokkal inkább az országgyűlésre érkezőkre, mintsem a város német lakóira voltak hatással.
Az ülésen elhangzottak rendkívüli befolyást gyakoroltak karzat közönségére. Ez jórészt a joghallgatóként jelen lévő országgyűlési ifjakból állt, akik 1832–36-ban tettek szert országos hírnévre. Törzshelyük a Sétatéren lévő Hollinger kávéház volt, amiről az író is megemlékezett az énekelt „országgyűlési jurátus nóták” kapcsán.
A jurátus fogalmát Jókai úgy határozta meg, hogy „a 48 előtti korszakban a rendi alkotmány országgyűléseire minden megye két követet küldött. E követek mellé aztán a megye költségén jogvégzett fiatalok, királyi táblai felesküdt jegyzők voltak alkalmazva, hogy ott magukat a közjog gyakorlati terén kiképezzék. Ezek alkották az úgynevezett »országgyűlési fiatalságot«.”
Máskor viszont nem volt ilyen tárgyszerű, és emocionális megközelítésben már úgy írta le ezt a fogalmat, hogy:

„egy esztendeig joga volt a fiatal magyar nemesnek atillában, magyar nadrágban, topánban járni, sastollas kucsmával, görbe kard az oldalán, joga volt a királyi tábla titkos tanácskozásaiban hallgatóul megjelenni, és ami legkitűnőbb kiváltságát képezte, bírói idézést, evocatiót, admonitiót, királyi parancslevelet ő kézbesíthetett, s zörgetésére meg kellett nyílni minden nemesi kapunak: mert ha meg nem nyílt, odaszegezhette a jurátus a kapura, s eljárásáról kiadott bizonyítványa annyit ért, mint a szolgabíróé és az esküdté együtt.”

Jókai Mór: A kiskirályok. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

A karzat közönsége nemcsak hallgatta, hanem politikai meggyőződésének megfelelően véleményezte is a beszédeket, ami tapsot, pisszegést vagy füttyöt egyaránt jelenthetett, ami a politikai véleménynyilvánítás egyfajta formája volt a városban. Ezt Jókai az Egy magyar nábob című regényében úgy írta le, hogy:

„... a karzatok rendkívül megteltek mindennemű és osztályú hallgatósággal, mert már előtte való nap híre futamodott, hogy ma heves vitatkozások fognak történni; a legkedveltebb szónokok tartanak beszédet, s lesz éljenzaj és pisszegés”

Jókai Mór: Egy magyar nábob. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ám emellett a jurátusok kardcsörtetése is megjelenik a véleménynyilvánítás egyik formájaként. Egyébként az író ekkor, 1853-ban, az önkényuralom idején még rendkívül visszafogottan csak közönségnek vagy jurátusoknak nevezte a karzaton megjelenteket, nem pedig „országgyűlési ifjúság”-nak, mint a Mire megvénülünk című 1865-ben megjelent regényében.
Az országgyűlések és a reformeszmék komoly változást okoztak az ő köreikben is. Az író szerint ettől kezdve:

„az országgyűlési ifjúságot nem lehete tivornyákon látni, ahelyett komoly arcokkal, komoly tárgyakról vitatkoztak, s ez ragadt a nagyobbakról a kisebbekre; a labdázó helyekről elszoktunk, társulatokat alakítottunk, ahol parlamenti rend szerint vitattuk meg a nap eseményeit, írtunk verseket, azokat megbíráltuk, s törtünk pálcát az ingadozó hazafiak fölött; szavaltunk napvilág-nem-látta költeményeket, eljártunk éljenezni a fáklyászenékre, s viseltünk gyászt kalapjaink mellett a többi fiatalsággal, mikor Kölcsey azt mondta, hogy ideje van a gyásznak”.

Jókai Mór: Mire megvénülünk. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az idézet persze még csak a kezdeteket mutatja, ám az országgyűlési ifjúság idővel komolyan politikai tényezővé vált, aminek csúcspontját 1848 márciusa jelentette, amikor a fiatalok nagyon komoly nyomást gyakoroltak a konzervatív követekre a reformok elfogadása érdekében, amit azok és a szlovákok egyaránt a karzat terrorjaként emlegettek.
A jurátusok megítélése a pozsonyiak szempontjából már nem volt ennyire pozitív, hiszen a korabeli sajtó és rendőri jelentések szerint többször is verekedésbe keveredtek a mészároslegényekkel az utcán vagy a helyi polgárok által rendezett bálokon. Ennek fényében teljesen érthető a Mire megvénülünk című regénye pékmesterének, Braun Mártonnak a reakciója, amikor Áronffy Dezső közli vele, hogy a bátyját üldözik. Erre ugyanis azt kérdezi, hogy vajon a mészároslegények kergetik, mert ha igen, akkor dorongokkal mennek a segítségére. De a Szomorú napok szlovák nemzetiségű hősének, Bodza Tamásnak, a pozsonyi evangélikus líceum egykori diákjának sem voltak róluk pozitív emlékei. A diéta megnyitását követően ugyanis „új hang töltötte be az utcákat, miket fényes jövevények széltiben, hosszában elfoglaltak; midőn jókedvű jurátusok estenként tízével összefogózva a falhoz húzódni kényszeríték” a gyengébb fizikumú, szegényesen öltözött szlovák diákot. Az utóbbi sem kizárólag az írói fantázai terméke, hiszen az 1830–40-es években a szlovák nemzeti mozgalom olyan vezetőinek voltak látványos konfliktusai a jurátusokkal, mint Ľudevít Štúr vagy Jozef Miloslav Hurban.
A fiataloknak komoly szerepük volt az Országgyűlési Tudósítások megjelentetésében is, ami a cenzúra megkerülésével, kézzel írott formában készült az 1832–36-os országgyűlés ideje alatt Kossuth Lajos szerkesztésében.

5_orszaggyulesi_tudositasok_opti.jpgAz Országgyűlési Tudósítások egyik száma. A kép forrása: Wikipedia

Ahogy ez a Mire megvénülünk című regényében vagy a Sajtó és cenzúra Magyarországon című írásában is szerepel:

„egy csoport fiatal ember, jurátusok, akadémiai és líceumi tanulók, lehetett a számuk másfél száz, éjenkint gyorsan lemásolták, amit a szerkesztő ülések után megírt, s reggelre a közönség kezében volt a lap. Egy ívért fizettek a lemásolónak két húszast…”

Jókai Mór: Mire megvénülünk. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

Valahol az író alteregójának is tekinthető Áronffy Dezső azt írta erről naplójában, hogy:

„Rám újjáalakító hatásuk volt ez iratoknak.
Egészen új világ nyílt meg előttem; új fogalmak, új ösztönök támadtak bennem.
Annak a világnak, ami előttem megnyílt, az volt a neve, hogy »haza«.
Csodálatos azt hallgatni, hogy mit beszél a haza!”

Jókai Mór: Mire megvénülünk. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

A diéta befejeztével Pozsony egyfajta tetszhalott állapotba került, a zajos „metropolisz” pedig egy csöndes, „vidéki város”-sá változott vissza. Az író szerint ilyenkor:

„… a jurátusok fekete atilláikkal és csörömpölő kardjaikkal, a honatyák aranyzsinóros, hattyúprémes mentéikkel, az úri előfogatok divatos delnőikkel egyszerre eltűntek a népes utcákról; a házak ajtain kiadó szállások szomorú hirdetményei lőnek olvashatók, a kereskedők visszarendelék nagy reményre készült divatkelméiket, a kávéházak kongtak az ürességtől […] egyszóval: Pozsony ismét visszavette szokott csendes, békességes alakját”.

Jókai Mór: Egy magyar nábob. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ez a világ 1848 tavaszáig létezett. Április 11-én kihirdették az új törvényeket, majd az uralkodó, V. Ferdinánd feloszlatta az országgyűlést, amivel egy új korszak kezdődött a város életében. Ezt a változást Jókai rendkívül találóan úgy írta le, hogy „midőn a pozsonyi országgyűlés kapuja bezáródott, az egész óvilág záródott be mögötte”.
Három nappal később az addig ott működő Batthyány-kormány végleg Pestre költözött, és a következő, immár népképviseleti országgyűlés az 1848. évi IV. törvénycikk 1. paragrafusának értelmében már ott is nyílt meg, amivel a régi-új magyar főváros, Pest-Buda teljesen visszaszerezte egykori vezető szerepét.

Vesztróczy Zsolt (Gyűjteményszervezési Főosztály)

Az összeállítás első része itt olvasható.

komment

Magyarország időszaki politikai központja (A reformkori Pozsony Jókai Mór műveiben) – Első rész

2023. december 29. 06:00 - nemzetikonyvtar

A Fővárosok – fő városok című konferencián elhangzott előadás ismertetése

2023. november 15-én Budapest Főváros Levéltárának levéltári napján Vesztróczy Zsolt, a Gyűjteményszervezési Főosztály munkatársa a Fővárosok – fő városok. Az uralkodói székhelyek és fővárosok szerepének változásai a Kárpát-medencében a középkortól a modern korig című konferencián tartott előadást a Jókai Mór műveiben megjelenő reformkori Pozsony képéről. A konferencia meghívója és programja itt tekinthető meg.

6_thumbnail_konferenciafoto_opti.jpgPillanatkép a konferenciáról

Jókai műveiben Komárom mellett Pozsony az egyik leggyakoribb helyszín. Ez természetesen nem véletlen, hiszen az író az 1830-as években két évig itt tanult, a város pedig egy életre szóló hatással volt rá. Akkor szerzett élményei gyakran köszönnek vissza későbbi munkáiban, így több regénye is a reformkori országgyűlések idején játszódik Pozsonyban (pl.: Egy magyar nábobKárpáthy ZoltánSzomorú napokMire megvénülünkA kiskirályok). A város ilyenkor az ország politikai központjává vált az ide érkező követeknek és kísérőinek köszönhetően, majd a diétát követően ismét egy csöndes, vidéki kisvárossá vedlett vissza. Előadásomban Pozsony történetéből a reformországgyűlések időszakát és a diéta városra gyakorolt hatását kívánom bemutatni Jókai művein keresztül.

Egy különleges helyzetű város (1526–1548)

Pozsony városát az állandósuló török veszély juttatta kiemelt szerephez a XVI. század első felében. A kettős királyválasztást követően először ez lett a Ferdinánd-párti területek központja, majd az állandósuló belháború és a gyakori török jelenlét miatt az 1536. évi XLIX. törvénycikk ideiglenesen már az ország fővárosává tette. Végül 1541-et követően Buda és Fehérvár szerepét de facto is átvette. Az ekkor elfogadott törvénycikk szerint:

„az ország kormányának székhelye pedig (addig, mig az ország Isten segítségével visszaszerezhető lesz) Pozsony legyen.”

Az 1536. évi XLIX. törvénycikk. In: Netjogtár

Ez lett a koronázóváros (1543), ide került a Szent Korona, itt találtak új otthonra a legfontosabb kormányszervek és tisztségviselők, akárcsak a menekülő egyházi méltóságok, mint a csanádi, a pécsi, a váci, a veszprémi, a szerémi, az erdélyi és a váradi püspök, valamint egy ideig az esztergomi érsek.
Bár Buda 1686-ban ismét magyar kézre került, a legfontosabb hivatalok mégis csak 1784-ben költöztek vissza az egykori fővárosba. 1790-ben az országgyűlés már Budán nyílt meg, de két rövid diéta után visszatért Pozsonyba, ahol 1848 áprilisáig működött az 1807-es kivételével.

Ez a meglehetősen furcsa földrajzi helyzet politikailag rendkívüli mértékben felértékelte a várost, hiszen a polgári átalakuláshoz szükséges törvényeket csak az országgyűlésen lehetett meghozni, de az uralkodó és a rendek közötti konfliktusokat is csak itt lehetett rendezni. Emiatt Pozsony, ha csak szezonálisan is, de a diéták idejére az ország politikai központjává vált, ahová összesereglett az ország politikai elitje, majd annak végeztével a súlypont ismét Pestre és Bécsbe került át. Ezt a felemás helyzetet rendkívül találóan jellemezte Jókainak egy 1848. március 15. kapcsán tett megjegyzése, miszerint:

„könnyű más városnak forradalmat csinálni ... Legelőször is elkergeti a kormányát, körülveszi a parlamentet; de hol vegyünk mi kormányt és parlamentet, mikor a kancellárunk Bécsben van, a parlamentünk pedig Pozsonyban?”.

Jókai Mór: Életemből – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az író és Pozsony

Jókai a várossal kapcsolatos benyomásait részben olvasmányai, részben gyermekkori élményei alapján szerezte. 1835-ben, testvéreihez hasonlóan ő is cseregyerekként került Pozsonyba „német szóra”, ahol két éven át az evangélikus líceumban tanult.

3_az_evangelikus_liceum_egykori_epulete_opti.jpgA Konvent utcai evangélikus líceum épülete, ahol Jókai két évig tanult. A kép forrása: Wikipedia

Az ekkor zajló 1832–1836-os országgyűlés rendkívüli hatással volt rá, ahogy azt az Egy magyar nábobban meg is írta:

„a pozsonyi diétát s a honatyák nemzeti pompáját mint pozsonyi diák szemeimmel láttam”.

Jókai Mór: Egy magyar nábob. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

De ugyancsak ott élte meg az országgyűlési ifjak elleni hajszát, a líceum diákjaként pedig ő is részt vett a Országgyűlési Tudósítások másolásában. Akkori élményeit a Mire megvénülünk című regényében örökítette meg, a cseregyerekként Pozsonyba kerülő, majd Kossuth lapját másoló líceumi diák, Áronffy Dezső alakján keresztül.

 A város diéták idején

Bár Pozsony számos Jókai regény helyszínéül szolgált, és az író a Rákóczi-szabadságharc iránt is komoly érdeklődést mutatott, a legnagyobb figyelmet mégis a reformkornak szentelte. Ezen munkái kivétel nélkül a reformországgyűlések idején játszódnak, ahol a város a történet egyik fontos helyszínét jelenti. Regényeinek hősei vendégek Pozsonyban, legyenek itt tanuló diákok, a diétára érkezett követek és a kísérőik vagy jurátusok, akik különböző formákban, de kivétel nélkül köthetők az országgyűléshez.
Maga a város kétféle módon jelenik meg Jókai műveiben attól függően, hogy az író vagy az akkori eseményeket írja le vagy az országgyűlés Pozsonyra gyakorolt hatását mutatja be.
A diétákon történteket Jókai krónikaszerűen ismerteti, felsorolva az elért eredményeket, de behatóbban csak 1848 márciusának pozsonyi eseményeivel, valamint Széchenyi, Wesselényi és Kossuth ottani tevékenységével foglalkozik. Ezen írásai döntően A magyar nemzet története regényes rajzokban című munkájában találhatók, és meglehetősen visszafogott stílusban mutatják be ezt a feszült időszakot. Nincs szó például a diétákon elgáncsolt vagy a király által visszautasított törvényjavaslatokról, sem az országgyűlési ifjakkal való leszámolásról. A rendszer első számú vezetőjének, Metternich kancellárnak is alig hangzik el a neve, bár az író őt a „szabadság leghatalmasabb ellenség”-ének nevezi, a cenzúrát és a titkosrendőri világot pedig ugyancsak szóvá teszi. Ez a visszafogottság nem véletlen, hiszen e munka utolsó része az 1718 és 1849 közötti eseményekkel eredetileg a Rudolf trónörökös védnökségével megjelent Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című könyvsorozat számára készült, így nem lett volna ildomos túlságosan kihangsúlyoznia a reformkori Habsburg–magyar ellentéteket.
Az író regényei ezzel szemben életszerű képet adnak Pozsony akkori mindennapjairól és a diéta városra gyakorolt hatásáról. Jókai ezt a Kárpáthy Zoltán című regényében úgy írta le, hogy ilyenkor:

„… nagy elevenség jellemzé a Pozsony fővárosi életet. Országgyűlés volt, mely ezt a tisztes hajdankori fővárosát Magyarországnak rövid időre galvanizálni szokta.
Országgyűlésen kívül bizony igen csendes külseje a derék városnak. […] ha estenden a nagy tót szekerek végig nem csörtetnének a köves utcákon, fülszaggató zajt ütve vaskarikáikkal, az ember nyolc órakor lefekhetnék aludni […]
A polgárságnak csak vasárnapja van, hétköznap nem ér rá mulatni, főurak pedig csak nagy gyéren laknak a fővárosban” 

Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

A leírás teljesen helyénvaló, hiszen Pozsony ilyenkor valóban megtelt, a városba érkező követek, a jurátusok, a főrendek, a hölgyvendégek és az őket kísérő szolgák létszáma akár az 5-6000 főt is elérhette. Az író szerint a város ilyenkor „a valódi nagyvilág” volt, „gyűlhelye az ország minden megyéjéből felsereglett kitűnőségeknek, az egész magyar főrendnek”, ami élénk társadalmi élettel járt. 1825 és 1848 között ez hat országgyűlést és tizenöt naptári évet jelentett.
Jókai az országgyűlésen történtekről, egy-egy megjegyzést leszámítva nem írt. Az egyetlen kivételt A kiskirályok című munkája jelentette, ahol egy kissé részletesebben foglalkozott a pesti forradalmat követő törvényhozói munkával Tanussy Decebál ellentmondásos szereplésén keresztül.

4_az_1832-36-os_orszaggyules_also_tablaja_opti.jpgAz 1832–36-os országgyűlés alsó táblája. A kép forrása: Wikipédia

Vesztróczy Zsolt (Gyűjteményszervezési Főosztály)

Az összeállítás második része itt olvasható.

komment

„Ha én meghalnék is / Megél költészetem!”

2023. december 28. 06:00 - nemzetikonyvtar

200 éve született Ferenczy Teréz költőnő

1_ferenczy_terez_opti.jpgBarabás Miklós: Ferenczy Teréz. In: Arckép-album Műmelléklet a Hölgyfutárhoz. Barabás Miklós illusztrációival, Pest, Számvald, 1855. – Törzsgyűjtemény

Ferenczy Teréz 1823. december 28-án született Rimaszombatban Ferenczy Sámuel könyvkötő, gazdatiszt és Ballay Terézia második gyermekeként. Hermina nevű nővérén kívül még hét testvére volt, a kilenc gyermek közül mindössze négyen érték meg a felnőttkort. A család valamikor 1824 és 1826 között Szécsénybe költözött, Ferenczy Teréz itt élte le egész életét. Gyermekkoráról nincsenek ismereteink, azonban az tudható, hogy apja nemcsak könyvkötőként tevékenykedett, hanem terjesztője volt a Trattner és Károlyi-féle Nemzeti Kalendáriomnak és előfizetője a Pesti Hírlapnak, vagyis a családban többféleképpen is a mindennapokhoz tartoztak a könyvek és a hírlapok. A szobrász Ferenczy István rokonuk volt, akivel tartották is a kapcsolatot, Teréz verset is írt hozzá, de személyesen valószínűleg nem találkoztak.
1843 júniusában meghalt édesanyja, Ballay Terézia. Teréz első írása a következő évben jelent meg, ez volt az Esküszegő című rövid novella, a Pesti Divatlap november 17-i számában. Ez egy egyszerű szerelmi történet, amelyben a férfi a kezdetben kölcsönös szerelmet megtagadva végül mást vesz feleségül, az elhagyott nő pedig belehal a bánatba. A férfit azonban az égi bosszú utoléri, mert felesége hűtlenkedései miatt megtébolyodik.

2_regelopestidivatlap_1844_3_pestidivatlap_pages51-51_opti.jpgPesti Divatlap, 1844 – Törzsgyűjtemény

Teréz 1845-ben támogatta a Reguly Antal kutatásainak, utazásainak támogatására létrehozott Reguly-társaságot, öccse, Ferenczy Lajos, akiről több versében is megemlékezett, ebben az évben lett papnövendék a nagyszombati Szent István szemináriumban – az 1847–48-as tanévben az első teológiai osztály hallgatója.
Bizalmas barátnője, Bulcsú Pálné Kozma Borbála szerint Teréz levelet váltott Czakó Zsigmonddal és Zalár Józseffel, Petőfi Sándornak, Tompa Mihálynak irodalmi, Kossuth Lajosnak, Pulszky Ferencnek politikai ügyekben írt levelet.
A szabadságharc kitörése után a Budapesti Divatlap 1848. augusztus 3-i számában írt a Nógrád megyei állapotokról, leginkább a tótok és magyarok közti nemzetiségi ellentétről és ennek következményeiről. 1848 októberében öccse is beállt honvédnek, a 37. honvédzászlóaljban szolgált, és 1849. június 20-án elesett a második nyárasdi csatában.
1849. július végén, augusztus elején az orosz cári csapatok az addigra Pulszky Ferenc birtokát képező szécsényi földeken és a kastély kertjében nagy pusztítást végeztek. Augusztus 9-én felprédálták és felégették Losoncot, és Pavel Hrisztoforovics Grabbe Szécsény felgyújtására is parancsot adott, amelyet Roszner József báró, sebesült katona akadályozott meg azzal, hogy mankójára támaszkodva egyedül állt a sereg elé, és arra kérte a parancsnokot, hogy kímélje meg a várost.
A Ballay Teréziától maradt (valószínűleg Szikszai György Keresztyéni tanítások és imádságok a keresztyén embernek külömb-külömb-féle állapati és szükségei szerént című, sok kiadást megért) könyv első lapjára írt bejegyzésből tudható, hogy ezt az időszakot a Ferenczy család tagjai a Cserbérc nevű pusztán bujdosva vészelték át.
Teréz évekig kereste Lajos öccse sírját, de csak 1851-ben találta meg. Erről Győry Júlia nevű barátnőjéhez írt levelében számolt be, ahogyan Vahot Imre látogatásáról is. Utóbbi esemény azt jelzi, hogy Ferenczy Teréz igyekezett a 40-es években kiépített irodalmi kapcsolatait fenntartani és kiterjeszteni. A látogatást egyértelmű elismerésként értékelte:

„Képzeld Vahot Imre a’ losoncziakhoz utazván, és az országutról utját erre vette minket meglátogatandó. Hanem képzelheted örömömet: mert lett-e nagyobb méltánylat azon nemes érzelemért, mellyel minden szép és jó iránt viseltetünk, amit egy illy férfiu látogatása: Én jutalmúl veszem, azt azon sovargó tiszta és rendületlen érzelmemért, mellyel az irodalom és annak bajnokai iránt viseltetem. (…) Csak azt sajnáltam legjobban, hogy előre nem tudtam, hogy leg alább egy meglehetős jó estvét csinálhattam volna; Össze hitam volna mindazokat, kik társaságunkban valók.”

Ferenczy Teréz levele Győry Júliához, Szécsény, 1851. július 7. – Kézirattár. Fond 276. Győry Dezső hagyatéka. Közli Galcsik Zsolt: Előszó. In: „A fájdalmak leánya...”. Ferenczy Teréz élete és költészete, 1823–1853, Szécsény, Galcsik Zs., 2008, 189–190, 189. – Törzsgyűjtemény

Ferenczy Teréz előfizetőket gyűjtött Egressy Gábor Törökországi naplójához. Erről 1853. július 14-én Egressynek írt leveléből értesülhetünk.

„Ezek után igen kérem Önt hogy engedjen meg ha kis világom jelenben – minden honleányi buzgalmam mellett is – több előfizetőt nem adott: de igen kicsiny a’ kör mellyben élek, és így minden iparkodásaim sikere is nagyon kevés lehet.”

Ferenczy Teréz levele Egressy Gábornak, Szécsény, 1851. július 14. – Kézirattár Levelestár. Közli: Galcsik Zsolt: Előszó. In: „A fájdalmak leánya...”. Ferenczy Teréz élete és költészete, 1823–1853, Szécsény, Galcsik Zs., 2008, 191. – Törzsgyűjtemény

5_egressy_gabor_opti.jpgBarabás Miklós: Egressy Gábor. In: Arckép-album. Műmelléklet a Hölgyfutárhoz. Barabás Miklós illusztrációival, Pest, Számvald, 1855. – Törzsgyűjtemény

Ezen kívül előfizetője volt a Losonczi Phőnix című háromkötetes emlékkönyvnek, amelyet az 1849-ben elpusztított Losonc megsegítésére adott ki Vahot Imre 1851–1852-ben – ezért halála után „a magyar irodalom hű pártolóinak egyikét” látták benne.
1853 áprilisában házkutatást tartottak a Ferenczy család lakásában és megtalálták a távollétében halálra ítélt Pulszky Ferenc arcképét. Emiatt Ferenczy Sámuel 12 órányi börtönt kapott.

6_pulszky_ferenc_1842_opti.jpg

Pulszky Ferenc, 1842

1853. május elején Ferenczy Teréz nagyon beteg volt, és sokat foglalkoztatta a halál gondolata, végrendeletet kezdett írni, és elköszönt szeretteitől, barátnőjéhez búcsúlevelet írt. Megjelent a Néhány sor kórágyamon írt naplómból című műve a Divatcsarnokban. Egy Czakó Zsigmond-idézetet mottóul választó, naplórészletként megjelölt szöveg leginkább vallásos gondolati-filozófiai fejtegetéseket tartalmaz, és az anyagias földi létet állítja szembe a túlvilágon megdicsőülő, hittel és gondolatokkal teli szellemi élettel.
A beszámolók szerint május 18-án Balassagyarmaton járt, egy festőhöz ment képet készíttetni magáról, 22-én délelőtt meggyónt, majd este nyolc óra körül bezárkózott a szobájába és mellbe lőtte magát. A körülmények tisztázására indított vizsgálat során nem derült ki, hogy kitől és hogyan szerezte a fegyvert; indítékként a jelentésben a hisztérikusság és főleg a „viszonzatlan vagy csalódott szerelem” áll.
Az öngyilkosság minden elemében megrázta a korabeli közvéleményt: egy fiatal nő követte el, egy (katonai) pisztollyal, a szintén öngyilkos Czakó Zsigmond arcképe előtt, szerelmi bánat miatt.
A konkrét ok (vagyis inkább a hűtlen szerelmes kiléte) máig foglalkoztatja a Ferenczy Teréz történetével találkozókat. Bulcsú Pálné Kozma Borbála szerint a Szécsényben 1839 és 1844 között szolgáló Kovács Bazil szerzetes; későbbi helyi pletykák szerint a Pulszky Ferenc titkáraként emlegetett Csere József ügyvéd; Teréz húga, Ferenczy Franciska szerint az Amerikába kivándorolt Birányi István volt az; de hírbe hozták Teréz szerelmeseként a verseskötetét kiadó Bulcsú Károlyt, Czakó Zsigmondot és még Kerényi Frigyest is. Galcsik Zsolt szerint az illető a korban népszerű költő, Lisznyai Kálmán lehetett, aki Teréznek – egymáshoz írt verseik alapján – közeli, bizalmas viszonyban álló barátja volt. Lisznyait a szabadságharc után besorozták, 1851 áprilisában ténylegesen rokkantnak nyilvánítva szerelték le, hazaérkezése után pedig évekig megfigyelték és zaklatták a hatóságok. 1853 januárjában megnősült.

7_lisznyai_kalman_opti.jpgBarabás Miklós: Lisznyai Kálmán In: Arckép-album. Műmelléklet a Hölgyfutárhoz. Barabás Miklós illusztrációival, Pest, Számvald, 1855. – Törzsgyűjtemény

Teréz verseit nem sokkal halála előtt kezdték közölni; írásait, személyét igazából csak az öngyilkosság révén fedezték fel. Önálló verseskötete Bulcsú Károly losonci tanár gondozásában jelent meg 1854-ben, Téli csillagok címmel. A Divatcsarnok szerzője a kötetről szóló bírálatában a következőt írja:

„ki merjük mondani, hogy Ferenczy Teréz e költemény-füzete maradandó becsű, s ki egy maradandó becsű könyvet ír, szolgálatot tett az emberiségnek.”

I. GY.: Könyvismertetés, Téli csillagok. In: Divatcsarnok (1854. március 30.) Törzsgyűjtemény

8_teli_csillagok_opti.jpgFerenczy Teréz: Téli csillagok. Ferenczy Teréz hagyományaiból összeszedte Bulcsú Károly, Pest, Müller Gyula, 1854. – Törzsgyűjtemény

A szigorú kritikus, Gyulai Pál szerint:

„művészi szempontból e költemények csekély beccsel bírnak (…) Azonban néhol megtaláljuk a valódi költészet nyomait is. A »Tavaszi dalok«, »Messze vagy« című vers arra mutatnak, hogy nemcsak a szerencsétlen nőt kell fájlalnunk, de a szép tehetségű írónőt is.”

Gyulai Pál: Téli csillagok. Ferenczy Teréz hagyományaiból. In: Pesti Napló, 5. évf. 102. sz. (1854. május 4.), 3.

Ferenczy Teréz bekerült a Hölgyfutár 1855-ben megjelent Arckép-albumába. Ehhez a kiadványhoz készíthette róla a rajzot Barabás Miklós, mégpedig egy George Sand kép alapján, amelyről a szécsényi rokonok azt mondták, Teréznek is olyan rövid volt a haja – ahogy Szendrey Júliának is. Valószínűleg egyik esetben sem csak egyéni különcségről van szó, hanem inkább egy olyan társadalmi-irodalmi és kulturális hatásról, amely többek között ilyen külsőségek formájában jelent meg egy szűk, értelmiségi rétegben, és amelynek – az elszigeteltsége ellenére – Ferenczy Teréz is része lehetett.

A kortársakon kívül később olyan költők is felismerték írásainak értékét, mint Weöres Sándor, aki a Három veréb hat szemmel című antológiába a Kassandra című versét válogatta be.

13_kassandra_opti.jpgFerenczy Teréz: Kassandra. In: Ferenczy Teréz: Téli csillagok. Ferenczy Teréz hagyományaiból összeszedte Bulcsú Károly, Pest, Müller Gyula, 1854, 36–37. Törzsgyűjtemény

Összes művei legutóbb 2008-ban jelentek meg, az életútját és a róla kialakult téves információkat is feltárni igyekvő kötetben.

„Többet és nagyobb odafigyelést kell fordítani a későbbiekben Ferenczy Teréz emlékének és nem szabad engednünk, hogy a neve és költészete újra a feledés homályába merüljön.”

Galcsik Zsolt: Előszó. In: „A fájdalmak leánya...”. Ferenczy Teréz élete és költészete, 1823–1853, Szécsény, Galcsik Zs., 2008, 12. – Törzsgyűjtemény

Verseinek egy korábbi kiadása online is olvasható egy magánblogban:

Felhasznált irodalom:

Patonai Anikó Ágnes (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

„János apostolnak a mennyei jelenésekről való könyve” egy ajtósfalvi magyar nemes szemével

2023. december 27. 06:00 - nemzetikonyvtar

Mit is láthatunk Albrecht Dürer „Apokalipszis”-sorozatának fametszetein?

1_opti_8.jpgAz Apokalipszis 1511-es kiadásának borítója és a mű kilencedik metszete. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

Szeretem a könyveket. Könyvtáros lévén ez, azt hiszem, teljesen természetes jelenség. Közhelyszerű megállapítás, hogy vannak a jó könyvek és vannak a még jobb könyvek. Bár a könyvek rangsorolása nem feltétlenül szerencsés, hiszen ez ritkán történik objektív módon. Egy sci-fi rajongókból álló „zsűri” például egészen biztos nem fogja Isaac Asimov Alapítványa elé helyezni egy rangsorban Jane Austin Büszkeség és balítélet című romantikus regényét. De ugyanígy egy Jókai Mór történetekért élő-haló társaság sem fogja besorolni „a nagy mesemondó” történetei elé Stephen King horrorisztikus történeteit, vagy egy „Benedek Elek baráti kör” tagjai nem fogják népszerűségi listájuk élére állítani Marcell Allain Fantomas történeteit.
Persze, léteznek bestsellerlisták, melyek abból a szempontból objektívek lehetnek – vagy mindenesetre annak látszatát keltik –, hogy megmutatják, egy-egy időszakban és egy-egy adott helyen mely könyvek keltették a legnagyobb érdeklődést a könyvbarátok körében. De ezeknél is felmerül az idő- és térbeli korlátoltság. Egy korábbi blogbejegyzésemben említettem, hogy létezik egy könyv, mely, ha összeállítanánk egy „örök” népszerűségi listát, akkor annak tetején helyezkedne el. Hiszen:

„Amikor a világ legnépszerűbbnek tartott könyvéről beszélünk, akkor senki ne gondoljon, valamiféle kurrens bestsellerre, amolyan Harry Potter-féle sorozatra. Bár sokan tudják, de sokan nem, hogy a világon minden idők legnépszerűbb és legnagyobb példányszámban megjelent és eladott könyve a keresztények/keresztyének alapművének számító – a zsidó vallás Tóráját is tartalmazó – Biblia. Maga a cím valójában nem túl beszédes, hiszen ógörög nyelven azt jelenti: „Könyvek”. Másfelől mégis beszédes, hogy egy gyűjteményes munkáról van szó, hiszen a római katolikusok számára 73, a protestánsok számára 66 önálló könyvből áll össze. Végső formáját az 4. század végén, az ún. kanonizációval, a 382-ben tartott római és a 397-ben tartott III. karthágói zsinaton nyerte el. A benne található művek igen változatosak, vannak köztük történeti művek, zsoltárok, próféciák, tanítások.”

Hamvai-Kovács Gábor: „Olvass akiről a múltkor olvastál. Illésről, meg a cimborájáról a hollóról.” In: Az Országos Széchényi Könyvtár blogja. 2022.07.20.

A megírt könyveknek természetszerűleg vannak szerzőik is. A Biblia könyveinek is vannak. A mai napon a világ legnépszerűbb könyvének egy jelentős szerzőjére emlékezünk. Ő pedig nem más, mint az a Szent János apostol és evangélista, akiről egy korábbi blogbejegyzésemben már megemlékeztem. Egy másik blogbejegyzésem  témája pedig a Szent János „tollához kötött”, a kedélyeket leginkább borzoló és sokak által horrorisztikus hangvitelűnek tartott Jelenések könyve, vagy ahogy népszerű címén nevezik, az Apokalipszis volt. Annak ellenére, hogy ezt a könyvet sok hívő keresztény/keresztyén is a „nem szeretem” kategóriába sorolja, mégis óriási hatással van a mai napig a társadalomra. És nemcsak a hívekre. Hogy miért? Erről korábban így írtam:

„A görög apokalüpto (felfedni) szóból származó apokaliptikus műfajnak oly markáns képviselője ez a biblikus látomás, hogy mára gyakorlatilag az Apokalipszis szó a Jelenések könyve szinonimájává vált. Sőt, nemcsak a Biblia utolsó könyvének, de tulajdonképpen az általunk ismert világ potenciális, háborúk, vagy természeti katasztrófák által elpusztított végének szinonimájává is. Ennek ellenére az apokalipszis szó eredetileg nem feltétlenül földi borzalmakra történő kijelentésre utalt. Azonban ebben a műben olyan átütő erővel bírnak ezek, hogy e szó mára azonosult a „mi lesz a világgal, ha így haladunk tovább” kérdéseinek kedélyborzoló elképzeléseivel. Ez a téma pedig, úgy néz ki, hogy nagyon népszerű a 20. század második felében és a 21. század elején élő, „gondtalan jólétbe merült” emberiség számára.”

Hamvai-Kovács Gábor: A Fenevad száma és a Bárány vére; a hétfejű veres Sárkány és a Napba öltözött Asszony; a leomlott Babilon és az új Jeruzsálem. In: Az Országos Széchényi Könyvtár blogja, 2022.12.27.

A Biblia és annak könyvei az idők tengerének sodrában számtalan kiadást éltek meg. Így volt ez János apostolnak a mennyei jelenésekről való könyvével is. A mű témájának időtlen idők óta népszerű mivolta miatt sokakat foglalkoztatott, írót és olvasót, művészt és műélvezőt, hírességet és „átlagembert”, királyt és koldust egyaránt. Nem is oly rég még rettentő erővel tartott fogva sokakat az a rettegett elképzelés, mely szerint 2012. december 12-én – a maja indiánok időszámításának 12-ik négyszáz éves ciklusa (baktunn-ja) véget érvén – eljön a világvége. Végül, ha nehezen is, de azon a ködös decemberi napon is feljött az égre bolygónkat éltető csillagunk, a Nap. Ezután nyilvánvalóvá vált, hogy a sokak szerint „pusztulásra megérett” világunk tovább élheti életét. A történelemből tudjuk, hogy Szent István megkoronázására az 1000. év december 25-én került sor. Ennek oka az volt, hogy az ezredforduló embere (lehet, hogy István is) „szentül meg volt győződve” arról, hogy 1000. december 24-én, Jézus Krisztus születésének pontosan ezredik évfordulóján véget ér a világ. S hogy mégsem így történt, ennek örömére megkoronázták első királyunkat. A cikkemben bemutatni kívánt műalkotásnak minősülő Jelenések könyve kiadásváltozat szintén egy „világvége hangulat” uralta időszakban született. Legalábbis a Szépművészeti Múzeum egy vándorkiállításának kiadványában a következőket olvashatjuk:  

„Albrecht Dürer… itáliai útjáról hazatérve kezdett neki a legsikeresebb ifjúkori művének számító Apokalipszis-sorozat fametszeteihez. A tizenöt lapos ciklus a művészettörténet máig legnagyobb hatású Apoklalipszis-ábrázolása. A művész először 1498-ban könyvalakban jelentette meg, nagy formátumú, egész oldalt betöltő fametszetekkel, külön német és latin nyelvű kiadásban, majd 1511-ben csak latinul, új címlappal. A kompozíciók az Újszövetség utolsó könyvének, a János jelenéseinek illusztrációi. A János evangélistának tulajdonított szöveg mély értelmű látomásokban jövendöli meg a világvége eseményeit az Utolsó ítélettől Isten országának eljöveteléig. […]
Az apokalipszisben megfogalmazott látomások a történelem során a kerek évfordulók közeledtével számos alkalommal kerültek az érdeklődés középpontjába. Ilyen évfordulóhoz kötődik Dürer műve is: az 1500-ra jövendölt világvége-elképzeléshez.”

Dürer. Metszetek a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből. Prints from the collection of the Museum of Fine Arts. [Kiállítás Vaszary Galéria, Balatonfüred, 2016. március 19 – június 19. – Exhibition Vaszary Gallery, Balatonfüred, 19 March – 19 June 2016], [Balatonfüred], Balatonfüred Kulturális Nonprofit Kft., Balatonfüred Városért Közalapítvány, 2016. – Törzsgyűjtemény

2_opti_11.jpgAz „első kijelentés” a második, míg a legismertebb, a „négy lovas” jelenete a negyedik metszeten látható. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

Azt kell mondanunk, hogy annak a kornak a Német-római Császársága, melyben egy bizonyos magyar nemesi származású Ajtósi Adalbert aranyműves és fia éltek finoman fogalmazva nem a „nyugalom földje” és a „béke szigete” volt. Ezért is válhatott világhíressé egy Gyula környékén hajdan álló falu nevét viselő ifjabb Ajtósi Adalbert, Nürnbergben élő festő, grafikus, könyvkiadó, művészettörténeti író, akit a világ Albrecht Dürer néven ismer. Hiszen a „berobbanásszerű” megjelenését egy olyan művével érte el, melyhez korának vallási elképzelései, társadalmi berendezkedése és politikai helyzete nagyon mély inspirációt adtak. Amellett, hogy az az általánosan elterjedt félelem uralkodott, hogy a XV–XVI. század fordulóján elpusztul a világ, a XV. század végén forrongó nyugtalanság jellemezte a német társadalmat. Luther Márton (akinek egyébként később Dürer nagy csodálója lett) megindította azt a visszafordíthatatlan folyamatot, melyet a vallástörténet reformációnak nevez. Ez a folyamat később véres vallásháborúkat hozott magával. A középkori feudális társadalmi rend felbomlását követő társadalmi zűrzavarban az emberek nagy része a vallásban keresett menedéket. A misztikus ősöktől kezdve Husz Jánoson, Lutheren, Zwinglin, Münzeren keresztül az anabaptistákig a reformációt a polgárság, a parasztság és a városi szegénység saját társadalmi küzdelmeinek eszközeként is tekintette, melyet az egyház „megtisztításaként” vagy az igaz hit visszaállításaként értelmezett. 1500 körül a műveltséget szinte az egész német társadalom egésze számára a Biblia és a szentek legendái jelentették. Így nem csoda az sem, hogy a társadalmi feszültségek felvetette problémák megoldásához vallási kategóriákban is gondolkodtak. Dürer János apostolnak a mennyei jelenésekről való könyvéhez készített illusztrációi – ahogy Kuno Mittelstädt írja művében:

„a hagyományos formákat szétfeszítő, szenvedélyes formanyelvén kora életérzésének ad kifejezést, annak a társadalmi átalakulási folyamatnak, amely a századfordulón az élet valamennyi területét érintette”.

Mittelstädt, Kuno: Dürer, Budapest, Corvina, 1979. – Törzsgyűjtemény

Na de mit kell tudni erről a műről. Mikor először láttam ezeket a késő gótikus jegyeket magukon hordozó, mozgalmas és dinamikus ábrázolásmódban elkészített metszeteket, úgy éreztem magam, mintha egy szabályszerű időutazást tettem volna a múltba. Értem ezalatt azt, hogy ifjúkorom hajnalának azon vizuális csatornái nyíltak meg, melyeken keresztül szememen át elmémbe áramlottak a ’80-as évek Heavy Metal lemezborítóinak groteszk figurái és az olvasást velem megszerettető Kaland Játék Kockázat sorozat könyveinek grafikái. Valahol az az érzésem támadt, hogy Dürer annak idején – persze nyilván komolyabb szinten, de – úgy „robbant be” a korának mércéjével mérve csekélynek nem mondható, 500 példányban kinyomtatott Apokalipszissel, mint 1982-ben a forradalmi újításnak számító, új irodalmi műfajt elindító Steve Jackson és Ian Livingstone A Tűzhegy varázslója című, első interaktív (ún. „lapozgatós” szerepjáték) könyvükkel. Ha jobban belegondolok, Dürer művében gyakorlatilag szintén predesztinálva volt (akárcsak a ma emberének) az interaktivitás. Ha valaki hallott már a szemlélődő szerzetesi közöségek, például a Jézus Társasága, közismert nevükön a jezsuiták által is nagyon kedvelt interaktív meditatív imaformáról, a képmeditációról, akkor nem nehéz rájönnie, hogy ezek az ábrák szinte adják magukat egy efféle meditatív szemlélődésre. De a „natúr” néző sem unatkozhat, gyakorlatilag egy kép hosszú percekig történő szemlélése során is akad rajtuk addig észre nem vett részlet. Aztán később, ha netán újra és újra előkerül ez a keretként meghúzó fekete vonalakat majd szétfeszítő dinamikus hatást keltő munka, mindig akad rajta valami új és addig fel nem fedezett elem.

3_opti_9.jpgA kezdő kép nem szerepel a Bibliában, Szent János forró olajban való megkínzatását ábrázolja, a harmadik képen pedig a mennyei trónterem víziója jelenik meg. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

Az Apokalipszis-sorozat több szempontból „forradalmi” jellegének egyik összetevőjét Végh János a következőképpen fogalmazta meg:

„Az őt megelőző Apokalipszis-sorozatok csak egy-két figurát, esetleg néhány alakos jelenetet mutattak meg – viszont ezekből két-három tucatot, hogy füzérükkel végigkísérjék a teljes könyvet – Dürer ellenben a történet 14 legfontosabb eseményét ragadta ki, azokba sűrítette az egészet. Bizonyos jeleneteket kihagyott, másokat összevont saját, főként a vizualitásra koncentráló nézőpontja szerint. Metszetei már nem a hívők oktatását szolgálták, már nem csupán a szöveget alázatosan kísérő illusztrációk. Dürer eljárása inkább egy újkori művészre volt jellemző, akinek a Biblia szinte csak nyersanyag; így a bibliakutatók nem mindegyike ért egyet a válogatással.”

Végh János: Dürer Apokalipszis sorozatáról. In: Tempevölgy, 8. évf. 2. sz. (2016), 17–23. – Elektronikus Periodika Archívum

Bár ez utóbbi mondatnak mégiscsak ellentmond, hogy Dürer ezt a metszetet a Biblia utolsó könyvének szövegével együtt adta ki. A bibliakutatók elutasító véleményéhez pedig csak annyit tennék hozzá, hogy hitben élő keresztényként én még nem találkoztam olyan teológiai vagy vallási témájú könyvvel, írással, zeneművel vagy képzőművészeti alkotással, amelynek ne akadt volna az egyházon belüli kemény kritikusa. Ezeket a kritikusokat hallgatva vagy olvasva néha olyan érzésem volt, mintha szerintük az adott vallási témájú művet maga Lucifer, vagy Belzebub írta vagy készítette volna. Ezért talán nem is szerencsés megkérdőjelezni Dürer lelki világának irányultságát. Fogadjuk el, hogy valószínűleg őt is mély hit és istenélmény hatotta át, melyet ezzel és ehhez hasonló műveivel igyekezett kifejezni.
Mikor megpillantottam az egyik hasonmás kiadást, az első dolog, ami megdöbbentett, az a kiadvány mérete volt. Miután már kezemben tartottam a Vizsolyi Bibliát és Káldi György Vulgata-fordítását egyaránt, valamilyen szinten hozzá voltam edződve a nagy méretű könyvek látványához. Ám az Apokalipszis eredetijének kisebb asztallapnyi mérete (gerinchossza: 49 cm) mondhatni „fejbevert”. A metszetek mérete ugyanis valamivel kevesebb, mint 40x30 cm. A 20-21. század komforthoz szokott gyermekeként úgy vélem, egy ekkora gerincméretű könyvről gyakorlatilag kijelenthetjük, teljesen tönkreteszi a mű élvezetes olvasását. Nem tudom, hogy ki hogyan van vele, de én például nagyon szeretek fekvő helyzetben, ágyban olvasni elalvás előtt, vagy egy délutáni szunyóka előtt/közben/után. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, ennél a könyvnél ennek a komfortnak az élvezete teljesen esélytelen vállalkozás. Hiszen nemhogy fekvő helyzetből vagy kényelmes fotelből, de még egy átlagos méretű olvasóasztalnál ülve is rettentő zavaró tud lenni egy ilyen monumentális óriás lapozgatása. Azonban, hogy rehabilitáljam a mű méretét, meg kell említenem, hogy amint belelapoztam és elkezdtem szemlélni a Szent János jelenéseinek eseményeit, rögvest értelmet nyert számomra ez a gigászi méret. Bár sokszor láttam már korábban is ezeket a metszeteket, de akkor maximum A4-es méretben jelentek meg előttem. A közel 30x40 cm-es méretnél a jelenetek mozgalmas és aprólékos kidolgozottsága miatt úgy éreztem, mintha most látnám először az Apokalipszis-sorozatot. Ezeknek a fekete-fehér rajzoknak a kidolgozottsága olyan mértékű, hogy gyakorlatilag „főben járó bűnnek” tekinthető mindenféle olyan elképzelés, amely azok kiszínezésére törekedne. Ahogy Végh János Rotterdami Erasmusra hivatkozva írja:

„A sorozat a fametszetés csúcsainak egyike. Dürer nem elégszik meg azzal, hogy a figuráit egyszerűen körberajzolja, a satírozás, keresztbe satírozás révén el tudja érni, hogy a vonalak halmozásával festői értékek jöjjenek létre, például homályosabb felületek előtt a figurák világosabbak legyenek. Az érzéki finomságú vonalak játéka ugyan fő feladataként egy-egy formát kíván láthatóvá tenni, de mint az arabeszk, önmagáért is élvezhető. Ez annyira igaz, hogy míg a korábbi fametszeteket vásárlói utóbb nagyon gyakran kiszínezték, erre az Apokalipszis esetében alig látunk példát. Utalást találunk erre Rotterdami Erasmusnak Dürer művészetéről írott soraiban: »…van-e bármi, amit ne tudna kifejezni egyetlen színnel…? Árnyékot és fényt, csillogást, kiemelkedő és háttérbe vesző tárgyat úgy, hogy a tárgy helyzetéből a szemlélő nem csak annak puszta képzetére következtethet. Határozottan megragadja a helyesen mérlegelt viszonyokat és összefüggéseiket. Mi mindent meg nem fest, olyasmit is, amit nem lehet megfesteni: tüzet, sugárzást, mennydörgést, távoli villámcsapást, vagy ködöt; az értelmet, minden érzelmet, végső soron az ember egész lelkét, amint az testén keresztül kisugárzik, sőt majdhogynem a hangját is. Mindezt a legszerencsésebb vonásokkal és csak feketével varázsolja a szemünk elé úgy, hogy igazságtalanok lennénk a művel, hogyha kiszíneznénk.«”

Végh János: Dürer Apokalipszis sorozatáról. In: Tempevölgy, 8. évf. 2. sz. (2016), 23. –Elektronikus Periodika Archívum

4_opti_7.jpgAz ötödik metszet a hétköznapi szóhasználatban értett apokaliptikus események kezdetét ábrázolja, míg a hatodik a kiválasztottak „elpecsételését” A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

Dürer korában a fadúcon kihúzott rajz kivésésével hivatalos fametszők, ún. Formschneiderek foglalkoztak, de ennél a műnél a kutatás egyre valószínűbbnek látja, hogy Dürer maga metszette ki a fadúcokat. János apostolnak a mennyei jelenésekről való könyvét a művész 15, ún. teljes íven ábrázolta. Az első kiadás 1489-ben jelent meg kétféle változatban. Az egyiknél az illusztrációk hátlapján német, a másiknál latin nyelven olvasható a Biblia utolsó könyve, a rajzolt jelentekkel összhangban. Az 1511-ben megjelent, második kiadás csak latin nyelvű. A Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményében megtalálható a sorozat egy eredeti példánya, de nem könyv formában. Különálló laponként, hordozó kartonokra montírozva tárolják a gyűjteményben. Mindegyik lap anyaga papír, technikája pedig fametszet. A címlap az 1511-ben készült második kiadásé, de a többi 15 kép az első, 1498-as kiadás, eredetije. A metszetek méretei 394–395 x 283–289 mm között változnak, kivéve a címlapot, amely 324 x 185 mm.
De nézzük, milyen kalandokat is kínál nekünk az Apokalipszis, vagyis János apostol mennyei könyve, ha egy ajtósfalvi magyar nemes látásmódján keresztül szemléljük.
A címképet Dürer csak az 1511-ben kiadott változathoz rajzolta meg. A képen az apostol látható, amint (valószínűsíthető módon Patmosz szigetén tartózkodva) művének írásából feltekintve a 10. képen szereplő, „Napba öltözött Asszony” vízióját szemléli. Az apostol személyére attribútuma, a mellette gubbasztó kicsiny sasmadár utal, melyet a negyedik bibliai evangélium Logoszról szóló tanítása, a „magasröptű” kezdő sorai miatt kapott az utókortól (Jn.:1:1).
Az első táblaképe nem a Bibliából vett jelenet, és sajnos nem egy török fürdőben zajló idillt láthatunk. Ugyanis a legenda szerint Szent János apostolt – a képen turbános pogányként ábrázolt – Dominatus császár parancsára – szadista módon – forró olajjal teli üstbe vetik. Azonban az apostolt hite megmenti a kínhaláltól. A Bibliát és az egyháztörténetet ismerők nagyon jól tudják, hogy ez a kaland János számára életben maradással végződik, hiszen tudjuk, hogy ő Krisztusnak az egyetlen hosszú földi életet (több mint száz évet) megélő és végelgyengülésben meghaló apostola. A császár a kegyetlen és eltorzult elmék által kitalált „fürdő” után Jánost mint „persona non gratát” Patmosz szigetére száműzi. Ez a sziget lesz majd az Apokalipszis látomásainak a helyszíne.
A második kép a könyv első három fejezetét foglalja magában. A szerző „lélekben elragadtatott” és a hét gyülekezetet szimbolizáló hét gyertyatartó között egy „trónon ülő” férfit látott, „hasonlót az ember Fiához, bokáig érő ruhába öltözve, és mellénél aranyövvel körülövezve”.
A harmadik metszet témája a 4-5. fejezetben olvasható. Egy trónteremben „egy királyiszék vala letéve”, a királyiszéken egy olyan személy ült, ki „tekintetére nézve hasonló vala a jáspis és sárdius kőhöz”. Mint minden valamirevaló királynak, neki is volt „udvartartása”, hiszen ahogy János arról beszámol: „És a királyiszék körül huszonnégy királyiszék vala; és a királyiszékekben látám ülni a huszonnégy Vénet fehér ruhákba öltözve: és a fejökön arany koronák valának.” Dürer képén ez a trónterem és annak mennyei szférája élesen elkülönül a jellegzetes német, dombos táj által ábrázolt „földi világtól”. A trónteremben ott látjuk a „Bárányt” és a négy evangélistára (köztük Jánosra) utaló „lelkes állatokat”, így az apostol kétszeresen is ábrázolva van a jelenetben. Hiszen a trónterem gótikus kapujának bejáratánál, a mennyei és a földi világ határmezsgyéjén is ott áll a látomást lejegyző apostol.
A negyedik metszet talán a legismertebb mind a Dürer-rajongók, mind a lelkes laikusok körében. Talán nincs olyan művészetet kedvelő ember, aki ne ismerné az Apokalipszis négy lovasa néven gyakorlatilag „önálló életet” is élő képet. A jelenések során „hét pecsétből” négyet feltörnek, melynek következményeit Károli Gáspár (Szász Károly által revideált) szavai a következőképpen tolmácsolják:

„És látám, és ímé egy fehér ló, és a rajta ülőnél íjj vala; és adaték néki korona; és kijöve győzve, és hogy győzzön. […]
És előjőve egy másik, veres ló, és a ki azon üle, megadaték annak, hogy a békességet elvegye a földről, és hogy az emberek egymást öljék; és adaték annak egy nagy kard….
És mikor felnyitotta a harmadik pecsétet, hallám, hogy a harmadik lelkes állat mondá: Jőjj és lásd. Látám azért, és ímé egy fekete ló; és annak, a ki azon üle, egy mérleg vala kezében….
És látám, és ímé egy sárgaszínű ló; és a ki rajta üle, annak a neve halál, és a pokol követi vala azt; és adaték azoknak hatalom a földnek negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel és éhséggel és halállal és a földnek fenevadai által. 

János apostolnak mennyei jelenésekről való könyve. Szent Biblia. Azaz Istennek Ó- és Újtestamentomában foglaltatott egész Szentírás – Magyar Elektronikus Könyvtár

5_opti_8.jpgA hetedik és a nyolcadik metszeten tovább folynak a földi borzalmak, melynek a 8-9. fejezetben olvashatók. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

Dürer tolmácsolásában együtt látjuk a Jelenések lázálomszerű víziói során eredetileg négy egymást követően megjelenő lovast, kiknek első áldozata egy püspök, akit a pokolból előtörő ördög elnyelni készül. Ezzel az ajtósfalvi nemes nem éppen pozitív kritikát fejezett ki korának római katolikus egyházával szemben. (Ne feledjük, hogy a reformáció hatására kialakult „ellenreformációt” elindító tridenti zsinat később, 1545-től 1563-ig ül össze, és a megújulás egyik legfőbb mozgatórugójának tartott Loyolai Szent Ignác vezette jezsuita rend is majd csak 1537-ben alakul meg.)
Egyébként a négy lovas témája egy világhíres heavy metal együttes, a Metallica fantáziáját is felkeltette egy dal erejéig.
Az ötödik metszeten az ötödik és a hatodik pecsét feltörését a szó hétköznapi értelmében vett „apokalipszis” követi. Vagyis természeti katasztrófák sora sújtja a világot. „Nagy földindulás lőn, és a nap feketévé lőn mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér;
és az ég csillagai a földre hullának, miképen a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza. És az ég eltakarodék, mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik; és minden hegy és sziget helyéből elmozdíttaték.” Mindez egy kép mozgalmas jeleneteibe zsúfolva, ahol az égi szféra szintén jól elkülönül a földi világtól. Az égi szférában lebegő oltár alól a vértanúhalált halt keresztények jönnek elő és öltenek fehér ruhát.
A hatodik metszeten a „föld négy szegletén álló” angyal feltartja a pusztító szeleket, amíg a többi „elpecsételi” az „üdvözülők” közé kerülő „144 ezer lelket” és a megszámlálhatatlan vértanút és „győztest”.
A hetedik és a nyolcadik metszeten tovább folynak a földi borzalmak, melynek a 8-9. fejezetben olvashatók. Ennek bevezetéseképpen „… mikor felnyitotta [mármint Isten] a hetedik pecsétet, lőn nagy csendesség a mennyben, mintegy fél óráig. És látám azt a hét angyalt, a ki az Isten előtt álla; és adaték nékik hét trombita.” Hat angyal trombitálását jégeső, tűz, vérré váló tenger, a folyóvizek „ürümmé” változása, sötétség, fojtó füst, pusztító sáskajárás követi, melynek következtében az emberek kívánnának meghalni, de a halál elmegy előlük”. Mindkét képen látható az éles kontraszt a mennyei szféra és a katasztrófáktól sújtott földi világ között. A hetedik képen a négy lovas ábrázolásához hasonlóan egyidőben történnek az egymást követő események. A lebegő oltárt harsonájukat egyszerre fújó angyalok veszik körül, ennek következtében az ezt követő csapások is egyszerre történnek. A két világ határmezsgyéjét elhagyva egy ragadozó madár száll alá a katasztrófákkal sújtott földi világba, ahol „WeWeWe” hangot kiadva vijjogja el a „háromszoros jajt”. A nyolcadik képen – a lebegő oltár alatt közvetlenül – a pusztító sáskahad még csak indul a rohamra, de a földön a „munkát utánuk felvevő” négy „eloldatott” eufráteszi angyal már vagdalkozik egy-egy – a 16 században divatos – másfélkezes lovagkarddal felfegyverkezve. Úgy tűnik, egyikük áldozatai közé tartozik maga a német-római császár és a római pápa is. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen mint említettem, Dürer nagy rajongója volt Luther Mártonnak, a katolikus megújulás pedig ekkor még várat magára.
„Hanem a hetedik angyal szavának napjaiban, mikor trombitálni kezd, akkor elvégeztetik az Istennek titka, a mint megmondotta az ő szolgáinak a prófétáknak.Így tájékoztatja Jánost az az angyal, aki a kilencedik metszet központi alakja. Talán ez a kép az, ami leginkább ragaszkodik a könyv szövegéhez, jelen esetben a 10. fejezetben írtakhoz. Az angyal megeteti Jánossal a nála lévő könyvet, amely „megkeseríti” a gyomrát, de a szájában „édes mint a méz”. Az angyal kinézetének leírásához, úgy néz ki, Dürer szóról szóra ragaszkodott, hiszen, ahogy Károli tolmácsolásában olvashatjuk: „és láték egy másik, erős angyalt az égből leszállani, a ki felhőbe van öltözve; és a fején szivárvány vala, és az orcája olyan vala, mint a nap, és a lábai mint a tűzoszlopok és a kezében egy nyitott könyvecske vala; és tevé a jobb lábát a tengerre, a bal lábát pedig a földre”. Ezen a képen nekem személy szerint az tetszik a legjobban, hogy itt végre részletesebben látható a Dürer ceruzájára és ecsetjére oly jellemző táj. János a tengerparton, egy erdő szélén tartózkodik, melynek növényzete amolyan tipikus düreri ábrázolás, csavart törzsű sudár fákkal, precízen kidolgozott lágyszárú aljnövényzettel, kalandokat sejtető zegzugos összképpel. Non plusz ultraként ehhez jön még egy tengeri táj is, ahol vitorláshajókat, vízen ringó hattyúkat és egy, a korabeli hajózási térképekre oly jellemző szörnyet (bálnát, vagy cápát) láthatunk. Az égi szféra az oltárral itt is megjelenik, de talán nem különül el annyira, mint a többi képen.

6_opti_7.jpgA „Napba öltözött Asszony” és Szent Mihályék diadala jelenik meg a 10. és 11. metszeten. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

A tizedik és a tizenegyedik metszetnél Dürer mintha felcserélte volna a János által írt eseményeket. A Jelenések 12 fejezetében olvashatunk a „Napba öltözött Asszonyról”, aki szülni akar, de egy nagy veres sárkány (vagyis a Sátán) fel akarja falni a gyermekét, de ez nem sikerül neki. Ezután a „mennyei seregek vezére”, Szent Mihály arkangyal és serege háborút vív a Sárkánnyal (Sátánnal), majd az arkangyal serege legyőzvén a gonoszt, az ördögöt és angyalait „kivetik a Mennyből”. A „földre vetett” sárkány eközben a gyermekét megszült Asszonyt üldözni kezdi, de az asszonynak „adaték két sasszárny” és a sárkány által a megölésére kibocsátott vizet elnyelé a föld. Dürernél ez utóbbi momentum előbb van, mint az angyalok harca. A hétfejű sárkány ábrázolása a kortárs bestiariumok világát idézi, a csillagokat (a szöveg szerint azok harmadát) farkával lesodró szörnyeteg a képnek több mint harmadát elfoglalja. A Napba öltözött Asszony ábrázolása nem sokban tér el kor sztereotípiájától, például a csíksomlyói Babba Maria szobortól. Előtörnek belőle a Nap sugarai, a Holdon ál, a fején pedig csillagokból készült koronát hord. Viszont a hátán hordott sasszárnyak és a sárkány által ontott vizet elnyelő föld látványa miatt egyértelmű, hogy a képen látott eseményre csak az angyalok harca után kerül sor. Legalábbis Jánosnál. A kép tetején megjelenik az Atya(Isten), angyalokkal, puttókkal és a sárkány által le nem sodort csillagoktól övezve. Szent Mihály a tizenegyedik képen negyedmagával vívja meg ádáz csatáját a sárkányokként ábrázolt ördögökkel. Ennél a képnél szintén megvan az éles kontraszt a mennyei és a földi világ között, de fordított helyzet állt elő a csapásokat bemutatókhoz képest. Itt ugyanis a harcoktól nyüzsgő mennyei szféra sötét ábrázolása áll szemben a földi táj békés derűjével.

7_opti_6.jpgA „két ellentétes tábor” a 12. és 13. metszeten látható. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

A tizenkettedik metszet a tengerből feljövő hétfejű és tízszarvú fenevad és a Bárányhoz hasonló földi fenevad (Antikrisztus) eljövetelét ábrázolja (13. fejezet).  Ahogy a „Napba öltözött Asszony” jeleneténél, itt is megjelenik a „Mennyben trónoló Isten”, szimbolizálva, hogy a legnagyobb hatalom – a földi borzalmak és szörnyetegek ellenére is – az övé. A földön térdeplő megtévesztettek azonban inkább a két fenevadat imádják, neki hódolnak. A kép felső felén az angyalok fegyelmezett nyugalomban várják az események lefolyását, hiszen ők majd csak később lépnek munkába, például a „földet learató” sarlós alak. Érdekes, hogy a képen az Isten kezében is sarló van, és a fenevad bélyegeként szolgáló 666-os szám sehol nem jelenik meg. A tizenharmadik metszet – mintegy ellenpólusaként az előzőnek – az ún. genti oltár révén ismertté vált jelenetet ábrázolja. Itt a 14. fejezet eseményeit láthatjuk Dürer tolmácsolásában. A „Sion hegyén álló Bárányt” imádják mindazok, akik nem kötelezték el magukat a fenevadnak. Bár a jelenetábrázolás elég statikus, hiszen gyakorlatilag „csak állnak” rajta a szereplők, ennek ellenére számomra mégis ez a legmozgalmasabb kép. A pálmaágakat tartó „üdvözültek” seregének megszámlálhatatlanul sok tagja nagyon jól érzékelhető, gyakorlatilag betöltik az egész ívet. A kép tetején a vérét ontó Bárányt látjuk a négy evangélista szimbólumával, míg a lap aljára szorulva, a már többször is ábrázolt „düreri táj” szimbolizálja a földi világot. Itt áll a jelenéseket átélő János is, így ezen a képen is kétszer jelenik meg, hiszen a Bárány hátsó lábánál ott repül az evangéliumára utaló sasmadár.
A tizennegyedik kép „egymásra zsúfolt” eseményeket ábrázol. János a képen látottakról így ír: „láték egy asszonyt ülni egy veres fenevadon, a mely teljes vala káromlásnak neveivel, a melynek hét feje és tíz szarva vala. Öltözött vala pedig az asszony bíborba és skárlátba, és megékesíttetett vala aranynyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében egy aranypohár vala, tele útálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával. És az ő homlokára egy név vala írva: Titok; a nagy Babilon, a paráznáknak és a föld útálatosságainak anyja.… s látám, hogy az asszony részeg vala a szentek vérétől és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől.” A Babilont szimbolizáló bűnös nő egy nürnbergi ötvösművészekre jellemző gyönyörűen megmunkált kehelyből kínálja az általa elcsábított népet, akik a társadalmi osztály széles palettáját képviselik. Azonban az események kimenetelét már előre vetíti a Babilont szimbolizáló kikötőváros robbanásszerű kigyulladása a háttérben. A város előtt békésen ringatóznak a hajók, melyek legénysége siratja a számára jól jövedelmező bűnfészket. A földi „förtelmes útálatosságoktól” ezen a képen is jól elkülönül a mennyei szféra. A Babilon pusztulását hirdető és az ezt egy ledobott malomkővel demonstráló angyal már elhagyta ezt a légkört, de a végső csatára induló mennyei seregek – a „királyok királyával” az élükön – még csak most érkeztek a határmezsgyére, hogy megvívják újabb csatájukat a „fenevad és a föld királyai” ellen. Ennek a harcnak a kimenetele iszonyú következményekkel jár a legyőzött sátáni erők két meghatározó vezérére. Hiszen a csata után „megfogaték a fenevad, és ő vele együtt a hamis próféta, a ki a csodákat tette ő előtte, a melyekkel elhitette azokat, a kik a fenevad bélyegét felvették, és a kik imádták annak képét: ők ketten elevenen a kénkővel égő tüzes tóba vetteténekA kép alján lévő, düreri ábrázolásmódban látható lágyszárú növények a komor, konfliktusokkal tejes légkört nem tudják feloldani.
A tizenötödik, befejező kép megint csak formabontó ábrázolás. De a formabontó ábrázolásmódot – a képeket tanulmányozva –, úgy vélem, már megszokhattuk. A Jelenések 20. fejezetében leírt jelenet témája uralja a papírívet. Eszerint egy angyal, „kinél vala a mélységnek kulcsa” megkötözte a másodszor is legyőzött Sátánt ezer esztendőre. Miután letelt az ezer esztendő, a megkötözött Sárkány eloldatott fogságából. Ezután – Gógot és Magógot hadvezérül fogadva – újabb támadást indított a megtévesztett emberek seregével, de az égből alászálló tűz végkép legyőzte a sátáni seregeket. Ezután „az ördög, a ki elhitette őket [mármint az embereket], vetteték a tűz és kénkő tavába, a hol van a fenevad és a hamis próféta; és kínoztatnak éjjel és nappal örökkön örökké”. A képen szinte csak háttérepizódként jelenik meg a könyv 21-22. fejezetében leírt záró jelenet. A „kulcsos jelenet” felett, a kép felső sarkában a „hét angyal egyike” tart idegenvezetést Jánosnak, megmutatva neki az új Jeruzsálemet. Az új Jeruzsálem egy jellegzetes, középkori német, későgótikus jegyeket erősen magán viselő, Nürnberghez hasonló jellegű városként jelenik meg, melynek kapuit egy angyal őrzi. Úgy látszik, a strázsáló angyal szavatolja, hogy „nem megy abba be semmi tisztátalan, sem a ki útálatosságot és hazugságot cselekszik, hanem csak a kik beírattak az élet könyvébe, a mely a Bárányé”. A kilencedik képnél említett – zegzugos, fantáziadús kalandokat sejtető – düreri tájábrázolás, ha nem is olyan markánsan, de ennél a képnél is jelen van. A néző szinte belát a megkötözött sárkány börtönéül szolgáló barlangba, a városkapukon keresztül új Jeruzsálem utcáira és tereire, vagy nagyon könnyen érezheti magát azon a sziklapárkányon, ahol János az őt kalauzoló angyallal áll.
Talán úgy tűnhet, kissé kurtán-furcsán végződik a sorozat, hiszen az utolsó két fejezet témája, az új Jeruzsálem bemutatása csak hiányosan, ráadásul a „megkötözött sárkány”-jelenet kiegészítőjeként kerül bemutatásra. Bennem néminemű hiányérzet támadt, afféle „gyorsan összecsapott befejezés” érzete, különösen annak tükrében, hogy a kezdő kép olajban kínzó jelenete nem is szerepel a Bibliában, vagy az egy fejezetben szereplő „Napba öltözött Asszony” és Mihály arkangyal harca külön-külön jelenik meg a lapon. Ezek után vártam volna legalább egy külön „Új Jeruzsálem bemutatása” oldalt. Arról nem is beszélve, hogy a látomás lezárása nincs is ábrázolva, pedig az 1511-es kiadáshoz készült egy külön borítóoldal is, melynek központi témája nyilvánvalóan maga a kijelentés.
Ennek ellenére a mű így is – ahogy a János apostolnak mennyei jelenésekről való könyvének általában bárminemű feldolgozása – mély hatást gyakorolt rám. De nemcsak rám, hanem, úgy tűnik, sokakra. Ezt bizonyítja például, hogy a református püspök, Hegedűs Lóránt egyik, az Apokalipszisről szóló művében Dürer grafikáit választotta illusztrációként. Zárszóként hadd idézzek ebből a műből. Az alább leírt sorok – ha nem is ilyen módon megfogalmazva – egészen biztosan átjárták a Gyula melletti, hajdani Ajtósfalváról származó magyar nemes, Albrecht Dürer elméjét is, vagy talán szebben fogalmazva úgy is mondhatnánk: a szívét is.

„A Végszó mindig Istené, akkor is, ha hallgat. Ha egy ítéletidőben végig hallgat, akkor sem néma. Sohasem. Ő mondta ki az első teremtő »Legyen!« szót. Ő az, »aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget«. Ő az, aki testet öltött Igeként, emberré összpontosított életében: Jézus Krisztusban megjelent, »úgy tanított, mint akinek hatalma van«, s szavainál csak feltámadásában is hordozott kereszthalálos sebei prédikálnának hatalmasabban. Ő és nem a világ vagy alvilág bármely hatalmasa mondja ki a legvégső szót a leheletnyi árnyalatú egyéni kérdésekben épp úgy, mint a legegyetemesebb világproblémákban.
Ennek tanúja János apostolnak Mennyei jelenésekről írt könyve, mint legidőszerűbb, legizgalmasabb és legmegrendítőbb biblikus prófétai irat…”

Hegedűs Lóránt: Apokalipszis most és mindörökké: Kálvin-téri igehirdetések. A Jelenések könyve teológiai, szellem-, társadalom- és természettudományos szempontjai ma – utoljára, Budapest, Püski, 2005. 5. – Törzsgyűjtemény

8_opti_6.jpgA „parázna Babilon” pusztulása és a bukott sárkány, valamint az „új Jeruzsálem” a témája a 14. és 15. metszetnek. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

Köszönjük Dr. Bodnár Szilviának, a Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteménye munkatársának a segítséget!

Felhasznált irodalom


Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

komment

Az olvasás öröme

2023. december 23. 06:00 - nemzetikonyvtar

Horváth Pál képeslapgyűjteménye

A képes levelezőlapok az 1870-es években jelentek meg az Osztrák–Magyar Monarchia területén. A szabvány-levelezőlapra készült lapokat a korabeli Posta hivatalosan is engedélyezte 1878-ban. Az Osztrák–Magyar Monarchia területén pedig 1885-ben engedélyezték a magánkiadások megjelenését is, az így kialakult verseny egyre igényesebb, színes lapok megszületését tette lehetővé. A lap egyik oldalán volt a címzés, a másikon a kép és az üzenet számára. Ahogy telt az idő a képek egyre nagyobb felületet „takartak” el az üzenet számára fenntartott részen. Az idők folyamán pedig az üzenet részére hagyott üres helyet teljesen átvette a kép, ezért 1904 és 1905 között a megosztott címoldal bevezetésével – az üzenet átkerült a címzés oldalára – a képes levelezőlap elnyerte ma is érvényben lévő, ismert formáját.
A képes levelezőlapok tehát több mint százhúsz éve vannak jelen életünkben, ezen időszak történései, gazdasági, társadalmi változásai nyomon követhetők rajtuk, a városképek mellett a polgári lét mindennapjai, ünnepei és a világháborúk egyaránt. A Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár gyűjteménye jelenleg több mint 200 ezer képes levelezőlapot őriz. Az állománygyarapítás elsősorban a kötelespéldány-szolgáltatásra épül, vásárlási lehetőségeink korlátozottak, így a korai lapok beszerzésében a gyűjtők segítsége, az ajándékozás nagyon sokat jelent.
Volt Kollégánk, Horváth Pál, aki restaurátorként dolgozott az OSZK-ban, a képeslapoknak egy speciális formáját gyűjtötte: minden olyan lapot, amely olvasó embert ábrázol, illetve bármilyen ábrázolást, ami az olvasással, könyvekkel kapcsolatos. Adománya most került rendezésre a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár gyűjteményében. 1682 db lap került be állományunkba, melyet ezúttal is köszönünk!
A képeslapok többsége még a 20. század első feléből származik. Viccesek és komolyak, giccsesek és művésziek, magyarok és külföldiek, több mint 100 évesek és maiak. Ebből mutatunk most be néhány érdekességet.
A gyűjtemény mintegy háromnegyede festmények reprodukciója. Nem is gondolnánk, milyen sok festő ábrázolta az olvasást, a könyvet valamilyen formában képein, hiszen, ha a festői életműveket nézzük, nem erre fókuszálunk.
Az olvasás tudománya a felsőbb rétegekre és az egyházi személyekre volt jellemző a középkortól egészen a 19. századig. Nem véletlen, hogy sok szenteket, bibliai jeleneteket, papokat, szerzeteseket ábrázoló festmény született az évszázadok során, és ezekből rengeteg reprodukció, képes levelezőlap készült. Például Például közel 30 olyan kép van a gyűjteményben, amely az Angyali üdvözlet jelenetét ábrázolja, amikor Gábriel arkangyal hírül vitte Máriának Názáretbe a Jézus fogantatásáról szóló hírt. „Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni.” (Lk 1,31) De mit keres ennél a jelenetnél Mária előtt a könyv? Mint csaknem mindennek a középkori festményeken, ennek is szimbolikus jelentősége van. A könyv egyrészt általában vonatkozik Mária bölcsességére, másrészt mint imádságoskönyv a lelkületére is utal.

Található a gyűjteményben néhány érdekes „sorozat”, melyben a teljes festmény mellett a kép egyes részletei külön is megjelennek. Ilyen a Brugge-ben látható Jan Van Eyk-festmény is, melyről három képeslap is van a gyűjteményben. A teljes képet bemutató lap mellett, az egyik mellékalakról is készült képeslap, illetve külön a kezéről, melyben könyvet és szemüveget tart. A vallásos tárgyú, szenteket, papokat, szerzeteseket ábrázoló képekre egyébként is jellemző, hogy a könyv mindig megjelenik. Ez a „könyv” legtöbbször a Biblia, de gyakran imádságoskönyv.

A rendezés közben nem tudtam nem észrevenni, hogy elsősorban hölgyeket ábrázolnak a festők könyvekkel, a képeslapoknak kb. hetven százalékában. Nyilván ez nem azért van, mert többet olvastak a nők, hanem a festőket, akik leginkább férfiak voltak, jobban megihlették a női alakok, a női szépség, mint férfitársaik alakja, illetve a gyermekek, akik minden korban, minden témában népszerű „modellek” voltak.

A hölgyek egy része valóban olvas a képeken, sok képen azonban elgondolkodnak vagy ábrándoznak, a messzibe tekintenek – nyilván az olvasottakról gondolkodva. Valószínűleg a portrék egy részénél maga a festő javasolta, hogy, mintegy „kellékként”, könyv is jelenjen meg a képen, néhány esetben pedig a könyv szimbólumként tűnik fel.

A festmények reprodukciói mellett nagyon sok fotó alapú képeslap is van a gyűjteményben. A 19–20. század fordulóján nagy divat volt saját fotóból képes lapot készíttetni, és elküldeni a távol élő rokonoknak, szülőknek, barátoknak. Különösen szokás volt ez a nagy háború idején, amikor az otthon maradtak ezekkel a képekkel üzentek a fronton harcoló szerettüknek. Ezeken a képeslapokon gyakran kis versikék is helyet kaptak.

Befejezésül a gyűjtemény rendezőjének néhány kedvence.

Kopcsay Ágnes (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

komment

Széchényi Ferenc-emlékérmesek 2023-ban. Második rész

2023. december 22. 06:57 - nemzetikonyvtar

Szabó József

Nemzeti könyvtárunk alapításáról minden év november 25-én ünnepi műsorral, valamint munkatársaink kitüntetésével és elismerések odaítélésével emlékezünk meg. A Széchényi Ferenc-emlékérem 1989 óta az aktív munkatársainknak adható legmagasabb intézményi elismerésünk, amely a könyvtárban életpályajelleggel eltöltött hosszú szolgálati időért és a kimagasló munkateljesítményért ítélhető oda. Idén először vehették át ketten is a plakettet és az oklevelet – Drótos László, a Magyar Elektronikus Könyvtár és a hazai professzionális webarchiválási tevékenység egyik atyja, valamint Szabó József, aki negyvenegy éve a Gazdasági és Üzemeltetési Főosztály munkatársa.

Az alábbiakban Jakab Tímea osztályvezető laudációját közöljük Szabó Józsefről.

„Nagy örömmel tölt el, hogy az idei évben olyan részleg munkatársa is megkaphatja a Széchényi-díjat, aki nem a szakmai területen tevékenykedik. Ez inspiráló lehet azok számára is, akik munkája a támogató területek, melyek ugyanúgy szerves részét képezik intézményünk életének, működésének.
Szabó Józsi 41 évvel ezelőtt, 1982. október 1-jén kezdte meg a munkát gépkocsivezetőként a Széchényi-könyvtár üzemeltetési osztályán, akkor még a Nemzeti Múzeum épületében. Az azóta eltelt időben, azt hiszem, bátran mondhatjuk, hogy az összes felettese (10 főigazgató) és kollégái maradéktalanul elismerték a munkáját.
Több mint négy évtizede ő az a stabil pont, „az intézményesült gépkocsivezető”, aki az összes szakmai ágazatot kiszolgálva átfogó ismerettel rendelkezik az OSZK teljes működését illetően. Már a Várba történő költözés előtt is, az akkor még több telephelyen működő nemzeti könyvtárban, szinte az első pillanattól kezdve nem pusztán gépkocsivezetői feladatokat látott el. Segített, rakodott, gyakorlati tanácsot adott, ebédet szállított, koordinált és összekapcsolt. Biztos vagyok benne, hogy a mai napon is pontosan fel tudja sorolni, milyen részlegek, hol helyezkedtek el, ki hol és hogyan dolgozott. Legyen az a Pollack Mihály téren lévő Zeneműtár vagy kötelespéldány-osztály, a Régi Fóti úti aprónyomtatvány-, fölöspéldány- vagy a Hold utcai műhely.
Ma sincs olyan osztály az OSZK-ban, melynek munkáját így vagy úgy ne segítené. Különösképpen a gyarapítási osztály szerzeményezési feladataiba kapcsolódott be. Már a kezdetektől heti rendszerességgel, könyvesboltokból, antikváriumokból szállítja az új gyarapodást. Biztosítja a hazai és külföldi partnerkönyvtárakkal a kapcsolatot, legyen szó akár belföldi kötelespéldány-szállításokról vagy az erdélyi gyűjtő körutakról. Az olvasószolgálati és a raktározási rendszerben heti szinten biztosítja a szállítást az OSZK különböző telephelyei között. A napi szintű postai küldemények szállítása mellett számos precizitást igénylő pénzügyi, gazdasági és műszaki eszközbeszerzési feladatot lát el. Az elmúlt évtizedekben a könyvtár szállítmányozási kampánymunkáiban is részt vett, akár tervezett és ütemezett költöztetésekről, akár káresemények miatti menekítésről volt szó.Az elmúlt tíz évben a Mikes-programban is bizonyította hatékonyságát, rugalmasságát és megbízhatóságát.
Bejárta az országot, hagyatékokat hozott, kötelespéldányokat és fölöspéldányokat gyűjtött össze vagy osztott szét. Szegeden és Kecskeméten régi barátként üdvözlik.
Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy immár 27 éve közvetlen munkatársa és barátja lehetek. Ideérkezésem után kaptam az akkori kolléganőmtől, Angyaltól egy becenevet, és Józsi a mai napig így szólít. Bevallom, nagyon szeretem, mert közvetlen, bensőséges, és megmutatja, hogy közöttünk több van, mint egyszerű munkatársi kapcsolat. Már félszavakból is megértjük egymást. Mindig lenyűgözött az az óriási lexikális tudás, amit birtokol. Nem sok olyan terület van, amiben ne tudna azonnali, pontos választ adni. Legyen az komolyzene, irodalom, festészet, tudomány, bármi. Kevesen tudják, de rendszeresen jár kvízekre, műveltségi vetélkedőkre megmérettetni tudását. És sikeres, abban is!
A JÓZSI. Bátran mondhatom, hogy aki dolgozott vele, tudhatja, hogy megbízható, barátságos, empatikus, szóval Józsis.
Az OSZK iránti lojalitása megfellebbezhetetlen, csakúgy, mint a kollégák iránta való szeretete.
Tiszta szívből gratulálok, jó egészséget és még sok évet kívánok velünk, köztünk!
Én számodra mindig Cinci maradok!

Jakab Tímea osztályvezető (Működésfenntartási Osztály)

komment

Széchényi Ferenc-emlékérmesek 2023-ban. Első rész

2023. december 21. 06:00 - nemzetikonyvtar

Drótos László

Nemzeti könyvtárunk alapításáról minden év november 25-én ünnepi műsorral, valamint munkatársaink kitüntetésével és elismerések odaítélésével emlékezünk meg. A Széchényi Ferenc-emlékérem 1989 óta az aktív munkatársainknak adható legmagasabb intézményi elismerésünk, amely a könyvtárban életpályajelleggel eltöltött hosszú szolgálati időért és a kimagasló munkateljesítményért ítélhető oda. Idén először vehették át ketten is a plakettet és az oklevelet – Drótos László, a Magyar Elektronikus Könyvtár és a hazai professzionális webarchiválási tevékenység egyik atyja, valamint Szabó József, aki negyvenegy éve a Gazdasági és Üzemeltetési Főosztály munkatársa.

Az alábbiakban Dr. Kalcsó Gyula webarchiválási csoportvezető laudációját közöljük Drótos Lászlóról.

„Tisztelt kitüntetett, tisztelt főigazgató úr, kedves kollégák!

Az a megtiszteltetés ért, hogy laudációt mondhatok abból az alkalomból, hogy idén az Országos Széchényi Könyvtár Drótos Lászlónak ítélte oda a Széchényi Ferenc-emlékérmet. Kollektív szerződésünk szerint a „kitüntetésben évente egy dolgozó részesíthető. A díj adományozásának feltétele a könyvtárban életpálya-jelleggel eltöltött hosszú szolgálati idő, kimagasló munkateljesítmény vagy jelentős tudományos tevékenység.” Drótos László esetében mindhárom feltétel teljesül: életművének java részét az OSZK munkatársaként alkotta, munkateljesítménye tudományos szempontból is kimagasló. Bár közvetlen munkatársaként alig több mint egy éve dolgozom együtt Lacival, ez az idő elég volt arra, hogy megtapasztaljam emberi és szakmai kiválóságát.
Laci 1982-ben végzett a Miskolci Egyetemen mint geológus mérnök. Rövid ideig dolgozott a szakmájában az Állami Földtani Intézetben, majd 1990 és 2001 között a Miskolci Egyetem Könyvtárának tájékoztató könyvtárosa és rendszergazdája volt, feladatai közé tartozott a számítógépes tájékoztató munka, az adatbázisok tartalmáról és az adatbázisok használatáról szóló tájékoztatás. Tőle tudom, hogy Miskolcra a számítógépek és az online adatbázisok használatának lehetősége vonzotta vissza. Ahogy egy 2010-es interjúban megfogalmazta: „Engem – ma már talán nem is meglepő módon – nem a könyvek, hanem a számítógépek csábítottak a könyvtárba”. A miskolci egyetemi könyvtár számítógépes és hálózati fejlesztései során Laci mindvégig segítette kollégáit a számítógépes könyvtári feladatok és a hálózathasználat elsajátításában, a könyvtár helyi CD-ROM-hálózatát is ő alakította ki. 1990 novemberétől egymaga írta és szerkesztette az Online Híradó című kiadványt, amelyben hírt adott a hálózati világ újdonságairól, elsősorban az elérhető adatbázisokról. A kiadvány 1990 és 1999 között megjelent számai ma is elérhetőek online, és még nemzetközi szinten is kuriózumnak számítanak.
Drótos László a miskolci évek során megismerkedett a nagy területű hálózatok világával, könyvtári munkája az X.25-ös hálózaton elérhető kereskedelmi adatbázisokhoz kapcsolódott. Emiatt az akkoriban második szakaszába lépő Infrastruktúra-fejlesztési programot (az IIF-et, a későbbi NIIF-et) is az elsők között ismerte meg, s a program által kínált lehetőségek (levelezőrendszer, fájlátviteli szolgáltatás, adatbázisok, hálózati kapcsolatok) egyik első felhasználója is volt. Ő alapította ekkoriban a legnagyobb és legjelentősebb hazai könyvtártudományi és informatikai levelezőlistát, a KATALISTet, mindmáig moderátora ennek a listának.
A nemzetközi kereskedelmi hálózatoktól egyenes út vezetett az IIF segítségével hazánkban is meghonosodó internet megismeréséig. Laci egyértelműen a magyar internet úttörői közé tartozik. Bakonyi Gézával és Kokas Károllyal közösen már 1992-ben jegyzetet írt Információforrások a hálózaton címmel. Ez később az IIF kiadásában átdolgozva is megjelent Navigáció a hálózaton címmel. Ezek a kiadványok – csakúgy mint Adam Gaffin akkoriban népszerű könyve, a Nagy Internetkalauz mindenkinek, amelyet Laci fordított és szerkesztett elektronikusan – a 90-es években a hálózati és internetes ismeretek terjesztésében nagyon fontos szerepet játszottak.
Drótos László munkásságát ekkor is, s később is a közösség önzetlen szolgálata jellemezte. Jó példa erre az IIF, később az NIIF füzetsorozata, amelynek egyik szerkesztőjeként rendkívül kiterjedt szervezőmunkát folytatott. E sorozat alapvető információk első megjelenési helye volt a magyar internetes szakirodalomban, és sokak számára az internet szakmai használata szempontjából kiindulópont volt. A legnagyobb közösségi vállalása azonban egyértelműen a Magyar Elektronikus Könyvtár. 1993-ban, az akkoriban kibontakozó Projekt Gutenberg hatására megfogalmazódott benne, hogy az éppen kialakulóban lévő magyar hálózat értékes tartalmait elektronikus könyvtárba kellene szervezni. Így alapította meg társaival, Kokas Károllyal és Moldován Istvánnal 1994-ben az akkor még gopherszerverként indult MEK-et, amelynek máig fontos közreműködője. Sok éven keresztül meghatározó egyénisége volt a MEK-et támogató egyesületi életnek is, ugyanis a MEK – Laci szinte minden munkájával összhangban – a kezdetektől fogva egy közösségi jellegű gyűjtemény volt, amelyben nagy szerepet játszott a közreműködők altruista elkötelezettsége az ügy iránt.
Laci 2001-ben került az Országos Széchényi Könyvtárba, ahol a MEK 2.0 kialakítása lett a feladata, később pedig a Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztály munkatársa lett. A Magyar Elektronikus Könyvtár mellett ugyancsak alapítója a 2007-ben létrejött Digitális Képarchívumnak, amely a korábban indult Elektronikus Periodika Archívum mellett az OSZK harmadik fontos digitális gyűjteménye. OSZK-s éveit mindvégig az aktív, innovatív alkotómunka jellemezte.
2006-ban újabb gondolat fogalmazódott meg benne, amely talán még a digitális dokumentumok megőrzésénél is nagyobb jelentőségű. A magyar internet archiválásának ötlete végül 2017-ben valósulhatott meg, amikor az OSZK informatikai fejlesztési programja lehetőséget biztosított egy pilotprojektre, amelynek folytatásaként ma már közel másfél millió magyar webhely rendszeres mentését végzi a nemzeti könyvtár, valamint létrejött egy önálló Webarchiválási Osztály is. Ez jelenleg a Digitális Bölcsészeti Központ része. A magyar webarchívum koncepciója, technikai-informatikai hátterének kidolgozása, üzemszerű működésének beindítása, a nemzetközi vérkeringésbe kapcsolása Drótos László nevéhez fűződik. Nagy szerepe volt abban, hogy a webarchiválás a nemzeti könyvtár jogszabályban előírt feladata lett. Ez alatt a néhány év alatt az OSZK webarchiváló tevékenysége nemzetközi szinten is elismert, kiemelkedő projektté vált.
Laci nemcsak elkötelezett könyvtáros, tanár, ismeretterjesztő közösségi ember, hanem tudós is. Jelentős publikációs tevékenységet végez, az MTMT-ben található, 53 tételt felsoroló publikációs listája nem teljes, valamint nincsenek feltárva idézései, holott a legtöbbet idézett szakemberek közé tartozik a könyvtártudomány, azon belül a digitális megőrzés és még szűkebben a webarchiválás területén. Szerkesztőségi tagja volt több jelentős szakmai folyóiratnak, kiadványnak, köztük a Tudományos és Műszaki Tájékoztatásnak.  Munkáját 2000-ben a Neumann János Számítógéptudományi Társaság Kalmár László-díjjal ismerte el. A Magyar Tartalomipari Szövetség 2008-as eFestivalján a MEK létrehozásáért életműdíjat kapott. 2011-ben Hungarnet-díjban részesült.
A lenyűgöző szakmai teljesítmény mellett szót kell ejteni az emberi kvalitásokról is. Laci alapvetően szerény, zárkózott ember, aki ugyanakkor soha nem mulaszt el egyetlen lehetőséget sem, ha arról van szó, hogy segítséget nyújthat bárkinek a maga végtelenül türelmes módján. A tudományok és a szakma iránti alázata, a megőrzés mint hivatás iránti elkötelezettsége olyan energiákat mozgósít benne, amelyeknek köszönhetően szinte bármikor elérhető. Ő az, akihez állandó online jelenléte miatt szinte a nap 24 órájában fordulhatunk kérdéseinkkel. Az internet világa számára nem csupán a kihívás, a megőrzés feladata miatt fontos és érdekes. Elkötelezett a világháló eredeti közösségi jellege, az együttműködő kultúrateremtés iránt. Nap mint nap fáradhatatlanul ezen munkálkodik. Kívánjuk, hogy ehhez még sokáig legyen ereje. Szeretettel gratulálunk a Széchényi-emlékéremhez!”

Dr. Kalcsó Gyula (Digitális Filológiai és Webarchiválási Osztály)
komment

„…ki most tétlenségben marad, nincs jövője”. 175 éves a Szent István Társulat – 4. rész

2023. december 20. 06:00 - nemzetikonyvtar

A Szent István Társulat története: „földrengés után” Válságok és fellendülések a két világháború közötti korszakban

00_a_blogsorozat_nyitokepe_opti.jpg

2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

Az 1914 és 1918 között lezajló első világháború komoly válságba sodorta a teljes magyar könyvkiadást: csökkent az olvasók száma, a termelés akadozott, egyre nehezebbé vált a terjesztés. A társulat ugyanakkor igyekezett részt vállalni a társadalom háborús erőfeszítéseiben, és számos imakönyvet, füzetet, szentképet adott ki a frontkatonák számára, amelyeket sokszor ingyen osztogattak a harctereken és a kórházakban.
Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918 őszén, a világháború elvesztését követően szétesett, Magyarország pedig anarchiába zuhant. Az őszirózsás forradalmat és Károlyi Mihály rövid életű népköztársaságát 1919 márciusában a Tanácsköztársaság kikiáltása követte. A proletárdiktatúra minden katolikus intézményben ellenséget látott: március 24-én a társulat igazgatóságán megjelent a frissen felállított Szellemi Termékek Országos Tanácsának küldöttsége, amely VII. könyvelosztó üzem néven államosította a nyomdát és a kiadóvállalatot. Az új vezetőség bezúzatta a diktatúra által ideológiai szempontok miatt értéktelennek tartott társulati kiadványokat, a nyomdában pedig a közoktatásügyi népbiztosság propagandafüzeteit, illetve a Népszava kiadványait állították elő.
1919 októberében indult meg a Nemzetnevelés című kéthetilap; az őszi számai fejlécén látható szöveg szerint („Censurat: Gavrilescu”) a kiadvány a megszálló román hadsereg katonai cenzúrája alatt állt, amit néhány szedésből kivett és üresen maradt rész, sőt teljes oldal is jelez. (A lapot az 1895-től megjelenő, elsősorban a népiskolai tanítóknak szánt társulati kiadvány, a Népnevelő megszűnése után indította meg a társulat. Fontos szerepet töltött be a tanítók továbbképzésében, szakismereteik bővítésében, korszerűsítésében, valamint az érdekvédelmükben is. 1937 és 1941 között mellékletként adta közre az állami és egyházi iskolaügyi rendelkezéseket közlő Katolikus Tanügyi Közlönyt, amely 1942-től önállóan jelent meg. A Nemzetnevelés 1944-ben szűnt meg.)
1919 augusztusában, a Tanácsköztársaság bukása után a társulat vállalatai elszegényedve, kifosztva kezdték újra a munkát. A gazdasági helyzetet a trianoni béke következményei még tovább nehezítették, hiszen az utódállamok sokáig tiltották vagy nehezítették a magyar nyelvű kiadványok kereskedelmét. A társulat 1920 márciusában tarthatott újra közgyűlést, ahol Giesswein Sándor alelnök kijelentette: „Földrengés után vagyunk. A lelkek rengése, mely megváltoztatta egész Európát, a legjobban talán minket, magyarokat ért és sújtott romboló hatásával. Földrengések után kettős munka vár az emberekre: először a romokat kell eltávolítani, de mindjárt el kell kezdeni az újjáépítés munkáját.” A kiadói tevékenység ennek szellemében alakult, és lassú, de egyenletes emelkedés kezdődött: 1920-ban 107, 1921-ben 169, 1922-ben pedig 201 új mű jelent meg, ami már megközelítette az utolsó békeév (1913 – 219 kiadvány) teljesítményét. A kereskedelmi hálózatot is bővítették, és új könyvesboltokat nyitottak Balassagyarmaton, Cegléden és Pécsett.
1922-ben a társulat és a Szent István Akadémia új alapszabályt fogadott el, amely rögzítette: céljuk „Magyarország Nagyasszonyának, a boldogságos Szűz Máriának és apostoli szent királyunknak, Szent Istvánnak oltalma alatt a katolikus szellemű irodalmat művelni és terjeszteni”. A szervezeti reform részeként a korábban önálló részvénytársaságokat, a Stephaneum Nyomdát és a könyvkiadót összevonták egymással, amivel megszületett a Szent István Társulat Egyesített Üzemei Rt.

39_opti.jpgRészvény. Fotó: Visky Ákos László

1923-ban a fennállásának 75. évfordulóját ünneplő társulat XI. Piusz pápától elnyerte az Apostoli Szentszék Könyvkiadója kitüntető címet, amellyel hazánkban a társulat vált elsősorban jogosulttá a Szentszék hivatalos megnyilatkozásainak közzétételére. Ezzel az elismeréssel csak a legtekintélyesebb európai katolikus kiadók, például a német Herder vagy az olasz Antonetti cégek büszkélkedhettek, a privilégiumot jelentő kitüntetés ezért megerősítette a vállalkozás tekintélyét.

40_opti_1.jpgA Szentszék 1923. március 20-án kibocsátott oklevele, amellyel XI. Piusz pápa az Apostoli Szentszék Könyvkiadója címet adományozza a Szent István Társulatnak (a Szent István Társulat tulajdona). Fotó: Visky Ákos László

A társulat lendületét az 1929-ben kezdődő és hamarosan Magyarországra is begyűrűző gazdasági világválság törte meg, amelynek hatását tovább súlyosbította, hogy a könyvkiadóknak ekkor már meg kellett birkózniuk a napisajtó, illetve a mozi és a rádió konkurenciájával is. Az illetékesek a kereslet visszaesését látva egyaránt csökkentették a szélesebb olvasóközönségnek és az értelmiségnek szánt új könyvek számát, illetve egyre nagyobb szerepet szántak a régi, nagy népszerűségnek örvendő kiadványok utánnyomásainak. A világválság hatásai miatt 1932-ben az óvatos gazdálkodás ellenére is számos dolgozót kellett elbocsájtani. A helyzet javítása érdekében a társulat az 1934-től meginduló országos könyvnapokon népszerűsítette kiadványait, és sokat tett az egyházközségi könyvtárak kiépítése érdekében.

A harmincas évek második felében ismét gazdasági fellendülés kezdődött, ami a társulat válságát is megoldotta. Ennek köszönhetően számos új könyvsorozat kiadását indíthatta meg, 1934-ben pedig átvette az Élet című, (korábban is katolikus szellemű) népszerű szépirodalmi folyóirat kiadását.
A gazdagon illusztrált kiadvány elsősorban a középosztályt célozta meg, egyszerre komoly és szórakoztató olvasmányt kínálva. Változatos, színes társasági lap volt, amely először heti 28, majd 44 oldalon jelent meg (ez a terjedelem 1943-ban a felére csökkent). 1944-ben szűnt meg. Az olvasók elbeszéléseket, verseket, folytatásos regényeket, útirajzokat, táj- és városismertetéseket éppúgy találtak a lapjain, mint művészeti cikkeket, portrékat és technikai újdonságokról szóló híradásokat. Kritikákat, ismertetéseket is olvashattak könyvekről, kiállításokról, hangversenyekről és filmekről, de nem hiányzott a rejtvény- és a kézimunka oldal sem. A szerzők névsora változatos, éppúgy találni köztük elfelejtett, mint ma is ismert neveket. A szépírók közül érdemes kiemelni Rónay György, Thurzó Gábor, Mécs László, Sík Sándor, Harsányi Lajos, Pilinszky János, Mándy Iván, Vidor Miklós, Keresztury Dezső, Illés Endre, Tersánszky Józsi Jenő, Sinka István, Hevesi Sándor, Passuth László nevét, de az ismeretterjesztő rovatban szintén találni ma is jól ismert szerzőket, elég Bálint Sándorra vagy Ráth-Végh Istvánra gondolni. A lap képanyaga rendkívül gazdag és változatos, művészeti reprodukciókat, grafikákat, rajzokat, karikatúrákat és fényképeket egyaránt felvonultatott. Egyre több színházi előadás- és filmrészletfotót, valamint „sztárfotót” is közöltek.

43_opti_1.jpgPályázat az olvasóknak. In: Élet, 26. évf. 23. sz. (1935. június 9.) – Törzsgyűjtemény

Nem szokatlan, hogy folyóiratok – a szerkesztői üzenetek rovat mellett – körkérdésekkel, pályázatokkal is igyekeznek kapcsolatot tartani az olvasóikkal. Az Élet szerkesztősége a „magyar család megmentése” céljából hirdetett pályázatot 1935-ben. Amint írták, XI. Piusz pápa enciklikája, a Casti connubii indította meg azt a folyamatot, amely során az egyház „soha nem tapasztalt erővel látott neki a család – és ezzel a világ – megmentésének”. A családvédelem jegyében a lap azt kérte az olvasóktól, legfeljebb harminc sorban írják le, hogyan képzelik el az ideális otthont. A beküldők értékes nyereményeket, köztük két hajóutat nyerhettek, valamint több kötetet a társulat kiadványaiból. A lap július 14-i számában közölte a nyertesek nevét. A húsz díjazott közül tizenhárom hölgy volt, az első és a második díjat is hölgyek vitték el. A lap ismertségét mutatja, hogy nyolc budapesti díjazott mellett a többiek az ország különböző részeiből küldték be pályázatukat.
Két évvel később, 1937-ben amatőr fényképpályázatot hirdettek azzal a céllal, hogy még szorosabbá tegyék a lap és az olvasók „bensőséges kapcsolatát”. A pályázatot „valamely szociális gondolatot vagy a felebaráti szeretet érzését tükröző eredeti fényképfelvételre” hirdették, azt várva, hogy a fotó „olyan jelenet, életmozzanat vagy gondolat művészi ábrázolása legyen, amely alkalmas felkelteni a szociális igazság és emberszeretet gondolatát”. A közzétett ötvennégy felvételt tizennyolc amatőr – köztük hat hölgy – készítette. A legtöbb beválogatott fotót Sipos Tibor dr. küldte be (19), a második legtöbbet Mayer Klára (4).

A lap 1938. május 22-i számában látott napvilágot Pilinszky János első nyomtatásban közölt írása, az Anyám című vers (majd még ugyanezen év októberében a Csönd című költemény). A költő ekkor a pesti piarista gimnázium nyolcadik osztályos diákja volt, a következő évben érettségizett.
Az Élet többször hirdetett rejtvénypályázatot is, 1941-ben viszont tájékoztatták a közönséget, hogy az Országos Magyar Sajtókamara „a budapesti és vidéki sajtónak egyaránt megtiltotta tiszteletpéldányok adását, valamint eltiltotta a lapkiadókat bárminemű ajándékozás, pályázat és rejtvénymegfejtési jutalom, kedvezmény nyújtásától”.
A lap utolsó felhívása a Szent István Társulat pályázata volt 1944-ben „katolikus világnézetű, elsősorban magyar népi vonatkozású” regény megírására. A felhívást az Élet mellett a Katolikus Szemle is többször hirdette, az eredményről azonban már nem tudósíthattak, mert ez évben mindkét lap megszűnt.

potlas_2_opti.jpgA XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus emlékkönyve. Közrebocsátja a Kongresszus Előkészítő Főbizottsága. Budapest, Szent István Társulat, 1938

1938-ban a társulat a kiadványaival jelentős szerepet vállalt az Eucharisztikus Világkongresszus, illetve a hozzá kapcsolódó Szent István-emlékév előkészítésében, továbbá az események emlékének megörökítésében.
1939-ben kitört a második világháború, amelybe hamarosan Magyarország is belesodródott. Az egyre súlyosbodó háborús nehézségek ellenére a társulat fejlődése sokáig töretlen maradt: a könyvek száma, az összpéldányszám, a kiadványok kiállítása egyre javuló minőséget mutatott. 1942-ben a társulat az ország területén már kilenc saját könyvesbolttal rendelkezett, a korábbiak mellett Debrecenben, Győrben, valamint a Felvidék területén Kassán és Galántán. 1943-ban pedig 142 új kiadványt jelentetett meg, elérve ezzel kiadói tevékenységének mennyiségi rekordját.

Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 1. rész2. rész, 3. rész

komment

„…ki most tétlenségben marad, nincs jövője”. 175 éves a Szent István Társulat – 3. rész

2023. december 19. 06:00 - nemzetikonyvtar

A Szent István Társulat története: aranykor

00_a_blogsorozat_nyitokepe_opti.jpg

2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

Az 1867-ben megkötött kiegyezés nyomán Magyarországon helyreállt az alkotmányosság, ami a sajtószabadság bevezetését is magával hozta. A gazdasági és kulturális fejlődés, illetve a kedvező jogi környezet elvezetett a sajtó és a könyvkiadás aranykorához: új, tőkeerős vállalatok alakultak az Athenaeumtól a Révai Testvérek Irodalmi Intézetén át a Franklin Társulatig.
Az ekkoriban mintegy hatezer tagot számláló Szent István Társulat dinamikus fejlődésnek indult Ipolyi Arnold kanonok vezetésével, aki 1869–1872 között töltötte be az alelnöki tisztséget. Legfontosabb eredménye a katolikus népiskolák tankönyvekkel való ellátásának megszervezése volt, amelyeket – a nemzetiségek igényeire tekintettel – bunyevác, horvát, német, ruszin, szerb, szlovák, szlovén és vend nyelveken is kiadtak. Utódja, Tárkányi Béla nagy hangsúlyt fektetett a szélesebb társadalmi rétegek megszólítására, a katolikus népi irodalom megteremtésére. Ekkoriban indult útjára az úgynevezett „népiratkák” sorozatának kiadása. Az olcsó füzetek röviden, közérthető formában tárgyaltak különböző közérdekű, sokszor gyakorlati szempontból is jelentős kérdéseket.
Bár már a társulat első éveiben felmerült a szándék népszerű témákat érintő, kis terjedelmű, olcsó füzetek megjelentetésére az erkölcs- és ízlésrombolónak ítélt ponyvák visszaszorítására, a Népiratkák sorozat végül 1886-tól jelent meg rendszeresen. Az egyes füzetek terjedelme általában 8‒24 oldal között mozgott, de nemegyszer meghaladta a 40–50 oldalt is. Az 1919-ig megjelenő füzetek széles tematikát öleltek fel a szentek életétől a mindennapokra vonatkozó hasznos tanácsokig. A szerzők olykor versbe szedve írták meg a gondolataikat, máskor néhány magyarázó rajzot is mellékeltek. A szerkesztők ügyeltek rá, hogy az alsóbb társadalmi rétegek, így a parasztság érdeklődését felkeltő kérdésekről szóljanak a kiadványok. Olvashattak a pálinka, a vadházasság, a hazugság veszedelméről, a baromfi-, nyúl-, sertés-, marha- és selyemhernyó-tenyésztésről, a mű- és istállótrágyáról, a méhészkedésről, a filoxéráról, a futóhomokról, a koleráról, valamint a polgári kötelességekről, az új pénznemről, a háziiparról, a nemzetiségekről, a szocializmusról („czuczilistákról”) és történelmi tárgyú témákról is. A ponyvairodalomra jellemző módon a szerzők nevét itt sem mindig tüntették fel a címlapon. A sorozat több mint harminc éve alatt 329 füzet került ki a nyomdából, és megjelent 11 szlovák, 2-2 román és horvát „népirat” is. Némelyik füzet olyan sikeres volt, hogy második, harmadik kiadást is megért.

A társulat emellett küldetésének tartotta a katolikus írók és értelmiségiek összefogását, a tudományos kutatások összehangolását: erre a célra 1887-ben létrehozták a Tudományos és Irodalmi Osztályt, amely a kiadó szakértői hátterét is biztosította. Ezt később, 1916-ban Giesswein Sándor kezdeményezése nyomán kibővítették, így önálló szervezetként megkezdte működését a Szent István Akadémia.

38_opti_1.jpgGiesswein Sándor (19031921). In: Élet, 1. évf. 20. sz. (1909. május 16), 654. – Törzsgyűjtemény 

A társulat alelnöke, Giesswein Sándor győri kanonok – aki komoly, nemzetközileg is jelentős tudományos teljesítményt tudhatott magáénak – az első világháború kitörését követően növekvő szomorúsággal szembesült a világégés következményeivel, a magyar társadalom egyre súlyosbodó válságával. 1915-ben ezért javaslatot tett arra, hogy a társulat 1887 óta működő Tudományos és Irodalmi Osztályát továbbfejlesztve hozzák létre a Szent István Akadémiát, amely a katolikus tanítás szellemében kidolgozza a háború utáni újrakezdés szellemi alapjait. A testület számára négy szakosztályt tervezett: I. hittudomány, bölcselet, neveléstudomány; II. történelem és segédtudományai, jog- és államtudományok, társadalomtudományok; III. irodalomtörténet, nyelvészet, esztétika, művészettörténet, szépirodalom; IV. mennyiségtan és természettudományok. Javaslatát támogatta Csernoch János hercegprímás, majd a társulat közgyűlése is.
A testület 1916-ban kezdte meg működését. Szabályzata szerint „a Szent István Akadémia a tudományt és irodalmat katolikus szellemben műveli és terjeszti”. Első elnöke Giesswein Sándor lett, a tagságot pedig választás és a hercegprímás mint fővédő megerősítése nyomán lehetett megszerezni. A létszámot kezdetben 177 főben szabták meg. A kezdeményezés kedvező visszhangra talált a magyar tudományos közösségben. Amikor a nagy tekintélynek örvendő fizikust, báró Eötvös Lorándot felkérték, hogy vállaljon tiszteletbeli tagságot a szervezetben, akkor ő „kitörő örömmel abban fejezte ki véleményét, hogy végre van valaki, aki egy magyar katolikus akadémia megvalósítására gondol! S nemcsak készségét fejezte ki a tagság elvállalására, hanem útbaigazítással és tanáccsal is szolgált a tudomány körében dolgozó tudósok tekintetében”.
A nagyszabású, sokszor évfordulókhoz kötődő ünnepi ülések mellett a szakosztályok negyedévenként rendeztek felolvasóüléseket, ahol egy-egy tudományos kérdést vitattak meg, majd az előadásokat megjelentették nyomtatásban. Az akadémia pályázatokat is kiírt: Giesswein Sándor például 1917-ben ötezer koronás alapítványt hozott létre olyan művek jutalmazására, amelyek „a szociális problémák és reformok valamelyikét konstruktív irányban fejlesztik”. 1923-tól hat éven keresztül kiosztották a Fraknói-nagydíjat „az évközben megjelent művek legjelesebbikének kitüntetése végett”. A díj elnyerésére olyan könyvek pályázhattak, amelyek „valamelyik tudománynak ismeretanyagát gyarapítják vagy a stíl és előadás tökélyére törekedve elismerésre és utánzásra méltó sikert mutatnak fel”.
A testület hamarosan nagy társadalmi megbecsültséget vívott ki magának: kiadványai megjelentetését számos mecénás támogatta, rendszeresen segélyezte a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, az 1920. évi IX. törvénycikk szerint pedig az akadémia elnöke tiszténél fogva tagságot kapott a főváros törvényhatósági bizottságában. Az elismerést jelzi az is, hogy 1921-ben gróf Apponyi Albert vállalta az akadémia elnöki tisztét, beiktatásán pedig – az egyébként református felekezetű – Horthy Miklós kormányzó is részt vett. Apponyi halála után az akadémia vezetőjévé Serédi Jusztinián hercegprímást választották meg.
A második világháború, majd a szovjet megszállás egy időre megakasztotta ugyan a működést, de 1946 májusában megtarthatták az akadémia együttes ülését, és ezután – a korábbinál jóval szerényebb keretek között ugyan – folytatódhatott a testület belső élete. Új tagokat is felvettek, köztük első ízben zeneművészeket és képzőművészeket. 1948 februárjában elnökké választották Egyed István jogászprofesszort, aki székfoglalójában elmondta: az akadémia „nem kíván ellentéteket szítani; nem támadó célzatú és nem szeparatisztikus; a napi politika teljes kizárásával kíván részt venni az együttes építőmunkában. A felebaráti szeretetet és az ebből folyó szociális igazságot kívánja alaptörvénnyé, az erkölcsi szempontokat uralkodóvá tenni”. A kiépülő sztálinista diktatúra azonban hamarosan ellehetetlenítette a katolikus szellemiségű szervezetek munkáját: az akadémia „az Állami Egyházügyi Hivatal kívánságára 1951 augusztusában beszüntette működését és alapszabály-szerűen önként feloszlott”.
Az újrakezdés lehetősége a rendszerváltást követően jött el. Az új alapszabály értelmében az akadémia egyházmegyei tudományos társulás, amely szokásjogi alapon az esztergom–budapesti érsekség főhatósága alatt áll. Hivatalos megalapítása 2003 márciusában történt, a következő évben pedig felvette a Szent István Tudományos Akadémia nevet. A tagság legfeljebb száz főt tehet ki, a megválasztás feltétele a nemzetközileg is elismert tudományos munkásság és a katolikus közéletben való aktív részvétel. A testület ma már az akadémiai székfoglalók mellett saját szervezésű konferenciákat is tart, és társrendezőként közreműködik tudományos tanácskozások létrehívásában.

potlas_1_opti.jpgKatholikus Szemle, 1887 – Törzsgyűjtemény

A teljes magyar értelmiségi közösség megszólítására a társulat 1887-ben indította meg egészen 1944-ig megjelenő folyóiratát, a Katholikus Szemlét, amely tudományos igénnyel, de a művelt nagyközönség igényeihez alkalmazkodva képviselte a nyilvánosság előtt a katolikus álláspontot.
A lap kezdetben évente négyszer, majd ötször, 1899-től pedig tíz alkalommal jelent meg és számos tudományterületről közölt tanulmányokat. Munkatársai nagy része a társulat ismert írói közül került ki. Az 1920-as években 64, 1930-tól 80 oldal terjedelemben látott napvilágot. A tanulmányok mellett hazai és külföldi folyóiratok szemléjét éppúgy megtalálhatták az olvasók, mint könyvismertetéseket, bírálatokat, amelyekhez az évek során színházi és képzőművészeti rovatok társultak. Szépirodalmi alkotásokat (köztük műfordításokat) is közöltek, és útirajzok is színesítették a kínálatot. Az 1930-as évek elejétől egyre több aktuális társadalmi kérdéssel foglalkoztak. A lap 1934-ben tartalmában és külsejében is megújult, elmaradt a szépirodalom, majd a háború alatt a terjedelem a felére csökkent. A folyóiratot a társulat tagjai tagilletményként kapták. A magas színvonalú tudományos orgánum 1944-ig jelent meg Magyarországon. Megszűnése után öt évvel, 1949-ben Rómában élesztették újjá, ahol negyedévente jelent meg. A rendszerváltozás után, 1991-ben ismét megkísérelték hazai kiadását, de ez nem valósult meg.

99_opti.jpgA Szent István Társulat palotája. In: Horváth E. János: Nagy Budapest Útmutató a Fővárosban, Budapest, Szent István Társulat, 1910, 143. – Törzsgyűjtemény

A könyvpiaci verseny élesedése nyomán a vezetőség felismerte, hogy egy saját nyomda létesítése komoly anyagi előnyökkel járna, ezért megkezdték az előkészületeket egy új, korszerű, nyomdaüzem befogadására is alkalmas székház felépítésére. Budapest belvárosában, a Szentkirályi utcában 1898-ban adták át a Hofhauser Antal tervei szerint, mintegy félmillió koronás költséggel épült, reprezentatív, háromszintes, neogótikus palotát, amely egyebek mellett 14 bérlakást is magába foglalt. Az új épületben hozták létre Kohl Ferenc nyomdászmester felügyelete alatt a legmodernebb igényeket is kielégítő Stephaneum Nyomdát, amely 1899 tavaszán kezdte meg működését. Kapacitása olyan jelentős volt, hogy a saját kiadványok nyomtatásán kívül komoly hasznot hajtó bérmunkákat is vállalhatott. A társulati igazgató 1903-as jelentése szerint a Stephaneumban „a könyveken s egyéb nyomtatványokon kívül 4 napilap, 11 hetilap, 5 kéthetenként megjelenő lap s 13 havi folyóirat készül, bizonyságául annak, hogy modernek, teljesen berendezettek és versenyképesek vagyunk”.
A gazdasági versenyben való helytállást szolgálta 1905-ben a termelőmunka két részvénytársaságba való szervezése, a Szent István Társulat Könyvkiadóhivatala és Könyvkereskedése Rt., illetve a Stephaneum Nyomda Rt. megalapítása. Mindkét vállalkozás részvényeinek abszolút többsége a társulat tulajdonában állt, így jogosult maradt a tiszta haszon felére, amelyből kulturális munkáját és segítő célú akcióit finanszírozhatta. A kiadó saját könyvesboltot nyitott Budapesten és Szegeden.
A társulat a dualizmus korában tehát nagyvállalatként is megállta helyét, és egyre növekvő gazdasági erejét az alapítók elgondolásainak szolgálatába állíthatta. Ahogyan az első fél évszázad történetét megíró Notter Antal 1904-ben megállapította:

„Szerény kezdettel indult ez a társulat ötvenhat évvel ezelőtt; és ez idő alatt a jelentéktelen patakocska hatalmas folyammá dagadt, a gyenge cserje terebélyes fává növekedett. Milyen nagy különbség a kezdet között, amidőn a társulat csak néplappal és kalendáriummal szolgálta a népet, és a mai állapot között, midőn népiratkáinak és egyéb kiadványainak egész sorozatával léphet a nép elé […] És ha a művelt közönségnek szánt kiadványokat nézzük, még nagyobb a fejlődés útja. Ma nem egy és más művel, hanem a hitvédelmi, történelmi, természettudományi és egyéb oktató művek egész sorozatával elégíti ki a művelt osztályok szellemi igényeit.”

Notter Antal: A Szent István Társulat története, Budapest, Szent István Társulat, 1904, 233. – Törzsgyűjtemény

Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 1. rész, 2. rész

komment
süti beállítások módosítása