Az Oltáriszentség vagy Eucharisztia (görög eredetű szó, jelentése: hálaadás) alapításáról Nagycsütörtökön emlékezik meg az Egyház. Ám ekkor a közelgő gyász miatt nem ünnepelhet eléggé: az utolsó vacsoráról való liturgikus megemlékezés ünnepi díszek, fények és pompa helyett oltárfosztással, a harangok és az orgona elnémulásával jár együtt. Ezért is jött létre ez az ünnep, amely mindig a Szentháromság vasárnapja után következő csütörtökre esik, szintén visszautalva arra az ősi hagyományra, amely szerint e legnagyobb, legszentebb szentség alapítása csütörtöki napon történt. Azt a csodálatos, szent titkot ünnepeljük e napon, amely szerint a szentmiseáldozatban konszekrált kenyér és bor külső színe alatt Jézus Krisztus, az Istenember teste és vére, istensége és embersége valóban, igazán és lényegileg (szubsztanciálisan) jelen van.

Jézus szent testét és vérét adja híveinek. Kromolitográfia. Regensburg, Friedrich Pustet kiadóvállalata, 1920-as, 30-as évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Úrnapja – diadalünnep és oltárünnep

Diadalünnep ez, az Isten ügyének végső győzelmét hirdeti, az üdvözültek közösségét, együttlétét (communio) az Üdvözítővel az örök boldogságban. Az Ember Fia, a megdicsőült Krisztus maga mondta Szent János apostolnak a Jelenések könyve szerint: „A győzedelmesnek elrejtetett mannát adok” (Vincenti dabo manna absconditum – Apoc. 2. v. 17.) Ez az „elrejtetett manna” isteni felsége, mindenható ereje mellett a megváltó Krisztus mérhetetlen alázatát, jóságát, szeretetre méltó voltát is jelzi. Emberi ésszel felfoghatatlan mértékű alázatra volt ugyanis szükség ahhoz, hogy az örök Ige, a második isteni személy értünk megtestesüljön, és harminchárom évig mindenben hasonló legyen hozzánk, a bűnt kivéve: szenvedjen éhség, hőség, hideg, ellenséges emberi indulatok és a sátán kísértései miatt, végül pedig a kereszthalált is vállalja, önként letéve értünk életét. Túl ezen, szintén számunkra megmagyarázhatatlan és megdöbbentő alázatot jelez, hogy a mi Megváltónk nem érte be ennyivel: az utolsó vacsora termében megalapította az Oltáriszentséget, és egy-egy kis darab kenyérben elrejtőzve, magányosan, hideg templomokban virraszt értünk, vár bennünket mindennap, az idők végezetéig.
Úrnapja oltárünnep is, hiszen középpontjában az oltár közelségének csodálatos, tiszta és igaz öröme áll, amelyet elsősorban annak köszönhetünk, hogy az oltáron az Eucharisztiában az áldozat során megvalósuló titokzatos csere által valóságosan, testével és lelkével jelen van az Úr Jézus. Ezt az örömöt vallotta meg naponta IX. Szent Lajos francia király (1214 k.–1270), aki minden reggel két misét hallgatott, és azt mondta, hogy ha valóban szükséges volna, a szentmiséért cserébe a koronájáról is lemondana. Erről az életérzésről tett bizonyságot Hunyadi János kormányzó is (1407 k.–1456), aki utolsó nagy betegségében sem kérte, hogy házhoz vigyék neki az Eucharisztiát, hanem elmenvén a legközelebbi templomba, ott, az oltár előtt vette magához az Úr Jézust, áhítattal, könnyekig meghatódva, majd megvigasztalódva, örvendező szívvel tért vissza házába. (Petrus Ransanus: Epitome rerum hungaricarum... Budae, Typis Veronicae Nottensteinin, 1746, 207.) Az oltár annyira szent, hogy nincs emberi szó, amely ezt igazán kifejezhetné, hiszen az élő Isten szentségét jeleníti meg, kegyelmi pillanatokban oly erővel, hogy attól a lélegzetünk is eláll. Csendes elfogódottsággal, térdelve mondjuk ilyenkor: „Uram, én élő hittel hiszem, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben jelen vagy.” Keressük, óhajtjuk a perceket, amikor a szívünk egészen megtelik azzal az érzéssel: „Uram, jó nékünk itt lennünk.” (Domine, bonum est nos hic esse – Matth. 17. v. 4.) Az úrnapi körmenet pedig, amelyet nyilvános hitvallásnak is szoktunk nevezni, egész egyszerűen a keresztény életvezetés fő igazságát jeleníti meg. Megyünk Jézus után. Megyünk ezen a szép ünnepen örömmel és diadallal, de megyünk a hétköznapokban is, keresztünket fölvéve, szerénységgel, csendes alázattal, amint ő parancsolja: „Ha ki utánnam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztét, és kövessen engem. Mert a ki lelkét meg akarja tartani, elveszti azt: a ki pedig lelkét elveszti érettem, megtalállya azt.” (Si quis vult post me venire, abneget semetipsum, et tollat crucem suam, et sequatur me. Qui enim voluerit animam suam salvam facere, perdet eam: qui autem perdiderit animam suam propter me, inveniet eam. – Matth. 16. v. 24–25.)

Jézus az Oltáriszentség alapítója. Kromolitográfia, papírcsipkére ragasztva. 1890-es évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Az ünnep rövid története

A 13. század elején a katarok nyomába lépő albigens és valdens eretnekség képviselői vitatni kezdték Jézus valóságos jelenlétét az Eucharisztiában. Ebben az időben Krisztus maga adta tudtára egy látomásban az ágostonrendi lüttichi Szent Juliannának (†1258) azt az óhaját, hogy szeretetének ezen szent titkát külön ünneppel is dicsőítsék. Először 1247-ben, Lüttichben ültek úrnapi ünnepet. 1264-ben IV. Orbán pápa tette kötelező ünneppé az egész Egyház számára, a Transiturus kezdetű bulla révén. Szintén az ő megbízásából írta meg hozzá az akkor épp Orvietóban tartózkodó Aquinói Szent Tamás (1225–1274) a liturgikus szövegeket, és az ünnepi szentmise szekvenciáját, a „Lauda Sion Salvatorem” kezdetű himnuszt. Ám a körülmények nem kedveztek az új ünnep elterjedésének. IV. Orbán még ugyanebben az évben elhunyt, Úrnapját pedig csak Germánia néhány egyházmegyéjében és Magyarországon ünnepelték, itt 1271-től. Végül V. Kelemen pápa a vienne-i zsinaton 1311–12-ben ismét felhívta rá a püspökök figyelmét, és ettől kezdve gyorsan elterjedt az egész Egyházban. Legfőbb céljaként már IV. Orbán is az Oltáriszentség melletti nyilvános, ünnepélyes hitvallást jelölte meg. Az Egyház ezt az ünnepet alapításától fogva a lehető legnagyobb pompával és ünnepélyességgel üli meg, amely a liturgia eszköztárában rendelkezésére áll. Ezt a jogszokást pedig a legújabb időben XVI. Benedek és Ferenc pápa is megerősítette.

Az Eucharisztia Krisztus keresztáldozatát jeleníti meg az oltáron. Kőnyomat, 1840-es, 50-es évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Úrnapi körmenetek

Az Isten háza és összes oltára ezen ünnep alatt gazdag virágdíszben és illatos erdei lombokkal pompázik, és hagyományaink szerint itt Magyarországon is azon verseng ilyenkor a hívek gyülekezete, hogy a házakat és az utakat, kiváltképpen amerre a körmenet halad, virággal, zöld sással, a négy úrnapi sátor elejét pedig virágsziromszőnyeggel ékesítse. A Rituale Romanum az úrnapi körmenet során csak egy szentségi áldást ír elő, de mára elterjedt jogszokássá vált hazánkban, illetve a magyar nyelvterületen, hogy mind a négy sátornál (oltárnál) áldást ad a körmenetet vezető pap az Oltáriszentséggel. A menet eucharisztikus himnuszok éneklése közben megy végig a kijelölt útvonalon, végül a Szent Ambrus püspöknek (339 k.–397 k.) tulajdonított hálaadó himnusz, a Te Deum is felhangzik, illetve az utolsó szentségi áldás előtt a Tantum ergo Sacramentum, Aquinói Szent Tamás „Pange lingua gloriosi” kezdetű himnuszának ötödik és hatodik versszaka.

Johann Michael Söckler (1744–1781): Szeretetre méltó Jézus. Illusztráció Jézus szentséges neve litániájához. Rézmetszet – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Az Eucharisztia szükséges és hasznos áldozat

Az ószövetségi áldozatok, melyek jórészt az Úr Jézus Golgotán bemutatott keresztáldozatának az előképei, jelei is voltak, sok áldást szereztek a választott nép, Izrael számára az égből. Ám a végtelen fölségű Isten megbántásáért, Ádám és Éva vétkéért és az ebből származó áteredő bűnért nem voltak képesek eleget tenni. Ezért kellett az, hogy mikor elérkezett az idők teljessége, az Isten Fia emberi alakot öltött, és mint második Ádám, az emberi nem új képviselője és az üdvtörténet rendje szerint új ősatyja, a megváltás nagy áldozatát bemutatta értünk. Teljes és maradéktalan önátadással engesztelte ki értünk mennyei Atyját. Lelkét sokakért adta váltságul, így fogalmaz Szent Máté (Matth. 20. v. 28.). Vagyis nem csupán testét és vérét, hanem azokkal együtt lelkét is feláldozta értünk: „Atyám, a te kezeidbe ajánlom az én lelkemet. És ezeket mondván, meghala.” (Pater, in manus tuas commendo spiritum meum. Et haec dicens, expiravit. – Luc. 23. v. 46.)
Az Újszövetség egyetlen áldozata az Úr Jézus keresztáldozata a Golgotán. Ezáltal Jézus Krisztus megváltott minket a bűn szolgaságából, és magára véve az emberiség személyét (personam humanitatis), helyettünk soha felül nem múlható és kiegészítésre nem szoruló módon eleget tett Istennek. Tárgyi (objektív) és abszolút szempontból tekintve tehát más, több áldozatra már nincs szükség. Szükség van viszont alanyi (szubjektív) és relatív szempontból, méghozzá két okból. Először azért, mert mit érne Krisztus keresztáldozata, amely a történelem egy tőlünk távoli időpontjában ment végbe, ha nem volna valami lehetőség, hogy annak gyümölcseiben, kegyelmeiben a késő századok hívői is részesülhessenek. Ez a századokon átívelő, összekötő csatorna a szentmise. Másodszor pedig az is szükséges, hogy minden ember a maga részéről is hozzon valami áldozatot. Ám ennek a csekély áldozatnak önmagában semmi értéke sem lenne az élő Isten színe előtt. Csak akkor ér valamit a mi személyes áldozatunk, ha azt egyesíthetjük Krisztus Urunk áldozatával. Erre pedig a szentmisében van lehetőség. A mise felajánlása során az áldozati kenyér és bor mellé a hívők is az oltárra helyezik szívüket, lelküket.

„A te szeretetedből élek, ó Jézusom”. Szentségimádási jelenet. Rézmetszet, papírcsipke. Párizs, Louis Auguste Turgis és fiai kiadóvállalata, 1890-es évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Aquinói Szent Tamás is úgy fogalmaz, hogy az Eucharisztia áldozat (sacrificium), amelynek célja a kegyelem kiáradása és működése az Isten népében, mindazokban, akik e szentségben részesülnek. (Ultimo autem tota Missae celebratio in gratiarum actione terminatur, populo exultante pro sumptione mysterii... Summa Theologiae, pars III. quaest. 83. art. 4.) Minden szentmise történelmi esemény, hiszen teofánia valósul meg benne: az élő Isten jön el az Eucharisztiában, és az átváltoztatáskor odasereglenek az ég angyalai őt látni és imádni, szent és igaz buzgósággal, mély áhítattal, jelenlétükkel a mi gyenge imáinkat, áhítatunkat is erősítve. Így tehát a keresztáldozat megjelenítése a szentmisét a legfölségesebb istentiszteletté emeli, a mi önátadásunkat pedig a legkegyelmesebb és legáldottabb áhítatgyakorlattá, az istenfélelem és az istenszeretet együttes megvalósulásává. Amint azt Szent Pio atya (1887–1968) is átélte minden szentmise bemutatásánál, és a szent félelem és szeretet összetartozásáról szóló gondolatait az alábbi sorokban hagyta ránk:

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

A címbeli idézet Gyulai Pál 1908-ban megjelent Petőfi Sándor és lyrai költészetünk című írásából való. A János vitéz című – Vahot Imre szavait idézve – „népies hősköltemény” készülő kiadásáról a Pesti Divatlap 1844. december 8-i száma tudósít:

A korabeli kritika azonban nem fogadta egyhangú lelkesedéssel Petőfi új művét. A Honderü 1846. november 10-i számában éles kritika olvasható Zerffi Gusztáv tollából, mely szerint Petőfi új művének sikerét pusztán a „pártkodásnak” köszönheti, mivel az elbeszélő költeményt az a Vahot Imre jelentette meg, aki ez időben a Pesti Divatlap főszerkesztője is volt, mely lapnál ekkor Petőfi szerkesztő-segédként dolgozott. Mint írja:

A mű sikerét az ítész szavai nem törték meg, hisz míg Zerffi szerint Petőfi ezzel a művével semmit nem lépett előrébb, addig például Szerb Antal a Magyar irodalomtörténet című munkájában „a magyar irodalom egyik nagy magaslati pontja”-ként említi, melyben:

Petőfi költeményének legismertebb zenei feldolgozása Kacsoh Pongrác nevéhez fűződik. A daljáték keletkezése körüli bizonytalanságot Heltai Jenő visszaemlékezéseiből tudhatjuk meg, akit Bakonyi Károly, a mű librettistája kért fel a versek megírására. Eszerint Bakonyi a zene megírásával kapcsolatban Sztojanovics Jenővel állapodott meg, mivel azonban Sztojanovics zenéje „idegen” maradt számára, végül hosszas keresés után talált rá Kacsoh Pongrácra, aki akkor ismeretlen középiskolai tanár volt. Ugyanakkor:

• 
• 
• 

A daljáték bemutatójára a Király Színházban került sor 1904. november 18-án, melyben Kukorica Jancsi szerepében Fedák Sárit láthatta a közönség, Iluskát Medgyaszay Vilma alakította, illetve a francia királykisasszony szerepét az Operaház művésznője, Szamosi Elza énekelte.

Fedák Sári Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékának címszerepében. Dedikált fénykép: „»Gabinak«, a régi szeretettel, a régi Zsazsa.” Fényképész Strelisky Lipót, 1905. – Színháztörténeti és Zeneműtár, [NSz] KB F 20

A korabeli sajtó már a bemutató előkészületeiről is lelkes beszámolókat tett közzé, azonban a premierről egyöntetűen elragadtatott kritikák jelentek meg, mint azt a Budapesti Hírlap hasábjain is olvashatjuk:

„A János vitézből opera készül”, olvashatjuk a szalagcímet a Pesti Napló 1931. június 27-ei számában. A Kosáry Emmyvel és Buttykay Ákossal készített riportból további részleteket is megtudhatunk az 1931. december 6-ára tervezett ünnepélyes bemutató előkészületeivel kapcsolatban, melyre az Operaházban került sor.

A János vitéz című daljáték 1931. december 6-án, a Magyar Királyi Operaházban tartott díszelőadásának színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színlapgyűjtemény, Operaház 1931

Az előadás díszletei Oláh Gusztáv tervei alapján készültek.

János vitéz: a francia király palotája. Díszletterv: Oláh Gusztáv. Bemutató: Operaház, 1931. december 6. – Színháztörténeti és Zeneműtár, KE 99

A történtektől függetlenül Sztojanovits Jenő szavalattal egybekötött daljátéka is megjelent nyomtatásban, Rozsnyai Károlynál.

János vitéz. Szavalattal egybekötött daljáték iskolai ünnepélyek, hangversenyek, záró vizsgálatok alkalmára. Op. 60. Írta Petőfi Sándor. Zenéjét szerzette Sztojanovits Jenő. Budapest, Rozsnyai Károly, [s.a.] – Színháztörténeti és Zeneműtár, Z 72.366

Sárai Tibor 1961-ben írta Hat jelenet a »János vitéz« című táncjátékból című szimfonikus szvitjét.
Jankovics Marcell 1973-ban készített animációs filmet Petőfi verses meséjéből, melyhez Gyulai Gaál János írt zenét.
Petőfi Falu végén kurta kocsma című költeménye nyomán is több mű született: mint Zerkovitz Béla énekes táncos alkalmi játéka (bemutató: 1931), Lányi Ernő női karra írt kórusműve, illetve Nádor Mihály 1911-ben keletkezett, azonos című egyfelvonásos Petőfi-ciklusa.

• 
• 

Kapi Gyula Egy gondolat bánt engemet címmel írt melodrámát, mely az ún. „Rózsavölgyi Melodrámák” sorozat részeként jelent meg.

Kapi Gyula: Egy gondolat bánt engemet… Malodráma. Költemény Petőfi Sándortól. In: Melodrámák. Szavalatok gyűjteménye zongorakísérettel. Budapest, Rózsavölgyi és Társa, [s.a.] – Színháztörténeti és Zeneműtár, Z 64.838

Szabados Béla Bolond Istók című daljátékát az 1920-as évek első felében az Operaház több alkalommal is műsorára tűzte.

Bolond Istók. Daljáték legkedveltebb dalai. [Petőfi Sándor verse nyomán] a dalok szövegét írta: Sas Ede. Zenéjét szerzette: Szabados Béla. Budapest, Rozsnyai Károly, [s.a.] – Színháztörténeti és Zeneműtár, Z 69.788/a

Petőfi A helység kalapácsa című elbeszélő költeménye nyomán született az azonos című három felvonásos énekes falusi játék, melynek zenéjét Siliga Ferenc állította össze, illetve részben Siliga szerezte.

Petőfi Sándor: A helység kalapácsa. Énekes falusi játék 3 felvonásban. Színpadra alkalmazta: Cserháti Lajos és Venczel Károly. Zenéjét összeállította és részben szerzette: Siliga Ferenc. Zongorára alkalmazta: Dévény Jenő. [Budapest], Cserháti Lajos, [s.a.] – Színháztörténeti és Zeneműtár, Z 20.647

Farkas Ferenc Petőfi sorok című, vegyeskarra írt kórusműve Petőfi Az apostol című elbeszélő költeménye nyomán született.

Farkas Ferenc: Petőfi sorok. Részletek Petőfi Sándor Az apostol című költeményéből. A karpartitúra első oldala. – Színháztörténeti és Zeneműtár, FF-comp. VIII/91/a

Jelen írás főként a Petőfi elbeszélő költeményei nyomán született nagyobb, főként színpadi művek számbavételére tett kísérletet, megnyitva a sort az 1844-ben keletkezett János vitézzel. Egyet kell értenünk Bajnai Klára megállapításával, amit ugyane művel kapcsolatban tett, de ami talán a legtöbb színpadi adaptációra érvényes:

Felhasznált irodalom:

• Bajnai Klára: Petőfi művek korai hanghordozókon. In: Parlando, 2023. 2. szám
• Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lyrai költészetünk, Budapest, Kunossy, Szilágyi és Társa, 1908. Online: Gyulai Pál munkái. 3. kötet. Irodalmi tanulmányok (Élő könyvek. Magyar klasszikusok; 33.) Kozma Andor bevezetésével, Budapest, Franklin-Társulat, [1928].
• Heltai Jenő breviárium I. In: Budapesti Negyed, X. évf. 4. szám, 2002. tél
• Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet, Budapest, Révai, c. 1935.

Hanvay Hajnalka (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A sorozat további részei: I. rész, II. rész, III. rész, IV. rész

A kötet a könyvtár barokk bútorzatának „Medici” tékáján kapott helyet. Egyszerű papírtáblás félbőrkötés

Zirc középkori apátsága a török időkben nagyrészt elpusztult, lakatlanná vált. A hódoltság után Szilézia leggazdagabb ciszterci apátsága, Heinrichau (ma Henryków) vállalta magára a második alapítás nehéz feladatát. A szerzetesek azonban már nem a régi épületet újították fel, hanem – attól mintegy száz méterre – egy teljesen új, barokk monostort emeltettek. A négyszög alakú, kétszintes, belső udvaros épület emeletén – az 1763-as hivatalos megyei összeírás szerint – kapott helyet a könyvtár- és gyógyszertárszoba is. A Historia Domus 1752-es bejegyzése szerint az anyaapátságból „küldték Lukácsot, az orvost, hogy szükség esetén segítségére legyen a beteg testvéreknek”. Lukács testvér, azaz Lucas Elger megbízásával szerette volna Candidus Rieger apát kifogni a szelet a zirci szerzetesek vitorlájából, akik arra hivatkozva, hogy nincs más gyógyszer az apátságban csak a somlói bor, a patika helyett a pincét látogatták.

A gyógyszertár melletti könyvtárszoba barokk bútorzata

Lucas testvérnek a munkájához szüksége volt szakkönyvekre is. Az állományról készült 1815-ös katalógus medicina szakában 43 művet soroltak fel. Ezek főleg 18. századi nyomtatványok, tehát meglehetősen friss kiadványok, elsősorban német szerzőktől. A témáik az általános orvosláson keresztül az anatómián és a recepteken át a sebészetig terjed. Tehát a szellemi és a személyi feltétel adott volt a gyógyításhoz, már csak a patikát kellett feltölteni. Az apátságokban, kolostorokban működő betegszobák – csupán néhány betegágyról van szó – gyógyszerkészleteit a gyógynövénykertben termelt növényekből állították elő, ezeket a készítményeket adták a környékből hozzájuk fordult betegeknek, így alakult ki a „kolostori patika”. Zircen annak nincs nyoma, hogy az apátságon kívülre is szolgáltattak volna gyógyszereket. Azt azonban feltételezhetjük, hogy Elger fráter érkezésével előtérbe kerültek a gyógynövények, amikhez hasznos ismereteket nyújtottak a herbáriumok, azaz a füveskönyvek. Ezekből a mai bibliotékában is megtalálható jó pár darab. Ilyen például Pietro Andrea Mattioli [1501–1578], a híres itáliai orvos, botanikus munkája, ami korán Zircre kerülhetett, mert olvasható benne az anyaapátság, Heinrichau bejegyzése. A cseh nyelven kiadott (Herbarz, ginak Bylinář] könyvet Jiří Melantrich nyomtatta Prágában 1562-ben, több mint kétszáz gyönyörűen kivitelezett fametszettel. Azonban mostani bejegyzésem tárgya egy másik könyv, egy kolligátum, azaz egy olyan könyv, amiben egy vagy több olyan művet kötöttek egybe, amelyek között nincs tartalmi azonosság. A jelen vizsgálat alá vett könyv két munkát tartalmaz, az első egy herbárium.

Pietro Andrea Mattioli 1562-es cseh nyelvű herbáriumának címlapja, és az írisz ábrázolása

De mi is az a herbárium, Kräuterbuch avagy füveskönyv? A hivatalos meghatározás szerint egy olyan mű, amely a növények nevét és leírását adja meg, bemutatja gyógyászati hatásukat, valamint a hozzájuk kapcsolódó hiedelmeket. Recepteket adhatnak gyógynövénykivonatokhoz, tinktúrákhoz vagy főzetekhez, és néha ásványi és állati eredetű gyógyszereket is tartalmazhatnak a növényekből kinyerteken kívül. Gyakran illusztrálták is, hogy segítsék a gyógynövények azonosítását. A növények gyógyászati célú felhasználása több ezer évre tekint vissza. Az ókorból két jelentős szerzőt érdemes megemlíteni, mert később is sokszor hivatkoztak rájuk. Peganosz Dioszkoridész, görög katonaorvos és szakíró, akit a farmakognózia (gyógynövény- és drogismeret tudománya) atyjaként tisztelnek. Munkája körülbelül 600 gyógynövény leírását, sőt, rajzukat tartalmazza, Peri hülész iatrikész (A gyógyító anyagról) címmel lett ismert. Végleges, latin nyelvű változata (De medicaminibus herbarum) a 3. század végén alakult ki, ez már egy ábécérendű lexikon volt. A másik Caius Plinius Secundus, római író és polihisztor Naturalis historiája (Természettörténet). Az enciklopédikus mű mintegy 2000 korábbi tekercsben található ismeret szintézise, amibe még a mítoszok és a néphagyomány is beépítésre kerültek. A középkori munkák főleg ezeket a klasszikusokat követték. A nyomdászat feltalálása aztán a herbáriumok nagy korszakát hozta el. Sok, főleg német nyelvű illusztrált munka jelent meg, Otto Brunfels, Leonhart Fuchs és Hieronymus Bock nevét kell megemlítenem. Magyar részről pedig kikerülhetetlen Méliusz Juhász Péter 1578-ban Kolozsváron, Heltai Gáspár feleségének nyomdájában megjelent füveskönyve: Herbarium – Az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és hasznairól címmel.
De most térjünk végre rá a zirci példányra. Egy kevésbé ismert szerző, Theodor Dorsten munkája. Róla meglehetősen kevés életrajzi forrás áll rendelkezésünkre. Eredeti neve Theodor Gluntz volt, 1501 körül született Dorstenben (Észak-Rajna-Vesztfália). Valószínűleg szerény körülmények között élt, mert az erfurti egyetem anyakönyvébe a szegény és nem sokat fizető hallgatók közé írta fel magát, mint a dorsteni Hermann doktor famulusát, aki ingyen tanul. 1531-ben már a marburgi egyetem orvosi karán tanít medicinát, 1542-ben pedig az intézmény tanárainak a vezetőjeként és egyetemi professzorként szerepelt. 1548-ban Kasselben telepedett le és orvosként dolgozott haláláig. Két műve maradt fent, egy nyilvános orvosi vitára szánt, rövid téziseket felsoroló irat, valamint az emlegetett herbárium.

A Botanicon címlapja. Forrás: Wikimedia

Botanika, amely gyógynövények és más egyszerű, gyógyászati felhasználású dolgok leírását, élethű ábrázolásokat tartalmaz: jeles görög és latin szerzőktől immár újabban illően rendezve. Ezenfelül hozzáadva még, egyrészt, amit az újítani vágyók megfigyelései és tapasztalatai ismét megerősítettek, másrészt manapság fedeztek fel, Frankfurtban, Christian Egenolff nyomtatta. [1540. évben, március hónapban.]
Christian Egenolff (1502–1555) Frankfurt am Main első letelepedett nyomdásza volt. Hadamarban született, itt járta alapiskoláit. A mainzi egyetem humanisztikai tanulmányai után (1516–1520) a könyvnyomtatás felé fordult. 1524-től valószínűleg betűöntőként dolgozott Wolfgang Koepfel könyvnyomtatónál Strasbourgban. 1528-tól 1530-ig saját nyomdájában mintegy 50 kisebb publikációt jelentetett meg. 1530 körül költözött Frankfurt am Mainba, ahol polgárjogot is kapott. Egenolff kiadói repertoárja korának minden tudományterületére kiterjedt, a szerzők között ott találjuk Philipp Melanchtont, Erasmust, Sebastian Münstert és Paracelsust is. Jó üzletembernek bizonyult, mert betűöntödét alapított és papírmalmot is vásárolt. 1538-ban Marburgban nyitott nyomdát, sőt, Philipp von Hessen gróf kinevezte az újonnan alapított egyetem hivatalos egyetemi nyomdászává. Így kerülhetett kapcsolatba Theodor Dorstennel, akivel a közös munkájuk a herbárium lett. Amint Dorsten az előszóban kifejti, Christian Egenolff megbízásából Eucharius Rösslin 1533-ban megjelent Kreutterbuch von allem Erdtwaechs című művét bővítette és latinra fordította. A nyomdász mintegy 300 fametszetet használt az illusztrálásra. A Botanicon figyelemre méltó beszámolót nyújt a 16. századi botanikai és gyógyszerkönyvi ismeretekről. Ábécérendben több száz gyógynövényt ír le a gumókkal együtt, de találhatunk a kötetben fűszereket, gyümölcsöket, dióféléket, néhány gombát és növényi eredetű folyadékokat, mint például ecetet, gyantát, mézet is, a felsorolásban ott van az aszfalt, a sajt és víz is. A leírások különböző görög, latin és német elnevezéseket, ókori és korabeli tekintélyek hivatkozásait, fizikai és gyógyító tulajdonságok leírását, valamint gyakran gyógyszerrecepteket tartalmaznak. Szemléltetésként álljon itt a borsikafű bemutatása magyarra fordítva.

A borsikafű leírása. In: Theodor Dorsten: Botanicon..., Francoforti, Christianus Egenolphus excudebat. [Anno M.D.XL. mense martio.]  – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

A zirci példány erősen használatban lehetett. Erre utal, hogy a könyv első ötven oldalából csak kettő van meg, hiányzik a címlap és az előszó is. De ezt bizonyítja, hogy alaposan megjegyzetelték, több latin és német nyelvű kézírás azonosítható, sőt, valaki magyarul is jegyzetelt, főleg a növények neveit, gyakran több változatban. Egy-két recept szerepel még kézírással, például a legvégén egy kámfor krém leírása németül. A több tulajdonos közül csak egy neve maradt fent a könyvben: Johann Ludwig Laughauser chirurgusé, aki 1772-ben viaszpecsétjével megerősítette a tulajdonlását.

A Botanicon utolsó oldala a Kámforkrém receptjével és Johann Ludwig Laughauser pecsétjével. In: Theodor Dorsten: Botanicon..., Francoforti, Christianus Egenolphus excudebat. [Anno M.D.XL. mense martio.]  – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

A sebész pecsétje a kolligátum második kötetének egyik lapján is szerepel. Ez a munka öt 15. században élt, itáliai orvos traktátusát tartalmazza: M. Gatenariae summi medici omnes, qvos scrlpsit, libri, artis opera exerentibus utilissimi adeoq[ue] necessarii … Adiunximus ex doctißimorum medicorum iudicio Blasium Astiarium Papiensem defebribus. Caesarem Landulphu[m], qui febrium naturam implicationesq[ue] explicat. Sebastianum Aquilam de morbo Gallico … et ea febre cuius sanguis est causa. Bartholomaeum Montagnanam de balneorum varietate, facultate et usu, Basileae per Henricum Petrum, Mense Augusto, Anno M.D.XXXVII. [1537]

A kolligátum második kötetének címlapja. In: M. Gatenariae summi medici omnes..., Basileae per Henricum Petrum, Mense Augusto, Anno M.D.XXXVII. [1537] – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

Ebből a könyvből a végén hiányzik mintegy 69 oldal. Talán azért köttette egybe Laughauser kirurgus a két kötetet, mert sérültek voltak, és körülbelül egy méretűek. Az első traktátus Marco Gattinara munkája, aki gyakorlati megfigyeléseit foglalta össze tömören ebben az írásában a különböző betegségekről. Mivel jól kombinálta a görög, római és arab örökséggel, azaz a hagyományokhoz is hű maradt, nagy népszerűségre tett szert kortárs és a következő generáció orvosai között, amit az is bizonyít, hogy Velencétől Lyonig összesen 17 alkalommal adták ki. Biagio Astari – a második traktátus szerzője – a lázról szóló műve általában Gattinara munkájával együtt jelent meg. Caesare Landulfo a láz természetéről és szövődményeiről szóló munkája jól illik az összeállításba. Sebastiano Foroli, ismertebb nevén Sebastianus Aquilanus a ferrarai vitában azt állította, hogy a szifilisz (de morbo gallico) nem új betegség, hanem a Gallenos által leírt elefantiázissal (Filariasis lymphaticus) azonos (nem volt igaza), és a nemi betegség gyógyítására a higany használatát javasolta. Az ötödik traktátus Bartolomeo Montagnana, padovai professzor tollából származik, aki a 15. század legtermékenyebb orvosi írói közé tartozott. Ebben a művében az Euganeus-hegyek melegvízű forrásait ajánlja páciense, Malatesta Malatesti számára, akinek ehhez megfelelő étrendet is előírt.

Hozzáfűzések Gattinara munkájához. In: M. Gatenariae summi medici omnes..., Basileae per Henricum Petrum, Mense Augusto, Anno M.D.XXXVII. [1537] – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

A könyv nyomdásza a bázeli Heinrich Petri (1508–1579) volt. Apja, Adam Petri nyomdász halála miatt megszakította wittenbergi orvosi tanulmányait, később ezt Bázelben fejezte be. Heinrich átvette az örökséget, szakított apja kiadói stratégiájával, befejezte a polemikus vitairatok nyomtatását, átállt a tudományos és humanista művek megjelentetésére. Ebben segítette az is, hogy özvegy édesanyja 1530-ban házasságot kötött a kor legjelentősebb földrajztudósával és hebraistájával, Sebastian Münsterrel, aki így a kiadó első számú szerzője, szerkesztője lett. Az időközben kiadóval és könyvesbolttal bővített Officina Henricpetrinát a város legsikeresebb nyomdájává tette, kiadványaival rendszeresen megjelent a Frankfurti Könyvvásárokon. Heinrich Petri munkásságát – Münster művei mellett – olyan szerzők kiadásai jellemzik, mint Johannes Regiomontanus, Klaudiusz Ptolemaiosz, Nikolausz Kopernikusz, Nicolaus Cusanus, Francesco Petrarca vagy Aeneas Sylvius Piccolomini. De az orvosi munkák sem hiányoztak a palettájáról, ahogy ezt a zirci példány is igazolja, megjelentette barátja, Andreas Vesalius Paraphrasisát is (1544).

Egy jól megjegyzetelt oldal a Botaniconból. In: Theodor Dorsten: Botanicon..., Francoforti, Christianus Egenolphus excudebat. [Anno M.D.XL. mense martio.]  – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

Bár Elger testvér nem használhatta ezt a helyes kolligátumot a szerzetes társai gyógyítása során, mert kutatásaim szerint csak a 19. században kerülhetett Zircre, de mindenképpen a gyűjtemény jeles darabjának számít.

Felhasznált irodalom:

• A Deutsche Biographie vonatkozó cikkei
• A Dizionario Biografico degli Italiani vonatkozó cikkei
• Hermann Grotefend: Christian Egenolff, der erste ständige Buchdrucker zu Frankfurt a. M. und seine Vorläufer, Frankfurt am Main, Karl Theodor Völcker, 1881.
• Heinrich Grüger: Geschichte eines schlesischen Ziesterzienserkloster 1227–1977, Köln, Wien, Böhlau, 1978.
• Horváth Konstantin: Zirc története, Veszprém, Egyházmegyei Könyvnyomda, 1930 (Zirci Könyvek, 1.)
• Németh Gábor: A zirci apátság könyvállománya a 18. században. In: Magyar Könyvszemle, 123. évf. 12. sz. (2007), 114–120.
• Schultheisz Emil orvostörténeti tanulmányai. Összeállította, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket szerkesztette: Gazda István, Budapest, Magyar Tudománytörténeti és Egészségtudományi Intézet Magyar Orvostörténelmi Társaság Magyar Tudományos Akadémia Orvostörténeti Munkabizottsága, 2018.
   

Németh Gábor (Országos Széchényi Könyvtár Ciszterci Műemlékkönyvtár – Zirc)

A sorozat további részei: Első rész, Második rész, Harmadik rész, Negyedik rész, Hatodik rész, Hetedik rész, Nyolcadik rész

Báró Eötvös Loránd menedékház, 2019. Fotó: Kis Domokos Dániel

A Magyar Turista Egyesület első elnöke Eötvös Loránd volt, aki tudományos érdemei mellett kora jeles hegymászója és a hegyek fotográfusa volt. Ennek a Magyarországi Kárpát Egyesületből kilépő új turista egyesületnek egyik kiemelkedő eseménye volt a már 1888 óta tervezett Báró Eötvös Loránd-menedékház felavatása.
Még 1888. szeptember 24-én Ballagi Aladár, Téry Ödön és Thirring Gusztáv Dobogókőről lejövet Pilisszentkereszten, Prokop Géza közalapítványi főerdész klastromkertjében Budaváry János helyi plébános és Matyók Bence pomázi főszolgabíró vetette fel azt az ötletet, hogy mivel egy nap alatt nehezen megjárható Dobogókő, s a turizmus jobban fellendülne, ha valahol nyugovóra hajthatná fejét a vándor, jó lenne Dobogókőn egy kis menedékházat építeni. S habár a vallás- és közoktatásügyi minisztérium elhatározta, hogy megépíti a házat, ez akkortájt nem valósulhatott meg, s a tervezéstől számítva majd sok évre rá, miután 1897 júliusára a szükséges pénz, tervrajz és minden készen állt is, csak az újabb nehézségek leküzdésével, végül Prokop Géza és neje közbenjárásával az esztergomi Eggenhofer József cége fejezte be a munkát, Pfinn József tervei alapján.
Végre 1897. november 17-én vette át az építés lebonyolítására kiküldött bizottság az új házat, amely mintegy 10–14 személy kényelmes elhelyezésére alkalmas, két szobából állt, egy kisebb a nők s egy külső, nagyobbacska a férfi turisták számára nyújtott kellemes szállást. Majd ezt a szerencsére ma is álló faházikót az ötlet születésének immár tizedik évfordulóján, 1898. június 5-én avatták föl. – Az avatóünnepség a korabeli visszaemlékezések alapján valahogy így történt:
A kirándulók nagy tömege kora reggel a Nyugati pályaudvaron gyülekezett, egyszerre Eötvös Loránd is föltűnt a gyülekezők közt. A vonat 6 óra 15-kor indult, megtömve a lelkes turisták zsivajgó csapatával. Az Állatkert és a millenniumi kiállítások kísérőjeként 1896-ban felépített, a középkort és a török időket idéző mulató és szórakoztató célú épületegyüttes, az Ős-Budavára integetett a vonat ablakán kihajolóknak. Az Egyesület, versenyen kívül, az ezredéves országos kiállításon is részt vett, állítólag szép sikereket könyvelve el, nagy érdeklődéstől kísérve.
Palota-Újpest akkori állomáson még néhány arra lakó kapaszkodott a turistákhoz; Téry Ödön, az egyesület – mondjuk úgy – szíve-lelke, aki korábban bányaorvos volt a Felvidéken, a Tátra híres hegymászója időközben megpróbálta számba venni a lelkes résztvevőket, közel kétszázig jutott. Nagy-Maros felső állomásán a Vágvölgyi Osztály vezetője, Pattantyús-Ábrahám Márton lepte meg a társaságot, osztálya meleg üdvözletét hozva. Néhány perc múlva a vonat megállt az úgynevezett „dömösi hajlatban”, s ekkor a szembenső dömösi parton megdördültek az üdvözlő mozsarak, amire Dobogókőről hallatszott a válasz, a méltó ágyúdörgés. A révnél egy nagyobb s egy kisebb komp és három ladik vitte szakadatlan az embereket, többszöri fordulóra volt szükség, s a megérkezőket újabb ünnepi ágyúdörgések köszöntötték. A társaság beözönlött a dömösi Falk-féle kocsmába, hol hála Falk bácsi előrelátó gondoskodásának, valahogy mindenkinek jutott valamiféle hely. Rövidesen a titkár kürtje indulásra szólított.

Erzsike-forrás. Weinwurm Antal felvétele. A Báró Eötvös Loránd-menedékház a Dobogókőn című tudósítás illusztrációja. In: Vasárnapi Ujság, 45. évf. 24. sz. (1898. június 12.), 413. – Elektronikus Periodika Archívum

S miután az Egyetemi Osztály által foglalt forrást Prokop Géza feleségéről, hideghéti Bittera Erzsébetről „Erzsike-forrás”-nak keresztelték, fölértek a csúcsra, s itt Dobogókőn kezdetét vette az ünnepség. Kontra Kálmán főszolgabíró a ház első lépcsőjére állva a pomázi járás nevében – melyhez Dobogókő is tartozik – köszöntötte az egybegyűlteket, majd Ellinger Ede az Eggenhoffer-cég nevében néhány szó kíséretében átadta a menedékház kulcsát Téry Ödönnek, a Budapesti Osztály alelnökének, ki sajnálatát fejezte ki, hogy elnökük, Teleki Sándor gróf Boszniában léte miatt nem lehet jelen, s csak táviratban üdvözölhette a jelenlévőket. Majd ünnepélyes beszéd kíséretében átadta a közhasználatnak a házat, miközben lehullt a feliratot eltakaró lepel, melyen ez olvasható: Báró Eötvös Loránd-menedékház. 

A Báró Eötvös Loránd menedékház a Dobogókőn. A felavató ünnepség. Weinwurm Antal fényképe. A Báró Eötvös Loránd-menedékház a Dobogókőn című tudósítás illusztrációja. In: Vasárnapi Ujság, 45. évf. 24. sz. (1898. június 12.), 413. – Elektronikus Periodika Archívum

Szerencsére azért nem történt így, pedig csak kis híja volt. Pápa Miklós 1969. április 20-án a Dobogókőn rendezett emlékünnepen még ezt mondhatta:

Dobogókő. Báró Eötvös Loránd menedékház. Képeslap, színezett. Weinwurm Antal műintézete. A Magyar Turista-Egyesület budapesti osztályának kiadványa

Az egykori avatás hatalmas mulatsággal folytatódott, Prokopné őnagysága lucullusi ebédet tálaltatott, volt ott őzcomb, szarvas- és őzgerinc, nyúlpecsenye pástétommal, pörkölt, sütemény. Végül pedig hat óriási tortát hozott elő a szűkebb rendezőség, mellyel Eötvös Loránd lepte meg a vendégeket. Törley ajándékaként a Promontorból való remek pezsgőben sem volt hiány, s Ludwig Willibald nagymarosi pincéjéből került elő hasonló nedű. Sörről és borról a Budapesti Osztály gondoskodott. A résztvevők a kihozott vendégkönyvben mindnyájan megörökítették magukat, a következő bejegyzés alatt:
„Isten nevében 1898. június 5. A Menedékház felavatásához adja Isten nagy áldását.” – S a nevekkel teleírt lap közepétől kicsit lejjebb olvasható a ház névadójának az aláírása:
b. Eötvös Loránd.
Néhányan az éjszakát is ott töltötték, ezen „vállalkozásukat” a vendégkönyv következő lapján meg is örökítették:

A nagyalakú, barna, tiszta bőrbe kötött vendégkönyv ma is látható a helyreállított menedékház első kiállítótermében. Fedelén, aranyozott betűkkel: „M. T. E. B. O. [Magyar Turista-Egyesület Budapesti Osztálya] Báró Eötvös Loránd Menedékház. [45°-os szögben, középen] 1898. jun. 5.” A könyv 1897. dec. 24-i bejegyzéssel kezdődik, egy karácsonyi versikével.

Üdvözlet Dobogókőről. Korabeli képeslap, 1900 körül

A fővároshoz közel fekvő Pilisbe és Visegrádi-hegységbe vágyók száma rohamosan kezdett növekedni, így megérett egy újabb turistaház terve, melyet tulajdonképp a kis menedékház helyébe terveztek. Végül az első menedékház közvetlen szomszédságában épült föl a mindenki által jól ismert, kőből épült emeletes turistaház, amely 1906. június 3-án nyitotta meg ajtaját, s ennek is a „Báró Eötvös Loránd-menedékház” nevet adták.

Dobogókő. Báró Eötvös Loránd menedékház. [Az 1898 és 1906-ban felavatott épület.] Képeslap. Magyar Turista Egyesület kiadása, Budapest. Báthory Béla felvétele

Immár a megváltozott körülmények között, a XX. század derekán az ELTE üvegtechnikusa, Bucsek Henrik mint a hegymászóbizottság akkori elnöke, a Magyar Természetbarát Szövetség elnökségéhez intézett 1959. szeptember 30-án kelt levelében a Hegymászóbizottság nevében a dobogókői [újabb] turistaházban Eötvös Loránd emléktábla elhelyezését javasolja, hisz abban az évben volt Eötvös halálának 40., s a következő évben, vagyis 1960-ban 10. évfordulója, hogy a budapesti Tudományegyetemet róla nevezték el.

Amikor a Vendéglátóipart Vállalat vette birtokába a turistaházat, elnevezését megszüntette, ezért a Magyar Természetbarát Szövetség Hegymászó Bizottsága már 1958-ban azt indítványozta, hogy Eötvös halálának közelgő 40. évfordulójára állítsák vissza az eredeti nevet és helyezzenek el egy emléktáblát, de ez akkor nem történt meg, s még hosszú-hosszú ideig váratott magára.
Az 1980-as évek elején már igencsak rogyadozó, beomlott ház felújítását, Magyarország első menedékházának a sorsát egy lelkes, önzetlen csapat vette kezébe, Mészáros János vezetésével. A Báró Eötvös Loránd menedékház felújítása 1983. április 30-án kezdődött és már – hála a kitartó elszántságnak – szeptember 28-án, a munkálatok elvégzésével be is fejeződött, eredeti formájában visszakerült rá a felirat, s az 1984. június 2-i ünnepélyes felavatás óta az épület turistamúzeumként várja a látogatókat.

• 
• 
• 

Báró Eötvös Loránd halálának 100. évfordulója alakalmából 2019-ben nagyszabású ünnepséggel és előadássorozattal is megemlékeztek a turista-hegymászó Eötvösről, az MTE első elnökéről. A Magyar Turista Egyesület szervezésében 2019. április 6-án emléktáblát avattak a tiszteletére Dobogókőn.
Újabban ismét felújították az eredeti, 125 éve felavatott menedékházat is.
Végezetül szóljon maga az ünnepelt, a 175 éve, 1848. július 27-én született Eötvös Loránd:

A titkár ekkor Thirring Gusztáv, a pénztárnok Károlyi György. A beszéd teljes szövege, a legelejéről és a végéről a kimondott egyesületi ügyekkel kapcsolatos részek elhagyásával, megjelent még a Herkules (8. évf. 9. sz., 1891. május 1., 4–5.) című testgyakorlati közlönyben is.

Dolomitok, a háttérben a Cadin-csoport, a nyeregtől balra az Eötvös-csúcs, melyet 1902-ban neveztek el Eötvös Lorándról mint a Dolomitok híres hegymászójáról. 2019. Fotó: Kis Domokos Dániel

Irodalomjegyzék:

• Elnöki megnyitó a M. K. E. Budapesti Osztályának 1891. február 14-én tartott közgyűlésén. In: Turisták Lapja, 3. évf. 2. sz., 1891, 25–28.
• [?]: A „Báró Eötvös Loránd-menedékház” felavatása. In: Turisták Lapja, 10. évf. 5–7. sz. 1898, 103–110.
• A Báró Eötvös Loránd-menedékház a Dobogókőn. In: Vasárnapi Ujság, 45. évf. 24. sz. (1898. június 12.), 413.
• Pápa Miklós: Eötvös Loránd a hegymászó. In: Természetbarát Híradó, 1965. 4. sz. 4.

• Eötvös 175. In: Báró Eötvös Loránd-emlékév 2019, 2023 (honlap)

• Eötvös 100 megemlékezés. 2019.04.06. In: Magyar Turista Egyesület (honlap)

 

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A magyar–szlovén diplomáciai kapcsolatok felvételének 30. évfordulójára emlékezve Vivat Szlovénia! / Vivat Slovenija! címmel rendezett időszaki kiállítást könyvtárunk. A tárlat – amelyet 2023. április 19-től május 31-ig tekinthették meg az érdeklődők – a jubileum után egy évvel, a Szlovén Köztársaság Nagykövetségével és az ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszékével szoros szakmai partnerségben valósult meg.
A tárlat kurátora: Mladen Pavičič; főszerkesztő: Mann Jolán; tervezés: Gazdag Mária / Lulla Interiors; grafika: Takács Tamás / Artom Grafika, kivitelezés: Kiáll Kft. 
A kiállítás megnyitójának díszvendége volt dr. Nataša Pirc Musar, a Szlovén Köztársaság köztársasági elnöke és Novák Katalin, Magyarország köztársasági elnöke, továbbá dr. Marjan Cencen, Szlovénia magyarországi nagykövete és Viljem Leban, a Ljubljanai Nemzeti és Egyetemi Könyvtár főigazgatója. A kiállítás megnyitóját megelőzően a két ország nemzeti könyvtárának vezetője 2023. április 19-én a Szlovénia és Magyarország közötti kiváló kulturális és diplomáciai kapcsolat megerősítéseként az elnökasszonyok jelenlétében együttműködési megállapodást írt alá a Sándor-palotában.

Íróportrék: Tomaž Šalamun (1941–2014) és Aleš Debeljak (1961–2016). A Vivat Szlovénia! / Vivat Slovenija! című időszaki kiállítás részlete. Fotó: Tóth Péter

Íróportrék

Tomaž Šalamun (1941–2014) központi képviselője volt annak a nemzedéknek, amely a múlt század hatvanas éveinek közepén az addigi hagyománnyal radikálisan szakító modern irányt honosított meg. Alkotópályája első fázisában – első kötete, a Póker (Poker) 1966-ban jelent meg – a klasszikus avantgárd (dadaizmus szürrealizmus) és az amerikai beatköltészet, valamint lingvizmus hatása alatt áll. Nyelvi játékként felfogott költészete asszociációkon alapszik. Később az elmélyült reflexivitás, érzékiség és szellemesség jellemzi. Formailag eleinte szabadverset alkotott, amely kezdetben felváltotta az érvényben lévő formákat, később a klasszikus vers- és strófamintákat is használta. Kiemelkedően termékeny alkotóként több mint harminc kötetet jelentetett meg. Drago Jančar és Aleš Debeljak mellett a közelmúlt szlovén irodalmának legtöbbet fordított szerzője.

Aleš Debeljak (1961–2016) ifjúkori posztmodernista költészetében, A halál nevei (Imena smrti, 1985) című kötetében a palimpszesztikus idézetek mindenekelőtt a szimbolista és modern lírából fakadnak. Későbbi, A város és a gyermek (Mesto in otrok, 1996) című Budapesten írt kötetében a mai élet olyan alapvető kérdéseiről gondolkodik, mint a balkáni háborúk. Örök dicshimnusz (Nedokončane hvalnice, 2000) című kötetét a női erotika és anyaság csodálatának szenteli. Esszéiben a kultúra és a művészet kérdéseit feszegeti, valamint olyan, a kortárs társadalomban felmerülő problémákkal foglalkozik, mint a szlovénség a mai világban, Jugoszlávia szétesésének következményei, az USA aktuális társadalmi eseményei és az európai integráció lehetőségei. Tomaž Šalamun és Drago Jančar mellett a legtöbbet fordított szlovén szerző.

Mai szlovén irodalom. A Vivat Szlovénia! / Vivat Slovenija! című időszaki kiállítás részlete. Fotó: Tóth Péter

Mai szlovén irodalom

A szlovén nemzet számára, amelynek 1991-ig nem volt saját állama, az irodalom egészen a függetlenség kivívásáig különleges jelentőséggel bírt. Mint a történelmi álmok szimbolikus megvalósításának, a politikai és gazdasági hiányosságok kompenzálásának mitikus szférája kivételes helyzetben volt, az írók pedig a tiszta és helyes nyelv hordozói, egyben látnokok, megváltók, valamint a közös gondolatvilág, az etikai lelkiismeret és az erkölcsi tekintély hírnökei voltak. A demokratizálódásért, majd később a függetlenségért folytatott küzdelem során az írók társadalmi elkötelezettségüknek köszönhetően kiemelkedő társadalmi szerepet játszottak, a Szlovén Írószövetség székhelye pedig teret biztosított a szabad párbeszédnek és az új, demokratikus politikai mozgalmak és pártok létrejöttének. A független állam megalakulása fontos fordulópontot jelentett a szlovén irodalom számára, amely ekkor elvesztette korábbi kiváltságos helyzetét, és a társadalmi figyelem perifériájára szorult. Ennek ellenére minden korábbinál több irodalmi mű lát napvilágot, mivel a technika fejlődése nagyban megkönnyítette az alkotások közzétételét. Az utóbbi három évtized szlovén irodalmának egyik alapvető jellemzője a különböző irányzatok, áramlatok, stílusok és formák nagyfokú változatossága, és ebben a tekintetben nehéz közös poetológiai pontokat találni a nagyszámú szerző művei között. A tematikát tekintve viszont némiképp más a helyzet: leggyakrabban az egyén problémái állnak a középpontban. Ezek többnyire intim jellegűek (szerelmi és családi gondok, betegségek, esetleg mentális zavarok a leghétköznapibbaktól a legsúlyosabbakig), de kapcsolódhatnak társadalmi kérdésekhez, amelyek közül talán leggyakoribb a különböző kisebbségek helyzete. Nem ritka ezekben a művekben a társadalomkritika – néha burkoltan, néha nagyon is nyíltan megfogalmazva.

Mai szlovén irodalom. A Vivat Szlovénia! / Vivat Slovenija! című időszaki kiállítás részlete. Fotó: Tóth Péter

A Muravidék és a Rábavidék szlovén irodalma az elmúlt harminc évben

A 20. század 90-es éveiben a Muravidéken Szlovéniában is megérett az új idő szelleme, amelyet meghatároztak a bekövetkező társadalmi változások. A Separatio című szlovén folyóirat 1990-ben jött létre Muraszombatban (Murska Sobota), egyesítve a különböző területeken tevékenykedő értelmiségieket, ugyanakkor a különböző nézetek és eszmék megszilárdulását is jelentette. Ebben az évtizedben megalakult Franc-Franc Könyvkiadó, amely hozzájárult az idősebb és a fiatalabb írók irodalmi kibontakozásához. A muravidéki kortárs szlovén irodalom reprezentatív szerzői közül Feri Lainšček, (1959), Milan Vincetič (1957), Titan Felix Robert (1972), Dušan Šarotar (1968), Štefan Kardoš (1966), Bea Baboš Logar (1945), Tine Mlinarič (1955), Evgen Car (1944) és Olga Paušič (1953) országos hírnévre is szert tettek a megelőző harminc évben. Lainšček Feri – Feri Lainšček (1959) író, költő, drámaíró, az ifjúsági és gyermekirodalom jeles képviselőjének a legigényesebb irodalomesztétikai művei az elbeszélő prózához sorolhatók, és három nagyobb témával foglalkozik bennük: az emberi identitással, a kollektív tudatalattival és a szerelem tematikájával. Regényeiben a múltat és annak történelmi eseményeit, leggyakrabban az első és a második világháborút írja le a Muravidéken és a pannon térségben. Car Evgen – Evgen Car, Car Jenő (1944) drámaíró, költő, színész műveivel a regionális muravidéki szlovén irodalmat: gazdagítja. Országos szinten ismert drámája a Poredošov Janoš. A rábavidéki szlovének anyanemzetükkel való kapcsolatai nagyon korlátozottak voltak. Még a 90-es években is, amikor ezek a kapcsolatok bővültek és az együttműködés, erősödött, az irodalmi szlovén csak lassan vette át a kommunikációs eszköz szerepét a rábavidéki szlovének között. Ezért nem meglepő, hogy a kortárs rábavidéki írók és költők nyelvjárásban írnak. Ennek a területnek a képviselői Mukič Francek mellett még Barbér Irén (1939–2006) és Holecz Károly (1969). Mukič Francek – Francek Mukič, Mukics Ferenc (1952) pályája elején szerkesztői és publicisztikai tevékenységet is folytatott, de nyelvészeti munkákat is írt. Két visszhangra talált regénye a nyelvjárásban és szlovén irodalmi nyelven is megjelent Garaboncijaš (2005)/Črnošolec (2007) és a Vtrgnjene korenjé (2010)/Strgane korenine (2011). Az első könyv magyarul is megjelent A garabonciás címmel. A második könyvben a rábavidéki szlovének sorsáról ír, akiket a magyarországi sztálinista hatalom magyar gulágokba, munkatáborokba költöztetett, és megcsonkította személyes és nemzeti sorsukat.

A Muravidék és a Rábavidék szlovén irodalma az elmúlt harminc évben című rész szerzője Zágorec Csuka Judit.

Mann Jolán, szerk. (Főigazgatói Kabinet)

A kiállításismertető első része itt olvasható.

A magyar–szlovén diplomáciai kapcsolatok felvételének 30. évfordulójára emlékezve Vivat Szlovénia! / Vivat Slovenija! címmel rendezett időszaki kiállítást könyvtárunk. A tárlat – amelyet 2023. április 19-től május 31-ig tekinthették meg az érdeklődők – a jubileum után egy évvel, a Szlovén Köztársaság Nagykövetségével és az ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszékével szoros szakmai partnerségben valósult meg.
A tárlat kurátora: Mladen Pavičič; főszerkesztő: Mann Jolán; tervezés: Gazdag Mária / Lulla Interiors; grafika: Takács Tamás / Artom Grafika, kivitelezés: Kiáll Kft.
A kiállítás megnyitójának díszvendége volt dr. Nataša Pirc Musar, a Szlovén Köztársaság köztársasági elnöke és Novák Katalin, Magyarország köztársasági elnöke, továbbá dr. Marjan Cencen, Szlovénia magyarországi nagykövete és Viljem Leban, a Ljubljanai Nemzeti és Egyetemi Könyvtár főigazgatója. A kiállítás megnyitóját megelőzően a két ország nemzeti könyvtárának vezetője 2023. április 19-én a Szlovénia és Magyarország közötti kiváló kulturális és diplomáciai kapcsolat megerősítéseként az elnökasszonyok jelenlétében együttműködési megállapodást írt alá a Sándor-palotában.

• 
• 

A kiállítás gerincét a szlovén irodalom magyarországi befogadása alkotta, különös tekintettel az elmúlt harminc év közel 80 kötetet számláló műfordításaira. Az önálló Szlovénia létrejötte óta a szlovén irodalom világirodalmi rangú költője, a szlovén költészet első szintetizáló lírikusa, France Prešeren művei éppúgy figyelmet kaptak a magyar irodalmi körökben, mint a közelmúlt és a kortárs szlovén irodalom alkotói – Kajetan Kovič, Tomaž Šalamun, Drago Jančar vagy Aleš Debeljak – irodalmi munkássága. A nagy politikai változások időszaka, amely mindkét országnak demokráciát, Szlovéniának pedig saját államot hozott, hatással volt a szlovén irodalom magyarra fordítására. Magyarországon a 20. század hetvenes-nyolcvanas éveinek élénk fordítási tevékenysége a kilencvenes évek elején véget ért. Ezután a fordítások száma drasztikusan visszaesett, és csak az évtized vége felé kezdett növekedni, majd 2000 után kapott nagyobb lendületet.

Klasszikusok újra: France Prešeren (1800–1849) és Edvard Kocbek (1904–1981). A Vivat Szlovénia! / Vivat Slovenija! című időszaki kiállítás részlete. Fotó: Tóth Péter

Klasszikusok újra

France Prešeren (1800–1849) a szlovén irodalom világirodalmi rangú költője, a szlovén költészet első szintetizáló lírikusa, aki eredeti módon egyesítette a klasszicista és az európai, főleg német romantikus irodalmi hagyományt. Szerelmi lírájának csúcspontját a Julijához írott Gázelek (Gazele, 1833) és a Szonettkoszorú (Sonetni venec, 1834) jelentik. Legnagyobb hatású klasszikus műve, az 1836-ban megjelent Keresztelő a Savicánál (Krst pri Savici) című romantikus poéma. A költői elbeszélésben felelevenedik a szlovénség történelmének legfontosabb kora, a kereszténység felvétele. A harmincas évek végétől figyelme egyre inkább a népköltészet felé fordult.
A negyvenes évek közepének legnagyobb hatású költeménye a Pohárköszöntő (Zdravljica) című bordalba bújtatott politikai verse. Ennek hetedik versszaka Szlovénia függetlenné válásakor az új ország nemzeti himnusza lett:

Edvard Kocbek (1904–1981) a 20. század egyik legjelentősebb szlovén költője, írója, politikusa és gondolkodója. A két világháború között a katolikus értelmiség balszárnyának központi alakja, a második világháborúban a Felszabadítási Front vezetőségi tagja. 1951-től szabadúszó íróként élt. Költészete a katolikus expresszionizmusból és szimbolizmusból indult, ám Föld (Zemlja, 1934) című verseskötetének a paraszti életről írt és a prózanyelvhez közelítő szabadversei az új tárgyiasságba való átmenetet példázzák. A háború utáni modernizmus előfutáraként a következő generációk legkiemelkedőbb képviselőire hatott. Intellektuálisan reflexív, meditatív lírájának központi kérdése a modern korban élő ember sorsa lett. Az egzisztencializmus jegyében írt Félelem és bátorság (Strah in pogum, 1951) című kötetének négy háborús novellája a szocialista realizmus uralmának végét jelölő egyik legfontosabb szlovén irodalmi mű. Esszé-, napló- és prózaíróként is kiválót alkotott.

Könyvkiadók és folyóiratok; Antológiák és műfordítók. A Vivat Szlovénia! / Vivat Slovenija! című időszaki kiállítás részlete. Fotó: Tóth Péter

Könyvkiadók és folyóiratok

A 20. század hetvenes-nyolcvanas éveinek élénk fordítási tevékenysége, amelyben központi szerepet játszott az akkori legnagyobb magyar kiadó, az Európa Kiadó és az újvidéki Fórum Könyvkiadó is, a kilencvenes évek elején véget ért. Ezután a fordítások száma drasztikusan visszaesett, és csak az évtized vége felé kezdett növekedni, majd 2000 után kapott nagyobb lendületet. Így az elmúlt 30 évben megjelent 80 könyvből 2000 előtt mindössze 10 jelent meg, és ezek felét a pécsi Jelenkor Kiadó adta ki. Ez a kiadó a következő évtizedben is fontos maradt, de több más könyvkiadó is csatlakozott hozzá, a legaktívabbak közülük a L’Harmattan, a Napkút, a Metropolis és még mindig az Európa. A szlovén szépirodalom fordításainak megjelentetésében fontos szerepet játszottak a magyarországi folyóiratok, pl. az Európai Utas, a Holmi, a Jelenkor, a Korunk, a Nagyvilág, a Magyar Napló, a Tiszatáj stb., melyek tematikus összeállításokat is megjelentettek a kortárs szlovén irodalomról.

Antológiák és műfordítók

Az elmúlt harminc évben több egy- és kétnyelvű szlovén irodalmi antológia is megjelent, köztük műfajok szerinti – vers-, elbeszélés- és esszégyűjtemények –, valamint az új és legújabb irodalom gyűjteményes kötetei. A szlovén irodalom magyar fordítói közül a legtermékenyebb Gállos Orsolya, aki a legismertebb szlovén írókra koncentrált, és akinek fordításait a legjelentősebb magyar kiadók és irodalmi folyóiratok jelentetik meg. Lukács Zsolt is egy ideig rendkívül termékeny műfordító volt, többek között Tomaž Šalamun négy verseskötetét fordította magyarra. A lendvai Zágorec-Csuka Judit fordítóként a muravidéki írókra összpontosítja figyelmét. Az utóbbi évtizedekben Budapest és Pécs mellett Lendván jelent meg a legtöbb szlovén irodalmi mű magyar fordítása. A szlovén irodalom műfordítói közül kiemelendők még Csordás Gábor, Körtvélyessy Klára, Orcsik Roland, Reiman Judit és mások. A magyar költészet jeles képviselői – Weöres Sándortól Lator Lászlón át Tandori Dezsőig – készítettek a szlovén lírából nyersfordítások alapján kiváló műfordításokat. Munkájukat a muravidéki születésű Jože Hradil (1935–2015) műfordító és szerkesztő, a klasszikus és kortárs magyar irodalom szlovén fordítója is segítette.

Íróportrék: Kajetan Kovič Kovič (1931–2014) és Drago Jančar (1948). A Vivat Szlovénia! / Vivat Slovenija! című időszaki kiállítás részlete. Fotó: Tóth Péter

Íróportrék

Kajetan Kovič (1931–2014) A társadalmi realizmusból indult, fiatalkori költészetét az intimizmus és rezignáció jellemzi, ám művészetében megfigyelhetők az újromantika, szimbolizmus, expresszionizmus és szürrealizmus jegyei is. Érett korszakában írott versei a legalapvetőbb emberi, személyes értékekről, életről és halálról, szerelemről, költészetről szólnak. Gyakran és mesterien használja a klasszikus versformákat és strófaszerkezeteket. Prózaíróként és fordítóként is jelentős, számos magyar vers szlovén fordítójaként is ismert. Weöres Sándor emlékezetére írta Látogatás című versét:

Drago Jančar (1948) elbeszélő prózáját és drámáit, melyek a jelenről szólnak, szívesen helyezi a történelmi múltba, amelyek így időfeletti értelmet nyernek. Kifejezésmódja kezdetben modernista volt, később mindinkább posztmodern és klasszicizáló lett. Fontosak esszéi is. Debeljak és Šalamun mellett a legtöbbet fordított szlovén kortárs író, számos hazai és nemzetközi díj tulajdonosa.

Képek:

• France Prešeren. Thomas Hrnčiř tollrajza Franz von Kurz zum Thurn und Goldenstein 1850-es olajfestménye nyomán. In: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. Karinthia és Krajna, Budapest, Magyar Király Államnyomda, 1891.
• Edvard Kocbek (1904–1981). 1950–1960. – Ljubljanai Nemzeti és Egyetemi Könyvtár. Fotótár (Narodna in univerzitetna knjižnica, Ljubljana. Slikovna zbirka)
• Marjan Kukec: Kajetan Kovič. 1981–1989 – Ljubljanai Nemzeti és Egyetemi Könyvtár. Fotótár (Narodna in univerzitetna knjižnica, Ljubljana. Slikovna zbirka)
• Tihomir Pinter: Drago Jančar. 2002 – Ljubljanai Nemzeti és Egyetemi Könyvtár. Fotótár (Narodna in univerzitetna knjižnica, Ljubljana. Slikovna zbirka)

Mann Jolán, szerk. (Főigazgatói Kabinet)

 A kiállításismertető második része itt olvasható.

A késő középkori Magyar Királyságban és tágabb környezetében magánáhítat céljára használt latin és népnyelvű kézírásos és nyomtatott könyvek különböző típusait bemutató időszaki kiállításunk 2023. április 21-től május 31-ig tekinthették meg az érdeklődők. Az Őszentsége Ferenc pápa magyarországi látogatása tiszteletére rendezett kamarakiállítást Sarbak Gábor, az ELKH-OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport vezetője nyitotta meg. Kurátortársa Korondi Ágnes volt.

• 
• 

Most megnyíló kamarakiállításunkkal a kereszténység kétezer éves történetének egy nagyon fontos területére igyekszünk rávilágítani abból az alkalomból, hogy Őszentsége Ferenc pápa egy hét múlva ismét hazánkba látogat. Egyúttal nagy örömömre szolgál, hogy éppen kutatócsoportunk vállalhatta e kiállítás megrendezését.
A pápalátogatás nyilvános és közérdeklődésre számot tartó eseménysorozata mellett az itt kiállított hét kódex és egy nyomtatvány a leírt, formába öntött, tehát már kötött fogalmazású imádságokat és liturgikus szövegeket állítják elénk, amiket el lehetett olvasni, fel lehetett olvasni, el lehetett énekelni vagy recitálni, és ezután el lehetett rajtuk gondolkodni, másképpen fogalmazva: át lehetett elmélkedni mondandójukat. Ennek a „folyamatnak” abban a korban az egyik tablón is olvasható ruminare vagy ruminatio volt a neve, ami a hallott vagy olvasott anyag ’újra megrágását, megemésztését’ jelentette. A részleteikben idézett, a falakon és a kijelzőn is megszemlélhető imaszövegek ma is változatlanul időszerűek; úgy vélem, a nyílt szívű olvasót most is meg tudják szólítani.
Kiállításunk címét a magyar nyelvű kéziratokból válogatva vettük: elsősorban a Keszthelyi kódexben lévő 101. zsoltár kezdetét éreztük erre alkalmasnak, kellően kifejezőnek. Amikor eleink imádkoztak, e fordulattal vezették be könyörgéseiket akár latinul, akár magyarul is végezték a zsolozsmát.
A középkori teológiai irodalomban Szent Pál levelei mellett a Liber psalmorum volt a legtöbbet magyarázott könyv, úgy gondolom, ez érződik a kiállított anyagunkon is. A zsoltároskönyv a középkor végére, a 15. századra már régen imádság lett, elveszítette az első évezred derekán még rá jellemző olvasmányos, azaz lectio jelleget, amire akkor a szerzetesi hallgatóság jellemzően egy rövid csenddel „válaszolt”.
A zsoltárok megismerése a plébániai vagy valamely városi iskolában kezdődött. Az első zsoltár kezdőbetűje, a díszesen megrajzolt B(eatus) betű volt az elindulás azon az úton, amely az olvasás-, írásés az elengedhetetlen énektanulás volt. Az iskolások a templomi szertartásokon is (mintegy hivatalból) részt vettek: énekeltek a misén és a zsolozsmán, és így énekelve sajátították el a teljes liturgikus repertoárt. Az iskolás énekesek nélkül elképzelhetetlen volt még a régi korokban nagyon-nagyon kedvelt körmenet, a processio, a különféle vonulások.
A nem klerikusok pedig bizton számíthattak arra, hogy a hosszabb ünnepnapi prédikációk hallgatása során hatalmas mennyiségű szentírási idézettel találkoztak időről időre, és a találó vagy jellemző fordulatok ezáltal önkéntelenül is beléjük ivódtak.
Nézzünk egy-két korabeli példát. II. Ulászló a velencei diplomáciai jelentések szerint vallásos és buzgón hívő ember volt: „Ez a király sokat imádkozik, naponként három misét hallgat.” A végzetes mohácsi csata előtt jó egy évvel II. Lajos király számára is természetes volt például, hogy 1525 Úrnapjának előestéjén (vigiliáján), akkor június 14-ére esett, a várkápolnában részt vegyen a vecsernyén, és másnap, magán az ünnepen pedig ugyanott a misén, a körmenetet pedig egy sátorból szemlélték. Valamivel később, egy másik velencei követjelentésből megtudhatjuk, hogy Lajos „minden tudományra alkalmas”, valamint „beszéli a magyar, cseh, lengyel, latin és német nyelvet, ért valamit olaszul és néhány szót beszél is”, és „mindennap misét hallgat, ünnepnapokon prédikációt hallgat és énekes misén vesz részt”.
Hogyan követte a szertartást? Együtt énekelte a mise ordináriumát a kórussal? Elképzelhető. Volt-e misszálé a kezében? Biztosan nem. Imakönyve lehetett? Úgy vélem, igen. Díszes, és kézbe fogható méretű, latinul, hiszen – hallottuk – bírta e nyelvet (is). A királyi könyvgyűjtemény és könyvekhez értő klerikusok pedig a közelében voltak.
1510-ben járunk, egy gyulai eseményről számol be Szerémi György, II. Lajos király, utána pedig Szapolyai János udvari káplánja. Ezt írja Emlékiratában Magyarország romlásáról: „Az úrnő [Corvin János özvegye ...] eltávozott a világból Atyánkhoz, s eltemettük őt a barátoknál tisztességgel. Őérette is énekeltem a zsoltároskönyvet tíz iskolással, s utána bőségesen megvendégeltek.”
Ezek után érthető a kiállított anyagban a zsoltárok hangsúlyos jelenléte, ami jól tükrözi a psalteriumnak a liturgikus gyakorlatban és a keresztény gondolkodásban, valamint az irodalomban elfoglalt központi helyét. Elsősorban a tanulásból és a napi zsolozsmából forrásozik tehát a zsoltárok ismerete, amely a klerikusokon kívül a társadalom egyre szélesebb, írni-olvasni tudó műveltebb rétegeinek gondolatvilágát átjárta, nyelvi kifejezéseit meghatározta, akár a korabeli értelemben vett pontos idézés, akár csak egy-egy félreismerhetetlen hivatkozás alakjában.
A kiállított kötetek reményeink szerint érzékeltetni tudják, hogy a templomi vagy a kolostori liturgia világa mellett létezett egy olyan közeg, amelynek egyik része a latin szertartási nyelvet (többé-kevésbé) ismerte, a másik, nagyobbik része pedig már sokkal biztosabban tájékozódott az anyanyelvű imádságok rengetegében. Mert magyar (és német, cseh, francia) nyelvű imaszövegek, elmélkedések, szentírási részletek bőséggel álltak rendelkezésre. A sokféleség érzékeltetésére engedjék meg, hogy a jellemző műfajok közül néhányat felsoroljak: Szűz Mária kis zsolozsmája, a hét bűnbánati zsoltár, különféle alkalmakkor mondandó imák (őrangyalhoz, megholtakért, vagy éppen a mise alatt), vagy a többször említett zsoltárok (a Keszthelyi kódexben a 150 zsoltár magyarul olvasható), a közkedvelt Mindenszentek litániája.

Felső-magyarországi breviárium. Cod. Lat. 400.; Keszthelyi kódex, 1522. MNY 74 – Kézirattár. Fotó: Lewalt-Jezierski Zoltán

Bármelyik kiállított késő középkori kézirat gondos vizsgálata és olvasása nyomán képes feltárulni előttünk e kötetek érdekes és fordulatos sorsa: a 14. század második felében keletkezett ferences zsoltároskönyv (OSZK, Cod. Lat. 366.) sokáig használatban volt, és valamelyik használója pedig óhatatlan kényszert érzett, hogy a hónapneveket magyarul is bejegyezze a latin mellé. Nem állt egyedül e téren: más rendek liturgikus könyveiben is feltűnnek a magyar hónapnevek, nemcsak kézírásos kiegészítésként, hanem a latinul nyomtatott könyvben magyarul kinyomtatva szerepelnek a kalendáriumban. Egy későbbi kéz a zsoltárok kezdő szavait írta be a kotta mellé, valószínűsítve a székelyföldi magyar nyelvű zsoltáréneklést. Az 1741-ből származó legkésőbbi bejegyzés ugyan nem biztos, hogy a kötet megszakítás nélküli használatára utal, hanem arra inkább, hogy a kötet egy plébániai könyvtár még akkor is megbecsült darabja lehetett.

• 
• 

Egy felső-magyarországi breviáriumnak (OSZK, Cod. Lat. 400.), tehát a papi zsolozsma könyvének jelenlétét azzal tudjuk megmagyarázni, hogy psalterium-részének margójára írt bejegyzések a zsoltárok mélyebb megértését hivatottak elősegíteni, ezzel mintegy a magánáhítattal teli, elmélkedő olvasás irányába mutatván. A zsoltárok utáni szabad helyen látható egy diagramm, amely Szűz Mária nevének kezdőbetűihez rendelt egy-egy, ugyanazzal a betűvel kezdődő zsoltárt vagy canticumot. A hivatkozott zsoltárok mellett pedig a margón fel van tüntetve, hogy azt melyik névbetű tiszteletére kell elimádkozni.
Scriptor, azaz kódexmásoló neve is ismert e kötetek némelyikéből. Tudjuk, hogy a német Magdalena vom Stein imakönyve Bernhart Vennd munkája 1509 körül, tudjuk, mert beleírta. Figyelmükbe ajánlom még a Sixtus Schenk de Wertingen által, Augsburgban 1505-ben másolt imakönyvet, ami a művelt Konrad Mörlin apát (megh. 1510) tulajdonában volt. Elég rápillantani a kiállított sokféle írásra, azonnal látszik, hogy egy-egy kéziraton többen is dolgoztak, és elkészülésük után tulajdonosaik bejegyeztek egyet s mást a szövegbe, azaz a kézirat élt, mert forgatták, arra használták, amire való.

Konrad Mörlin augsburgi bencés apát imakönyve, 1505. Cod. Lat. 309 – Kézirattár

Mitől szép egy kódex? Szépek benne az iniciálék, a miniatúrák, a képek? Szép és gondos az írása? Vagy: fontos a tartalma? Feltehetően mindezen elemek együttese eredményezi, hogy közel érezzünk magunkhoz egy-egy régi kéziratot. Úgy érzem, akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy e kötetek elsődleges szépségét és báját a használatuk adja; ezek egy része használt kódex, vagyis volt értelme összeállítani őket anno, nagyon régen.
Hadd soroljam fel a közreműködőket, akiknek sok köszönettel tartozunk: Szemerédi Ágnes, Boreczky Anna és a kutatócsoport minden tagja, Földesi Ferenc a kézirattári kollégákkal, Horváth Barnabás, Horváth Diána, Hutai Zsófia, Kőrösi Csilla Júlia, Péterfi Gyöngyvér, Pétersilka Ágnes, Ruska Lívia, Seregély Ákos, Sudár Annamária, Szovák Márton. – Gazdag Mária belsőépítész és Takács Tamás tervezőgrafikus munkáját dicséri mindaz, ami könyveinket látványban és szövegformálásban körülveszi.
Ezek után nem maradt hátra más megtisztelő feladatom, minthogy a kiállítást megnyissam. Elgondolkodtató estét kívánok Önöknek, köszönöm megtisztelő figyelmüket.

Sarbak Gábor meghívója A magánáhítat könyvei a középkor végén című kiállításunkra. Forrás: Youtube

Sarbak Gábor (ELKH-OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport)

A penészedő könyvek helyes tárolásától a Magyar örökség Díjas pergamenkódex restaurálási eljárásig. Az OSZK podkasztjában Érdi Marianne könyv-, papír-, és bőrrestaurátor művésszel, az Állományvédelmi és restauráló osztály helyettes vezetőjével beszélgetett Tóth Péter kulturális menedzser, a könyvtár webestartalom-pakolója. A felvétel elkészítését Solmyosi Ákos segítette.

A podcast az Apple- és a Google-alkalmazásban, a Spotifyon, összesen hat helyen hallgatható az interneten.

A hatodik adás tartalmából: 

01:20 Érdi Marianne: Több mint negyven éve kezdtem a pályát grafikusként
02:26 A gépi papírgyártás alapvetően változtatta meg a könyvek alapanyagát  
04:32 A hagyatékok befogadásának alapja, hogy megvizsgáljuk, honnan jött a gyűjtemény 
06:53 Egyre kevesebb a szakember, újraindult a könyv- és papírrestaurátor-képzés
09:20 A gépesítés ellenére a kézi könyvkötő szakemberekre igenis szükség van
11:00 A megelőző állományvédelemmel kezdődik a dokumentumok védelme
13:40 Savasító légköri gázok között élünk, ami szintén árt a könyveknek 
16:27 A penészes, kivirágzott könyvekhez gumikesztyű is javallott
18:32 A tintamarásos Himnusz elemzése
21:24 A nap ne érje soha a könyvespolcot
23:20 Ötvenluxnyi világítás megengedett az érzékeny könyveknek
24:14 A Magyar Örökség díjas restaurálási eljárás
29:23 Pergamenre nem érdemes könyvet nyomtatni
31:10 A sepsiszentgyörgyi Apor-kódex restaurálása

LINK:

Magyar Örökség Díj: https://nemzetikonyvtar.blog.hu/2017/04/03/magyar_orokseg_dijas_a_pergamen-kodex_restauralo_eljarasunk
Könyv- és papírrestaurátor képzés https://www.oszk.hu/hirek/konyv-es-papirrestaurator-szakmai-kepzes
Kötészet restaurálás: https://www.oszk.hu/koteszet_restauralas
Újraindult a restaurátor képzés: https://www.youtube.com/watch?v=seG48QTVlBg
Kozocsa Ildikó: https://mek.oszk.hu/19400/19421/
Kastaly Beatrix: https://tortenet.oszk.hu/html/magyar/06jelentos_szemelyek/szechenyi_erem/kastalybeatrix.htm
Tóth Zsuzsanna: https://nemzetikonyvtar.blog.hu/2020/09/14/mit_arulnak_el_a_pottyok
Apor-kódex: http://nyelvemlekek.oszk.hu/ism/aporkodex

Hallgasd a nemzeti könyvtár hangját, ahol tetszik!

• SPOTIFY
• APPLE 
• GOOGLE 
• YOUTUBE
• RADIOPUBLIC
• ANCHOR
• RSS 
  
  

   

   

Az 1798. május 28-án megnyílt Szent Rókus Kórház (akkori nevén a Pesti Polgári Köz-Ispotály) Magyarország egyik legrégibb, nagy múltú egészségügyi intézménye, amely mind a mai napig a gyógyítás szolgálatában áll.

Története:

Magyarországon a közegészségügy helyzete a XVIII. században rendkívül elmaradott volt, járványok pestis, himlő pusztítottak. Az 1700-as évek elején Pesten egyetlen ispotály működött, a városban nemcsak betegellátó intézményekben mutatkozott hiány, hanem a szegénygondozás is megoldhatatlan feladatnak tűnt. A Helytartótanács 1724-ben hozott határozata alapján minden településnek gondoskodnia kellett saját betegeiről. Pest városa határozatának alapján a korábban alapított Rókus szegényházat kibővítették. Az építkezés 1795-ben vette kezdetét, amikor a Haffner Mihály által elkészített pénzügyi és szervezeti szabályzat végleg meggyőzte a kétkedőket. 1798. május 28-án ünnepélyesen megnyitották a pestises betegek védőszentjéről, Szent Rókusról elnevezett kórház kapuit. Akkori főbejárata a mai Rókus-plébánia copf stílusú, kőkeretű bejárata volt, fölötte a ma is olvasható szöveg: Pestanum Calamitosorum Domicilium. Az első igazgató Haffner Mihály volt.

A Szent Rókus Kórház és a kápolna megnyitás alkalmával. In: Dr. Hollán Henrik: Adatok és szemelvények a Szent Rókus közkórház és fiókjai alapításának és fejlődésének történetéből, Budapest, Medicina, 1967, 1. képmelléklet – Törzsgyűjtemény

A megnyitás után megindult a kórház élete. A betegforgalomról havonta készítettek statisztikát. Az 1830-as években a kórház éves betegforgalma jóval meghaladta a 3000 főt. A szegényházban három szinten hatvan főt tudtak elhelyezni, a kórházban összesen 237 ágy állt rendelkezésre, ebből 100 főnek ingyenes ellátás járt, a tehetősebbeknek 12 külön szoba állt rendelkezésükre, 50 krajcár és 1 forint közötti összeget kellett fizetni. A személyi állomány összesen 20 fő volt. A kórház számos orvosi eljárás alkalmazásában úttörőnek bizonyult.
1847-ben itt vezette be Flór Ferenc sebész főorvos a dietil-éterrel és kloroformmal való altatásos módszert. A sebészt 1848-ban Pest város tisztiorvosának választották, és még ugyanebben az esztendőben a Szent Rókus kórház igazgató orvosi címét is elnyerte.

Flór Ferenc arcképe. In: Dr. Hollán Henrik: Adatok és szemelvények a Szent Rókus közkórház és fiókjai alapításának és fejlődésének történetéből, Budapest, Medicina, 1967, 3. képmelléklet – Törzsgyűjtemény

Flór Ferenc az 1848/1849-es szabadságharcban őrnagyi rangban harcolt, a Felvidéken szervezte a tábori kórházakat, ennek következtében a szabadságharc bukása után börtön, rendőri felügyelet lett az osztályrésze, és a kórházba csak 1861-ben térhetett vissza.
A Szent Rókus kórházban számtalan kiváló orvos praktizált: 1851. május 20-án mindössze 33 éves korában Semmelweis Ignác Fülöp átvette az önálló szülészeti osztály vezetését, a klórvizes kézmosást itt is bevezette, s ennek következtében mintegy 1% alá csökkent a gyermekágyi lázzal kapcsolatos halálozások aránya. 1855-ben Semmelweist szülész professzorrá nevezték ki.

Semmelweis szobrának fényképe. In: Dr. Hollán Henrik: Adatok és szemelvények a Szent Rókus közkórház és fiókjai alapításának és fejlődésének történetéből, Budapest, Medicina, 1967, 6. képmelléklet – Törzsgyűjtemény

1857-ben a klinika hivatalosan is közkórház lett. 1875-ben a körülményeknek és a megnövekedett feladatoknak köszönhetően a régi dologház épületéből kialakították a fertőző osztályt. Az új alapszabálynak köszönhetően megszűntek a különszobák, és így lehetővé vált egyre több elmebeteg elhelyezése. Megkezdődött az úgynevezett pavilonrendszer kidolgozása.
1884-ben Budapesten megindult a nagyszabású kórházépítés-program, és ennek keretein belül fejlesztették tovább a Szent Rókus kórházat is.
A kórház élen járt a folyamatos fejlesztések, újítások terén, 1898-ban két évvel a röntgensugár felfedezése után működésbe lépett a kórházban Európa első központi röntgenlaboratóriuma, vezetője Donáth Gyula, később pedig Stein Adolf lett. Az orvosszakmai problémák, kutatások időről időre megjelentek orvosi szaklapokban többek között a Gyógyászat című folyóiratban.

Liebmann Mór: A gyermekágyi fertőzés elháritásáról, [S.l.], [s.n.], [1905]. Különlenyomat a Gyógyászat 1905. évi 13. számából – Törzsgyűjtemény

A történelmi változások a kórház életében is átszervezést eredményeztek. 1919-ben a kommün idején az intézményt Központi Kórháznak nevezték át. A megnövekedett igény miatt létszám- és férőhelybővítés vált szükségessé, de ez, a gazdasági világválság idején nehezen volt kivitelezhető.
A második világháborút követően egyre szigorúbb takarékossági intézkedésekre volt szükség. Budapest ostroma idején a Szent Rókus.kápolna és a kórház 40 %-át rommá lőtték. Az 1956-os forradalom idején itt alakult meg a Munkástanács. A kórház folyamatosan ellátta a sebesülteket. A következő esztendők a lassú fejlődés jegyében teltek. 1978 és 1991 között nagyszabású átalakításokat végeztek a kórházban.

Napjainkban

A Szent Rókus kórház és intézményei 2020-ban a Semmelweis Egyetembe integrálódtak, és modern infrastruktúrával álltak a betegek rendelkezésére. 

Bibliográfia:

• Dr. Hollán Henrik: Adatok és szemelvények a Szent Rókus közkórház és fiókjai alapításának és fejlődésének történetéből, Budapest, Medicina, 1967.
• Szent Rókus kórház jubileumi évkönyv: 200 év a gyógyításban 1798–1998, szerk.: Hoványiné Nádassy Eszter, Mandler Judit, Stadler Klára, Budapest, Szent Rókus kórház és intézményei, 2004.

Szánthó-Rojas Mónika Daniella (Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)

A COVID-időszak után elsőként rendezte meg jelenléti formában az éves taggyűlését és konferenciáját az International Internet Preservation Consortium (IIPC) a hollandiai Hilversumban. Az eseménynek, amelynek mottója a “rugalmasság és megújulás” (resilience and renewal) volt, különös jelentőséget adott, hogy az IIPC idén ünnepli fennállásának 20. évfordulóját. Mivel az Országos Széchényi Könyvtár 2018 óta tagja a konzorciumnak, ezért az intézmény képviseletében dr. Kalcsó Gyula, a Digitális Bölcsészeti Központ Digitális Filológiai és Webarchiválási Osztályának webarchiválási csoportvezetője vett részt.

Az International Internet Preservation Consortium General Assembly & Web Archiving Conference bannere. Forrás: IIPC-honlap

A jelenléti konferencia előtt egy héttel szerveztek egy online napot azok számára, akik nem tudtak vagy nem akartak személyesen részt venni. Ennek keretében 8 szekcióban (l. itt és itt) 15 előadás kapcsán lehetett kérdéseket feltenni és vitázni. Az előadások előzetesen rögzített videók formájában felkerültek az IIPC honlapjára, és az online napon már csak a hozzászólásokra és az eszmecserére került sor. A 8 szekció igen változatos tematikát kínált, csak a legaktuálisabbak és legnagyobb érdeklődést kiváltók közül szemezgetve: volt szó a webarchívumok kutatási célú felhasználásáról, a közösségi média és a videojátékok archiválásáról, a böngészőalapú archiválásról és még sok minden másról.
Az IIPC irányítóbizottsága május 9-én ülést tartott a holland királyi könyvtárban (Koninklijke Bibliothek), ahol a konzorcium aktuális ügyeiről, és a bizottság döntési jogkörébe tartozó kérdésekről volt szó.
A május 10-én kezdődő  jelenléti eseménynek a holland hang- és képarchívum (Nederlands Instituut voor Beeld en Geluid) csodálatos épülete adott otthont.

A holland hang- és képarchívum (Nederlands Instituut voor Beeld en Geluid) épülete. Forrás: IIPC-honlap

Az első napon a taggyűlésre került sor, amelyen 37 ország intézményei képviseltették magukat. A köszöntőbeszédek után az IIPC tisztségviselői beszámoltak az elmúlt egy év legfontosabb eseményeiről. Az egyes (tartalomfejlesztési, kutatási és oktatási) munkacsoportok vezetői is bemutatták a aktuális tevékenységüket. Ezután következtek a tagok éves beszámolói. A taggyűlésen a számos tagintézmény közül azok tartanak ilyet, akik az elmúlt egy évben jelentősebb eredményeket értek el, vagy olyan újításokat vezettek be, amelyek a nemzetközi közösség érdeklődésére is számot tartanak. Idén 11 beszámoló hangzott el. Az OSZK webarchívumának eredményeiről, az ott folyó munkáról és újdonságokról dr. Kalcsó Gyula tartott egy 10 perces prezentációt. 

Az IIPC 2023-as taggyűlése. Forrás: IIPC-blog

Délután már nem csak a tagok számára tartották meg a fentebb már említett munkacsoportok és az eszközfejlesztési portfólió éves gyűlését. A tartalomfejlesztési munkacsoport többek között beszámolt az IIPC által kezdeményezett közös gyűjtemények (többek között az OSZK által is fejlesztetthez hasonló, az ukrán–orosz konfliktushoz kapcsolódó tematikus gyűjtemény) építéséről. A Tools Development Portfolio fő témája a böngészőalapú webarchiválás, illetőleg az ennek támogatására létrehozott eszköz, a Browsertrix fejlesztéséről szólt.
Az első nap záróeseménye egy négy előadásból álló panel volt, amely a digitális kulturális örökség megőrzéséről szólt holland és nemzetközi perspektívából. Ennek keretében volt szó egy olyan projektről, amely egy a weben már meg sem található, még az 1990-es években indult kezdeményezés, az ún. Digital City újraélesztéséről szólt. A projekt koordinátora által csak „webarcheológiainak” nevezett kezdeményezés olyan sikeres volt, hogy az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította, és erről ugyancsak lehetett hallani egy előadást.

A 2023-as IIPC-taggyűlés és konferencia szervezőbizottsága. Forrás: Twitter

A május 11-én kezdődő konferenciát Eliot Higgins, a Bellingcat alapítója és jelenlegi ügyvezetője plenáris előadása nyitotta meg. A két nap párhuzamos szekciói igen gazdag programot kínáltak. A legnagyobb érdeklődés azokat az előadásokat övezte, amelyek a webarchiválás legaktuálisabb problémáival foglalkoztak. Ezek a teljesség igénye nélkül: a kutatási célú felhasználás (itt és itt), a böngészőalapú archiválás, a közöségi média archiválásának problémái. Mindezekben gyakran visszatérő téma volt a mesterséges intelligencia felhasználása, valamint a publikus adatkészletek előállítása.
A programban szerepeltek olyan előadások és panelek, amelyek az OSZK szempontjából kiemelt jelentőségűek voltak. Ilyen volt pl. a Dán Királyi Könyvtár (Det Kgl. Bibliotek) által fejlesztett SolrWayback szoftverről szóló panel. Az OSZK az eszköz első tesztelői és éles kipróbálói között volt, az archívumunk teljes szövegű kereshetőségéről jelenleg is a SolrWayback gondoskodik. 

Bejelentették a jövő évi IIPC-konferencia helyszínét is (Francia Nemzeti Könyvtár, Párizs). Forrás: Twitter

Ugyancsak fontos részét képezték a kétnapos programnak a workshopok. Ezekre előzetes regisztráció volt szükséges, mert gyakorlatorientált, eszközhasználattal egybekötött bemutatókat tartottak az adott témák vagy eszközök, szoftverek szakértői. A böngészőalapú archiválásról szóló workshopot azért övezte élénk érdeklődés, mert napjaink webhelyeinek a zömét azok az aratószoftverek, amelyek a tömeges, automatikus aratásra voltak kifejlesztve, nem tudják kezelni. Az új technológia azonban esélyt ad ezek kezelésére is: az emulált böngészőben végzett felhasználói műveletek imitálásával olyan tartalmakhoz is hozzá lehet férni, amelyeket korábban nem lehetett jó minőségben archiválni. Külön workshop szólt a közösségi média archiválásáról, valamint a SolrWayback kereső beüzemeléséről és használatáról. Az OSZK munkatársa a böngészőalapú archiválásról és a SolrWaybackről szóló workshopokon vett részt.
A jó hangulatú rendezvényt Marleen Stikker, a holland Waag Futurelab alapítójának és ügyvezetőjének a plenáris előadása zárta. Az előadó a fent említett Digital City egyik alapítója volt, és előadása jól példázta a webarchiválás fontosságát: a rendszeres, jó minőségű archiválás elősegítené az olyan értékes tartalmak fennmaradását, amelyek akár a világörökség részét is képezhetik. 

Kalcsó Gyula (Digitális Filológiai és Webarchiválási Osztály)