A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.
A vízaknai vereség után öt napra a sebesült hadvezér újra hadrendbe állította megtépázott seregét, és „Ha a híd elvész, Erdély is elvész!” felkiáltással indította új csatába a császári csapatok ellen. Budán, a Margit-híd közelében álló szobor ezt a pillanatot örökíti meg: Bem felkötött jobb karja helyett balját lendíti „Előre, magyar!.” A talapzaton kiemelve egyetlen szó hirdeti a hatalmas küzdelem árán kivívott győztes ütközet helyszínét: PISKI.
Josef Bem arcképe. In: Balás György: Bem József: 1794–1850, Budapest, Egyetemi Ny., 1927, 3. – Törzsgyűjtemény – Magyar Elektronikus Könyvtár
Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,
A szabadság régi bajnoka!
Bosszuálló fénnyel jár előttünk
Osztrolenka véres csillaga.
Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla
Mint egy fehér zászló lengedez;
A kivívott diadal utáni
Békességnek a jelképe ez.
Ott megy ő, a vén vezér, utána
A hazának ifjusága mi,
Igy kisérik a vén zivatart a
Tengerek szilaj hullámai.
Két nemzet van egyesűlve bennünk,
S mily két nemzet! a lengyel s magyar!
Van-e sors, amely hatalmasabb, mint
E két nemzet, ha egy célt akar?
Egy a célunk: a közös bilincset
Összetörni, melyet hordozánk,
S összetörjük, esküszünk piros mély
Sebeidre, megcsufolt hazánk!
Küldd elénk, te koronás haramja,
Légiónként bérszolgáidat,
Hogy számodra innen a pokolba
Holttestökbül építsünk hidat.
Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,
A szabadság régi bajnoka!
Bosszuálló fénnyel jár előttünk
Osztrolenka véres csillaga!
Petőfi Sándor: Az erdélyi hadsereg (Bánfihunyad, 1849. március 26–27.) – Magyar Elektronikus Könyvtár
Nemcsak a lánglelkű költő lelkesedett így Bem apóért, hanem hadseregének többi katonája is, közülük is különösen a székelyek. Ezért is esett a választás a székelyek fővárosára 1867 után, amikor már lehetett azon gondolkodni, hogy hol állítsanak méltó emléket az erdélyi hadsereg lengyel altábornagyának.
Marosvásárhely látképe. Piarista képeslapgyűjtemény – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: P 42/17
A megalakult szoborbizottság 1868. október 4-én felhívást intézett a haza polgáraihoz, egyesületekhez és pénzintézetekhez, kérve az anyagi hozzájárulásukat az emlékmű elkészítéséhez. Az ilyenkor szokásos eljárások megindításához szükséges összeg 1876-ra gyűlt össze. Ezt követően a Képzőművészeti Társulat segítségével pályázatot hirdettek. A bíráló bizottság – Keleti Gusztáv, Pulszky Ferenc, Székely Bertalan és Henszlmann Imre – Huszár Adolf pályaművét fogadta el és tartotta megvalósításra érdemesnek. A szoborbizottság 1878. szeptember 20-án szerződést kötött a szobrászművésszel. Az altábornagy megformázott alakját Bécsben öntötték bronzba, a talapzat ditrói gránitból készült. A szobor helyéül Marosvásárhely fő piacterét jelölték ki. A tér túlsó felén állt Bodor Péter híres zenélő kútja.
Marosvásárhely, Széchenyi tér. Piarista képeslapgyűjtemény – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: P 42/27
A szobrászművész Bem altábornagyot fedetlen fővel ábrázolta, baljában legendás ostorát, jobb kezében elmaradhatatlan látcsövét tartotta. Bal lábát egy törött ágyúcsövön nyugtatva szemlélte az ütközetet.
Bem József szobra Marosvásárhelyen. Piarista képeslapgyűjtemény – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: P 42/23
A korabeli sajtó már a szobor leleplezését megelőző hetekben tudósított az előkészületekről. Felröppent az a hír is, hogy a rendezvény szervezésére alakult bizottság, Bécs nemtetszését kerülendő (mégiscsak egy rebellis tábornokról volt szó), csendes „háziünnepélyt” tartana. Nem meglepő hát, hogy az ellenzék „fenegyereke”, Bartha Miklós, frissen alapított kolozsvári lapjában, az Ellenzékben árgus szemekkel követte az ünnepi eseményeket és pellengérre állított minden kormánypárti megnyilvánulást.
Bem József szobra Marosvásárhelyen. Piarista képeslapgyűjtemény – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: P 42/69
A szobor ünnepélyes átadására 1880. október 17-én került sor. Végül is a rendezvény, az ünnepi alkalom pompája és a meghívottak tekintetében is egyértelműen országos, sőt bizonyos tekintetben nemzetközi jelentőségű esemény lett.
„A Bem-szobor leleplezése e hó 17-én fényes ünnepélye lesz Maros-Vásárhelynek. Számos törvényhatóság és egyesület küld képviselőket. Az ünnepélyen még Amerikából is lesz egy vendég: Veneky Lajos volt honvéd főhadnagy, ki az Egyesült Államokban tüzérezredes, s a napokban érkezett haza látogatóba. A szobrot csak e napokban állították s a talapzaton ez a fölirat: »Bem József 1848–49-iki honvéd altábornagy«. Másik oldalán: »Emelte a nemzet.« Az ünnepély rendezésére kiküldött bizottság az utolsó napok alatt nagy buzgóságot fejtett ki. A lembergi egyetemi ifjuság e hó 14-én indult el s a lengyel ifjuság nevében ezüst koszorút hoz. Przmyślben találkoztak a krakkói egyetem küldöttségével és e hó 16-án délután érkeznek M-Vásárhelyre.”
Vasárnapi Újság, 27. évf. 42. sz., 1880. okt. 17., 697. – Elektronikus Periodika Archívum
A kolozsvári Ellenzék vitriolos hangnemben és természetesen meglehetősen egyoldalúan tudósított az eseményről.
„A kezdetektől rosszul rendezett ünnepély annyi vajúdás után két órakor megkezdődött. Borosnyai Pál beszédével, melyben Bemnek érdemeit alaposan dicsőítette és legemlékezetesebb volt benne, hogy Bem előbb Aleppóban meghalt, azután Csucsánál feltámadott. A lepel egy ütésre lehullott. A koszorúk száma melyet letettek, 48. M.-Vásárhelyé volt az első, Ugron Gábor ezen jelszóval tette le az ország függetlenségi párt koszorúját: a magyar függetlenség harcosának. Orbán Balázs pedig: a világ hősének, Erdély magyarsága megmentőjének. Szász Károly gyönyörű ódáját rendkívüli hatással szavalta.[…] Béldy Gergely városi és megyei főispán, ki más alkalommal ki szokta magát csípni, oly zsírfoltokkal ellepett díszmagyarban jelent meg, mintha mondani akarta volna: itt vagyok de lásd Bécs, csak így becsülöm meg őket.”
Ellenzék, 1. évf. 8. sz., 1880. okt. 19. – Törzsgyűjtemény
A szoborbizottság még az emlékmű leleplezésének évében újabb adománygyűjtésbe kezdett. Szerették volna támogatni Bem mostoha körülmények között élő nővéreit. E célból 1884-ben egy albumot is megjelentettek, amelyben részletesen leírták a szoborbizottság működését.
Bem-album. Szerk. Kerekes Sámuel, Marosvásárhely, Ref. Koll. Ny., 1884. – Törzsgyűjtemény
Bem József altábornagy szobra 38 évig állt Marosvásárhely főterén. Időközben a város egy Kossuth- és egy Rákóczi-szoborral is gazdagodott. A román hatalomváltás után, de még jóval a trianoni döntés előtt, 1919. március 27-ről 28-ra virradóra elérkezett a székely főváros egyik legsötétebb éjszakája: ismeretlen tettesek mindhárom szobrot ledöntötték.
A helyi magyarság mentési kísérletei kudarcba fulladtak, a szobrokat majd tíz évre a városháza udvarára száműzték. A városi tanács 1928. október 19-i közgyűlésén a Bem-szobor ügye volt napirenden. Arról folyt a vita, hogy a képzőművészeti alkotás maradjon a városban, vagy adják át Lengyelországnak. Sebestyén Miklós egy utolsó kísérletet tett a szobor megmentésére. Felszólalásában felhívta arra is a figyelmet, hogy az emlékmű nem a város tulajdona, mert azt közadakozásból hozták létre, így a városi tanácsnak nincs joga dönteni a szobor sorsáról. Végül a megbékélés jegyében kérte, hogy a felállítandó Avram Jancu szobor mellett hadd kapjon helyet Huszár Adolf alkotása is. Az ellenfél tiszteletének szép példájaként hozta fel Szkarjatyin tábornok segesvári emlékművét.
„Segesvár mellett egy szép síkon egy szobor áll évtizedek óta, Skariatin orosz tábornok szobra azon a helyen, ahol a magyarok ellen vívott harcban hősi halált halt.
Évtizedek óta áll a szobor azon a helyen, a volt ellenség szobra, és soha senki sem talált a kegyeletnek eme művén semmi megütközni valót, nem még akkor sem, amikor az orosz nemzet újból ellenségünkké lett, nem még a háború alatt sem, akkor is magyar kegyelet őrizte e szobor épségét. Úgy áll az ottan ma is épen, sértetlenül.”
Sebestyén Miklós beszéde. In. Magyar Kisebbség, 7. évf. (1928) 21. sz., 779–783. – Törzsgyűjtemény
A közgyűlés december 14-i döntése nyomán a Bem-szobrot vonatra tették, de soha sem érkezett meg Lengyelországba.
Marosvásárhely visszacsatolása után, 1942 novemberében a Székely Szó három egymást követő számban is tudósított a Bem-szoborról. Az ügyet Bem József dédunokaöccse, Bem Kosban Vladimir gróf bolygatta fel, aki azért érkezett Marosvásárhelyre, hogy a szobor sorsa felől érdeklődjön. A város levéltárából előkerült egy iratcsomó, amelyből kiderült, hogy a Románia és Lengyelország között kialakuló kedvező diplomáciai kapcsolatok mentén Bukarestből sürgették a szobor átadását. A székely újság november 6-i híradását követően szemtanúk jelentkeztek, akik részt vettek a szállítás előkészületeiben.
„Többek között Fodor István postaellenőr elmondta, hogy már a szobor elszállítása előtt tisztában volt sokadmagával azzal, hogy Bem apó ércbe öntött alakja soha sem fog megérkezni Lengyelországba. A Bem-szobor ugyanis nem volt olyan állapotban, hogy valahol is fel lehetett volna állítani. Az eddigi értesülések úgy szóltak, hogy a Bem-szobrot teljesen sértetlen állapotban vitték el Marosvásárhelyről, ezzel szemben a szemtanuk állítják, hogy amikor barbár kezek ledöntötték Bem apó alakját, az eséstől megtört a szobor nyaka és teljesen benyomult a fej a két váll közé. Ennek következtében torz és visszariasztó látványt nyújtott a szobor és kijavítani sem lehetett volna, csak teljes újjáöntéssel. Ezt a halott, összetorzult szobrot csomagolták be a románok és szállították el. Nyilvánvaló volt, hogy egy percig sem gondoltak felállítására, hiszen az a szabadsághős megcsúfolása lett volna. […] Bukarestben bizonyosan beolvasztották az eltorzult emlékművet – és mint ahogy a vásárhelyi Kossuth-szoborból román diadalmi sasokat öntöttek – valószínűleg valamelyik román emlékmű anyagában tűnt el Bem apó híres szobra.”
Székely Szó, 2. évf. 251–252. sz. (1942. nov. 6–7.) – Törzsgyűjtemény
Bözödi György, a Székely Szó 1942. november 8-i számában „Az eltűnt marosvásárhelyi szobrok” címmel összegezte a városképet meghatározó magyar emlékművek kálváriáját, köztük a Bem-szoborét is.
„A románok a szobrot megrongált állapotban szállították el 1928-ban Marosvásárhelyről azzal az ürüggyel, hogy a varsói követséghez küldik. A bronz szobornak nyoma veszett, de talapzatának kövei, melyek az igen értékes ditroit nevű gránitkőből készültek, nagyrészben ma is megvannak a városmajor területén és méghozzá teljesen sértetlen állapotban.”
Bözödi György: Az eltűnt marosvásárhelyi szobrok. In. Székely Szó, 2. évf. 253. sz. (1942. nov. 8.) – Törzsgyűjtemény
A Széchenyi tér Marosvásárhelyen 1940-ben. Korabeli képeslap magángyűjteményből
A „kis magyar időben” a szobor helye üresen maradt, aztán lassan feledésbe merült, hogy az erdélyi városok közül Marosvásárhely büszkélkedhetett az egyik legszebb főtérrel, melynek hangulatát nem utolsósorban emlékművei határozták meg.
Elbe István
A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.
