2013. október 31-én lesz 20 éve, hogy a Szabad Európa Rádió utoljára közvetített magyar nyelven. Ezen a napon a Történeti Interjúk Tára felidézi a Szabad Európa Rádió Magyar Osztályának történetét – a kezdeteket, az ötvenes évek hidegháborús időszakát és a magyar forradalmat, illetve a 80-as éveket, a rendszerváltozást és a búcsút 1993. október 31-én.

SKULTÉTY CSABA (a mikrofonnál Ambrus Márton): „A rádió megalapításától, 1951. októberétől harminchárom évig voltam a rádió munkatársa. Ki innen jött, ki onnan, ki amonnan. Mindenki egy kicsit magán viselve annak a nyugat-európai országnak a vonásait, amelyből Münchenbe indult. Én néhány társammal Párizsból, ahol éppen elvégeztem a nemzetközi jogot. Időm első harmadában a hírosztályon, majd húsz évig nemzetközi politikai szerkesztő voltam, gyakorlatilag mindennapos kommentárral vagy sajtószemlével. Egy mozzanat külpolitikai szerkesztői éveimből. Ma is nagy elismeréssel vagyok a müncheni, amerikai és saját főnökeink azért a messzemenő függetlenségért, amellyel munkámat végezhettem. A húsz év alatt egyetlen esetben sem merült fel velem szemben kifogás vagy kritika. Itt most azt az egyetlen műsorszámot emelném ki, amelynek a sugárzását az amerikai vezetés betiltotta. Két héttel a magyar forradalom kitörése előtt néhány magyar fiatal Nyugat-Magyarországon egy polgári járatú repülőgépet megpróbált átirányítani Ausztriába. A kísérlet – vagy árulás vagy egy kihallgatás terhe alatt – meghiúsult, egy halálos és a többiekre súlyos következményekkel. Az egyik, Svájcba került túlélővel az esetről alapos interjúadást készítettem. Ennek sugárzását tiltották le. A repülőgép-eltérítések korában voltunk, amerikai vezetőink még a látszatát is el akarták annak kerülni, hogy egy ilyen erőszakos kísérletet, amely ez esetben pozitív jellegű volt, rádiónk támogatná. A hangfelvételt az Országos Széchényi Könyvtár őrzi.”

Hallgasd meg itt a 33 perces betiltott felvételt:

SKULTÉTY CSABA (a mikrofonnál Ambrus Márton)

Az egykori rádiósok visszaemlékezései – archív és új interjúk, a rádióadások hanganyaga, filmek, dokumentumok segítségével szeretnénk legendákat és mítoszokat eloszlatni, a szemtanúk, szereplők segítségével bemutatni azt a teret, ahol a működés 42 éve alatt több száz magyar munkatárs, magyar emigráns dolgozott azon, hogy a Vasfüggöny mögé zárt Magyarországra is eljusson a „szabad hang”. A Szabad Európa Rádióban 1950. augusztus 4-én hangzott el az első magyar nyelvű – akkor még kísérleti adás.

1951. október 6-tól 1993. október 31-i megszűnéséig a Rádió rendszeresen sugározta magyar nyelvű műsorait Münchenből, a Magyar Osztály munkatársainak közreműködésével. 1952-ben költöztek a végleges helyre, a nevezetes Englischer Gartenbe.

„ez az én első autóm. Úgy van levéve, hogy nagyon nagynak tűnjön” – Skultéty Csaba autóban

Skultéty Csaba az utolsó évekre így emlékezik:

„... Magyarországon megtörtént a rendszerváltás. A híráramlás már nem tilos, megjelennek az első szabad újságok, jön a széles sajtószabadság. A Szabad Európa Rádió már nem olyan fontos. Ott, a rádión belül is merőben új a helyzet... Az új helyzet új felkészültséget, állásfoglalásban gondos árnyalatokat kíván, ezzel München már nem tud lépést tartani... A műsorsugárzás és ezzel a Szabad Európa Rádió magyar adásának a története végül 1993. október 31-én zárul. Az alapítási, megnyitó ünnepség 1951 októberében München bombák által megkímélt rangos szállodájában, a Hotel Reginában került megrendezésre. A búcsúest színhelye a legszerényebb: a rádió kantinja.”

A programunk 2013. október 31-én 9 órától 20 óráig a VIII. emeletén ingyenes napijeggyel látogatható.

Tervezett program:

Egész nap folyamatos vetítés a Történeti Interjúk Tára Szabad Európa gyűjteményében található mozgóképes dokumentumokból.

László László a Szabad Európa Rádióról – portréfilm
Párhuzamos életrajzok – András Károly és Ekecs Géza a kezdetekről
Esőjegy – Halász Péter portré
Egy elmaradt mozielőadás emlékei – archív filmek és hangok 1956
Borbándi Gyula – interjúrészlet
Thassy Jenő – interjúrészlet
Deák István – interjúrészlet
Molnár József – interjúrészlet

Demonstrációs monitorokon fénykép-, mozgókép- és hanginstallációkat láthatnak, hallhatnak. 

A Rádió műsorából: 1993. október 31. – Búcsúműsor

1956. október 31. – 57 évvel ezelőtt a forradalom 9-dik napja percről percre

Tinédzserparti – összeállítás Cseke László műsorából

Az ötvenes és hatvanas években a Rádióról készült mozgóképes dokumentumok, filmrészletek vetítése. 

A vetítésekkel párhuzamosan munkatársaink a Szabad Európa Rádió 1956-os gyűjteményét és a több mint 4 évtizedes működés fennmaradt hangdokumentumaiból készített válogatást mutatják be. 

A rádió összegyűjtött szignáljai
– Itt a Szabad Európa Rádiója, a szabad Magyarország hangja –
Üdvözlet az egykori „szabadeurópás” munkatársaknak
Dedikál: Skultéty Csaba és Büky Barna, a Szabad Európa Rádió munkatársai
Emlékezik: Ramsay Győző, Elekes István

„Hónapunk neve a latin October, »Nyolcadik« hónapnévből ered, mivelhogy a régi római naptárban az évkezdő márciustól számítva ez volt az év nyolcadik hónapja. Egyedül Domitianus császár tett kísérletet a név megváltoztatására, amennyiben önmagáról neveztette el. Rossz császár volt, a »domiciánus« hónapnév nem kellett senkinek.
Róma októberi ünnepei a márciusi jeles napok tükörképei. A földműves, a halász, a hajós és a katona a márciustól októberig tartó nyárias időszakban volt aktív. Márciusban tolta vízre a hajóját, vette elő a szerszámait, fényesítette ki a fegyvereit, és októberben vontatta partra, rakta el őket, illetve olajozta meg az utóbbiakat, hogy a téli nedvességtől be ne rozsdásodjanak.”

Jankovics Marcell: Október, részlet. – In. Uő.: Jelkép-kalendárium (Magyar Elektronikus Könyvtár) 

[Október] – Falinaptár egy lapja. Az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtára falinaptár-gyűjteményének legkorábbi, 1897-ben kiadott, díszes darabja

„Szüret tüzei égnek,
Szólnak szüreti nóták
S a szőlőhegyek hátán
Venyige lombja pirkad
És megszépül csöndesen
Az egész mulandóság.”

Juhász Gyula: Október, részlet – In. Uő.: Összes versei (Magyar Elektronikus Könyvtár)

[Október hónap] – Flamand kalendárium, 1470-es évek; Kézirattár, Cod. Lat., 396., f.10v 

„A sárgálló almák, a piros körtvélyek
Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.
Fája alatt hever a főtt berekenye,
A kövér noszpolya, a borzas gesztenye.
Megterhelte az ősz a fáknak ágait,
Vastagon ráfűzte gazdag áldásait.
Csak az a baj, hogy már hűvösek a szelek,
Néha egy kis hideg és dér is jár velek.”

Csokonai Vitéz Mihály: Az ősz (Már a víg szüretnek örűl minden ember, 1794), részlet  – Uő.:Összes költeményei (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Szereti a szőlőt? Kóstolja meg a miénket! – reklámplakát, [ante 1945], Plakát- és Kisnyomtatványtár

„Olyan most a mező reggelenkint, mintha gyémántos fátyolrongyokkal volna behullatva. A kis mezei pókok hálói azok. A kis mezei pókok is érzik már a kegyetlen hónapok közeledését: nincs hajlék, nincs kályha, nincs éléstár!
A természetnek nyomorult kis mostohagyermekei érzik a közelgő telet: fölmásznak a legmagasabb fűszálak hegyére, föl a napbanéző fű kék virágaira, a bogáncs borzas fejére, a telegráf-oszlopok hideg porcelángombjaira és ott dermedeznek, töprenkednek, hogyan lehetne menekülni?”

Gárdonyi Géza: Október, részlet – In: Uő.: Az én falum (Magyar Elektronikus Könyvtár)

–––

„Erdő,
dércsípte lombod ájultan vonaglik.
Meghalsz,
reád lehellt a vörös hervadás.
De mért e vidám pompa? Mért
öltözködöl halál előtt a fényes
bíbornokoknak, részeg szeretőknek,
ifjú dühnek, kigyulladt lázadásnak
harsány szinébe?”

Kosztolányi Dezső: Vörös hervadás, részlet – In.: Uő.: Összegyűjtött versei (Magyar Elektronikus Könyvtár)

A vadszőlő színeváltozása – (Digitális Képarchívum) 

„Az erdőnek olyan szaga volt, mint egy régi, nemes fából faragott ruhásszekrénynek. A tisztásra néha kilépett egy őz vagy egy öregedő moziszínésznő. Volt valami századon kívüli ez októberben. Soha nem éltem ilyen választékosan: az október sugártörésének oldatában lebegtünk, s csaknem jambusokban szóltunk a pincérhez. A világ elegáns volt és illatos.”

Márai Sándor: Október, részlet – In: Uő.: Négy évszak, [Budapest], Helikon, 2000 (Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány) 

–––

„Október. Pompa és szín nincs tovább.
Ó, mikor még arany fény lihegett,
S tömör bíbor és roskadó brokát
Fedte a kéjes, ájult ligetet...
Már meztelen az erdő. Végesvégig
A züllött úton roncs, bú és szemét.
Korhadó tönkök. Egy nyirkos, setét
Kórón vén varjú hamvas hasa kéklik.”

Tóth Árpád: Október, részlet – In: Uő.: Összes versei (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 [Vadgesztenye] – (Digitális Képarchívum) 

„Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.”

Nemes Nagy Ágnes: Október, részlet – Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei Budapest, Osiris Kiadó, 2003 (Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány) 

Galagonya – (Digitális Képarchívum) 

A zene világnapja

A Nemzetközi Zenei Tanács negyven esztendeje, az 1973-ban tartott lausanne-i közgyűlés alkalmával nyilvánította október elsejét a zene világnapjává. A kezdeményezés legbefolyásosabb pártfogója a világhírű hegedűművész, Yehudi Menuhin volt, aki az International Music Council tagjaihoz intézett levelében három alapvető célt tűzött ki a zene világnapján tartandó rendezvények számára. Ezek közül a legáltalánosabb a zeneművészet egészének népszerűsítése a társadalom valamennyi rétegében, a legszűkebb körű pedig a Nemzetközi Zenei Tanács tevékenységének promóciója. A harmadik cél a Tanácsot 1949-ben létrehozó UNESCO küldetéséhez kapcsolódik: a kulturális értékek kölcsönös megismertetése, s ezáltal a népek közötti barátság és béke elősegítése.

Yehudi Menuhin az 1940-es évek elején. Fotó – Zeneműtár. Jelzet: Menuhin, Yehudi 1/15

Az utóbbi célkitűzés olvastán a magyar zenebarátok legtöbbjének bizonyára egyetlen név ötlik eszébe: Bartók Béláé. Azé a zeneszerzőé, aki 1931 januárjában egy román zenetörténészhez írott levelében írta le az azóta oly sokszor idézett sorokat: „Az én igazi vezéreszmém, amelynek, mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!”

Ez az asszociáció pedig annál is indokoltabb, mivel A zene világnapjának célkitűzéseit megfogalmazó Yehudi Menuhin és Bartók Béla a zeneszerző amerikai éveiben személyesen is kapcsolatba kerültek. Mi több, Menuhin egyik leglelkesebb népszerűsítője lett az Amerikában még kevéssé ismert magyar komponista műveinek: nem csupán a Hegedűversenyt adta elő számos alkalommal, de a hasonló közönségsikerrel aligha kecsegtető Első hegedűszonátát is megtanulta. Bartók az utóbbi mű 1943 novemberében lezajlott New York-i előadásakor találkozott először Menuhinnal, és az élményről lelkes hangon számolt be egy amerikai zongoristatanítványához írott levelében: „Valóban nagy művész; ugyanezen a hangversenyen játszotta még Bach C-dúr szonátáját kitűnő, klasszikus stílusban. Az én szonátám előadása is kitűnő volt. Ha igazán nagy művészről van szó, akkor nincs szükség a zeneszerző tanácsára és segítségére, az előadóművész maga is megtalálja a helyes utat.” Menuhin pedig mindenekelőtt azzal fejezte ki nagyrabecsülését Bartók iránt, hogy egy hegedűmű megírására kérte fel – az ennek nyomán 1944 elején komponált szólószonáta az utolsó nagyobb szabású mű, amelyet a zeneszerzőnek 1945. szeptember 26-án bekövetkezett halála előtt még sikerült teljesen befejeznie.

Bartók Béla 1940-ben. Fotó – Zeneműtár. Jelzet: Bartók Béla 1/18

Visszakanyarodva „a népek testvérré válásának” gondolatához, a különféle népzenék eggyé olvasztására Bartók számtalan művéből idézhetnénk példát, e helyütt azonban talán említsük azt a kompozíciót, amelynek eredeti kéziratát maga a zeneszerző ajándékozta az Országos Széchényi Könyvtárnak. Az 1926-ban komponált Zongoraszonáta zárótételében (mint Somfai László fogalmaz) „lényegében minden téma egyetlen alapgondolatra, egy Bartók költötte népdalra vezethető vissza. E téma dallama magyar, ütemváltó ritmusa viszont román kolindákra emlékeztet.” Az efféle, csupán az avatott szakember által szétszálazható stíluskeveredéseknek is köszönhető, hogy a zeneszerző művei a nagyvilágban nem annyira egy konkrét nemzethez kötődő muzsikaként, hanem egy képzeletbeli, univerzális népdalhang képviselőiként váltak népszerűvé.

Bartók: Zongoraszonáta (1926) – a harmadik tétel részlete a szerzői kéziratból. Kottakézirat – Zeneműtár. Jelzet: Ms. Mus. 998

Mégis félreértenénk Bartókot, ha zenéjét csupán egyfajta egyvelegnek fognánk fel, amelyben véletlenszerűen tornyozódnak egymásra a különféle népek dallamai vagy azok egyes alkotóelemei. A stílusok kombinációjának hátterében gyakran nagyon is világos program rajzolódik ki – ugyancsak Somfai László figyelt fel például arra, hogy számos művének lélektanilag leginkább meghatározó, kulminációként értelmezhető pontján Bartók milyen gyakran nyúl vissza egy félreérthetetlenül magyaros hangütéshez. Nem véletlen, hogy a népek testvérré válásának gondolatát kifejtő, fentebb idézett levelének következő soraiban máris visszakanyarodik a maga legmélyebb kulturális kötődéséhez: „Az én – mondjuk földrajzi helyzetem következtében a magyar forrás van hozzám legközelebb, ezért műveimben a magyar hatás a legerősebb. Hogy mármost a stílusom – a különböző forrásoktól függetlenül – vajon magyar jellegű-e vagy sem (és minden ezen múlik), azt másoknak kell megítélniök, nem nekem. Én mindenesetre úgy érzem, hogy ez megvan benne.”

Bartók A magyar népdal c. kötetének (1924) eredeti kézirata – Zeneműtár. Jelzet: Ms. Mus. th. 5 D

Mikusi Balázs
Zeneműtár

Szent Jeromos vagy Hieronymus (347 körül – 420) pap és egyháztanító, a négy nagy nyugati egyházatya (Szt. Ambrus, Szt. Ágoston,  Szt. Jeromos, Nagy Szt. Gergely) egyike, s az egyik meghatározó Biblia-fordítás, a Vulgata létrehozója. A szertelen, jó képességű, érzékeny és gyanakvó fiatalember, bár szülei keresztények voltak, csak húsz évesen keresztelkedett meg Rómában, majd remeteségbe vonult. Később keletre ment, hogy találkozzék a sivatagi remetékkel. Ebben az időben tanult meg héberül, s tökéletesítette a Szentírással kapcsolatos tudását is. Önjellemzése szerint: filozófus, rétor, grammatikus és dialektikus egyszerre, továbbá három nyelvnek, a hébernek, görögnek és latinnak ismerője. Ennek a három nyelvnek, különösen a hébernek ilyen magas szintű ismerete meglehetős ritkaság volt akkoriban. Jeromos 380 körül tért vissza a remeteségből, s pappá szentelése után Bizánc városának könyvtárában teljesített szolgálatot. I. Damasus pápától kapta a megbízást, hogy tökéletesítse a Szentírás fordítását. A szentatya halála után (385) Betlehembe utazott, s évtizedekig dolgozott a fordítás szövegén. 420-ban egy kolostorban érte a halál Betlehemben.

Szent Jeromos szobra a Szent István bazilika oldalfalában (Digitális Képarchívum)

„Jeromos életének van egy kétséget kizáróan mesei eredetű, alighanem naptári célzattal betoldott epizódja. A legenda szerint, amikor Betlehemben, egy kolostor apátjaként az Írás fordításán fáradozott, egy sántikáló oroszlán vetődött arra. A testvérek halálra rémültek ugyan, de Jeromos utasításának engedve végül is kezelésbe vették az állat tövisektől fölsértett lábát. Az ápolás során az oroszlán teljesen megszelídült, s mikor felgyógyult, Jeromos a kolostor szamarának őrzését és terelgetését bízta rá, mintha csak pásztorkutya lenne. Egy alkalommal aztán, amikor kinn voltak a mezőn, az oroszlán elaludt, s arra járó kalmárok elkötötték az őrizetlenül talált szamarat.
Az egyedül hazaballagó oroszlán láttán a barátok azt hitték, hogy amaz nem tudott ellenállni természetének, és a rábízott szamarat fölfalta. Ezért nem adtak neki büntetésből enni, és az ő hátára rakták a cipelni valót, az erdőben vágott és fölaprított fát. Az oroszlán türelemmel végezte a szamár dolgát, munka után, esténként azonban a környéken kóborolt, s így kutatott az ellopott szamár után. Így esett, hogy a tolvaj kalmárok, immár a szamárral együtt, ismét arra jártak. Az oroszlán fölismerte az „ő” szamarát, és vadul bömbölve, karmait meresztgetve, farkával csapkodva arra kényszerítette a karavánt, hogy a kolostorhoz vonuljanak, és megbocsátásért esdekelve visszaadják a szamarat jogos tulajdonosaiknak.”

Jankovics Marcell: A tanító, az oroszlán meg a szamár – In: Uő.: Jelkép-kalendárium, részlet (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Latin fordítások már korábban is készültek a Szentírásból, melyek közül kiemelkedett a Vetus Itala („régi latin”). Jeromos igazi szöveggondozó, filológus volt. A javítás munkáját szakaszosan végezte el: először az evangéliumok és a zsoltárok latin szövegén. Mivel lelkiismeretesen dolgozott, kötelességének érezte, hogy az Ószövetség eredeti héber szövegéhez forduljon. Tizenhat év alatt készült el az Ószövetség fordításával. Az apokrif könyveket, melyeket a IV–V. században már több egyházi tekintély a Szentíráshoz sorolt, ő szigorúan kiiktatta. Szent Jeromos több kommentárt, szentbeszédet készített az egyes bibliai könyvekhez, illetve azok alapján.

A Hieronymus-corvina címlapja, Kézirattár, Cod. Lat. 347, f. 1r. – A mű Szent Jeromos Szent Pál leveleihez írt magyarázatait tartalmazza. A P[auci] iniciáléban Szent Pál alakja látható. A keretdísz vázát egymásra helyezett kandeláberek alkotják. A bal oldali széldísz közepén Mátyás, vele szemben Beatrix éremportréja foglal helyet. A címlap alsó részén Mátyás gyümölcskoszorúba foglalt címere látható. A címer két oldalára egy-egy ún. Mátyás-emblémát festettek. A szöveget humanista könyvírással másolták. Az illumináció a Gherardo és Monte di Giovanni testvérpár műhelyében készült Firenzében 1488 körül.

A Vulgata szó a latin vulgatus, elterjedt jelentésű melléknévből származik. Az elnevezés összefüggésben áll azzal, hogy Jeromos fordítása lassan általános hivatkozási alappá vált, bár csak a tridenti zsinat idején, 1546-ban lett a katolikus egyház hivatalos bibliaszövege.

„Jeromos az ókori Stridon szülöttje, amelyet a kutatás Csáktornya (Čakovec) muraközi városkával azonosít. Itt emelkedett a Zrínyiek vára is. A pálosok Jeromos tiszteletére emelt temploma (1446) hajdan jeles búcsújáró hely volt. Az a körülmény, hogy a majdani magyar haza szülöttje volt, továbbá, hogy a betlehemi barlangban remetéskedett és megírta a rend szellemi ősének, Remete Szent Pálnak életrajzát, Jeromost pálosaink körében különösen tiszteltté tette.”

Bálint Sándor: Szeptember 30., részlet – In: Uő.: Ünnepi kalendárium 2., Budapest, Szent István Társulat, 1977 (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Szent Jeromos írópultnál, Didymus kódex (New York, Pierpont Morgan Library) – In: Bibliotheca Corviniana, Magyar Helikon – Corvina, Budapest, 1981, 47. kép. (Pannon reneszánsz: a Hunyadiak és a Jagelló-kor: 1437–1526; elektronikus dokumentum; Encyclopaedia humana Hungarica; 4., (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Szent Jeromos élete végéig megőrizte a legszigorúbb aszkézis gyakorlatait, de elkísérte betegesen izgulékony és érzékeny természete is. Ha vitatkozott, bántó éllel is tudott fogalmazni. Jeromost gyakran félmeztelenül ábrázolják, mellét üti egy kővel, miközben a feszületet nézi. Gyakran bíborosi ruhában van. Attribútuma az oroszlán, a koponya és a könyv. A tudósok, a diákok, a régészek, a könyvkereskedők, a zarándokok, a könyvtárosok és a fordítók védőszentje. Hozzá fohászkodnak a gyengénlátók is.

„A téren szurokillat csapott meg.
A halászok szurokkal ugrattak egyszer.
A sarkon meg, ahogy befordultam,
mint egy nehéz halászladik tartott felém,
semmi, Jeromos, csak valami tartott felém.
Semmi, csak ezt akartam mondani.
Ezért ugrottam melléd.
Ezért adom most egy kicsit gyorsan a bambát.
És már mennék is. A folyóba.
Elfáradnak karjaid, Jeromos, könyvet, templomot tartani soká.”

Tolnai Ottó: Vers, amelyben megelevenedik Masaccio Szent Jeromos és Szent János című festménye, részlet – In: Uő.: Sirálymellcsont, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1967 (Törzsgyűjtemény)  
(A festmény itt látható.)

–s–

A pákozdi csata (1848)

1848. szeptember 11-én Josip Jelačić császári altábornagy 51 117 fős csapatai több ponton is átlépték a határfolyó Drávát. A forradalmi Magyarországot – amelynek törvényes kormányát (felelős magyar minisztérium) a Habsburg uralkodó nevezte ki –, ezzel nyílt katonai támadás érte. A magyar seregek élén álló többségükben volt császári tisztek hátráltak, ill. részben átálltak Jelačićhoz és feladták az egész Dunántúlt. Már Pest is veszélybe került, Bécs pedig Magyarország alávetésére készült. 1848. szeptember 29-én Sukoró és Pákozd között a Móga János altábornagy vezette túlnyomórészt újoncokból álló magyar sereg megütközött a Jelačić parancsnoksága alatt álló császári erőkkel (sorezredek, határőrök, horvát nemzetőrök). A magyar seregek (17 500 fő) győzelmet arattak a két és félszeres túlerőben lévő császári csapatok (összesen 51 577 fő, ebből 48 234 fő harcképes, de a csatában ténylegesen csak 24 567 fő vett részt) felett. A horvát történetírás döntetlenként tartja számon az ütközetet, amely mindkét részről minimális veszteségekkel járt. A pákozdi csata volt az 1848-49-es magyar szabadságharc első jelentős ütközete.

A pákozdi csata (Festmény). In. Encyclopaedia Humana Hungarica, 7. Haza és haladás: A reformkortól a kiegyezésig (1790–1867) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Báró Josip Jelačić (1801–1859) erélyes és katonái körében népszerű, rendkívül ambíciózus illír (délszláv) érzelmű, de a birodalom érdekei iránt elkötelezett horvát határőrezredes volt. (A magyarban a Jellasics névforma használata Petőfi A vén zászlótartó című verse nyomán terjedt el.) Báni kinevezésében (1848. márc. 23.) képességeinek és udvarhű magatartásának elismerése mellett a császári udvar megosztó politikája is szerepet játszott. V. Ferdinánd császár (uralkodott: 1830–1848), bár a nyilvánosság előtt látszólag a Batthyány-kormánynak engedett, Jelačićot eszközként használta fel ellene. A Horvátország és Magyarország viszonyában hivatalosan semleges udvar szabad kezet adott Jelačičnak a lázadó Magyarországgal szemben. Amikor a bán megpróbálta a horvát nemzeti törekvéseket érvényesíteni, az uralkodó a magyar kormány kérésére színleg felmentette ugyan báni megbízatásából, ám titokban a támogatásáról biztosította, s hamarosan vissza is helyezte. Október 1-jén pedig a magyarországi birodalmi haderő főparancsnokának nevezte ki, de ezen a poszton rövidesen Windischgrätz herceg váltotta fel, aki mellett Jelačić beosztott tábornokként harcolt a tavaszi hadjárat végéig, később pedig a Délvidékre vezényelték.

Jelačić a magyar-horvát nemzeti törekvések összeegyeztethetetlenségének idején játszott kulcsszerepe révén a két nép konfliktusának szimbólumává vált. Személyének és tetteinek horvát, magyar és osztrák történelmi megítélése a mai napig lényegesen eltér egymástól. Horvátországban nemzeti hősnek tekintik. Mégis, jelképes baráti gesztusként a Zágráb főterére 1990-ben visszahelyezett Jelačić-szobor kinyújtott kardja ma – a korábbi (1866–1947) tájolásától eltérően – nem Magyarország felé mutat. A magyar kormány határozata értelmében pedig a magyar honvédelem napját 1991 óta nem a pákozdi csata, hanem Buda 1849-es visszavívásának évfordulóján ünnepeljük.

Jellasics horvát bán, 1849. Színezett litográfia. In. Encyclopaedia Humana Hungarica, 7. Haza és haladás: A reformkortól a kiegyezésig (1790–1867) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Miután Jelačić augusztus 31-én megszállta Fiume városát, elkezdődött a háború. A bán manifesztumban utasította el azokat a vádakat, melyek szerint azért szakította el Horvátországot a Magyar Koronától, mert a pánszlávizmust támogatná. A manifesztum szerint „A (horvát) nép fiaként, a szabadság híveként és osztrák alattvalóként, híven elköteleztem magam a Birodalom alkotmányos császárának és királyainak, és egy hatalmas, szabad Ausztriát kívánok“.

A pánszlávizmus eszméjével Magyarországra támadó horvát katonák. In. Encyclopaedia Humana Hungarica, 7. Haza és haladás: A reformkortól a kiegyezésig (1790–1867) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Jelačić csapatainak gyenge felszereltsége – második tartalékos határőrök – a hadművelet elsietett megindításának következménye volt. A rosszul megszervezett ellátás megnehezítette a magyar területen történő vonulást és lehetetlenné tette az egy helyen való időzést is, folyamatos előrevonulást tett szükségessé, mert az élelmezést csak a magyar lakosságtól való rekvirálás útján oldhatták meg. A fosztogató sereg elől a falvak lakossága elmenekült, ill. hamarosan össznépi ellenállás bontakozott ki ellene a Dunántúlon (népfelkelő egységek), amely megakadályozta az utánpótlást és a későbbiekben lezárta a visszatérés útját. A népfelkelésben részt vevők elkeseredését csak szította, hogy először arathattak és szüretelhettek volna maguknak a jobbágyfelszabadításnak köszönhetően, ha a betörő horvát csapatok nem tarolták volna le a termésüket.

„A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.

Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,
Mit vétettél, hogy így elhagytanak,
Hogy isten, ördög, minden ellened van,
És életed fáján pusztítanak?
S dühös kezekkel kik tépik leginkább
Gazúl, őrülten a zöld ágakat?
Azok, kik eddig e fa árnyékában
Pihentek hosszu századok alatt.”

Petőfi Sándor Élet vagy halál! című versének részlete a Magyar Elektronikus Könyvtárban

A Székesfehérvárra 1848. szeptember 26-án bevonult megszálló csapatoknak szeptember 29-én a Velencei-tó környékén állta útját az erős védőállást felvett honvédsereg. A magyar táborba érkezett országgyűlési küldöttek biztatására Móga Pákozd és Sukoró között megütközött a bán ellene támadó hadseregével. A több órán át tartó pákozdi csatában Jelačić meghátrálni kényszerült. Másnap három napos fegyverszünetet kért, hogy bevárja az erősítésül segítségére indult, s majd október 7-én az ozorai ütközetben a honvédseregek által legyőzött Karl Roth vezette határőröket. A bán a fegyverszünet lejárta előtt elvonult a harctérről, de nem állt szándékában elhagyni Magyarországot, csak az osztrák-magyar határig húzódott vissza. A bán elvesztette a hadjáratot, a magyar sereg pedig csak két nap múlva követte.

„Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva,
Seregének seregünk nyomába',
Megrémülve fut a magyar hadtól;
Magyar hadban egy vén zászlótartó.
Ki az a vén zászlótartó ottan
Olyan tüzes lelkiállapotban?
Szemem rajta kevélyen mereng el:
Az én apám az az öreg ember!”

Petőfi Sándor A vén zászlótartó című versének részlete a Magyar Elektronikus Könyvtárban.

A pákozd-sukoró-velencei csata vázlata. Térkép. – Digitális Képarchívum

„A gondolatok és az eszmék fölött nem múlik el nyomtalanul az idő. A hatalmi helyzetek és a társadalmi törekvések változása sebesen alakítja az uralkodó elveket, s velük együtt többé-kevésbé az ünnepekét is. Magának a márciusi ifjúságnak a szabadság eszméje is meglehetősen módosult. Hiszen amint Jelačić serege megindult a kormány ellen, az egyenlőség, testvériség és szabadságért küzdők csoportja kénytelen a nemzeti önállóságot védők terjedelmesebb táborává átalakulni. És az első évfordulóra, 1849. március 15-ére – bár az úgynevezett radikalizálódás ideje ez – az ünneplő újságok hasábjain a szabadság szó szinte kizárólag csak nemzeti függetlenséget jelent, s úgy tűnik fel, hogy az önvédelmi harcát folytató nemzet elfelejtkezett már azokról a gyökeresebb társadalmi reformokról, amelyeket a márciusi ifjúság egy része, elsősorban Petőfi, a valódi szabadság feltételének gondolt.”

Lengyel Balázs: Hetven év márciusi ünnepei. In. Uő.: Origo. Korai írások 1938–1948, Budapest, CET Belvárosi Könyvkiadó, 2002. – Törzsgyűjtemény

A pákozdi csata emlékműve – Digitális Képarchívum

„Ki nyerte meg a csatát? A kérdés eldöntéséhez a két fél szándékait kell tisztáznunk. A magyar hadsereg meg akarta állítani a horvát előnyomulást, s e célját lényegében el is érte. Ezen az sem változtat, hogy a csatát követően visszavonult Martonvásárig, hiszen a fegyverszünettel a horvát hadsereg lemondott az újabb támadásról. Jellačić célja a magyar hadsereg legyőzése, s aztán a főváros bevétele volt. Ezt a szándékát pedig Pákozd után fel kellett adnia, így a fegyverszünettel lényegében elismerte kudarcát. Megszegte-e Jellačić a fegyverszünetet? Véleményünk szerint nem. A fegyverszünet szövege ugyanis nem tiltotta meg a demarkációs vonalak mögötti mozgásokat.”

Hermann Róbert: A pákozdi csata. In. Uő.: 1848–1849. A szabadságharc hadtörténete, Budapest, Korona, 2001. – Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány

–––

„… Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

József Attila A Dunánál című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet.

–MJ–

Vas István születésnapja 

Vas István (1910-1991) költő, író, műfordító. Ősei között zsidó rabbik voltak. 1928-ban a bécsi kereskedelmi főiskolán tanult, s ebben az időszakban ismerkedett meg a marxizmussal és Freud gondolataival is. Előbb a magyarországi avantgárd körébe tartozott, később a Nyugathoz csatlakozott. 1935-ben házasodott össze Kassák Lajos nevelt lányával, Nagy Etel mozdulatművésszel, akinek 1939-ben bekövetkezett halála mélyen megrendítette. A második világháború utolsó szakaszában 1944-45-ben bujkálnia kellett. Ottlik Géza és későbbi második felesége, Szántó Piroska bújtatta. (1951-ben kötöttek házasságot.) Mivel 1945 után ideológiai vitába szállt Lukács Györggyel, a fordulat évétől (1948) sokáig csak műfordításokból élhetett. 1956 után nyugdíjazásáig az Európa Könyvkiadóban dolgozott.

Vas István – In: A Dunánál: magyarok a 20. században (1918–2000) CD-ROM, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001; (hálózati változat: Magyar Elektronikus Könyvtár)

„Amit örökbe kapott, az legkevésbé a költészetre volt alkalmas. Apja becsvágyó és sikeres zsidó üzletember, textilkereskedő, aki hallani sem akar fia irodalmi ambícióiról. A nyelv, amit környezete beszél, minden, csak nem irodalmi nyelv, tele némettel kevert, hibás, kitekert fordulatokkal, rossz hangsúlyokkal. A városnak az a része, ahol gyerekkorát tölti, egy cseppet sem poétikus: sötét bérházak, nehéz szagú mellékutcák, a Nagykörúton »reklámok, mulatók, híg slágerek és mozik«, ahogy a Teréz körúti elégiá-ban írja később, amikor már megtanulta »a rossz anyagot megnemesíteni«. Egyelőre azonban csak a megváltásra sóvárgó magány az osztályrésze. A megváltás végül is megérkezik ugyan, már tizennyolc éves korában, amikor Kassák Lajos, a magyar avantgardizmus vezére elolvassa verseit, és így szól: »Uram, maga költő« […]
Miközben továbbra is kommunistának tudja magát (bár alkatánál, független szelleménél fogva a párttól, a mozgalmi munkától távol marad), egyre erősebben hat rá az evangélium, s végül 1938-ban áttér a katolikus hitre. Ebben az évben bocsátják el állásából, és a következő évben meghal első felesége, Kassák nevelt lánya, Eti, akinek alakjához egész költészetének és magánmitológiájának egyik alapmotívuma fűződik.”

Várady Szabolcs: Vas István, részletek – In: Uő.: A rejtett kijárat. Versek, fordítások, próza, egyebek, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003, 265.o. (Törzsgyűjtemény – szabadpolcos állomány) 

–––

„Ifjú nő a sirban, ifjú rügy az ágon,
Tavaszi szél fújja, virágom, virágom.
Tavaszi szél messze földek illatával
Csábított hajdan, most fiatal halállal.
Jobb volna sötétbe elomolni, mint te,
Hullani a mélybe, teveled egy szintre,
De az a forma, mely odalenn enyész el,
Ragyog idefönt is örök epedéssel,
Fű, fa, virág, tavasz színe tőle tüzel,
Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.

Az tudja, mi a test, aki szenved vele,
Te tudod, Istenem, szenvedés istene, […]

Vas István: Húsvéti ének a testről, részlet – Uő: Kis mást se tud, Versek 1930–1945, 138. o. (Törzsgyűjtemény – szabadpolcos állomány)

Vas István – In. Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka, Budapest, Trezor, 1995 (Az internetes változat képei az Irodalmi arcképcsarnok című CD-ROM kiadványból származnak. Arcanum, 2000)

„Vas István az avantgárdból induló s vele klasszicizáló szellemben szembeforduló harmadik nyugatos költőnemzedék tagja, Radnóti barátja volt. Példaképül Kosztolányit és Szabó Lőrincet választotta, Illyés példája is vonzotta. Az önéletrajzi személyességű lírát képviselte.”
Vas István alkotói oldala; szerzői és a róla szóló irodalom bibliográfiája a Nyugat-honlapon.

Az 1956-ban átélt élményeihez kapcsolódik egyik legismertebb verse, Az új Tamás, amely egyrészt a Bibliából ismert Tamás apostol, „a hitetetlen” történetének parafrázisa, másrészt a lírai én öndefiníciója, aki boldog, mert láthatta feltámadt nemzetét 1956 októberében, így ambivalens kötődése ekkor egyértelművé válik.

„Mert én voltam az a Kettős, hitetlen:
Azt hittem, nem vagy, csak a képzeletben,
S hitetlen ujjamat sebedbe mártva
Tudom csak, mi a test feltámadása,
És szólni nem tudok, csak dadogok:
Magyar vagyok.”

Vas István: Az új Tamás, részlet – In. Uő.: Válogatott versei, Budapest, Unikornis Kiadó, 1997, 128. o. (Törzsgyűjtemény – szabadpolcos állomány)

Vas István: Kánikula, vihar, ősz, autográf verskézirat részlete, Kézirattár, Analekta 12.318

„Az íves boltozat alatt,
A legyező-gótika alatt,
Eszembe jutott Sárospatak,
Nem is tudom, miért.

Talán az együgyű kis boltozat
Jutott eszembe,
Ahol a faragott rózsa alatt
Négy tehetetlen magyar nagyúr
Vergődve, megromolva és bizalmatlanul
Egymással sub rosa beszélt,
Hogy mi lenne, ha... mi lenne...
[…]

De megmaradt
Sárospatak
És megmaradtak ablakdíszei,
A röneszánsz domborművek,
A bajszos és kerek,
Víg magyar koponyák

Onnan néznek le rád,
És él magyar, áll Buda,
És ez is épp elég csoda,
A századokon át
Élnek a magyar koponyák […],

Vas István: Cambridge-i elégia, részletek – In: Uő.: Válogatott versei, Budapest, Unikornis Kiadó, 1997, 147. o. (Törzsgyűjtemény – szabadpolcos állomány)

1961-ben mutatta be a budapesti Petőfi Színház az Egy szerelem három éjszakája című új magyar zenés játékot, musicalt. Az író Hubay Miklós, a zeneszerző Ránki György, a verseket pedig Vas István írta. A nagy sikerű műből 1967-ben film is készült.

Hubay Miklós – Ránki György –Vas István: Egy szerelem három éjszakája, filmhíradó az 1961-es bemutatóról 

Vas István igen jelentős műfordító tevékenysége a 1930-as évek második felétől bontakozott ki. Többek között lefordította Villon Nagy testamentumát (1940) Apollinaire válogatott verseit (1940). Jelentős fordításkötete a Hét tenger éneke című (1955). Fordított klasszikus prózairodalmat, valamint drámát és lírát Shakespeare-től Whitmanig.

Vas István 100. születésnapja: 2010 – A Petőfi Irodalmi Múzeum hang- és képösszeállítása Vas István születésének 100. évfordulója alkalmából, amelyben kortársak, barátok emlékeznek a költőre. 

–s–

Széchenyi István (1791–1860) születésnapja 

„Széchenyi ma is a legnagyobb magyar. Úgy gondolok rá, mintha élne; holott nem egy élőre úgy gondolok, mintha már rég halott volna. Széchenyi él, beszél, újat és újat mond, vitázik velünk elevenekkel, korhol bennünket, felel és kérdez, kiszámíthatatlan. Néha fölmerül bennem a kérdés: milyen minőségben bitorolja halott létére az életnek ezt a jogát? Nem mint politikus: a politikus nem élheti túl korát. A politika az időponthoz igazodik, s az időpont elmúltával már csak a történelem számára érdekes. Nem is mint író: hisz nem is volt író. Az írás mindig csak eszköz volt számára, akár másoknak írt, akár magának: programplakát vagy gyónócédula. 
Az a Széchenyi, akitől ma sem tudok megszabadulni, nem államférfiú vagy irodalmár voltában izgat. Hanem, minden ilyen külső szerepétől függetlenül, emberi és magyar voltában.
[…] A kérdés izgató: hogyan bírja egy ember egy nemzet megteremtésének felelősségét? S egyáltalában: hogyan bírja a politikai cselekedet felelősségét? S mit jelent a politikai cselekedet? Széchenyi élete mélyein szenvedte végig ezeket a kérdéseket, amiket más államférfiú legfeljebb elméletileg tesz föl magának. Mit jelent változtatni, s micsoda veszélyekkel jár […]”

Babits Mihály: A legnagyobb magyar. Töredékek Széchenyiről, részletek – In. Uő.: Esszék, tanulmányok, összeállította Belia György, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó 1978 (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 Ehrenreich Sándor Ádám: Széchenyi István derékképe, rézmetszet, 1823–1840 (Régi Nyomtatványok Tára – Digitális Képkönyvtár) 

„Az emberiségnek egy nemzetét megtartani, sajátságait mint ereklyét megőrizni 's szeplőtlen mineműségében kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit, s így egészen új, eddig nem ismert alakokban kiképezve, végcéljához, az emberiség' feldicsőítéséhez vezetni, kérdem, lehet-e ennél minden kesertül tisztább érzés; 's ha csak mint hangya illy megdicsőítéshez egy paránnyal is járulhatni, van-e ennél emberek közt, kiktül lelki örömök el nem zárvák, édesb osztályrész?”

Széchenyi István: A Kelet népe, részlet – Pozsony, Wigand Nyomda, 1841, facsimile kiadás (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőletétele, festmény – In: Száz szép kép; virtuális kiállítás (Magyar Elektronikus Könyvtár)

„Hány könyvet írt! És valamennyinél többet ér
ez a híd. Hogy él!

Egy mondandón, mit nem papirlapokra
bízott, ki észbe fogta
és létre hozta,
egy derék eszmén járok át naponta.

Napi örömöm ez a jó
anyagba burkolt közölnivaló.”

Illyés Gyula: Széchenyi hídja, részlet – Uő.: Összegyűjtött versei, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1993 (Törzsgyűjtemény – Szabadpolcos állomány)

A Lánchíd, háttérben a Várpalotával, fotó: Varga József (Digitális Képarchívum) 

„Széchenyi sohasem ment át a Lánchídon.”

Csukás István: Felajánlott sorok a márványba (részlet), Intelem – In: Uő.: Összegyűjtött versek, Budapest, Kossuth Könyvkiadó 1996 (Törzsgyűjtemény)

Tamási Áron születésnapja – 1897

Tamási Áron (1897–1966) író, az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom kimagasló alakja. Írásművészete a népi irodalom szellemében fogant epika líraibb hangú változata, tematikája a székelység világához kapcsolódik. Gyökerei e zárt etnikai közösség mese- és mondavilágába nyúlnak vissza. Nyelvteremtő író: erősen támaszkodik a tájnyelvre. Műveinek jelentős szervező elve a mesei elemekkel elért jelképteremtés. Bár számos regényt, elbeszélést és drámát alkotott, az olvasóközönség köztudatába mégis leginkább Ábel című regénytrilógiája (Ábel az országban, 1933; Ábel a rengetegben, 1932; Ábel Amerikában, 1934) révén került be.

Tamási Áron. Fotó – Kézirattár

A két világháború között Kolozsváron élt újságíróként és az erdélyi kulturális élet markáns alakjaként. A kisebbségi szellemi irányzatok mindegyikével kapcsolatot tartott; 1926-ban a meghatározó Erdélyi Helikon folyóiratot elindító helikoni munkaközösség alapító tagja volt. Az Ábel-regényeket a harmincas években írta. Írásművészetének erőssége a valóság és mese szerves egységének ábrázolása, melyet ekkorra tökéletesített. Az Ábel a rengetegben (1932) a kisebbségbe került romániai magyarság sorsának modellje is. Hőse gyerekember, aki jellemet próbáló és fejlesztő körülmények közé vetődve kerül szembe a természeti, társadalmi és nemzeti kiszolgáltatottsággal hasonlóan a népmesék hőséhez, a legkisebb fiúhoz.

„Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is Ábelnek hívtak engem; s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposztatermelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett.
Apám, akit Gergelynek neveztek, még élt abban az időben, s közbirtokossági erdőpásztor volt. Ott is lakott fenn az erdőn, egyedül egy kalibában; s csak akkor jövögetett haza a házhoz, amikor az elesége elfogyott. Ilyenkor édesanyám ismét feltarisnyálta, s azzal visszament az erdei szállására, hogy legalább egy hétig megint ne lássuk.
Gyermek a háznál rajtam kívül nem volt, s én ezt nem is bántam, mert engemet is csak bajosan tudtak iskolába járatni s ruházni, olyan nagy szegénységben éltünk.
Az a nap, amelyik az előbb felemlített nagy fordulatot hozta belé az életembe, éppen a Szent Mihály napjára következő nap volt, vagyis szeptember harmincadika. De már azt, hogy szereda volt-e vagy csütörtök, azt már nem tudnám megmondani, csak az jut jól eszembe, hogy apám rég nem járt volt immár az erdőről haza. Édesanyám délebéd után mindjárt elment egy zsákkal pityókát ásni, s nekem egy jó halom csöves törökbúzát hagyott hátra, hogy én azt lefejtsem, amíg estére hazajő.”

Tamási Áron Ábel a rengetegben című regénye a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kereskedelmi akadémiai végzettséggel 1923 nyarától három évig az USA-ban, többnyire New Yorkban élt alkalmi munkásként és banktisztviselőként, ahonnan írásait, a székelyföldről megálmodott csodálatos történeteit folyamatosan hazaküldte. Amerikai élményeit csak az Ábel harmadik kötetében írta meg (Ábel Amerikában, 1934), melynek végén hangzik el a szállóigévé lett mondat: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

„S amint úgy közelről néztem a kínban fetrengő négert és az ő rettenetes arcát, amelyről csorgott a verejték, hirtelen az a másik gondolatom támadt, hogy maga az Isten vezetett ehhez az emberhez. Mert lám, itt a szemem előtt és borzasztó kínok között vetéli el az ördögöt, aki bizonyosan tévutakon hordozta eddig, és megakadályozta abban, hogy ennek a világnak a dolgaiban tisztán lásson. De ha most meg tud szabadulni az ártó és zűrzavaros gonosztól, akkor tisztán az Isten lelkével fog válaszolni minden feltett kérdésre.
Tehát tőle fogom megkérdezni, hogy mi célra vagyunk a világon!
Egyszerre olyan nagy izgatottság vett erőt rajtam, amilyent soha nem éreztem. Odakaptam a homlokomhoz, amely forrón lüktetett, majd odakaptam a szívemhez, mely jobban táncolt, mint a legnagyobb szerelemben. Aztán gyorsan kimentem a fekete templom elé, s ott megálltam, hogy várakozzam a megtisztult négerre. Már azt hittem, hogy sohasem fog kijönni, pedig tíz percnél többet nem várhattam; de akkor a barátai között jókedvűen és vidáman kilépett az ajtón.
Mindjárt odamentem hozzá, megfogtam a kezét, és azt mondtam, hogy jöjjön velem néhány lépést, mert valami fontos dolgot szeretnék kérdezni tőle. Nagyon barátságos volt, és szinte táncolva jött velem. Amikor néhány lépést csakugyan félrementünk, a vállára tettem a kezemet, mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam neki:
– A maga lelke most tiszta; mondja meg tehát nekem, hogy mi célra vagyunk a világon?
A négernek megmerevedett egy pillanatra az arca, majd hirtelen kacagni kezdett, s kacagás közben folyton azt mondta:
– Furcsa, furcsa, furcsa.
Aztán ismét megmerevedett az arca, mélyen a szemembe nézett, és így szólt:

– Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Ahogy ezt kimondta, ismét kacagni kezdett, de nem egészen úgy, mint az előbb, hanem a keserves és az örökké hontalan ember könnyes kacagásával. Még a térdit is csapkodta, miközben folytak a könnyei. Majd hirtelen azt is abbahagyta, újra a szemembe tekintett, utána pedig szaladni kezdett lefelé a hegyen. Úgy szaladt, mintha nem is ember lett volna, hanem valami fekete angyal.”

Tamási Áron: Ábel Amerikában című regénye a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Tamási Áron – Magyar Elektronikus Könyvtár

Életművének jelentős része a magyar dráma történetéhez tartozik. Mintegy 20 színpadi műve, mesejátéka, jelenete az epikus ismert nyelvén szól, líraiság és balladai komorság, valóság és mese ölelkezik bennük olykor tanító szándékkal. A népi színjátszás megoldásaihoz kapcsolódva felhasználta a lakodalmas, a passiójáték, a kántálás és a népi hiedelemvilág elemeit (Énekes madár, 1933; Tündöklő Jeromos, 1936; Vitéz lélek, 1941; Csalóka szivárvány, 1942; Hullámzó vőlegény, 1947; Hegyi patak, 1959; Boldog nyárfalevél, 1962).

„KÖMÉNYNÉ: A szerelem? Tán leginkább olyan, mint a rózsa, s mint a rózsák között is a legszebb piros rózsa, amelyik, ki tudja, mikor, titkon fogamzik… Tán amikor lát egy csillagot vaj amikor hozzáér egy napsugár… S akkor dobban meg valami, tán a szín, vaj az illat… s osztán teste kezd lenni annak a valaminek, lassan, szép észrevétlen… S ahogy nő-növekszik, kezdi élvezni mindjobbacskán ezt a látható világot is: a szellőt, a meleget, a susogást, a madáréneket, a hajnali csendet, az esti melengetést… S úgy gömbölyödik lassan s bátorodik a szerelemre: hajlandozásra, lepkecsalogatásra… S osztán kifeslik, s nappal virít, s éccaka… ó, éccaka!”

Tamási Áron: Énekes madár. Részlet a harmadik felvonásból – Magyar Elektronikus Könyvtár

A II. világháború Magyarországra sodorta, és csak tizenhat évvel később, 1956 augusztusában látogathatott először Erdélybe. Bár tanúja és maga is elszenvedője volt a kisebbségi sors hányattatásainak, hitt a román és a székely nép békés együttélésében:

„Értékeljük és megbecsüljük magát a román népet, mellyel rossz és jó sorsban együtt kell élnünk. Figyelemmel kísérjük, és méltatjuk a román népi kultúrát, mert az a véleményünk, hogy a politika izgalmai és tévelygései alatt él egy bölcs, megértő világ, melyet a nép hordoz. A magunk népét azonban, az értékelésen és megbecsülésen túl a lélek és vér szerelmével szolgáljuk. Az élet tényeit, minden körülmények között, abból a szemszögből ítéljük meg, hogy azok népünk javára válthatók-e vagy kikerülhetetlenül károsak reá. Sorsunk és helyzetünk két parancs betöltésére kötelez: egyik a természetes és erkölcsi parancs, hogy amiképpen porból lettél és porrá lészesz, azonképpen magyarból lettél és magyarrá lészesz; a másik pedig a világi törvények parancsa, melynek tiszteletében, mint »kisebbség«, éljük mindennapi életünket. Bizonyos azonban, hogy e tisztelet ellenére is sok külső akadállyal kell megküzdenünk, hogy valamiképpen betölthessük a természetes és erkölcsi törvényt, melynek jellege a lélek és a vér szerelme népünk iránt. Mégis, minden akadály ellenére, megpróbáljuk tisztességgel teljesíteni a szolgálatot. Ebben a percben minden reményünket meggyűjtöttük arra, hogy ez a némaság nem fog bekövetkezni, sőt minden lehető alkalmat megragadunk, hogy higgyük: a megértés és a jóindulat fogja egyre járhatóbbá tenni számunkra az utat.”

Tamási Áron: Szellemi őrség (részlet). In. Uő.: Szellemi őrség. Esszék, cikkek, útirajzok 1936–1965, Budapest, Palatinus, 2001. – Törzsgyűjtemény

A fordulat évéig országgyűlési képviselő volt, a Rákosi-korszakban viszont ő is hallgatásra kényszerült. Az irodalomba csak 1953-tól térhetett vissza, a Nagy Imre-kormány Kossuth-díjjal tüntette ki. 1956 szeptemberétől 1957 áprilisáig a Magyar Írók Szövetségének volt a társelnöke, 1956. október 31-én a Petőfi Párt Irányító Testületének tagjává választották. A forradalom első napjaiban nyilatkozata (Magyar fohász) hangzott el a rádióban, és ő fogalmazta meg az Írószövetség közgyűlésén december 28-án fölolvasott Gond és hitvallás című nyilatkozatot. 1957–58-ban többször tanúnak idézték, vallatták. 1963-tól a Béketanács elnökségi tagja. Szülőfalujában temették el.

„Jobban nálad senki se tudta, hogy a magyar nyelv volt: sorsunk, menedékünk és reményünk. Halhatatlan otthonunk ez a nyelv és sorsunk és reményünk. Egyetlen birtokunk és egyetlen jövőnk. És másik tanításod: hogy nem szabad kisebb erővel és szeretettel művelnünk ezt a nyelvet, mint te tetted: Tamási Áron. Műved a világegyetemet benövő kristály-levelű óriás-fa, amely a mindenség minden terét benőtte ágaival és gyémánt-lombjaival.”

Juhász Ferenc: Tamási Áron ravatalánál (részlet). In. Uő.: Versprózák, Budapest, Szépirodalmi, (Juhász Ferenc művei), 1980. – Törzsgyűjtemény

Tamási Áron sírhelye szülőhelyén, Farkaslakán – a blog szerkesztőjének felvétele. További képek a Digitális Képarchívumban.

„hej Istenem kicsi Ábel
csillag repdes az utadba
hogy te arra tüstént rálelj
az út magát mutogatja
az ösveny előre kitetszik
a legényfa kivirágzik
álmainkkal beh cicázik
jaj Istenem kicsi Móka
halált világló éjszaka
csillag hullik az utadba
hajnali madár Nyikóba
kicsi Ábel kicsi Móka!”

Nagy Gáspár Tamási Áron sírjánál című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet.

–MJ–

Kossuth Lajos születésnapja – szeptember 19.

„Az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára őrzi azt a két fonográfhengert, melyekre Kossuth Lajosnak az aradi vértanúk emlékművének felavatására szánt ünnepi beszédét rögzítették. A történelmi hangfelvételt két pesti vállalkozó, Felner Károly és Barna Tivadar készítették 1890. szeptember 20-án Torinóban. Kossuth rövidebb-hosszabb megszakításokkal 1865 óta élt itt önkéntes száműzetésben, bár nem elszigetelten, „remeteként”, hiszen magyarországi híveivel állandó levelezésben állt, üzeneteket küldött nekik és olykor látogatókat is fogadott. Hívták az 1890. október 6-i aradi ünnepségre is, de a kiegyezést teljes egészében elutasító, önmagát osztrák – magyarnak soha el nem ismerő Kossuth tudta, hogy személyes részvétele a „kibékülés ünnepén” (Pesti Napló 274. sz.) erkölcsileg lehetetlen. Ezt fejtegeti az aradiak meghívására válaszképpen írt köszönőlevelében is. Arra viszont ráállt, hogy ünnepi beszédét a fonográf segítségével megörökítsék és elvigyék Aradra.”

A felvétel és továbbiak a Kossuth hangja fonográfhengeren című szolgáltatásunkban. 

A Kossuth-beszéd részletét megőrző fonográfhengerek. A felvétel 1890. szeptember 20-án Torinóban készült (Zeneműtár) 

Kossuth Lajos azt üzente:
Elfogyott a regimentje.
Ha még egyszer azt üzeni:
Mindnyájunknak el kell menni!
Éljen a magyar szabadság!
Éljen a haza!

Esik eső karikára
Kossuth Lajos kalapjára,
Valahány csepp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája!
Éljen a magyar szabadság!
Éljen a haza!

Kossuth Lajos íródiák.
Nem kell neki gyertyavilág:
Megírja ő a levelet
A csillagok fénye mellett.
Éljen a magyar szabadság!
Éljen a haza!

[Kossuth Lajos azt üzente: …] – In: Magyar népdalok, szerkesztette és a bevezetőt írta Ortutay Gyula. Válogatta és jegyzetekkel ellátta Katona Imre. Budapest: Szépirodalmi Kiadó, 1976, cop. 1975 (Magyar Elektronikus Könyvtár)

A fenti szöveg az 1848/49-es szabadságharc legnépszerűbb dalának, három legismertebb versszaka. A dal egy régebbi dalformula felhasználásával Kossuth toborzó útja során keletkezett (1848-ban négyévi szolgálatra toborozták a honvédeket), s csaknem félezer variánsáról tudunk.

Kossuth Lajos mellképe. Másolat. Eredetijén a kép alatt Kossuth-autográf: „Kossuth / Turin april 9. 1867” (Kézirattár – Digitális Képkönyvtár) 

A Mária név Magyarországon a középkor óta sokáig a leggyakoribb női keresztnevek között szerepelt, ami nyilvánvalóan Szűz Mária tiszteletével magyarázható, bár a XVIII. századig többen választották Mária édesanyjának, Annának a nevét. Szűz Mária nevét helyi ünnepként a XI. századtól sok helyütt ünnepelték Európában különböző napokon, de egyetemes ünneplését Bécs törökök alóli felszabadítása (1683. szeptember 12.) emlékére Boldog XI. Ince pápa (1676–1689) rendelte el a katolikus egyházban. Bécs ostroma idején I. Lipót császár (1657–1705) és udvara Passauba menekült, és a kapucinus kolostor Mariahilf (Mindenkor Segítő Szűz Mária) kegyképe előtt könyörgött a szabadulásért. A győzelem után a kegykép tisztelete hozzájárult az ünnep gyors terjedéséhez. A XVIII. században hazánkba települő németek, de a magyar kamarai telepítések is szívesen választották az új templomok, kápolnák titulusául Mária nevét, s általában a Mariahilf-kegykép másolatát helyezték az oltár felé. Az ünnep magyarországi terjedéséhez és a Mária név gyakoriságához hozzájárult az is, hogy 1686-ban (szeptember 2.) Buda is felszabadult a török alól, s ezt a győzelmet is Mária közbenjárásnak tulajdonították.

Johann Azelt: Bécs 1683-as ostroma, rézkarc, Nürnberg, 1686 – A város látképe a jobb oldalon. Az előtérben tábor és csatajelenet. A metszeten betűjelek; jelmagyarázat fent két angyal által tartott írásszalagon. (Régi Nyomtatványok Tára – Digitális Képkönyvtár)

Bécs török ostroma 1683. július 14-én kezdődött meg, melyet Kara Musztafa török nagyvezír irányított az Ernst Rüdiger von Starhemberg gróf vezette védők ellen. A szeptemberig elhúzódó várvívás végén, a kahlenbergi csatában aztán a Sobieski János lengyel király (1674–1696) vezette keresztény haderő visszaverte az oszmánokat. Kara Musztafának a szultán hamarosan selyemzsinórt küldött: öngyilkosságot kellett elkövetnie. Bécs 1683-as ostroma fordulópont volt a Habsburgok és oszmán birodalom közötti küzdelemben. A török soha többet nem tudott ekkora erőt kifejteni, 1686-ban Buda majd a következő évtizedekben egész Magyarország területe felszabadult (1699-es karlócai és az 1718-as pozseraváci béke) A Török Birodalom megkezdte visszavonulását a Duna völgyéből, hogy helyét az első világháború végéig a Habsburg-dinasztia foglalhassa el.

Kara Musztafa sírva vonul Bécstől Konstantinápoly felé, röplap 1684-ből. Az előtérben a kép közepén a nagyvezír szamárháton ülő, síró alakja. Körülötte a sorsát sirató törökök. (Régi Nyomtatványok Tára – Digitális Képkönyvtár)

„Méltán mondatol rózsának,
Paradicsom fájának,
Élő kenyér hajójának,
Evezők csillagának.
Áron vesszeje, szent Szűz,
Mojzestől láttatott tűz,
Ki tőlünk minden gonoszt űz,
És lelkünkre kegyelmet fűz.”

Mennyország királynéja, részlet – In. Mária aranyház, összeállította Lukácsy Sándor, Pécs, Jelenkor, 2000 (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Mária nevének eredete és jelentése bizonytalan. Héberül Mirjam. Jézus idejében a 'Marjam' formát használták. Az egyik elképzelés szerint az arám Mara, Úr szóból ered, s így jelentése Úrnő. Szent Jeromos „a tenger csillagának” (Stella Maris) mondja. Az utóbbi száz esztendőben az egyik legtöbbször anyakönyvezett női név volt, bár a gyakorisága napjainkban csökken: 1967-ben még a második helyen állt az Éva után, 1976-ban már a tizennegyediken, míg az 1980-as évek közepére kiszorult a leggyakoribb húsz női név közül. – Forrás: Ladó János–Bíró Ágnes Magyar utónévkönyv, Budapest, Vince Kiadó, 2005. (Törzsgyűjtemény) 

Rózsa (Digitális Képkönyvtár) 

„Mindnyája érez téged, Istenáldott,
a kezdettől-való erős Anyát,
a mindenütt áramló ifju Nőt,
ha könnyű kék cipőd
érint rögöt, virágot;
látják rózsás-ezüstös tunikád
és zöldsárkány-hímes arany palástod,
és mindahány ruhád
léteddel egybeszőtt
piros köntösben állsz a pőre láng előtt.”

Weöres Sándor: Salve Regina, részlet – Uő: Egybegyűjtött írások II. kötet, Budapest, Magvető,1981 (Törzsgyűjtemény – Szabadpolcos állomány)

-s-