Domine, in tua misericordia – szól ma a szkóla bevezető éneke. A középkorban az introitus kezdőszava nyomán nevezték el az adott szentmisét, ezért hajdan Irgalmasság vasárnapjaként is ünnepelték.
A XIII. században, talán az Oltáriszentség tiszteletének hatására terjedt el a Szentháromság vasárnapja, melyet XXII. János pápa – aki Aquinói Tamást a szentek sorába emelte és aki Eckhart mester bizonyos tételeit elítélte – 1334-ben az egész egyház számára elrendelte. Krisztus titokzatos testének misztériuma magával vonta a Szentháromság misztériumának külön vasárnapon való dicsőítését. Népnyelven kicsipünkösdként is emlegetett vasárnap, mintegy egybefoglalja, összegzi a karácsony-húsvét-pünkösd egységét.

D-iniciálé, Dávid zsoltárt énekel az Úrnak, Mátyás-graduale. Cod. Lat. 424. f. 86. Recto – Kézirattár. A kép forrása: Bibliotheca Corvina Virtualis

A Kézirattár becses darabjaként számon tartott Mátyás-graduale egy háromkötetes énekeskönyv második darabja lehetett, mivel az egyházi év második feléhez (nagyszombattól pünkösd 24. vasárnapjáig terjedő időszakhoz) tartozó szentmisék énekeit tartalmazza. Az ősi liturgia nyomán a bevonulási ének egy teljes zsoltár mondanivalóját idézte fel, hasonlóan a graduálékban az introitus kezdőbetűjének miniatúrája is egy-egy képi esszenciája az adott éneknek. A kék és vörös festékkel kiemelt D-iniciálé miniatúrájában Dávid imádkozó alakja jelenik meg a kietlen pusztaságban. A középtérben Jeruzsálem látható, fölötte aranylóan gomolygó felhő. Az Úr ószövetségi képe ez, amint a Magasságbeli földi trónusán, városa felett mindig jelen van. A skarlátvörös palástban bűnét térdre borulva bánó király, zsoltárt zeng: „Domine in tua misericordia…” A 13. (12) zsoltár 6 verse szerint: „hiszen irgalmasságodban bizakodtam, Uram. Segítséged legyen öröme szívemnek, hogy énekeljek az Úrnak, aki jót tett velem.”
A Szentháromság ábrázolása a hittételek kiforrása nyomán alakult. 325-ben a lényeg (ouszia) és a természet (phüszisz) szavak alkalmasnak találtattak az Atya és a Fiú egységének, ugyanakkor személyükben (hüposztászisz) különbözőségüknek való megállapítására. Majd 381-ben, az I. konstantinápolyi zsinat a kinyilatkoztatás alapján kijelentette a Szentlélek istenségét. A VIII. századtól a Szentlélek származásának kérdését a Filioque betoldással pontosították a hitvallás szövegében, „aki az Atyától és a Fiútól származik”. Isten misztériumát szavakkal éppúgy nehéz kifejezni, mint a kép, a szimbólum eszközeivel. Ezért helyesen a szentírás szövegeit alapul véve az első Szentháromság-ábrázolásnak Jézus megkeresztelkedését tekinthetjük.

Jézus megkeresztelkedése a Jordánban, In. A Szent Job könyvenek a sido nielvből es a bölcz magyarazók forditásából igazán valo forditása magiar nielvre, Varadon [Nagyvárad], niomtattatott Raphael Hoffhalter által, 1565. – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: OSZK Digitális Könyvtár

Ahol az Atyaistent felhőből kinyilvánító szó, kéz, fénysugár jeleníti meg, míg a Szentlélek galamb képében „lebeg” a Fiú fölött. „Megkeresztelkedése után Jézus nyomban feljött a vízből. Akkor megnyílt az ég, és látta, hogy az Isten Lelke mint galamb leszállt és föléje ereszkedett. Az égből szózat hallatszott: »Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.«” (Mt 3,16-17)
A Szentháromság titka az ember Isten képére való teremtettségében természetesen módon megragadható. A három az emberi létminőség arányrendszerében jelentkezik, gondoljunk csak az emberi élet három korszakára, a mesebeli szegénylegényekre vagy a magyarok igazságára. Az ember test-lélek-szellem egysége, melyet egyedül a Háromságos Egyisten képes tökéletesen betölteni szeretetével: az Atya az írásokban a szellem a megismerésre irányultságát táplálja, a Fiú az Eucharisztiában a testet éltetve a feltámadásra készíti elő, a Vigasztaló elküldésével a hívő lelkeket egyházon keresztül a Szentháromság közösségébe hívja és olvasztja. Már az egyházatyák is a Szentháromság korszakainak megfeleltetve tételezik a történelmet, amikor az Atya korszaka az Ószövetség, a Fiú korszaka az Újszövetség és a Szentlélek korszaka az Egyház.
Továbbá a zsidó szertartás alapján a keresztény liturgiában is egyedül az egyetlennek kijáró dicsőítésben, a fokozáson túl, mintegy a három isteni személy megszólítását értékelhetjük: a „Szent vagy, szent vagy, szent vagy Mindenség Ura Istene…” Amennyiben felidézzük az ókeresztény katakombák Jézus születését ábrázoló falképeit, a hódoló három bölcs alakja nemcsak az akkor ismert földrészeket szimbolizálja, hanem a mindenség hódolatát hangsúlyozza. A Filippi levél Krisztus-himnuszában – Iz, 45,23 versére utalva – ezt találjuk: „Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,9–11)
A Szentlélek az Atyával és a Fiúval való egylényegűségének értelmezéséhez alapjául szolgált az ószövetségi előkép, amikor Ábrahám vendégül látja a három angyalt. Andrej Rubljov híres Szentháromság-ikonján is az egylényegűség a három férfi hasonlóságában domborodik ki. Ismerjük még a keleten kedvelt, a Mettercia-ábrázolással rokon Paternitas képtípust (orosz ikon, XV. sz., Moszkva, Tretyakov Képtár), ahol a gyermek Jézus az Atya ölén van, ölében a Szentlélek galambjával, itt a személyek különbözőségei jól kivehetők, ugyanakkor a gesztusok és az egy pontba való szerkesztés az egylényegűséget hivatott kifejezni. A középkorban a kegyelem trónusa (ún. Gnadensthul) kompozíció jelent meg, ahogy az Atya felemeli a keresztre szegezett, egyszülött Fiát, közöttük a Szentlélek galamb képében látható. Itt az Atya mint a Mindenség irgalmas királya jelenik meg – „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16) –, s egyben a legméltóságosabb áldozatot bemutató főpapként. Közben nyugaton a háromszög elrendezésben megjelenő Háromságos Isten képe terjedt el: az Atya jobbján ülő Fiú, kezében a kereszttel közöttük, fölöttük a Szentlélek galambjával. Derkai György Az örök életnek útja című könyvének Szentháromság-metszetén az egymás felé forduló alakok jól mutatják az isteni személyek szeretetközösségének lényegét.

Szentháromság-metszet. In. Derkai György: Az örök életnek útja, Nagyszombat, Egyetemi Nyomda, 1678. RMK I. 1226 – Régi Nyomtatványok Tára

Az örök élet uttya című emblémáskönyv Dreschler nyomán Derkai György fordításában jelent meg Nagyszombatban. A harminckét rézmetszetet tartalmazó kötet részletgazdag ábrázolásain elmélkedés közben a Szentháromságot szemlélhetjük. A XXX. Elmélkedés -a mindennapi lelkiszámvetésről- című könyörgésében olvashatjuk:

Az evangélikus imakönyvekben javarészt földgömb szerepel a Három isteni személy által közrefogva, ahogy ezt Mauritius Lang metszetén is láthatjuk. Joannes Sinapius munkájának illusztrált lapjaival a trencséni nyomda korszakának legdíszesebb terméke volt 1658-ban. A katolikus kötetek címlapján a Szentháromságot jellemzően a Szűzanya mennybevételének és megkoronázásának jelenetében ábrázolták, csakúgy, mint a templomok oltár- és mennyezetképein.

Kiváltképp a barokk korban szokás volt, hogy háború, éhínség vagy járványok idején fogadalmi vagy hálaszobrokat emeltek a Szentháromság tiszteletére a község központi terén. Az elmúlt időszakra tekintve, a Szentháromság dicsőségén elmélkedve vallhatjuk a kis doxológiával:
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké. Amen. 

Szentháromság-szobor, 1712. Budapest I. kerület, Szentháromság tér

Felhasznált irodalom:

• Szent István Társulati Biblia. A Szent István Társulat Szentírás-Bizottságának fordítása, új bevezetőkkel és magyarázatokkal; sajtó alá rendezte Rózsa Huba.(Online: Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat)
• V. Ecsedy Judit: A régi magyarországi nyomdák betűi és díszei 1473–1600, Budapest, Balassi Kiadó–OSZK, 2004.
• A Mátyás-Graduale. A bevezető tanulmányt és a képmagyarázatokat Soltész Zoltánné írta, Budapest, Magyar Helikon, Corvina, 1980. Digitális változat.
• Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve: A középkor II., Budapest, Osiris Kiadó, 2004.
• Magyar Katolikus Lexikon, XII. kötet, főszerk.: Diós István, Budapest Szent István Társulat, 2007.
  
  

Andrási Erika (Régi Nyomtatványok Tára)

Ifj. Albrecht Dürer festő, grafikus, művészeti író, könyvkiadó, matematikus 1471. május 21-én született Nürnbergben. A késő gótika és a kora reneszánsz korszak határán alkotó művész nemcsak a német, de az egyetemes képzőművészetnek is az egyik legkiemelkedőbb alakja. Valóban „polihisztor” volt, a szó legjobb értelmében.
Ma már szinte valamennyi ismert művének fotója online is megtekinthető.

Ifj. Albrecht Dürer: Önarckép iringóval, 1493. – Wikimedia (Louvre2. art database, Közkincs)

Nekünk, magyaroknak ifj. Albrecht Dürer különösen kedves, hiszen édesapja, idősebb Albrecht Dürer aranyműves a Magyar Királyságból, a Gyula melletti Ajtós településről indult el, hogy végül Bajorországban telepedjen le.
Nemcsak azért fontos tehát, hogy a magyar nemzeti könyvtárban születéséről megemlékezzünk, mert magyar vonatkozású művész, hanem azért is, mert életműve egyik szép példája annak, hogy a könyvek világa és a képzőművészet milyen szorosan összetartoznak. Grafikai tevékenységének fontos jellegzetessége, hogy fejlesztette és előszeretettel alkalmazta a kor sokszorosítási technikáit. Kezdetben főleg fa-, később rézmetszeteket készített, sőt, más eljárásokkal, mint például a vasmaratás is kísérletezett. Mindez pedig a papírkészítés és a könyvnyomtatás fejlődésével és elterjedésével párhuzamosan történt. Művészi, különösen grafikusi képességei rendkívüliek voltak. A nyomtatás révén nemcsak az általa illusztrált könyvek, de a sorozatok és az egyes grafikai lapok is, a nyomtatott könyvekhez hasonló módon, már nemcsak egy szűk elit tagjaihoz jutottak el, hanem széles közönség számára válhattak ismertté. Dürer Európa-szerte népszerű művész volt. A sokszorosítás ahhoz is hozzájárult, hogy nagyszerű munkái viszonylag nagy számban maradhattak fenn.
Nem kell messzire mennünk hozzá, hogy eredeti műveit megcsodáljuk, kifejezetten gazdag a budapesti Szépművészeti Múzeum csaknem 250 darabból álló Dürer-anyaga, és ezeket időről időre be is mutatják időszaki kiállításokon. 2020-tól Dürer feketén-fehéren címmel állandó virtuális tárlaton is látható a múzeum Dürer-gyűjteménye.
Az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményeiben számos, az elmúlt fél évezredből származó, Dürerrel kapcsolatos kötet és más nyomtatvány található. A Régi Nyomtatványok Tárának Apponyi-gyűjteményében továbbá Dürer-metszeteket is őrzünk. Az utolsó vacsora, illetve a Krisztus ostorozása című fametszet az eredetileg 1497 és 1510 között készített Nagy Passió egy-egy lapjának későbbi, 1580-ben, illetve 1690-ben készített levonatai.

Megvan Dürer Underweysung der Messung mit dem Zirckel und Richtscheyt című, geometriai mérésekkel kapcsolatos elméleti művének három – az 1603-as, az 1538-as, és az eredeti, 1525-ös – kiadása –, illetve 1606-os latin fordítása is. Könyvtárunkban megtalálható az Etliche underricht, zu befestigung der Stett, Schloss und flecken című, várak, városok erődítésével foglalkozó munkájának 1603-ban kiadott példánya is.
A Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár sem nélkülözi a Dürer művészetéhez valamilyen módon kapcsolódó nyomtatványokat. Ilyen például az I. Miksa császár diadalmenete című fametszetsorozatot bemutató szabadlapos album, melyet a budapesti kiállítást követően, 2005-ben adtak ki.
Több exlibris és metszet van a gyűjteményünkben, amelyek a mester előtti tisztelgés céljából, illetve a műalkotásaira való reflektálás nyomán születtek (l. pl. egy korábbi blogbejegyzésünkben).
Ez a bejegyzés a metszetekkel foglalkozik. Tárunk 1945 után készült mintegy 15.000 darabos metszetgyűjteményéből néhány művet kiemelve azt kívánja bemutatni, milyen hatást gyakorolt Dürer a 20. század második felének néhány magyar alkotójára, abban az időszakban, amelyet a magyar grafika fénykorának is neveznek. A grafikák kiadója a Képcsarnok Vállalat vagy a Rézkarcoló Művészek Alkotóközössége volt.
1971-ben a Magyar Nemzeti Galériában nagyszabású Dürer-emlékkiállítás nyílt, rendezői B. Supka Magdolna és Kass János voltak. Ebből az alkalomból 66 grafikus munkáit mutatták be.
E darabok közül számos sokszorosított grafika megtalálható tárunkban. Ilyen az A. D. mester rajziskolája. Alkotója, Rékassy Csaba (1937–1989), kivételes tehetségű grafikus. A Képzőművészeti Főiskolán Kádár György tanítványa volt, festőművész oklevelet kapott. Megay László, akivel több könyvet is készítettek együtt, reneszánsz embernek tartotta, „aki képzőművészként is bölcselő, filozófusként pedig kézműves”. Kő Pál szobrászművész szerint pedig „a homo universalis megtestesítője volt.
Rékassy Csaba 1970-ben készült rézmetszete tiszteletadás, amely egyszerre szól a mesternek, mint magiszternek, a tanítónak, akitől a tanítványok elsajátíthatják a szakma fortélyait. Szól ugyanakkor a kézműves mesternek is, ezt hangsúlyozza a rajztechnikai eszközök aprólékos ábrázolása mellett a megörökített helyszín műhelyjellege is. Rékassy Dürerhez hasonlóan maga metszette rézlemezeit, keverte festékeit. 1967-től „R. Cs.” vízjelű papírjait is maga merítette. Érdemes megvizsgálni a rajzeszközöket, melyek közül például a rács, Dürer művészetelméleti munkáiban is felbukkan. A szellemi-spirituális tartalmakra utal az emberalakok jelenléte, például a Rékassy Csaba művein gyakran felbukkanó, széles karimájú kalapot viselő ember.

Rékassy Csaba: A. D. mester rajziskolája, 1970. Rézmetszet, papír Jelzet: Metszet1970/443
(A kép további felhasználása engedélyköteles: hungart © 2021)

Kocsis Imre (1940–2015) mesterei a Képzőművészeti Főiskolán Kmetty János és Kádár György voltak.

Mintha ez a folyamat megfigyelhető lenne egyetlen, a Grafikai variációk Albrecht Dürer születésének 500. évfordulója tiszteletére (1971) című művén belül is. A kiindulópont Dürer 1500-ban készített, ma a müncheni Alte Pinakothek képtárban őrzött önarcképe. Az eredeti mű három változatban („variációk”) való megörökítése sorozatszerűvé teszi a művet, ami a pop art egyik sajátossága. Ilyen jellegzetesség a jelképek kiemelt alkalmazása is, itt ez a nagyméretű, az arckép előtt, arra vetülve, hangsúlyosan megjelenő Dürer-monogram, amely már saját korában, a nyomtatott művek elterjedésével szinte a művész védjegyévé vált. Maga a kidolgozás pedig a hiper- vagy fotórealista stílust követi.

Kocsis Imre: Grafikai variációk Albrecht Dürer születésének 500. évfordulója tiszteletére, 1971. Rézkarc, papír Jelzet: Metszet1971/499
(A kép további felhasználása engedélyköteles: hungart © 2021)

Sziráki Endre (1944) grafikus autodidakta művész.

Dürer (1971) című lapján nem utal egyértelműen Dürer valamelyik alkotására, talán ez a munka távolodik el a vizsgált művek közül leginkább Dürer képi világától. Talányos műnek tűnik. Három, szakállas, kopasz férfi látható, akik talán ugyanazt az embert örökítik meg három különböző állapotában. (Vö.: Kocsis Imre műve) Gazdag fogalomkört idéz a középkori kínzókamrát idéző helyszínen a kikötözött szenvedő, a földön térdeplő, és az álló, kezével áldást osztó, (vagy hármast mutató?), csuhát viselő alak ábrázolása.

Sziráki Endre: Dürer (1971). Rézkarc, papír. Jelzet: Metszet1971/430
(A kép további felhasználása engedélyköteles: hungart © 2021)

Bordás Ferenc (1911–1982) képzőművészeti és orvosi tanulmányokat is folytatott. Aba Novák Vilmos és Buday György tanítványa volt. Korai korszakában főleg az expresszionizmus és a szürrealizmus stílusában alkotott fametszeteket. Későbbi művein szorosabb irodalmi vonatkozás és mélyebb gondolatiság figyelhető meg. Grafikai tevékenységére főként kisgrafikák, ex librisek, és tájképek készítése jellemző.
Bordás Ferenc Gondolatok Dürer A. születésének 500-ik évfordulóján… (1971) című műve motívumgazdag, apró képekben szintén bővelkedik. Ő is felidéz híres Dürer-alkotásokat, például a mester egyik, 1498-as, a madridi Pradóban őrzött önarcképét. Metszetének szervező elveként tehát valamilyen gondolati szálat, asszociációs láncot érdemes keresni. A képen uralkodó városképi elemek – tornyok, hidak, templomok, összeköttetést teremtenek a Dürer életével kapcsolatos helyszínek, a magyar, az itáliai és a német föld között.

Bordás Ferenc: Gondolatok Dürer A. születésének 500-ik évfordulóján… (1971). Rézkarc, papír. Jelzet: Metszet1971/613
(A kép további felhasználása engedélyköteles: hungart © 2021)

Würtz Ádám (1927–1994) is kivételes rajzkészségű grafikus volt. A Képzőművészeti Főiskolán Hincz Gyula és Bortnyik Sándor voltak a mesterei. Élénk képzeletvilágából vett elemekkel népesítette be illusztrációit és önálló képeit. A hagyományos grafika megoldásaival, később népi motívumokat is felhasználva hozta létre saját, részletgazdag, szürrealisztikus képi világát. Főként linómetszeteket és rézkarcokat készített, az általa készített könyvillusztrációk olvasók milliói számára jelentettek meghatározó élményt.
Würtz Ádám Dürer emlékére (1971) című műve nem Dürer születésének 500. évfordulója körül készült, hanem korábban és Kaleidoszkóp címmel is ismert. Egy szemlélődő ember áll a kép középpontjában, vele szemben pedig egy gömb, ami lehet a világ teljessége, a kerek világ, de lehet a Napkorong is. A kalap kiválóan alkalmas felület, hogy rajta a fejben kavargó gondolatok megjelenhessenek.  A mű nem idéz közvetlenül Dürer-képeket, rajta hosszasan vizsgálható az egyes apró részletek, motívumok, a parányi alakok üzenete.
Szabó Vladimir (1905–1991) 1924-től a Magyar Képzőművészeti Főiskola növendéke, Csók István, Rudnay Gyula, Vaszary János és Benkhard Ágost voltak a mesterei. Ő is tanult az orvosi egyetemen.
Festőként, de különösen grafikusként alkotott maradandót. Pályája kezdetétől készített könyvillusztrációkat.
Valamennyi vizsgált mű közül a Hommage a Dürer (1973) esetében a leggazdagabb az idézetek száma. Művészi számvetésnek tűnik az a többszörös, művészi és optikai vissza- (és oda?) tükrözés, ahogyan a néző látja a középpontban ülő festőt, amint a tükörképét összeveti Dürer önarcképével. Körülötte helyezkednek el a nagy pontossággal megörökített Dürer-művek, csak néhányat említve: az I Miksa császár, a Willibald Pirckheimer portréja, a Szent Antal-képről a városábrázolás, a Négy boszorkány, A paraszt és felesége a piacon…

Szabó Vladimir: Hommage a Dürer (1973). Rézkarc, papír. Jelzet: Metszet1973/329
(A kép további felhasználása engedélyköteles: hungart © 2021)

Kevesen tudják, de Vagyóczky Károly (1941) grafikáival mindannyian nap mint nap találkozunk, hiszen ő a legtöbb bankjegyünk és számos bélyeg tervezője. Nyomdászcsaládból származik. A Képzőművészeti Főiskolát 1966-ban végezte el a Sokszorosító Grafika Tanszék növendékeként. 1978-tól a Pénzjegynyomda Művészeti Osztályának vezetője volt.
Vagyóczky Károly műve is idéz. Csendéletén (1976) szépen megfér egymással egy csokor virág, egy ülő Buddhát ábrázoló szobor és két Dürer-lap a falon. Mindkettő 1510-ben készített fametszet, amelyhez a mester moralizáló verset szerzett. A Halál és a Zsoldos című képhez 30 sornyi, az időről, és az örökkévalóságra való felkészülésről szóló vers tartozik, a másik, az Iskolamester címen is ismert Aki körültekintő akar lenni, imádkozzon Istenhez itt a Földön című metszet a művész öccsét ért sérelem nyomán született, ehhez 66 soros, a kegyes életről szóló verset írt.

Vagyóczky Károly: Csendélet, 1976. Rézkarc, papír. Jelzet: Metszet1976/128.
(A kép további felhasználása engedélyköteles: hungart © 2021)

Megfigyelhető ugyanakkor a tárgyalt művészeknél a grafikai mesterségbeli tudás megmutatásának igénye. Mintha csakugyan egy középkori vagy későbbi céh felszabaduló inasai, legényei lennének, igyekeznek „remeket” készíteni, hogy azzal, legalább képzeletben, elkápráztassák mesterüket, Dürert.

Szakirodalom

• Magyar grafika. [Magyar Grafikai Kiállítás Dürer emlékezetére, születésének 500. évfordulóján], [rend. B. Supka Magdolna, Kass János], [a katalógust összeáll. Stettner Béla] Budapest, Gyula, Magyar Nemzeti Galéria, Erkel Múzeum, 1971.
• A hónap alkotója: Rékassy Csaba: Rézkarcfitness. Non-profit országos online grafikai közösség (2011. március 2.)
• Würtz Ádám. Rézkarcfitness. Non-profit országos online grafikai közösség (2013. július 17.)
• Mészáros Ákos: Babonás, lidérces látomás – Rékassy Csaba művészi világa. In. Új Ember, 2016. december 26.
• Misinterpretation of Dürer’s art by academia on purpose. In. Albrechtdurerblog.com 2013.11.21

Köszönjük a Hungart. Vizuális Művészek Közös Jogkezelő Társasága Egyesületnek, hogy engedélyezte a képek közlését.

Tasnády Attila (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Bárdy György Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész 1921. május 26-án született Kispesten és 92 esztendős korában, 2013. május 27-én hunyt el Budapesten.

Bárdy György Weöres Sándor Kétfejű fenevad című színművében. In. Színházművészeti Lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A 16 éves Bárdy színészi tehetségét, színház iránti elkötelezettségét a kispesti Református Ifjúsági Egyesület színjátszóival előadott Földindulás (Kodolányi János) főszerepe kapcsán Várkonyi Zoltán értékelte először, s rögtön egy opciót adott a fiatalembernek, mondván, majdani társulatához szerződtetni fogja. Erre a háború végeztével kerülhetett sor, amikor a harci pilóta (aki saját fogalmazása szerint háromszor meghalt Ukrajnában), sebesüléséből fölgyógyulva fölkereste a Művész Színházát elindító Várkonyit.
Első szerepében (Grumio, A makrancos hölgy) Jávor Pál (Petrucchio) volt a partnere, aki nagyon megkedvelte, szinte fiaként kezelte az ifjú színészt. Befogadta pasaréti villájába, fölruházta, tanította.
Bárdy Györgyöt fizikai és karaktervonásai a legkülönfélébb szerepkörökre tették alkalmassá a szélsőségesen gonosz intrikusoktól a sármos hódítókig, humorának köszönhetően kabaréjelenetekben, rajzfilmek szinkronszerepeiben is emlékezeteset nyújtott. Legismertebb szerepe talán az Egri csillagok Jumurdzsákja volt a Várkonyi Zoltán rendezte, 1968-ban készült filmben. De játszott a Mágnás Miska 1948-as filmváltozatában, a Valahol Európában című Radványi Géza-filmben, az Állami Áruházban, a Föltámadott a tengerben, a Gázolásban, A csodacsatárban. 1958-ban ő volt az Erdész a Ház a sziklák alatt című, lorcai hangulatú filmdrámában. Játszott Jancsó Miklós filmjeiben éppúgy, mint a nagy történelmi tablókat bemutató Várkonyi–Jókai filmregényekben. Játszott krimiben és komédiában, gyerekfilmekben és a nyugdíjasokról szóló „utaztató kalandfilmben”.
Bárdy György az erőteljes, férfias gentleman külső és belső jellemzőivel bírt, mindig elegáns volt, visszafogott, de derűs viselkedésével igyekezett ellensúlyozni a sokszor nehezen elviselhető életfordulatokat is. Háború utáni pályakezdésének időszakában nélkülözött, 1959-ben a szocialista erkölcs megsértése miatt eltiltották a színészi pályától, ekkor három évig erdészként dolgozott. Első felesége a jelmez- és díszlettervező Bárdy Margit volt, aki válásuk után Németországba költözött, színházi és filmes-televíziós tervezői és képzőművészi pályafutását ott folytatta. Bárdy György később újra megnősült és 64 éves korában született meg kislánya. Szenvedélyes és sikeres teniszjátékos volt, 15 éves korától versenyzett. 2006-ban játékostársa és kollégája, Székhelyi József Bárdy György-díjat is alapított a legjobb, 14 év alatti tehetségek jutalmazására.

Vészi Endre: Az utolsó tangó Budapesten. Előadja: Bárdy György. In. Vészi Endre honlapja – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A legjelentősebb hazai színházak tagja volt, fanyar humora és stílusbiztonsága főképp a 20. századi amerikai drámák, valamint a magyar kortárs művek, groteszk drámák szerepeiben hoztak sikert a számára, de számos klasszikus műben is emlékezetes alakítást nyújtott (Madách, Ibsen, Osztrovszkij, Csehov, G. B. Shaw darabjaiban). Számos szinkronszerepben és szpíkerként (sportközvetítések tudósítójaként) is jelentős teljesítmények fűződnek a nevéhez. A Magyar Színházban kezdte színészi karrierjét, onnan szerződött a frissen alakult Művész Színházba (1946), majd 1949-ig a Vígszínházban játszott. A társulat fölszámolását követően a Vidám Színpadhoz csatlakozott. 1951 és 1958 között a Madách Színház, 1958–1959-ben a Nemzeti Színház tagja volt. Büntetése leteltével a kecskeméti Katona József Színházban tért vissza a pályára (1963–1964), s azt követően mindvégig a Vígszínház művésze volt.

 Sirató Ildikó

Rippl-Rónai József születésének 160. évfordulója alkalmából született két részes írásunkban a festő ún. fekete-korszakához kapcsolódó, korabeli lapokban megjelent ismertető cikkekből és kritikákból válogatunk.  Az első részben vázlatosan ismertetjük a művész párizsi munkásságát és betekintünk az első sajtókritikákba, amit a következőben folytatunk.
Igyekszünk rámutatni, hogyan fogadta a kor leghaladóbb magyar festőművészének kortárs francia tendenciákkal párhuzamos művészetét a magyar sajtó, közvetve a szélesebb közönség, ugyanakkor a különböző vélemények felidézésekor az időtállónak bizonyuló értékelésekre is figyelünk.

Az 1896-ban megrendezett millenniumi kiállítás célja az ország gazdaságának, iparának, kultúrájának múltja, korabeli jelene és várható jövőjének bemutatása volt. A történelmi és jelenkori részt a Városligetben felépített közel 240 pavilonban bemutatott termékek, alkotások reprezentálták. A kiállítás képzőművészeti csoportjának központja az 1896. május 4-én átadott Műcsarnok új épülete volt a Városligetben.
A századfordulón a közelmúlt történelmi festészetének felélesztése kapcsán a régebbi korok stílusa került előtérbe, a történelmi tematika mellett a müncheni akadémiáról hazahozott konzervatív, „műcsarnoki stílus” uralta a művészetet.
A középszerűség ellenében létrejött friss mozgalmakat a külföldről hazatérő festők indították el, az újfajta művészet első és legfontosabb társulása, a nagybányai művésztelep ekkor jött létre. De ekkor még többnyire idegenkedve fogadta a közvélemény a „kolorisztikus naturalizmust”, még inkább az azon túllépő törekvéseket, így Rippl-Rónai művészetét is.

Klösz György: Műcsarnok, 1896. In. Budapest 1902 [naptár], Budapest, Hornyánszky Viktor, 1902. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

A Műcsarnok új épületében megtartott első, 1896-os bemutatóján a millenniumi kiállítás képzőművészeti csoportjának katalógusa szerint 267 művész 1353 művét mutatták be, Rippl-Rónai négy képpel szerepelt: Mme Siegriste pasztellképe mellett Mme Compagnon (Egy öreg francia asszonyság), és Kettős arckép (Apám-Anyám) című olajfestményeit mutatta be. Ezen kívül Munkácsy Mihály Liszt Ferenc-képe után készült rézkarcát állította még ki. Így ír Emlékezéseiben, a párizsi éveinek anyagi nehézségeivel terhelt időszakát tárgyaló részben, amikor bevételi forrásait Munkácsy képeiről készített másolatainak eladásával igyekezett bővíteni:

Apám-Anyám, 1895. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Műcsarnok tárlatán, amellett, hogy főként a retrospektív jelleg, a történelmi képek és a közelmúlt korszakalkotó művészei munkásságának bemutatása volt a követendő elv, elvétve megjelentek az újabb irányzatok képviselői is, mint például Szinyei Merse Pál, aki 1873-ban festett Majális című képével csak ekkor, több mint húszévnyi elfeledés és csönd után aratott sikert. A hazai közönség művészi érzékét és érettségi szintjét jól mutatja, hogy Rippl-Rónai 1895–96-ban festett képei helyett az 1887-ben, Munkácsy után készült Liszt-portréra figyeltek fel. Ezért mint rézmetsző kapott elismerést: a millenniumi kiállítás emlékérmével tüntették ki.

A Nemzeti Szalon 1897-es tárlatán Rippl-Rónai 35 képpel szerepelt, a legtöbb alkotást ő adta a kiállító művészek közül. A forradalmian új művészi látásmód, a sötét színvilág a látogatók többségében megdöbbenést keltett. Az újak „romba akarják dönteni Benczúr iskoláját” állítja „az igaz művészet” pártján álló zsurnaliszta:

Gróf Andrássy Tivadarné, 1896. In. Malonyai Dezső: A fiatalok, Budapest, Lampel, 1906. – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Lyka Károly a kezdetektől úttörő szerepet vállalt Rippl-Rónai elfogadtatásában. Így ír a fiatalok felé irányuló megváltozott figyelemről az 1898-as Téli Tárlat ismertetésekor:

A következő évi téli műcsarnoki kiállításon Innocent Ferenc és Rippl-Rónai festményei egy terembe kerültek. Kettejük művészi felfogása teljességgel ellentétes, a müncheni akadémizmus alapján festett édeskés zsánerképek és női portrék alkotójának munkái kétségkívül idegenül hatottak Rippl-Rónai legújabb formanyelvet képviselő művei mellett. A műcsarnoki kiállításrendezés efféle szcenírozása talán előzetes forgatókönyv alapján készült, hasonlóan a párizsi Szalonokban is ismert eljáráshoz: az eltérő utakat járó festőkkel együtt mérlegre került a hivatalos akadémizmus, a zsánerpiktúra, illetve – megbotránkoztató irányként – az azokat megtagadó, új esztétikai elveket követő posztimpresszionizmus is. A Magyarország újságírójánál Innocent felé billen a mérleg nyelve:

Tóth Béla újságíró – aki egyik cikkében a nemzeti stílusú magyar építészet kiemelkedő példáját, az Iparművészeti Múzeumot a cigánykirály palotájának nevezi – élcelődő hangú kritikájában számonkéri a valóságábrázolástól, pontosabban a valóság utánzásától való eltérést:

Értő megközelítés ismét Lyka Károlynál található, az 1900. évi műcsarnoki kiállítás értékelésében:

Maillol, 1899. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

Franciaországi életének lezárását követő első jelentős esemény a „Rippl-Rónai József impressziói 1890–1900” címmel rendezett kiállítása volt a budapesti Royal szállóban. Ekkor lépett először a magyar közönség elé nyilvános tárlaton. A kiállított művek nagy része a párizsi korszakban született, kiegészítve néhány itthon készült alkotással. Kézdi-Kovács László ismert festő, a Pesti Hírlap konzervatív szemléletű művészeti kritikusa a többször ismételt kliséket használja írásában:

És újra a kritikák egyik alapvető vádját olvashatjuk Rózsa Miklós soraiban:

Némi kitérővel jegyezzük meg, Rózsa véleménye Rippl-Rónairól később megváltozott, esztétikájához új megközelítést talált: „csak festői elemet, tisztán festői eszközökkel visszaadni – ez a hitvallása”. Önkritikaként is olvasható későbbi megjegyzése:

A többnyire iskolázatlan szemű és avatatlan műkritika további példái helyett végezetül egy releváns cikk, újra Lyka Károlytól. Az „elélibbenő formák” és „szín-szenzációk” az alkotás szabadságára, belsőleg szabályozott törvényszerűségeire utalnak:

Vitathatatlan, hogy Rippl-Rónai művészetéhez, jelentőségének megállapításához az újságok napi aktualitásokat és híreket közlő kultúra rovatai nem nyújtanak megfelelő forrást. Ahhoz a különleges minőséghez, ami Móricz megfogalmazásában „a látásnak ez az újsága, az érzésnek ez a csiklándó boldogsága” (Nyugat, 1927. december 1., 23. sz., 782.), és aminek megtapasztalása, átélése és befogadása kulcsot ad a műalkotás lezárt kincsesládájához. Így az írás első mondataira utalva kiegészíthetjük az ismert ókori mondást: nemcsak a geometriához, a modern művészethez sem vezet királyi út.

Válogatott és felhasznált irodalom:

• Bernáth Mária, Nagy Ildikó (szerk.): Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása, Budapest, MNG, 1998.
• Bernáth Mária: Stílustendenciák a millenáris kiállítás festészeti anyagában. In: Zádor Anna (szerk.): A historizmus művészete Magyarországon. Művészettörténeti tanulmányok, Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 1993, 148–176.
• Szabadi Judit: Így élt Rippl-Rónai József, Budapest, Móra, 1990.
• Bernáth Mária: Rippl-Rónai József, Budapest, Gondolat, 1976.
• Genthon István: Rippl-Rónai József, Budapest, Képzőművészeti Alap, 1958.
• Rippl-Rónai József emlékezései, Budapest, Szépirodalmi, 1957.
• Rippl-Rónai József emlékezései, Budapest, Nyugat, 1911.
• Petrovics Elek: Rippl-Rónai, Budapest, Athenaeum, [1943].
• Korábbi blogbejegyzésünk (2013. május 23.): Rippl-Rónai József születésnapja – 1861
  

Simon Bernadett (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Összeállításunk első része itt olvasható.

A századvégi társasági élet jól ismert alakjáról, az író és szerkesztő Wohl Jankáról írta ezeket a sorokat kiadásra szánt naplójában a két Wohl nővér jóbarátja, az író Justh Zsigmond. A fiatalembernél húsz évvel idősebb anyai barátnő (az újabb kutatások szerint) 1843-ban látta meg a napvilágot. Polgári családban született, és húgával, a három évvel fiatalabb Stefániával együtt gondos nevelésben részesült. Mindkét leány író és szerkesztő lett, és a pesti társasági életben jól ismert irodalmi szalont vezettek, amelyet Stefánia 1889-es halála után néhány évvel a nővére egyedül is megnyitott barátai, ismerősei számára.

Wohl Janka arcképe – Kézirattár

Wohl Jankát zongoraművésznek szánták, de félénksége miatt végül nem lépett művészi pályára. Fiatalkorában verseket írt, később kötetének kiadását Jókai Mór segítette. Később megírta a modern asszony breviáriumát, könyvet írt a kerékpárról, a női szépségről, az otthonról, az illemről, valamint francia nyelvű művet Liszt Ferencről. Az első teljes hazai Copperfield Dávid-fordítás szerzője és egyben az első írónő, akit a Magyar Tudományos Akadémia hivatalosan felkért fordításra. A Magyar Bazár mint a Nők Munkaköre, valamint a Fővárosi Lapok melléklapjaként megjelenő Salon és Sport egyik szerkesztője volt. Írói és szerkesztői munkássága mellett igen jelentős volt a társaságszervező tevékenysége is.
A korabeli társasági élet egyik fontos találkozóhelye volt a szalon. Az igényes társalgás és a színvonalas társasági időtöltés igénye egyre többször fogalmazódott meg a korszakban. A már említett Justh Zsigmond az egyik tárcájában az irodalmi szalon jelentőségét emelte ki.

A századvégi Pest életében a Wohl-szalon e tekintetben is fontos szerepet töltött be.

A szalon már az 1870-es években működött, s bár a fiatalabb nővér, Stefánia halála után (1889) egy ideig Janka nem fogadott, később újra megnyitotta termeit.
A nővérek – ahogy fiatal barátjuk megfogalmazta – megértették az egyik legfontosabb szalonszabályt, és nem a mennyiségre, hanem a minőségre helyezték a hangsúlyt. Bár általában nagy volt náluk a jövés-menés, nem volt tömeg a szalonjukban. Délutánonként vagy téli estéken otthon voltak, azaz fogadónapot tartottak, amikor egy-egy csésze tea mellett várták látogatóikat beszélgetésre, felolvasásokra, közös zenélésre. Szezononként két-három nagyobb estélyt adtak, amelyeken szélesebb kör vett részt, de a törzsvendégek, habitüék névsora is páratlan. A teljesség igénye nélkül érdemes említeni a vendégek közül Liszt Ferencet, az orosz festő Verescsagint, Rosty Pált (Eötvös József korán elhunyt sógorát), a Kisfaludy Társaság több tagját, Greguss Ágostot, Beöthy Zsoltot, Győry Vilmost, Szász Károlyt, Ballagi Mórt, valamint Fraknói Vilmost, Haynald Lajos bíborost. Rendszeres látogató volt Berzeviczy Albert, a gróf Csákyak, Dessewffyk, Bethlenek, a Forgách, Jankovich, Keglevich, Korbay, Kenessey, Pejachevich, Vay és Zichy család tagjai, de említhető különböző országok konzuljai mellett Vámbéry Ármin, Grünwald Béla, Szmrecsányi Miklós is. A művészek közül Zichy Géza, „ki majd minden kiadatlan művét a Wohlék szalonjában mutatta be először”, Hubay Jenő, Aggházy Károly, Bellovich Imre karmester, valamint Zala György és Strobl Alajos látogatta őket. A hölgyek között rendszeres vendég volt – mások mellett – De Gerando Antonina, Takács Lajosné (Brahms-énekesnő), a Cebrián grófnők (egyikük Hubay Jenő hegedűművész felesége lett) és Arany Lászlóné. A vendégek sora folyamatosan gyarapodott, közöttük említhető még Pekár Gyula vagy Feszty Árpád is.
Az impozáns névsor már önmagában bizonyítja, hogy a két hölgy szellemes társalgó lehetett, s nemcsak meghívni, hanem megtartani is tudták a vendégeiket. Justh Zsigmond, a „házibútor” 1892-ben írt a szalonról, amikor Janka – pár évvel Stefánia halála után – ismét megnyitotta otthonát (a Nádor utca után akkor már a József téren, végül pedig a Deák Ferenc utcában). Justh szerint Janka racionálisabb volt, mint a húga. Kiváló emberismerettel fordult vendégeihez, tudta, hogy kivel hogyan beszéljen, mindenkivel megtalálta a megfelelő témát és hangnemet.

 Wohl Janka szalonja. Magyar Salon, 16. k., 404. – Törzsgyűjtemény

Általában növelte egy szalon vonzerejét, ha egy-két híres ember látogatásával büszkélkedhetett vagy a rendszeres látogatók mellett időről időre új vendégeket fogadott. Bár Janka látogatóinak névsora igen impozáns, ő is ambicionálta, hogy időnként új vendégek meghívásával tegye szalonját még vonzóbbá. Erre érdekes és szemléletes példa a már többször említett fiatal barátjához írt egyik levele (amely jól mutatja, hogy a társaságban – és nála is – nemegyszer találkozott a születési és a szellemi elit).

S hogy mivel töltötték az időt a szalonban? Felolvasásokat, zenei előadásokat, bemutatókat tartottak, mindenekelőtt azonban társalogtak. Az igazi háziasszony pontosan tudta, hogy kit kivel ismertessen össze, kinek milyen témát vessen fel, tudta ösztönözni, irányítani a beszélgetést. Befejezésül álljon itt egy rövid részlet a már említett tárcából az írónő társaságszervező és szalonháziasszonyi tehetségéről!

Wohl Janka szalonja. Magyar Bazár, 1901. június 1. Törzsgyűjtemény

Az irodalomtörténet sokáig 1846-ot tartotta Wohl Janka születési évének. Mészáros Zsolt a disszertációjában Török Zsuzsa levéltári kutatásaira hivatkozva már 1843-ra teszi az író-szerkesztő születési évét.
Wohl Janka 1901. május 23-án hunyt el.

Az idézeteket a mai akadémiai helyesírás szabályai szerint adom meg.

Válogatott irodalom:

• Borbíró Fanni: „Csevegés, zene és egy csésze tea”. A Wohl-nővérek a pesti társaséletben, Budapesti Negyed, 2004/tél
• Dede Franciska: Justh Zsigmond, az irodalmi dendi, Budapest, ELTE, BTK, 2005. (Doktori disszertáció)
• Fábri Anna: „A szép tiltott táj felé”. A magyar írónık története két századforduló között (1795–1905), Budapest, Kortárs, 1996.
• Justh Zsigmond: A Wohl nővérek szalonjáról, Magyar Salon, 1892, 16. k. 405–407.
• Justh Zsigmond: Egy párisi irodalmi salon. (Comtesse Diane és köre), Magyar Salon, 1888, 9. k. 471–479.
• Justh Zsigmond: Hazai Napló. In Justh Zsigmond naplója, s.a.r. Halász Gábor, Budapest [1941]
• Justh Zsigmond: Wohl Stefánie, Ország-Világ, 1889. febr. 2., 62. sz.
• Mészáros Zsolt: Wohl-nővérek munkássága: irodalom, sajtó, szalon, Budapest, ELTE BTK,  2016 (Doktori disszertáció)
• [Schwarcz Gyula]: A budapesti társaság, Budapest, Pallas, 1886.
• Török Zsuzsa: Wohl Janka és Arany János kapcsolata sajtóközlemények tükrében. In Pusztai Bertalan (szerk.): Médiumok, történetek, használatok – Ünnepi tanulmánykötet a 60 éves Szajbély Mihály tiszteletére, Szeged, Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, 2012, 140–155.

Dede Franciska (Kutatásszervezési Osztály)

Rippl-Rónai József születésének 160. évfordulója alkalmából született kétrészes írásunkban a festő ún. fekete korszakához kapcsolódó, korabeli lapokban megjelent ismertető cikkekből és kritikákból válogatunk. Az első részben vázlatosan ismertetjük a művész párizsi munkásságát és betekintünk az első sajtókritikákba, amit a következőben folytatunk.
Igyekszünk rámutatni, hogyan fogadta a kor leghaladóbb magyar festőművészének kortárs francia tendenciákkal párhuzamos művészetét a magyar sajtó, közvetve a szélesebb közönség, ugyanakkor a különböző vélemények felidézésekor az időtállónak bizonyuló értékelésekre is figyelünk.

A címadó sommás megállapítás sokszor elhangzik kiállításon, látogatói véleményként, ami nem kíván tárgyszerű indoklást. De gustibus non est disputandum – vagyis az ízlésről nem lehet vitatkozni. És ha az uralkodó mondja, mégúgy sem lehet vita tárgya, ezáltal egy kritika hitelesítésére is felhasználható. A 19. század legvégén a Magyarország című napilap (1900. december 23., 333. sz., 10.) kritikusa így járt el: bírálatának megerősítéséhez az említett tekintélyelvű érveléshez folyamodott. A kijelentést I. Ferenc Józseftől idézi, aki a fenti módon értékelte Rippl-Rónai József tájképét az 1900. évi téli műcsarnoki tárlat megtekintésekor. Hozzá kell tennünk, az uralkodó talán protokolláris kötelezettségként tekintett a kiállításon való megjelenésére, akiről azt is tudjuk, hogy hagyományos-akadémikus műízlésével nem talált utat a 19. század utolsó harmadában jelentkező modern, progresszív képzőművészethez. A király velős megjegyzése a bevezető példánk arra a szinte általános értetlenkedésre, nemegyszer elutasításra, amelyben Rippl-Rónai és a lassan teret nyerő modern művészet más alkotói is részesültek a hazai hivatalosságok és főleg a nagyközönség részéről.

Önarckép barna kalapban, 1897. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az 1887-ben Párizsba utazó Rippl-Rónai József felkereste Munkácsy Mihályt, támogatást, tanácsot remélve. A festőfejedelem ekkor már hanyatló korszakába ért, az új művészeti irányoktól idegenkedett, ám hírneve, népszerűsége töretlen maradt. A fiatal művész azonban pártfogásnál többet kapott: a nagy hírű mester segédjévé fogadta. Rippl-Rónai ezután Munkácsy modorában festett, szalonképeit, arcképeit másolta amerikai milliomosok számára. Az alkatától idegen, bár anyagi biztonságot, némi ismertséget is jelentő megbízás hamarosan már nem elégítette ki, korlátozta kialakuló stíluskereső törekvéseiben. Emberi és művészi magatartását jelzi, hogy pénzkeresés helyett bizonytalan és küzdelmes utat választott, ám az irányváltással eljutott a modern művészi magatartás alapfeltételéhez, az önkifejezés szabadságához. Ezáltal – nem mellékesen – a „művészet nagy francia forradalmának” résztvevője, sőt egyik alakítója vált belőle.

J. P. Knowles, 1892. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Munkácsy-hatás megszűnését, majd a gyökeres szakítást felgyorsította J. P. Knowles skót festővel, és a később szobrászként elismert Aristide Maillollal, valamint más fiatal művészekkel kialakuló barátsága, az impresszionizmust követő új francia festészet és J. M. Whistler műveinek megismerése. Skót barátjával 1892-ben a Párizs környéki Neuillybe költözött, az itt bérelt puritán lakás szolgált otthonául szülőföldjére való hazaköltözéséig. A barátságon túl a hasonló esztétikai szemlélet is az úttörő művészekhez kötötte, csatlakozott a francia posztimpresszionisták művészcsoportjához, az új barátai által Nabis néven alapított, a Revue Blanche művészeti folyóirat körül kialakult társasághoz. Egymásra találásuk a párizsi Mars-mezei Szalonban, 1894-ben kiállított Öreganyám című képéhez köthető. A festmény megjelenése nagy feltűnést keltett, elismeréssel fogadták, nemcsak a fiatal művésztársak és a kritikusok áradoztak róla, hanem a nagy példakép, Gauguin is kiemelkedő alkotásnak tartotta.

Öreganyám, 1894. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

Első korszakának legjelentősebb darabjai az 1880-as évek végétől a század fordulójáig születtek. A szakirodalom ezt a nagyjából tíz évet, az életműben fordulópontnak tekintett Nő fehérpettyes ruhában című képétől a művész 1899-es dél-franciaországi kirándulásáig tartó „fekete”, színredukciós korszakot az életmű kiemelkedő periódusának tartja. Részletesebb elemzés helyett soroljuk fel ekkori műveinek fő sajátosságait, kulcsfogalmait: egységes megjelenés; nagyvonalú, stilizált látásmód; szecessziós dekorativitás; síkszerű, kontúros ábrázolás; visszafogott, dominánsan sötét színvilág. Rippl-Rónai e munkáiról így vall Emlékezéseiben:

Nő fehérpettyes ruhában, 1889. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

A gazdag termés kiemelkedő alkotásaiból néhány cím, a már említetteken kívül: Ágyban fekvő nő (1891), Kalitkás nő (1892), Alföldi temető (1894), Öregasszony ibolyával (1895), Feketefátylas nő (1896), Andrássy Tivadarné (1896), Szüleim negyven évi házasság után (1897), Önarckép barna kalapban (1897), Maillol arcképe (1899).

Kuglizók, 1892. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

Festészetén túl iparművészeti és grafikai munkássága is jelentős ebben a korszakban. Gróf Andrássy Tivadartól 1897-ben kapott megbízást, a gróf pesti palotájának ebédlőjéhez készített tárgyegyüttese a magyar szecessziós enteriőrművészet páratlan remeke. George Rodenbach belga szimbolista költővel közös kötete, a Les Vierges 1895-ben jelent meg. A könyv négy színes litográfiája dekoratív összhatású, szimbolizmushoz közelítő női sorskép, almáskertbe helyezett lányalakokkal. A könyvtárunk gyűjteményébe tartozó példányban dedikálás olvasható szeretett testvérének, legfontosabb támogatójának:

Rippl-Rónai első önálló kiállításának a párizsi osztrák–magyar nagykövetség palotája adott helyet 1892-ben. Az esemény jelentőségét emelte, hogy ő volt az első magyar művész, akinek egyéni tárlata nyílt a francia fővárosban. A párizsi újságok dicsérő kritikái kiemelték a pályakezdő művész képeinek bensőséges hangját, költői hangulatát, a finoman megjelenített impressziók festői értékeit. A hazai lapok mindössze a barátságos fogadtatás, a „magas mértéket alkalmazó párisi kritika és művelt közönség” elismerésének közlésére hagyatkoztak, az eseményről csupán rövid és visszafogott tudósítások jelentek meg:

Rippl-Rónai első itthoni kiállítását 1895-ben Sima Ferenc képviselő lakásán rendezték meg. A zárt körű tárlatról írva a Pesti Napló ismeretlen újságírója kiemeli az élmények friss, közvetlen kifejezését, s az alkotói intenció lényegét az egyszerűsítés szimbolista módszerében látja:

Válogatott és felhasznált irodalom:

• Bernáth Mária, Nagy Ildikó (szerk.): Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása, Budapest, MNG, 1998.
• Bernáth Mária: Stílustendenciák a millenáris kiállítás festészeti anyagában. In: Zádor Anna (szerk.): A historizmus művészete Magyarországon. Művészettörténeti tanulmányok, Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 1993, 148–176.
• Szabadi Judit: Így élt Rippl-Rónai József, Budapest, Móra, 1990.
• Bernáth Mária: Rippl-Rónai József, Budapest, Gondolat, 1976.
• Genthon István: Rippl-Rónai József, Budapest, Képzőművészeti Alap, 1958.
• Rippl-Rónai József emlékezései, Budapest, Szépirodalmi, 1957.
• Rippl-Rónai József emlékezései, Budapest, Nyugat, 1911.
• Petrovics Elek: Rippl-Rónai, Budapest, Athenaeum, [1943].
• Korábbi blogbejegyzésünk (2013. május 23.): Rippl-Rónai József születésnapja – 1861

Simon Bernadett (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Összeállításunk második része itt olvasható.

A pünkösd, pontosabban a pünkösdhétfő 1993 óta újra állami ünnep és munkaszüneti nap. Neve a görög pentekoszté szóból származik, mivel időpontja a húsvétot követő ötvenedik napra esik – így tehát a húsvéttal együtt mozgó ünnep, időpontja május 10. és június 13. közé eshet. A kereszténység ezen a napon emlékezik meg a Szentlélek eljöveteléről, amelyről az Apostolok cselekedetei számol be:

Az apostolok ezután kiléptek a házból és a Jeruzsálemben összegyűlt tömeg előtt hirdetni kezdték Krisztus evangéliumát, amelyet a hallgatóságban mindenki a saját anyanyelvén hallott.
Az esemény legkorábbi fennmaradt ábrázolása az 585-ben, Szíriában készült Rabbula-codexben található (mai őrzési helye: Firenze, Biblioteca Laurenziana). A kép ikonográfiája ugyanaz, ahogyan a későbbi korok ábrázolták az eseményt: középen áll Szűz Mária, körülötte a tizenkét apostol (hiszen a Szentlélek eljövetelére közvetlenül azután került sor, hogy az apostolok Júdás helyére megválasztották Mátyást), fejük felett lángnyelv, a kép felső részén pedig a galamb képében ábrázolt Szentlélek. A Szentlélek kiáradásának ábrázolása látható a kassai nyomda egy XVII. századi fametszetén is:

Schultz Daniel: Apotheca sacra psalmorum 606, Das ist geistliche Apotheck mit wolrichenden Kreutern, Wurtzel- vnd Saa-Materien, alss 606 schönen Psalmen vnnd Liedern angefüllet…, [Kassa], Daniel Schultz, 1628. – Régi Nyomtatványok Tára

A pünkösd szinte minden keresztény felekezetnél az év egyik legnagyobb ünnepe, mely jelentőségében csak a húsvéthoz mérhető, egyszersmind a húsvéti ünnepi időszak lezárása. Időpontja a húsvétot követő hetedik vasárnap – hétszer hét csak negyvenkilenc, nem pedig ötven, azonban az ókorban a sorozatok számolása a mai gyakorlattól eltérő volt: ezért kapja a hét hangból álló oktáv a nyolcas számról a nevét, és a pénteken keresztre feszített Krisztus vasárnap hajnali feltámadása így történhet a harmadik napon. A katolikus egyházban a karácsonyhoz és a húsvéthoz hasonlóan az ünnep előestéje (azaz vigíliája), az ünnepet követő nap (pünkösdhétfő), és az oktáva (az ünnepet követő hét, különösen a rákövetkező vasárnap) is liturgikus jelentőséggel bírt, azonban a II. Vatikáni Zsinat erősen leegyszerűsítette az ünneplést, így pünkösdhétfő ma már egyszerű hétköznap a katolikus egyházban.
Az ünnep, amelyre a zsidóság azon a napon Jeruzsálembe gyűlt, a Sávuót, a hetek ünnepe, amelyet szintén a Pészahot követő hetedik héten ünnepeltek. Ezt tekinthetjük a pünkösd előzményének, bár az ünnep tartalma teljesen más, és a két vallás eltérő húsvétszámítása miatt nem eshetnek azonos időpontra. A Sávuót egyrészt aratási ünnep volt, az új kenyér ünnepe, másrészt ekkor emlékeznek meg arról, hogy Isten átadta Mózesnek a Tízparancsolatot. A zsidó vallás három zarándokünnepének egyike, amelyen a zsidóság Jeruzsálembe utazott, hogy a Templomnál ünnepelhessen.
Magyar nyelven állandó szókapcsolat a „piros pünkösd”. Az ünnep liturgikus színe a piros, amely itt a Szentlélek lángjára utal, s nem a vérre, mint a Krisztus szenvedéseivel és a vértanúkkal kapcsolatos ünnepeken. Pünkösd idejére Európa zordabb klímájú területeire is beköszönt a tavasz, és Európa nagy részén ez az időszak a rózsa, a pünkösdi rózsa virágzásának ideje. Balassi Bálint Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje… kezdetű verse talán a legszebb bemutatását adja a pünkösdhöz kapcsolódó érzéseknek.

A tekintetes és nagyságos vitéz urnak gyarmathi Balassa Bálintnak istenes éneki. A bécsi első editioból most újonnan kinyomtattattak, [Nagyszombat], Hörmann János, 1699, 129. Digitális Raktár - RNYT. A kép forrása: OSZK Digitális Könyvtár

Nem meglepő, hogy a pünkösdi ünnepekhez kapcsolódóan rendkívül gazdag és összetett népi hagyományok alakultak ki. Ezek közül legkönnyebben azok a szokások értelmezhetők, amelyekkel a pünkösdi eseményeket igyekeztek dramatizálni, akár a templomi liturgia keretein belül is. A középkor folyamán szokás volt, hogy a Jöjj Szentlélek… kezdetű himnusz előtt kürtöket szólaltattak meg a Szentlélek eljövetelét megelőző szélzúgást felidézve. Egyes helyeken a templom padlásról leszórt égő kóccal jelképezték a lángnyelveket. Ennél biztonságosabb gyakorlat volt, hogy rózsaszirmokat, esetleg a felhőket jelképezve szenteletlen ostyát szórtak a templomba. Számos európai templom mennyezetén máig láthatóak az e célra szolgáló nyílások, s van ahol a virágszórás gyakorlata máig él. Ugyancsak előfordult, hogy fehér galambot vagy galambokat eresztettek szabadon a templomban a pünkösdi liturgia során, vagy fagalambot eresztettek alá a magasból. Somorja asszonyai néhány évtizeddel ezelőtt is, miután a templomot feldíszítették piros pünkösdi rózsával, a templom ablakait, ajtajait sarkig tárták, hogy a szél átjárja a templomot a pünkösdi szélvihar emlékére. Budaörs német lakói hasonló megfontolásból nyitották ki pünkösd reggelén házuk ablakait.

Pünkösd Magyarvistánon. Fotó: Szabó Dénes, 1980–1982 körül – Történeti Fénykép- és Videótár. A kép forrása: OSZK Fotótér

A pünkösd megünneplésében mindenütt különös szerep jut a virágoknak, a virágdíszítésnek. Ez minden bizonnyal antik előzményekre megy vissza. A rómaiak május elején szabados vidámsággal tartották meg a Floralia ünnepét, amely nevét a virágok istennőjéről, Floráról kapta. Később, a császárkorban jelenik meg először egy másik ünnep Rosalia vagy Rosatio néven. Így hívtak minden olyan ünnepet, szertartást, amelyen szerep jutott a rózsáknak. Ezek némelyike egészen profán volt: egy késő ókori naptár május 23-én jelzi, hogy ekkor kerül piacra a rózsa. Nem csoda, hogy a Rosalia korán keresztény jelleget vett fel, forrásaink szerint már a VI. században is tartottak keresztények rózsaünnepet, majd a rózsaszimbolika és a rózsa mint dísz egyre határozottabban a pünkösdi ünnepkör része lett. Nyugaton és az ortodox keleten is rózsákkal díszítették a templomot. Olasz és spanyol területen a pünkösd neve a középkorban Domenica rosata lett, rózsás vasárnap. A pünkösd neve románul Rusalii. Az ébredő természetet szimbolizáló növény a helyi szokások és klimatikus viszonyok szerint is változott. Magyarország sok területén a bodza is pünkösdi virág volt, Szeged környékén bodzával díszítették a házakat, kerítéseket, sok helyen a pünkösdkor szedett bodza virágjának, levelének gyógyító erőt tulajdonítottak. A házakat Európa számos vidékén zöld ágakkal díszítették. Magyarországon XVII. századi evangélikus zsinatok említik e szokást mint engedélyezett, megtartandó hagyományt. Bár a májusfákat leginkább május 1-én állították, de néhány településen pünkösd napján, és gyakori volt, hogy az elsején állított fákat pünkösdkör bontották el.
Legismertebb, az ünnephez kapcsolódó népszokásunk a pünkösdikirály-választás. A legények közül versennyel, leginkább lovas versennyel választották ki a pünkösdi királyt, aki leggyakrabban egy esztendőre, néhol csak egy napra a legények királya, bírája lett. A szokás Magyarország területén a XVI. század óta adatolt. Kállay János 1528-ban kelt levelében többször nevezi Ferdinándot rex pynkesthyensis-nek, azaz pünkösdi királynak. Melius Péter 1565-ben megjelent Az ket Samuel… című könyvében (RMNy 205, Debrecen, 1565.) is többször használja a kifejezést. Az első részletesebb beszámoló Geleji Katona Istvántól származik 1647-ből, aki e pünkösdi királyokról elmondja:

Mivel a szokás nem hordozott keresztény tartalmat és mulatsággal, tánccal járt együtt, így számos adatunk van a 16–17. századi Felvidékről, amikor is evangélikus zsinatok megtiltották a pünkösdikirály-választást. A pünkösdi király címét versenyekben, a Dunántúli területeken lóverseny megnyerésével lehetett elnyerni. Így történik a szokás legismertebb irodalmi feldolgozásában, amelyet hiteles megörökítésnek tekinthetünk, Jókai Mór Egy magyar nábobjának 8. fejezetében is, ahol a pünkösdi király fontos szerephez jut a cselekmény folyamában.
A pünkösdi király mellett egy attól jól elkülöníthető másik népszokásban a pünkösdi királyné kapott szerepet: a leányok választottak maguk között egy náluk is fiatalabb királynét, s vele járták végig a falut énekelve, jókívánságokat mondva, adományokat gyűjtve. A szokás a XVII. század óta adatolt, és még a XX. században is fennmaradt, ellentétben a pünkösdikirály-választással. Egyes helyeken a pünkösdi kis királyné alakja összekapcsolódik a rózsacsodáról ismert Árpád-házi Szent Erzsébet alakjával.

Pünkösdi királyné. Maconka, Heves megye, 1931. – Néprajzi Múzeum. Fotó: Gönyei Sándor. A kép forrása: Dömötör Tekla: Pünkösdi király – pünkösdi királynő. In. Uő: Naptári ünnepek, népi színjátszás, Budapest, Akadémiai, 1979. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A pünkösdi király eredetét nem ismerjük, azonban azonosítható legalább két olyan római kori ünnep, mely hathatott Európa pünkösdi szokásaira. Az egyik a Maiuma nevű, valószínűleg közel-keleti eredetű májusi ünnep, amely mulatsággal, rituális fürdőzéssel és tűzgyújtással járt együtt. Ennek elemei a későbbiekben inkább Szent Iván napjához kapcsolódtak, de a keleti szláv népeknél a fürdőzés, tavak, patakok felkeresése a pünkösdi hagyomány része maradt, s a sajátosan szláv hagyományok mellett talán a Maiuma nyomát is őrzi. A másik a már említett Rosalia. Ez az ókorban nem csupán egyszerű rózsaünnepként létezett, forrásainkban gyakran halotti rítusként jelenik meg. A rómaiak számára a rózsa nemcsak szerelmi szimbolikát hordozott, hanem a halottak és a halotti megemlékezések virága is volt. A rómaiak számára a május baljós hónap volt, ezért tilos volt májusban házasodni, s erre a hónapra estek a Lemuria napjai, amikor a holtak démonikus lelkei visszalátogatnak az élők közé. Kelet- és Délkelet-Európában, illetve helyenként nyugaton is ezeknek a hiedelmeknek a maradványai máig megfoghatók: Franciaország egyes részein a középkorban nem kötöttek házasságokat májusban, az ortodox területeken a pünkösd ünnepéhez halotti megemlékezések is kapcsolódnak, s az oroszoknál a pünkösd körüli időszak a ruszalkák, a halott szüzek lelkeiből lett vízitündérek alakjához kötődik. Magyarországon azonban ezek a halotti, sőt boszorkányos hiedelmek csak egészen marginális formában mutathatók ki.
A katolikus egyházban a május elsősorban a Szűzanya hónapja, vasárnapjai Mária-ünnepek, és pünkösd napján tartják a csíksomlyói ferences kegytemplom búcsúját. Miután 1990 után újra engedélyezték a búcsú megtartását, a csíksomlyói búcsú nem csupán a székelység, hanem az egész Kárpát-medencei magyarság közös ünnepévé vált.

Csíksomlyói búcsú, 1933. Fotó: Szabó Dénes – Történeti Fénykép- és Videótár. A kép forrása: OSZK Fotótér

Tóth Anna Judit (Régi Nyomtatványok Tára)

1992. május 22-én fogadták el a Biológiai Sokféleség Egyezményt az ENSZ Környezeti Programjának Nairobiban (Kenya) tartott konferenciáján. Ettől kezdve ez a nap a biológiai sokféleség nemzetközi napja, amely az élővilág sokféleségére (biodiverzitás), illetve az azt fenyegető veszélyekre igyekszik ráirányítani a figyelmet.

A nap alkalmából a témával foglalkozó művekből idézünk:

Az Ehrlich házaspár 1981-ben megjelent könyvének címe Darwin A fajok eredete című műre utal, és egy plasztikus példával indít:

Paul és Anne Ehrlich: A fajok kihalása: a pusztulás okai és következményei, Budapest, Göncöl, 1995. – Törzsgyűjtemény

A paleontológus Pálfy József művében a tömeges, földtörténeti távlatú kihalásokat vizsgálja, s ebben a keretben mérlegre teszi a korunkban tapasztalható ökológiai történéseket is:

Pálfy József: Kihaltak és túlélők: félmilliárd év nagy fajpusztulásai, Budapest, Vince, 2000. – Törzsgyűjtemény

Molnár László a válogatásában megjelent környezeti-etikai szöveggyűjteményben etikai szemszögből közelít:

Molnár László: Legyenek-e a fáknak jogaik? Környezeti-etikai szöveggyűjtemény, [Budapest], Typotex, 1999, 178. – Törzsgyűjtemény

Gary Snyder kaliforniai költő és esszéíró az ellenkultúra, majd az ökológiai mozgalom alakja spirituális megközelítésben láttatja az ember természet viszonyát:

McDaniel-Gowdy biológus-közgazdaságtan professzor szerzőpáros esettanulmányában a csendes-óceáni Nauru sziget sorsának alakulását mutatta be az ember–természet viszonylag harmonikus együttéléstől a szigeten felfedezett foszfátlelőhelyek kitermelésének drámai következményéig. Az európai behatás előtti időszak érzékeny egyensúlyát így mutatják be számunkra:

Carl N. McDaniel, John M. Gowdy: Az édenkert kiárusítása. Példázat a természet tönkretételéről, Budapest, Typotex, 2002. – Törzsgyűjtemény

A biológus szerzőpáros a Magyar Madártani Egyesület történetét felvázoló – a Madártávlat című folyóiratban megjelent – írásában is olvashatjuk, hogy a természetvédelem már túlhaladta azt az elképzelést, hogy egyes fajokat érdemes, hatékony külön védeni. E helyett életközösségeket, területeket kell védeni, ahol a védett fajok, és sok más lény – amelyektől például a védettek is függenek – megél:

Nagy Dénes – Králl Attila: Az MME és az élőhelyvédelem. In. Madártávlat, (21. évf.), 2014. 1. sz. – Törzsgyűjtemény

A Kajner Péter, Farkas Gabriella és Nagy Rita tollából megjelent kiadvány egy gyakorlati kezdeményezés, a Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület (SZÖVET) dokumentuma, amely komplex választ igyekszik adni a természetvédelmi célok, és a vidéki megélhetés összehangolt biztosítására. Megközelítésük a bevezetőben így szól:

Esély a Tisza mentén: egy kezdeményezés természet és ember harmóniájáért, a fenntartható gazdaságért. Biodiverzitás Pályázati Mikroalap, beszámoló és továbblépés, [szerk. Kajner Péter, Farkas Gabriella és Nagy Rita], [Nagykörű], [Szövets. az Élő Tiszáért Egyesület], 2008. – Törzsgyűjtemény

Válogatta: Gondos Gábor

Magyarországon 1994 óta ünnepeljük a méhek napját, a Magyar Méhészek Egyesületének javaslata alapján április 30-án.
Sajnos az azóta eltelt idő alatt is a Földön szinte mindenütt egyre nagyobb veszélyben vannak ezek a hasznos hatlábúak, így az ENSZ 2017 decemberében, a New Yorkban tartott közgyűlésén május 20-át a méhek világnapjának nyilvánította. A dátum nem véletlen, ezen a napon született ugyanis Anton Janša szlovén származású méhész, akit Mária Terézia 1770-ben az első osztrák méhésziskola vezetőjének nevezett ki.

Báró Ambrózy Béla: A méh, Budapest, Pátria, 1914, 351. – Törzsgyűjtemény

De milyen régre tekint vissza ez a szakma? A tervezett mézelvétellel járó méhészet az egyik legősibb foglalkozás (már barlangrajzokon is feltűnnek a méhek, ők az egyik legrégebben „háziasított” állatfajta), a méz jótékony hatásairól szóló irodalmi utalások pedig nagyjából egyidősek az emberiség írott történelmével, már az Ószövetségben Isten szeretetének jelképeként jelenik meg. Az első keresztények szintén mézzel kínálták az újonnan megkeresztelteket, de jól ismert a tejjel-mézzel folyó Kánaán kifejezés is.

Báró Ambrózy Béla: A méh, Pátria, 1914, 295. – Törzsgyűjtemény

A zsidók szemében a méz szerelmi erőt, valamint bőséget és jólétet is jelentett, újszülötteik száját mézes vajjal kenték be. Még Sámson is méhcsaládot és mézet talált lánykérésből visszatértében az odafelé megölt oroszlán koponyájában. A méheket az ókori görögök és rómaiak ugyancsak nagy becsben tartották (Hérodotosz gyógyításra is használta), ahogyan később az egész arab világban is.
Hérodotosztól tudjuk, hogy a Kárpát-medencében a trákok már 2500 éve foglalkoztak méhekkel. A magyarság is a kereszténység felvétele előtt ismerkedett meg a méhészettel, az Árpád-ház idejében azonban már a kolostorok voltak a méhészkedés központjai, ezt több királyi oklevél is alátámasztja. A 11–14. században különösen a bencések, ciszterciek és premontreiek gazdaságai jeleskedtek a méztermelésben (az ezzel foglalkozó szerzetest apiariusnak nevezték).

Illustriertes Handbuch der Bienenzucht, Stuttgart, 1889, 147.

Már a Szent István által 1001-ben alapított pécsváradi bencés kolostor személyzetéhez tizenkét méhész, hat viaszöntő és egy mézeskalácsos mester tartozott. A tihanyi apátságnak I. András két méhészt és 50 kaptárat adományozott, míg I. Géza 1075-ös rendelete szerint Ártánd község évente 12 akó (~1 tonna) mézet tartozott szolgáltatni a garamszentbenedeki apátság részére. Az egyházi birtokosok a 13. századtól szedtek méhtizedet jobbágyaiktól.

Mezei gazdaság könyve (Stephens Henry „The book of the farm” c. munkája nyomán; Pest, 1856), IV. kötet, 259. – Törzsgyűjtemény

Később a törökökkel vívott harcok ugyan nem sokat ártottak a korabeli méhészetnek (lévén, hogy ők is kedvelték a mézet), a reformáció és a különböző világítóanyagok térnyerésével kevesebb gyertyára, a finomított cukor elterjedésével pedig kevesebb mézre mutatkozott igény, így a mesterség a középkor végére hanyatlásnak indult. (Mária Terézia és Anton Janša szerepe ezért is volt annyira kiemelkedő.)
Nyilvánvaló gazdasági haszna mellett ugyanakkor szimbolikus jelentősége is van a méznek és a méheknek az egyházban, és nem csak a termékenységet illetően (ahogyan arra nyelvünk ’méh’ szavának kettős jelentése is utal).

Báró Ambrózy Béla: A méh, Budapest, Pátria, 1914, 642. – Törzsgyűjtemény

Szent Ambrus az egész egyházat hasonlította méhkashoz, a híveket pedig a méhekhez. Szent Ágoston szerint a méz Isten jóakaratát és gyengédségét jelzi. A legszebbek talán Szalézi Szent Ferenc szavai: a kegyelem olyan a lélekben, mint a méh a virágban: nem töri össze, csak megtermékenyíti, sajátos szépségét élettel tölti meg. Szent Bernátot, a ciszterci rend és kora egyházának legnagyobb hatású szónokát kortársai doctor mellifluusnak, azaz mézajkú doktornak nevezték. „Lángolj és világíts! Csak lángolni kevés, csak világítani hívságos semmiség. Lángolni és világítani: ez maga a tökéletesség.” Szent Bernát 12. századi szavaihoz ugyancsak erősen kötődnek a méhek: nem csupán szorgalmuk révén állhattak a szerzetesek előtt jó példaként, de mindennapjaik során a világításhoz használt viaszgyertyáikat is nekik köszönhették.
Pünkösd ünnepéhez közeledvén érdemes itt is megemlítenünk egy nagyon szép párhuzamot. Ha a méhek a kas védelmében szúrni kényszerülnek, belepusztulhatnak. Ehhez hasonlóan az egyházban a gyertyák magát Jézust is szimbolizálják, hiszen önmagukat fölemésztve hoznak fényt a világunkba…
A szövegben látott képek a zirci Ciszterci Műemlékkönyvtár könyveiből valók. A gyűjteményben jó néhány kötet foglalkozik méhészettel. A kezdetben önfenntartásra törekvő, szemlélődő rend a századok alatt a mezőgazdaság művelésében magas fokra jutott. A 18. század végén, a fentebb említett Mária Terézia fiának (II. József) uralkodása alatt Magyarországon tanító renddé is vált, így innentől a méhészkedéssel a szerzetesek helyett már a jobbágyok foglalkoztak.

Erdélyi András (Cisztercei Műemlékkönyvtár, Zirc)

130 éve, 1891. május 18-án hunyt el Ernst Birk, a bécsi császári és királyi udvari könyvtár ny. igazgatója, az 1932. évi velencei egyezmény keretében a magyar nemzeti könyvtárba került Birk-kódex felfedezője és névadója.

1891. június 19-én a Wiener Zeitung hasábjain hosszú megemlékezés jelent meg a bécsi udvari könyvtár két munkatársának tollából, amelyben egy hónappal korábban, 1891. május 18-án elhalálozott kollégájuk, a neves történész és könyvtáros, Ernst Birk pályáját és alakját elevenítették fel. A 130 éve elhunyt tudósról magyar pályatársai is megemlékeztek a Magyar Könyvszemle 1891/1–2-es számában, ugyanis mind történészkutatóként, mind könyvtárosként bekapcsolódott a magyar tudományos életbe is.

Ernst von Birk arcképe. In. Österreichische Nationalbibliothek, Bildarchiv und Grafiksammlung, PORT_00078961_01

Birk „Ernő” életútja nem volt különösebben eseménygazdag. Az 1810. december 15-én született, lovagi származású bécsi fiatalember szülővárosában folytatott jogi és filozófiai tanulmányai után a Habsburg Birodalom pénz- és gazdasági ügyeiért felelős Udvari Kamarában tevékenykedett. Könyvtárosi pályája 1837-ben indult, amikor fogalmazó gyakornokként az akkor már jelentős múlttal rendelkező, s a 19. század elejétől reprezentatív uralkodói gyűjteményből az Osztrák Birodalom nemzeti könyvtárává váló bécsi udvari könyvtárba került. Első jelentősebb történeti munkája 1845-ben jelent meg. 1848 októberének végén, a bécsi forradalom leveréskor, amikor Windisch-Grätz tábornok seregeinek ágyútüze folytán kigyulladt a Hofburg, az ekkor már „scriptor”-ként működő Birk jelentős részt vállalt az udvari könyvtár anyagának mentésében.

Az égő udvari könyvtár, 1848. október 31. In. Österreichische Nationalbibliothek, Bildarchiv und Grafiksammlung, Pk 3001, 100.

Ő irányította a könyvtár teljes nyomtatványanyagának rekatalogizálását, amely 1846-ban kezdődött el, s huszonhét éven át tartott. Ezen évek alatt Birk fokozatosan haladt egyre feljebb a hivatali ranglétrán, míg 1871-ben a császár kinevezte az intézmény igazgatójának.
1854-ben a tapasztalt bécsi könyvtáros volt a magyar Nemzeti Múzeumba kirendelt helytartósági vizsgálóbizottság szakértői tagja. E bizottság feladata az volt, hogy felmérje a múzeum, s különösen a múzeumi könyvtár szükségleteit, s javaslatokat tegyen annak rendezésére, szabályozására. E vizsgálat nyomán a bécsi bibliotékárius az udvari könyvtárban szerzett tapasztalatára alapozva átfogó programot javasolt a könyvtár anyagának feldolgozására, különös tekintettel az oklevelekre és kéziratokra.  
Ernst Birk könyvtárosi munkája mellett jelentős történészi kutatótevékenységet is folytatott. Ennek köszönhetően 1851-ben a bécsi, majd később a bajor Tudományos Akadémia tagja lett. A magyar történelem kutatásában szerzett érdemei miatt 1872. május 24-én a Magyar Tudományos Akadémia is külső tagjának választotta meg. Magyarország késő középkori történetére vonatkozó oklevélmásolatait halála után az Akadémia megvásárolta.

Ernst Birk forrásközlése az Új Magyar Múzeum hasábjain.  Birk Ernő, Özv. Hunyadiné és Szilágyi Mihály eddig ismeretlen frigykötésök Garai László nádorral. In. Új Magyar Museum, 1851/6, 344–349.

A magyar kultúra és tudományosság szempontjából azonban Ernst Birk legnagyobb érdeme egy sokáig elveszettnek hitt magyar nyelvemlék megtalálása volt. Sigismondo Ferrari olasz domonkos szerzetes, a rend 17. századi magyarországi újjászervezője 1637-ben publikált latin nyelvű rendtörténeti munkájában említést tett egy bizonyos Magyarországi Pál testvérről, aki 1474-ben lefordította a Nyulak szigeti (ma Margitsziget) domonkos apácák számára a rendi regulát és konstitúciókat, amely műnek a Szent Remigius napján elkészült kézirata az olasz rendtörténetíró kezébe került. Ferrari ugyan magyarról latinra való fordítást említ, de a kor nyelvi-kulturális viszonyainak ismeretében nyilvánvaló elírásról van szó.

Sigismondo Ferrari beszámol a domonkos nővérek regulájának és konstitúcióinak magyar fordításáról. Sigismundus Ferrarius: De rebus Hungaricae Provinciae ordinis Praedicatorum, partibus quatuor et octo libris distribuit comentarii, Viennae Austriae, Typis Matthaei Formicae, in Aula Coloniensi, 1637, 529. – Münchener Digitalisirungs Zentrum, Digitale Bibliothek

Ennek a 15. századi magyar fordításnak egy kéziratára bukkant rá Ernst Birk az udvari könyvtár könyvkötésekről leválasztott gazdag töredékgyűjteményének rendezése és meghatározása során 1889-ben, s felhívta rá magyar kollégái figyelmét. A szenzációs leletet Kluch János vizsgálta meg, és ismertette előbb a Magyar Történelmi Társulat 1889. január 3-i ülésén, majd a Magyar Könyvszemlében.

A Birk-kódex első oldala. – Kézirattár, MNy 71, fol. 1^a. A kép a Magyar nyelvemlékek tartalomszolgáltatásban.

A négylevélnyi, sűrűn teleírt töredék érdekessége, hogy az valójában nem a Ferrari által látott, Nyulak szigeti apácák számára Szent Remigius napján befejezett kézirat, hanem annak piszkozatpéldánya, impuruma, a tudós fordító, az egyetemi fokozatokat szerzett Váci Pál munkapéldánya, amin jól nyomon követhető a fordítási folyamat, ahogy a szerzetes az először eszébe ötlő, a latint szorosan követő szavakat, fordulatokat, sokszor magyarosabbakra cserélve stilizálta is munkáját.
A fordítás elkészítésére az apácakolostor megreformálása érdekében került sor. A domonkos rend magyarországi férfi ágát a 15. század közepén Bécsből érkező, már a szigorúbb rendtartás, az obszervancia szellemében élő szerzetesek vezetésével sikerült megújítani. A gazdag Nyulak szigeti apácazárda főként nemesi származású lakóit azonban csak hosszabb ellenállás után sikerült a frátereknek rábírniuk a szabályok szigorúbb tiszteletére. Hogy a rend eredeti szellemének és regulájának megfelelő életet élhessenek, az apácáknak ismerniük kellett ezeket az életszabályokat. Mivel viszont latintudásuk hiányos volt, a szövegeket magyarra kellett fordítani, hogy aztán a regulát hetente, a konstitúciók fejezeteit egy hónapra felosztva rendszeresen felolvashassák nekik.

Ez a Szent Ágoston-i regula egy-egy kisebb fejezetet szentel a közösségi élet céljának és alapjának, az imádságnak, a mértékletességnek és önmegtartóztatásnak, a szüzesség megőrzésének és a vétkező testvérek megintésének, az anyagi javak szükségletek szerinti elosztásának, a közösség előtti bűnvallás, penitencia módjának, az elöljáró hatáskörének és feladatának, valamint a szabályzat betartásának. Ezek mellett a szöveg az apácák olvasmányaira és kegyességi gyakorlatára vonatkozó előírásokat is tartalmaz. A szöveg egyik instrukciójának szellemében készülhetett el a magyar nyelvű kolostori kódexirodalom jó néhány darabja. Ez az utasítás ugyanis elrendeli, hogy az étkezés közben a nővéreknek épületes olvasmányokat kell felolvasni:

Ez a felolvasás a megreformált koldulórendi kolostorokban Európa-szerte történhetett anyanyelven. Bizonyára ilyen, a szigeti közösség előtti felolvasásra készült például a szerzetesi útmutatót és a ferences Temesvári Pelbárt népszerű latin kézikönyveiből fordított prédikációkat tartalmazó Horvát-kódex, vagy a zárda kétszáz évvel korábbi szentéletű lakójának, Árpád-házi Szent Margitnak az életét bemutató kézirat. A regula egy másik passzusa az egyéni olvasásra kiadott könyvek kölcsönzési rendjét szabályozza:

A lelki életről és a kegyességi gyakorlatról a szabályzat tömörsége miatt kevés szó esik. A kötelező imaórákról szólva azonban a magányos imádkozás lehetősége is felmerül, emiatt szükséges az oratoriumban zavartalan nyugalomnak lennie:

Az imádkozás módjával kapcsolatosan csupán annak átélésére figyelmeztet a szöveg:

Ezt az értékes magyar nyelvű kéziratot, amely az 1932-es velencei egyezmény rendelkezései nyomán került Magyarországra, könyvtárunk Kézirattárába, a Magyar Történelmi Társulat 1889. január 3-i ülésén méltán nevezték el a felfedezőjéről Birk-kódexnek, s halálának 130. évfordulóján a magyar irodalom minden kedvelője elismeréssel gondolhat a tudós könyvtárosra, Ernst Birkre.

Irodalom:

• A Birk-kódex adatlapja a Magyar nyelvemlékek taratalomszolgáltatásunkban.
• Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története 1802–1867, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1981, 366–373.
• Birk-kódex. 1474. Az emlék hasonmása, betűhű olvasata és latin megfelelője, kiad., bev. Pusztai István, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1960 (Codices Hungarici, 5).
• Dr. Birk Ernő halála. In. Magyar Könyvszemle, 1891/1–2, 162–164.
• Kiss Farkas Gábor: Latin és népnyelv a késő középkori magyarországi domonkos kolostorokban. Leonhard Huntpichler: Directio pedagogorum. Irodalomtörténeti Közlemények, 120 (2016), 2 sz., 225–247.
• Kluch János: Ismeretlen magyar nyelvemlék 1474-ből a bécsi udvari könyvtárban. In. Magyar Könyvszemle, 1889/1, 1–23.
• Lázs Sándor: Szent Ágoston regulájának 15. századi magyar fordítója. Váci Pál munkássága a 15. századi domonkos rendi reformban. In. Irodalomtörténet Közlemények, 109 (2005), 2–3 sz., 188–204.
• Lázs Sándor: A Birk-kódex keletkezése. Alkotói szándékok és módszerek a 15. századi domonkos reformban. In. Irodalomtörténet Közlemények, 110 (2006), 3–4 sz., 337–356.
• Lázs Sándor: Apácaműveltség Magyarországon a XV–XVI. század fordulóján. Az anyanyelvű irodalom kezdetei, Budapest, Balassi Kiadó, 2016, 168–175.
• Ernst von Birk. In. Wien Geschichte Wiki
• Österreichische Nationalbibliothek: 1848 − Zeit der Lektüre

Korondi Ágnes
(MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
Eötvös Loránd Kutatói Hálózat)