A plakátművészet kettősségét a megrendelői célszerűség és a művészi kifejezésmód adja. A képes plakát a kor lenyomata, művészi és társadalmi értelemben is. Az alkalmazott kifejezésmódban tetten érhetők az éppen uralkodó stílusok, divatok. Igaz ez sorozatunk főszereplőire, az idegenforgalmi plakátokra is.
Az idegenforgalom – tömegek különféle úti cél felé indított utazását jelenti, ahol a résztvevők csak átmenetileg tartózkodnak egy adott helyen, és ott fogyasztóként különböző szolgáltatásokat is igénybe vesznek. Figyelemre méltó lehet a téma gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális vetülete is, ám sorozatunk plakátválogatása segítségével leginkább arról kíván keresztmetszetet mutatni, hogy itthon az adott korszakban hogyan látták és láttatták Magyarország szépségeit, és hogyan próbálták konkrét célpontok felkeresésére rávenni a hazai és a külföldi utazóközönséget.

A beutazó turizmus Magyarországon a 19. század második felében kezdett kibontakozni, és az útra kelők számára már ekkor kiemelkedő célpontnak számított a főváros. Az ország egész területét vizsgálva egyértelmű, hogy ekkortájt a legtöbb utazó Budapestet kereste fel, de a látogatók nagy része nem volt klasszikus értelemben vett turista. Előfordultak ügyintézési, üzleti célból érkezők, illetve olyanok is, akik a közlekedési eszközök ritka járatai miatt útjukat megszakítva, csatlakozásra várva, kénytelenek voltak egy-egy éjszakát a fővárosban eltölteni. Sok embert vonzottak Budapestre a különféle kiállítások és vásárok is.  A korszak első két nagy „tömegrendezvényét”, az 1885-ös Országos Általános Kiállítást és az 1896-os millenniumi ünnepségeket főként mezőgazdasági és ipari kiállítások és vásárok követték. Ilyen volt például az 1899-ben rendezett Nemzetközi Acetylen Kiállítás is, amely a gázlámpákhoz szükséges anyag különféle felhasználási formáit mutatta be, kiegészülve az ország háziipari specialitásainak vásárával.

Tímár-Thein Miksa: Nemzetközi Acetylen Kiállítás (1899). Jelzet: PKG.1914e/339 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

1906-tól Budapesten minden évben rendeztek árumintavásárt, amelyeken különféle iparcikkek és mezőgazdasági termékek mintadarabjait állították ki bemutatás vagy üzletkötés céljából. Ezek voltak a későbbi Budapesti Nemzetközi Vásárok (BNV) elődei.

Faragó Géza: Budapesti Árumintavásár (1922). Jelzet: PKG.1922/22 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az első világháborút követő időszakban az idegenforgalom újjáéledését a romokban heverő nemzetgazdaságok mellett nehezítette az országok közötti bizalmatlanság és az új európai renddel bevezetett vízumkényszer is. Magyarországot ezek mellett még a trianoni békediktátum nyomán elszakított területek hiánya is sújtotta. A turisztikai célpontok legnagyobb részének elvesztésével felértékelődtek a megmaradt üdülőhelyek. Így, a húszas évek második felében a gazdasági konszolidációval – és az utazási kedv, a nyaralás egyre elterjedtebbé válásával – a főváros, Budapest turisztikai célú fejlesztése is előtérbe került.

Voit Ervin: Budapest Székesfőváros Idegenforgalmi Hivatala díjtalanul nyújt idegenforgalmi vonatkozású felvilágosítást (1926). Jelzet: PKG.1926/416 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gazdasági válság valamelyest visszavetette a fejlődést, de a helyzet javulásával ismét az idegenforgalom fellendülésének évei következtek. Az a felismerés, hogy a Bécsbe érkező turistákat egy meghosszabbított utazással Budapestre lehetne csábítani, gyakorlati intézkedéseket eredményezett: 1931-ben Budapest és Bécs között jó minőségű autóutat adtak át, és ebben az évben nyílt meg a Fővárosi Idegenforgalmi Hivatal bécsi irodája is.

Farkas Endre: Budapest-Wien (1931). Jelzet: PKG.én/58 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ekkor találták ki a gyorsan népszerűvé vált „Három nap Budapesten” kampányt, amely vízummentes utazást biztosított a külföldről érkezők számára.

Repcze János: 3 Tage in Budapest (1931). Jelzet: PKG.én/412 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Budapest Székesfőváros az utazási szándék felkeltése és a nagyközönség ízlésének finomítása érdekében idegenforgalmi plakátpályázatokat írt ki. A versenyfelhívásra 1928-ban még csak 104, 1934-ben pedig már 394 pályamű érkezett.
Leggyakrabban a Budát és Pestet elválasztó Duna, a Lánchíd, a Gellért-hegy, a Hősök tere, a Parlament épülete, a Mátyás-templom és a Halászbástya ihlette meg az alkotókat.

• 
• 
• 

A főváros vezetése már az 1800-as évek végén felismerte, hogy milyen nagy lehetőségek rejlenek a terület vízkincsében, viszont a „Budapest fürdőváros” tudatos koncepciója már csak a két világháború közötti időszakban vált az idegenforgalmi propaganda fontos elemévé.

• 
• 

A strand intézménye az 1920-as évektől vált népszerűvé, és ez Budapest életében is megmutatkozott: az egyre növekvő számú szabadtéri strandfürdők átalakították Budapest fürdőéletét.

• 
• 
• 
• 
• 

A fürdők népszerűsítése továbbra is fontos része maradt az idegenforgalmi propagandának. 1932-ben a fővárosi gyógyfürdőkbe hívogató plakátok készítésére írt ki pályázatot a Szent Gellért Fürdő és Szálló. A beérkezett 107 pályamű a fürdőkultúra mellett sok esetben a főváros szépségeit is bemutatta.

• 
• 

A főváros az 1930-as években olyan – rendkívüli látogatottságot eredményező – nemzetközi találkozóknak, rendezvényeknek volt házigazdája, mint az 1930/31-es Szent Imre emlékév, az 1933-as Nemzetközi Cserkésztalálkozó és az 1938-ban megrendezett Eucharisztikus Kongresszus.

• 
• 
• 

A Szegedi Szabadtéri Játékok példájára Budapest színházi és idegenforgalmi szakemberei a margitszigeti víztorony lábánál reprezentatív szabadtéri színpadot álmodtak meg. A háromezer-ötszáz személyes nézőtérről eső esetén a közönség a víztorony köré épített száz méter hosszú fedett sétány alá húzódhatott. Az 1938-ban átadott intézmény megalapítását a kortársak nagy jelentőségű kulturális és idegenforgalmi eseményként értékelték.

Réczey Miklós: Szigeti Szabad Színpad (1938). Jelzet: PKG.1938/477 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Budapest Székesfőváros Idegenforgalmi Hivatalának jelentése szerint 1940-ben 214 ezer belföldi és 58 ezer külföldi érkezett a budapesti szállodákba és panziókba. A hivatal ebben az évben 442 ezer prospektust és 4900 plakátot küldött szét az érdeklődőknek.

Budapest (1940). Jelzet: PKG.én/64 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A második világháború idején a testi és lelki bajokkal küzdő ország népében a gyógyulni vágyás érzését szólították meg a korábbi évekhez képest csekélyebb számban kiadott idegenforgalmi plakátok.

• 
• 

Az 1944–45 telén bekövetkezett háborús pusztítás Budapest régi arculatának egy részét végérvényesen megváltoztatta, de korabeli turisztikai életének hangulatát tovább őrzik az idegenforgalmi plakátok.

E. Mester Magdolna (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A sorozat további részei: 1. rész; 3. rész; 4. rész

Felhasznált irodalom:

• Jusztin Márta: „Utazgassunk hazánk földjén!” A belföldi turizmus problémái a két világháború között. In: Korall, 26. évf. (2006. nov.) 185–208.
• Lövei-Kalmár, Katalin A fürdőélet átalakulása Magyarországon a 20. században a társadalmi, politikai változások tükrében In: Vörös és fehér. Társadalmi-politikai átmenetek Északkelet-Magyarországon a 19–20. század fordulójától. Eger, Eszterházy Károly Egyetem Líceum Kiadó, 2020, 177–192.
• Katona Anikó: Az úti cél: Budapest. Ifj. Richter Aladár és a harmincas évek idegenforgalmi plakátja. Art Magazin online.
• Csánky Dénes: Budapest Székesfőváros plakátpályázata. In: Magyar Iparművészet, 1935. 69–76.
• Magyar művészet 1919–1945. Szerk. Kontha Sándor, Budapest, Akadémiai, 1985. (A magyarországi művészet története 1.) Digitalizált változat: Internet Archive
• N. Kósa Judit: Cukorjegy és országimázs. 2000.12.15. In. Népszabadság Online Archívum

Környezetvédelmi beszélgetésekben gyakran merül fel, hogy a társadalom fenntarthatóbb pályára állításához egy új paradigmára, gondolkodási keretre lenne szükség. Ezen belül kiemelt szerepű magának a pénzrendszernek a megreformálása is. Bejegyzésünk második részében lássuk, milyen megállapításokra jutottak a pénzrendszert, s ezen belül kiemelten a kamat természetét vizsgáló kutatók.

(A sorozat első része 2021. április 22-én, a Föld napján jelent meg, a lehetséges megoldásokról szóló harmadik részt pedig 2021. június 5-én, a környezetvédelmi világnapon tesszük közzé.)

A Föld és a pénz. Grafika: A szerző

Pénz

Bernard Lietaer [et al.]: Pénz és fenntarthatóság: a hiányzó láncszem. A Római Klub európai szervezetének jelentése a Finance Watch és a World Business Academy részére, [Budapest], Image Kft., 2015. – Törzsgyűjtemény

Silvio Gesell német–argentin kereskedő, pénzelméleti szakember először 1916-ban megjelent művében vizsgálta a pénzt:

Dr. Joób Márk, a Soproni Egyetem címzetes egyetemi tanára a hatalom és demokrácia szemszögéből láttatja a kérdést:

Joób Márk: Pénzrendszerváltást! Miért nem fenntartható a pénzrendszer, és hogyan lehetne azzá tenni?, Budapest, Magyar Természetvédők Szövetsége, 2020. – Törzsgyűjtemény

Kifejezetten a pénz és fenntarthatóság kapcsolatát elemző műből több bekezdést is fontosnak tartunk:

Gesell, Silvio: A természetes gazdasági rend szabadföld és szabadpénz révén, [Piliscsaba], Kétezeregy K., 2004. – Törzsgyűjtemény

Kamat

Joseph E. Stiglitz hét évig a Clinton-kormányzat és a Világbank vezető közgazdászaként dolgozott, így közelről látott rá a világgazdasági folyamatokra, mentő hitelekre, bedőlt nemzetgazdaságokra, s így például a kamatkérdéseket is a maga árnyaltságában látja:

Stiglitz, Joseph E.: A globalizáció és visszásságai, Budapest, Napvilág, 2003. – Törzsgyűjtemény

Gyulai Iván, ökológus, az Ökológiai Intézet a fenntartható fejlődésért alapítvány elnöke érvelésében egy helyen – a társadalmi polarizációt vizsgálva – Helmut Creutz német pénzügyi elemző, publicista kutatását idézi:

Gyulai Iván: Pénz és fenntartható fejlődés, Budapest, Magyar Természetvédők Szövetsége, 2016. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kiszely Károly teológus, környezetvédelmi aktivista, író így írt a kamat áttételes környezeti hatásairól:

Kiszely Károly: A gyilkos kamat: környezetvédelmi alapismeretek – másképpen, Budapest, Harmadik Part Alapítvány, 1995. – Törzsgyűjtemény

Ahogy e bejegyzést írtam, hívták fel rá a figyelmemet, hogy vannak olyan szerzők is, akik szerint a problémát pusztán a pénzrendszer hibájára, s ezen belül a (kamatos) kamat jelentőségére leszűkíteni leegyszerűsítés, és ezek az aggasztó jelenségek sokkal inkább általánosan, a hierarchikus expanzív társadalmi rendszerek kiterhelő jellegével magyarázhatók, s a kamat alkalmazása csupán felgyorsítja ezeket. A jövőben igyekszünk ezekről az elméletekről is beszámolni, ennek ellenére érdemesnek érezzük a pénzrendszer kritikájáról író szerzők idézetein is elgondolkodni.

Válogatta: Gondos Gábor

További művek a témában:

• Belgin, Stephen: Új pénz egy új világnak, Budapest, Bankráció Kft., 2016.
• A Magyar Természetvédők Szövetsége kiadványai Pénzrendszerváltás témában
• Természet és gazdaság. Ökológiai közgazdaságtan szöveggyűjtemény, szerk.: Pataki György, Takács-Sánta András, Budapest, Typotex, 2005.
• Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei, Budapest, Napvilág, 2004.
• Helmut Creutz: A pénz-szindróma. Utak a válságmentes piacgazdasághoz, Budapest, Hifa Hungária, 1997.

Baranyai Decsi János a 16. századi régi magyar irodalom egyik, ha nem a legsokoldalúbb szerzője. 1560 után született a Tolna megyei Decsen, amely a felső-baranyai református szuperintendenciához tartozott, ezért írta magát Baranyainak. Családneve Csimor volt. Szülőhelyén, majd Debrecenben és Kolozsvárott tanult. 1587-ben külföldi tanulmányútra indult (peregrinált) egy főrangú fiatalember, Losonci Bánffy Ferenc kísérőjeként. Előbb Wittenbergben, ezt követően pedig Strasbourgban jártak egyetemre. Időközben a család Decsen fekvő otthonát elpusztította a török, ezért 1592 végén Baranyai Decsi családjával együtt Báthory Zsigmond fejedelemségének idején Erdélybe menekült. 1593 őszétől haláláig, 1601-ig a marosvásárhelyi iskola tanára, 1595-től rektora volt.

Baranyai Decsi halálának időpontjára vonatkozólag a legfontosabb adat egy kézírásos bejegyzés, amely Piskolti Fabricius Mátyástól, egy marosvásárhelyi református prédikátortól származik. A bejegyzés az 1573-ban, Wittenbergben megjelent Paul Eber-féle Calendarium historicum a gyulafehérvári Batthyány Könyvtárban őrzött példányának 172. lapján olvasható. E lapon a május 14-én történt fontosabb világtörténeti események után ez áll: „A következő éjszakán, éjjel két órakor meghalt a legtudósabb férfi, társam, Decsi János úr, az Úr 1601. évében. Iskolánk díszét és ékét – a gyászbeszédet én tartottam Izajás 57. fejezetéből – eltemettük e hónap 16. napján, szerdán.”

Különféle műfajokhoz tartozó művei nagy műveltségéről és széleslátásáról tanúskodnak. Írt útirajzot Hodoeporicon itineris Transylvanici, Moldavici, Russici címmel (Wittenberg, 1587). 1601-ben Strasbourgban védte meg Synopsis philosophiae című disszertációját. Ránk maradtak búcsúztató, illetve üdvözlő alkalmi költeményei görögül és latinul, de verselt magyar nyelven is. Ő a szerzője a Török császárok krónikája című históriás éneknek (Szeben, 1599 előtt). 1593-ban jelentette meg Kolozsvárott terjedelmes Syntagma institutionum iuris imperialis ac Ungarici című jogi munkáját (RMNy I. 719), amelyben egyedülálló módon a német birodalmi, a római és a magyar jog szabályainak magyarázatára és összerendezésére, mai szóval harmonizációjára tett – visszhangtalanul maradt – monumentális kísérletet. A Syntagma némelyik példánya tartalmazza a szerző fametszetes portréját.

Baranyai Decsi János fametszetes portréjának hasonmása. In: Baronyai Decsi János magyar historiája, közli: Toldy Ferenc, Monumenta Hungariae Historica – Magyar Történelmi Emlékek, II/17. kötet, Pest, Akadémia, 1866., [LXXII.] – Törzsgyűjtemény

E műve Báthory Zsigmondnak szóló ajánlásában már érinti a magyar történetírás fontosabb problémáit. Történetírásra maga is vállalkozott. Commentarii de rebus Ungaricis című művében Erdély 1592 és 1598 közötti történetét taglalta, sűrű kitekintéssel a tizenöt éves háború magyarországi eseményeire is. E műve majd két évszázadig kéziratban maradt, egyik fellelt részét Kovachich Márton György csak 1798-ban jelentette meg. A római történetíró Caius Sallustius Crispus két egészében fennmaradt művét, a Coniuratio Catilinaet és a Bellum Iugurthinumot elsőként fordította magyarra Az Caius Crispus Sallustiunak két históriája címmel (Szeben, 1596, RMNy I. 786). Szintén úttörő Adagiorum Graeco-Latino-Ungaricorum chiliades quinque (Bártfa, 1598, RMNy I. 815) című munkája, amelyben mintegy ötezer görög és latin mondást plántált át magyarra. Nem véletlen, hogy ezt a szót használjuk, hiszen az antik szólásokat Baranyai Decsi nem pusztán lefordította, hanem törekedett azok akkor használatos megfelelőire rálelni, vagy ilyenek hiányában azokat maga megalkotni.

Baranyai Decsi Adagiajának szólásai közül egy kisebb csoport, a gyakrabban használtak hamar belekerültek Szenci Molnár Albert magyar-latin szótárának második (Hanau, 1611, RMNy II. 1012) és harmadik (Heidelberg, 1621, RMNy II. 1239) kiadásába. E műve így szerencsésen elkerülte azt a mostoha sorsot, ami jogi és történeti munkájának jutott – a visszhangtalanságot és a több évszázados feledést.

Baranyai Decsi szólásgyűjteményének címlapja elárulja, hogy a mondások öt egymást követő ezres csoportját (chiliades quinque) a marosvásárhelyi iskolamester Rotterdami Erasmustól, Hadrianus Juniustól, Joannes Alexander Brassicanustól, Gilbertus Cognatus Nozerenustól, vagyis neves németalföldi és német humanista szerzőktől és bizonyos más remek (köz)mondásgyűjtőktől válogatta ki („[…] ex Des. Erasmo, Hadriano Iunio, Ioanne Alexandro, Cognato Gilberto et aliis optimis quibusque paroemiographis excerptae […]”).

Baranyai Decsi János: Adagiorum Graeco-Latino-Ungaricorum chiliades quinque, Bártfa, 1598, RMNy I. 815. Címlap – Régi Nyomtatványok Tára. Jelzet. RMK I. 298.

Tolnai Vilmos mutatott rá az Adagia forrásvizsgálata kapcsán, hogy Baranyai Decsi az átültetendő szólásokat „nem külön-külön könyvekből merítette, hanem olyan Erasmus-kiadásból, amelyhez függelékképpen más gyűjtemények is voltak csatolva,” és hogy művének forrása Erasmus Adagiorum chiliades quatuorának 1574-es baseli (VD 16 E 1950) kiadása volt.

Erasmus, Desiderius: Adagiorum chiliades quatuor cum sesquicenturia [...]. Basileae [Basel], ex officina Episcopiana, per Eusebium Episcopium et Nicolai fr. haeredes, 1574. Címlap – Régi Nyomtatványok Tára. Jelzet: Ant. 9204.

E más gyűjtőktől is bővített szólásgyűjtemény 7605 mondásából Baranyai Decsi Erasmustól vesz át 3438-at, a többiektől 1349-et (Magyar Nyelv (7) 1911, 223–4.). Azaz a maga (a címlap tanúsága szerinti) ötezréből, valójában 4795-jéből 4787-et. A maradék nyolcból az egyik a Procul Buda claudo – Messze Buda sánta embernek közmondás, amelyre rögvest kitérünk, így mindössze hét eredete ismeretlen.

Baranyai Decsi Adagiaja Erasmust másolja szerkezeti beosztásában is, vagyis ezres (chiliades, 1–10.), százas (centuriae, 1–10.), tízes (decades, 1–10.) csoportokra tagolódik, amiket az egyesek (1–10.) követnek. Többnyire egy görög-latin-magyar sor- avagy szóláshármas tesz ki egy számot. De van úgy is, hogy hiányzik a görög megfelelő.

Például a 2. 5. 3. 3. (tehát az 1423. sor-) számú szólás a Procul Buda claudo – Messze Buda sánta embernek” esetében nincs görög sor, sőt szinte bizonyos, hogy a latin sor sem eredeti, hanem Baranyai Decsi fordította vissza latinra a már létező magyar szólást. Az ókorban Budára nem járt senki, pláne nem sántán.

A magyar szólások közül jó néhány ma is használatos. Rácsodálkozhatunk, hogy 1598-ban már nyomtatott formában is rögzültek például a következő (köz)mondásaink:

Jó pap holtig tanul (1. 6. 8. 3.)
Nemakarásnak nyögés vége (2. 5. 1. 5.)
Olcsó húsnak híg az leve (2. 8. 4. 7.)
Oly messze tőle, mint Makó Jeruzsálemtől. (3. 4. 3. 3.)
Te sem vagy jobb az deákné vásznánál (3. 4. 4. 3.)
Kücsin [kicsiny] az bors, de erős. (3. 8. 8. 8.)
Hát az őrzőkre ki vigyáz? (5. 1. 6. 5.) 

Mások ma már nem használatosak, de értelmük világos:

Isten oltalmazzon ilyen kínoznivaló bortól (3. 4. 3. 3.) – Borkostolókra remek, bár nem túl tapintatos (hozzá)szólás.
Soha nincs oly nagy hosszú hágó, kinek lejtője nincsen (3. 4. 5. 4.) – Biztatásul a Tour de Hongrie résztvevőinek.
Minden gazdagsága ruhájában vagyon (3. 4. 5. 7.) – mása sincsen.
Nem árt az fegyver az úton járó embernek (3. 4. 5. 7.) – a lőfegyverlobbi sales managereinek krédója lehetne.
Szépen szól a hegedű, de üres belől [belül]. (3. 4. 7. 6.) – de nem azért, mert senki nem húzat mostanában nótát.
Farkasnak nem kell erdőt mutatni (3. 4. 6. 10.) – ismeri magától is. 

Idetartozóan még hadd ossza meg a bejegyzés írója egyik kedvencét:
Kétfelé tekints, mikor az agg komondor ugat. (1. 2. 7. 1.)

Az intelem olyan frappáns és találó, hogy mindenféle magyarázata felesleges. Használata akár újra meghonosodhatna.
Most érdemes a görög és a latin mintákat is elolvasni Baranyai Decsinél. Görögül a mondás így szól: Ἄκουε τοῦ τὰ τέσσαρα ὦτα ἔχοντος azaz: Arra hallgass, akinek négy füle van. A görög sor tükörfordítása a következő latin: Eum ausculta, cui quatuor sunt aures. S szerepel ehelyütt még egy latin sor, amelynek értelme teljesen azonos (idem) az előzőével, bár megfogalmazása egészen más: Cane vetulo latrante foras prospecta [!], ami azt jelenti, hogy Ha ugat az öreg kutya, nézz ki (a házból)!
Az Eum ausculta, cui quatuor sunt aures szólás Erasmus gyűjtése (1. 3. 8. = 208.), aki az antik minták magyarázatainak fejtegetéséhez hozzáfűzte még, hogy saját korában is használja a köznép Prospectandum vetulo latrante cane formában, – a mondással kapcsolatos lelkesedésünket némileg lelohasztva – subsordida metaphora, azaz némileg piszkos, kopottas, nem kellően tiszta, de mégis találó (apta) képet használva arra, hogy semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni, amikor öregek figyelmeztetnek óvatosságra. Mert az öreg kutyák nem ugatnak vaktában, mint ahogy a kölykök teszik. 

Több dolog is következik ebből.
Azt látjuk, hogy Baranyai Decsi eltért a közmondás klasszikus (görög) forrásától, annak latin fordításától is. Erasmus fejtegetéseit az adott helyen végigolvasta, és egy azonos értelmű latin mondás canis vetulusa, öregecske kutyája változott nála koros magyar pásztorkutyává, agg komondorrá. Mintegy honosítja így nem is az antik, hanem a szinte kortárs németalföldi – hollandul így ismert: Als de oude honden blaffen: zie toe! – Erasmus által latinra fordított mondást, amit azért választott sajátja megfogalmazásának kiindulásául, mert találóbbnak tartotta, mint az eredetit. (Hiszen kinek, vagy minek is van négy füle? Tudja Erasmus.)

A Baranyai Decsi-féle Adagia a Régi Magyarországi Nyomtatványok bibliográfiája szerint 14 példányban maradt ránk (l. RMNy I. 815.). Kiadástörténetének jelentősebb állomása volt, amikor az ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoportja 1978-ban 400 példányban facsimiléjét kiadta. Nagy előrelépés volt az is, amikor az elmúlt években az OSZK elektronikus katalógusában az RMK I. bibliográfiai tartományába tartozó kiadásokhoz helyben fellelhető példányok digitális másolatának linkje belekerült a katalógusba. Mivel az Adagia használatában komoly problémát okozott az, hogy a gyűjtemény sorszámmal ellátott szólásai semmilyen más meghatározható rendszert nem követtek, komoly hiány nyert pótlást, amikor 2016-ban A magyar szólások és közmondások első gyűjteménye – Baranyai Decsi János Adagiorumának (1598) mutatója című kötet Kovács Gábor Krisztián szerkesztésében megjelent. Ez a mutató tartalmazza a szólások mai helyesírás szerinti átírását, valamint a magyar szólások betűrendes mutatóját. Minden érdeklődő kedvére belelapozhat és böngészheti. Hamar meggyőződhetik arról teszem azt, hogy Baranyai Decsinél nem szerepel olyan szólás, ami sasról vagy keselyűről szólna, ellenben több is, ami az oroszlánról. Például: Az szamár is oroszlánnak látszik az tudatlanoknál (1. 5. 6. 9.), vagy Nyúl lévén oroszlánval [oroszlánnal] veteködöl [vetekedel] (1. 7. 7. 8.), Könnyű holta után az oroszlánt is csúfolni (4. 7. 1. 5.).

A kötet az ismeretlen jelentésű magyar szavak után a „(’?’)” jelzést tünteti fel. Ezt több szó esetében is előfordul.

Nézzünk ezek közül egyet!
A kühi szót egyszer használja Baranyai Decsi szólásgyűjteményében, nevezetesen így: kühit mondani (1. 7. 7. 10.). Olvassuk el ennek a szólásnak a latin nyelvű kiinduló sorait: herbam porrigere (a. m. füvet nyújtani) illetve ezzel azonos jelentésű a manus dare (a. m. kezet adni) sorokat. Nem jutottunk tehát közelebb a kühit mondani jelentéséhez. Fel kell lapoznunk Erasmust (herbam dare, 1. 9. 78. = 878.). Ő így ír: „Herbam dare pro eo, quod est victorem agnoscere ac se victum fateri, passim obvium est apud doctos. Inde sumptum, quod, ut est auctor Festus Pompeius, id erat pastoralis vitae indicium, propterea quod antiquitus cursu aut alio quopiam certamine superati herbam ex eodem statim loco decerptam adversario porrigebant, victoriae agnitae symbolum. […]” Azaz: „füvet adni annyit tesz, mint a győztest elismerni, és magunkat vesztesnek nyilvánítani. Lépten-nyomon elébünk kerül a mondás tudós embereknél. Festus Pompeius szerint a kép a pásztoréletből való, mert a régieknél a futó-, vagy akármilyen más verseny alkalmával azok, akik alulmaradtak, rögvest ugyanarról a helyről letépett füvet nyújtottak oda ellenfelüknek, a győzelmük elismerésének szimbólumaként.” A dare manusról Erasmus (1. 9. 79. = 879.) pedig így kezdi fejtegetését: „Simili figura dixit Horatius dare manus pro eo, quod est se victum agnoscere. Nam qui se victori dedunt, ne interimantur, ultro manus ad vincula offerunt.” Azaz „hasonló képet használva mondta Horatius a dare manust, ami annyit tesz, mint elismerni magunkról, hogy legyőztek. Mert akik megadják magukat a győztesnek, hogy ne pusztítsák el őket, önként nyújtják kezüket bilincsre.” 

Ebből világos tehát, hogy kühit mondani annyit tesz, a győztest győztesnek, más elsőségét s egyúttal magunkat vesztesnek elismerni.
Vizsgálódásunkat megerősíti A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának kuhi címszava: 1591-ből már nyomtatásból ismert a következő sor: Ha nem lehet, nagy alázatosan mondj kuhit. A kuhi szó jelentése Baranyai Decsi korában tehát szégyen, felsülés, azután kudarc elismerése, lemondás.
Vagyis a szó és így a szólás jelentése nem ismeretlen, csak szinte teljesen feledésbe merült. 

Zárásul:
A módszertan tisztán előttünk áll. Ha Baranyai Decsi egy szólásának értelme nem világos, el kell olvasnunk latin vagy görög nyelvű sorait is. Ha ezek nem igazítanak el (erre láttunk az imént példát), fel kell lapoznunk Erasmusnak vagy társainak a szóláshoz fűzött fejtegetéseit. Ha ez sem segít, mert van ilyen eset is, akkor a magyar nyelvtörténeti szakirodalom eredményeire, illetve találgatásaira vagyunk utalva. Ha ezeket adott esetben nem találjuk elég meggyőzőnek (így például: mondj egy tzapunkurtot. 3. 3. 1. 1.), akkor vagyunk valóban nehéz helyzetben.

420 éve hunyt el Baranyai Decsi János, magyar történetíró, műfordító, jogi komparatista, költő, beszédíró, szóláskutató, iskolamester. 

Szvorényi Róbert
(Régi Nyomtatványok Tára,
Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoport)

Felhasznált irodalom:

• Baranyai Decsi János magyar históriája, 1592–1598. Ford. és bev. Kulcsár Péter, [jegyz. Bellus Ibolya]. Budapest, Helikon, Európa, 1982. (Bibliotheca Historica) 7–8.
• Barts Gyula: Zalai Kápolnai András és Piskolti Fabricius Mátyás élete és feljegyzései (1576–1601). Sopron, Vitéz Tóth Alajos […] műintézete, 1929. 15.
• RMNy I. = Régi Magyarországi Nyomtatványok I. (1473–1600) – Res litteraria Hungariae vetus operum impressorum I. Szerk. Borsa Gedeon, Hervay Ferenc, Holl Béla, Käfer István, Kelecsényi Ákos. Budapest, Akadémiai, 1971.
• RMNy II. = Régi Magyarországi Nyomtatványok II. (1601–1633) – Res litteraria Hungariae vetus operum impressorum II. Szerk. Borsa Gedeon, Hervay Ferenc, Holl Béla, közrem. Fazakas József, Heltai János, Kelecsényi Ákos, Vásárhelyi Judit. Budapest, Akadémiai, 1983.
• Adagiorum Graecolatinoungaricorum chiliades quinque, ex Des. Erasmo, Hadriano Iunio, Ioanne Alexandro, Cognato Gilberto et aliis optimis quibusque paroemiographis excerptae, ac Ungaricis proverbiis, quoad eius fieri potuit, translatae, studio ac opera succisiva Ioannis Decii Baronii. Bartphae [Bártfa], excudebat Iacobus Klöss, 1598. Elektronikus hozzáférés.
• Tolnai Vilmos: Decsi János Adagiumainak forrása. In: Magyar Nyelv (7) 1911, 223–224.
• VD 16 = Verzeichnis der im deutschen Sprachbereich erschienenen Drucke des 16. Jahrhunderts. Hivatalos honlap.
• Des. Erasmi Roterodami Adagiorum chiliades quatuor cum sesquicenturia ex postrema authoris recognitione, quibus praemissi sunt quatuor indices locupletissimi, tam adagiorum, quam locorum, tum rerum ac vocum […]. Basileae, ex officina Episcopiana, per Eusebium Episcopum et Nicolai fr. haeredes, 1574. Digitális példány.
  
• Erasmus, Desiderius: Adagiorum chilias prima. Pars prior. Edd. M. L. van Poll-van de Lisdonk, M. Mann Phillips, Chr. Robinson. (Opera Omnia Desiderii Erasmi Roterodami.) Ordo II., tomus 1. North Holland – Amsterdam – London – New York – Tokyo, Elsevier, 1993. Nr. 208. 320–322.
  
• Erasmus, Desiderius: Adagiorum chilias prima. Pars altera. Edd. M. L. van Poll-van de Lisdonk, M. Cytowska. (Opera Omnia Desiderii Erasmi Roterodami.)  Ordo II., tomus 2. Amsterdam – Lausanne – New York – Oxford – Shannon –Tokyo, Elsevier, 1998. Nr. 878., Nr. 879. 394.
• Suringar, W. H. D.: Erasmus over Nederlandsche spreekwoorden en spreekwoordelijke uitdrukkingen van zijnen tijd. Utrecht, Kemink en zoon, 1873. Nr. 70., 117–121., különösen 121. Fellapozható itt.
• Paczolay Gyula: János Baranyai Decsi and His Adagia.  In: „Igniculi sapientiae”  – Symposium und Ausstellung zum 400. Jahrestag des Erscheinens der Adagia von János Baranyai Decsi in der Széchényi Nationalbibliothek, 1998. – János Baranyai Decsi Festschrift. Red. Barna Gábor, Stemler Ágnes, Voigt Vilmos. Budapest, OSZK, Osiris, 2004.
• Paczolay Gyula: Baranyai Decsi Csimor János, a szóláskutató. In: Baranyai Decsi Csimor János emlékezete. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2001. 12–27. (Erdélyi Tudományos Füzetek, 235.)
• Baranyai Decsi János: Adagiorum. [A hasonmás szövegét gondozta Molnár József]. Budapest, ELTE, 1978. (Fontes ad Historiam Linguarum Populorumque Uraliensium.)
• A magyar szólások és közmondások első gyűjteménye  –  Baranyai Decsi János Adagiorumának (1598) mutatója. Szerk. Kovács Gábor Krisztián. Budapest, Universitas, 2016.
• A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára II. H-Ó. Szerk. Kis Lajos, Papp László. Budapest, Akadémiai, 1970. s. v. kuhi. 655–656.
• Alexics György: Cáp. Cápunkurt. In: Magyar Nyelvőr (26) 1897, 502–503.

 

Tandori Dezső több mint ötven évet felölelő pályája során nemegyszer okozott megdöbbenést a hazai irodalmi közönség számára. A Töredék Hamletnek (1968) című debütálókötete – rendhagyó módon – rögtön a korszak irodalmi megújulásának meghatározó alakjává avatta a szerzőt. Második kötetét, az Egy talált tárgy megtisztítását (1973) pedig sokan a legkiemelkedőbb hazai neoavantgárd, illetve az első jelentős posztmodern verseskötetként tartják számon. Nem csekély feltűnést keltett a hetvenes évek végének „szonettező korszaka”, továbbá az olyan játékos elemek és sajátos világok beemelése alkotásaiba, mint a lóversenyek, a játékmedvék, a verebek vagy a gombfoci. Azonban e rendkívül gazdag és sokszínű pályán belül is különleges helyet foglal el az 1991-ben megjelent KOPPAR KÖLDÜS című kötet.

Tandori Dezső portréja. A kép forrása: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép eredeti megjelenési helye: Pannon Enciklopédia. Magyar nyelv és irodalom. Szerk.: Sipos Lajos, Budapest,  Dunakanyar 2000, 1996, 387.

Kőrizs Imre felveti, hogy a szerző költészetére érdemes az elhallgatás és a megszólalás közötti hullámjelenségként tekintenünk. Amennyiben az elnémulást – ahogy maga Tandori is – úgy fogjuk fel mint magában a műalkotásban artikulálódó jelenséget, alighanem a KOPPAR KÖLDÜS az elhallgató periódusok legsarkalatosabb, legradikálisabb pontja az életműben. A kötetben következetesen végigvitt nyelvroncsolás, mely még az érthetőség és értelmezhetőség keretein belül hagyja a szövegeket, a művészi és egyben a nyelvi kifejezhetőség határterületeire vezeti az olvasót, hogy a záróverssel aztán a visszautat is megmutassa. A Tandori-életműben egyébként is kiemelt szerepet betöltő Londoni Mindenszentek című alkotással Bedecs László szerint „az újfent az elnémulás határáig jutó költő visszanyeri a formát és a nyelvet a költészete számára”.

A nyelvvesztés és visszanyerés folyamata a KOPPAR KÖLDÜS esetében a szövegek témájával, vagyis az útleírás tartalmi kereteivel is összefügg. A cím négy városnév rövidítését rejti: Koppenhága, Párizs, Köln és Düsseldorf kezdőbetűit. Ezekből áll össze – már a kötetre jellemző rontott magyar nyelven – a versekben megszólaló hang önmegnevezése. A lírai én kopár koldusként bolyong az idegen világvárosok szállodáiban, múzeumaiban, templomaiban, ám az utazás nem ön- vagy világfelfedezést jelent számára, sokkal inkább az én és a valóságtapasztalat elvesztését, széttöredezését és elidegenedését mutatja fel. Erre az eltávolodásra és roncsolódásra reflektál a szövegek sajátos nyelve is. Végül a líra, a nyelv és az én végpontjaihoz elérkező megszólaló a kötet utolsó előtti versében mond búcsút a bejárt idegen városoknak és egyúttal a kopár koldus alakjának.

A visszatérés a záróvers, a Londoni Mindenszentek hexametereiben teljesedik ki, mely költemény jelentőségét Keresztury Tibor úgy foglalja össze, hogy: „Egy nagy vers Tandori azon főművei, világítótornyai közül, melyek összerántják egésszé a törmeléket, s közben – mellékesen mintegy – ledarálják zsemlemorzsává, majd újra összerakják az ilyesfajta kalandokra kellőképpen érzékeny és nyitott befogadót. Levisz és felemel.” A vers, és egyúttal a kötet valóban a végleteket kutatja és eközben olyan radikális költői kísérletet végez, melyhez hasonlót alig találunk a magyar irodalomtörténetben.

Felhasznált irodalom:

• Bányai János: Kételkedés és bizonyosság a dalban, Hungarológiai Közlemények, 2003/3, 7–20.
• Bedecs László: Beszélni nehéz. Költői magatartásformák Tandori Dezső lírájában (PhD-disszertáció), Miskolci Egyetem BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola, 2005.
• Bedecs László: Sehová jutni, Jelenkor, 2018/12, 1397–1403.
• Keresztury Tibor: A hét verse – Tandori Dezső: Londoni Mindenszentek, Litera irodalmi portál. Első közlés, 2011. december 5.
• Kőrizs Imre: A lét közelebbi ereje, Jelenkor, 2018/12, 1387–1394.
• Margócsy István: Tandori Dezső: Koppar Köldüs, Nagyon komoly játékok, Budapest, Pesti Szalon, 1996,+ 227–236. 
• Kálmán C. György: A részek győzelme a józan egész fölött 1973: Megjelenik Tandori Dezső második kötete, az Egy talált tárgy megtisztítása. In. A magyar irodalom történetei. 3. kötet: 1920-tól napjainkig, szerkesztői Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Budapest, Gondolat, 2007, 661–671.
• Tandori Dezső: KOPPAR KÖLDÜS, Budapest, Holnap, 1991.
• Tóth Ákos: „Aachenben az ember raaer…”, Tiszatáj, 2001/7, 76–88.

Csondor Soma (Kutatásszervezési Osztály)

 

Különleges online múzeumi és könyvtári élménnyel gazdagodhattak azok, akik részt vettek a Dante 1481: the Comedia, illustrated by Botticelli (Dante 1481: a Színjáték Botticelli illusztrációival) című webináriumon. Az 1481-es firenzei kiadás nyolc könyvtári gyűjteményben őrzött példányát csodálhatták meg az érdeklődők, akik az illusztrációk bemutatását hallgatva egyaránt megismerhették az adott kötetek történetét, egykori tulajdonosait és egyedi sajátosságait. A karantén során már jól kiforrott online technikai megoldásoknak köszönhetően ezek a kötetek most egy helyre kerültek, amelyeknek bemutatására egy időben, ugyanabban a fizikai térben valószínűleg nem került volna sor. Az online program a Zoom platformon keresztül valósult meg 2021. május 4-én. Az Országos Széchényi Könyvtár mint az Európai Kutatókönyvtárak Konzorciumának (CERL) tagja kapott meghívást erre a kivételes könyvtörténeti és könyvtártudományi eseményre.
Az előadás a londoni Olasz Kultúrintézet (Italian Institute of Culture London) Dante 1321–2021: A Man for All Season című szemináriumsorozata és az University College London (UCL) különgyűjteménye által is támogatott a Biblographical Society of America (Amerikai Bibliográfiai Társaság) tavaszi webinárium-sorozata részeként valósult meg. Az esemény szervezői és koordinátorai Dr. Tabitha Tuckett könyvtáros (régi könyvek és különgyűjtemények, UCL), Cristina Dondi professzor (kora európai könyvek, University of Oxford, a CERL titkára) és Dr. Alexandra Franklin koordinátor (könyvkutatási központ, Bodleian Libraries) voltak.

Raffaello: Dante. Disputa, freskórészlet, 1510–1511. Vatikán. Palazzo Pontificio, Stanza della Segnatura A kép forrása: Wikimedia Commons

Dante Isteni színjáték című művének 1481-es kiadását Nicolaus Laurentii nyomtatta Firenzében. Ez a kiadás az új európai nyomdatechnika első évtizedeiben készült, és ez volt az első, amely Dante szülővárosában jelent meg. A Sandro Botticelli tervei alapján Baccio Baldininek tulajdonított metszetekkel ez az ambiciózus kiadvány lehetett a költemény első teljesen illusztrált kiadása. A fennmaradt példányok közül azonban csak az első 19 énekhez készültek nyomtatott illusztrációk. A többi oldalon üresen hagyott helyek jelzik, hogy a tervek szerint hova szántak még illusztrációkat. A 166 fennmaradt példány jelentős részében jóval kevesebb illusztráció található, melyek közül némelyik rossz helyre került, esetleg fejjel lefelé nyomtatták, vagy később keletkezett képeket illesztettek az üres helyekre.

Régi nyomtatványok bemutatása az online térben

2021 a kiadás megjelenésének 540. és Dante halálának 700. évfordulója. Ennek apropóján mutattak be Olaszországban, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban őrzött példányokat az eseményen. A program elején a mű kéziratos és nyomtatott példányairól hallhattunk néhány gondolatot, amit a nyolc résztvevő könyvtár és gyűjtemény bejelentkezése követett.
A nyitó gondolatokat a mű szerzőjéről John Took, a UCL Dante-kutatásának professzora mondta el. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy a szerző műveinek régi kéziratai és nyomtatott változatai azért igazán jelentősek, mert Dante saját kéziratai nem maradtak fenn. A legkiforrottabb műve, az Isteni színjáték a túlvilág három birodalmán vezeti át az olvasót, amit ma is a pokol, a purgatórium és a paradicsom legmeghatározóbb elemzéseként emleget az irodalomtudomány.
Alessandro Scafi, a Warburg Institute kutatója és oktatója Dante-értelmezésében kiemelte, hogy az emlékezés olvasás és az emlékezet egy könyv, amelyben a legfontosabb pillanatok örökre lenyomatot képeznek. Ezzel arra utalt, hogy nemcsak a mű fennmaradása fontos, hanem a fizikai formátuma, maga a könyv is nagy jelentőséggel bír, és a műhöz hasonlóan tanulmányozandó, felfedezendő művészi alkotásnak bizonyul.
Tabitha Tuckett, ennek a különleges kiállításnak a megálmodója az 1481-es firenzei kiadás kiemelkedő szerepére és jelentőségére hívta fel a figyelmet. Elmondta, hogy ez a kiadás az elmúlt évszázadok során sokrétű presztízsre tett szert, 540 év alatt mindvégig érdekes maradt a tudomány számára. Dante 1321-ben bekövetkezett halála után a mű több mint 800 kéziratban maradt fenn. 1472-ben jelent meg először nyomtatásban, 1477-es megjelenése pedig már az ötödik kiadás volt, amely egy az 1300-as években írt értelmezést is tartalmazott. Az 1481-es kiadás viszont az összes előzőt felülmúlta: Lorenzo de’ Medici, a művészetek és tudományok bőkezű pártfogója kivételes tehetségeket gyűjtött maga köré, így született meg az első firenzei, Dante szülővárosában nyomtatott kiadás, a humanista Cristoforo Landino magyarázatával és átfogó értelmezésével, és Baccio Baldini metszetes illusztrációival, amihez Sandro Botticelli művei szolgáltak alapul. Lorenzo számára ennek a könyvnek a megjelenése politikai hatalmának megerősítése érdekében propagandaként is szolgált, kulturális és hazafias gesztusnak számított, a nemzeti identitás (olasz és legfőképen a firenzeiség) kifejezés is célja volt. Mindezek mellett a könyv kudarc is volt, mert bár Landino magyarázata nagyon népszerű lett, és az is maradt sokáig, a könyvet sosem fejezték be, csak néhány illusztráció készült el nyomtatásban, mégis ennek a sikernek és kudarcnak az egyvelege teszi értékessé és érdekessé kutatási szempontból (kik birtokolták, kik gyűjtötték, kikhez jutott el az idők során).
Cristina Dondi arról számolt be, hogy a CERL új Dante-projektjének keretein belül világszerte 129 könyvtár segítségével próbálják meg feltárni, hogy a fennmaradt 1481-es kiadás 166 példányát kik és hogyan használták a 15. és 16. századokban, és később mely gyűjteményekbe kerültek. Ennek az átfogó könyvtörténeti kutatásnak az eredményeit várhatóan nyár végén az oxfordi Lincoln College Printing Revolution 1450–1500 című honlapján összesítik, ahova az illusztrációkat és az egyes példányok provenienciájáról szóló adatokat töltik fel, videókkal és térképekkel kiegészítve a kiadás történetét. Általánosságban az tudható erről a kiadásról, hogy eleinte Firenzében, Toszkánában és környékén terjedt el, híres és kevésbé ismert emberek tulajdonába került, sőt bizonyítottan nő is szerepelt a tulajdonosai között, néhány példánynak pedig fennmaradt korai firenzei kötése is. A lap szélén található megjegyzésekből azt is megtudhatjuk, hogy hogyan olvasták és értelmezték a művet régebbi korokban, milyen hibákat találtak a szövegben azok, akik más kiadással vetették össze azt. Tehát ezekből a több mint 500 éves történetekből következtetéseket vonhatunk le azzal kapcsolatban, hogy milyen volt a mű fogadtatása különböző korokban.
Gervase Rosser, a University of Oxford művészettörténet professzora elmondta, hogy ez a kiadvány egy számottevő vállalkozás volt a nyomtatás kezdeti szakaszában, talán túl nagy is a rendelkezésre álló eszközökhöz és forrásokhoz képest. Landino szövegmagyarázatát a szentírás magyarázatainak formájához hasonlította. A vers szövegét és a hozzá fűzött értelemzést különböző méretű betűkkel szedték, és az illusztrációk nyomtatására az írott szöveg nyomtatása után került volna sor. Az illusztrációkról a szakirodalom úgy tartja, hogy kevésbé erős képzelőerővel rendelkező Baldini készítette a metszeteket, de a stílust illetően teljes mértékben Botticelli rajzaira hagyatkozott és semmilyen apró részlet nem tulajdonítható az ő kreativitásának. Az illusztrációnak szánt rajzok zömének elkészítése a szöveg nyomtatása után valósult meg, a nyomtatásáig csak az első három kép készült el. A szöveg megszerkesztésének hiánya azt mutatja, hogy a könyv megjelenése talán egy bizonyos eseményhez volt kötve, ezzel is igazolva a fent említett elképzelést, miszerint a megjelentetés hátterében politikai szándék is állt.
A rövid előadásokat követően a nyolc résztvevő könyvtár az alábbi sorrendben csatlakozott az eseményhez és mutatták be az általuk őrzött példányokat. A már digitalizált példányokból képeket is válogattunk az alábbi beszámolókhoz. 

Biblioteca Nazionale Centrale di Firenze, Olaszország

A firenzei nemzeti könyvtár azt a piros bársonykötésű fém medallionos példányt (Banco Rari 341) őrzi ebből a kiadványból, amit maga Landino mutatott be a firenzei állami intézménynek, a Signoriának. Ez a példány tehát kiemelkedő politikai és történelmi jelentéssel bír. A pergamenre nyomtatott könyv metszeteket nem tartalmaz. Ennek az egyetlen teljes példánynak és kötetnek a lapjait színes díszítésekkel és iniciálékkal látták el. A firenzei nemzeti könyvtár további négy példánya szintén érdekes részleteket rejt. A 15. század végi és 16. század eleji firenzei tulajdonosok jeleit viselik. A fent említettben 19 metszet van és Francisci felirat található benne, amely arra utal, hogy a 18. században a főherceg ajándékozta a közkönyvtárnak, a széljegyzetekben pedig korrektori javítások olvashatóak, amiket egy híres firenzei család tagja írhatott bele. A másik példány (Banco Rari 12) érdekessége, hogy a nyomtatott metszetek mellett ugyanazokat a rajzokat be is ragasztották, tehát ezek duplán szerepelnek a könyvben.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

University College London, Egyesült Királyság

A londoni University College könyvtárának bemutatott példánya jól mutatja, hogyan néz ki a legtöbb fennmaradt példány. Az egykoron Herbert Thompson tulajdonában álló könyv kötése 19. századi, nincs úgymond modernnek számító címlapja, a címe pedig nem Comedia és nem is Divina Comedia, hanem Commento „kommentár” a műhöz, és igencsak politikai témájú az előszava. Magát a művet firenzei műként próbálja feltüntetni, arra utalva, hogy a firenzeiek mennyire műveltek a művészetek és az irodalom terén. Színes díszítésnek nyoma sincs, a díszítésre váró iniciálé számára üres helyet hagytak a lapon, az oda tartozó betű pedig nyomtatott kisbetűvel szerepel, hogy a könyv díszítőjének egyértelműen jelezze az oda szánt betűt. Széljegyzeteket sem találunk benne, ami nem meglepő, hiszen bevett szokás volt, hogy az új tulajdonosok kimosták, kitisztították a példányaikat, hogy egy „ideális”, az előző tulajdonosok nyomaitól mentes könyvet tudhassanak magukénak. A szövegelemzés vagy kommentár sokkal hosszabb, mint maga a mű, a vers néhány sorát többoldalnyi, kisebb méretű betűvel szedett magyarázat követ. Az első illusztráció körvonala mellett a papíron látható bemélyedést a metszet nyomólemeze okozta. Ugyancsak az első illusztráció lapjának az alsó része hosszabb, mint a többi lap, ebből láthatóan le is vágtak. Ennek a sok példánynál előforduló jelenségnek az oka pedig az, hogy a könyvet az angol „royal” méretű papírra nyomtatták, aminek a nagyságából az újrakötés során levágtak. Az első képtől eltérően sok helyen csak a képnek kihagyott üres helyet láthatjuk a befejezetlen könyvben, ahova az oda szánt képek már nem kerültek be.

Trinity College, Cambridge, Egyesült Királyság

Ebből a több száz Dante-kiadványt őrző könyvtárból két példányt láthattunk. Az első példány érdekessége az olasz tulajdonosok nevét felsoroló hosszú lista, valamint a személynevekre utaló margináliák. További különlegessége, hogy az egyik hiányzó lapját pótolták, melyen a mű és a kommentár betűi egyforma méretűek, de a lapszélek helye megváltozott. Eddig négy másik példányban találták meg ugyanezt a nem szokványos pótlási formát. Sok helyen találhatók benne idegen lapok (Siena 16. századi történelméről szóló írások), melyek feltehetőleg egy régebbi kötésből származnak, a metszetek számára üresen hagyott helyeket pedig versekkel töltötték ki. A második példány William Grylls gyűjteményéből származik, aki a példányt nem sokkal halála előtt vásárolta. A 19. századi viktoriánus kötésű könyv 1863 óta tartozik a könyvtár gyűjteményéhez. Két rézmetszetet tartalmaz, és minden énekhez tartozik egy színes kép (összesen 21), amelyeket egy 1400 körüli, pergamen helyett papírra írt Dante-kéziratból vágtak ki. (A kivágott képek hátoldalán látható a kézírás.) Ez egy könyv „újrahasznosításának” igazán érdekes példája.

Bodleian Libraries, Oxford, Egyesült Királyság

Ennek a példánynak a borítóján a tulajdonos, Marco Foscarininek, Velence 117. dózséjának aranyozott címere található. A kötésmargón látható horzsolások egykori fatáblás kötésre, a levágott és pótolt papírcsíkok pedig előző tulajdonosra utalnak. Mivel csak egyetlen jegyzet helye van benne, ez arra utalhat, hogy az adott lap az eredetiből elveszett és egy másik példányból pótolták, majd a jegyzetet kitörölték. Az egyik kép fejjel lefele és ferdén szerepel benne. Hogy ez miként történhetett, azt egy szemléltető kisfilm segítségével mutatták be.

• 
• 
• 
• 

Biblioteca Vallicelliana di Roma, Olaszország

A római Biblioteca Vallicelliana töredékes példányából arra derült fény, hogy a korabeli olvasók hogyan látták el jegyzetekkel a szöveget. A könyv elejéről öt lap, a D füzetből pedig kettő hiányzik, továbbá a bevezető részben a lapok hibás sorrendjére is találunk példát. A lapszéleken 300 igényesen kivitelezett művészi dekorációt helyeztek el, valamint a kutatások szerint két különböző kéztől, a 15. század utolsó évtizedéből vagy a 16. századból származó jegyzeteket is találunk benne. Továbbá az is valószínűsíthető, hogy a könyv Francesco da Sangallo valamely családtagjának tulajdonában állt.

The British Library, Egyesült Királyság

A bemutatott öt könyv mindegyike gyönyörű gyűjtői példány, melyeket gazdag könyvgyűjtők vásároltak meg kifejezetten a szép kivitelezésük miatt. Van köztük három metszetet tartalmazó példány, egy másik példányban pedig a metszetek mellett helyet kapott Raffaello Dante-portréja is. Az öt közül az egyik tartalmazza az összes metszetet, egy másikat pedig „a király példányának” neveznek, mert 1761 és 1830 között III. György brit király könyvtárát gazdagította, de olyan példány is akad, amelyben néhány lap rossz sorrendben szerepel.

The Morgan Library & Museum, New York, Egyesült Államok

A viszonylag egyszerű sötétkék kecskebőr kötésű példányt Thomas David Gibson-Carmichaeltől vásárolta a könyvtár, melyet ő 1894-ben vásárolt egy nápolyi könyvgyűjtőtől, akit pedig az előző tulajdonosok hosszú listája előzött meg. Az Inferno első lapján látható, az Alpok régiójára (Ausztria és Dél-Németország) jellemző díszítés alapján tudjuk, hogy ennek a példánynak Firenzétől északra vezetett az útja, ám azt is megállapították, hogy a körülbelül négyféle papírból álló könyvhöz ez a lap eredetileg nem tartozott hozzá. Ez a példány mind a 19 metszetet tartalmazza, bár valószínűleg nem az eredeti formájukban. A metszetek közül 17 nem lenyomat, ezeket utólagosan ragasztották be a könyvbe. Egy szú átrágta magát a könyv lapjain, kivéve egyet, ahol nem látható az általa létrehozott lyuk, amely azt bizonyítja, hogy azt a lapot később ragasztották be, a szú által okozott kár létrejötte után. Tehát ezek a képek – jelenlegi helyüket megelőzően – valószínűleg egy másik könyv illusztrációi voltak. Az egyik kép például csak az egyik szélével van beleragasztva, ennek a papírja nagyon vékony, sokkal vékonyabb annál, mint amire a szöveget nyomtatták. Ez tehát nem egy egységes 15. vagy 16. századból ránk maradt példány, hanem több példány egyes részeinek összeillesztésének következtében a 18. vagy a 19. században nyerte el mostani formáját.

John Rylands Library, University of Manchester, Egyesült Királyság

Ez a könyvtár gazdag Dante-gyűjteménnyel rendelkezik, amely jelenleg az egyik legteljesebb az egész világon. Az 1481-es példányuk a 19. századi gyűjtés csúcspontja és a tökéletes példány megtalálásáért tett erőfeszítéseket példázza. George Spencer, a világ talán legkifinomultabb magánkönyvtárának tulajdonosa tett szert erre a könyvre. Élete során négy példánya is volt ebből a kiadványból, a jelenlegi a negyedik kedvéért három példányon túladott, annak érdekében, hogy megtalálja a tökéleteset. Az egyszerű kötéstábla tartalmazza Spencer címerét és sok aranyozott díszítést. Néhány lapon fehérítés nyoma látszik, ami egy ideig valóban kifehéríthette a lapokat, de később a papír más szennyeződéseivel való reakciók során újabb foltok képződéséhez vezettek. A tisztítások és fehérítések során olyan kár is keletkezett, amelynek következtében a nem nyomtatott betűk, például a színes, kézzel díszített kezdőbetűk elmosódtak. Kulcsszavakra vonatkozó jegyzetek találhatóak az oldalak szélén, amelyek nem magát a szöveget értelmezik, hanem egy adott fogalomra mutatnak rá. Az egyik ilyen széljegyzetet egy különösen szép rajzolású mutatóujj díszíti.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Hutai Zsófia és Sebestyén Lilla
(Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály,
Kutatásszervezési Osztály)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat ötvenharmadik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Rosti Pál munkásságának bemutatását folytatja.

Rosti Pál könyvében így ír az utazás kezdeteiről:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A fényképalbum átadásával kapcsolatban a Vasárnapi Ujságban így írt:

Saját maga erről így vélekedik:

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Rosti a következő kísérőlevéllel adta át albumát a múzeum igazgatójának, Kubinyi Ágostonnak:

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A magyar fényképészet egyik úttörője kiváló író is volt: könyvében veretes magyar nyelven számol be kubai, mexikói és venezuelai élményeiről. Mindhárom országról szóló fejezet Kuba, Venezuela és Mexikó általános leírásával kezdődik, majd részletes ismertetést tartalmaz a lakosok életmódjáról, szokásairól, ünnepekről. Rosti Pál műveit nagyra értékelte és ennek megfelelően honorálta is a korabeli magyar tudományos közvélemény. A Magyar Tudományos Akadémia 1861. december 20-án levelező tagjává választotta. Székfoglaló értekezése Amerika őslakosairól 1862. december 22-én hangzott el. Beszédében részletezte az utazása során megismert amerikai népfajok, az indusok külső jellemzőit, tulajdonságait, életmódjukat. Az értekezés 1862-ben jelent meg a Magyar Akadémiai Értesítő. A Mathematikai és Természettudományi Osztályok Közlönyében. Amerikai utazását, melynek fotótörténeti szempontból is nagy a jelentősége, lelkesedve olvashatták a testvére Ágnes és Eötvös József gyerekei, Ilona, „Jolánta”, „Lorándka” és „Mariska”, többek közt a mexikói Popocatepetl megmászásáról szóló színes leírást. Ettől kezdve válhatott a családtagok előtt „Pali”-ból, ahogy általában Eötvös József hívta leveleiben, a spanyolosan csengő „Pabló”-vá. A későbbi fényképész szenvedélyt is tőle örökölte Loránd, a Dolomitokban ezerszám készített ún. sztereoszkóp képei közül számos üveglemez máig megmaradt.
Rosti Pál utazása után sem veszített aktivitásából. Sokoldalúságára jellemző, hogy tevékeny részt vállalt a vízisport terjesztésében, „csolnakász” és hajós egyleteket alapított, cikkekben is népszerűsítette Dél-Amerikát. Egy barátja társaságában 1862-ben, Angliában készíttetett csónakján Rotterdamtól Pestig hajózott le. Súlyos betegsége magányba vonulásra késztette, ezért Pestről Dunapentelére, egy kis községbe költözött, ahol ritka gazdag rózsagyűjteményét gondozta. Itt érte a halál 1874. december 7-én, 44 éves korában. Bőkezű végrendelkező volt, családja nem lévén, vagyonából a Magyar Tudományos Akadémiára is hagyományozott.
1897. október 18 és 28. között Venezuela fővárosában „Első fényképek Caracasról” címmel fényképkiállítást rendeztek. Itt két fotográfus képeit mutatták be, a német Federico Lessmann festő és litográfus felvételeit, valamint a magyar természetbúvár Rosti Pál fotóit. Rosti Pál készítette Venezuela karsztvidékeiről és barlangjairól is az első fényképeket, melyekből a Venezuelai Barlangtani Egyesület külön kiállítást rendezett. Ebből az alkalomból a venezuelai posta elsőnapi bélyegzőt használt. Felirata – magyar fordításban – így hangzott: „Rosti Pál 130 évvel ezelőtt látogatta meg a Los Morrost.” Ez Venezuela egyik legfestőibb karsztvidéke, melyet hazánkfia örökített meg elsőként fényképen.

• 
• 

Rosti hátrahagyott életműve felbecsülhetetlen értékű, hiszen felvételein számos épület olyan állapotban látható, amiről semmiféle más dokumentum nem maradt. Akár művészettörténeti összehasonlító kutatásokról van tehát szó, akár műemléki helyreállításokról, a Rosti-fotográfiák pótolhatatlan értékűek.

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

Források:

• Rosty Pál: XVII. Úti vázlatok. In: A Magyarhoni Földtani Társulat munkálatai, 2. köt. (1863.) 160–185.
• Szabó Z.: Egy méltatlanul elfelejtett Eötvös-rokon, Rosti Pál. In: Magyar Geofizika, 58. évf. 3.szám (2017), 181–190.
• Amerika őslakosairól. Székfoglaló értekezés Rosti Pál lev. tagtól. In: Magyar Akadémiai Értesítő. A Mathematikai és Természettudományi Osztályok Közlönye. Harmadik kötet, Pest, 1862, 239–257.
• Uti emlékezetek Amerikából. In: Amerikai Magyar Szó, 1993. március 25., 4.
• Rosti Pál: Uti emlékezetek Amerikából. 2 színezett képpel, 13 kőmetszvénnyel, 2 aczélra metszett tájképpel és 25 fametszvénnyel. Pest, Heckenast, 1861.
• Albertini Béla: Az első magyar szociofotó „album”. In: Budapesti Negyed, 13. évf. 1–2.sz. (2005. tavasz–nyár)
• Fejős Imre: Fényképészetünk első virágkora (1855–1885). In: Folia Archaeologica, 1958. 10. 209–222.
• Szilágyi Gábor: Egy fotózó nemes: Rosti Pál. In: Fotó, 1986, 120–123.
• Kis Domonkos Dániel: A természetszerető Eötvös Lóránd. Levéltári és kézirattári kutatások, Budapest, Magyar Tudománytörténeti és Egészségtudományi Intézet, 2017.
• Mező Szilveszter: Töredékek a geográfia emlékcsarnokából. Tudománytörténeti tanulmányok 2. Félúton Alaszka és Tűzföld között. Gondolatforgácsok Venezuela földrajzi megismerésének történetéhez Balázs Dénes (1924–1994) három dél-amerikai utazása kapcsán. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, Magyari Márta (szerk.), 2008–2009.
• Győri Lajos: Negyvennyolcasok. In: Múzsák. Múzeumi Magazin, 1987. 1. szám, 10–11.
• Fisli Éva: Fényrajz és elmeél. Rosti Pál fényképi gyűjteménye, 1858. In: Apertúra, 57. évf., 2018. szeptember–október
• Rosti Pál úr ajándéka mellyet a Nemzeti Muzeumnak szánt. In.: Vasárnapi Ujság, 1859. január 9., 22.
• Rosti Pál fényképeinek kiállítása Venezuelában (B. D.) In. Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok, Érd, Magyar Földrajzi Múzeum, 1989, 20.
• Farkas Zsuzsa: Ezek voltak az első magyar fotóalbum képei. Rosti Pál: Uti emlékezetek Amerikából In: Mai Manó Ház blog, 2020. szeptember 13.
  
  

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

 

Százötven éve, 1871. május 9-én hunyt el a neves régész, történész, numizmatikus, jogász, a Nemzeti Múzeum régiségtárának egykori őre, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Érdy János, akinek nevét méltán viseli az egyik jelentős középkori magyar nyelvemlék.

Érdy János arcképe. In. Vasárnapi Ujság, 18. évf. 21. sz., 1871. május 21., 1. – Elektronikus Periodika Archívum

Érdy, azaz saját írásmódját követve Érdi János 1796. szeptember 6-i születésekor a Luczenbacher János nevet kapta. Bár családja már három nemzedék óta a Hont megyei Szobon élt, dédapja Belgiumból érkezett Magyarországra a Buda felszabadításáért küzdő seregekkel. Luczenbacher János szülei tizenegy gyermeke közül a harmadik volt, ezért apja korai halála után, még vele azonos nevű nagybátyja támogatása ellenére is, a papi pálya ígérkezett számára a legbiztosabb útnak korán megmutatkozó intellektuális képességei kibontakoztatására. Így került 1814-ben a nagyszombati bencés gimnáziumba, majd lépett be novíciusként a Benedek-rendbe 1815 őszén. Hamar ráébredt azonban, hogy nem szerzetesi-papi pályára hivatott, s még a végleges fogadalomtétel előtt, 1818-ban kilépett a rendből.
Életútja innentől tipikus reformkori értelmiségi pályaív. Jogot tanult Győrben, s közben a nála ifjabb Zichy János tanulmányait felügyelte. Gyakornokoskodott, majd az ügyvédi vizsga 1822-es letétele után nevelőnek szegődött a verebi Végh családhoz, ahol ugyanakkor ügyvédként és gazdasági felügyelőként is működött. Tulajdonképpen nem ügyvéd szeretett volna lenni, hanem tanár valamelyik jogakadémián, de egyik megpályázott állást sem nyerte el.
A jogi témájú értekezések (pl. Elmélkedések a természeti jogtudomány állapotjáról, Tudományos Gyűjtemény, 1828/7, 62–81, 1828/9, 29–45.) felől figyelme hamarosan a történeti kutatások felé fordult. Korai történeti értekezései, amelyekkel a Henrik, portugáliai gróf esetleges magyar eredetéről szóló vitába kapcsolódott be (pl. Henrik portugáliai gróf magyar eredetének védelmeztetése, Pest, 1830.) módszertani szempontból valamelyest már a kortársak által is kritizált történész és egyetemi tanár, Horvát István hatását tükrözik.
1832-ben a Magyar Tudományos Akadémia előbb levelező, majd rendes tagjává választotta. 1839-ben felhagyva a nevelősködéssel végleg Pestre költözött, s a tudományos munkának szentelte magát. 1840 márciusában az Akadémia éremgyűjteményének őre lett, majd 1846. március 16-án József nádor kinevezte a Nemzeti Múzeum régiségtárának őrévé. Mielőtt elfoglalta új hivatalát, tanulmányutat tett meglátogatva Bécs, Prága, Drezda és Berlin múzeumait. Az ott látottakat valószínűleg jól hasznosította a következő évtizedek múzeumi munkája során. Az ő felügyelete alatt helyezték el a régiségtár anyagát az új múzeumépületben, s újra rendezte, majd feldolgozta az éremtár anyagát is. Numizmatikai munkái máig használatosak.

Érdy János: Erdély érmei: Képatlasszal, Pest, 1862, 1. tábla. – Törzsgyűjtemény

Régészeti tevékenysége során foglalkozott a verebi római sírkövekkel, az erdélyi viaszozott írótáblák (tabulae, tabellae ceratae, cerae) kutatásával, s különböző pogány sírok feltárásával. Ásatásai úttörő jelentőségűek. Az Érd és Százhalombatta határában található kora vaskori halomsírok első tudományos igénnyel dokumentált kutatása (1847) az ő nevéhez fűződik; igaz, ő pogány magyar síroknak tartotta ezeket. E számára kedves lelőhely miatt változtatta Érdire németes családnevét 1848. június 18-án. Régészi szakértelme és múzeumi állása miatt őt bízták meg 1848 decemberében a székesfehérvári püspöki palota melletti artézi kút javításakor felfedezett sírok feltárásával, amelyekből nagy valószínűséggel III. Béla király és felesége maradványai kerültek elő. A feltárás eredményét Érdy 1853-ban publikálta (Érdy János: III. Béla király és nejének Székes-fehérvárott talált siremlékei. In. Magyarország és Erdély képekben, I, kiad. és szerk. Kubinyi Ferencz, Vahot Imre, Pest, Emich Gusztáv, 1853, 42–48.)

III. Béla és felesége Châtillon Anna királyné sírjában talált tárgyi leletek. Fotó: Simon Erika. A kép forrása: Kurucz Tünde: 169 éve tárták fel III. Béla király sírját Fehérváron – ünnepi előadás a Városházán. In. Székesfehérvár Megyei Jogú Város Önkormányzatának honlapja, 2017.12.12.

Több évtizedes múzeumi munka és szerteágazó tudományos tevékenység után 1869-ben nyugalomba vonult, s két évvel később meg is halt. Érdy János a korban igencsak jelentős történészi, régészi stb. munkássága fölött mára részben eljárt az idő, neve lassan csak a tudománytörténeti munkák lapjairól köszönne vissza, ha akadémikustársa, a magyar irodalomtörténetírás atyjának nevezett Toldy Ferenc, el nem nevezi róla az egyik legértékesebb magyar nyelvemlékkódexet, az 1526 körül a lövöldi karthauzi kolostorban másolt prédikáció- és legendagyűjteményt, amelyet ma az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őriz az MNy 9 jelzet alatt.
A kódex a késő középkori magyar nyelvű kolostori irodalom egyik legtudatosabban felépített szerkesztménye. Latin prológusa a magyar irodalom első tudatos írói programja, amelyben a gyűjtemény fordítója és összeállítója, a Karthauzi Névtelenként számon tartott ismeretlen néma barát nemcsak azt fejti ki, hogy a „a veszedelmes lutheri eretnekség” ellen kíván „népnyelven való alkotással új lelki táplálékot” nyújtani, hanem az anyanyelvű bibliafordítások fontosságát is hangsúlyozza, s saját biblia- és prédikációfordító módszereiről is szót ejt.

Az Érdy-kódex latin előszava. OSZK, Kézirattár, MNy 9, fol. 1^r. A kép forrása: A Sermones Compilati Kutatócsoport honlapja (ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék)

A 338 levélnyi, valószínűleg felolvasásra és nem elmondásra készült beszédgyűjtemény a teljes egyházi év vasár- és ünnepnapjaira kívánt olvasmányokkal szolgálni. Az egyes alkalmakra előírt bibliai episztola- és evangéliumrészek fordítását különböző, a korban népszerű latin prédikációszerzők (köztük a magyar obszerváns ferences barát, Temesvári Pelbárt) szövegeinek a célközönség igényeit figyelembe vevő fordításával-átdolgozásával és egybeszerkesztésével (kompilálásával) egészítette ki a Névtelen. Míg a szentek ünnepeire szánt, a magyar szentek legendáit is tartalmazó De sanctis rész teljes egészében elkészült, a vasárnapi De tempore sorozat a nagyböjttel megszakadt, s a kódex díszítése is befejezetlenül maradt. Ennek az oka ismeretlen, akárcsak a kézirat sorsa a 19. századig, amikor felbukkant a nagyszombati papnevelő intézet könyvtárában.

Az Érdy-kódex magyar előszava és az episztolák kezdete – Kézirattár, MNy 9, fol. 2^r. A kép forrása: A Sermones Compilati Kutatócsoport honlapja (ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék)

A kódex első modern kori említése egy német nyelvű pesti újság, az Ofner Pester Zeitung hasábjain tűnt fel (1814. évf., 54. sz., 610.), ahol megemlítik, hogy a papnevelde a Nemzeti Múzeumnak adományozta az értékes kötetet. Első tudományos ismertetése a Tudománytár 1834/1-es számában, valamint a belőle ugyanitt közzétett első szövegközlés (Szent László legendája) és hasonmásoldal viszont Érdy Jánosnak köszönhető, aki még felbukkanási helye alapján Nagyszombati Codexként hivatkozik rá.

• 
• 

Irodalom

• Madas Edit: Érdy-kódex. In. „Látjátok feleim…” Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század elejéig. Az Országos Széchényi Könyvtár kiállítása 2009. október 29 – 2010. február 28., szerk. Madas Edit, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2009, 340.
• Az Érdy-kódex adatlapja a Magyar nyelvemlékek szolgáltatásunkban.
• A Néma Barát megszólal. Válogatás a Karthauzi Névtelen beszédeiből, kiad., utószó, jegyz. Madas Edit, Budapest, Magvető, 1985 (Magyar Hírmondó).
• Mándli Gyula: Érdy János élete és munkássága. In. Honismeret, 39 (2011), 3 sz., 64–66. – Elektronikus Periodika Archívum
• Nagy Iván: Emlékbeszéd Érdy János akad. rendes rag felett. In. Értekezések a történeti tudományok köréből. Budapest, 1873, 1–26.
• 150 éve történt... III.Béla és Antiochiai Anna sírjának fellelése, szerk. Cserményi Vajk, Székesfehérvár [Szent István Király Múzeum], 1999.
• Timár Kálmán: Az Érdy-kódex első említése. In. Magyar Nyelv, 33 (1937), 169–170.
  
  

Korondi Ágnes (MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
Eötvös Loránd Kutatási Hálózat)

 

Károlyi Gyula, az új külügyminiszter. 1930. decemberben készült filmhíradó-felvétel. In. Nemzeti Filmintézet. Filmarchívum. Filmhíradók online

Károlyi Gyula nem tartozik a 20. századi magyar történelem legismertebb alakjai közé, noha a maga korában jelentős tekintéllyel és politikai befolyással rendelkezett. A ma százötven évvel ezelőtt, a Szabolcs vármegyei Nyírbaktán született arisztokrata 1931-ben, miniszterelnöki kinevezésével ért el közéleti pályájának csúcsára. Jelen írás a korabeli sajtó segítségével azt mutatja be, hogy a közvélemény hogyan vélekedett személyéről.

Az édesapa: Gróf Károlyi Tibor. In. Vasárnapi Ujság, 45. évf. 37. sz. (1898. szeptember 11.), 1. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A budapesti piarista gimnázium elvégzése után a budapesti egyetemen hallgatott jogtudományt, majd a bonni és a berlini tudományegyetemeket is látogatta. Szülei, Károlyi Tibor és Degenfeld-Schomburg Emma révén jelentős vagyonnal és kapcsolati hálóval rendelkezett, 1905-től a főrendi ház tagja lett, majd a függetlenségiek vezette koalíció idején, 1906 és 1910 között Arad vármegye és város főispánja volt. Ettől eltekintve fiatalabb korában viszonylag ritkán lépett fel a nyilvánosság előtt, többnyire csak a válsághelyzetekben vállalt vezető szerepet. 1919-ben, a történelmi Magyarország összeomlása után, a Tanácsköztársaság zűrzavaros időszakában vállalkozott arra, hogy miniszterelnökként irányítsa az Aradon, majd később Szegeden a proletárdiktatúrával szemben szerveződő ellenkormányt, amelyben Horthy Miklós töltötte be a hadügyminiszteri posztot. Székéből hamarosan távoznia kellett, mivel nem bírta a megszálló francia csapatok bizalmát, azonban Horthyval továbbra is baráti kapcsolatban maradt, és az 1920-ban kormányzóvá választott admirális egyik legfontosabb tanácsadójává vált.
Miután a húszas évek végére az államfő bizalma egyre inkább megingott az 1921 óta folyamatosan hatalmon lévő gróf Bethlen István miniszterelnökben, Károlyi előtérbe került, és 1930 végén elfogadta a külügyminiszteri kinevezést. A világgazdasági válság hatásainak magyarországi megjelenése, a gazdasági, pénzügyi és a nyomukban jelentkező politikai krízis hamarosan kikezdte Bethlen maradék politikai tőkéjét, aki 1931. augusztus 19-én, tízévi kormányzás után bejelentette lemondását. Az államfő ekkor Károlyit kérte fel az új kormány megalakításra, amely augusztus 24-én lépett hivatalba.

Képriport a Károlyi kinevezését megelőző kormányválságról: Gróf Károlyi Gyula kijön a Várból a kormányzói kihallgatás után s az újságírók megrohanják: – Ki lesz a miniszterelnök? – Én?!... ki mondta ezt az uraknak?... In. Pesti Napló, 1931. augusztus 20. – Törzsgyűjtemény

A sajtó figyelme természetesen azonnal az új miniszterelnökre irányult, hiszen rá várt a vészhelyet elhárításának nehéz feladata. A legitimista és ellenzéki irányvonalú Magyarság című napilap felelős szerkesztője, Milotay István szerint például Károlyinak a következő kérdéseket kellett megválaszolnia:

A lap egy másik cikke azt sugallta, hogy Károlyi több bizalomra tarthat igényt, mint elődje, hiszen őt nem terheli személyes felelősség Bethlen hibáiért.

A sajtóreakciók feltűnő közös jellegzetessége, hogy az újságírók gyakran hangsúlyozták: annak ellenére, hogy Károlyi volt a hivatalban lévő külügyminiszter, a közvélemény mégis alig ismerte. Ezt a tényt külön kiemelte a korszak népszerű bulvárlapja, Az Est is, amely rövid riportot közölt a frissen kinevezett miniszterelnökkel. Az újságíró a cikk bevezetője szerint véletlenül találkozott össze egy vasárnap délután a Duna parton az ernyővel a kezében sétálgató kormányfővel, aki előzőleg egy szerény vendéglőben költötte el egyszerű ebédjét, amit sörrel öblített le. Az újságíró hangsúlyozta, hogy Károlyit senki sem ismerte fel a tömegben, vagyis az ország második leghatalmasabb embere úgy viselkedik a köztereken, mint egy egyszerű átlagpolgár. Ez pedig már önmagában is alkalmas volt arra, hogy rokonszenvet keltsen az irányában – szemben elődjével, Bethlen Istvánnal, akit gyakran vádoltak azzal, hogy a közpénzekből felesleges luxusberuházásokat valósít meg.

Hasonló imázs bontakozik ki a New Yorkban megjelenő Amerikai Magyar Népszava című lap portréjából is, amelynek szerzője beszámolt arról, hogy életében először 1931 elején, egy hideg téli napon, egy villamoson látta Károlyit. Először nem hitte el, hogy tényleg a külügyminiszterrel utazott együtt, de egy kollégája felvilágosította:

A szerző másik fontos megfigyelése a politikus és a nyilvánosság viszonyára vonatkozott:

A megfontoltság és önzetlenség erényeit hangsúlyozta Károlyival kapcsolatban Bethlen István is, aki – a keresztény párt orgánumának számító Nemzeti Újság tudósítása szerint – a kormánypárt előtt tartott búcsúbeszédében hangoztatta:

Károlyi felszólal a miniszterelnöki bársonyszékből. In. Képes Pesti Hírlap, 1931. november 5. – Törzsgyűjtemény

A liberális sajtó egyik vezető orgánuma, a Pesti Hírlap szintén szükségesnek ítélte, hogy részletes portét adjon olvasóinak az új kormányfőről. Az álnéven publikáló szerző érezhetően jól ismerte a politikust, hiszen az írás nagyrészt személyes emlékeken alapult.  „Kevés szavú, előzékeny, kedves ember, aki azonban első benyomásra bizonyos hidegséget sugároz ki. Gőgös? Nem. Magába zárkózott, bizalmatlan? Nem. Hát mi lehet az oka, hogy ezt a melegszívű embert, ezt a megbízható, őszinte jó barátot, ezt a lelkes hazafit annyian félreértik?” – tette fel a kérdést, amire azzal válaszolt, hogy Károlyi túl nagy önfegyelemmel és önkritikával rendelkezik, ezért embertársainak jelentős része kényelmetlennek találta személyiségét. Ő maga azonban nagyon jó benyomásokkal rendelkezett róla. A háború előtti emlékeket felelevenítve arról írt:

A közvélemény tehát alapvetően rokonszenvvel tekintett rá miniszterelnöki kinevezésekor, ő pedig a személyes példaadás segítségével is igyekezett meggyőzni a társadalmat a szigorú takarékosság szükségességéről: az állam pénzügyi egyensúlyának helyreállítása érdekében kemény megszorításokat vezetett be. A takarékosság jegyében leállították a központi beruházásokat, csökkentették a fizetéseket, nyugdíjakat és az egyéb szociális ellátásokat. Károlyi a kormányzattal sem kivételezett, és még a minisztereket szállító állami autókat is kivonta a forgalomból – igaz, mint láttuk, ez az ő napirendjében nem okozott változást.
A szigorú takarékosság révén sikerült elkerülni az államcsődöt, javult a költségvetés helyzete, azonban mindez önmagában nem volt elegendő a krízis megoldásához, és a megszorítási politika idővel egyre erősebb társadalmi elégedetlenséghez, a politikai szélsőségek megerősödéséhez vezetett. A látványos eredmények hiánya a kormánypárton belül is kiélezte az ellentéteket, amelyeket Károlyi nem tudott kiegyenlíteni. Alig több mint egy év kormányzás után, 1932. szeptember 21-én benyújtotta lemondását. Utóda Gömbös Gyula lett. A Borsszem Jankó című liberális élclap karikatúrája is a közvélemény rokonszenvének elpárolgását jelzi.

A felszarvazott férj. A Borsszem Jankó egyik régi adomája nyomán. In. Borsszem Jankó, 1931, 23. sz., 13. – Törzsgyűjtemény

A kudarc ellenére Károlyi továbbra is a kormányzó egyik legbefolyásosabb tanácsadója maradt, sőt Horthy a második helyen őt javasolta az országgyűlésnek lehetséges utódjaként. 1939-ben azzal keltette fel a közvélemény figyelmét, hogy a második zsidótörvény elfogadása ellen tiltakozva lemondott felsőházi tagságáról.
A második világháború, majd a szovjet megszállás után kiépülő rendszer a teljes reménytelenség állapotába sodorta. 1947-ben egy régi barátjának kifejtette:

Gróf Károlyi Gyula 76 éves korában, 1947. április 23-án, szívizombetegség következtében hunyt el.

Klestenitz Tibor (MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
19. századi Könyv- és Sajtótörténeti Műhely, ELKH munkatársa)

 

A latin redemptio szó visszavásárlást, megváltást, önmegváltást jelent. 1745. május 6-án a jászok és a kunok visszaszerezték régi kiváltságaikat, ez a nap 2014 óta példás összefogásuk emléknapja.

Hazánk szívében él két nép, mely hazaszerető elmagyarosodásában is őrzi ősei hagyatékát. A jászok és kunok évszázadok viharai ellenére egymásrautaltságukban felismerték közös értékeiket, melyeket kéz a kézben, mindenáron védelmeznek. Ezt máig erősítve külön ünnepet is ülnek.
A XIII–XIV. században a Magyar Királyság területére érkező kunok és jászok betelepülésüktől fogva jelentős kiváltságokat kaptak az uralkodóktól. Nem tartoztak földesúri szolgáltatásokkal, a jászkunok földjén nem alakult ki feudális viszony, területe még a török hódoltság idején is koronabirtoknak minősült. Tulajdonosa az uralkodó volt, aki ezt a jogát a mindenkori nádor útján gyakorolta. A lakosok a nemesekhez hasonlóan vám- és harmincadmentesek voltak és egyéb előjogok is megillették őket. A kivételezett közjogi helyzet természeténél fogva jelentős kötelezettségekkel párosult. Ezek közül a legfontosabb, hogy háború idején kötelesek voltak a királyi korona alatt harcolni, valamint a király testőrségében is szolgálatot teljesítettek.
A török hódoltság után a Habsburg-udvar jelentős anyagi gondokkal küzdött, ezért I. Lipót elhatározta, hogy az egész Jászkunságot (Jászság, Nagykunság, Kiskunság) áruba bocsájtja. Papp Izabella összefoglalójából az is kiderül, hogy 1699-ben felmérték a terület értékét, gazdasági erejét és adózási képességét, majd 1702-ben az uralkodó 500 ezer rajnai forintért eladta a Jászkunság egész területét és lakóit a Német Lovagrendnek. Ezzel az itt élők kiváltságai megszűntek. Az adásvétel a fennálló törvények értelmében is jogtalan volt, hiszen a kiváltságos terület, koronabirtok lévén elidegeníthetetlen volt. A jászok az ősi jogok elvesztésébe nem törődhettek bele, a régi rend visszaállításának reményében az elsők közt csatlakoztak a Rákóczi-szabadságharchoz. A föld és népe 1731-ben a Német Lovagrendtől a Pesti Invalidus Ház birtokába került. Jászkunságban hamarosan mozgalom indult a jogok visszaszerzésére, a három kerületből követek indultak Budára és Bécsbe. A kitartó diplomáciai ostrom eredményeként, melyet Pálffy János nádor is támogatott, Mária Terézia 1745. május 6-án kegyesen megengedte, hogy az eladási ár és kamatainak megfizetésével a jászok és a kunok visszanyerjék régi szabadságukat. Több évig tartó gyűjtéssel és kölcsönökkel tudták összeadni a megváltás díját, továbbá vállalták 1000 lovas katona felszerelését, valamint a nádor évi hivatalának megfizetését.

• 
• 

A diploma visszaállította a jászok és kunok örökös kiváltságait, a Jászkun Hármaskerület (1745–1876) székhelye Jászberény lett. A privilégium kilenc cikkelybe foglalt jogrendje új alapokat teremtett a tulajdoni viszonyok, a politikai, a gazdasági és a társadalmi élet számára. Ugyanis a korábban jogilag egységes közösség a megváltott föld arányában tagolódott: a redemptusokra, irredemptusokra és a nincstelen zsellérekre. A jászkunok bírája továbbra is a nádor maradt, aki jogait az általa kinevezett főkapitány útján gyakorolta. Az önerőből történt megváltás büszkeséggel töltötte el őket, mely alapjául szolgált a sokszor emlegetett jász–kun öntudatnak, ami máig is jellemzi a jászok és kunok leszármazottait.
Hálából és emlékezetül a XVIII. század közepén barokk stílusban építették a jászberényi Nagyboldogasszony-plébániatemplomot, melynek toronysisakján a Szent Korona jelzi a királyi privilégiumot.

A jászberényi Nagyboldogasszony-plébániatemplom, toronysisakján a Szent Koronával

1873-ban, hazánkban az elsők között alapított jászberényi Jász Múzeum első leltárba vételezett tétele a jász kürt volt. A Lehel kürtjeként is emlegetett kincs a jászok öröksége és az összetartozás megtestesítője, hangja mintegy egybehívja az összetartozókat. Fodor Ferenc, Györffy György és Selmeczi László munkái mellett számos kutatót és szerzőt megihletett a jászok és a kunok története; összetartozásuk és kitartásuk szelleme legendák alapjául szolgált. Szálé László Az én Jászságom című kötetében így ír a kürt hangjáról:

A Vasárnapi Újság 1854-ben megjelent 27. számában olvasható a Jász-kun Nép Naptárának hirdetése, melynek tartalmából szintén kiviláglik a két nép érdeklődése múltja iránt, valamint őseik emlékének ápolása.

A Jász-kun Nép Naptárának hirdetése. Részlet. In. Vasárnapi Ujság, 1. évf., 27. sz. (1854. szeptember 3.), 234. – Elektronikus Periodika Archívum

Az épp száz éve, 1921-ben dr. Czettler Jenő akadémikus vezetésével megalakult Jászok Egyesülete Budapesten nevű szervezet 1991-ben Jászok Egyesületeként újjáalakult. Ez alkalommal őket is köszöntjük és munkájukhoz Isten áldását kívánjuk.

Andrási Erika

Felhasznált irodalom:

• Bathó Edit – Papp Izabella (szerk.): Szülőföldünk a Jászság. Helytörténeti olvasókönyv, Jászberény, Jász Múzeumért Alapítvány, 2011.
• Kelemen Kajetán: A jász-kun redemptio története és fejlődése a jelen korig , tekintettel a jász-kun birtokviszonyok rendezésére, Szeged, Endrényi Ny., 1877.
• Fodor Ferenc: A Jászság életrajza, Budapest, Szent István Társulat, 1942.
• Selmeczi László: Nemzeti ereklyénk, a Jászkürt, Jászberény, Jászsági Füzetek, 2008.
• Szálé László: Az én Jászságom, Budapest, A Jászságért Alapítvány, 2007.

 

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat ötvenharmadik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Rosti Pál munkásságát mutatja be.

Zimonyi: Rosti Pál. Jelzet: Arckép 929. – Kézirattár

Rosti Pál Rosti Albert Békés megyei alispán és Eckstein Anna fiaként 1830. november 29-én született Pesten. Kora ifjúságától sportolt, aminek később, amerikai útja során nem kis hasznát vette. Rajongott a zenéért – kiváltképp Wagnerért –, és nemcsak élvezte azt, de komoly elmélyültséggel tanulmányozta a zene elméletét is. Nevelésében és taníttatásában örömmel vett részt két sógora is. Egyik testvérét, Ágnest báró Eötvös József vette feleségül. A lakodalmat 1842-ben a családi birtokon, Csabacsüdön tartották. Az Eötvös házaspárnak három gyermeke született, a legnevesebb közülük Eötvös Loránd, a torziós inga megalkotója. Hasonlóan művelt volt Rosti Ilona férje, Trefort Ágoston is. Rajtuk kívül Rosti nevelését az idősebb rokonok, s az ő révükön a szülői házba bejáratos ifjú „értelmiségiek”, főrangú barátok mellett még a matematikával és földrajzzal behatóan foglalkozó Vállas Antal akadémikus befolyásolta, aki az első ismert magyarországi fényképek készítője is volt. 1840. augusztus 29-én a Nemzeti Casino Buda felé néző ablakaiból két dagerrotip felvételt készített és mutatott be a Magyar Tudományos Akadémia számára. Ettől fogva nevezzük ezt a napot A magyar fotográfia napjának. Az 1848-as forradalomban Rosti tizennyolc-tizenkilenc évesként a Károlyi huszárezredben szolgált, melyet gróf Károlyi István, Pest megye főispánja kezdett szervezni 1848. november végén. Itt harcolt századosi beosztásban Podmaniczky Frigyes is. A világosi fegyverletétel utáni évtizedben nem lett volna biztonságos Magyarországon élnie; ezért sógora, Trefort Ágoston, a későbbi vallás- és közoktatásügyi miniszter segítségével előbb Münchenbe majd Párizsba menekült. Trefort így számol be erről önéletírásában:

1849 szeptemberében Rosti beiratkozott a Müncheni Egyetem Természettudományi Karára. Kisebb megszakításokkal négy évig tanult itt, elsősorban archeológiát és vegytant. Németországból visszatérve egy évet földrajzi és néprajzi tanulmányokkal töltött Pesten. Erre az időszakra esik belépése a frissen alakult Magyarhoni Földtani Társulatba. Később, felismerve a fényképezés jelentőségét, Párizsban főleg a fényrajzolás mesterségét tanulmányozta.
Abban a korszakban a dagerrotípia hátránya az egyedisége, valamint a fényesen csillogó felülete volt. A negatív–pozitív eljárás során pedig a papír rostjai miatt óhatatlanul foltok keletkeztek rajta és ezért kevésbé lehetett tiszta és részletgazdag a kép. A nedves eljárás tökéletes rajzolattal, a pillanatnyi expozícióból adódó tematikai gazdagodással kecsegtetett, s megoldhatónak bizonyult a sokszorosítás is. A fényképezéshez sok kellékre volt szükség: táblákból méretre vágott, a nagy méretű géphez pontosan illő üveglemezekre, vegyszerekre, tálakra volt szükség. A helyszínen felállított laboratórium rendszerint sátorban kapott helyet. Itt kellett elvégeznie a mesternek az érzékenyítés nem könnyű műveletét, s az előhívás és másolás bonyolult munkálatait. Korábban is akadtak olyanok, akik országuktól távol, kalandos körülmények, viszontagságok között fényképeztek. A legkorábbi időszakban például Jules Itier, francia vámtiszt Kínában, a holland Gustav Schäfer Jáva és Borneo szigetén dagerrotipizált. A nemzetközi szakirodalomban a francia Joseph-Désiré Charnay-t tekintik az első európai fényképezőnek, aki a dél-amerikai országokban – előbb Mexikóban, később Chilében és Argentínában – nedves lemezes fényképfelvételeket készített. Charnay szintén megjelentetett egy albumot 1860-ban, amelyben huszonöt felvétel található Mexikóról. Rosti a fényképezés módszerének megtanulása után dél-amerikai expedíciójának azzal a céllal vágott neki 1856 augusztusában, hogy hazájának becsületet szerezzen messze tájak és kultúrák dokumentálásával és megörökítésével. Le Havre-ból, Franciaország kikötővárosából hajóval indult el Amerikába és 1857. január 12-én kötött ki Havannában. Az Egyesült Államok és Kanada mellett számos trópusi országot látogatott meg. Két és fél év alatt bejárta Mexikót, Kubát és az Antillák többi szigeteit, majd Venezuelát, az Orinoco és Caracas vidékét. 1857–58-ban tett útja során negyvenegy nagyméretű felvételt készített. Az ízig-vérig művészi hajlamú amatőr alkotásokat nagyértékűnek tartják, mivel Rostinak le kellett küzdenie a félbarbár földön a kezdetleges technika nehézségeit. Magával cipelte mindenfelé súlyos kameráját és megörökítette a tájak, városok akkori arculatát. Rosti Pál azon magyar földrajzi utazók közé tartozik, akit jobban ismernek külföldön, mint saját hazájában. Amerikai ismertségét annak köszönheti, hogy ő készítette az első városfotókat és tájfényképeket Közép-Amerikában, valamint Venezuelában is.

• 
• 
• 
• 
• 

1858. augusztus 8-án érkezett vissza New Yorkból Southamptonba, majd vélhetően Párizsban töltött három hónapot. Rendezte negatívjait, nagy méretű pozitívokat készíttetett és a fennmaradt források szerint négy albumot kötettett fényképeiből a párizsi Despierres udvari könyvkötőnél. Ezután Berlinbe utazott, ahol Alexander von Humboldtnak, a német természettudósnak és utazónak átnyújtott egy példányt az albumból. A képeket Humboldt is nagy érdeklődéssel nézegette, mivel ő készített e térségről a világon elsők között felvételeket. Rosti a pesti nyilvánosság előtt 1859 elején mutatta be a Nemzeti Casinóban az albumot, egy példányt a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott, ez található most könyvtárunk gyűjteményében, abban a formában, albumba rendezve, ahogyan ezeket maga Rosti válogatta és rendezte. Az albumra kézzel írt cím: „Fényképi gyűjtemény, melyet Havannában, Orinoco vidékén és Mexikóban tett utazása alatt készített Rosti Pál, 1857 és 1858-dik évben. Alatta az ajánlás szövege olvasható: „A Magyar Nemzeti Muzeumnak hazafias tisztelettel Rosti Pál 1859. február 25.”

• 
• 

Az album negyvenöt, római számokkal jelölt lapból áll. Rosti remek megkomponált alkotásai kiemelt részei a magyar és az egyetemes kultúrának, valamint fotóművészetnek. Nincs a 19. századból még egy ilyen egységes, hasonló művészi fokon kivitelezett fotógyűjtemény. Felvételei megőrizték eredeti színüket, minőségükben, állagukban nem romlottak, ami szintén kiváló mesterségbeli tudását dicséri. A fényképek rendezése mellett további két évig dolgozott naplójegyzetei alapján úti élményeinek sajtó alá rendezésén, melyből az Úti emlékezetek Amerikából című könyve Heckenast Gusztáv kiadásában jelent meg 1861-ben. Két színezett litográfiát, 13 kőnyomatot, két acélmetszetet és 25 fametszetet tartalmazott. Ajánlása így hangzik: „Nővéremnek – báró Eötvös Józsefné született – Rosti Ágnesnek – testvéri szeretettel – ajánlva.”

• 
• 

Következzen néhány idézet Rosti Pál könyvéből. Művének előszavában így ír az utazási előtti időszakról:

A Magyarhoni Földtani Társulat szakgyűlésén így számolt be útjáról:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

Források:

• Rosty Pál: XVII. Úti vázlatok. In: A Magyarhoni Földtani Társulat munkálatai, 2. köt. (1863.) 160–185.
• Szabó Z.: Egy méltatlanul elfelejtett Eötvös-rokon, Rosti Pál. In: Magyar Geofizika, 58. évf. 3.szám (2017), 181–190.
• Amerika őslakosairól. Székfoglaló értekezés Rosti Pál lev. tagtól. In: Magyar Akadémiai Értesítő. A Mathematikai és Természettudományi Osztályok Közlönye. Harmadik kötet, Pest, 1862, 239–257.
• Uti emlékezetek Amerikából. In: Amerikai Magyar Szó, 1993. március 25., 4.
• Rosti Pál: Uti emlékezetek Amerikából. 2 színezett képpel, 13 kőmetszvénnyel, 2 aczélra metszett tájképpel és 25 fametszvénnyel. Pest, Heckenast, 1861.
• Albertini Béla: Az első magyar szociofotó „album”. In: Budapesti Negyed, 13. évf. 1–2.sz. (2005. tavasz–nyár)
• Fejős Imre: Fényképészetünk első virágkora (1855–1885). In: Folia Archaeologica, 1958. 10. 209–222.
• Szilágyi Gábor: Egy fotózó nemes: Rosti Pál. In: Fotó, 1986, 120–123.
• Kis Domonkos Dániel: A természetszerető Eötvös Lóránd. Levéltári és kézirattári kutatások, Budapest, Magyar Tudománytörténeti és Egészségtudományi Intézet, 2017.
• Mező Szilveszter: Töredékek a geográfia emlékcsarnokából. Tudománytörténeti tanulmányok 2. Félúton Alaszka és Tűzföld között. Gondolatforgácsok Venezuela földrajzi megismerésének történetéhez Balázs Dénes (1924–1994) három dél-amerikai utazása kapcsán. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, Magyari Márta (szerk.), 2008–2009.
• Győri Lajos: Negyvennyolcasok. In: Múzsák. Múzeumi Magazin, 1987. 1. szám, 10–11.
• Fisli Éva: Fényrajz és elmeél. Rosti Pál fényképi gyűjteménye, 1858. In: Apertúra, 57. évf., 2018. szeptember–október
• Rosti Pál úr ajándéka mellyet a Nemzeti Muzeumnak szánt. In.: Vasárnapi Ujság, 1859. január 9., 22.
• Rosti Pál fényképeinek kiállítása Venezuelában (B. D.) In. Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok, Érd, Magyar Földrajzi Múzeum, 1989, 20.
• Farkas Zsuzsa: Ezek voltak az első magyar fotóalbum képei. Rosti Pál: Uti emlékezetek Amerikából In: Mai Manó Ház blog, 2020. szeptember 13.
  
  

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész