Az e-locsolkodóknak ajánlunk gyönyörű régi képeket különgyűjteményeinkből! Nekünk mindig mindenre van képünk. Nézelődj partnerkönyvtáraink remek plakátjai, képeslapjai között is, húsvét alkalmából!
A könyvtárakban őrzött, digitalizált képanyag összegyűjtésével és szolgáltatásával a felhasználók áttekintést kapnak a gyűjteményekben található értékekről, és szabadon felhasználhatják azokat tanuláshoz, ismeretszerzéshez vagy akár szórakozáshoz. Publikáláshoz vagy haszonszerzési célú felhasználáshoz az őrzőkönyvtár engedélyét kell kérni. MDK.
Antiphonarium - Pergamenkódex - A Mátyás Graduale címlapja (f. 3r). A miniatúra a húsvétcasárnapot, Krisztus feltámadását ábrázolja. Az énekelt hely: Zsoltár 138, 18, 5-6. A címlap alsó részén Mátyás és Beatrix címere látható. A kódex az 1480-as évek második felében készült. Készítési helye vitatott. Feltehetőleg a palotakápolna könyvállományába tartozott. MDK
A kép hátoldalán felirat: Húsvéti körmenet a tartalék zászlóaljnál. 916. május. Országos Széchényi Könyvtár, Fénykép- és Fotóművészeti Tár. MDK
Perlmutter Izsák: Magyar Divatcsarnok. Országos Széchényi Könyvtár, Plakát- és Kisnyomtatványtár. MDK
Húsvétvasárnap a föltámadás vasárnapja, a liturgikus év legnagyobb és legrégibb ünnepe. Az egész keresztény világ a föltámadt Krisztust, az élet diadalát ünnepli.
„Mikor pedig elmult a szombat, Mária Magdaléna, és Mária a Jakab anyja, és Salomé, drága keneteket vásárlának, hogy elmenvén, megkenjék őt. És korán reggel, a hétnek első napján a sírbolthoz menének napfelköltekor. És mondják vala maguk között: Kicsoda hengeríti el nékünk a követ a sírbolt szájáról? És odatekintvén, láták, hogy a kő el van hengerítve; mert felette nagy vala. És bemenvén a sírboltba, látának egy ifjút ülni jobb felől, fehér ruhába öltözve; és megfélemlének. Az pedig monda nékik: Ne féljetek. A Názáreti Jézust keresitek, a ki megfeszíttetett; föltámadott, nincsen itt; ímé a hely, a hová őt helyezék. De menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok őt, a mint megmondotta néktek. És nagyhamar kijövén, elfutának a sírbolttól, mert félelem és álmélkodás fogta vala el őket; és senkinek semmit sem szólának, mert félnek vala.”
[A feltámadás] – A Mátyás Graduale címlapja, (f. 3r). A miniatúra a húsvétvasárnapot, Krisztus feltámadását ábrázolja. Az énekelt hely: Zsoltár 138, 18, 5–6. A címlap alsó részén Mátyás és Beatrix címere látható. A kódex az 1480-as évek második felében készült. Készítési helye vitatott. Feltehetőleg a palotakápolna könyvállományába tartozott; Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár
„Akik tanait gyülölték, Meg nem ölheték. Nem rejthette sír magába Égi szellemét. Mert égből eredt s nem is volt Születése sem... Feltámadt az istenember Győzedelmesen!”
„Az írások szerint Jézus az eltemettetése utáni harmadik napon visszatért a földre, s itt tartózkodott még negyven napot. Föltámadásával az egyházi évben újabb bőség időszaka köszönt az emberekre (feltéve, ha van mit enniök), ami ötven napig, pünkösdig tart. A húsvétnak mint tavasz-ünnepnek is a föltámadás a fénypontja. A naptári fordulatot nemcsak a »sódar behozatala«, hanem tűzszentelés is jelzi; eddig is láthattuk, minden »negyvenedik« ünnepnapon (karácsonykor, gyertyaszentelőkor, illetve húshagyókor és most, húsvétkor) tűzünnep is járta. Ilyenkor a nép otthonában kioltotta a régi tüzeket, hogy az új, szentelt tűzzel gyújtson új világot.
[…]
A föltámadás ábrázolása terén a művészek a tridenti zsinatig sokszor figyelmen kívül hagyták a Szentírásban foglaltakat, ahol az is olvasható, hogy a sírhoz zarándokoló szent asszonyok a sírt nyitva találják, és angyali szózatból értesülnek a történtekről. A középkor és a reneszánsz festőit a földre visszatért Jézus személyénél jobban foglalkoztatta annak isteni lényege. Ezért a föltámadást a mennybemenetelhez hasonlóan értelmezték. Krisztust természetfölötti lényként a levegőben lebegve, fényes mandorlával övezetten jelenítik meg a kitárult sír felett, kezében a föltámadás zászlajával, miközben a földön a sír elvakított vagy alvó őrei henteregnek.”
Föltámadás, részlet – Jankovics Marcell Jelkép-kalendárium című műve a Magyar Elektronikus Könyvtárban
———
És fölzúgnak a hamuszín egek, hajnalfele a ravensbrücki fák. És megérzik a fényt a gyökerek És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok, és megszünhetett dobogni szive - Harmadnapra legyőzte a halált. Et resurrexit tertia die.
„E húsvéti bárány, a keresztény ősegyház egyik legrégibb, az apostolok korával egyidős szimbóluma, Szent Pál (I. Kor. 5, 7.) egy ótestamentumi vonatkozású hasonlatából került azon metaforák sorába, melyek a megváltás tanát szóval és képpel magyarázzák.
Megvan ugyan e hasonlat Péter apostol első levelének 1. fejezete 19. versében is. Sőt János evangéliumának 1. fejezetében (29. v.) már Keresztelő Szent János is Isten bárányának nevezi Krisztust: de sem az egyik, sem a másik hely nem esik oly súlyosan a latba, mint Pál apostol szavai, akinek levelei kétségtelenül a legrégibbek és a leghitelesebbek az újtestamentomi könyvek között.
Péter és János illető helyei különben is a már közkeletűvé vált beszédszokásból merítettnek tüntetik fel e hasonlatot: holott Pál szavain még megérzik a közvetetlenségnek és az újdonságnak az az üdesége, amely az előzőkkel való szerves kapcsolatban egyúttal elárulja a szerző gondolatmenetének egész természetes láncolatát is. És éppen ez a láncolat világítja meg fölötte tanulságos módon a megváltás tanának vallástörténelmileg oly nevezetes kifejlődését, egyúttal pedig az áldozat fogalmának a legnyersebb ősi képzettől a legátszellemültebb keresztény tanításig való fokozatos felemelkedését.
Szent Pál ugyanis a Korintusiakhoz intézett első levele 5. fejezetének 6–8. verseiben (Károli Gáspár fordítása szerint) ezt mondja:
6. …Avagy nem tudjátok-e, hogy egy kicsiny kovász megposhasztja az egész tésztát?
7. Tisztítsátok ki azért a régi kovászt, hogy legyetek új tészták, miképpen hogy kovász nélkül valók vagytok. Mert a mi Húsvéti bárányunk, a Krisztus érettünk megáldoztatott.
8. Azért Innepet szenteljünk nem régi kovászban, sem nem gonoszságnak és álnokságnak kovászában, hanem a tisztaságnak és igazságnak kovász nélkül való kenyereiben.
Az eredeti görög szövegben a 7. vers „Húsvéti bárány”-ának a (Pascha) szó felel meg, vagyis azon héber szó görögös alakja, amely magát a zsidó húsvétünnepet s annak a mózesi könyvekben (különösen Exod. 12, 3-11.) több helyütt részletesen körülirt rituális étket jelenti. E szó eredeti értelme pedig arra enged következtetni, hogy a zsidók húsvéti báránya, amelyet keserű füvekkel és kovásztalan kenyérrel kellett Nizán hó 14-én az Egyiptomból való menekülés s az ő elsőszülötteinek váltsága emlékére évenkint enniök, nem egyéb valamely régibb áldozat olyanféle megváltásánál, aminő az engesztelő napon a pusztába eresztett bűnbak vagy aminő – még találóbb hasonlattal élve az Izsák helyett leölt kos az Ábrahám áldozatában. (I. Móz. 22.)”
A húsvéti bárány, részlet – Katona Lajos Folklór-kalendárium című műve a Magyar Elektronikus Könyvtárban
Minden kedves olvasónknak áldott, békés ünnepet kívánunk!
Nagyszombat a csöndes gyász napja, Jézus sírban pihenésének ideje. Jézus nagypénteken bekövetkezett halála után az összeverődött kíváncsi tömeg mellét verve szétoszlott, Jézus ismerősei pedig, köztük az asszonyok is, akik Galileából kísérték, távolabbról látták a történéseket.
Jézus halálának évében – az evangéliumok tanúbizonysága szerint – az ószövetségi húsvét (pészah) szombatra esett. Jézus megfeszítése, halála és eltemetése így az ún. készület napján történt, a szombatot pedig – az ószövetségi törvény előírása szerint – a tanítványok is nyugalomban töltötték.
„Volt egy József nevű tanácsos, derék és igaz férfi, Júdea Arimatea nevű városából származott, és maga is várta az Isten országát. Ő nem értett egyet a határozattal és az eljárással. Ez elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és sziklasírba helyezte, ahol még nem feküdt senki. A készület napja volt, a szombat már beállóban. A Galileából érkezett asszonyok is elmentek és megnézték a sírt, hogyan helyezték el benne a holttestet. Hazatérőben illatszereket és keneteket vásároltak, a szombatot meg a parancs szerint nyugalomban töltötték.”
A nagyszombathoz kapcsolódó vallási gyakorlatok és szokások közös vonása az elcsendesülés, az imádság, Jézus szenvedéstörténetének felidézése, a katolikusoknál az ún. szentsírlátogatás. A szentsír Jézus jeruzsálemi Szent Sírjának utánképzése, a sziklasír kőpadján fekvő, gyolcsba göngyölt halott Jézus templomi megjelenítése.
A Szent Sír kápolnájának bejárata Jeruzsálemben – Fénykép a Vasárnapi Újság 1898. április 10-én megjelent (45. évf. 15. sz.) számában a Digitális Képarchívumban
Ismerem Jézus éjszakáit, és a bal lator istentelen magányát. A jótett szelíd mezejét, s a merénylő elhagyatott, üszkös kezét a tett után.
És ismerem a bárány vesztét, úgy is, mint aki veszkődve topog halálos esése előtt, és úgy is, mint aki hitével a meleg belsőt keresi.
Pilinszky János: Ismerem – Pilinszky János összegyűjtött versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban
Balló Ede: Piéta – Az Országos Képzőművészeti Társulat téli kiállításából. Fénykép a Vasárnapi Újság 1892. december 11-én megjelent (45. évf. 15. sz.) számában a Digitális Képarchívumban
Jézus föltámadásának ideje a nagyszombatról vasárnapra virradó éjszaka, vasárnap hajnala. A katolikusoknál ezért nagyszombat este, sötétedés után kezdődik az ún. húsvéti vigília szertartása, amelyben a világ világosságának, Jézusnak győzelmét ünneplik a sötétség fölött, az élet győzelmét a bűn és a halál fölött.
Az ősegyházban a nagyhét három utolsó napján Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat és csak a föltámadás ünnepére gyújtották meg újra. Az újtűz nagyszombati kultuszát előmozdította a pogány szakralizmus hagyatéka is. A germánok isteneik tiszteletére tavaszi tüzet gyújtottak, hogy elégessék a tél, sötétség, pusztulás démonait, és így földjeiknek termékenységét biztosítsák. Bonifác, a németek apostola, ezt az ősi szokást a nagyszombati tűzszenteléssel, és annak egyházias értelmezésével helyettesítette. Az egyházi szimbolikában a kialvó, majd újra fellángoló tűz jelképezi Krisztust. Más magyarázat szerint a kovakő, amelyből tüzet csiholnak: Krisztus, a tűz pedig: a Szentlélek, amelynek útját, kiáradását a Megváltó előkészítette. A liturgikus gyakorlat ma is él: a gyertyát, a feltámadó Krisztus jelképét megszentelt tűz lángjánál gyújtják meg. Ez általában úgy történik, hogy a tavaly szentelt barkára tüzet csiholnak, és ennél gyújtják meg a gyertyákat, illetőleg az örökmécset.
Nagyszombat, részlet – Bálint Sándor Karácsony, húsvét, pünkösd című kötete a Magyar Elektronikus Könyvtárban
----
„Sírod szélén szinte félve, iszonyattal üldögélve, ó - mekkora vád gyötör, mardos, majdnem összetör: mily látás a kétkedőnek, törvény ellen vétkezőnek, hogy üres a sírgödör.
Nyitott sírod szája szélén sóhajok közt üldögélvén szemlélem bús, elvetélt életemnek rút felét s jaj, – most olyan bánat vert át, mily Jacopo és Szent Bernát verseiből sír feléd.”
Nagypéntek Jézus Krisztus szenvedésének, megfeszítésének, halálának és temetésének napja.
„Maga vitte keresztjét, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készíttetett, és a keresztfára erősítette. Ez volt a felirat: »A názáreti Jézus, a zsidók királya!« A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol fölfeszítették Jézust, közel volt a városhoz, héberül, latinul és görögül volt írva. A zsidó főpapok azért kérték Pilátust: »Ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem azt, hogy azt mondta magáról: a zsidók királya vagyok.« De Pilátus azt felelte: »Amit írtam, azt megírtam!« Amikor a katonák fölfeszítették Jézust, fogták ruhadarabjait és négy részre osztották, minden katonának egy-egy részt, majd a köntösét is. A köntöse varratlan volt, egy darabból szőve. Ezért megegyeztek egymás közt: »Ne hasítsuk szét, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen.« Így teljesedett be az Írás: Ruhámon megosztoztak egymás közt, és köntösömre sorsot vetettek. A katonák valóban így tettek. Jézus keresztje alatt ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: »Asszony, nézd, a fiad!« Aztán a tanítványhoz fordult: »Nézd, az anyád!« Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány. Jézus tudta, hogy már minden beteljesedett. De hogy egészen beteljesedjék az Írás, megszólalt: »Szomjazom!« Volt ott egy ecettel teli edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték és a szájához emelték. Amint Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: »Beteljesedett!« Aztán lehajtotta fejét és kilehelte lelkét.”
Tollrajz a 13 sz. elejéről a Pray-kódexben, 1195 körül; MNY 1 f28r – Kézirattár. A kép forrása: Magyar Elektronikus Könyvtár
Az első ránk maradt magyar nyelvű vers, az Ómagyar Mária-siralom, amelyet a 13. század végén jegyeztek le. A versben Mária siratja halott fiát, Jézust. A szöveget a Leuveni kódex őrizte meg, amely 1982-ben érkezett haza Magyarországra
„Világ világa, virágnak virága, keserűen kínzatul, vos szëgekkel veretül!
Ómagyar Mária-siralom, Mészöly Gedeon olvasata, részlet. In: Vizkelety András „Világ világa, virágnak virága...” Ómagyar Mária-siralom 29. – Magyar Elektronikus Könyvtárban
Az Ómagyar Mária-siralom szövege a Leuveni kódexben, 13. század utolsó negyede, vége, MNy 79f. 134v, – Kézirattár
„»Vers... pedig a javából« minősítette Horváth János 1931-ben a magyar líra első szövegemlékét. Nem tudjuk pontosan, mikor keletkezett, azt is csak körülbelül, hogy mikor írták le, létezéséről is csak 1923-ban szerezhettünk tudomást. Előtte nem maradt fenn semmi e műfajban, utána sincs évszázadokig hozzá mérhető remekmű. Nem csoda hát, hogy a verset és az azt megőrző Leuveni kódexet szinte nemzeti ereklyeként tiszteli a magyar kultúrtörténet.”
Vizkelety András írásának részlete – A teljes szöveg a Nyelvemlék-honlapunkon olvasható.
Pray-kódex, 1195 körül; MNY 1 f27v–f28r – Kézirattár. A kép forrása: Magyar Elektronikus Könyvtár
Az Ómagyar Mária-siralom A. Molnár Ferenc által jegyzett olvasata és értelmezése Györgyi Anna előadásában, valamint Mészöly Gedeon olvasata Sudár Annamária előadásában, az énekelt változat pedig Török Erzsébet és Lovász Irén (13. századi planctus dallamára) előadásában, valamint Vedres Csaba feldolgozásában Gyermán Júlia előadásában Nyelvemlék-honlapunkon meghallgatható.
Nagycsütörtök az utolsó vacsora, az Oltáriszentség alapításának ünnepe, valamint Jézus elárultatásának és elfogatásának estéje; a katolikusok ún. húsvéti szent három napjának első napja.
„Amint elérkezett az óra, asztalhoz telepedett a tizenkét apostollal együtt. Így szólt hozzájuk: »Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem ezt, míg be nem teljesedik az Isten országában.« Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és így szólt: »Vegyétek, osszátok el magatok között. Mondom nektek: nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg el nem jön az Isten országa.« Most a kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal: »Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.« Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta: »Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak. De nézzétek, az áruló keze is rajta az asztalon. Az Emberfia ugyan elmegy, de jaj annak az embernek, aki elárulja.« Erre kérdezgetni kezdték egymást, ki az közülük, aki ilyet tesz.” Lukács evangéliuma 22, 14–23. – A katolikus Biblia a Magyar Elektronikus Könyvtárban
Albrecht Dürer (1471–1528) metszete 1510-ből. Nem egykorú, hanem későbbi, valószínűleg 1580 körüli levonat; Országos Széchényi Könyvtár, Régi Nyomtatványok Tára (Digitális Képkönyvtár)
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek és a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. Testem törött volt és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indult, végzetes földön csillagok szavára, sors elől szökve, mégis szembe sorssal s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit. Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, a sűrű füst, mint roppant denevérszárny, legyintett arcul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem: szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak... Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
100 éve született Cseres Tibor író, újságíró (Gyergyóremete, rom.: Remetea – Budapest, 1993. május 24.). Klasszikussá érett műveiben a közép-európai népek együttélésének traumatikus pillanatait dolgozta fel, e népek egymás ellen elkövetett bűneit tárva fel pártatlanságra törekvő őszinteséggel.
Nagysikerű regénye, a Hideg napok (1964) az 1942. évi újvidéki (délvidéki) vérengzések témájával foglalkozik. 1942. január 20. és 30. között egy eredetileg a partizánok ellen indított razzia kiterjesztése során magyar katonai alakulatok az előző év tavaszán visszafoglalt Bácskában (Újvidéken és környékén) etnikai alapú tömeggyilkosságot követtek el, amelynek hozzávetőlegesen 3300–3800, főként szerb és zsidó, kisebb részben pedig roma, ruszin, magyar és orosz nemzetiségű polgári személy esett áldozatul, akik között nők, idős emberek és gyermekek is voltak. A kegyetlen vérengzés tettesei ellen már 1943-ban eljárás indult, de a felelősségre vonás akkor elmaradt. A fő felelősöket a háború után kiadták a titói Jugoszláviának, ahol népbírósági ítélettel háborús bűnösökként kivégezték őket. A regényt, mely Cseres életművében is új fejezetet nyitott, a nemzeti önvizsgálat és önismeret műveként tartja számon a szakirodalom. A tömör szerkesztésű, plasztikus alakrajzú, megjelenítő erejű regényből a szerző drámát is írt, Kovács András pedig filmváltozatát készítette el (1966). A regény kilenc kiadást élt meg és számos – angol, bolgár, cseh, francia, lengyel, német, orosz, román, szerb – nyelvre lefordították.
Hideg napok (1966), részlet. Rendező: Kovács András – MANDA
A Hideg napok a történelmi konkrétumok fontosságára, a múlttal való szembenézés, a tisztázás szükségességére hívja fel a figyelmet, ám a nemzeti történelmi kérdéseken túlmutatva általánosabb jellegű, átfogóbb és elvontabb erkölcsi kérdéseket is felvet: az egyén és a társadalom mindenkori történelmi felelősségét, az egyéni és kollektív bűnösség problémáját, melyek nemcsak háborús, hanem békeidőben is aktuális kérdésekké válhatnak, amint erre a regény keletkezését megelőző „ötvenes évek” bizonyítékul szolgáltak.
A lényeg az, hogy ott a nagy éccakai tiszti gyűlésen értettük meg, milyen fontos dologról van szó. „Célom a megtorlás!” Hát mi is lehetne, kérem alázattal, ha nem a megtorlás? Nekem is nyomban eszembe jutott a kiterített és jéggé dermedt hat újoncom. Milyen könnyen felejt az ember! Én is ni, hogy jól megfürödtem, mán nem is volt más gondom, csak a megbújás a leventeotthon mellékes szobájában. Meg hogy jaja, csak a házasszonyomnak haja szála ne görbüljön. Igazán mondom, sült le ott a pofámról a bűr, pedig egyáltalán nem rólam beszélt a kegyelmes úr! „Meg kell mutatni, hogy a magyar katona nem tűri az arcátlan packázást. Egy ideig tűr! Mert a magyarnak, sajnos, erénye a türelem, de egyszer annak is vége szakad, s akkor – lesújt! A vérszomjas és határtalanul elszemtelenedett ellenség meg fogja érezni, hogy nincs kegyelem és nincsen siránkozás, ha a megtorlásról van szó! A vétkeseknek lakolniok kell! Célom a megtorlás!”
Cseres Tibor: Hideg napok. Részlet. Budapest, Magvető, 1964. – Törzsgyűjtemény
A jórészt Cseres regényének és az abból készült játékfilmnek köszönhetően nagy nemzetközi publicitást kapott újvidéki vérengzést a magyar lakosság ellen elkövetett, sokáig teljesen elhallgatott 1944–45-ös véres – több mint tízszeres – megtorlás követte, melynek részletei csak az utóbbi időben váltak ismertté. A megtorlások magyar áldozatainak számát 30 000 és 45 000 közé teszik. Az író 1964-ben csak a történet egyik részét írhatta meg, a folytatást sem Magyarországon, sem a korabeli Jugoszláviában nem publikálhatta, de abban bízott, hogy példája követőre akad: „én azt remélem, hogy akad majd bátor szerb író, aki utánam megírja majd azt, mit követtek el az ő népe nevében 1944 őszén a Bácskába behatoló szerb partizánok” – írta a végül 1991-ben megjelent Vérbosszú Bácskában című dokumentarista prózájában, melyben a bácskai magyarok „hideg napjait” idézte föl.
Tibor Čereš: Hladni dani. [Pripovetke], ford.: Sava Babić, Subotica, Beograd, Minerva, 1966. (A Hideg napok szerb kiadásának címlapja) – Törzsgyűjtemény
„Édesanyám mondta, alighogy ellovagoltál, fiam, már alkonyattal kezdtek átszivárogni ladikokkal a Dunán a fegyveres partizánok, lövöldözés hallatszott, de jajgatás még nem, mert úgy tetszik, vaktából s a levegőbe lövöldöztek. Reggel aztán, kora reggel a kisbíróval kidoboltatták, hogy mindenki saját érdekében gyülekezzen a futballpályára, halálbüntetés terhe alatt, senkinek sem szabad otthon maradni, még a betegeknek sem. Apám is lekászálódott a kémény mellől, ahonnan hajnalonta tisztálkodás végett mindennap le szokott amúgy is jönni, azt is gondolták, hogy a katonaszökevénység már úgysem érvényes, s vissza sem megy a padlásra, mert a magyarok által meghirdetett szökevény-felkoncolási veszély véglegesen elmúlt – hát megtisztálkodva, kiborotválkozva, anyámmal s öcsémmel együtt elballagott a dobolási parancs szerint a futballpályára. Itt már szólt a gramofon. Szerb partizánindulókat játszott, de néha feltették, talán biztatásul, azt a lemezt is, hogy Szép vagy gyönyörű vagy Magyarország, s mingyárt utána, hogy Horthy Miklós katonája vagyok... A géppisztolyokkal övezett partizánok nem voltak többen húsznál, egy partizánnő volt a leghangosabb közöttük. Ott tolmácsok által kihirdették, hogy a tizenhat és ötven közötti férfiak maradjanak a futballpályán, a többieknek, öregeknek, nőknek, gyerekeknek pedig el kell hagyni a falut, a tanyák felé, senki nem mehet haza, majd csak akkor térhet vissza mindenki a házához, amikor erre engedélyt hirdetnek. A partizánok fegyverrel tuszkolva elkezdték terelni a népet a tanyákhoz vezető úton, már akkor nagy sírás-rívás támadt az asszonyok között, hogy a falu népét így kétfelé osztották. Félelem fogta el a kifelé indulókat, de a pályán maradókat is.”
Cseres Tibor: Krvna osveta u Bačkoj, Zagreb, AGM, Hrvatski informativni centar, Turistkomerc, 1993. (A Vérbosszú Bácskában horvát kiadásának címlapja) – Törzsgyűjtemény
A Vérbosszú Bácskában a mai napig nem jelent meg szerbül, ám jellegzetes közép-európai történetként Jugoszlávia szétesése után, a délszláv háború idején egy zágrábi kiadó, a szerb kollektív bűnösség bizonyítékaként megjelentette horvát nyelven. Az utóbbi két évtizedben számos magyar kutató mellett több szerb történész is foglalkozott az 1944–45-ös délvidéki vérengzések részleteinek feltárásával. 2013. június 26-án pedig, Tomislav Nikolić Szerbia államelnöke és Áder János köztársasági elnök közösen avatták fel a csúrogi emlékművet és emlékeztek meg az áldozatokról.
Mann Jolán
Ajánljuk még Cseres Tibor Vízaknai csaták (Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1988) című regényét, amely elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.
Cseres Tibor író születésének 100. évfordulója alkalmából a mai napon a Kossuth Klub és a Magyar Írószövetség a Kossuth Klub dísztermében emlékkonferenciát rendez, melyen az Országos Széchényi Könyvtár két munkatársa, Rózsafalvi Zsuzsanna és Boka László is előadást tart.
1885. március 29-én virágvasárnapon született Szabadkán Kosztolányi Dezső (†1936). A gyermek, aki utóbb a Nyugat ún. első nemzedékének egyik legjelentősebb művésze lett, a keresztségben apai nagyapja javaslatára a Desiderius, áhított jelentésű nevet kapta.
Kosztolányi Dezső, fotó: Halmi Béla. A képen jobb oldalt Kosztolányi saját kezű névaláírása zöld tintával (Budapest, 1927. március 13 előtt) – Színháztörténeti Tár
Egyik legmeghatározóbb gyerekkori emberi kapcsolata nagyapjához, Kosztolányi Ágostonhoz, Bem egykori századosához fűzte a költőt. Négy és féléves korában a nagyapa tanította meg írni és olvasni, később tőle tanulta az angol nyelvet is. (Kosztolányi Ágoston a szabadságharc leverését követően nyolc esztendőt töltött száműzetésben.) 1933–34-es naplójegyzeteiben a költő nagyapja halála pillanatához köti azt az élményt – a halállal, az elmúlással való találkozást – amely utóbb művészetének is meghatározó ihletőjévé vált.
„Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, mióta a nagyapámat láttam holtan, kilencéves koromban, azt az embert, akit talán legjobban szerettem akkor. Költő, művész, gondolkozó is csak azóta vagyok. Az a roppant különbség, mely élő és holt közt van, a halál hallgatása megértette velem, hogy valamit tennem kell. És verseket kezdtem írni. Ha nem lenne halál, művészet sem lenne.”
Az ifjú Kosztolányi Dezső 1910 körül, Budapest, ismeretlen fotós felvétele – Színháztörténeti Tár
A halálfélelem, a megsemmisülés gondolata már kamaszkorában gyötörte. Erről tanúskodik a tizenöt éves fiú egyik naplójegyzete is:
„Tudjuk-e, hogy vagyunk? Ez bántott engem egész éjjel. Biztosak vagyunk-e arról? Hátha az élet csak egy álom, s nem létező semmi? S hogy mink vagyunk-e? S az emberiség nem végtelen-e? Azért nem tudjuk felfogni magunkat, mert végtelenek vagyunk, egyik a másikból ered s ismét visszatér, s az egész faj egy. Egyik megszületik, meghal, majd újra megszületik. S így igazságszolgáltatás is lehetne, megbüntetni az előbbeni életet önnönmagával. Ilyen és hasonló gondolatok ácsorogtak fejemben egész nap. Irtózatos kétség! Mikor jutok biztos kikötőbe???”
Kosztolányi Dezső: [1900–19001-es napló], részlet, november 17. In: Uő.: Levelek – Naplók, Osiris, Budapest, 1996 – Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány
Kosztolányi első igazán kiemelkedő kötete az 1910-ben megjelent A szegény kisgyermek panaszai című ciklus. A képen a nyitóvers autográf részlete látható, Kézirattár – A kötet, amely első megjelenését követően még 1923-ig folyamatosan bővült, hozta meg a költő számára a népszerűséget.
Kosztolányi költészete legjelentősebb teljesítményének utolsó kötetét, a Számadás címűt tartja az irodalomtörténet-írás. A kötet megszületésének hátterében minden bizonnyal ott húzódik Kosztolányi 1933-ban jelentkező rákbetegsége, a rajta elvégzett kilenc műtét iszonyata és a rövidesen bekövetkező haláltól való félelem is. A halál közelségében kiteljesedő líra a testi és a lelki szenvedéssel, a végső kérdésekkel, az élet miértjével, az egyén megsemmisülésével és megismételhetetlenségével foglalkozik.
A vad kovács, a szenvedés, sötét pöröllyel döngöl engem, szikrázva visszanézek, és kormos dalát ővéle zengem, Beh jó nekem, hogy nem kell élni, csak az üllőre ráalélni, engedni szépen, mit se tenni, csak fájni így és várni, lenni. Verj, vad kovács, világfutóvá, érzéstelenné és meredtté, tökéletessé és tudóvá, kemény, fájdalmas műremekké.
Kosztolányi Dezső: A vad kovács – Kosztolányi Dezső Összegyűjtött versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban
A Számadás-kötet és a modern magyar líra egyik legkiemelkedőbb alkotása, a Halotti beszéd című költemény, amely címével majd a zárlatban megismétlődő megszólításban („Édes barátaim”), s részben a vershelyzettel (a gyászolók közösségéhez való odafordulás), visszautal az első összefüggő magyar szövegemlékre is.
„Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.”
Kosztolányi Dezső: Halotti Beszéd, részlet – Kosztolányi Dezső Összegyűjtött versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban
A Nyugat 1936 decemberében megjelent Kosztolányi-emlékszámának címlapja – Elektronikus Periodika Archívum
„…nyugodtan pihenhetsz Kosztolányi, aki Egyén Őfelsége bátor, igaz katonája voltál, többre becsülvén az embert az emberiségnél.”
A legkorábbi fennmaradt magyar nyelvű összefüggő szövegemlékünk, a 32 soros Halotti beszéd és könyörgés más tekintetben is igen jelentős foglalata, a Pray-kódex vendégségben járt Prágában, a Nemzeti Galériában, a Nyisd ki a Paradicsom kapuit című nagyszabású kiállításon, amely a bencések civilizációs szerepét járta körül az „első évezred Európájában”, másként „a szerzetesek Európájában”, 800-tól 1300-ig.
A kiállítás installációja egy középkori monostor csaknem élethű reprodukciója volt, hogy a régi kódexek és a kiállított tárgyak „otthon” érezzék magukat, illetve a Paradicsom képzetét is felidézte a látvány – hiszen egy középkori monostor a maga idejében ezt szimbolizálta. A kiállításban megjelenített „társaság” sem maradt el a visszautasíthatatlan helyszíntől: ott járt Szent Benedek Regulájának a 9. században lejegyzett változata a Szent Gellén Monostorból, Svájcból és a Codex Vyssegradensis is, a leghíresebb román kori, bohémiai kódex is – bár ez utóbbi csak egyetlen napig volt látható eredetiben, ugyanis lapjai igen érzékenyek a fényre. A kiállítás többi 182 napján tökéletes másolata helyettesítette a kódexet, és senki sem tudta, hogy melyik volt az egyetlen nap, amikor az eredeti volt kiállítva. A Kézirattárunkban őrzött, s csak igen ritkán kiállított Pray-kódex is ott járt Prágában, s most hazaérkezett féléves útjáról, előkelő rokonsága köreiből.
Pray-kódex 1195 körül; MNY 1 f27v–f28r, Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár
„A több különálló részből még a 13. század folyamán egybekötött kézirat tartalma középkori művelődéstörténetünknek valóban szinte valamennyi ágát érinti. Legterjedelmesebb része liturgikus tartalmú, a legkorábbi magyarországi használatra szerkesztett sacramentarium (azaz a miséző pap könyörgéseit tartalmazó szerkönyv). Ehhez kapcsolódnak olyan misén kívüli szertartások szövegei, mint az esketés, a templom alapkövének letétele és a temetés. A magyar nyelvű Halotti beszéd, legkorábbi összefüggő magyar nyelvű szövegemlékünk a temetési szertatás végén olvasható, egy bővebb, latin nyelvű temetési beszéd kíséretében.”
A reformkor legképzettebb magyar vízépítő mérnöke, Vásárhelyi Pál (Szepesolaszi, 1795. márc. 25. – Buda, 1846. ápr. 8.) tanulmányait a pesti tudományegyetem mérnöki intézetében végezte. Első mérnöki munkái a Körösök és az Al-Duna egy szakaszának felmérései voltak. 1833-tól Széchenyi István irányítása alatt készítette el az al-dunai Vaskapu szabályozásának tervét és kezdte meg a később Széchenyiről elnevezett al-dunai postaút építését. A kormánytámogatás megvonása miatt a munkákat nem tudták befejezni; a tervek csak jóval a kiegyezés után, 1889 és 1896 között valósultak meg. Vásárhelyi 1833-34 telén a szabályozással kapcsolatos nyugat-európai tanulmányútra ment Széchenyivel. 1841-től mint központi hajózási felügyelő az ország különböző helyein végzett vízügyi munkák felügyelője és irányítójaként tevékenykedett. Vásárhelyi fő műve a Tisza-szabályozás terve volt, amely több éves munka után 1846 márciusára készült el. A folyó szabályozását és az ármentesítést egységes feladatként kezelve határozta meg a szükséges átvágásokat, az árvízvédelmi töltések pontos kialakítását. A költséges és nagy munkaigényű terv heves vitákat váltott ki – ezek egyike során Vásárhelyi szívrohamot kapott és meghalt. Végül bebizonyosodott, hogy a munkálatokat teljes mértékben az ő elképzelései szerint kell elvégezni. Vásárhelyinek számos munkája maradt fenn nyomtatásban és kéziratban. Ezek közül a legjelentősebb a folyóvíz sebesség-eloszlásának törvényszerűségeit vizsgáló tanulmány illetve a Berettyó szabályozásával foglalkozó akadémiai székfoglaló értekezés.
Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudománytörténeti Intézet, Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig)
Barabás Miklós: Vásárhelyi Pál, 1846, litográfia. In. Haza és haladás. A reformkortól a kiegyezésig (1790–1867), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2000. (Encyclopaedia Humana Hungarica 7.) – Magyar Elektronikus Könyvtár
Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négymértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna. A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tűz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem bírnak alkotni.
Március 25-e Jézus fogantatásának ünnepe. Régi magyar neve, Gyümölcsoltó Boldogasszony, és a hozzá fűződő gazdag hiedelemanyag mutatja, hogy az oltás, szemzés hagyományos napja volt e tájon. A jámbor néphit szerint azért, mert Mária is ezen a napon fogadta méhébe Jézust. Racionális elme nem látja itt az összefüggést, de lelkünk mélyén tudunk róla. A címben idézett Petőfi-sor a példa rá. A legfőbb istenanya és a nőivarú, az istenfiú-gyümölcsöt termő világfa egymásnak megfelelő Föld és Tejút jelkép, láttunk már rá példát. A Bibliában a kép hasonlat-szinten maradt fenn, a messiási próféciákban, és az angyali üdvözlet szavaiban: „áldott a Te méhednek gyümölcse, Jézus”. A középkor látomásos festőinek fatábláin a faistenanya képzete ismét kivirágzik.
Jankovics Marcell: „ S én csüggtem ajkán... szótlanul... mint a gyümölcs a fán.” (részlet) In. Uő.: Jelkép-kalendárium, Debrecen, Csokonai, 1997. – Magyar Elektronikus Könyvtár
PN mester: Angyali üdvözlet a liptószentmáriai főoltárról 1450–1460. (Magyar Nemzeti Galéria) In. Pannon reneszánsz. A Hunyadiak és a Jagelló-kor: 1437–1526, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 1998. (Encyclopaedia humana Hungarica, 4.) – Magyar Elektronikus Könyvtár
Bocsáttaték Gábriel angyal Istentől Galileának várasában, kinek neve Názáret, férfiúnak jegyzett szűzhez, kinek vala neve József, Dávidnak házából. És a szűznek neve Mária. (…) Ezenképpen ez mennyei fülemile, szent Gábriel arkangyel, mikoron megéneklé az mézzel folyó édes éneket, azaz az Ave Mariát, akkoron Istennek fia leszálla mennyországból az szűznek méhében, az mi idvességünknek mívelködésiért. (…) Minémű legyen avagy volt Gábriel arkangelnak jeleneti asszonyonk Máriához, kiről lehetnek négy elmélködésök avagy gondolatok. Első elmélködés az angelnak bemenéséről. Másod elmélködés az szűz Máriának foglalatosságáról. Harmad elmélködés az szűznek állásáról. Negyed elmélködés az angelnak látásáról.
SZüz Mariához az Isten küldvén, Gabriel Angyallal Szent Szüzet köszöntvén, Idvözli, kedvét jelentvén. Oh Szüz! meg-ujjúl Világ nevedben; A’ föld kereksége meg-épül nemedben; Mert Istent fogadsz méhedben. A’ Szent Lélektül Kisded kezdödik; Dávidnak székire mint Király tévödik; Országa nem végezödik.
Zengjed, nyelv, a szűzi méhnek angyali dicséretét, melybe szállva ég Királya formát öltött, emberét, és megszülte férfi nélkül Szűzanyánk a gyermekét.
Mennyországnak küldötteként Gábor angyal lejöve: szűzhöz, kinek nemzetsége Dávid király nemzete, neveztetik Máriának, s Józsefnek a jegyese.
Üdvözlégy, szólt, érintetlen s kegyelemmel teljes lány, áldott vagy te mindnyájuk közt, asszony csak van valahány: mert szépséged megkívánta atyai bölcs tudomány.
Csanádi Albert: Himnusz Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére, (16. század eleje). Fordította Csonka Ferenc. In. Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor (1500–1530), Budapest, Tankönyvkiadó, 1992, 270–271. o. – ELTE BTK, Gépeskönyv
Csanádi Albert: Himnusz Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére. Zeneszerző, ének: Heinczinger Miklós. Előadja a Misztrál együttes. A felvétel aPálosaink a fehér barátok című kiállítás megnyitó ünnepségén készült 2014. október 17-én.
Kis bárány a 
Nagy csokor tulipán a 
A Szent Sír kápolnájának bejárata Jeruzsálemben – Fénykép a Vasárnapi Újság 1898. április 10-én megjelent (45. évf. 15. sz.) számában a 
Balló Ede: Piéta – Az Országos Képzőművészeti Társulat téli kiállításából. Fénykép a Vasárnapi Újság 1892. december 11-én megjelent (45. évf. 15. sz.) számában a 
Tollrajz a 13 sz. elejéről a Pray-kódexben, 1195 körül; MNY 1 f28r – Kézirattár. A kép forrása: 
Az Ómagyar Mária-siralom szövege a Leuveni kódexben, 13. század utolsó negyede, vége, MNy 79f. 134v, – Kézirattár
Cseres Tibor. Fotó. In. 
Tibor Čereš: Hladni dani. [Pripovetke], ford.: Sava Babić, Subotica, Beograd, Minerva, 1966. (A Hideg napok szerb kiadásának címlapja) – 
Cseres Tibor: Krvna osveta u Bačkoj, Zagreb, AGM, Hrvatski informativni centar, Turistkomerc, 1993. (A Vérbosszú Bácskában horvát kiadásának címlapja) – 
Kosztolányi Dezső, fotó: Halmi Béla. A képen jobb oldalt Kosztolányi saját kezű névaláírása zöld tintával (Budapest, 1927. március 13 előtt) – Színháztörténeti Tár
Az ifjú Kosztolányi Dezső 1910 körül, Budapest, ismeretlen fotós felvétele – Színháztörténeti Tár
Kosztolányi első igazán kiemelkedő kötete az 1910-ben megjelent A szegény kisgyermek panaszai című ciklus. A képen a nyitóvers autográf részlete látható, Kézirattár – A kötet, amely első megjelenését követően még 1923-ig folyamatosan bővült, hozta meg a költő számára a népszerűséget. 
Barabás Miklós: Vásárhelyi Pál, 1846, litográfia. In. Haza és haladás. A reformkortól a kiegyezésig (1790–1867), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2000. (Encyclopaedia Humana Hungarica 7.) – 
PN mester: Angyali üdvözlet a liptószentmáriai főoltárról 1450–1460. (Magyar Nemzeti Galéria) In. Pannon reneszánsz. A Hunyadiak és a Jagelló-kor: 1437–1526, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 1998. (Encyclopaedia humana Hungarica, 4.) – 
Az angyali üdvözlet történetének kezdősorai a Horvát-kódexben, 1522. – 
Meggyfa virága. –