A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Az aradi Szabadság-szobor, Arad, Kerpel Izsó, 1896–1905. Képeslap – Plakát- és Kisnyomtatványtár Jelzet: Klap.P5/67; Magyar Digitális Képkönyvtár

Zala György a maga korában páratlan remekművet alkotott. Nem volt könnyű dolga, egy már kész kompozíciót kellett a maga elképzelése szerint átformálnia, és bebizonyítani az emlékmű sorsáért aggódó aradiaknak, hogy minden változtatás a mű előnyére fog válni. Az allegorikus szoborkompozíciók önállóan is megállták a helyüket, mint ahogy ezt a nemzetközi megmérettetések is igazolták. 
A talapzaton tizenhárom dombormű látható a vértanúk nevével és arcképével. Az emlékmű fő alakja, Hungária, a talapzatból kiemelkedő négyszögletű oszlopon áll. Öltözete részletekbe menő aprólékossággal kidolgozott, és a magyar történelem különböző korszakát ötvözi. Az oszlop körül négy allegorikus szobor látható: az Ébredő szabadság, a Harckészség, az Áldozatkészség és a Haldokló harcos. Bármelyik irányból szemléljük a műalkotást, a teljes kompozíció egy dinamikus egységet alkot.

Az aradi köztéri szobrok kálváriája az impériumváltást követően, még a trianoni döntés előtt elkezdődött. A román hatóságok 1919. október 10-én a Szabadság- és a Kossuth-szobor lebontásáról döntöttek. A határozatban már megfogalmazódott a Magyarországnak történő átadás lehetősége is. Barabás Béla mint Arad vármegye volt főispánja egy emlékiratban tiltakozott az emlékművek elbontása ellen. 1921-ben, a Kossuth-szobrot ért vandál támadás után, a város román vezetése az emlékművek bedeszkázása mellett döntött. Majd elindult egy több évig tartó diplomáciai huzavona. Románia az átadandó szobrokért cserébe a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből bizonyos „román vonatkozású” műkincsek átadását kérte. Barabás tudni vélte, hogy a tárgyalások e téren végül Bocskai koronáján feneklettek meg, a román állam ugyanis igényt tartott a Bécsben őrzött fejedelmi kincsre is, és szerette volna, ha Magyarország hasonló igényéről lemondana.
Miután egyértelművé vált, hogy a szobrok nem maradhatnak Aradon, Barabás Béla mindent elkövetett a Budapestre történő kijuttatásukért.

Barabás ugyan emlékiratában egyértelműen az Országház előtti leendő Kossuth teret jelölte meg, de a névvesztés miatt nagyon valószínű, hogy Zala György valóban a Szabadság-térre gondolt. Ugyanis az 1848–49-es szabadságharc budapesti emlékterére néhány évvel korábban már tervezett műalkotást, ezért nagyobb valószínűséggel illesztette képzeletében az aradi vértanúk emlékművét a Szabadság tér középpontjába. És itt álljunk meg egy pillanatra, és engedjük szabadon fantáziánkat: milyen csodálatos látvány lenne ma a budapesti Szabadság tér az aradi Szabadság-szoborral!

A budapesti Szabadság tér az irredenta szobrokkal, Budapest, Karinger 1939. Képeslap – Plakát- és Kisnyomtatványtár (Piarista képeslapgyűjtemény) Jelzet:Klap.P20/55; Magyar Digitális Képkönyvtár

A román kormány 1925. május 30-án adta ki a rendeletet a szobrok lebontásáról és elraktározásáról. Július hónap folyamán a föld színéig elbontották és egy régi katonai lovarda épületébe szállították el mindkét emlékművet. A Szabadság téren csak a műalkotást körbefutó vasrács maradt meg. Reményik Sándor négy év elteltével fogalmazta meg az alábbi sorokat:

A második világháború után mutatkozott némi remény a Szabadság-szobor újraállítására Aradon. Sztálin halála után a román és magyar állam között megújuló diplomáciai kapcsolatok végre a kölcsönösség szintjéig jutottak. A magyar állam vállalta és meg is valósította a második világháborúban Magyarország területén elesett román katonák emlékhelyeinek felállítását, cserében Románia lépéseket tett az aradi Szabadság-szobor helyreállítására. 1956 őszén már a talapzat eredeti gránitköveit is kiszállították a térre. Ugyanakkor számos román értelmiségi aláírásával tiltakozó beadványt juttattak el Gheorghe Gheorghiu-Dej-hez, amelyben megfogalmazták azt a tézist, miszerint a vértanú tábornokok vezetésével, a szabadságharc idején a magyarok román falvakat égettek fel és románok tízezreit gyilkolták le. A történelmi tényeket teljes mértékben mellőző állítás a mai napig érezteti hatását, elég, ha csak elolvassuk az 1990-es években a kolozsvári Biasini-szálló falára erősített emléktábla szövegét. Végül az 1956-os forradalom elsöpört minden helyreállítási szándékot.
A két emlékmű szobordíszeit a lovarda épületéből egy sporttelep melletti üres telekre szállították, erről tanúskodik néhány titokban készített amatőr felvétel 1965-ből, amelyet Mózer István tett közzé a Szabadság-szoborról írott könyvében.
Ezt követően a Kossuth-szobor és mellékalakjainak sorsa ismeretlen. Valószínűleg nem kerülték el a lebontott köztéri emlékművek gyakori végzetét: a beolvasztást. A Szabadság-szobor alakjait az aradi várba szállították és a bástyák közötti sáncba rakták le. Itt várták sorsuk jobbra fordulását, amely 1999. október 1-jén következett be. A két állam miniszteri szintű megállapodása nyomán a szoboralakok végre kiszabadulhattak a „várfogságból” és ideiglenes menedékre leltek a minorita templom udvarán. A restaurálás ideje alatt egyeztettek a szobor leendő helyéről is, mert az eredeti tér már foglalt volt. Így végül a választás a központhoz közel eső Tűzoltó (volt Attila) térre esett. A teret felújították és kialakították a román–magyar megbékélés parkját. A parkban 2004. április 25-én leplezték le a Szabadság-szobrot és vele szemben egy diadalkaput, amelyen 1848-as román forradalmárok haladnak át.

A Megbékélés parkja. Fotó: Vallasek István

Az újraavatás alkalmából Murádin Jenő erdélyi művészettörténész összegezte az aradi tizenhárom emlékművének történetét.
A Szabadság-szobor hányatott sorsát egészen a közelmúltig végigkísérve, és látva a szobor körül kialakult méltatlan eljárásokat – beleértve a jelenlegi helyen történt kompromisszumos és tiltakozásokkal kísért újraállítását is – mégiscsak ki kell mondanunk, a szobor az aradiaké, őket illeti, és azt a helyet: a Magyar Golgotát.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.