How to write history of and for an Empire? Wolfgang Lazius and the “Rerum Austriacarum decades” (Hogyan írjunk történelmet egy birodalomnak? Wolfgang Lazius és a „Rerum Austriacarum decades”)

Visszatekintve úgy tűnhet, hogy a Habsburg Birodalom mindig is uralta Közép-Európát, de a 16. század első felében a leendő Donaumonarchie területi és politikai keretei még csak kialakulóban voltak. Az alapokat I. Ferdinánd (1526-1564) uralkodása alatt rakták le. Sógora, II. Lajos halála után az ifjú osztrák főherceg nagy energiákkal látott neki eredeti és örökölt birtokai egyesítésének, de uralkodása kezdetén az formáció, amelyet később Habsburg Monarchiának neveznek majd, még kifejezetten gyermekcipőben járt: nem voltak rögzített határai, nem volt egyértelmű hatalmi központja, és természetesen nem volt saját történelme. Ferdinánd, felismerve a történelem és a történetírás legitimáló szerepét, a sziléziai humanistát, Caspar Ursinus Veliust nevezte ki udvari történetírónak. Velius kezdte el megörökíteni Ferdinánd uralkodásának eseménydús krónikáját, majd korai halála után munkáját utóda, a híres bécsi humanista, Wolfgang Lazius folytatta. Az előadás megkísérli bemutatni, hogyan követte Lazius koncepciója Ferdinánd változó helyzetét, aki magyar és cseh királyból később német-római császár lett, és hogyan vált az eredetileg a magyarországi eseményeknek szentelt műből egy hatalmas, átfogó tabló, a Rerum Austriacarum decades című mű, amelyben Lazius megpróbálta megteremteni a születő birodalom múltját, és ezzel megalapozni a Habsburg-uralom legitimitását Közép-Európában.

Kasza Péter (Szeged – OSZK)

As seen from Hungary: Foreign histories and nations depicted in the “Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV” (Magyarországról nézve: Külföldi események és más népek ábrázolásai a Historiarum de rebus Ungaricis libri-ben)

Isthvánffi Miklós (1538–1615) a 16. századi, a közép-európai Habsburg Monarchia részévé váló Magyarország legjelentősebb történetírója. Mátyás és II. Ulászló udvari történetírója, Antonio Bonfini Rerum Ungaricarum decades-ének folytatásaként megörökítette Magyarország 1490–1607 közötti történetét (Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV). E műve először 1622-ben jelent meg, utoljára 1758-ban, Magyarországon soha, a forrásai döntően feltáratlanok.
Isthvánffi nemesi családba született, az édesapja állítólag 12 évet töltött Itáliában. Miklós a magyar mellett bizonyosan megtanult németül, olaszul, latinul, ógörögül, évekig élt Itáliában, ahol egyebek között Johannes Sambucus, két császár udvari orvosa és történetírója volt a praeceptora. Visszatérvén fél évszázadon át négy királyt (és így német-római császárt) szolgált, ennek több mint felében a királyság legrangosabb világi méltóságának bírói jogkörével rendelkezve. A tudása révén az arisztokráciába emelkedett, egész életében megmaradt katolikusnak a protestánssá vált Magyarországon. Történeti művét az országra páratlan pusztulást hozó, első tizenötéves háború idején írta, ezért is érthetően Magyarországról. Ám nem csupán magyarországi történeteket mesél, előadásomban így azzal foglalkozom, miként jelennek meg egy európai műveltségű főúr művében a Habsburg Monarchia, valamint a tágabb külvilág eseményei, tipizálható-e keresztények, muszlimok, németek, magyarok ábrázolása – vagy éppen cseheké, hiszen Prágában is többször megfordult.

Nagy Gábor (Miskolc – OSZK)

“Solely the truth but with dignity:” Gian Michele Bruto’s “Rerum Ungaricarum libri” („Csakis az igazságot, de méltósággal”: Gian Michele Bruto és a „Rerum Ungaricarum libri”)

Gian Michele Bruto (1517–1592) az 1570-es évek végétől egészen haláláig dolgozott monumentális magyar történetén. A Rerum Ungaricarum libri Magyarország hanyatlásának és a törökkel szembeni bukásának a történetét írta le egyetlen narratívában, az eredeti megbízó, Báthory István erdélyi fejedelem, majd lengyel király szándékai szerint azzal a céllal, hogy politikai ellensúlyt képezzen a bécsi udvarral szemben, az európai közvélemény felé pedig egy önálló, alkotmányos Magyarország kontinuus képét reprezentálja. Bár egy változat már 1584-ben bizonyosan elkészült, a mű Báthory életében mégsem jelent meg. Brutus 1587-ben előbb Habsburg szolgálatba állt, majd 1591 év végén Erdélybe utazott, hogy mégis ott adja ki művét, ám ebben a következő év tavaszán bekövetkezett halála megakadályozta. A művet az erdélyi udvar még ki szerette volna adni az 1590-es években – Szamosközy István ekkor írt hozzá folytatást, illetve a hozzá került kéziratokat kiadható állapotba hozta – de ez a kiadás sem valósult meg.
Az egészen 2020-ig csak töredékesen ismert, hányatott sorsú Rerum Ungaricarum libri kivételesen igényes és bonyolult latinsággal íródott: a szerző saját bevallása szerint igyekezett tiszteletben tartani mind a nemzeti oldal, mind a bécsi udvar méltóságát, anélkül, hogy valótlanságot közölne. Előadásomban azt mutatom be, milyen módszerrel és eszközökkel igyekezett ezt megvalósítani.

Petneházi Gábor (NKE)

A long-forgotten historian: István Szamosközy and his Transylvanian histories (Egy elfeledett történetíró: Szamosközy István Erdély-történetei)

Szamosközy Istvánt (1565–1612) évszázadokon keresztül leginkább egy 1593-ban megjelent epigráfiai tanulmánya miatt emlegették. Bár négy erdélyi fejedelem (Báthory Zsigmond, Báthory András, Bocskai István és Rákóczy Zsigmond) udvari történetírója volt, csak a 19. században vált a szélesebb közönség számára is elérhetővé három másik műve és egy sor általa készített történelmi jegyzet. Ezek a korábban kiadatlan anyagok egy négykötetes magyar történet – amely a legújabb kutatások szerint Giovanni Michele Bruto (1517–1592) magyar történetének folytatásaként készült el – és két erdélyi történelemmel kapcsolatos mű, a Rerum Transsylvanarum Pentades és a Hebdomades jelentős méretű, több száz oldal terjedelmű töredékei. Előadásomban előbb azt a kérdést vetem fel, hogy valóban három önálló műről van-e szó, majd azt járom körül, hogy a magyar történetet író Szamosközy végül miért döntött úgy, hogy eredeti tervét feladva megírja az első erdélyi történetet. Ez az új történetírói hagyomány azért fontos, mert az egyik első lépése annak a szemléletváltásnak, amely az egykori Magyar Királyság keleti részein idővel bekövetkezett, és amely végül egy önálló erdélyi identitás kialakulásához vezetett.

Tomkó Zoltán (Szeged – OSZK)

The Correspondence of Luigi Ferdinando Marsigli and Sámuel Köleséri in 1699/1700 (Luigi Ferdinando Marsigli és Köleséri Sámuel levelezése 1699/1700-ban)

A 18. század első évtizedeiben két, a magyar ásványtan szempontjából jelentős mű látott napvilágot: Marsigli Danubius Pannonico-mysicusa (1726), amelyet a szerző a 17. század utolsó évtizedében írt meg és Köleséri Sámuel Auraria Romano-Dacicája (1717), amelyben az erdélyi aranybányászatot és annak történetét írta meg – e könyvnek köszönhetően lett Köleséri a Royal Society első magyar tagja.
A Danubius fordítása közben fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy e két férfi találkozott-e egymással. Marsiglinak egy Kölesérihez írott levele már ismert, de téves datálású volt, valójában nem 1725 körül, hanem 1699-ben vagy 1700-ban íródhatott. Sikerült megtalálnom Köleséri válaszlevelét a Bolognai Egyetem levéltárában. A levelezés idején Köleséri még nem a híres tudós, hanem szebeni orvos és az erdélyi bányák újonnan kinevezett felügyelője volt, akinek Marsigli mind tudományos, mind adminisztratív segítségére igényt tartott. Előadásomban ismertetem a filológiai munkát, amellyel sikerült megtalálni a levelet és azonosítani a szerzőjét. Elemzem a levelezés történeti és tudományos hátterét, illetve jelentőségét a két tudós életpályája szempontjából. Bár társadalmi hátterük egészen eltérő volt, osztoztak tudományos ambícióikban, és abban is, hogy céljaikat a korabeli tudományosság peremvidékéről kellett elérniük: Marsigli aktív katona volt, aki sosem kapott formális egyetemi képzést, Köleséri pedig Európa határvidékén élt.

Tóth Anna Judit (Régi Nyomtatványok Tára)

„Vers az, amit mondani kell!” – idézhetném itt rögtön Kányádi Sándort, s azt hiszem, hogy a versmondás valóban önálló előadóművészeti ággá fejlődött a színművészeten belül, bár elsősorban ez inkább a magyar nyelvterületre jellemző, talán mert vérzivataros történelmünk miatta a költők, a nyelv, a vers szerepe nálunk mindig is hangsúlyosabb volt, mint más, talán szerencsésebb nemzeteknél. Mivel én költő is vagyok, számomra a versmondás nemcsak egy különleges művészi önkifejezési eszköz, de e két művészeti ág egymást erősítő, termékeny szimbiózisa is.

Lacit régről ismerem, és mindig egyéni gondolatjárása volt, ez is egy izgalmas, különleges vállalkozás, úgyhogy örömmel tettem eleget felkérésének, s így hosszú évek után újra személyesen is találkozhattunk.

Ellentmondást nem látok, inkább elmélyíti, cizellálja az eddigi tudást, tapasztalatokat, mindenesetre kétségtelen, hogy újra kellett értelmezni néhány dolgot magamban a dallamhangsúlyos nyomatékképzés versmegszólaltatási gyakorlatában.

Akadályozni semmi esetre sem, inkább többrétegűvé teszi a művészi előadást, és ráirányítja a figyelmet, hogy sokszor mondjuk egy finom hangszínváltás is elég a hangsúlyhoz, a plasztikusabb kifejezéshez.

Minden gyakorló színésznek, színinövendéknek érdemes lenne megismerni ezt a módszert, mert mint mondtam, bővíti az előadóművészeti artikulációs bázist és mivel kiváló verstani gyakorlat, a verstani ismereteket is.

Nagynéném pedagógus, alig néhány esztendős voltam, amikor Weöres Sándor gyermekverseiből készült az egyik főiskolai vizsgájára. Tulajdonképpen Bóbitával és Haragosival kezdődött minden. Emlékszem, ahogyan Nenának és Anyukámnak tollba mondtam aprócska rigmusaimat, később az iskolai szünetekben a lépcsőn ülve „gyarapítottam” verses füzetem titkait. Habzsoltam édes, ékes anyanyelvünk rímes csemegéit, s ez felnőttkoromra sem változott. Talán annyiban mégis, hogy csendes vagy inkább bölcsebb „gyűjtögetéssé” szelídült. Minden vers egy mikrokozmosz, amely felfedezésre, megfejtésre vár, magunkba zárható vagy világgá kürtölhető. Kosztolányi azt írja: „A vers néma. Adj neki hangot. A vers a könyvben halott. Keltsd életre. Mi a szavalás? A vers föltámasztása papírsírjából. […] Ez a kor néma. Hangtalanul olvas, hangtalanul ír. […] Az ősi közlőforma azonban a szó volt. Ezt ösztönösen érezzük, valahányszor verset szavalnak. Ünnepi borzongás fut át rajtunk, hogy a szóval, mely a könyvben térbeli életet élt, az időben is találkozunk. Ezáltal válik a költészet igazán időbeli művészetté. Halljuk, amint a hangok elmúlnak egymás után, mint az élet. Másrészt tudjuk, hogy a vers nem múlik el. E kudarc és diadal együtt jelképezi a költőnek a végtelennel való küzdelmét, ki emberi nyelven nyújtja az istenit: a mulandóság formájában az örökkévalót.”

Először örömmel és izgalommal fogadtam a megtisztelő felkérést, ám ahogyan nekiveselkedtem a felkészülésnek, az érzéseim közé hamarosan kétség, aggodalom és bizonytalanság is vegyült: képes leszek-e felülírni eddigi, jól beváltnak hitt versmondói gyakorlatomat? Elég színes-e (vagy inkább szélsőséges-e?) az eszköztáram egy ilyen típusú feladathoz? Tudok-e úgy recitálni, hogy közben a vers üzenete, gondolatfolyama is átütő maradjon? Meg tudok-e felelni Deák-Sárosi László elképzeléseinek, a magam elvárásainak, méltóképpen tisztelegve az általam megszólaltatandó magyar klasszikusok halhatatlansága előtt?

Az a tapasztalatom, napjaink versmondói „attitűdje” a tartalmat, a vers gondolatiságát a versforma kritériumai elé helyezi. Régi nagy színészek felvételeit hallgatva döbbentem rá, mennyivel merészebben, milyen szuggesztíven és játszi könnyedséggel alkalmazták a dallamiság és a metrum kínálta lehetőségeket, s mindez nemhogy csorbította, inkább erősítette a szöveg mondanivalóját. A mai kor emberének talán mindez kissé idegenül hathat, mégis azt gondolom, kellő érzékkel, nyitottsággal, a „módszer” behatóbb tanulmányozásával és ismeretével egy vers megszólaltatási alternatíváinak széles tárháza nyílhat meg.

Azt hiszem, meg kell találni a kényes és törékeny egyensúlyt a vers mondanivalójának közvetítése és a versformába kódolt dallamiság megszólaltatása között. A rám testált versek „háromszólamúságában” barangolva ráeszméltem, mennyivel esszenciálisabb előadói lélekjelenlétet és gazdagabb eszköztárat kíván ez a metódus, és inkább színesíti, árnyalja, mintsem akadályozza a művészi megformálást.

Úgy vélem, ez a módszer lehetőséget ad arra, hogy visszatérjünk versmondói/előadói hagyományaink gyökereihez, ahhoz a régmúlthoz, amikor vers és zene elválaszthatatlanul forrtak egybe – a szöveg születésétől a közönség előtti művészi kitárulkozásig. Ajánlom mindazoknak, akik szívesen olvasnak, tanulnak, szólaltatnak meg verseket. Kalandvágyó amatőr versmondóknak, határaikat feszegető hivatásosoknak. Mindazoknak, akik hajlandóak újraértelmezni a versekről alkotott korábbi nézeteiket. Akik hisznek a versek időtlenségében, értékállóságában, a forma és a tartalom, a gondolat, a dallam és a metrum pikáns egyenrangúságában.

Az utolsó hangfelvételekkel egy időben zajlottak a Szólongatás névre keresztelt monodrámám előkészületei. Izgatottan várom, az általam írt és színpadra álmodott, versrészletekkel és –megzenésítésekkel „fűszerezett” textus miként találkozik és lép kölcsönhatásba a közönséggel. Az M5 Vers Mindenkinek Petőfi 200 különkiadásában 4 kivételes, kevésbé közismert költeményt szólaltathatok meg. Mindezek mellett a Weöres Sándor Psyché-jéből készült monodrámám, a Psyché és Nárcisz is fel-felbukkan az ország különböző pontjain, ahogyan a férjemmel, Széplaky Gézával közös verses-zenés estünk, az IstenSzeretők is.

„A Dante-ünnepségek után következett a magyarok nagy ünnepe: Petőfi születésének száz éves fordulója. A Petőfi-dalok lelkes költőjét megihlette a legnagyobb magyar lírikus fenséges szelleme. A Dante-szimfónia után egy évre megírta a Petőfi-szimfóniát. 1923. február 26-án országos ünnep keretében mutatták be a Városi Színházban. […] A Petőfi-szimfónia talán inkább kantátának, mint szimfóniának nevezhető. Tulajdonképen színpad nélküli drámai zene, mely magában foglalja Petőfi életének legfőbb, legkimagaslóbb mozzanatait.”

Papp Viktor: Hubay Jenő. Arcképek a zene világából. In: Napkelet, III. évf. 4. sz., 1925. április 1. – Törzsgyűjtemény

„A Petőfi történetét ismerjük. Még 1874-ben bemutatták Pesten a Hungária nagytermében Liszt akkori legújabb művét, a Jókai Mór: A holt költő szerelme c. balladájához írott kísérőzenét. A melodráma egyes dalaiból három évvel később újabb kompozíciót állított össze a zeneszerző. Ennek a címe lett: Petőfi szellemének. Ugyanez a darab később, valószínűleg 1884-86 között, néhány ütemnyi balkéz-szóló előjátékkal s új kibővített zárórésszel gazdagodva, mint Petőfi arcképe bekerült a Magyar Arcképek közé.”

Kroó György: Liszt Ferenc: Magyar arcképek. In: Új Zenei Szemle, VII. évf. 1. sz., 1956. január – Törzsgyűjtemény

„Jókai ismervén Liszt rajongását Petőfi költészete iránt: választása Petőfire magára esett s így született meg Jókai egyik örökszép költeménye: A holt költő szerelme címmel. […] Liszt […] a ballada megzenésítésénél az egész művön keresztül vonuló főmotívumul ugyanazt a dallam-frázist használta fel, mely Petőfi szelleméhez címen kiadott szerzeményének alapgondolatát képezi.”

Id. Ábrányi Kornél: Jókai és Liszt Ferenc. In: Fővárosi Lapok, XXX. évf. 149. sz. 1893. június 1. – Törzsgyűjtemény

„Utána Jókainé asszony lépett az emelvényre, Liszt Ferenc karján. Már előre tapsvihar üdvözölte. Jókai költeményét »A holt költő szerelmét« volt elszavalandó, melyhez Liszt Ferenc írt zenekíséretet s a zongora király maga játszott. Sajátságos borongó költemény ez, egy költőről szól, kinek nevét ismeri kastély és kunyhó széles ez országban, és szerte a világban mindenütt, ahol mívelt ember lakik. A hirtelen feltűnt s ép oly hirtelen letűnt üstökös csillagnak leáldozta utáni szereplése ez. Egy szomorú, megindító tragédia, mely a halál után játszik. […] A költemény előadása alatt megállt a hallgatóság lélegzete, az az ötszáz ember elfogult kebellel hallgatott, s csak midőn vége lett, mintegy lidércnyomástól szabadulva, riadt fel a taps, hosszan, szűnni nem akarva. Elismerő hódolat volt ez az élvezetért, melyet fokozni három különnemű kiváló szellem egyesült: a költő, az előadó művésznő és a zeneköltő.”

s. n.: Az írók és művészek estélyén. In: A Hon, 1874. március 17. – Törzsgyűjtemény

„Ő: a bábeli magasba emelt fej, gigászi
vörös szemgolyó a kételyek fölött,

világnagy vásznon ecset- és üstökös-egység,
ágyúzzák lentről a köznapi méretek,

kicsi királyok, erőtlenek és nevetségesek,
mert ISTEN SZÖRNYETEGE, emberkék végzete ő,

temérdek sugár-erő, transzformált őrület,
kapcsolják rá uraim a várost: a lámpa mind kigyúl,

egyszeri csoda, a Nap fia ő, aki agyára
fölveszi koronának a lángoló Kárpátokat!”

Nagy László: Csontváry (részlet). In: Uő: Seb a cédruson. Összegyűjtött versek, Budapest, Magvető, 1995, 375–376. – Törzsgyűjtemény

„Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot.
A principálisom nesztel enül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. »Mit csinál: hisz maga festőnek született.« Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.
A legnagyobb szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg.
A kinyilatkoztatás az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyremegy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam.”

Csontváry Kosztka Tivadar: Önéletrajz, az előszót és a jegyzeteket írta Szigethy Gábor,
Budapest, Magvető, 1982. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

„There’s a tree of many one, mondja Wordsworth: fa áll itt, a sok közül egy. Olyan, mint a többi, de megismételhetetlenül és individualitásának dicsőségében egyetlen. Ami a régieknek a legfontosabb volt, az abszolút szellem, amely mindig és mindenütt volt és lesz és azonos, ami ma a legfontosabb, a személyiség, aki soha nem volt, és nem is lesz több, csak ez az egyetlen van, csak most itt, sehol másutt és ebben a pillanatban és mindentől különbözik. Csontváry meg akarta festeni ezt a meg nem ismételhető és minden mástól különböző individualitást teljes dicsőségében, és nem önarcképet festett, hanem magányos cédrust a Libanon csúcsán. Mint ahogy Van Gogh sem önarcképet festett, hanem szalmaszéket. Az arckép csak konfesszió lett volna, csak regény. Ez itt vízió. Látomás, amely a személyiség egyetlenségének apoteózisa az emberfölöttiben.”

Hamvas Béla: Csontváry nagy cédrusa (részlet) In: Uő: Patmosz. Esszék. I., Szombathely, Életünk, 1992, 65. – Törzsgyűjtemény

„Szívembe képet nem teszek, mert eltörik, mert eltörik,
nem értem a törvényeket, aligha számolok ötig.

Hiába nyúlok kéz után, hogy fogni kell, hogy fogni kell,
nem találkozhatom sehol se senkivel, se senkivel,

nem száll a szél, nem gyors az út, a fű se zöld, a fű se zöld,
menekülök én szüntelen a belülrő1 való elől:

sehogy se szabadulhatok: köröskörül, köröskörül
a sok sugár, élő szalag kék múmiává tömörül.

Vele fekszem az éjbe le, vele kelek, vele kelek
és hallgató arcával is feleselek, feleselek,

vele közös a börtönöm. Kiáltani, kiáltani
kell, de körülkerítenek a fények szörnyű rácsai!”

Gyurkovics Tibor: Csontváry. I. Ihlet (részlet). In: Uő: Grafit, Budapest, Magvető, 1961. – Törzsgyűjtemény

„Már Heine is »Európa legnagyobb bankárainak« nevezte a Rothschildokat, akik immáron több mint száz esztendeje tartják kezükben az ó-világ pénzügyi életének jóformán összes szálait. És tényleg még ma sem közelíti meg Európa egyetlen pénzdinasztiája sem gazdagság dolgában a Rothschildokat. Az ő nevükben még ma is ott cseng a milliók és milliók hatalmának félelmetes ereje és az egykori frankfurti ghetto késő ivadékai még ma is a legnagyobb földi gazdagság fogalmát szimbolizálják a nagy vagyonoknak csodálattal adózó emberiség szemében. Legendás sikereik – hiszen az ő ösük bölcsőjében sem ringtak milliók – annál bámulatosabbak, mert alig száz esztendővel ezelőtt még a hatalmas pénzdinasztia megalapítója, az öreg Maier Amschel is Frankfurt városának zsidó-utcájában szegény kis ügynök módjára, legföljebb is csak álmodozhatott azokról a milliókról, amelyet majdan gyermekei fognak megszerezni. Ő még mint egyszeri kis ügynök kezdte pályafutását és fiai már mint multimilliomosok, unokái pedig mint milliárdosok emlékezhettek meg azokról a nagy pénzügyi harcokról, amelyeket megvívtak. Három emberöltő elég volt ahhoz, hogy a ghettobeli családból Európának új nagyhatalmassága, a legnagyobb pénznagyhatalmassága lehessen. És mert ezzé tudott lenni, ezért valóságos világesemény jelentősége van a Rothschild-ház megszületésének, amely fejlődésével, növekedésével, hatalmával és befolyásával Európa kialakulására és sorsára, sőt az egész politikai és társadalmi világra is kihatott. A jelentéktelen kezdetből alig néhány évtized alatt a legszédítőbb, azelőtt még csak sohasem is sejtett magaslatra emelkedett e pénznagyhatalom – a Rothschild-ház – uralma.”

Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

„A föld kerekségének jóformán minden művelt állama szerepel e históriában, hol kisebb, hol nagyobb tételekkel, hol fontosabb, hol meg kevésbé fontos adatokkal. Mert az elmúlt száz esztendőben melyik államnak nem volt szüksége nagyobb tőkére, állami célokra, azaz állami szükségletek fedezésére és melyik állam nem szorult ez ügyben a Rothschildokra? Ha nem is teljesen magára a Rothschild-vagyonra, hanem az ő közvetítésükre, az ő pénzügyi nagy, szinte abszolút hatalmukra.
Ezekkel az államkölcsönökkel érték el azt a szerepüket és jelentőségüket, amely olyan nagy pénzügyi hatalommá avatta őket.
[...]
»Ha már kölcsön – államkölcsön legyen!« – ez volt az ő elvük. Hogy pedig e kölcsönök révén, amelyekkel pénzt szereztek államoknak és fejedelmeknek, mennyit kerestek a Rothschildok, azt bajos volna pontosan megállapítani. De ők nem érték be csupán azokkal a – nem is jelentéktelen – percentekkel, amelyeket e kölcsönök megszerzése fejében juttattattak nekik uralkodók és kormányok. Ők még szaporították jövedelmeiket – és ezek voltak a jelentősebb jövedelmeik – azzal, hogy élénk tőzsdei spekulációkat folytattak azokkal az állampapirosokkal, amelyeket az ő révükön megszerzett kölcsönök alapján bocsájtottak ki. Így lett nagyhatalom a pénz hatalmánál fogva a Rothschild-ház, amelynek sorsát öt világvárosban az öreg Maier Amschel öt fia irányította.”

Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

E nagyhatalmú pénz-dinasztia histórikusa – amikor a Rothschildok életének regényéhez az adatokat keresi, – hiába kutatna régi állami levéltárakban porral belepett, pókhálós pergamentek és molyette ősi írások között és a mindentudó heraldika is legföljebb ha száz esztendővel kalauzolná visszafelé a múltba. Mert a Rothschild-dinasztiának családfája bizony nem nyúlik vissza a középkorba, – legalább is nincsenek róla hitelesített okmányok – az ő őseik közül egyik sem viselt hősi hadjáratot, legföljebb csak a nemzetközi tőzsde porondján, – és egyetlen ősatyjukról sem jegyezte föl a krónika, hogy résztvett volna valamelyik keresztes hadjáratban, amely a szentföldet akarta visszahódítani a pogányságtól. A Rothschildok nevét nem találjuk följegyezve kacskaringós rajzú, miniummal kifestett iniciálés ősi krónikákban, aminőket írástudó kolostori barátok pingálgattak évszázadokkal ezelőtt és nemesi címerüket is hiába keresnők a régi lovagkor színpompás nemesi címerkönyveiben. Az ő ősi lovagi váruk nem néz alá, mint valami sólyomfészek, meredek sziklaszálról, sem a Rajna, sem a Duna vizébe, amelyek mentén őseik le-lecsaptak volna a békésen tova vonuló kereskedőkre, hogy kifosszák őket, amikor áruikkal megrakott szekereikkel a frankfurti, vagy a kölni országos vásárokra igyekeztek. A Rothschild-ház ősei, akikről már írott nyomok maradtak reánk, maguk is békés kereskedők voltak.

Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár 

„Ez az éremismeret lett közvetítője annak a közelebbi érintkezésnek is, amely az érem- és régiségpénzgyűjtő hannaui őrgróf – IX. Vilmos, I. Vilmos néven későbbi választófejedelem – és a frankfurti zsidó-utca okos és nyílt fejű lakója között kifejlődött. És ez az ösmeretség, – amely később szoros üzleti összeköttetéssé fejlődött, – segítette a fáradhatatlan Maier Amschelt a teljes sikerhez: ahhoz, hogy a későbbi nagy Rothschild-vagyon alapját – jelentős formában és jelentős összegben – megvethesse.
Maier Amschel éremismeretének országszerte híre volt és erről tudomása lehetett Estroff bárónak is, aki bizalmi embere volt a hannaui őrgrófnak. Estroff bárónak már Hannoverben, ahol megösmerte Rothschild Maier Amischelt, feltűnt a kis zsidó emberke kiváló szaktudása, megbízhatósága és becsületessége és később éppen Estroff báró volt az, aki őt a dúsgazdag őrgróf, IX. Vilmos figyelmébe ajánlotta.
Az a körülmény, ahogyan Rothschild Maier Amschel először járulhatott az őrgróf elé és maga az első benyomás, amit a nagyhatalmú és még nagyobb vagyonú őrgrófban fölébresztett, már szinte előre jelezte, hogy ennek a frankfurti zsidónak kezd fölragyogni a szerencsecsillaga.”

Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

„A szerencsésen befejezett sakk-játszma után az őrgróf még a legkegyelmesebben elbeszélgetett a szürke kis zsidóval és amikor az távozott, mosolyogva mondta Estroff bárónak:
Tábornokom, ön igazán nem holmi tökfilkót ajánlott nekem!
Amire Estroff báró így felelt: És én remélem, hogy fenséged ennek a Rothschildnak egyéb jó tulajdonságaival is éppen úgy meg lesz elégedve.
Ha olyan becsületes is, mint amilyen okos, akkor remélem, hogy úgy lesz!”

Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

„...egész működése az őrgróf szolgálatában ezidőtájt még abban merült ki, hogy éremgyűjteményébe régi pénzeket szállított és apróbb szolgálatokat tett neki angol váltóknak Londonban való beváltása körül, amelyeket az őrgróf, éppen úgy, mint apja, katonai szállítmányokért kapott. És ez alapozta meg a Rothschildok későbbi nagy hatalmát.
Akkoriban ugyanis minden német fejedelemség urának – bármilyen kicsiny is volt országa és kevés volt az alattvalója – módjában volt törvényszerűleg akkora hadsereget toboroznia, aminőt csak akart. A hadsereg létszámának ez a korlátlan fölemeltethetése pedig a legönzőbb lélek-uzsorára vezetett. Már a Rothschild-család ősapjának születése előtt való évszázadban Károly hesseni őrgróf is – IX. Vilmos őse – elkezdte ezt az »emberhússal való uzsoráskodást« és ilyen módon sikerült is vagyonát, a csapatok fölszerelési költségeinek és a kikölcsönzés díjának révén, közel tizenkét millió tallérral gyarapítania, ami később még egyre növekedett, mert ezután sem vonult még vissza az ilyesfajta »humanisztikus« üzletektől.
Unokája, II. Frigyes őrgróf is, aki elődje volt IX. Vilmosnak, »bölcs« elődjének nyomdokain haladt és folytatta ezt a búsásan jövedelmező üzletet. Majd halála után IX. Vilmos, aki utána a trónon követte, sem vetette meg a pénzszerzésnek azt a módját, amit elődei is kultiváltak és már uralkodásának második esztendejében szerződést kötött Angliával tizenkétezer harcos szállítására nézve, amiért – a fölszerelési költségek nélkül – nyomban hatszázhetvenötezer korona-tallért kapott, amihez még hozzájárult dicső elődje által az észak-amerikai gyarmatok számára eladott alattvalókért kapott huszonkét millió tallér is, amit az ő kezeihez folyósítottak.
Ezek a horribilis összegek – és az, hogy az ifjú IX. Vilmos e kornak egyik leggazdagabb fejedelme volt – lettek közvetlen okai a Rothschild-család szerencséjének, vagyonban és hatalomban való növekedésének és annak, hogy az egész művelt világra kiható szerepük jutott a históriában, amelyben alig félszázad alatt ők lettek a – hatodik nagyhatalom. A legnagyobb és legfélelmetesebb erejű nagyhatalom.”

Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

„A Hessen-kasseli uralkodóház hosszú évek óta eladogatta alattvalóit Angliának és fejedelme ily módon gyűjtötte össze hatalmas vagyonát. Ez a piszkos és fösvény uzsorás ezáltal megdöntötte saját házának uralmát. A mai nappal tehát végérvényesen megszűnt uralkodó lenni.”

Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

„... ekkor már Londont és egész Angliát meghódította a harmadszülött Náthán, Párisból a legifjabb fivér, James, uralkodott Franciaország pénzügyein, a negyedik Rothschild-fiu Itáliának volt pénzfejedelme, a legidősebb fivér, Amzel Frankfurtból egész Németország financiális helyzetén uralkodott, a másodszülött Salamon pedig Bécsben rezidiált, mint a monarchia modern Krőzusa.”
[…]
A másik alapelv, amelyet a Rothschildok sohasem tévesztettek szem elől, az, hogy semmiféle üzletnél vagy vállalkozásnál nem törekedtek mértéktelen nyereség után és minden üzleti ténykedésükben betartottak bizonyos korlátokat és amennyire az emberi bölcsesség és előrelátás megengedi, igyekeztek függetlenné tenni magukat a véletlen játékaitól. Ebben a jelmondatban: Servare modum finemque tenere (mértéket tartani, a célt sohasem téveszteni szem elől) rejlik a Rothschild-ház erejének legnagyobb titka.”

Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

„A Rothschildok pedig mindig különösen nagy súlyt helyeztek arra, hogy információik a legjobb forrásból eredőek legyenek. És hogy ezt megszerezhessék, mindenképpen azon igyekeztek, hogy Európa valamennyi nagyobb uralkodójának udvarában elsőrendű összeköttetéseik legyenek. Itt pedig ismét kitűnően megnyilatkozik a Rothschildoknak föltétlenül biztos emberösmerete éppen úgy, mint... anyagi áldozatkészsége is az ilyen ügyekben. Ám ez nem is annyira egyéni érdemük vagy hibájuk, mint sokkal inkább csak alkalmazkodó képességük mellett szól: erre egyenest a viszonyok és a körülmények kényszerítették a Rothschildokat. Azok a hivatalos férfiak, akiket így szolgálatukba szerveztek, már jóval ő előttük is, fölöttébb örömest engedték magukat megvesztegetni és ezek a vesztegetések már vígan folytak azelőtt is, mielőtt a Rothschildok a maguk részéről megkezdették volna ennek a nagy jelentőségű, finom szálú, de mérhetetlenül erős hálónak szövését-fonását. A korban és az akkori erkölcsökben rejlett mindennek oka és magyarázata. Ha a Rothschildok nem fordulnak ezekhez az eszközökhöz, hát ez megtörtént volna az ő ellenfeleiknek részéről és ez – igazán nem jelentette volna még az erkölcsök javulását. Vesztegettek volna az ő ellenfeleik. Mint ahogy ez meg is történt. Az akkori erkölcsi fölfogás ugyanis éppenséggel nem volt valami nagyon tisztultnak mondható, ami kitűnik abból is, hogy például Gentz milyen megelégedettséggel és lelki nyugalommal jegyezte föl naplójában azokat az összegeket, amelyeket ilyen természetű politikai szolgálataiért kapott a Rothschildoktól, akik mindig nagyon jól tudták, hogy nekik a politikában, éppen úgy mint a pénzügyi világban, nem földöntúli lényekkel, emberfölötti emberekkel van dolguk, hanem földi halandókkal, akiknek bálványa: a pénz.
Nem volt olyan áldozat, amelytől a Rothschildok e téren visszariadtak volna. Mérhetetlen összegeket áldoztak e célra. De ezek az áldozatok mind dúsan meghozták kamataikat. A Rothschildoknak egészen az uralkodók legszűkebb környezetéig is megvoltak az ezirányú megbízható összeköttetéseik, ahonnan fontos értesüléseket nyerhettek. Államtitkárok, miniszterek, nagykövetek vetélkedtek egymással, hogy a fontosabb eseményekről a Rothschildok értesüljenek legelőször és így például az ezernyolcszázharmincadik esztendőben a párisi, júliusi forradalom kitörését egész Angliában Rothschild Náthán báró tudta meg legelőször és maga az angol kormány is csak őtőle értesült efelől.
Bécsben Gentz báró volt politikai informátora a Rothschild-háznak. Ő maga sohasem játszott a tőzsdén, de azért mégis sokat – nyert e tőzsdejátékokon. És vele együtt a Rothschild-ház is.
Rothschild Salamon báró, Gentz halála után, egy magánlevélben keservesen panaszkodott is a párisi James bárónak: »Ez az ember igazi barátunk volt. Ilyen barátot nem is szerzek egyhamar magamnak. Hatalmas summákba került ugyan nekem ez a barátság, kevesen hinnék el, hogy mekkora summákba, mert ő egyszerűen csak fölírta egy kis cédulára, hogy mennyit akar és rögtön meg is kapta a kért összeget, – de bármennyibe került is nekem, most, hogy már nem él, most látom csak, kit veszítettem benne és örömmel fizetnék néki háromszor is annyit, ha föl tudnám támasztani!«”

Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

(„Ezzel aztán el is érték azt, ami a kiváltságosak közül is csak keveseknek jut osztályrészül, hogy tudniillik a barátaik és tisztelőik egész seregével nem állott szemben az ellenségeik hadoszlopa. Teljes joggal lehet róluk azt mondani, hogy még magát az irigységet is lefegyverezték és a káromlók és rosszatakarók ajkát is el tudták némítani.”)

Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

„Öt évszázadon át küzdöttek a frankfurti zsidók elnyomóik ellen, amíg végre ütött megváltásuk órája. Napoleon egyetlen tollvonással levette Izráel népének vállairól az elnyomatás jármának terheit és megnyitotta számukra a városok legragyogóbb főutcáit is.”)

Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

„A Rothschildok mai hatalma azonban, bár vagyonuk nagyobb, mint valaha, természetesen már távolról sem versenyezhet az öt testvér egykori hatalmával. De ennek okát nem a Rothschild-ivadékok egyéni képességeinek hanyatlásában kell keresni, hanem a viszonyok változásában. Legelső sorban is ma már az európai államok pénzügyi helyzete mérhetetlenül megjavult, a közel száz esztendő előtti financiális állapotokhoz hasonlítva és így ma már a kormányok nincsenek annyira ráutalva az ügyes közvetítőkre, akik államkölcsöneiket minduntalan elhelyeznék. De meg azután a Rothschildok egykori, szinte korlátlan erejének csökkenésében a részvénytársasági alapon létrejött nagy bankoknak is részük van, amelyek az új államkölcsönök kibocsájtásakor nem csupán egymással versenyeznek fölöttébb energikusan, hanem a Rothschild-házzal is. És ezek a nagy bankok fosztották meg tulajdonképpen a frankfurti zsidó-utca késő ivadékait attól az egyeduralomtól, amely a múlt század elején az államkölcsönök létrejöttét jóformán egyedül az ő kényük-kedvüktől tette függővé.
[…]
Egyetlen nagyhatalom van csak Európában és ez a Rothschild-ház. Csatlósai egész sereg más bankházakból kerülnek ki és katonái, apródjai, fegyvernökei a becsületes kereskedők, harci fegyverük pedig a spekuláció. A Rothschild-ház egy eredmény, egy konzekvencia, amelynek létre kellett jönnie és ha nem a Rothschildok lettek volna azok, hát mások lettek volna, de – okvetlenül megvolnának már. De ez sem véletlen konzekvencia, hanem szükségszerű fő-konzekvencia, amelynek a mai államrendszerből kellett létre jönnie, abból az államrendszerből, amely ezernyolcszáztizenhárom óta uralkodik Európán. És a Rothschildoknak szükségük volt az államokra, hogy Rothschildok lehessenek, mert az európai államoknak meg a Rothschildokra volt szükségük. Most azután, hogy már itt vannak, nekik nincs többé szükségük az államokra, de az államoknak, igenis, szükség van rájuk.
[…]
A Rothschildok vagyona ugyanis a tíz milliárdot is meghaladja már és ez az óriási vagyon szinte önmagától szaporodik, növekszik egyre. A Rothschildoknak már egyetlen új üzletet sem kell kötniök és vagyonuk mégis napról-napra még egyre nagyobb lesz, mert hiszen ez a tíz milliárd minden egyes napon csak egyszerű kamat formájában is, több mint egy millióval növekszik. Ha csak négyszázalékos kamatozást veszünk alapul – pedig a Rothschildok üzletei és vállalkozásai ennél jóval magasabb percentű jövedelmet hajtanak – a frankfurti öreg Maier Amschel ivadékainak vagyona évenként kerek négyszáz millió kamatjövedelmet jelent és így még három esztendőre sincs szükség, hogy a Rothschildok újabb és újabb egy milliárddal legyenek gazdagabbak.
A fantáziát is elfogja a szédülés, amikor ezeket az óriási pénztömegeket e szédületes tempóban látja növekedni. Hiszen ha folytatjuk e számvetéseket, az derül ki, hogy ilyesformán egyszer csak az egész földkerekség minden pénze a Rothschildok páncélszekrényeibe fog ömölni...”

Balla Ignác: A Rothschildok, Budapesti Hírlap nyomdája, 1912. – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

A vers a legtömörebb és kifejezőbb formája az érzések és gondolatok megjelenítésének. Nagy Gáspár szavaival: „leggyöngébb énünk legtöbbet hordozó boltíve”.

Nagy örömmel és várakozással. Minden érdekel, ami a versekkel kapcsolatos. Az újdonság pedig mindig inspirálja az embert, hogy újat tanuljon.

Számomra okozott nehézséget. Az ereszkedő hanglejtésből adódó erőteljes mondat- és szó eleji hangsúlyozás nem volt mindig összeegyeztethető a recitálással.

Inkább úgy fogalmaznám, hogy megnehezíti. A recitálás fegyelmezettsége nem engedi az előadó öntörvényű megoldásait. A szünetek, hangsúlyok egyéni alkalmazását jelentősen korlátozza.

A recitálás a vers zeneiségét, ritmusát, lüktetését tökéletesen visszaadja. A vers megközelítésének egy másik lehetőségét kínálja fel. Fontos, hogy a költő miért választ egy adott versformát a gondolatai kifejezésére. Ennek megértésében nagy segítség a recitálás. Kinek ajánlom? Minden versszeretőnek! Minden, a versekkel töltött idő szebbé teszi az életünket.

Nagy Gáspár műveiből készült műsorommal a költő születésnapja alkalmából májusban Bérbaltaváron, a költő szülőhelyén lépek fel. Augusztus elején pedig az V. Kőfeszten találkozhatnak velem a Káli-medencében, ahol Petőfi írásaiból, verseiből válogatok.