Könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tárának segédkönyvtárában számos értékes magyar és külföldi régi könyvekre vonatkozó kötet található. E kiadványok egyike a magyar származású André de Hevesy francia nyelvű La bibliothéque du roi Matthias Corvin című, 1923-ban Párizsban megjelent munkája, amely Hunyadi Mátyás király könyvtáráról szól. Különleges értéket tulajdonít a könyvnek, hogy saját kezű dedikációjában a szerző a munkáját gróf Apponyi Sándornak ajánlja a következő szavakkal:

A szerző bejegyzése. Fotó: Tóth Zsuzsanna. In: André de Hevesy: La bibliothèque du roi Matthias Corvin, Paris, Impr. Macon, 1923. Címlap – Törzsgyűjtemény. Kihelyezett példány a Régi Nyomtatványok Tára segédkönyvtárában: Jelzet: S 5157

A dedikációból kiderül, hogy Hevesy még Apponyi életében, vagyis 1925 előtt küldte el vagy adta át a kötetet a grófnak.
A belívek kétféle papírból készültek. Magát a szöveges részt vízjel nélküli papírra nyomtatták, viszont a fekete-fehér illusztrációkat tartalmazó, fehér, erősebb, kiváló minőségű vastagabb vágott szélű papírok jobb felső szélén többféle felirat-vízjel is olvasható. Az egyik vízjel utolsó t betűje hiányzik, de a J. PERRIGOT felirat így is azonosítható. A másik felirat-vízjel az ARCHES. Ebből már meg is tudjuk, hogy a francia Arches Papírgyár termékeiről van szó, amelynek irányítását 1895-ben vette át Albert Masure veje, Jules Perrigot. A Perrigot-Masure cég profiljába tartozott az itt tárgyalt kötetben megtalálható művészi könyvpapírok gyártása is.
Számunkra viszont jelenleg érdekesebb a kötetben található magyarországi vízjel. A kötésre ránézve egyértelmű, de az interneten fellelhető fotókból is hamar kiderül, hogy a könyvet nem az eredeti kötésében őrizzük a könyvtárban. A vízjel nélküli vastag, első elülső előzéklap után következő második elülső – lényegében szennyoldalnak használt – vékonyabb, strukturált átnézetű vágott géppapír bal felső részén egy emblémavízjel látható.

Az Első Magyar Cartonlemezgyár Rt. vízjele Fotó: Tóth Zsuzsanna. In: André de Hevesy: La bibliothèque du roi Matthias Corvin, Paris, Impr. Macon, 1923. – Törzsgyűjtemény. Kihelyezett példány a Régi Nyomtatványok Tára segédkönyvtárában: Jelzet: S 5157

Ugyanez a vízjel a jobb alsó sarokban töredékesen is feltűnik. A jó átnézettel, de kissé elmosódott kontúrokkal rendelkező teljes vízjel befoglaló méretei: 70 x 70 mm. A talp nélküli nagybetűkből álló körirat szövege: MAGYAR GYÁRTMÁNY – BUDAFOK. Az embléma belsejében a művészien megjelenített CLB betűk olvashatók. Ebből könnyen meg is állapítható, hogy a papír az Első Magyar Cartonlemezgyár Rt. (CLB) terméke.
Ha utánajárunk a gyár és a vízjel történetének, közelebb kerülhetünk a könyv újrakötésének időpontjához is. A trianoni békeszerződés után a magyarországi papírgyárak a diósgyőri és a nagymarosi Danubius Papiroslemezgyár kivételével az országon kívülre kerültek. A papírszükséglet kielégítésre az 1920-as években négy papírgyár létesült, köztük az Első Magyar Cartonlemezgyár Részvénytáraság, amelyet 1923-ban alapítottak, és 1924-ben kezdte meg a termelést. Az első években a gyár még csak egyetlen Ward-Leonard rendszerű villamosmeghajtással működő kartongéppel rendelkezett, amely minimálisan 250 g/m² tömegű kartonok gyártására volt alkalmas. A vízjeles papírunk tömegében egyértelműen jóval ez alatt az érték alatt helyezkedik el, hozzávetőlegesen 160 vagy 180 g/m² tömegű nyomópapírról van szó, tehát ezen a gépen nem készülhetett. A gyár azonban 1927-ben Escher Wyss kombinált, azaz papír és karton gyártására egyaránt alkalmas gép beszerzése mellett döntött. Az új papírgép az 1928-as év utolsó napjaiban kezdte meg a termelést, és igen változatos papírok gyártását tette lehetővé, köztük levélpapírok, előzéklevelek különféle kartonok előállítását már 50 g/m² tömegtől. Ha ehhez az adathoz hozzávesszük, hogy az Első Magyar Cartonlemezgyár Rt. 1929-ben jegyeztette be védjegyként a papíron is látható emblémavízjelet, egyértelmű, hogy a kötetet már az akkor még a Nemzeti Múzeumban működő Országos Széchényi Könyvtárban kötötték át egy erősebb és tartósabb kötésbe 1929-ben vagy az azutáni években.

André de Hevesy: La bibliothèque du roi Matthias Corvin, Paris, Impr. Macon, 1923. A könyv kötése. Fotó: Tóth Zsuzsanna. – Törzsgyűjtemény. Kihelyezett példány a Régi Nyomtatványok Tára segédkönyvtárában: Jelzet: S 5157

Végezetül azt is érdemes megjegyezni, hogy valószínűsíthetően a vízjel nélküli keményebb és vastagabb papírból készült első előzéklap is az Első Magyar Cartonlemezgyár Rt.-ben készült, vagyis a sérült vagy kevésbé ellenálló eredeti kötés lecseréléséhez hazai gyártású CLB papírokat használtak a kötészek.

Szebelédi Zsolt (Régi Nyomtatványok Tára)

Irodalom:

• André de Hevesy: La bibliothèque du roi Matthias Corvin, Paris, Impr. Macon, 1923.
• Annus Sándor: A magyarországi papíripar összefoglaló története 1530–2010, Budapest, Optima Téka, 2016, 95.
• Mares Valéria–Karczag Gábor: A kartonlemezgyár története I. 1923–1948, Budapest, Papír és Nyomdaipari Műszaki Egyesület, 1988, 8–12.
• Pelbárt Jenő: 7 évszázad vízjelei Magyarországon 1310–2010, Budapest, Magyar Papír- és Vízjeltörténeti Társaság, 2021, 384 Nr. 652.; 391 Nr.665.

Legtöbbünk már óvodában megismerkedett Weöres Sándorral, amikor a Bóbita vagy A galagonya sorait gajdolta önfeledten az udvaron. Már talán ekkor a gyereklélek is érezhette azt, amit Hamvas Béla fogalmazott meg egy kései kritikájában:

Mert bár Weörest az olvasásszociológia a gyermekversekkel azonosítja, a pályatársak és az irodalomkritika már nagyon hamar felismerte a költőben rejlő sokszínű és -arcú, érett géniuszt. De ez a géniusz, ami már a tizenöt éves csöngei fiúban is nemcsak ébredezett, hanem már erős hangon szólt (hisz ne feledjük, egyik legkorábbi kiadott versét, az Öregeket, Kodály Zoltán meg is zenésítette), kortalan, és épp ezért tud minden korosztályhoz egyaránt szólni – nem véletlenül találkozhatunk a szakirodalomban lépten-nyomon az „ősköltő” titulussal. Már gyermekkorban is megsejtheti az ember, hogy ezekben a „varázsversekben” rejlik valami játékon túli. Valami mélyebb és komolyabb, valami, ami a ritmuson és rímeken keresztül, de mégis azokon túlhaladva rezonál az emberrel. És ez az érzetkeltés bizonyosan nem véletlen, hanem nagyon is tudatos költői intenció (bár idáig talán nem jutnak már el fejben a palánták). Weöres ugyanis ezt a mély rezonálást kereste önmagában, a világban és verseiben is. Már 1939-ben, A vers születése című doktori disszertációjában említést tesz az őt mozgató művészi igényről:

Beláthatjuk, ez nemcsak játék, hanem igazi credo, amelyhez a költő élete végéig hű maradt: a szabad alkotás elhatározása, mely számos merész kísérletezéshez és formabontó megoldáshoz vezetett a költőnél. Mi itt elsősorban nem a Gyümölcskosár darabjairól akarunk szólni, nem is az ötvenes évek csendjében kevés művész-megnyugvást jelentő gyermekversköteteiről – Bóbita (1955), Tarka forgó (1958), Gyemekjátékok (1965), Zimzizim (1969), Ha a világ rigó lenne (1974). Azokról a versekről szándékozunk beszélni, melyeket Bori Imre képzelettréningnek, dallamtanulmánynak nevezett. A költő egész pályájára jellemző ez a verstípus, melynek többsége később gyermekverssé avanzsált, de amelyek alapvetően nem azok. Maga a költő nyilatkozik így egy interjúban:

Weöres Sándor és Hamvas Béla terrakotta karikatúrája 1945–46-ból. Antalffy Mária szobrászművész munkája. In: Károlyi Amy: Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben, Budapest, Magvető, 1984, 100. – Törzsgyűjtemény

Ebbe a típusba tartozik számos vers az Elysium (1946) című kötetből is. A kötet megjelenése előtti években lépett kapcsolatba a költő Hamvas Bélával: Hamvas a Medúzáról írt kritikájával kérte fel tanítványául Weörest, így kezdődött meg barátságuk, mely a levelezésük nagy részének elkallódása miatt a magyar irodalom egyik nagy enigmája. Annyi azonban kétségtelen, hogy Hamvas létszemlélete, filozófiája és esztétikai irányelvei nagy hatással voltak Weöresre, akit már a kezdetektől foglalkoztatott a keleti filozófia, a spiritualitás. Ez az életszemlélet leginkább az 1945-ben kiadott A teljesség felé című, Hamvasnak ajánlott meditatív munkájában érhető tetten, és majd az Elysiumban forr ki igazán.

Weöres Sándor A teljesség felé című műve ajánlásának tervezete. Kézirat

A kötet maga tehát két szempontból is érdekes számunkra: gondolatiság és verstechnikai szempontból. A gondolatiság elsősorban orpheuszi szent elragadtatás, Hamvas szavaival:

Másrészről valami olyan személyiségen túli és kozmikus, melyben a konkrétumok és jelzőfények megszűnnek és elhalványodnak. Csorba Győző idézi kritikájában Weöres egy levelét, amelyben a költő a következőket írja:

Ligeti Erika szoborterve, az ötvenes évek elejéről, mely sajnos gipszformában maradt. In: Károlyi Amy: Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben, Budapest, Magvető, 1984, 155. – Törzsgyűjtemény

Verstechnikai szempontból vissza kell térjünk a már korábban tárgyalt szélsőséges kísérletezéshez, illetve a poesie pure-höz. A kötet számos versét olvasva első látásra visszahökkenhetünk: találunk itt olyan verseket, mint például a Táncdal és a Hangcsoportok, melyek teljességükben értelmetlen szavakból állnak. Az olvasó bizony vakarhatja a fejét, ha a mélyére akar ásni ezek jelentéstartalmának! De nem is biztos, hogy érdemes ilyesmire gondolni, hiszen ezek a versek tisztán zenei kísérletek, ritmusgyakorlatok, melyek élvezetéhez sokkal fontosabb a ritmus ringását elkapni, és mint a táncban, a lépések visszatérő rezzenéseit és játékát észrevenni. Így születik a jelentés látszólag értelmetlen halandzsa versekből.

„Dehát hogy ír az ember értelmetlen verset? Milyen céllal, mit akar mondani?”, kérdezhetnénk. Akár azt is gondolhatnánk: „Ilyet én is tudok…” De hogy mennyi munka lehet egy ilyen vagy hasonló vers megírásában, nehéz felmérni. Szerencsénkre fennmaradt egy aforizma és a költő egy levele, amelyek bepillantást engednek Weöres műhelymunkájába. A sorsangyalok című vers születéséről és értelmezéséről van szó. Kardos László a kötetről írt kritikájában meséli el az aforizmát, mikor is Weöres Illyés Gyula, Kassák Lajos, Keresztury Dezső és Kardos társaságában olvasta fel költeményét, és értelmezte azt a baráti kör kérésére.

A költő útlevélfényképe 1947-ből. A kép forrása: Károlyi Amy: Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben, Budapest, Magvető, 1984, 133. – Törzsgyűjtemény

Fülep Lajos olvasta ezt a kritikát, és levélben kérte a poeta angelicust, írja le neki is a bravúros elemzést, ha emlékszik. Weöres készséggel válaszolt, újfent strófáról strófára, sorról sorra elemezve A sorsangyalok látszólag áthatolhatatlannak tűnő szimbolizmusát válaszlevelében, amelyről Kenyeres Zoltán méltán állítja, hogy:

Basch Edit 1947-es festménye a költőről. In: Károlyi Amy: Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben, Budapest, Magvető, 1984, 134. – Törzsgyűjtemény

Láthatjuk, hogy Weöres az úgynevezett „automatikus írás” gyakorlatával él, mely kedvelt munkafolyamata volt az avantgarde-nak. Két alfajtája van: objektív, amikor a művész kiiktatja az alkotói tudatot, és így spontán művet hoz létre; a szubjektív pedig a szabad asszociáció mentén működik. Láthatjuk, hogy A sorsangyalok a kettő keveréke. Weöres tehát először „kikapcsolta” nyelvi regisztereit, majd hangulati asszociáció révén „lefordította” a hangsort.

Ezután kezdte el a költő kötött formába dolgozni a verset, dallamos ritmust választani, folytonosan váltakozó rímképlettel:

Érthetjük, nem érthetjük a verset magát: kétségtelen, hogy a költő zsenije páratlant alkotott, és kitágította a versalkotás, versértelmezés határait. Talán Weöres összegzi legjobban levelének végén:

Bibliográfia:

• Bata Imre: Weöres Sándor közelében, Budapest, Magvető, 1979.
• Bartal Mária: Orfikus Impulzusok Weöres Sándor költészetében. In: Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2009, 388–397.
• Bori Imre: Eszmék és látomások, Újvidék, Forum, 1965.
• Csorba Győző: Weöres Sándor új könyvei. In: Sorsunk, 6. évf. 1. sz. 1946, 45–48.
• F. Csanak Dóra (szerk.): Fülep Lajos levelezése V. 1945–1950, Budapest, 2001.
• Hamvas Béla: In: Diárium, 1944. 2. sz. 21–23.
• Kardos László: Weöres Sándor új versei. In: Magyarok, 2. évf., 12. sz., 1946. 799–800.
• Károlyi Amy: Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben, Budapest, Magvető, 1984, 133.
• Kenyeres Zoltán: Weöres Sándor, Budapest, Kossuth, 2013.
• Zimáné Lengyel Vera (összeáll.): Weöres Sándor, Budapest, FSZEK, 1979.
• Schein Gábor: Weöres Sándor. Élet-kép sorozat, Budapest, Elektra Kiadóház, 2001.
• Tóth Judit: Hamvas Béla és Weöres Sándor – Mester és tanítvány? In: Szepo. com
• Vajda Endre: Weöres Sándor új könyvei. In: Válasz, 6. évf. 1946, 278–279.
• Várkonyi Nándor: Weöres Sándor pécsi évei. In: Magyar Műhely, 2. évf., 7–8. sz., 1964. március, 1–24.
• Weiner Sennyey Tibor: Weöres Sándor kozmikus költészete és titkos világai. Esszék, Szeged, Areión Kulturális Egyesület, 2022.
• Weöres Sándor: A vers születése, Pécs, Dunántúli Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, 1939.

Derhán Kamilla (Kézirattár)

Pragmatica Sanctio. Ezt a latin kifejezést szokták „gyakorlati rendelkezés”-nek, „gyakorlati rendezés”-nek vagy akár „országos állami ügyeket intéző rendelkezés”-nek is fordítani. A rendkívül fontos államügyekről döntő uralkodói rendeleteket nevezték így egykor, bár a magyar történelemben ennek a kifejezésnek van egy másik jelentése is. Ezzel a névvel illették azt az 1723-as törvényt is, mely elfogadta a Habsburgok nőági örökösödését. Bár Mária Terézia 1740-ben valóban ennek köszönhetően lehetett királynő, de a Pragmatica Sanctio ennél mégis jóval többet jelentett. A nőági örökösödésről szóló döntés ugyanis csak egy része volt annak a törvénycsomagnak, mely a rákövetkező csaknem két évszázadban meghatározta Magyarország helyét és jogállását a Habsburg Birodalmon belül. Az említett jogszabályok 300 éve, 1723. június 19-én léptek életbe.

Az 1722/23-ik évi törvények első és utolsó lapja. Az országos levéltár eredeti példányáról. In: Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története. Magyarország története I. Lipót és I. József korában (1657–1711). Első könyv III. Károly király uralkodása 1711–1740. IX. fejezet. A pragmatica sanctio. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Pragmatica sanctio előzményei egy 1703-as családi szerződésig nyúlnak vissza, amikor I. Lipót magyar király két fia megegyezett egymással a családon belüli öröklés rendjéről. Ennek értelmében József főhercegé lett a császári és a magyar királyi trón, míg a testvére, Károly a spanyol koronát kapta. Mivel egyiküknek sem volt fia, így minden lehetséges esetre kiterjedően szabályozták a trónutódlás feltételeit. Eszerint, ha bármelyikük törvényes fiúutód nélkül hunyna el, akkor a testvére örököli annak birtokait. Ha pedig a férfiág végleg kihalna, akkor az uralkodót annak törvényes leánya követi a trónon. Ez a kitétel azonban nem vonatkozott a német-római császári címre, így azt később nem Mária Terézia, hanem a férje, majd annak halála után a fia viselte.
Mivel két fiatal, egészséges emberről volt szó, a szerződés a kezdetekben egy látszólag szükségtelen biztosítéknak tűnt, ám pár év elteltével ez hirtelen rendkívüli jelentőségre tett szert. 1711 áprilisában József, német-római császár és magyar király 33 évesen himlőben elhunyt, utána pedig csak két lány maradt, míg az utódjának, Károly főhercegnek egyáltalán nem voltak gyermekei.
A helyzet kritikus volt. A Habsburg-ház kihalását a birodalom felbomlása és a szomszédos hatalmak támadása, továbbá az éppen függetlenné váló Magyarország ismét török uralom alá kerülése követte volna.
Károly elsőként a birodalom legfelső vezetésével ismertette a testvérével kötött családi szerződést, melyet több helyen is módosított. Az 1713 áprilisában rendezett tanácskozáson jóváhagyták a nőági örökösödés elvét, de ez a kitétel már csak Károly utódaira vonatkozott. Abba is belegyeztek, hogy a birodalom csak egy kézben, megosztás nélkül legyen örökölhető, az Osztrák–Magyar Monarchia címerében szereplő jelmondat, az „indivisibiliter ac inseparabiliter” (magyarul: „Feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul”) is az ekkor elfogadott egyezményből származik.

Az Osztrák–Magyar Monarchia középcímere az „indivisibiliter ac inseparabiliter” felirattal. A kép forrása: Wikipédia

Bár az 1710-es évek második felében Károlynak három gyermeke is született, egyetlen fia, Lipót János pár hónapos korában elhunyt, a negyedik pedig szintén lány lett. A szorongatott helyzetben lévő uralkodó így 1720–1722 során egymás után fogadtatta el az 1713-as határozatokat a birodalom különböző tartományaival. Ez különösebb konfliktus nélkül mindenhol meg is történt, az egyetlen kivételt Magyarország jelentette.
III. Károly először 1712 júliusában ült le a magyar főurakkal a szerződésről tárgyalni. Ők viszont az elfogadásért cserébe olyan feltételeket akartak szabni, ami több területen is megkötötte volna a leendő királynő kezét. Így például szigorítani akarták a nőági trónöröklés vagy a házasságkötés feltételeit, emellett pedig Magyarország különállásának elismerését és saját törvényei szerinti kormányzását is kérték. Mindez elfogadhatatlan volt az uralkodó számára, így a tárgyalások megszakadtak, a nőági örökösödés ügye pedig egy évtizedre lekerült a napirendről.
Az 1713-ban elfogadott anyag végül 1722 júniusában került a magyar országgyűlés plénuma elé. A követek azonban határozottan tiltakoztak a birodalom más részeivel való túlságosan szoros kapcsolat ellen, mert féltették az ország függetlenségét. A mérleg másik serpenyőjében viszont változatlanul ott volt a török veszély, amire a később elfogadott törvény szövegében többször is hivatkoztak, így végül megint kompromisszum született. Június 30-án az alsótábla elfogadta azt a három törvényjavaslatot, melyek később Pragmatica Sanctio néven váltak ismertté a magyar történelemben. A törvénycsomagban akceptálták a Habsburgok nőági örökösödését, a birodalom egy kézben való öröklését, időlegesen pedig lemondtak a királyválasztási joguk gyakorlásáról, amiért cserébe az uralkodó elfogadta Magyarország birodalmon belüli különállását és saját törvényei szerinti igazgatását. Az elfogadott jogszabályok az országgyűlés feloszlatása napján, 1723. június 19-én léptek hatályba 1723. évi I–III. törvénycikk néven. Az uralkodó ezt követően pedig diplomáciával, engedményekkel vagy egyszerűen csak pénzzel, de az egyes európai hatalmakkal is elismertette a szerződést.

A kinyomatott 1723. évi törvények elő- és hátlapja. A kép forrása: Wikipédia

III. Károly 1740-ben bekövetkezett halála után Franciaország, Bajorország és Poroszország az érvényes egyezményt felrúgva támadást indított. A magyar nemesség azonban az 1741-es pozsonyi országgyűlésen „Életünket és vérünket” felkiáltással királynője mellé állt, és a nyolc évig tartó osztrák örökösödési háborúban sikerült is a Habsburg Birodalmat megvédeniük a feldarabolástól.

1741. Pozsony. „Életünket és vérünket”. Ismeretlen festő. A kép forrása: Wikipédia

Az 1748-as aacheni békében végül a kontinens államai is elismerték Mária Terézia trónigényét, bár a birodalom legfejlettebb tartománya, Szilézia porosz kézre került.
A Pragmatica Sanctio ezután sem veszített a jelentőségéből, mert magyar részről egy állandó hivatkozási alap maradt a későbbi közjogi küzdelmekben. Az 1918-ig terjedő időszakban ugyanis nem egy kísérlet volt az ország különállásának felszámolására és alkotmányának eltörlésére, de az uralkodó és magyar alattvalói közötti konfliktusok végül mindig megegyezéssel végződtek. A megoldást pedig az ilyen esetekben a sokat hivatkozott Pragmatica Sanctiohoz való visszatérés, vagyis az ország különállásának újbóli elismerése jelentette, ahogy ez például 1791-ben vagy 1867-ben történt.

Vesztróczy Zsolt (Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)

Irodalomjegyzék:

• Barta János ifj.: A tizennyolcadik század története, [Budapest], Pannonica, 2000.
• Horváth János: Az 1722/23. 1-3. t. c. által elfogadott Pragmatica Sanctio lényege és annak helyzete a magyar közjogban, Budapest, Magyar Jogászegylet, 1898. (Magyar jogászegyleti értekezések 146.) 
• Salamon Ferenc: A magyar királyi szék betöltése és a Pragmatica Sanctio története. 2. kiad., Budapest, Ráth Mór, 1881.
• Vigyázó Ferenc: A Pragmatica Sanctio. Közjogi értekezés, Budapest. Europa Nyomda, 1894.
• Magyar Törvénytár 1000–1895. 1657–1740. évi törvényczikkek – Corpus Juris Hungarici. Millenniumi emlékkiadás 6. köt. Szerk.: Márkus Dezső, Budapest, Franklin Társulat, 1900.

A 19. század utolsó évtizedeinek és a 20. század első felének egyik közkedvelt, „trendi” reklámfelülete a számolócédula volt. A nagykereskedők és gyárosok nemcsak saját üzleteikben népszerűsítették rajta portékáikat, hanem sokszor kisebb divatüzletekben, kávéházakban, fűszer-csemege üzletekben vagy éppen szatócsboltokban is terjesztették.

Válogatás a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár számolócédula-gyűjteményéből 

A számolócéduláknak eredendően két típusát különböztethetjük meg. Az egyik fajta parányi plakáthoz hasonlítható, amelyen a cég a kereskedelmi céllal készített grafikai plakátját reprodukálja. A számolócédulák másik, kevésbé látványos típusa céges levélpapírra emlékeztet. Ezek a nyomtatványok többféle szerepet is betöltöttek a korszak kereskedelmi életének hétköznapjaiban. A cédulák a reklámon kívül pénzügyi bizonylatul is szolgáltak. Erre utal a „számolócédula” elnevezés is, hiszen a kereskedő vagy a pincér elsősorban nyugtaként, számlaként használta azt, hátoldalára írva a kiszámolt összeget A módos családok háztartási alkalmazottja pedig a számolócédula hátoldalára írt jegyzet segítségével számolt el a vásárlásnál elköltött pénzzel.

Számolócédulák egész oldalas és az oldal kis részét betöltő grafikával és a számolásra, listaírásra használt számolócédulák hátoldalai – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Bér Dezső (1975–1924) Vilmos császár buffet-restaurant… Jelzet: PKG.1914/VH/23 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

E dokumentumok tágabb értelemben a magyar gazdaságtörténet és életmódtörténet ismeretét gazdagítják, szűkebb értelemben pedig a reklám történetének izgalmas színfoltjait jelentik, bepillantást engedve a korabeli reklámkultúra, reklámszövegek, reklámversek világába.

A grafikai elemeket tartalmazó számolócédulákra jellemző a sokféleség: a művészi kivitelezés gyakran igen különböző színvonalát a megrendelők igényessége, illetve anyagi lehetőségei határozták meg. Az alkotók között a kor olyan neves festői, grafikusai is szerepelnek, mint Berény Róbert, Bíró Mihály, Bortnyik Sándor, Faragó Géza, Földes Imre, Macskássy Gyula, Pólya Tibor vagy Várady Lajos, kivitelezésük pedig nem egy esetben nyomdatechnikai remekmű. A számolócédulák esetenként a grafikai plakátok kistestvéreként, változatlan vagy minimális változtatással megjelenő kicsinyített másaként kerültek forgalomba.

Férfi ruházattal kapcsolatos számolócédula kitöltetlen és különböző városokban működő szabó, vegytisztító és ruházati üzlet által használt változatai – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A számolócédulák az 1950-es évekig voltak használatban. Helyüket átvették a pénztárgépek, amelyek egyszerűen csak blokkot „termeltek”. Az utóbbi években – elsősorban az igényes vendéglátóhelyeken – ismét találkozhatunk az egykori számolócédulákra emlékeztető reklámszámlákkal. Az Országos Széchényi Könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára megközelítőleg 6000 darab számolócédulát őriz.
A kedves, mutatós – gyakran sorozatba rendezhető – számolócédulák már használatuk idején is felkeltették a gyűjtők, de elsősorban a gyermekek érdeklődését.
A korabeli sajtó így ír a számolócédula kisinas szerepének és népszerűségének, trendiségének ambivalenciájáról:

Gyűjtőszenvedélyéről Ottlik Géza így vall Buda című regényében:

A Franck Henrik és Fiai Rt. pótkávégyár által közreadott számolócédulák sorozataiból két tematikus csoport néhány darabja – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Múzeumok Éjszakáján többek között eredeti számolócédulákkal is várjuk a látogatókat az Ők is Trendben voltak című kiállításon!
„Divatos” válogatásunk számolócédulái már-már elfeledett vagy ritkábban ma is élő cégek, termékek, szolgáltatások emlékét őrzik, és egyúttal tükrözik a korabeli ruházat „útját”, hiszen az áruházak, szaküzletek mellett szűcsmester, szabóműhely és vegytisztító reklámjával is találkozhatunk.

Válogatás a Múzeumok Éjszakája Ők is Trendben voltak című kiállítása eredetiben is megtekinthető számolócéduláiból – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Elbéné Mester Magdolna (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az OSZK nyolcadik podcastjében Pohánka Xéniával és Kukár Barnabás Manóval Tóth Péter kulturális menedzser, a könyvtár webestartalom-pakolója beszélgetett a havi egymillió oldalt digitalizáló központról. Solymosi Ákos segítette munkánkat.

Pohánka Xénia a digitalizáló osztály fotóscsoport-koordinátora, Kukár Barnabás Manó pedig az osztály vezetője. 

A podcast az Apple- és a Google-alkalmazásban, a Spotifyon, összesen hét helyen hallgatható az interneten.

Tartalom:

01:00 1600 négyzetméteres központban 30 digitalizálóberendezés
02:50 Az állományvédelmi előválogatás az origó – a legfontosabb, hogy a dokumentum nem sérülhet
04:45 A fotózáshoz fény kell, a kódexek viszont nem bírják a fényt. Mi a megoldás?
07:28 Egyedi segítő eszközökkel egyedi tárgyakat is digitalizálunk
08:30 A rekesz és a záridő kompromisszuma a lapos fényben
10:56 A monoton munkát is lehet szervezni
13:26 A robotszkennernek van lelke
17:09 Digitális utómunka helyett digitális előkészítő munka
21:29 A mikrofilmezésből a digitalizálásba
25:14 Több száz megabyte-os védett mesterpéldányok
26:50 A gyönyörű iniciálés kódexek nagyítása
28:50 A multispektrális eljárás magyarul
32:40 A régi nyomtatványok jobb minőségűek, mint a maiak
34:30 10 millió digitalizált oldal az éves terv
37:50 900 millió oldalas a jelenlegi állomány
39:30 A mesterséges intelligencia és a technológiai fejlődés nem tudja gyorsabban lapozni a pergamenlapokat

LINK:

Az expozíciós háromszög: https://mek.oszk.hu/21400/21431/21431.pdf
Átadták az OSZK digitalizáló központját: https://kormany.hu/hirek/atadtak-az-oszk-digitalizalo-kozpontjat
Digitalizáló központ az OSZK-ban: https://www.youtube.com/watch?v=yPiZ6jBqK60

Hallgasd a nemzeti könyvtár hangját, ahol tetszik!

• SPOTIFY
• APPLE 
• GOOGLE 
• DEEZER
• CASTBOX
  
• TELEKOM
• YOUTUBE
• RADIOPUBLIC
• RSS 
  

László Gyula halálának 25. évfordulójára a neves régész-képzőművész 50 rajz a honfoglalókról című művének bemutatásával emlékezünk.

László Gyula 50 rajz a honfoglalókról című műve öt kiadást ért meg. A kép forrása: László Gyula könyveinek felhasználásával a szerző által készített montázs

Mai világunkban meglehetősen nagy népszerűségnek örvendenek az úgynevezett „kettő (esetleg három vagy még több) az egyben” multifunkcionális termékek vagy szolgáltatások. Ilyenkor a termék nyújtotta lehetőségeket kihasználni kívánó felhasználó elégedetten állapíthatja meg, hogy bizony milyen jól járt, hogy egy „füst alatt” többféle szolgáltatás élvezetére is lehetőséget kapott. Az instant kávétól kezdve a levehető és tabletként működtethető, kis képernyővel ellátott laptopokon át a két- vagy háromféle módon megépíthető LEGO-készletekig rengeteg ilyennel találkozhatunk.
Nem kerülte el ez a szemlélet a könyvek világát sem. Emlékszem, ifjúkorom nagy favoritja volt a Rakéta Kiadó által megjelentetett Kaland Játék Kockázat sorozat, melynek „lapozgatós-szerepjáték” könyveiben az olvasó a főhős „bőrébe bújhatott” és maga alakította a történet menetét. Ahogy a könyv szlogenje is hirdette: „Könyv és játék, amit a kezedben tartasz. A Főhős Te vagy!” Azonban mégsem ilyen jellegű játékkönyv volt, amelynél először találkoztam azzal a ténnyel, hogy egy nyomdatermék többféle szerepet is betölthet.
Még nagyon frissen koptattam az általános iskola osztálytermének padjait, amikor édesapámtól kaptam egy szép, grafitrajzokkal ellátott képeskönyvet, amelyen keresztül számomra egy nagyon érdekes és izgalmas világ nyílott meg. A könyv képein látható, csúcsos süveget viselő bácsik és nénik (gyerekként még így tekintettem rájuk) izgalmasabbnál izgalmasabb élethelyzeteket tártak elém a régmúltból. Láthattam, hogy félelmetes nyilaik (ahogy édesapám fogalmazta) hogyan „találták meg a rést az ellenfél páncélján”, hogyan győzött le egy „vasgyúró” kisember egy hatalmas óriást, hogyan ülték körül a tüzet és tanácskoztak – a számomra nagyon kedvelt indiánfilmek jeleneteihez hasonlóan – a magyar vezérek egy jurtában, milyen élvezettel játsszák az általam akkoriban megismert társasjátékot, a sakkot, és hogy milyen szélsebesen száguld egy legény lován az elragadott lánnyal. Nem voltak ismeretlenek számomra a magyar történelemből vett jelenetek, hiszen az Olvass magadnak! sorozat keretein belül már élvezettel tanulmányoztam, miért választotta Béla herceg a kardot, és fúrta meg Búvár Kund a hajókat, miért szólal meg délben a harang, vagy mitől lett sebezhetetlen Vak Bottyán. Akkoriban még fogalmam sem volt róla, hogy László Gyula 50 rajz a honfoglalókról című könyve nem egy ehhez hasonló képes gyermekkönyv, hanem egy neves régész professzor és képzőművész – egy korábbi tudományos munkájából „kiollózott” szövegével kísért – művészeti albuma. Miután elsős koromban ennek a könyvnek a szövege kissé terjedelmes volt számomra, édesapám elmesélte, mit is ábrázolnak a képek, és én gyerekfejjel ugyan, de átéltem azt, ami a könyv későbbi kiadásainak hátsó borítóján is olvasható volt:

És valóban, ha nem magam élem át ezt annak idején, akkor el sem hiszem, hogy egy régészprofesszor és képzőművész által írt és rajzolt könyv az idézet szövegben leírt hatást válthatja ki egy hatévesforma gyerek lelkében. Mindezt úgy, hogy egy olyan tudományos igényességgel megírt és művészi módon megrajzolt műről van szó, amely elsődlegesen nem is a gyerekkorosztályt célozta meg olvasóközönségként(!) Nem tudom, ki lenne még erre képes? Számomra a régész-történész körökben „fogalommá” vált nevű László Gyula professzor és a cikkben bemutatott műve ezért a legcsodálatraméltóbb. A Diós István szerkesztette Magyar katolikus lexikon a következőkkel kezdi ennek a nagyszerű embernek a bemutatását:

A rajzokból – a tudományos és művészi kidolgozottság mellett – jól észrevehetően árad valami mérhetetlen szeretet a téma és a magyarság őstörténelme iránt. A kép forrása: László Gyula könyveinek felhasználásával a szerző által készített montázs

László Gyula sokoldalú munkásságát tekintve lehet, hogy érdemes elgondolkodni azon: vajon Herman Ottóval tényleg „kiveszett” az utolsó magyar polihisztor? Egy korábbi, Schmidt Egon egyik művével foglalkozó blogbejegyzésemben megemlítettem, hogy a nagy ornitológus összes művének „bemutatása egy cikkben körülbelül olyasféle vállalkozás lenne, mintha a Dunában folyó vízmennyiséget akarnánk egy úszómedencébe belemerni.” Azt hiszem, ugyanezt nyugodtan megállapíthatjuk László Gyula régész-történész szakíró munkássága kapcsán is. Úgyhogy kérem, ne nehezteljen rám a kedves Olvasó, hogy – az említett okok miatt most is – a szerző tengernyi irodalmi terméke közül csak egy művel fogok foglalkozni. Mielőtt azonban rátérnék e blogbejegyzésben bemutatni kívánt könyvre, néhány további cseppjét azért megemlíteném annak a roppant méretű folyamnak, melyet összefoglalóan csak így említhetünk: László Gyula életműve. A legtöbb írása a honfoglaló eleinkről szól, saját meghatározása szerint fő művének a Honfoglaló magyar nép élete című gyűjteményes munkát tekintette. Ezt a magyar honfoglalás témájában „alapműnek” számító könyvet felhasználta a bemutatott grafikai albumához is. Ennek a munkának több kiadása is napvilágot látott az idők folyamán. Könyvtári állományunkban a következők találhatók meg:
A honfoglaló magyar nép élete, Budapest, Magyar Élet, 1944. (Népkönyvtár);  2. kiadás: Budapest, Magyar Élet, 1944; A 2. kiadás utánnyomása: [New York], [Püski], [1979]; Budapest, Múzsák, 1988; Budapest, Püski, 1997;  Budapest, Püski, 2006.
Említésre méltó még A honfoglaló magyarok művészete, A honfoglalókról, a nevének és munkásságának legnagyobb hírnevet hozó A „kettős honfoglalás”, az Árpád népe vagy a korábbi korokba visszatekintő Őstörténetünk. Egy régész gondolatai néppé válásunkról című kiadványok. De nemcsak őseinkkel, hanem egyéb – főleg a Kárpát-medencében élt – népek történelmével is foglalkozott szakírásaiban, ezek nyomán születtek Az ősember művészete, A népvándorláskor művészete Magyarországon vagy az „Emlékezzünk régiekről” című munkák. A kortárs Európában sajátságos arculattal bíró magyar középkor egyik legjelentősebb vallási jellegű kultuszához köthető A Szent László-legenda középkori falképei című művészettörténeti munka.
A bemutatni kívánt 50 rajz a honfoglalókról című műve előszavában a következőket olvashatjuk:

A könyv sokoldalú mivoltát könyvtárunk katalógusának tartalmi besorolása is érzékelteti, hiszen a meghatározásban olyan fogalmak szerepelnek, mint a magyar történelem, a néprajz, a honfoglalás, az album, valamint a gyerekkönyv. Ehhez én még hozzátenném a régészet, a hadtörténet, a mezőgazdaság, az iparművészet, a képzőművészet és nem utolsó sorban az ábrázolt alkotások miatt a grafika fogalmakat is. Szóval ezt a könyvet élvezettel és haszonnal forgathatja mindenki, aki esetleg történelmi múltunkra, az ősmagyarok félelmetes haderejének titkaira, néprajzi kultúránk archaikus gyökereire, vagy az állattartás és növénytermesztés mellett a halászatot-vadászatot is magába foglaló hagyományos mezőgazdasági kultúránkra kíváncsi. De a művészet iránt fogékony lelkületűek sem maradnak „éhkoppon”, ha belelapoznak, hiszen ne feledjük, a könyv képeit egy pápai áldásban részesült grafikus művész alkotta.
Emellett – talán a szerző által is érzékelten – van még egy nagyon szép felhasználási lehetőség is, melyre már utaltam. Azt hiszem, ez a könyv ideális választás az olyan, gyermekeik lelki fejlődéséért aggódó szülők számára, akik fontosnak találják, hogy csemetéjük megismerkedjen hazánk és népünk múltjával és kultúrájával. Ráadásul az esti felolvasás és képnézegetés közben felnőtt szüleik számára sincs megtiltva, hogy ennek a könyvnek segítségével történelmi ismereteiket bővítsék és művészet iránti igényeiket is kielégítsék. Szerintem így volt ezzel annak idején édesapám is. Utólagosan meg kell jegyeznem, nagyon jól választott.
Ez a sokoldalú mű, 1982 és 2019 között öt kiadást élt meg, melyek bibliográfiai leírása a következő:
50 rajz a honfoglalókról, a szerző rajzaival, Budapest, Móra, 1982; Budapest, Móra, 1986; [Budapest], Kairosz, 2003; [Budapest], Kairosz, 2014; [Budapest], Kairosz, 2019.

Bár az 50 rajz a honfoglalókról mind az öt kiadása szinte teljesen megegyezik, a negyedik, 2014-ben megjelent kiadás tördelése a legszebb. A kép forrása: László Gyula könyveinek felhasználásával a szerző által készített montázs

Emlékszem általános, sőt középiskolás korom történelemtanításának elcsépelt szlogenjei szerint a Kárpát-medencébe érkező honfoglaló magyar társadalom mind gazdasági, mind társadalmi, mind pedig hadi kultúráját tekintve jóval „fejletlenebb” volt, mind az itt lakó, mind a tőlünk Nyugatra elterülő államok lakóinál. Emellett „vad, barbár hordaként” lerohanta a „fejlett civilizációt jelentő” környező országokat, téve ezt „gyenge gazdasági viszonyai” miatt – mai szóhasználattal élve – a GDP-je növelése, sőt egyáltalán fennmaradásának biztosítása céljából. Ilyen jellegű érettségitétel-megoldó szöveggel még a 2000-es évek közepén is találkoztam (!), ugyanis az egyik tételként kidolgozandó esszé „hivatalos” megoldása szerint a kalandozó hadjáratok célja kizárólag a zsákmányszerzés, dúlás, rablás, fosztogatás volt. Mindez addig tartott, amíg a „jóval fejlettebb” nyugati páncélos lovagok alkotta sereg Regensburgnál és Augsburgnál „katasztrofális” vereséget nem mért erre a „szedett-vedett” nomád seregre. Azt hiszem, ma már bárki számára, aki ismeri valamelyest a magyar hadtörténelmet (és úgy általában a lovasíjászok harcmodorát), nem kis mértékben megdöbbentő ez a finoman fogalmazva tényeket egyáltalán nem ismerő, vagy figyelembe venni nem akaró hozzáállás. Ennek kapcsán – és ezzel a valótlanságon alapúló történelemtanítási szemlélettel szemben – László Gyula 20 évvel korábban már így fogalmaz bemutatott könyvében:

„Sagittis Hungarorum libera nos Domine!” A kép forrása: László Gyula könyveinek felhasználásával a szerző által készített montázs

Azt hiszem, nincs mit hozzáfűzni ehhez az idézethez. Ha valaki kézbe véve lapozgatja és olvasgatja az 50 rajz a honfoglalókról című »több az egyben« kiadványt, akkor hamar felkeltheti figyelmét, sőt szinte „fejbe csaphatja” az a tény, hogy mind a rajzokból, mind a – korábbi művéből vett – kísérőszövegből is árad valami mérhetetlen szeretet a téma és a magyarság őstörténelme iránt. Sőt, nyugodtan mondhatjuk, a könyv lapjain megelevenedik a hazaszeretet. Talán ez is az oka annak, hogy a szerző a szigorú tudományos megalapozottság és kidolgozottság mellett mondhatni szenvedélyesen érvel amellett, hogy népünk és ősi kultúránk, vagyis életmódunk, gazdaságunk, hadi kultúránk semmivel sem volt elmaradottabb a környező államokénál. Sőt vannak olyan területek, ahol meg kell állapítani, hogy bizony eleink voltak fejlettebbek náluk. A hadászat területén érdemes azon például elgondolkodni, hogy néhány ezer fős magyar csapatok hogy voltak képesek gyakorlatilag harcképtelenné tenni az egyesek szerint »fejlettebb« haderőt képviselő páncélos lovagok alkotta, nagyobb létszámú seregeket? Aki nem elfogult, nyilván sejti a választ. Nemhogy nem rendelkeztek fejlettebb hadi kultúrával a megtámadott országok, de kifejezetten ők voltak hozzánk képest gyengébb harcértékűek. A könyvből beható ismereteket tudhatunk meg a honfoglalók reflexíjainak készítéséről és a harcban való alkalmazásairól. A felajzatlan állapotban fordított C-re emlékeztető, merev szarvú lőfegyver több száz méterre repítette az íjat. (Egy monda szerint egy janicsár – ugyan már későbbi és fejlettebb, de – hasonló szerkezetű reflexíjával átlőtte a 800 méter széles Boszporuszt is.) A megtámadott nyugati seregek íjai jó, ha fele ekkora távra elvittek. Ha pedig közelharcra került volna sor, akkor a harc hevében „villámgyorsan elvágtattak az ellenfél mellett, s szinte röptében csaptak oda szablyájukkal. Mire az válaszolni akart volna, a lovas már messze járt.” Így hiába volt az ellenfél nehéz fegyverzete, a gyorsaság és taktika bőven kompenzálta azt. Ha a fegyelmezetlen, egyéni dicsvágyat hajkurászó nehéz páncélos lovagok rá tudták volna erőltetni az „ember-ember elleni” harcmodorukat a kalandozókra, akkor eleink hadi fölénye nem tudott volna érvényesülni (Bár a Botond-monda ennek is ellentmond). A zárt rendben, fegyelmezetten harcoló magyaroknak (akik az ellenfél seregének felbomlasztására sokszor alkalmazták a színlelt megfutamodás technikáját is) nem jelentett problémát akár egy kétszer akkora létszámú páncélos lovagsereggel megvívni egy csatát és győzni. Hiszen ők nem egyénben, hanem seregben gondolkodtak és ehhez igazodtak a harc során. Ezért lehetett az is, hogy 907-ben, a pozsonyi csatában hiába halt meg Árpád vezér, a sereg nem bomlott fel és menekült fejvesztve, hanem ekkora veszteség mellett is elsöprő győzelmet aratott.
Nem nehéz rájönni, hogy egy ilyen magas harcértékkel rendelkező seregnek nagyon fegyelmezett harcosokból kellett állnia. Ezt a fegyelmezett harcosokból álló társadalmat pedig nem vezethette akárki. Az egyik rajz az ötvenből éppen egy vezéri tanácskozást ábrázol. Ahogy a kísérőszövegben olvasható:

Később valóban bemutatja a kötet a jurtát is, melynek használatával kapcsolatban sajnos napjainkig rengeteg téves elképzelés van. Abban az értelemben, miszerint a jurta egy jóval kezdetlegesebb hajlékforma és a jurtában lakó életmód jócskán elmaradt a korszak helyhez kötött lakóházaitól. A valóság azonban teljesen más lehetett. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum mezőgazdaságtörténeti kiállításában szinte egymás mellett látható egy honfoglaló magyar jurta és egy Árpád-kori – László Gyula könyvében is bemutatott – földbe vájt falú lakóház rekonstrukciója. Azt hiszem, a két hajlék közötti különbséget – ahogy mondani szokták – „zongorázni” lehetne. Persze nem a földház javára. Például el lehet képzelni, hogy míg a jurta tetején egy változtatható méretű lyuk található a közepén égő tűz füstjének elvezetésére, addig mindez a szalmával fedett házban a tetőn keresztül távozott. Arról nem is beszélve, hogy a merev rácsos falú, sűrű lécekkel ellátott tetőszerkezetű, nemez szőnyegekkel borított jurtát, szétszedhető és összerakható mivolta miatt mennyivel könnyebb volt tisztán tartani, mint a földbe vájt, füstös légterű kunyhót. A jurta összerakása és szétszedése kizárólag női munka volt, erről a könyvben is olvashatunk. Az összerakott és berendezett jurtában szigorú rend uralkodott:

„… a jurta pompás lakás. Csöppet sem kezdetlegesebb az épített háznál, inkább tökéletesebb”. A kép forrása: László Gyula könyveinek felhasználásával a szerző által készített montázs

A jurtához köthető életmódunk és annak alapját képező gazdaságunk kapcsán számos tévhittel találkozhatunk napjainkban is. Ezek közül az egyik, hogy „Jó ideig – és sokan még ma is – úgy gondolták, hogy a lovasnomád magyarság nem ismerte a földművelést, azt csak itt a Kárpát-medencében tanulta meg, a szlávoktól és a nyugati szerzetesektől. Csakhogy ez a nézet teljesen hamis!” Ma már nyilvánvaló, hogy eleink ún. „félnomád” életmódot folytattak, melynek igenis része volt a – szántás, vetés és aratás munkafolyamatait magába foglaló – földművelés. Tehát ennek ismeretével érkeztek a Kárpát-medencébe. Ehhez köthetően nagy valószínűséggel a honfoglalóknak kettős szállásrendszere volt: legeltető nyári és telelésre szolgáló, állandó téli szállásuk. Ez utóbbiakból alakultak ki későbbi falvaink.
Az állattartás – kiemelten a lótartás – mellett mezőgazdasági kultúránkhoz tartozott a halászat-vadászat is. Hogy a honfoglalást megelőző korokban gyökerező halászati kultúránk mennyire fejlett volt, azt Herman Ottó A magyar halászat könyve című munkáját bemutató korábbi blogbejegyzésemben már ismertettem dióhéjban. Bár azt László Gyula is kifejti, hogy fejlett halászati kultúránk ellenére nem voltunk „halásznép”, tekintettel arra, hogy mezőgazdaságunk döntő része nem erre az ágazatra épült, „csupán egyike volt termelő gazdálkodásunk ágainak”. Az egyik rajza az ún. folyami kerítőhalászatot, azon belül a kerítőháló kihúzását szemlélteti. Az alsónadrágot viselő halászokat a szerző hitelesnek tartja, amivel ismételten megkérdőjelezi a nyugati és helyben talált népek állítólagos fejlettebb életmódját, hiszen a ruha alá vett alsónadrág (mint higiéniai ruhadarab) számukra valószínűleg ismeretlen volt. Ahogy az is megdöbbenést keltett bennük, hogy a magyarok – velük ellentétben – rendszeresen fürödtek tisztálkodási célból. Miután őseink – ahogyan a legtöbb lovasíjász harcmodort folytató nép – szenvedélyes vadászok voltak, ezért nem maradhatott el ennek a harcászati gyakorlást is jelentő kedvelt elfoglaltságnak a bemutatása sem. Az íj mellett kedvelt volt a vadászlándzsa, melyet nagyvad (medve, vaddisznó) leterítésére használtak. Ahogy olvashatjuk: „még a XVIII. században is szégyen lett volna, ha a vadász vadkanra nem lándzsával vadászik, hanem lőfegyverrel: meg kellett küzdeni vele, ez volt a vitézség, az ügyesség próbája.” A vadászat célja tehát nemcsak az élelem- és a nyersanyagszerzés volt, hanem komoly szerepet kapott a hadi felkészítésben is. A fegyveres vadászat mellett népszerű volt eleinknél a solymászat is. Ezek betanítása nem kis szakértelmet igényelt. Ennek meglétét László Gyula is bizonyítja, hiszen megemlíti, hogy „még a középkorban is magyar solymászmester tankönyve szolgált tanulságul a Nyugaton”.
Népünk sok tekintetben önellátó volt, így megvolt a saját ipara is. A jurtáikat borító nemez készítése szép példája volt a közös munkának, melynek során az összeverődött „rokon lányok együtt, viháncolva végzik izzasztó munkájukat”. Az egyik rajzon a nemezkészítés mozzanatait láthatjuk a csűrdöngölőhöz hasonló taposást és a könyökkel való döngölést. Nagyon megbecsült iparos mesterek voltak a félelmetes harcmodorunk alapját képező íjasmesterek és nyílvesszőfaragók. A húspuhításra soha nem használt faszerkezetű nyereg más volt, mint a nyugati lovagok által használt, a ló gerincét közvetlenül terhelő nyereg. A nyergesmester legalább akkora megbecsülésnek örvendett eleink körében, mint az említett előző kettő, hiszen terméke a lóval való kapcsolat egyik legfontosabb eszköze volt. A ló nemcsak közlekedési eszköz volt, de táplálékforrás is, hiszen húsa mellett erjesztett tejét, a kumiszt is előszeretettel fogyasztották eleink. A kalandozások idején a hideget-meleget, szomjúságot jól tűrő takifajta lovak alkotta ménes az egyik legnagyobb értéknek számított. A másik jellemző fegyverünket, a szablyát is saját kardcsiszárjaink kovácsolták. Sajátságos és egyedi ornamentális, szövött-fonott mintás művészetünk termékeit (tálak, tarsolylemezek, hajfonatkorongok, szíj- és övveretek, etc.) ötvösmestereink szolgáltatták mind a gazdag előkelők, mind a közemberek számára.
És ha akadna még bárki, aki a könyvet olvasva a 80-ik oldalig azon esetlegesen berögzült téveszméihez foggal-körömmel ragaszkodva jutott volna el, miszerint a honfoglaló magyarság minden tekintetben fejletlenebb lett volna a környező és itt talált népeknél, akkor az itt látottak és olvasottak feltétlenül meg kell győzzék ennek ellenkezőjéről. A 37. kép címe ugyanis a következő: „Koponyalékelés”. Nem tévedés, egy élő koponyasérült ember műtétéről van szó. Egy olyan műtétről, amely a napóleoni háborúk idején is bravúrnak számított. Azt hiszem, ehhez nincs mit hozzá fűzni:

A mindennapi élet körforgásába tartozik a születés, a házasság és a halál. Természetesen ezek a témák, illetve eleink ezekhez való viszonyulása jelentős szerepet kap a rajzok között. Ahogyan a legtöbb kortárs kultúra szerint, úgy a honfoglalók hite szerint is a földi halál csak kapuja volt a túlvilági, örök életnek. A túlvilág-centrikusság már megmutatkozott művészetükben is. Egy-egy temető feltárásánál nagyon fontos szerepet kaptak mind a sírba helyezett tárgyak, mind azok elhelyezkedése, hiszen ebből rengeteg dologra lehet következtetni. A sírmellékletek arra szolgáltak, hogy a halottat a túlvilágon szolgálják. De nemcsak a fegyverek és használati tárgyak, hanem élőlények is rendelkezésre álltak az elhunytnak, hiszen egy-egy előkelővel a felszerszámozott lovát is vele temették. Sőt a Lehel kürtje monda arról szól, hogy a Lech-mezei csatában fogságba esett Lél (Lehel) vezér azért öli meg kürtjével Konrád császárt, mert amint mondotta: „Előttem fogsz menni és szolgálni nekem a másvilágon.” A halál olyannyira nem volt félelmetes eleink számára, hogy a temetés alkalmából halotti tort is rendeztek (ennek pontos időpontját sajnos nem tudjuk). Ahol a sírokban csak a lónak a koponyáját és lábszárcsontjait találni, az arra vall, hogy a ló húsát elfogyasztották és csak a kitömött lóbőrt temették el a halottal. A halotti tor alkalmából rendezett lóversenyek, birkózások és más ünnepségek semmiben nem különbözhettek a más alkalmakkor, a házasságkor, vagy születéskor rendezett ünnepségektől.
Hogy a Petőfi Sándor által csak „sötét veremnek” titulált szerelem már a honfoglalóknál is „nagyhatalmú tényező” volt, azt a Leányrablás című kép is szemlélteti. Persze ezeket a vadromantikus tetteket általában megelőzte a leány szüleivel való alku, és a vőlegénynek csak a leány „vételárának” lefizetése után jutott eszébe, hogy szélsebes lovával elragadja szíve választottját. Ilyenkor a „tisztesség kedvéért” a lány családja üldözőbe vette őket, persze csak módjával, sokszor más irányba keresve, hiszen nem illett őket utolérni.
Az első és az ötvenedik rajz is a születéshez kapcsolódik, hiszen Emese álmától egy csecsemőjét szoptató anyáról készült rajzig lehetünk részesei annak a varázslatos, mégis valóságban létezett világnak, melyet a régész-képzőművész László Gyula, ez a nagyszerű ember elénk tárt az 50 rajz a honfoglalókról című művével. Végezetül hadd idézzem a könyv egyik záró gondolatát:

… a tűz mellé – emlékezzünk csak arra, hogy „Emese álmá”-ban is tűzből kelt életre az ős – fiatal lányt rajzoltam, amint gyermekét, a jövendőt táplálja.” A kép forrása: László Gyula könyveinek felhasználásával a szerző által készített montázs

Köszönjük Pogány Csillának és Krisztinának a képek közlési engedélyét!

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Felhasznált irodalom

• Diós István (szerk.): Magyar katolikus lexikon. VII. kötet. Klacs-lond, Budapest, Szent István Társulat, 2002. 
• Almási Éva (szerk.): Kortárs magyar írók. 1945–1997. Második kötet. K–Z, Budapest, Enciklopédia Kiadó, 2000.
• László Gyula. Nemzeti Névtér.
• László Gyula (történész). Wikipédia (magyar kiadás)
• László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, Budapest, Móra, 1982.
• László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról. 2. kiadás, Budapest, Móra, 1982.
• László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, Győr, Kairosz, 2003.
• László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, [Budapest] Kairosz, 2014.
• László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, [Budapest] Kairosz, 2019.
• László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, Budapest, Magyar Élet, 1944.
• László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. 2. kiadás, Budapest, Magyar Élet, 1944.
• László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. 2. kiadás. [New York], [Püski], [1979].
• László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, Budapest, Múzsák, 1988.
• László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, Budapest, Püski, 1997.
• László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, Budapest, Püski, 2006.
• Markó László (főszerk.): Új magyar életrajzi lexikon. IV. L–Ő, Budapest, Magyar Könyvklub, 2003.

A történelem során nem csupán települések enyésztek el, hanem földrajzi képződmények és velük együtt nevük is. Pataháza és a Pataházi-sziget története mindkét esetre példa. Az előbbi Győr részévé válva szűnt meg önálló településként létezni, az utóbbi a Mosoni-Duna-ág szabályozása nyomán tűnt el, de nevüket és emléküket régi metszetek és térképek sora őrzi.

Győr egyik korai ábrázolásán a vártól északkeletre, a Mosoni-Duna-ágon, egy elnyúló sziget tűnik fel. Az 1566-ban, feltételezhetően Nicolò Angielini által rajzolt madártávlatú látképen, melynek feltételezett másolatát a Svéd Királyi Hadilevéltár, illetve a Württembergi Tartományi Könyvtár térképgyűjteményében levő kéziratos kötetek (1)(2) őrzik, a sziget névjelölés nélkül, a folyómeder kiszélesedő szakaszán látható. A rajz, melynek eredetije elveszett vagy lappang, az 1566-ban Győr alatt gyülekező keresztény hadakat és a császári tábort örökítette meg. Ezen a különböző csapattesteket feliratok nevesítik, melyek szerint a szigeten magyarok és olaszok állították fel sátraikat.
A Modenai Állami Levéltárban őrzik azt a tollrajzot (3), (Magyarok nyomai Itáliában. Győr. A Magyar Nemzeti Levéltár virtuális kiállítása), amely vélhetően tábortervként készült, és amelyet feltételezhetően a táborverés könnyítése érdekében vehettek kézhez a hadvezetők. Ezen az említett sziget mellett egy kisebb is látható, amely azonban Angielini rajzán nem szerepel, bár a neki tulajdonított látkép másolatain (1)(2) több apróbb sziget is észrevehető a felső folyószakaszon, a vártól északnyugatra. A két ábrázolás közötti eltérésnek az egyik lehetséges magyarázata talán az, hogy az emelkedő vízállás következtében a sziget egy része időnként víz alá került, a magasabban álló részek pedig két, különálló szigetként jelentek meg. (A táborozás augusztus első fele és október második fele között zajlott, a táborterv 1566 nyarán vagy korábban készülhetett, Angielini rajza pedig a csapatok érkezését és a tábor kialakítását követően, kora ősszel.)
A fentebb említett, kéziratos kötetek 46. számú térképmásolatain (4)(5), mely a várat körülölelő, külső védművek tervét vázolja, szintén két sziget látható egymás mellett.
A sziget feltűnik azon az 1597-es keltezésű metszeten (6) is, mely a flamand Joris Hoefnagel (1542–1601) rajza alapján készült a Georg Braun (1542–1622) kanonok által összeállított Civitates orbis terrarum (azaz A világ városai) című mű ötödik kötete részére, amely Urbium praecipuarum mundi theatrum quintum (azaz A világ legjelentősebb városainak ötödik szemléje) címmel jelent meg. A kép bal oldalán olvasható felirat Nicolao Aginelli (aki valószínűsíthetően a fentebb említett Nicolò Angielinivel azonosítható) 1566-ban készült rajzát jelöli meg az ábrázolás forrásaként. (A metszeten viszont a sziget részlegesen szerepel.)

Joris Hoefnagel: Győr. Metszet Georg Braun Urbium praecipuarum mundi theatrum quintum című művéből [Köln, 1598?] – Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 217c(1)

A Duna-ág másik, északi, a várral szemben levő, szigetközi partján „RIWFALV” és „POTHAZA” feliratok a két, szigetközi települést: Révfalu és Pataháza településeket jelölik (melyek 1905 óta Győr városrészei). Az utóbbi Felfalu és Malomsok egyesüléséből létrejött falu volt, melynek egykori névadója feltehetően a Pata nevű helyi birtokoscsalád volt.
A Girolamo Porro (1520–1604) által Velencében kiadott ostromképen, mely Győr 1594-es ostromának augusztusi eseményeit szemlélteti, a folyómedernek a várostól északkeletre eső, öbölszerű mélyedésében nem egy, hanem két sziget látható. A nagyobbik felületén az „Isoletta paludosa” felirat (jelentése: mocsaras kis sziget) utal arra, hogy talaja akkoriban ingoványos lehetett.

A Győr 1594-es ostromát ábrázoló ostromkép részlete. In: Disegno di Giavarino […], Velence, Girolamo Porro, 1594. Archivo General de Simancas, MPD 12, 071.

A Szigetközt ábrázoló, a 17. század utolsó harmadának elejére keltezhető térképen (7), amely egy bizonyos De Jamaigne nevű rajzoló kézjegyét viseli, csupán egy sziget látható, amely a korábbi és későbbi ábrázolásoktól eltérő módon, a folyónak az északi partjához közel láttatja a szigetet. A térkép a térségben zajló, törökellenes harcban jelentős szerepet vállaló badeni őrgrófok tulajdonából került a Baden-Württembergi Tartományi Főlevéltár karlsruhei térképgyűjteményébe.
A sziget ekkor már a győri jezsuiták birtokában volt, Káldy Katalin, Kelecsényi István, valamint húga 1649-ben tett adománya révén és a rend feloszlatásáig a tulajdonukban maradt. Ennek megfelelően a végvidéki főkapitány járandóságát képező földeket vázoló térképen (8), amelyet a 18. század első felében Kovács János, Pozsony vármegye mérnöke rajzolt, a sziget a jezsuita rend pataházi birtokához tartozó területként jelenik meg.
A Hrusovszky Imre József hites mérnök által jegyzett és 1783 szeptemberében keltezett térképen (9) újra két sziget látható egymás mellett, a nagyobbik „Pataházi-sziget” felirattal jelölt.
Vályi András (1764–1801) országleírásának harmadik kötetében egy szigetet említ Pataháza tartozékaként: „vagyon egy kis szigettye is, mellyben erdője, és kaszállója is van”.

Hrusovszky Imre József a Mosoni-Duna-ág folyását ábrázoló térképének részlete.  Mappa Exhibens faciem Danuby sic dicti Mosoniensis, per Ictum Comitatum Iaurinensem […] –  Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TK 3.035/3

A sziget fákkal borított, erdős része jól kivehető a Habsburg Birodalom első katonai felmérése során, illetve a napóleoni háborúk idején készült térképeken, melyek Győr környékét ábrázolják. Azon a térképen (10), mely az ifjú Széchenyi István első parancsnokának, Ertel Ferenc báró alezredesnek a tervei alapján készült 1809 tavaszán, a Mosoni-Duna érként megjelenő fattyúága egy hosszanti partszakaszt határol körül.
Az 1856-ban rajzolt telekzeti térképen (11) a „Kis Szigeth” néven nyilvántartott Pataházi-sziget mellett „Nagy Szigeth” megnevezéssel jelölték a fattyúág által határolt partszakaszt.
A harmadik katonai felmérés 1:25000 méretarányú térképszelvényén ismét egyetlen sziget látható „Pataházi” névvel jelölve.
A helyi és országos sajtóban azonban Cserebogár-szigetként említett, csónakavatások helyszíneként, vagy ingyenes szabadfürdőnek kijelölt helyként.

Győr átnézeti térképének részlete. In: A Magyar Mérnök és Építészegylet Közlönye, 1897. 31/5., 204. – Törzsgyűjtemény

Ugyancsak a helyi sajtó számolt be arról, hogy Feszty Árpád jachtja, a „Dévér”, több órát vesztegelt a sziget zátonyán fennakadva, a festő győri látogatásának alkalmával.
A város csatornahálózatát szemléltető fentebbi térképen, amely Schustler József 1897-ben megjelent közleményét kíséri, a sziget szintén Cserebogár-sziget névvel jelölt.
1920 tavaszutóján kaszálója még bérelhető volt (a Győri Hírlap május elsejei számában jelent meg erről hirdetmény), a következő években azonban, az árvízvédelmi töltések építésekor végképp eltűnt. A múlt század harmincas éveiben készült térképeken a sziget már nem látható.

Nyárádi Anna (Térkép-, Plakát és Kisnyomtatványtár)

Kéziratos (tér)képi források:

(1) Stadt Raab. No. 45. Svéd Királyi Hadilevéltár (Krigsarkivet, Stockholm); Handritade kartverk 23., 45
(2) Stadt Raab. Württemberg Tartományi Könyvtár (Württembergische Landesbibliothek, Stuttgart) Karten und Graphische Sammlungen; Karten-Sammelband 35., 45
(3) [Cím nélkül] Modenai Állami Levéltár (Archivio di Stato di Modena); Mappario Estense, Militare, 129
(4) Raab. No. 46. Svéd Királyi Hadilevéltár (Krigsarkivet, Stockholm); Handritade kartverk 23., 46.
(5) Raab. No. 46. Württemberg Tartományi Könyvtár (Württembergische Landesbibliothek, Stuttgart) Karten und Graphische Sammlungen; Karten-Sammelband 35., 46
(6) Georgius Houfnaglius: IAVERINVM vulgo RAB [...] Beinecke Könyvtár (Beinecke Rare Book and Manuscript Library, New Haven); 43 G99 1597
(7) De Jamaigne: Abriss Der Gross: und Kleinen Insul Schütt: in Ungarn. Baden-Württembergi Tartományi Főlevéltár (Landesarchiv Baden-Württemberg, Generallandesarchiv Karlsruhe); Hfk Planbände Nr. 13, 19
(8) In hac mappa deducuntur appertinentiae gubernatoris Jaurin.[…] Dimensuravit ac delineavit Johan[nes ] Kovács. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Térképtár, S 11–No. 252
(9) Mappa Exhibens faciem Danuby sic dicti Mosoniensis […] per Emericus Iosephus Hrusovszky. Országos Széchényi Könyvtár, Térkép-, Plakát és Kisnyomtatványtár; TK 3.035
(10) Plan von dem verschanzten Lager bei Raab. Project vom 10. April 809. Entworfen durch Bar[on] Ertel Oberst Lieut[nant] in G[ene]ral Staab. Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Hadtörténeti Térképtár; H IV a 1332
(11) Dorf Révfalu 1ter Theil sammt Ortschaft Pataháza […]ausgezeichnet vom Parthieführer Jozef Kaubek. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Térképtár; S 78 - 096. téka - Győr - 140-146.

Irodalom:

• Acsay Ferenc: A győri kath. főgimnázium története. In: Értesítő a pannonhalmi Szent Benedek-rend győri főgimnáziumáról az 1895–1896. isk. év végén, Győr, 1896, 38.
• Győr megye és város egyetemes leírása. FEHÉR Ipoly, Budapest, 1874, 528–529.
• Kisari Balla György: Törökkori várrajzok Stockholmban, Budapest, 1996. 53., 105–106.
• Kisari Balla György: Száz várrajz Württembergben, Budapest, 1998, 61–62, 124–126.
• Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története fő tekintettel az egyházi intézetekre: vagyis nevezetesb városok, helységek, s azokban létezett egyházi intézetek, püspökmegyék szerint rendezve, Pest, 1870, 431.
• Székely Zoltán: Nicolo Angielini 1566-os rajza Győr váráról és Miksa császár táboráról. In: Arrabona. Múzeumi közlemények, 2004. 42/2, 167–182.
• Vályi András: Magyar országnak leírása, Mellyben minden hazánkbéli Vármegyék, Városok, Faluk, Puszták, uradalmak, fábrikák, kutak, hámorok, savanyú és orvosló vízek, fürdőházak, nevezetesebb hegyek, barlangok, folyó vizek, tavak, szigetek, erdők, azoknak hollételek, Földes Urok, fekvések, történettyek, külömbféle termésbeli tulajdonságaik, a betűknek rendgyek szerént feltaláltatnak. III. kötet Budán, 1799, 26–27.

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százegyedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Hetey-Herman Ottót és gyűjteményét mutatja be.

Andruskó Károly grafikája. Jelzet: Exl.H/209 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Hetey-Herman Ottó (1905–1981) pécsi magyar királyi postaforgalmi gyakornokként, majd postaigazgatóként, jogász-történészként tevékenykedett. Szakirányú munkái közül kiemelkednek az Adatok a pécsi távbeszélő történetéhez (1937) és A hírközlés krónikájából (1965) kötet Mozaikok a pécsi tájak postai múltjából című tanulmánya. Utóbbi a térség postatörténete kapcsán az írás kialakulását, a hírközlés fejlődését ismerteti a gyorstávírón át az első magyar rádióműsorig.

Kertes-Kollmann Jenő grafikája. Jelzet: Exl.H/208 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A családja történetével is foglalkozó postaigazgató a Hetey nemesi család címerét örökíttette meg egy 1966-os ex librisen Kékesi László grafikussal. Ennek felső részén a „Porta culturae”, azaz a „A kultúra kapuja” felirat olvasható; a címerpajzson nemes látható karddal és levágott fejjel, sisakdíszként is kardélre tűzött fej szerepel, melyet egy páncélos kar tart.

Kékesi László rézmetszete (1966). A kép forrása: Magángyűjtemény

Heteyt művészeti érdeklődése vezette el a kisgrafikához, már az 1930-as évektől foglalkozott ex libris gyűjtéssel. A grafikakedvelők összefogására 1938-ban alakult meg a pécsi Ex libris Gyűjtők és Grafikabarátok Köre, mely 1939-ben beolvadt a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társaságába. A szervezet tevékenysége a második világháború idején fokozatosan megszűnt.
A 20. század második felében az 1959-ben országos szervezetként megalakuló Kisgrafika Barátok Köre (KBK) élesztette fel újólag a kisgrafikagyűjtést. Szentesi Flórián szervező munkájának köszönhetően 1962-ben budapesti mintára megszervezték a KBK pécsi csoportját, melynek művészeti elnökei Martyn Ferenc festőművész és Debiczky István grafikusművész lettek. Adminisztratív elnökké Szentesi Flóriánt, alelnökké Hetey Ottót választották.

Korda Béla linómetszete (1968). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye 

 Hetey alelnökként nagy segítségére volt Szentesi Flóriánnak a helyi kisgrafikakör szervezésében és vezetésében. Az első találkozók alkalmával még nem rendelkeztek állandó hellyel, a sétatéri Kioszk kisvendéglőben jöttek össze néhányan: Hetey Ottó, Kopár Lajos, Szentesi Flórián, Varga Antal, Dravecz József és Kovács József.

Üdvözlet Pécsről, Sétatér. Jelzet: 1945 előtti képeslapok, P 798 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A fasor menti Kioszk a püspökvár délkeleti sarokbástyájának alapjaira épült. A historizáló építmény már a 19. század végén a sétány társas életének szerves része volt. A Kioszkban sört mértek és fagylaltot árultak, a sétatéren pedig katonazenekarok adtak műsort.
A pécsi kör tagjaként Hetey aktív ex libris gyűjtővé vált. Számos ex librist készíttetett, különösen a Pécshez közeli bonyhádi zománcgyárban rajzoló Kertes-Kollmann Jenővel, de emellett a vajdasági Andruskó Károllyal, a lengyel W. Dobrowolskival és W. Jakubowskival is. A grafikák közül több a foglalkozásához, a postához kötődik. A humort sem nélkülözi az alábbi alkotás, postakürtből ex libriseket és borítékokat kifújó alakkal.

Kertes-Kollmann Jenő grafikája. Jelzet: Exl.H/215 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A legtöbb ex libris pécsi vonatkozású. Mivel Pécs a kupolák, a tornyok városa, nem véletlen, hogy a Sopianae elnevezés után az 1. században új nevet – Quinque Basilicae [Öt bazilika] – kapott, amelyet 1009-től már a Quinque Ecclesiae [Öt templom vagy Öt szent hely, esetleg Öt torony] változatban használtak hivatalosan is. A német Fünfkirchen elnevezés ennek a verziónak a fordításából származik. Az „öt torony” mint Pécs jelképe szerepel művészcímerrel Kertes-Kollmann Jenő következő alkotásán.

Kertes-Kollmann Jenő grafikája. Jelzet: Exl.H/207 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Pécs főterén, a Széchenyi téren a Gázi Kászim pasa dzsámija és a Szentháromság-szobor szomszédságában áll a Hunyadi János-szobor, mely 1710 és 1714 között készült, a korábbi pestisjárvány megszűntének emlékére. Az eredetileg barokk stílusú alkotás a 19. század végére annyira tönkrement, hogy a város újat készíttetett, amelyet 1908-ban állítottak fel. A bronz lovas szobor Pátzay Pál szobrászművész alkotása; Hunyadi János halálának 500. évfordulóján, 1956 augusztusában leplezték le. Ez látható az alábbi grafika előterében balra.

Kertes-Kollmann Jenő grafikája. Jelzet: Exl.H/203 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

1967-ben volt 600 éve annak, hogy Nagy Lajos király megalapította a pécsi egyetemet. Ez alkalomból is készült ex libris a király portréjával, liliomos címerrel, könyvekkel és az öt toronyra utalással.

Kertes-Kollmann Jenő grafikája (1967). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Hetey aktívan részt vett a helyi mellett az országos, sőt, a nemzetközi ex libris életben is, a külföldi ex libris kongresszusok gyakori látogatója volt az 1960–1970-es években. Többször tartott előadást a kisgrafikakörben, 1974-ben például a bledi (szlovéniai) XV. FISAE Nemzetközi Ex libris Kongresszusról.
Az 1966-ban hazánkban rendezett 51. Nemzetközi Eszperantó Világkongresszushoz kapcsolódóan is született grafika a nevére szólóan, ahogyan a budapesti Vadászati Világkongresszus (1971) alkalmából is.
A hazai ex libris élet kiemelkedő eseménye volt a Budapesten tartott XIII. Nemzetközi Ex libris Kongresszus 1970-ben. Hetey ez alkalomból rendelt újévi, ún. PF-lapján – utalva a megrendelő foglalkozására – postakürtöt fújó postáskisasszony nagyra növesztett alakja lép át a Duna felett Pestről Budára. Balról a Parlament épülete látszik. Ezt a grafikát a nemzetközi kongresszus résztvevői is hazavihették, így öregbítve a magyar ex libris gyűjtők és grafikusok, köztük a pécsi Hetey Ottó hírnevét.

Kertes-Kollmann Jenő grafikája (1970). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Irodalom:

• A KBK tagnévsora – 1979. In: Kisgrafika, 1979/1–2. sz., 73.
• A Kisgrafika Barátok Köre pécsi csoportja jubileumi ex libris és grafikai bemutatójának katalógusa 1958–1968, Pécs, 1968. december 15–29., 6.
• Belépési nyilatkozat Hetey Ottó nevére, 1960., KBK Irattár
• Cseri László: Tornyok, toronysisakok, kupolák. In: Jelenkor.net, 2017. október 3. 
• Hetey Ottó gyászjelentése, 1981, OSZK, Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
• Hetey-címer. In: Hetey.net
• Hetey Ottó: Mozaikok a pécsi tájak postai múltjából. In: A hírközlés krónikájából. Adalékok a posta történetéhez, szerk.: Vajda Endre, Budapest, Közlekedési Dokumentációs Vállalat, 1965, 57–78.
• Hetey-Herman Ottó: Adatok a pécsi távbeszélő történetéhez, Pécs, Diószegi Sokszorosító, 1937.
• Pécs, Kioszk étterem, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum. In: Magyar Nemzeti Digitális Archívum
• Pernecker Dávid: Egy rejtély nyomában: honnan ered Pécs neve?, PécsMa.hu, 2017. 07. 11.
• Szentesi Flórián: A KBK pécsi csoportjának működése. In: Kisgrafika Értesítő, 1967. május, 354.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Hetey-Herman Ottó (1905–1981). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 75–76.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész

Az OSZK hetedik podcastjében Sirató Ildikó színház- és irodalomtörténésszel Tóth Péter kulturális menedzser, a könyvtár webestartalom-pakolója beszélte át a színjátszástudományt. Solymosi Ákos segítette munkánkat.

Sirató Ildikó, a Színháztörténeti és Zeneműtár korábbi vezetője, színház- és irodalomtörténész a Magyar Táncművészeti Egyetem docense, tanít továbbá az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskoláján és számos hazai és külföldi egyetemen Kolozsvártól Bécsig, Tamperétől Belgrádig.

A podcast az Apple- és a Google-alkalmazásban, a Spotifyon, összesen hat helyen hallgatható az interneten.

00:48 Minden kultúrtörténeti téma indítója: a görögök 
03:68 Udvari színjátszás a 18. században, Széchényi Ferenc gyűjteményében megjelentek az argumentumok
06:30 Hogyan gyarapodtak a dokumentumok?
07:30 A színjátékot nem lehet gyűjteni 
09:10 A színházi struktúra, az intézményrendszer középpontja a Nemzeti Színház 
10:28 1848. március 15-én nem játszották végig a Bánk bánt
16:24 A művészet úgy működik, mint az Otto-motor
20:00 Az amatőr színjátszó mozgalom dokumentumainak fölkutatása, azok megőrzése a legnehezebb könyvtárosi feladat
25:51 A pandémia hatását még ma is érzik a színházak
27.32 Három korosztályt is gajra vágott a vírushelyzet
31:22 Színházi eszközök a drámapedagógiában
35.06 Magyarország legnagyobb színháztörténeti dokumentumgyűjteménye az OSZK-ban található
43:30 Forrástípusok és dokumentumtípusok sokszínűsége a tárban
46:13 Hogyan lehet feldolgozni egy „nem kutatható” színházi hagyatékot?
51:43 Szerb Antal hatórás előadásának hatása és értéke

LINK:

Színháztörténeti és Zeneműtár https://oszk.hu/szinhaztorteneti-es-zenemutar
Arisztotelész: Poétika https://mek.oszk.hu/00300/00315/00315.htm
Jean Racine: https://mek.oszk.hu/01300/01391/html/vilag056.htm
Széchenyi naplójából: https://mek.oszk.hu/06700/06774/
Magyar Színházművészeti Lexikon: https://mek.oszk.hu/02100/02139/html/index.html
Kemény Henrik: https://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz13/240.html
A Blaha Lujza téri Nemzeti Színház https://nemzetikonyvtar.blog.hu/2015/04/29/dolt_falak_dult_szivek_380
Gobbi Hilda fotói a nemzeti könyvtárban: https://gobbi.oszk.hu
Gábor Miklós hagyatéka https://www.youtube.com/watch?v=hB-3J8ifHdU

Hallgasd a nemzeti könyvtár hangját, ahol tetszik!

• SPOTIFY
• APPLE 
• GOOGLE 
• YOUTUBE
• RADIOPUBLIC
• ANCHOR
• RSS 
  

A közép-európai középkorász kutatók szakmai szervezete, a Medieval Central Europe Research Network kétévente nagyszabású konferenciát szervez. Ez a rangos rendezvény a közép-európai régió medievistáinak egyik legfontosabb fóruma, ahol a középkorász kutatóműhelyek rendszeresen képviseltetik magukat. Az idei tanácskozásnak, amelyre április 27. és 29. között került sor, a pozsonyi Comenius Tudományegyetem adott otthont, s kerettémája a folyamatosság és változás volt (Continuity and Change in Medieval Central Europe). A három nap során több párhuzamos szekcióban több mint kétszáz izgalmas előadás hangzott el angol nyelven. A rendezvényen az ELKH–OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport képviseletében négy kutató tartott előadást: Hende Fanni, Orsós Julianna, Zsupán Edina és Korondi Ágnes.

A Medieval Central Europe Research Network Continuity and Change in Medieval Central Europe című konferenciája a pozsonyi Comenius Tudományegyetemen, 2023. április 27–29. A programfüzet címlapja

Hende Fanni A 15th-century Jigsaw: A Constructed Breviary in the Cathedral Library of Kalocsa címmel kutatócsoportunk kódexfeldolgozó munkájába nyújtott betekintést. A Fragmenta et Codices Kutatócsoport egyik feladata az egyházi könyvtárak középkori kódexállományának katalogizálása. Jelenleg a Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtár katalógusa van előkészületben, amely munka során Hende Fanni dolgozza fel az Ms 19 jelzetű, igencsak érdekes szerkezetű kódexet. Amint azt kolléganőnk előadásában bemutatta, az egykor kétkötetes, német nyelvterületen készült breviáriumból állították össze ezt a szentek zsolozsmáit tartalmazó kéziratot. Az egykori breviárium a temporale és sanctorale részeket vegyesen tartalmazta, s az anyag a liturgikus év két része szerint oszlott nyári és téli kötetre. A két kötetből a fölösleges lapokat eltávolították, majd az így létrejött kompilációból a fölösleges szövegeket kikaparták, s helyükre az új felhasználók igényeinek megfelelő liturgikus szövegeket írtak be. Hende Fanninak sikerült a kalocsai kódex kötéséről leválasztott kódextöredékeket az eredeti kéziratokból kivágott fólióként azonosítania, s további két, az eredeti breviáriumokból származó levelet az Osztrák Nemzeti Könyvtár gyűjteményében talált meg. Előadásában a kalocsai kódex és a hozzá kapcsolódó töredékek rítusát is elemezte.
Orsós Julianna Luther’s Late Medieval Arguments? An Interpretation of a Preface című előadása egy nevezetes 15. századi erdélyi szerző történeti forrásszövegének izgalmas recepciótörténeti mozzanatával foglalkozott. Magyarországi György, akit korábban Szászsebesi Névtelenként tartott számon a történettudomány a törökök 1483-as erdélyi betörése során esett fogságba. Több mint húsz évnyi rabság után szabadult meg, majd római domonkos szerzetesként latin nyelvű beszámolót (Tractatus de moribus, conditionibus et nequitia Turcorum) írt az Oszmán Birodalomban tapasztaltakról, amelyben bemutatja a törökök vallását, szokásait is. Műve több nyomtatott kiadása közül egyikhez Luther Márton írt előszót. Orsós Julianna a Luther válogatott művei magyar nyelvű kiadási munkálatainak résztvevőjeként figyelt fel erre az előszóra, amely a reformátor törökökkel kapcsolatos nézeteinek egyik fontos forrása. Előadásában ennek a Luther-szövegnek az elemzését végezte el. Rámutatott, miért tartotta fontosnak ezt a művet a törökök által meghódított területek lakosságának az iszlám vallásra való áttéréséért aggódó német teológus. Kolléganőnk arra  is rávilágított, hogy Magyarországi György írását miért nem használta fel fokozottabban a domonkos rend, amelynek tagjai munkáikban többször foglalkoztak az iszlámmal.

Az ELKH–OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport négy kutatója – Zsupán Edina, Korondi Ágnes, Hende Fanni és Orsós Julianna – a Medieval Central Europe Research Network Continuity and Change in Medieval Central Europe című konferenciáján a pozsonyi Comenius Tudományegyetemen, 2023. április 27–29.

Zsupán Edina Maria Theisennel, az Osztrák Tudományos Akadémia munkatársával közösen tartott előadást A spectacular turn to humanism: the decoration of the humanistic codices for John Vitéz de Zredna, Archbishop of Esztergom címmel, amelyben Zrednai Vitéz János kódexeivel kapcsolatos fontos új eredményeket ismertettek. Az itáliai humanizmus 15. századi magyarországi recepciójának egyik korai vezető alakjaként Vitéz környezetében várdai püspöki, majd esztergomi érseki székhelyén is scriptorium működött. A két kutató kodikológiai és művészettörténeti érvekkel gazdagon alátámasztott előadása bemutatta a Vitéz körüli könyvkészítő műhely scriptorainak és illuminátorainak munkamódszereit, rávilágítva arra, hogy a műpártoló főpap humanista jellegű kódexei közül több nem Itáliában, hanem a Magyar Királyságban keletkezett. Az itáliai humanista kódexek mintáinak tudatos követése kimutatható egyes helyi scriptorok és illuminátorok a korábbi kutatás által itáliainak tartott munkáiban. Mindez szervesen illeszkedett Vitéz azon sokrétű kezdeményezéseinek (pl. egyetemalapítás, nyomdalétesítés stb.) sorában, amelyek célja az itáliai humanizmus magyarországi meghonosítása volt.
Végül Korondi Ágnes Changing Audiences, Changing Text: Vernacular Versions of a Central European Passion Dialogue című előadásában egy késő középkori, Szent Anzelmnek tulajdonított latin Mária-siralom, a Dialogus beatae Mariae et Anselmi de passione Domini népnyelvű fordításaival foglalkozott. A latin szöveg feltehetőleg német nyelvterületen készült a 13. században, s korán lefordították különböző középkori német dialektusokra úgy verses, mint prózai formában. A 14. században cseh verses és prózai átültetése is készült, amelyet több kódex és kódextöredék őriz. A 16. század elejéről magyar részfordítása is fennmaradt az ún. „Huszita Biblia” zsoltárfordítását is tartalmazó, a 16. század elején premontrei apácák számára kiegészített Apor-kódexben. Korondi Ágnes előadása a planctus magyar és cseh nyelvű változatait és az azokat megőrző kéziratokat mutatta be és vetette össze rávilágítva a különböző népnyelvi változatok létrejöttét befolyásoló vallási-társadalmi tényezőkre.
A Fragmenta et Codices Kutatócsoport tagjainak előadása érdemben gazdagította a MECERN-konferencia színes palettáját. Kollégáinknak emellett alkalma nyílott arra is, hogy számos régiónkbeli medievistával, s köztük kódex- és töredékkutatóval cseréljenek eszmét, s fontos szakmai kapcsolatokat alakítsanak ki. Remélhetőleg kutatóink a MECERN számos következő konferenciáján is képviselik majd a magyarországi kodikológiai kutatások ügyét.

Korondi Ágnes (ELKH–OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport)