„Szeptembert repülő, nevető ifjú személyesítette meg, bíborruhában, fején köleskoszorúval. Jobbjában Mérleggel, a hónap jelével, baljában szőlővel és más gyümölccsel teli bőségszaru. Az ifjút szőlő koszorúzta Ceres is helyettesítheti. A bíborruha – Cesare Ripa magyarázata szerint – a „királyi” hónapnak járó viselet. E címet pedig azért kapta, mert bőkezűbb, mint társai (az ötletet a pirosodó lombok adhatták, a vörös szín majd mindenütt hagyományosan az ősz színe). Elsősorban szüret ideje lévén, a szeptembert szüretelő alakok is jelképezhetik: szőlőt szedő, szőlőkoszorús, teli puttonyos, meztéláb szőlőt taposó parasztok.
A hónap régi magyar nevei: Mérleg hava, Szent Mihály hava. Az előbbi a Mérleg jegy szeptember utolsó dekádjában kezdődő uralmára utal (időszámításunk kezdetéig az őszpont a Mérleg csillagképbe esett), Szent Mihály arkangyal viszont a szeptember utolsó, és a Mérleg első dekádjának legrangosabb szentje.”

Jankovics Marcell: Szeptember. Részlet. In. Uő.: Jelkép-kalendárium (Magyar Elektronikus Könyvtár)

––

„A hoszú, néma, mozdulatlan ősz
aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Dárius
és nem reméli már, hogy újra győz.

Köröskörül bíbor gyümölcse ég
s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég
fülébe súg, elég volt már, elég
s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
hogy egy az élet, a kezdet s a vég.”

Kosztolányi Dezső Szeptember elején című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet. 

[Szeptember]. Falinaptár egy lapja. Az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtára falinaptár-gyűjteményének legkorábbi, 1897-ben kiadott, díszes darabja.

„S kopogtatás nélkül benyit
az ősz, adója legjobb jónak;
az érett magzatot hozó
anya: a kilencedik hónap.”

Somlyó Zoltán Szeptember című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet. 

Szeptember hónap. Flamand Kalendárium, 1470-es évek. Fotó: Hapák József – Kézirattár

„Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.” 

Kosztolányi Dezső Őszi reggeli című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban.  

––

„Bombával és ökörnyállal kezdődik, s a végén, szeptember végén, természetesen egy verssel ér véget, melyben minden rögzítve van, amit e pillanatról mondani lehet. Ez a vers külön lebeg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. Tartalma szegényes. Mindössze arról szól, hogy még nyílnak a völgyben a kerti virágok, s a huszonnégy éves költő neszeli az öregséget, az elmúlást, a szerelem állhatatlanságát. Ezenfelül még a világmindenség is benne van, s minden, amit az ember élettel és halállal kapcsolatban érez.”

Márai Sándor: Szeptember. Részlet. In. Uő.: Négy évszak, [Budapest], Helikon, (Márai Sándor művei), 2000. – Törzsgyűjtemény. Szabadpolcos állomány 

A Vasarnapi Újság címlapjának részlete 1861. szeptember 1-jén

„Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?”

Petőfi Sándor Szeptember végén című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet. Részlet. 

––

„Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös inye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő
s a boldogságtól elnémul a szóló.”

Kosztolányi Dezső Szeptemberi áhitat című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet.  

-mj-

Miután 1521-ben török kézre került Nándorfehérvár, megnyílt az út Magyarország belsejébe. 1526 tavaszán indult el újra seregei élén I. Szulejmán az ország felé. Már a törökök átkeltek a Száván (július 2.), amikor a királyi haditanács kinevezte Tomori Pált, a köznemesi származású, ferences szerzetest és Szapolyai Györgyöt a magyar sereg két fővezérévé. Tomori a Drávánál akarta feltartóztatni a törököket, a haditanács viszont a mohácsi síkot választotta a csata színhelyéül.
1526. augusztus 29-én egy hozzávetőlegesen 25 ezer főnyi magyar sereg állt szemben a közelgő 60 ezres, jól szervezett török sereggel. Szeged közelében várakozott továbbá Szapolyai János, az erdélyi vajda egy közel 25 ezres sereggel, mivel II. Lajos magyar király és a haditanács attól tartott, hogy a fősereg támadásával egy időben a törökök délkelet felől is megtámadják Magyarországot.
A csata augusztus 29-én délután 3 és 4 óra között kezdődött, amikor Tomori Pál megadta a jelet a támadásra. Az alig kétórás csatában elesett II. Lajos és csatatéren vesztette életét a két fővezér, valamint számos magyar főrend és egyházi méltóság is. A mohácsi síkon a magyar had katasztrofális vereséget szenvedett a törököktől. A vesztett csata utáni csapások sok tekintetben évszázadokra meghatározták az ország sorsát, a mohácsi vész a független magyar királyság pusztulásának és az ország hanyatlásának szimbólumává vált.
Szulejmán szeptember 9-én vonult be a védtelenül hagyott királyi székhelyre, Budára. A királyi palotát kifosztották. Ekkor került Mátyás híres korvináinak számos darabja is Konstantinápolyba. Október elején a török erők elhagyták az országot, Magyarország – a délkeleti részek kivételével – ekkor még nem került ténylegesen török uralom alá.

A hadak állása a mohácsi csatában. A gróf Majláth János történeti művében megjelent térrajz szerint. In. Vasárnapi Ujság, 45. évf. 1–52. sz. (1898. Vasárnapi Ujság Regénytára Melléklet.) Elektronikus Periodika Archívum – Digitális Képarchívum 

„Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője,
Mohács! Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
S pusztitó erejét rád viharozta dühe…”

Kisfaludy Károly: Mohács című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet. 

–––

„Kaszásra vár mindenütt a sárguló kalász,
a harcosok között nyomott a hangulat,
komor nyugodtsággal buzdítnak az urak,
a bús, letört király csüggedten nyargalász.”

Kosztolányi Dezső: Mohács /A csata (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

A mohácsi csata 1526. augusztus 29-én. Térkép. In. Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme, Budapest, Grill, 1928–1942., Magyar Elektronikus Könyvtár – Digitális Képarchívum 

„A sok huza-vonának mi lett a vége? Az lett a vége, hogy elesett Pétervárad is. Ekkor már útban volt a király is, de éppenséggel nem királyhoz méltó sereggel. Alig volt négyezer katonája. Útközben, Pakson értesült Pétervárad elestéről. Most már mindenki látta a komoly veszedelmet, mely az országot fenyegette. Véres kardot hordtak körül az egész országban. Az urakat felszólították, hogy jobbágyaikat mind egy szálig fegyverezzék föl. De a véres kard körülhordásának vajmi csekély volt a hatása. A tolnai táborba, hová a király augusztus 6-ikán érkezett, nagyon gyéren szállingóztak a csapatok. A nemesek megkötötték magukat: s küldöttség útján adták tudtára a királynak, hogy csak az ő személyes vezérlete alatt mennek a török ellen, s ha a király erre nem hajlandó, maguk gondoskodnak az ország védelméről! A király keserű szavakkal válaszolt: »Látom, – mondá a küldöttségnek, – hogy mindenki mögöttem keres mentséget és menekülést. Nehogy tehát bárki a saját gyávaságát velem fedezze és a felelősséget rám hárítsa, Isten segedelmével holnap megindulok, elmegyek oda, hová nélkülem menni nem akarnak!«”

Benedek Elek: Mohács. In. Uő.: A magyar nép múltja és jelene, Budapest, Alter-Natív, [1998-2002]. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Németalföldi mester: II. Lajos arcképe 16. század. In. Pannon reneszánsz. A Hunyadiak és a Jagelló-kor: 1437–1526, Budapest, Enciklopédia Humana, 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„S ott van Mohács... ott nyomta a királyt
Sárkoporsóba páncéla s lova,
S készűlt számunkra a ledőlt király
Kardjából a rettentő zabola,
Melytől még most is ég és vérzik szánk!...
isten csodája, hogy még áll hazánk.”

Petőfi Sándor Isten csodája című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet.

Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása, 1860, Olaj, vászon (Magyar Nemzeti Galéria) – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Elveszett maga a király is. A végveszély pillanatában apródjai, Czetricz és Trepka kiragadák a csatamezőről, s futottak vele az omló zápor oltalma alatt. Egy kisded patakon kellett keresztülúsztatniuk, a Csele erén, mely most a fellegszakadástól megáradt: a király nekiugratott a háborgó víznek, de lova visszabukott a magas partról, maga alá temetve lovagját s belefojtva a vízbe. […] Két hónap múlva találták meg a király hulláját a Csele patakban, s eltemeték őseihez a székesfehérvári sírboltban; ez volt az utolsó királya a magyaroknak, aki az Árpádok végnyugalmi helyére tétetett.
A többi halottakat, kik a mohácsi vérmezőn elestek, egy derék honleány saját költségén temetteté el. Neve Kanizsai Dorottya, özvegy Perényiné. Megérdemli, hogy följegyeztessék emléke, ki a magyar nemzet sírját behantolá.

Jókai Mór: A mohácsi vésznap. In. Uő.: A magyar nemzet története regényes rajzokban – Magyar Elektronikus Könyvtár

–––

„Mint a sötét asszony a mohácsi téren,
úgy jár a Felejtés köztünk, és egyenként
elhantolja holtainkat.
Szolgái fáklyákat tartanak kezökben
és a fáklya fénye a lombokra föccsen
s különös árnyakat ingat.”

Babits Mihály Kanizsai Dorottya című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet.

Mohácsi tömegsír. In. Pannon reneszánsz. A Hunyadiak és a Jagelló-kor: 1437–1526, Budapest, Enciklopédia Humana, 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Azon a napon, mely a csatát követte, a foglyok közül ezerötszázat, nagyrészt főnemeseket, körbeállítottak és lefejeztek a győzelmes sereg szeme láttára: így áldozott a török császár az ő vérükkel isteneinek. Keveset hagytak meg a foglyok közül: éppen csak hogy legyen, akiktől a császár és Ibrahim basa kitudhassa, amire szükségük volt. […] Éjjel és a csatát követő napon az ellenség a környező vidéken gyorsan szerteözönlött, s amit előtaláltak, azt elpusztították, fölperzselték, halandó embernek nem kegyelmeztek, nemre, korra, vallásra való tekintet nélkül mindenféle iszonyatos és kegyetlen dolgot műveltek a szerencsétlen néppel. Nincs elég erőm hozzá, hogy annak az éjszakának és a rákövetkező napoknak a pusztításait megsirassam. Mert az akkora volt Innenső-Magyarországnak azon az egész részén, hogy el nem hihetem, miszerint valaha ellenség bőszebben dühöngött volna. […] A török császár pár napig azon a vidéken tartózkodott, ahol a csata lefolyt, majd mindenkit visszaszólított, akiket zsákmányt szerezni szétküldött, és Buda felé indult. Hat- vagy hétszeri letáborozás után a Duna mentét választva útjául, és minden közbeeső várost vagy falut fölégetve ért oda, minden védőőrség nélkül találta, és fölperzselte: csak a vár maradt meg a királyi istállókkal és a vadaskert. Aztán Magyarország innenső részébe küldte szét fosztogatóit, és ami csak a Duna és a Balaton között fekszik egészen Győrig, mindent tűzzel-vassal feldúlt. […] Mind a megölt, mind a fogságba hurcoltak számát összegezve merem állítani, amennyire tudomást tudtam szerezni róla, hogy ez országos csapás alkalmával közel kétszázezer ember veszett el.”

Brodarics István: Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról. – Magyar Elektronikus Könyvtár

–mj–

Szent Ágoston vagy Augustinus (Tagaste, Numidia, 354. november. 13. – Hippo, 430. augusztus 28.), püspök, a négy nagy nyugati egyházatya (Szt. Ambrus, Szt. Ágoston, Szt. Jeromos, Nagy Szt. Gergely) egyike, a keresztény filozófiai gondolkodás egyik megalapítója.
Az általa alkotott számos különböző műfajú mű – köztük az utókorra óriási hatást gyakorolt Vallomások (Confessiones) – sok későbbi gondolkodót, írót, teológust és filozófust megihletett. Szent Ágoston gondolatainak több eleme máig elevenen él a keresztény teológiában és bölcseletben: ilyen pl. a kegyelemről szóló tanítása, vagy az Istent a Jóval és a Széppel összekapcsoló eszméje. Közösségi életeszményének lényege a szemlélődés (vita contemplativa) és a lelkipásztorkodás (vita activa) összekapcsolása volt. Ezt a vonalat követik – többek között – az ágostonos, a premontrei, a dominikánus, a trinitárius szerzetesek közösségei és az egyetlen magyar alapítású és a rendszerváltás óta újra működő szerzetesrend, a Magyar Pálos Rend tagjai is. 

Mivel a tridenti zsinat (1545–1563) egyik határozata értelmében – a szenthagyományra való emlékezésül – az egyházatyákat is ábrázolni kell a templomokban, Ágoston ábrázolását is számos katolikus barokk kori templomban megtalálhatjuk.

Szent Ágoston számos ábrázolásának egyik legismertebbje: Botticelli: Szent Augustinus; XV. sz. (Digitális Képarchívum)

Ágoston apja patrícius volt, anyja pedig a később szentté avatott Mónika, aki gyerekkorától kereszténynek nevelte fiát, de Ágoston nem keresztelkedett meg. (Ebben az időszakban még nem volt szokás a gyermekkeresztség.) Hosszas világi tanulmányokat folytatott, melynek során elidegenedett gyermekkora hitétől. Cicero egyik dialógusa keltette fel benne a bölcselet iráni érdeklődést. A Szentírás olvasása ekkor még csalódást okozott neki tartalma, még inkább nyelvezete és stílusa miatt. Előbb a manicheizmus eretnek irányzatához, majd a szkeptikus filozófiához csatlakozott. Később Mediolanumban (Milánóban) Szent Ambrus prédikációi és a keresztény újplatonizmus hatására nehéz erkölcsi vívódás után 386 nyarán véglegesen döntött: lemondott állásáról, hogy visszavonulva az isteni bölcsességnek szentelje magát. 387 húsvétjának éjjelén keresztelte meg Szent Ambrus püspök. Ezt örökíti meg Vallomások című művének híres részlete a Nyolcadik könyvben:

„Gondolataim mindig mélyebbre hatoltak. Mikor aztán lelkem titokzatos mélységeit felkutatták és nyomorúságomat a maga egész mivoltában szemeim elé összehordták, rettentő vihar támadt bennem, amelynek nyomában eleredt könnyeim zivataros áradata. […] Mikor lesz vége ennek az örökös holnapra hagyatkozásnak? Miért nem most mindjárt? Miért nem szakajtja meg ez az óra életem gyalázatosságát? Így sóhajtoztam s szívem a legkeserűbb bánat könnyeit sírta.
Egyszer csak fiú- vagy leányhangot hallok a szomszéd házból. Énekelt s ezt ismételgette:
Tolle, lege!
Tolle, lege!
Vedd, olvasd!
Vedd, olvasd!
Arcom pillanat alatt megváltozott, s lázasan kutattam emlékezetemben, van-e valami olyan játékfajta, amelyben a gyermekek ehhez hasonló éneket szoktak énekelni, de nem emlékeztem, hogy bármikor hallottam volna.
Visszanyomtam könnyeim áradatát s felugrottam, mert semmi mást, égi parancsot láttam e jelben, hogy nyissam ki a Szentírást s olvassam el a szemembe ötlő legelső fejezetet. […] »Nem tobzódásokban és részegeskedésekben, nem ágyasházakban és szemtelenségekben, nem versengésben és irigykedésben, – hanem öltözzetek az Úr Jézus Krisztusba, és a testet ne ápoljátok a kívánságok szerint.« (Róm 13,13).
Nem akartam továbbolvasni. Nem is volt szükséges. Amint ugyanis a mondat végére értem, mintha a biztos megnyugvás fénye árasztotta volna el szívemet, a kételkedésnek utolsó árnyéka is eloszlott belőlem.”

Szent Ágoston vallomásai. Nyolcadik könyv, XII. fejezet, részletek; fordította: Dr. Vass József (Magyar Elektronikus Könyvtár) 

P[ost] és U[nde] iniciálé humanista könyvírással megírt pergamenkódex lapján. Az Augustinus-korvina (Cod. Lat. 121) egyik oldala (f. 257v). A korvina Szent Ágoston De civitate Dei (Isten városáról) című művét tartalmazza. A kódex feltehetőleg 1470 körül készült Nápolyban, majd a Corvina Könyvtárba került. (Kézirattár) 

Ágoston legendáját a Legenda Aurea és Temesvári Pelbárt nyomán az Érdy-kódexben is olvashatjuk. Ebből a szövegből azonban hiányzik a kagylóval játszadozó fiúcska utóbb sokszor idézett és ábrázolt története.

„Ágoston egyszer a tengerparton sétált és a Szentháromság titkán elmélkedett. Egyszercsak észreveszi, hogy egy apró gyerek kagylóval a tenger vizét egy gödröcskébe iparkodik átmeríteni. Megkérdezte tőle, mit művel? A kisfiú bátran megfelelt: látod, a tenger vizét akarom ide átönteni. Gondolod, hogy ez sikerül? – kérdezte a püspök. Miért ne hinném – válaszolt komolyan a fiúcska, aki Isten angyala volt – te is hiszed, hogy felelni tudsz arra, amire még senki sem tudott. Sokkal könnyebb nekem a tenger vizét e lyukba merítenem, mint az embernek Isten lényét kifürkészni. Ágoston megértette a példázatot. »Amint házába hazaérkezett, egy könyvhöz sem nyúlt többé, mert a gyermektől többet tanult, mint a hiú és üres könyvekből.«”

Augusztus 28., részlet. – Bálint Sándor: Ünnepi kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

 Szent Ágoston De penitentia című művének címoldala (f. 1r) Q iniciáléval. Pergamenkódex a XI. századból (Kézirattár)

Pappá szentelése után nem sokkal Ágoston Hippo püspöke lett. A körülötte lévő papokkal és más egyházi személyekkel, vagyonukról lemondva, szigorú szabályzat szerint, kolostori közösségben, aszkézisben, bizonyos elzártságban éltek. Püspöki teendői mellett Szent Ágoston nem hanyagolta el a teológiát sem:113 könyv és 218 levél maradt utána.

Szent Ágoston regulájának nyitó mondata a címben idézett tanítás.

–S–

Az építészetben a magyaros-szecessziós stílus megteremtője, Lechner Ödön (Pest, 1845. aug. 27. – Budapest, Terézváros, 1914. jún. 10.) bajor eredetű polgári családba született. Bátyja, Lechner Gyula és fia, ifj. Lechner Ödön (Lechner János Ödön) festőművészek voltak. 

Budán és Berlinben az Építészeti Akadémián végezte építészmérnöki tanulmányait (utóbb Hauszmann Alajossal és Pártos Gyulával együtt), majd hosszabb itáliai tanulmányútra indult. Itt szerzett benyomásai ellensúlyozták azt a merev akadémizmust, amely az akkori építész-oktatásban uralkodó volt. Ugyanakkor Lechner szakmai indulása szerencsésen esett egybe egy egész Magyarországon, de különösen a fővárosban meginduló hatalmas arányú építkezéssel. „Mint távoli ideál, mindig egy magyar nemzeti stílus megalkotása lebegett előttem” – írta pályája kezdetéről Lechner Önéletrajzi vázlatában. Franciaországi tanulmányútjáról hazatérve Pártos Gyulával közös irodájában kezdte meg a munkát. Kezdetben bérházaik még a német akadémizmus stílusát képviselték, később azonban Lechner kialakította jellegzetes magyaros-szecessziós stílusát, amelyet különösen egyénivé tett a Zsolnay-gyár mázas pirogránit kerámiáinak alkalmazása.

Jelentős Lechner szakirodalmi munkássága is. Ezek közé tartozik A magyar építőstílusról és Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz című tanulmánya, valamint Önéletrajzi vázlata.

Lechner Ödön arcképe. Képes levelezőlap autográf aláírással (Kézirattár) – Magyar Digitális Képkönyvtár

1879-es angliai tanulmányútja után ismét Pártossal együtt nyitotta meg irodáját, és nagyszabású alkotások sorozatát építette: Szegedi Városháza, 1882., a Budapesti volt MÁV nyugdíjintézet bérháza az Andrássy út 25. alatt, 1883., a szegedi Milkó-ház. Ezek még a historizáló stílust képviselik, de megjelenik már későbbi művészetének több jellemvonása, a népi ornamentika használata.
A döntő fordulatot formanyelvének megtalálásában a magyar szecessziós építészet első remekműve, az Iparművészeti Múzeum (1893–1896) tervezése jelentette. Még sok benne a túlzás, ezért bőven kapott bírálatot is, de a keleti szellem, a magyar népművészet elemei és az európai örökség ötvöződése a továbbiakban is jellemző lesz munkáira, összetéveszthetetlenül egyénivé téve alkotásait. A színes, mázas cseréptető szintén a lechneri stílus elengedhetetlen eleme lesz.

A Magyar Iparművészeti Múzeum épülete. Készült Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei alapján. Budapest IX. ker., Üllői út 33–37. – Digitális Képarchívum

„[Zsolnay-kerámiákból] készültek legkiérleltebb, legharmonikusabb művének, a Postatakarékpénztárnak (1899–1901) bikafejes tetődíszei is. Karakteres, a nemzetközi mezőnyből is kiemelkedő építészeti stílust alakított ki, amely villáit (Zala György műteremháza, 1898), középületeit (kőbányai Szent László-plébániatemplom, 1893–1894; Földtani Intézet, 1897–1899) messze kiemelte az átlagból. Iskolaalapító mester volt.”

Kettős kötődés. Az Osztrák–Magyar Monarchia (1867–1918), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 8.), 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A Magyar Királyi Postatakarékpénztár épülete. Készült Lechner Ödön es Baumgarten Sándor tervei alapján. Budapest, V. ker. Hold utca 4. – Digitális Képarchívum

„Az új geológiai intézethez fogható kevés van Európában. Nemcsak magyaros építésű palotája nagyszerű, hanem könyvtára, gyűjteményei, és laboratóriuma is kiválik. Szerencse, hogy mindez nem szorong többé egy minisztérium hivatalszobáiban. Igazi rejtett kincsek tárulnak fel itt. A fényes új hajlék kétségkívül kedvező hatással lesz az intézet munkásságára is. Ez a munkásság, melyről a nagy közönség alig tud, igen becsülésre méltó. Hazánk geológiai térképén ma-holnap már nincsen fehér folt; s ez a harmincegy év erős, komoly munkájának foganatja.
Azt mondják, arra már nem futotta a pénzből, hogy a palotát olyan drága színes cserépzsindellyel födjék be, amilyennel Lechner Ödön akarta; s ezért csorbult az épület magyarossága. Ezen a művész búsulhat; de az a palota nekünk – hála istennek – eléggé magyar kívül is, belül is. Lehetnek, sőt vannak is külföldi tudósok, akik ellenséges érzéssel fognak e házba lépni; mert hát mije van a magyarnak és mit tud a magyar? De ezek az emberek mint barátaink fognak távozni a palotából; mert a tudománynak megvan az ereje, hogy munkájával tiszteletet és szeretetet sugall a szívekbe.”

Tóth Béla: A geologiai intézet. In. Uő.: 100 esti levél, Budapest, Lampel, 1904. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A Magyar Állami Földtani Intézet épülete. Készült Lechner Ödön tervei alapján, Hauszmann Sándor irányításával. Budapest, XIV. ker., Stefánia út 14. – Digitális Képarchívum

„– Mondhatjuk azt, hogy Lechner Ödön analóg mondjuk Vajda Jánossal, költészetével, ahol megjelenik, s talán először a magyar irodalomban az énlíra, távol mindenféle politikától? – Érdekes a fölvetés. Lechner építészetében két korszakot különböztethetünk meg. Korai munkásságában francia reneszánsz stílusban dolgozott. A későbbi korszakában fogant munkáit (szemben sokakkal) nem nevezném »szecessziósnak« – Vajda munkásságában és Lechner második korszakában azonosan uralkodónak érzem a legtartalmasabb érzelmek túlcsordulását. Hogy munkásságuk távol esett a politizálástól? Valójában minden, ami a XVIII. és XIX. században az irodalomban, zenében és képzőművészetben történt nem egyszerűen politizálás volt, de harc a nemzeti jelleg fennmaradásáért és az idegen befolyás ellen. […]
– De hát magát Lechner Ödönt 15 évig hallgattatták! Valaki vagy valakik nem látták meg benne a zseniálist?
– Lechner Ödön élete végén nem épített semmit. A leszármazottai szerint a kortársak hibáztathatók, akik szakmai irigységből szinte maffiaszerűen gátolták meg, hogy Lechner munkához jusson. Élete végéig megtartotta tekintélyét, haláláig körülvette őt a Japán kávéházban tisztelői és csodálói népes kara.”

Koppány Zsolt: Vendégség az Átriumban. (Beszélgetés Zalaváry Lajos építésszel). In. Uő.: Szavak és szenvedélyek. Beszélgetésesszék és esszénovellák, [Budapest], Múzsák, 1991. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A nyilvános Facebook-bejegyzéseket tegnaptól már a weboldalakba is be lehet illeszteni. Ez azt jelenti, hogy ha máshol említjük a Facebook-oldalunkat, nemcsak egy hivatkozással jelezhetjük azt az olvasóknak, hanem megjeleníthetjük az egész bejegyzést is. 

Hogyan?
A posztjaink jobb felső sarkában a menü legalsó, Bejegyzés beágyazása feliratú gombjára kell kattintani. Az így kapott html kódot kell bemásolni a weboldal forráskódjába.

Mutatunk néhány példát!

JÁTÉK az OSZK oldalán: 

Blogra felhívó posztunk:

Évfordulós bejegyzésünk:

A British Library oldalának legújabb posztja:

„Szent István névünnepe, István király, Szent Király vagy egyszerűen Király napja, 1949 óta az Alkotmány és az Új kenyér ünnepe, a rendszerváltás óta legfőbb állami ünnepünk lett. István szentté avatása, névünnepének naptárba iktatása, amihez VII. Gergely pápa adott felhatalmazást, I. (Szent) László király és a magyar püspöki kar érdeme. (Csak az 1179. évi III. lateráni zsinat óta lett a szentté avatás az Apostoli Szék kizárólagos joga.) A szentté avatási eljárás részeként 1083. augusztus 20-án, a Nagyboldogasszony nyolcadába eső vasárnapon nyitották meg István király sírját. A magyar egyház ezt a napot iktatta a naptárba István névünnepeként.” 

Szent Korona. (részlet) – Jankovics Marcell: Jelkép-kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Szent István király a Thuróczy-krónika brünni kiadásában – Thuróczy János, A magyarok krónikája. Fordította Horváth János. Magyar Helikon, Budapest, 1978, 468. old.

„Első királyunk a kereszténységben az István nevet kapta. A névválasztás tudatos lehetett az európai keresztény államok közé beilleszkedni vágyó Géza fejedelem részéről: István, görögül Sztephanosz azt jelenti: „koszorú, korona”. Hogy a név jelentőségét felismerték, arról a Kálmán-kori Hartvik püspök-féle István legenda tudósít. Eszerint a szülés előtt álló Sarolt fejedelemasszony előtt álmában megjelent Szent István első vértanú, s így szólt hozzá: „Bízz az Úrban, asszony, s légy biztos, hogy fiút fogsz szülni, akinek e nemzetségben először jár korona és királyság, és az én nevemet ruházd reá”. Hartvik a görög nyelvben járatlanoknak még a szájába is rágja a látomás értelmét: »az István nevet kapta… mert ami ’István’ a görög nyelvben, ’korona’ a latin beszédben.«”

Szent Korona. (részlet) – Jankovics Marcell: Jelkép-kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban A hagyomány szerint Nagyboldogasszony napján ajánlotta Szent István király az országot Mária oltalmába.

–––

„Annak utána felemelé ő édes kezeit, szemeit es szívét-lelkét mennyeknek országára, es nagy siralmas es könyörületes szóval monda: »Ó, mennyeknek királné asszona, Istennek szent anyja es ez világnak megéppöjtő nemes asszona, dicsőséges Szíz Mária! te szentséges kezedben es oltalmad alá adom es ajánlom anyaszentegyházat mind benne való fejedelmekkel es lelki népekkel egyetembe, es ez szegén országot mind benne való urakkal es szegénnyel-bódoggal egyetemben, hogy te légy asszonok es ótalmok, es az en lelkömet te szent markodban.« Annak utána szentségöt vén hozjá, es megkeneték; de miért azon napokban anyaszentegyház illi vala Nagybódogasszony innepének octáváját, annak okáért nagy jó hitben, bizodalomban, teljes lelki nemes jószágokkal es mennyei koronára való érdemmel, Úristennek es asszonunk Szíz Máriának kibocsátá lelkét, es szent angyaloknak seregében nagy édes énekléssel az erek bódogságra viteték: azon időben mikoron Krisztus sziletetinek utána írnának ezerharmincnégy esztendőben. Es lén nagy eremek rajta az mennyei szentöknek, szent angyaloknak, hogy olyan nemes, érdemes szent confessor ment volna az ő társasságokban mind ő szent fiával: de viszonellen lén nagy sírásohajtás ez szegény országbeli új keresztyéneknek, hogy olyan szent es kegyes atyjoktúl megváltanak volna.”

Karthauzi Névtelen: Bódogságos Szent István királnak legendája (részlet), Érdy-kódex, 1526. In. A magyar nyelvű középkori irodalom. Vál.: V. Kovács Sándor, Budapest, Szépirodalmi, 1984.

Szent István nagyobb legendájának (Vita maior) kezdőlapja (f. 106v). Ernst-kódex i. sz. XII. század – Kézirattár. Raktári jelzet: Cod. Lat. 431

„István ott áll két világ határán. A pogány istenkirályság és az Ószövetségtől ihletett, Isten kedvező kegyelméből való uralkodói méltóság az ő hatalmas, mitikussá vált alakjában ötvöződik össze. Pogány nemzetségének totemisztikus eredethagyománya, választottsága az Árpád-ház szentségi tekintélyében él tovább. Anonymus mondja, hogy Álmos szent volt, mert tőle származtak a szent magyar királyok. Bár pogány, mégis méltónak találtatott a Szentlélek ajándékára. Az Emese-szimbólum érteti meg velünk Szent Istvánnak és az Árpád-háznak feltűnő Boldogasszony kultuszát, az országnak az ő oltalmába ajánlását, mintegy a pogány matriarchalis világkép továbbélését, szublimációját is. Erről már Nagyboldogasszony ünnepénél is szóltunk. Ez a hit magyarázza, hogy a keresztény utódok templomot építenek Árpád sírja fölé, és alapítanak hasonlóképpen Mária tiszteletére Szeren, az első országgyűlés mondai színhelyén monostort.”

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Hartvik püspök Szent István legendájának kezdőlapja (f. 82r). i. sz. XII. századi kódex – Kézirattár. Cod. Lat. 17 

„Az erények mértéke teszi teljessé a királyok koronáját, és a parancsok közt a tizedik. Mert az erények ura a királyok királya, miként égi serege áll kereken tíz karból, úgy életed vitele kerekedjék ki tíz parancsból. Kell, hogy a királyt kegyesség s irgalmasság díszítse, de a többi erény is hassa át és ékesítse. Mert ha a királyt istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a király névre, zsarnoknak kell nevezni. Ennek okából hát, szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövő reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: »Irgalmasságot akarok és nem áldozatot.« Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Azután légy erős, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson. Légy alázatos is, hogy Isten felmagasztaljon most és a jövőben. Légy majd mértékletes, hogy mértéken túl senkit se büntess vagy kárhoztass. Légy szelíd, hogy sohase harcolj az igazság ellen. Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess. Légy szemérmes, hogy elkerüld a bujaság minden bűzét, valamint a halál ösztönzőjét.
Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem itt nem tud senki uralkodni, sem az örök uradalomba bejutni. Ámen.”

István király intelmei (részlet). X. A kegyességről és az irgalmasságról, valamint a többi erényről.  – Magyar Elektronikus Könyvtár

–––

„Mikoron ez okáért az első István király, kit Szent Istvánnak is neveznek, királlyá lött volna, igen eszesen bírá az ő tisztit, s mindenkoron szöme előtt viselé az Istent, tudván, hogy ennek kellene számot adni minden cselekedetiről. És ezt igen gondolja vala, hogy egy fejedelem sem lehetne nyomos az ő birodalmában, ki nem böcsülené, és ki szűve szerént nem szeretné és félné az Istent, és ki ennek nem szolgálna igaz hitből, ártatlan szent életben, és az igazságnak szeretetiben. És erősen olvassa vala a Szentírást, és minden nehéz dolgokban megérteközik vala a tudós emberektől, kiváltképpen kedig a predikátoroktól.

Annak utána elméne tőle Szent Albírt pispek Lengyelországban, onnét kedig Prusszországba és Livóniába, és mindenütt predikálá az úr Jézus Krisztust. De ott reá támadának a pogánok, és megölék őtet, és a mártíromok közükbe számláltaték.
Annak utána Szent István király követeket bocsáta mind a környülvaló országokba, és mindenféle békességet szörze, és szövetségeket szörze minden szomszédival.”

Heltai Gáspár művei: Krónika az magyaroknak viselt dolgairól (részlet). Az magyari királyok – Magyar Elektronikus Könyvtár

–––

„Ah, hol vagy, magyarok
Tündöklő csillaga!
Ki voltál valaha
Országunk istápja!

Hol vagy, István király?
Téged magyar kíván,
Gyászos öltözetben
Teelőtted sírván.

Rólad emlékezvén
Csordulnak könnyei,
Búval harmatoznak
Szomorú mezei.”

Hol vagy, István király? (részlet). In. A megszentelt ország. Összeáll.: Lukácsy Sándor, Pécs, Jelenkor, 2000. – Magyar Elektronikus Könyvtár

–––

„Hol vagy, István király? Bölcs vessződ kellene!
Balgán mentünk el és csonkán jövünk meg,
gyászmagyarok! Mit álmodoztok a
Botond bárdjáról? – »Nincs idő ma falakat
rakni, se nézni«?!… »Agg papok játéka«?!… Jobb

játék volt az, nem ártott senkinek! S talán
nem árt e vers sem! Bárcsak játszanánk
örökké, mint e gyermekek, kik ostort
kötöznek odalenn magukból, kéz a kézbe
fogózva, és egymást lendítve diadallal!”

Babits Mihály: Szent király városa (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kacziány Aladár: Szent István napja Budapesten..., grafikai plakát [1945 előtt] – Plakát- és Kisnyomtatványtár, Grafikai Plakátgyűjtemény 

„Miért aggódol, lelkem jó anyám,
Hogy kenyeretek barna, e miatt?
Hisz meglehet: ha nincs idehaza,
Tán fehérebb kenyérrel él fiad.
De semmi az! csak add elém, anyám,
Bármilyen barna is az a kenyér.
Itthon sokkal jobb ízü énnekem
A fekete, mint máshol a fehér.”

Petőfi Sándor: Fekete kenyér – Magyar Elektronikus Könyvtár

Nagyboldogasszony Szűz Máriának a katolikus magyarság által használt neve. A „nagy” szó Mária föltámadásának és megdicsőülésének hitét hordozza, ugyanakkor Bálint Sándor szerint utal a pogány Boldogasszony-tiszteletre, amelybe az archaikus Emese-hagyomány is közrejátszott. A hagyomány szerint Nagyboldogasszony napján ajánlotta Szent István király az országot Mária oltalmába. Nagyboldogasszony ünnepe 1948-ig munkaszüneti nap volt. Az ünnep hagyománya az ősegyházba nyúlik vissza – az V. században Jeruzsálemben megünnepelték már Mária elszenderülését (dormitio). Az ünnep tartalma szerint Jézus Krisztus nem engedte át a földi enyészetnek édesanyja, Mária holttestét, hanem magához emelte a mennyei dicsőségbe. Ez a hit évszázadokon keresztül öröklődött a néphagyományban is, s gazdag folklórhagyomány bontakozott ki körülötte. Amikor 1950-ben kiadott bullájában XII. Pius pápa katolikus dogmává tette Mária mennybevételét, voltaképpen a több évszázados folklórhagyományt és a vallási gyakorlatot ismerte el.

A ma énekelt Kölcsey–Erkel-Himnusz előtt a katolikus magyarság egyik néphimnusza a Boldogasszony Anyánk… kezdetű – máig élő – népének volt.

„Boldogasszony Anyánk, régi nagy patrónánk,
Nagy ínségben lévén, így szólamlik hazánk:
Magyarországrul, Pannóniárul,
Ne feledkezzél el árva magyarokrul.

Oh Atyaistennek kedves szép leánya,
Krisztusnak szent anyja, Szentlélek mátkája!
Magyarországrul, Pannóniárul,
Ne feledkezzél el árva magyarokrul.”

Boldogasszony anyánk…, részlet – A megszentelt ország, szerkesztette Lukácsy Sándor, Pécs, Jelenkor Kiadó, 2000. (Magyar Elektronikus Könyvtár)

-

„Augusztus 15-e Mária mennybevitele, magyar nevén Nagyboldogasszony, Nagyasszony napja (vö. Kisasszony napjával), egyben Magyarország Mária oltalmába ajánlásának emlékünnepe (ez utóbbit Magyarok Nagyasszonya néven az 1896. évi millennium óta október 8-án külön ünnepként üli meg a katolikus magyarság). Ezért, meg azért is, mert az ünnep nyolcadába Szent István napja is beleesik – nem beszélve arról, hogy az aratás után végre a falusi nép szusszanhatott egyet –, ez volt a magyar egyházi év egyik nagy ünnepi időszaka.”

Jankovics Marcell: Nagyboldogasszony (részlet) – In. Uő: Jelkép-kalendárium (Magyar Elektronikus Könyvtár) 

Patrona Hungariae-násfa [Magyarok Nagyasszonya] – In. Magyar Nemzeti Múzeum, szerkesztette: Fodor István és Cs. Lengyel Beatrix, Budapest, Corvina, Budapest, 1992. (Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány) 

Mária

„Magasztalom őt, aki méhemben fogant
és felemelte holdsarlóm az égre
és csillagfüzért illesztett homlokomra
és az égi tej ösvényén viteti leplem
és az édesség viharával fúvatja fátylam
és eleven tüzekkel röpíti diadalszekerem
és seregekkel népesíti győzelmi utam
és örök dal tornyait építi köröttem,
így kivánja; meg nem fejthetik
a léptem redői alatt forgó
tüzes hadak, homályos nemzedékek.
Kezdettől apám, s én szültem őt,
aki az óriás ürességen által
a csend szikrázó kristálya fölé
a teremtmények sodrából fölmeredve
háromfejü oszlopként magasúl
és villámló tetőként beborít
a hármas homlok glóriája.”

Weöres Sándor: Hetedik szimfónia – Mária mennybemenetele, részlet – In. Uő: Tizenegy szimfónia, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973. (Törzsgyűjtemény) 

Klára napja eredendően Assisi Szent Klára, a róla elnevezett klarissza rend alapítója halálának napja. Assisi Szent Klára 1193 körül született, 1253-ban halt meg, halála után két évvel szentté avatták. Ő Assisi városa védőszentje, sírja csodás gyógyulásokról híres. Klára Assisi Szent Ferencnek a megfeszített Krisztus radikális követéséről szóló prédikációja nyomán 1210-ben Ferenchez fordult, aki azt tanácsolta neki, hogy virágvasárnap ünnepi öltözékben menjen misére a székesegyházba, így jelezve, hogy maga is teljes egészében Krisztus követésének szenteli életét.

A püspök, akit értesítettek Klára tervéről, egy megszentelt pálmaágat adott Klárának, jelezve ezzel, hogy hozzájárul a lány kolostorba vonulásához. Klára tudta, hogy családja ellenezni fogja tervét, ezért megszökött. Letette minden ékességét, magára öltötte a bűnbánók szürke ruháját, fátylát, és derekára kötötte a bűnbánat kötelét. A rokonok azonban akár erőszakkal is vissza akarták vinni Klárát a városba. A meddő vitának Klára vetett véget: egyik kezével megragadta az oltárterítőt – ezzel menedékjogot kért a templomtól –, másik kezével lekapta fejéről a kendőt, hogy a rokonok láthassák kopaszra nyírt fejét, ezzel jelezve visszavonhatatlan szándékát. Hogy elkerülje rokonai további zaklatását, a San Agnelo-kolostorba menekült, ahova húga, Ágnes is követte. Ferenc úgy határozott, hogy az Assisi melletti San Damiano-kápolna mellett telepíti le őket. Itt alakult meg a ferences apácák első kolostora, melynek egészen haláláig Klára volt a vezetője. Amikor Klára 1253-ban meghalt, a pápa bíborosaival együtt eljött a temetésére.

„Mivel a szent evangélium szerint tökéletes élet választásával isteni sugallatra a nagy király, a mennyei Atya leányaivá és szolgálóivá szegődtetek, és eljegyeztétek magatokat a Szentlélekkel, akarom, s ezennel a magam és rendtársaim nevében ígérem is, hogy éppoly szeretettel fogok rólatok gondoskodni és éppoly odaadással törődök veletek, mint ővelük.”

A Szent Klára nővéreinek adott életforma – In. Isten rabjai. Assisi Szent Ferenc és Jacopone da Todi írásai és versei (Magyar Elektronikus Könyvtár) 

Szűz Szent Klára Asszon – Szent Klára a Karthauzi Névtelen által elbeszélt legendájának kezdete az Érdy-kódexben. A Q iniciálé helyét kihagyták, amely azonban nem készült el. (Érdy-kódex, 1526 körül, MNy 9, Kézirattár.) Az Érdy-kódexről a Magyar Nyelvemlékek című szolgáltatásunkban.

„Szüz Apáczák ékes fénye,
szüzesség illatos tömjénnye;
Szent Klára, korok reménye;
mindenik Szüznek Lelki nénnye.”

XII. avg. Szent Klararol, részlet – In. Katolikus egyházi énekek, Régi magyar költők tára XVII. század (Magyar Elektronikus Könyvtár)

A klarissza apácák Magyarországon Nagyszombatban telepedtek meg először 1239-ben. Ezt követően Pozsonyban, Óbudán, Nagyváradon, Sárospatakon, Kolozsváron, Budán, Pesten is alapítottak rendházat a középkorban. Fontos hivatásuk volt a szegények segélyezése és a leánynevelés. Magyar főurak leányai közül is sokan nevelkedek klarissza kolostorokban együtt a köznemesek, valamint az alsóbb rétegek leánygyermekeivel. A klarisszák között több, az Árpád-házból származó később szentté avatott nővért is találunk: Árpád-házi Kinga és Árpád-házi Boldog Jolán, valamint Prágai Szent Ágnes (III. Béla unokája) is klarissza apáca volt.

A teljes mértékben a hívek adományaiból élő, egyetlen középkori női szerzetesi közösséget, amely folyamatosan működött Magyarországon, II. József oszlatta föl (1782) – több más szerzetesrenddel együtt. Csak a rendszerváltás után telepedtek meg újra klarissza nővérek hazánkban. 1995-ben Szécsényben francia nővérek alapítottak klarissza monostort és remeteséget, 2000-ben pedig határainkon kívül, Csíksomlyón alapítottak új rendházat.

A hegykői Szent Mihály plébániatemplom 1958-ban készült ólomüvegablakainak egyike Assisi Szent Ferencet és Assisi Szent Klárát ábrázolja. Alkotójuk Árkayné Sztehló Lili. (Digitális Képarchívum)

„Én, a jelentéktelen Ferenc testvér, követni akarom a mi legfőbb Urunknak, Jézus Krisztusnak és az Ő szentséges Anyjának életét és szegénységét, s ebben a szándékomban végig ki akarok tartani. És kérlek benneteket, úrnőimet, s ezt tanácsolom nektek, hogy ti is mindig ebben a szentséges életmódban és szegénységben éljetek. És nagyon vigyázzatok, nehogy valakinek szavára, vagy tanácsára valaha is eltérjetek tőle.”

Szent Ferencnek Szent Klárához intézett végakarata – In. Isten rabjai. Assisi Szent Ferenc és Jacopone da Todi írásai és versei (Magyar Elektronikus Könyvtár)

–s–

A reformkor egyik legjelentősebb magyar költője, nemzeti himnuszunk szerzője. Politikusi tevékenységével (Szatmár megye aljegyzőjeként, majd országgyűlési követeként az ellenzék vezérszónoka volt) magas mércét állított az elkövetkező korok közéleti szereplői számára. Kölcsey születésén kívül halálának 175 évfordulójáról is ebben a hónapban emlékezünk meg: 1838. augusztus 24-én hunyt el.
A legfőbb közösségi értéket így fogalmazza meg Emléklapra című epigrammája: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.” 

Anton Einsle: Kölcsey Ferenc portréja. In. Haza és haladás. A reformkortól a kiegyezésig (1790–1867), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 7.), 2000. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„KÖLCSEY FERENC »a magyar nép zivataros századaiból« zendíti fel a »Hymnus« hangjait, ezét a csodálatos zsoltárét, amelyben a magyar önismeret legkeserűbb mélyei nyertek kifejezést. A XVI. és XVII. század, amelyeknek képeit e nemzeti imánkká lett költemény sorai minden magyar ember képzeletvilágába bevésték, valóban történelmünk legviharosabb ideje. Az a tépett, sorsterhes keserűség, a kielégítetlen vágynak, az elfojtott szenvedélynek, a reménytelen reménynek az a dúlt pátosza, amely a magyar önszemléletet oly összetetté, borússá, ellentmondásokkal teltté teszi, ezeknek a századoknak öröksége. Az előfeltételek közismertek. Mohács után a magyarság elveszíti létének, hatalmi és szellemi egységének súlypontját. A király az országon kívül uralkodik, s vannak pillanatok, amelyekben úgy látszik, a nemzet már csak a legmélyebb mélységben s a legmagasabb magasságban él: a nép életének a határokon átindázó, féléber tenyészetében s a magános lángelméknek a határokat átszárnyaló látomásaiban. S mégis ez a kor nemzeti önismeretünk kialakulásának egyik legfontosabb ideje. Elsősorban azért, mert a széttagolt országban mindinkább a szellemre hárul az egység megőrzésének, a közösségi tudat ébren tartásának szerepe: a magyarság e századokban inkább, mint valaha, nem hatalmi szervezet, hanem hit, élmény és öntudat kérdése. Ez a kor oldja meg igazán a magyar irodalom nyelvét, s ez zárja be a magyar írót egyszer s mindenkorra népének világába.”

Keresztury Dezső: A magyar önismeret útja (részlet). Budapest, Magvető, (Gondolkodó magyarok), 1985 – Magyar Elektronikus Könyvtár

–––

„Tekintetes Rendek. [… ] Midőn magyarnak születtem, együtt velem született az elengedhetetlen kötelesség is: híve lenni hazámnak, híve polgári alkotmányunknak; s e kettő fennmaradásáért, s nagyobb virágzásra emeléséért híven tenni mindent, a mit tehetségeim csekély volta véghez vihet. Midőn pedig a Tekintetes Rendek megbecsülhetetlen bizodalma által Szatmár vármegye követévé elválasztattam, lettem volna bár idegen föld gyermeke, mégis e tett el nem téphető láncokkal fűzött volna engem e szép megyéhez, e szép megye nemeslelkű Rendeihez. Ily bízodalom viszonozásáért semmi áldozat drága nem lehet. [...]
Csekén, október 22-d. 1833.”

Kölcsey Ferenc köszönő levele Szatmár megye Rendeihez. In. Kölcsey Ferenc összes művei, szerk., sajtó alá rend. és jegyz. ell.: Szauder Józsefné, Szauder József, Budapest, Szépirodalmi, 1960. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az ifjúságnak szánta élete erkölcsfilozófiai összefoglalását, az unokaöccsének ajánlott Parainesis Kölcsey Kálmánnak (1834) című írását:

„Azonban ismerni a jót könnyebb, mint követni; sőt még az sem nehéz, hogy némelykor jó vagy éppen nemes tettet vigyünk véghez: de egész éltedet meghatározott elv szerént intézve, sohasem tenni mást, mint amit az erkölcsiség kíván; s még akkor sem, midőn haszon, bátorlét, indulat heve vagy szenvedelem ereje másfelé ragad; ezt hívják erénynek. És ez sokkal nagyobb, sokkal dicsőségesebb kincs, mintsem birtokába hosszú igyekezet nélkül juthatnánk. Mégse hidd azt rendkívül fáradságosnak. Mert valamint hosszú út vezet a tudomány magasb polcára; de a léleknek naponként újabb ismerettel gazdagulása annak fáradalmait kedvessé teszi; úgy a rény pályáján a haladás önérzése, a szívnek mindég nemesb vonásokkal ékesülése s az a mondhatatlan édes jutalom, mit minden jótett önmagával hoz, virágokat hintenek. Sokan nevezék e pályát tövisesnek; de higgy nekem: az embert éltében sokszor éri szerencsétlenség, jót s gonoszt egyformán. A különbség csak az: mert a gonosz úgy nézheti azt, mint büntetést, mely őt leveri; a jó pedig, mint történetesen keresztülfutó szélvészt, melynek az ő lelkén hatalma nincs. Azért élted minden órájában tisztelettel és szeretettel fordítsd a rény felé tekinteteidet; soha ne múlass el egy alkalmat is, melyben jót tehetsz; s ha a tett némelykor pillantatnyi hasznoddal s kívánságaiddal ellenkeznék: szoktasd akaratodat, hogy rajtok győzedelmeskedjék. Így fogsz a pályán lassanként és észrevétlen akadály nélkül járhatni; így fog a szép és jó szerelme benned örökre hervadatlan virággá kifejleni; így fogsz oly erőre juthatni, hogy egykor nagyot is mívelj, korodra s a jövendőre munkálj, s társaid körében tisztelet és szeretet jelenségei közt említtessél meg.”

Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz (részlet) In. Kölcsey Ferenc összes művei, szerk., sajtó alá rend. és jegyz. ell.: Szauder Józsefné, Szauder József, Budapest, Szépirodalmi, 1960. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ferenczy István: Kölcsey Ferenc ülő szobra, 1841–1846. In. Haza és haladás. A reformkortól a kiegyezésig (1790–1867), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 7.), 2000. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Már a Himnusz is a Zrínyi-kori költő hangján fohászkodik a múltja miatt bűnhődő magyarság jobb jövőjéért. Kölcsey közéleti tapasztalatai ihlették 1830-tól újra kibontakozó költészetét, mindenekelőtt a többnyire Zrínyi dala címmel közölt Zrínyi énekét (1830), mely a történelmi nagyjait elfeledő nemzetet méltatlannak tartja a megmaradásra. Még keserűbb a Zrínyi második éneke (1838), mely az országgyűlési ifjak bebörtönzése, Kossuth elfogatása és a Wesselényi-per után íródott. Ebben az időben Kölcsey erejét megfeszítve dolgozott a Wesselényi-védőbeszéd szövegén, ami az egyébként is gyenge fizikumú költő egészségét tovább rombolta. Ez lehetett a közvetlen oka annak is, hogy egy hivatalos útról hazatérve megfázott, ágynak esett, s néhány nap múlva, 1838. augusztus 24-én meghalt.

„Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen küzd egyedűl,
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!”

Kölcsey Ferenc Zrínyi második éneke című versének részlete a Magyar Elektronikus Könyvtárban

---

„Itt az írás, forgassátok
Érett ésszel, józanon,
S benne feltalálhatjátok
Mit tanít bölcs Salamon:
Miképp széles e világon
Minden épűl hitványságon,
Nyár és harmat, tél és hó
Mind csak hiábavaló!

Földünk egy kis hangyafészek,
Egy perchozta tűnemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sóhajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék.”

Kölcsey Ferenc Vanitatum vanitas című versének részlete a Magyar Elektronikus Könyvtárban

A hiúságok hiúságát, azaz a földi lét hiábavalóságát megfogalmazó, a Himnusz párdarabjaként emlegetett rezignált hangú Vanitatum vanitas (1823) című versére Orbán Ottó (1936–2002) költő írt „válaszverset”:

„Itt a vers, a versed mása,
dúlt idegzet, Kölcsey,
itt a vers, hogy haldoklása
közben nyelvét öltse ki,
mert hiába új a század,
ha a régi a gyalázat
s fölöttünk a komor ég,
a nagy szappanbuborék.

Utópiák, forradalmak,
kondérszámra dől a vér.
»A népnek minden hatalmat!«,
s jön új hóhér, új vezér.
Megrohad, ha győz, a jó ügy,
s habzik a szó, mint a lóhúgy,
és máglyára küld a hit –
nem világít, csak vakít.”

Orbán Ottó: Vanitatum vanitas (részlet). In. Uő.: Kocsmában méláz a vén kalóz. Új versek 1993–94, Budapest, Helikon, 1995. – Törzsgyűjtemény

M. J.

Nekünk, magyaroknak történelmileg is érdekes az augusztus 6-i római katolikus ünnep. A nándorfehérvári győzelem (1456. július 22.) híre ugyanis augusztus 6-án, a csata után két héttel érkezett meg III. Callixtus pápa udvarába. (A pápa előzőleg még a csata előtt elrendelte, hogy déli harangszó szólítsa imára a híveket Magyarországért szerte a keresztény világban.) III. Callixtus a diadal örömhíre megérkezésének napját – amely egyben Urunk színeváltozásának a nyugati egyházban akkoriban csak szórványosan megtartott ünnepe volt – a diadal hálaemlékezetére az egész római rítusú kereszténység számára kötelező, egyetemes ünneppé tette (1457).

 Az ún. Biblia pauperum-ábrázolások egyike: Középen: Urunk színeváltozása, balra és jobbra tőle a két ószövetségi párhuzam: Ábrahám és a három angyal (Ter, 18, 1–2.); ill. A három férfi a tüzes kemencében (Dán, 3, 21–25.). Az Urunk színeváltozása kép alatt és felett szintén szentírási kapcsolódásokra utaló alakok (Zsolt, 44,3 és Iz, 58, 8, 10, ill. Mal, 4,2 – Hab, 3, 4) – IIn. Biblia pauperum és előtte a Vita et passio Christi képei a Szépművészeti Múzeum kódexében. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1988. (Régi Nyomtatványok Tára. Szabadpolcos állomány.)

Az ünnep bibliai forrása Máté, Márk és Lukács evangéliumának összecsengő elbeszélése, amely szerint Jézus dicsfényben jelent meg egy magas hegyen Péter, János és Jakab apostolok előtt. (Ezt a hegyet a hagyomány a Názárettől dél-keletre eső Tábor-heggyel azonosítja.) Amikor Jézus megjelent, az arca fényes volt, mint a nap, a ruhája pedig vakítóan hófehér volt, s Mózessel és Illéssel beszélgetett. Ezt a átváltozást (vö.: színeváltozás) Isten szavai kísérték: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” (Mt 17,5b)

[Jézus] „…kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, külseje teljesen átváltozott, ruhája fehér lett és ragyogó. És íme, két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és a haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és mellette a két férfit. Ezek már épp menni készültek. Péter így szólt Jézushoz: »Mester, jó nekünk itt lenni! Csinálunk három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!« Nem tudta, hogy mit beszél. Miközben ezt mondta, felhő támadt és elborította őket. Féltek, amikor a felhőbe jutottak. A felhőből szózat hallatszott: »Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!« Amikor a szózat elhangzott, Jézus egyedül volt. Hallgattak, és senkinek sem mondtak el semmit abból, amit láttak.”

Lukács evangéliuma, részlet – A Szent István Társulat által kiadott Biblia (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Az ünnepet az 1493. évi esztergomi tartományi zsinat parancsolt ünnep rangjára emelte Magyarországon. Urunk színeváltozásának napját az 1526 körül született Érdy-kódex is méltatja, s az ünnephez kapcsolja a csíksomlyói Salvator kápolna XVII. század végi felépítését Bálint Sándor néprajztudós: „Építését nyilvánvalóan az új ünnep ihlette és talán a harminckét csíki confrater közössége építette (1678), akiket Hunyadi János a somlyai, salvatoriánus rendtartományhoz tartozó kolostor szolgálatára rendelt. Jellemző legendavilága szerint a kápolna a megnyílt égből leszálló angyalok alkotása.”

Csíksomlyói Salvator-kápolna, fotó: Rónay Zoltán (Digitális Képkönyvtár) 

„Urunk színeváltozásának tiszteletére tehát a balatoni és környéki szőlőhegyekben, így Bazsi, Csácsbozsok, Kemendollár, Förhénc, Gálosfa, Balatonboglár határában kápolnát is emeltek a hegyközségek. Jellemző, hogy Transfiguratio-kép függ Mohács szőlőhegyi Gyümölcsoltó Boldogasszony-kápolnájának falán is. Ezen a napon – lehetőleg már új borral – misét szolgálnak, búcsút ünnepelnek, hogy majd szép termésnek, jó szüretnek örvendezzenek. […]
Egy korán érő szőlőfajta s sióagárdi neve úrszíneváltozási szöllő. […]
A Hegyalja magyar görögkatolikus népe szintén ezen a napon áldatja meg szőleit. Ismeretes, hogy a keleti egyház karácsony, húsvét, pünkösd után éppen Urunk színeváltozásának ünnepét tekinti a legszentebbnek. […]
A nap isteni színjátszása ihleti a szentsimoni szólást: Urunk színeváltozása után feketedik már a tarló, fehéredik az arató. Vagyis: felszántják a tarlót, az aratás idején ugyancsak megbarnult gazda pedig kezdi rendes arcszínét visszanyerni.”

Bálint Sándor: Augusztus 6., részletek – In. Uő: Ünnepi kalendárium (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 Transfiguratio Domini – szentkép, a 20. század első feléből (Plakát- és Kisnyomtatványtár)

„Ez volt hegye az elragadtatásnak.
Nagy, napsütéses, tömjénes vasárnap,
Ünnepe az életnek, a csodának.

Aranyos arccal fölnézett a Mester,
Ruhája hónál tündöklőbb ezerszer,
Ó, ily fehér még nem volt eddig ember!

Jött Mózes, aki eltűnt, mint egy álom,
Illés, ki elszállt lángoló batáron
S három tanítvány, boldog halaványon.”

Juhász Gyula: A Tábor hegyén, részlet – Juhász Gyula összes versei (Magyar Elektronikus Könyvtár)

–s–