A Gondolat kiadóval közösen jelentettük meg kolléganőnk, Vasné dr. Tóth Kornélia A moszkvai Rudomino-könyvtár hungarika ex librisei hazai és nemzetközi kontextusban című kötetét. A könyv alapjául szolgáló kutatás korpuszát a moszkvai Rudomino Összorosz Állami Idegennyelvű Könyvtár Ritka Könyvek Osztálya 4585 kisgrafikája jelenti. A kötetet június 6-án, szombaton, 14 és 15 óra között dedikálja a szerző a Könyvhéten, a könyvet június 24-én mutatjuk be a könyvtárban.

A moszkvai Rudomino-könyvtár hungarika ex librisei hazai és nemzetközi kontextusban
Kiadja az Országos Széchényi Könyvtár és a Gondolat Kiadó
Írta: Vasné dr. Tóth Kornélia
(Nemzeti Téka)
terjedelem: 360 oldal
A kiadvány ára: 3000 Ft.

A kiadvány kapható az OSZK könyvesboltjában vagy megrendelhető az OSZK Kiadványtárától az alábbi elérhetőségeken: Budai-Király Tímea, Tudományos Igazgatóság Kiadványtár, Országos Széchényi Könyvtár; 1827 Budapest, Budavári Palota F épület; Tel.: 22-43-878, Fax: 22-43-744, e-mail: kiadvanytar@oszk.hu

Vasné Tóth Kornélia 2008 óta dolgozik a Plakát- és Kisnyomtatványtárban, ahol az évek során egyre jobban elmélyült az ex librisek feldolgozásában és kutatásában, a publikálásban. Kevesek előtt ismeretes, hogy korábbi pályafutása során is számos szakirányú könyvet jelentetett meg, főként nyelvészeti és történelmi témákban, s írt több középiskolai segédkönyvet is.

15 eddig megjelent önálló kötetéből néhány példa:

• A sárbogárdi diáknyelv szótára
• Tudáspróba (Irodalom I–IV.)
• Tudáspróba (Történelem I–IV.)
• Szent Iván-éj hazánkban és külföldön
• Élő diáknyelv (Két város, húsz év tükrében)
• Csiby Mihály kisgrafikai életműve – ex librisek, alkalmi grafikák, szabad grafikák
• A sárbogárdi községi (reál)gimnázium története (1920-1928)

Kutatónk 2010-ben Klebelsberg-ösztöndíjjal került ki Moszkvába, a kutatás színterét jelentő Rudomino-könyvtárba, egy hónapra. A helyszíni kutatást követte az itthoni feldolgozás, az anyag részletekbe menő bemutatása, sok szempontú elemzése – a művelődéstörténész szemével. 

Radnóti Miklós ex librise

A kutatómunkáról Vasné Tóth Kornéliát kérdeztük:

„A moszkvai kutatómunka egyik legizgalmasabb részét a hungarika-vonatkozások feltárása mellett a provenienciakutatás jelentette, azaz a gyűjtemény eredeti tulajdonosának kiderítése. Erre a következő módon derült fény: az ex librisek tárolómappáin felfedeztem ismétlődő, cirill betűs tulajdonjelölő ex libriseket, de ezek – a betűk rendezetlen elhelyezkedése miatt – többféle olvasatra adtak lehetőséget. A kutatómunka eredményessége sokszor a szerencsén is múlik, ez is mellém szegődött: volt néhány album, melyeknél a borító belső felén található ex libriseken ugyanazok a cirill betűk fordultak elő, de már értelmes nevet alkotva, így kiderült a gyűjtő neve: Е. Н. Минаев (Minajev, Jevgenyij Nyikolajevics) művészettörténész, akiről aztán megtudtam, hogy nemcsak gyűjtőként, hanem az ex libris téma szakírójaként is nemzetközi szintű hírnevet szerzett magának az 1960–70-es években.”

Minajev ex librise

„Minajev aktív részt vállalt a világháború viszontagságai után csak 1961-ben újjáalakuló Moszkvai Ex libris Klub életéből, rengeteget publikált a témában. Felgöngyölítve a szálakat, kiderült, hogy ex libris gyűjteményének egy része található csak a Rudomino-könyvtárban, további egységei a moszkvai Puskin Szépművészeti Múzeumba és a Jaroszlavl Képzőművészeti Múzeum grafikai állományába kerültek – Minajev özvegye jóvoltából. Minajev nemzetközi hírnevét mutatja, hogy nevére készített ex librisek szerepeltek például az Országos Széchényi Könyvtár A szovjet ex libris 50 éve (1917–1967) c. 1967-es kiállításán.”

Kodály Zoltán ex librise

„Nagy élményt jelentett a kutatómunka során olyan híres, közismert emberek ex libriseinek fellelése a hungarikák között, mint Radnóti Miklós és Berda József költők, Kodály Zoltán zeneszerző, Jandó Jenő zongoraművész, Hofi Géza színművész, humorista, Károlyi Mihály gróf, politikus. Érdemes felsorolni néhány aktív ex libris gyűjtőt Minajev gyűjteményéből, akik nevére a legtöbb ex libris készült: Réthy István, Semsey Andor jogászok, Galambos Ferenc jogtanácsos, bibliográfus, Szigeti István éremexportőr, Petrikovits László orvos, Kertész Dénes állatorvos, Erdélyi István pedagógus, kultúrmunkás stb. – jól tükrözve, mely rétegek foglalkoztak akkoriban elsősorban ex libris gyűjtéssel, készíttetéssel.”

Vasné Tóth Kornélia a témából doktorált 2014-ben az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékén. Hivatásának érzi az ex librisek művelődéstörténeti vonatkozásainak széles körű terjesztését – ezért is született meg ez a kötet. Kutatónk szerkesztője és rendszeres szakírója a Kisgrafika folyóiratnak, ez ideig több mint 50 cikke, tanulmánya jelent meg az ex librisekről, pl. a Magyar Könyvszemlében, a Magyar Grafikában, a 3K-ban, az OSZK tanulmányköteteiben stb. Számos előadást tartott, kiállítást nyitott meg és szervezett a témában. A Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület elnökségi tagja, nemzetközi ex libris kongresszusok rendszeres résztvevője. Neve külföldön is ismert az ex libris téma szakírói és gyűjtői körében, írásait őrzi a két legnagyobb nemzetközi ex libris központ: a dániai Frederikshavn Kunstmuseum & Exlibrissamling és a belgiumi Sint-Niklaas Internationaal Exlibriscentrum. 

A Nemzetközi gyermeknapon a 30 évvel ezelőtt elhunyt Török Sándor íróra (Homoróddaróc, 1904. febr. 25. – Budapest, 1985. ápr. 30.) emlékezünk.

Kedves Sándor bácsi,

szóval, a Gilikoti ott volt a polcomon már gyermekkoromban, de valahogy sosem tudtam megbarátkozni vele. Mert bár igen pici voltam, de idegesített, ahogy két idétlen törpe hablatyol össze meg vissza. Csilicsala bácsival sem tudtam sokáig kibékülni, mert nekem soha nem akart megjelenni. Pláne akkor nem, mikor kifociztuk az ablakot, és el kellett volna intéznie. Persze akkor még nem tudtam, hogy ezeket mind Te írtad. Ahogy azt sem, hogy a szünidei matiné egyik legvártabb két filmjét, a Hahó, Öcsi!-t és a Hahó, a tenger!-t is. Csak annyit tudtam – sok más osztálytársammal együtt – hogy mindenképpen kellene egy olyan tesó, mint a Kovács Krisztián. Egy Öcsi. És persze nagyon ráfaragtunk, mikor Balogh Gyuszi lett a tesónkból. (Bár valljuk be, melyikünknek nem volt olyan hóembere, amit nem fejezett be?! Na, jó… azért nem mindegyikünké csöngetett be az ajtón, hogy szelíden követelje magának a répaorrot.)

Török Sándor: Hahó, a tenger! Irodalmi forgatókönyv, Budapest, Móra Kiadó, 1974. – Törzsgyűjtemény 

És persze akkor még azt sem tudtam, hogy Te valójában, hivatalosan Török Sándor Baumgarten-díjas (1933), József Attila-díjas (1974) író vagy. Mint ahogy azt sem, hogy az egyik legtöbb külföldi nyelvre lefordított magyar szerző is Te vagy. Bár mennyivel klasszabb a Kököjszi és Bobojsza, mint a Pütgelütt und Bummeroll. Sőt, ha huszonévesen tudom, hogy Katharine Hepburn Az esőcsinálóban tulajdonképpen a Te műved eredetijét követi… mondjuk, ezt is ki tudja ma már, a lexikonszerkesztőkön kívül?! Hogy a Te A komédiás című bukott darabodból írja Richard Nas a világhírt…

Török Sándor ismeretlen, alvó kisgyerekkel a koratavaszi napfényben, a Mechwart-ligetben. 70-es évek. In. Vekerdy Tamás: Álmok és lidércek. Iskolaalapítás Magyarországon, Budapest, T-Twins, (Magyarország felfedezése), 1992. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Később, sokkal később, az albérletkeresés világrekordereként kezembe akadt a Valaki kopog című korai regényed. S mondjon bármit az irodalomtörténet, ennél aprólékosabb, szívfacsaróbb szociográfiai leírásnak beillő korrajz kevés van a 30-as évek nagyvárosáról. 12 szoba, 12 albérlet, 12-nél több élettörténet. „Örömök, melyeknek nem volt alapjuk és nagy tragédiák, melyek kicsi magokból robbantak.” És akkor már elkezdett érdekelni, ki is az a Török Sándor. De ehhez is segítséget adtál a visszaemlékezéseidben. Mert ismerjük el, ha nem két törpe kalandjait veted papírra, hanem a sajátjaid, már akkor letehetetlen olvasmányt alkotsz. Hiszen hányan mondhatják el magukról, hogy abbahagyván a középiskolát elmennek kóristának és színésznek, de előtte – biztos, ami biztos – leteszik a gépszíjgyártó vizsgát, bejárják a havasokat faúsztatóként, vagy éppen fűtőként; s ha kifogytak az alkalmi munkák, elmennek postai alkalmazottnak, hogy aztán különböző lapoknál nekiveselkedjenek az újságírásnak, meg sem állva Budapestig, az első, majd második, majd a sokadik könyvig. Sándor bácsi, fogadjunk, hogy ezt az utat Te is a Szent Kristóffal jártad be! Szent Kristóffal indultál megkeresni az Időkirály birodalmát. Az utazók védőszentjével. Ahogy a vékony hangú Kököjszi és a vastag hangú Bobojsza.

Török Sándor: Falatka királysága. Ill.: Kalmár István, Budapest, Ciceró, (Klasszikusok fiataloknak), 2013. – Törzsgyűjtemény 

Kököjszi és Bobojsza a két legtréfásabb törpe az egész törpebirodalomban. Két csibész. Akik persze lekésik a délutáni szellőt, így kénytelenek az eső elálltát követő szivárvány fonatain utazni, mely az ég és a föld között hajol végig néha. Akik már gyermekkorunkban is hozták az álmot. 9 millió álmot, 11 millió nótát és 64 ezer mesét – költészet ez a javából, az a fajta líra, mely műfajilag sosem volt a sajátod. Mégis, minden műved át- meg átszövi, alkalmanként társulva a leheletfinom iróniával, az apró csipkelődéssel. No, és persze ne feledkezzünk meg az olyan végtelen alapos világbölcsességekről sem, mint pl. „A ripitya az… az ripitya. […] A miszlik sokkal kisebb, és főként a miszliket nem lehet összeragasztani. Ami egyszer miszlik, az miszlik.” És az Óperencián innen és túl is a csiga nem csiga, hanem csigabiga. És ami az Óperencián túl Tavidiru és Tavidiön, az az Óperencián inneni értelemben Úri divat és Női divat. Veled együtt én sem értem, mit nem lehet ezen érteni?! Teljesen egyértelmű. Kár, hogy ezen a nyelven kevesen értenek. Például a felnőttek nemigen – tisztelet a kevés, ámde üdítő kivételnek. Nemcsak, hogy nem tudnak nyelveken szólni, nem is tudnak másokkal beszélgetni, sem a kutyával, sem a virágokkal… sem senkivel. Sőt, a saját gyerekeik hangját sem értik, elveszik játékaikat… nem értik, ha repülök… pedig nem vagyunk mi rosszak, csak éppen repülünk.

Török Sándor: Kököjszi és Bobojsza. Ill.: Kondor Lajos, Budapest, Ciceró, (Klasszikusok fiataloknak), 2012. – Törzsgyűjtemény 

És szükségünk van erre a repülésre, ahogy világháborús regényeid, Titokzatos utazások, A hazug katona hőseinek is szükségük volt az álmokra. És már értem, miért volt neked szükséged rájuk, s miért mondtad mindig: csak

„Egy kis kertet szerettem volna”.

Mert az ott elmeséltek mögötti szenvedést és fájdalmat még a legfinomabb irónia, a legüdítőbb humor sem képes teljesen elleplezni. Ahogy elmeséled, miként juttattad el az Auschwitzi Jegyzőkönyvet a kormányzó menyének. Mégis, nem a kor borzalma, a mindent beborító korom és szenny szaga marad meg bennünk, hanem az üdítő, soha el nem pusztuló életigenlés. Mert ki tudná még rajtad kívül ennyire szeretetteljes humorral elmesélni, hogy a legvadabb deportálások közepette hogyan csatangoltatok a városban, hányszor voltál igazoltatásnál Thury Lajos, hogy bújtattak és bújtattatok. Titok, a rád jellemző megannyi titok egyike. S már értem, miért említetted egy interjúban, hogy van egy ember, akit örökre megőrzöl emlékezetedben, Karácsony Sándor. Hiszen mindketten közvetítők vagytok. Közvetítők akkor is, ha éppen nem szabad, vagy alig megtűrten. Mert tudtátok, hogy az álmokat a szívünk közepére tesszük, ahogy a törpék is ott vetik a bukfencet.

Török Sándor: Kököjszi és Bobojsza újabb kalandozásai. Ill.: Máday Gréte, Budapest, Ciceró, 2011. – Törzsgyűjtemény 

„Az az egész dolog úgy kezdődött, hogy a jó Isten körülnézett a földön: hová kellene egy kisgyereket küldeni? Ez a szokása a jó Istennek.” – Irodalomtörténeti közhely, de ez a nyitás aztán eltűnt a későbbi kiadásokból, túl sok volt a hetvenes éveknek… aztán később igazságot szolgáltattak a megcsonkított s itt-ott átírt műnek, és a hiátusok ismét kitöltődtek. Ahogy később, sokkal később, mint ahogy első könyved a mancsaimba került, már nekem is lett gilikotim, ami nem egyszerűen egy sárga rézgolyó, hanem ott tükröződik benne az egész világmindenség. Ahogy már nekem is jutott saját sziget, az Emlékezés szigete. „Idejössz el majd, ha nagy leszel, mindig idejössz, ha bajok érnek a világban. Ha megbántanak… ha megütnek… ha nem érted, amit beszélnek… s ha nem értik, amit te beszélsz, akkor idejössz a szigetre, jól vigyázz rá.” És ott mindig látom a lábnyomom, a régi, gyermekkoriakat is. Jó volt újraolvasni Téged. Nagyon jó!

Török Sándor: Csilicsala csodái. Ill.: Kalmár István, Budapest, Ciceró, (Klasszikusok fiataloknak), 2011. – Törzsgyűjtemény 

Szóval, Sándor bácsi, hiányzol. Hiányzik az a végtelen türelem és megértés, ami minden sorodból árad. Azt hiszem, ezt hívják szeretetnek. Hiányzik. Manapság mindenhonnan nagyon hiányzik. Bár múlt héten, amikor a piszok kölköt vittem suliba – aki hetek óta felhőtlenül vigyorogva lesi, hogy az ő könyveit olvasom –, egyszer csak hátrafordult, és azt mondta: ne nézegess mindig vissza, én is látom, hogy jön velünk a ló. És végül is, ha még vagyunk páran, akik látják a lovat caplatni, nincs is olyan nagy baj a világban. Ahogy az emléktábládon is olvasható: „Minden csoda, vagy semmi sem az.”

Kötél Emőke

1890. május 13-án született Makkai Sándor erdélyi magyar író, pedagógus, református püspök.

A nagyenyedi, kolozsvári és sepsiszentgyörgyi református kollégiumba járt középiskolába, majd a Kolozsvári Theologiai Főiskola s ezzel egy időben a Kolozsvári Tudományegyetem hallgatója volt. 1912-ben filozófiai doktorátust szerzett. 1912–1915 között Kolozsvárott volt vallástanár majd teológiai tanár. 1926-ban erdélyi református püspökké választották. A püspöki évtizedben fejti ki egyre népszerűbb irodalmi munkásságát. 1936-ban lemondott püspöki hivataláról, Magyarországra költözött és Debrecenben a pasztorális theológia nyilvános rendes tanáraként 1936. július 21-én tett esküt. A Debreceni Tudományegyetem Református Hittudományi Kar dékánja majd prodékánja is volt. 1945-ben a Tudománnyal és fegyverrel című könyvéért perbe fogják háborús és népellenes bűntett vádjával. A népbírósági tágyalásra írt védőbeszédét alátámasztják tanítványai tanúságtételei. A vádak alól felmentették. 1951. július 19-én hunyt el Budapesten.
 
Makkai Sándor Protestáns Népfőiskolai Egyesület – Makkaisandor.ro

Ágnes című művét eredetileg az Erdélyi Szépmíves Céh adta ki Kolozsvárott, a digitalizált változat a Makkai Sándor Protestáns Népfőiskolai Egyesület és az Élő Erdély Egyesület http://makkaisandor.ro című weboldaláról került a Magyar Elektronikus Könyvtárba. Letölthető ePUB verzióban is!

A könyv borítója

Makkai Sándor 1928-ban megjelent regénye szokatlan műfaj az erdélyi magyar író és református püspök életművében: misztikus krimi, egyfajta Dr. Jekyll és Mr. Hyde történet. A címszereplő egy gyönyörű asszony, aki végül a lélekkel és a fantáziával folytatott kísérletek áldozatává válik.

„Nem vagyok költő. De amíg élek, elválaszthatatlan marad lelkemben a Város e képe annak az estének emlékétől, melyen a tragédia megkezdődött. Künn voltam a tetőn s a megszépítő messzeségből láttam a Város tündéri panorámáját... s átnyilallott szívemen a valóság, amit ez a bűbájos látszat takar. Szerettem és gyűlöltem a Várost egyszerre. Az ő fia voltam, hozzá fűzött életem minden emléke s benne élt mindenki, akit szerettem. S csak az ő öléből kelhetett életre mindaz, ami életemet viharként összetörte.

Azon az estén a város lelke nyilatkozott meg nekem s bár százszor is voltam esti sétáimon azon a hegytetőn, csak akkor este remegtette meg lelkemet különös ellentétessége. A Város megvolt, századokkal előbb, mint én, benne éltem már harmincöt éve magam is, de ő csak ezen az estén lépett be az életembe. A dolgok vannak, léteznek, sokáig. De eljön az óra, mikor ránk nézve kezdenek élni. S akkor egyszerre, előre megmutatják nekünk a lelküket. Az én lelkemre borzongató árnyékot vetett a Város.” –  Magyar Elektronikus Könyvtár

 Makkai Sándor művei a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

• Makkai Sándor: Ágnes 
• Makkai Sándor: Aratás 
• Makkai Sándor: Bevezetés a személyiség paedagógiájába 
• Makkai Sándor: A Biblia 
• Makkai Sándor: Egyedül 
  
• Makkai Sándor: Az elátkozott óriások 
  
• Makkai Sándor: Élő gyülekezet 
  
• Makkai Sándor: Az erdélyi református egyházi irodalom 1850-től napjainkig 
• Makkai Sándor: Evangelium az egyházban 
  
• Makkai Sándor: "Gyermek őfelsége" 
  
• Makkai Sándor: Gyöngyvirág 
  
• Makkai Sándor: A gyülekezeti missziói munka mai értelme és feladatai 
• Makkai Sándor: A halál mysteriuma 
• Makkai Sándor: Harc a szobor ellen 
  
• Makkai Sándor: A hit problémája 
  
• Makkai Sándor: "Hittem, azért szóltam" 
  
• Makkai Sándor: Holttenger 
• Makkai Sándor: A lélek élete és javai 
  
• Makkai Sándor: Magunk revíziója 
• Makkai Sándor: Magyar fa sorsa 
  
• Makkai Sándor: Magyar nevelés, magyar műveltség 
• Makkai Sándor: Magyarok csillaga 
  
• Makkai Sándor: Makkai Sándor olaszországi útjának naplója 
• Makkai Sándor: Megszólalnak a kövek 
  
• Makkai Sándor: Mi Ernyeiek 
• Makkai Sándor: A mi utunk 
  
• Makkai Sándor: A nagy személyiségek nevelői jelentősége 
  
• Makkai Sándor: "Nem békességet" ... Evangélium és humanum 
• Makkai Sándor: Öntudatos kálvinizmus 
  
• Makkai Sándor: Örök Erdély 
• Makkai Sándor: Poiménika 
  
• Makkai Sándor: A szabadság vallása 
  
• Makkai Sándor: Számadás 
• Makkai Sándor: A szekták keletkezésének okai 
  
• Makkai Sándor: Szép kísértet 
• Makkai Sándor: Szolgálatom 
  
• Makkai Sándor: Táltoskirály 
• Makkai Sándor: A tiszántúli református egyházkerület jövője 
• Makkai Sándor: A vallás az emberiség életében 
  
• Makkai Sándor: A vallás lényege és értéke 
  
• Makkai Sándor: Vallásos világkép és életfolytatás 
  
  

„A II. világháború befejeződésének napja Európában” alkalmából a nemzeti könyvtár egykori munkatársára, Joó Tiborra emlékezünk, aki a háború végén, Budapest ostroma alatt kapott sebesülésében hunyt el 1945. március 1-jén.
Joó Tibor filozófus, publicista, könyvtáros, a hazai szellemtörténeti irányzat jeles képviselője 1901. augusztus 21-én született Kolozsváron. Tanulmányait a szegedi egyetemen végezte, ahol 1929-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1929-tól 1933-ig a szegedi egyetemi könyvtár tisztviselője volt, 1933-tól az OSZK-ban előbb szakdíjnoki, majd I. osztályú segédőri, végül alkönyvtári beosztásban dolgozott. 1939-ben a budapesti egyetemen történetfilozófia tárgykörből magántanárrá képesítették. Két ízben (1934-ben és 1940-ben) kapott Baumgarten-díjat. Tanulmányai főként a Magyar Szemlében, a Nyugatban, a Protestáns Szemlében és a Válaszban jelentek meg.

Joó Tibor: A magyar nemzeteszme, Budapest, Franklin, (Kultúra és tudomány), [1939]. Címlap – Törzsgyűjtemény

„E fogalom [ti. a nemzeteszméé] és a nemzeti közösség is történeti képződmény, tehát változáson, fejlődésen mennek keresztül. A történetiséggel jár együtt az is, hogy e fejlődés az egyes nemzetegyéniségek esetében más és más lehet, s így más és más lehet nemzetekként és korszakokként a nemzet mibenlétéről elfogadott fogalom is. Látni fogjuk, hogy ez így is van. Nagyon helytelen volna hát, ha egyetlen korszak vagy egyetlen nemzet nemzetfogalma iránti elfogultságból minden ezzel ellenkezőt helytelennek ítélnénk és abban a meggyőződésben lennénk, hogy mindazok közösségek, melyek nem a mi nemzetfogalmunkat tartják az eszménynek, voltaképpen nem is nemzetek, a fejlődés kezdetlegesebb vagy romlott állapotában vannak. Egy közösséget az tesz nemzetté, hogy annak tartja magát, eszmét állít maga elé s azt követi, nem pedig merőben természeti ösztönöket és anyagias szükségleteket. Ez az eszme azonban különböző lehet.”

Joó Tibor: A magyar nemzeteszme, Budapest, Franklin, (Kultúra és tudomány), [1939]. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Tudományos munkássága mellett széles körű publicisztikai tevékenységet folytatott, melyre a nácizmus magyarországi térhódításával szembeni nézetei ösztökélték. A magyar társadalom, állam és nemzet kérdéseivel foglalkozó cikkeiben a magyar múlt tanulságaira figyelmeztette az idegen propagandától károsan befolyásolt közvéleményt.
„Mint oly sok magyar tudós, gondolkozó és művész, amikor az idő hívta, otthagyta nyugalmas szobáját. [...] tudósnak indult és egy csapással a közélet embere lett. [...] Amilyen mértéktartó gondolkozó volt, olyan szenvedélyes harcos lett. [...] Emlékezetünkben úgy él, mint az ellenállás egy legelső és kezdeményező, ugyanakkor egyik legbátrabb alakja.” – írta róla nekrológjában Hamvas Béla
(Joó Tibor: 1901–1945. In. Athenaeum, 1945/1946. p. 36. – Törzsgyűjtemény)

„Egyetlen egyetemes értékmérő állítható fel: a tiszta humanitás eszménye. Ez pedig az a norma, amely a szellemi értékek lankadatlan, heroikus szolgálatát írja az ember elé. Azt mondhatjuk, hogy az ember nem születik, hanem azzá lesz. Azzá lehet, ha kemény követelményekkel lép föl önmagával szemben, ha többre, magasabbra akarja emelni magát, mint egyszerű természeti mivoltja, ha túl akar emelkedni önmagán és teremteni akar önmagában és önmagából, befele a lelkébe és kifele a világba és életbe. Ez a mérték azonban fölötte áll a fajok határainak, mert minden teremtett ember megütheti, bárminő nép körében ringott bölcsője. Ez a mérték nem ad kiváltságot egyetlen fajnak sem, ellenben valódi és szembeszökő egyenlőtlenséget létesít az emberi nemen belül, azt éles vonallal két félre osztja.”

Joó Tibor: Egy évfordulóra. In. Nyugat, 1934. 7. szám – Elektronikus Periodika Archívum

Joó Tibor: Magyar nyelvű filozófiai kéziratok a Széchenyi Könyvtárban, Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtára, 1940 (Az Országos Széchenyi Könyvtár kiadványai 12.). Címlap – Törzsgyűjtemény

A nemzeti könyvtár gyűjteményeiben végzett munkái közül kiemelkedik a magyar nyelvű bölcseleti kéziratok jegyzékbe gyűjtése, mellyel a magyar filozófiai irodalom számbavételének megkezdését, s a hazai filozófia történetének megírását segítette. Sokoldalú érdeklődésének köszönhető még a híres magyar színészek leveleinek az Irodalmi Levelestárból történt kiválogatása; ezzel a Rédey Tivadar által kezdeményezett Színháztörténeti Gyűjtemény felállításában ő is részt vett.

Joó Tibor gyászjelentése – OSZK Irattár, 171/1947.

„Szinte látom bizakodó hangulatban, Buda hosszú ostroma alatt a bunkerban. Hiszen családja körében volt, szép otthonát sem érte gránáttűz. S akkor a már elcsendesedő harc utolsó napján kimegy az utcára s egy robbanó légiakna szilánkja halálra sebzi.” – írta róla munkatársa, Hubay Ilona a Magyar Könyvszemlében 1945-ben megjelent visszaemlékezésében. 

Joó Tibor halála – a számtalan egyéni és kollektív háborús veszteség ellenére is – megrázta a magyar tudományos közvéleményt. A március 1-jén elhunyt és az ostrom miatt csak ideiglenesen, a város belterületén eltemetett tudós könyvtárost az OSZK saját halottjának tekintette. 1947. április 17-én Tolnai Gábor főigazgató az exhumálási és temetési költségekre segélyért folyamodott Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, valamint díszsírhelyet kért Budapest főpolgármesterétől is Joó Tibor számára. Az 1800 forintot kitevő újratemetési költségeket május 13-án a miniszter engedélyezte. Az összeget Tolnai nevében az OSZK-ban akkoriban gyakornokként dolgozó Polcz Alaine vette át május 20-án, melyről Tolnai május 24-én elszámolást küldött. Joó Tibor temetése 1947. május 10-én volt az 1912-ben bezárt, de az ostrom idején és a háború után átmenetileg újra megnyitott XII. kerületi Németvölgyi temetőben.

Köszönjük Rácz Ágnes gyűjteményszervezési igazgató segítő közreműködését.
Szerk.: Mann Jolán

Joó Tibor a Magyar Könyvszemlében megjelent tanulmányai:

• Ismeretlen Verseghy-kéziratok az Országos Széchényi Könyvtárban. In. Magyar Könyvszemle. 3. f., 62. évf. 1. füz. (1938), 72–73.
• Könyvbecslés a 18. század elején. In. Magyar Könyvszemle, 3. f., 62. évf. 2. füz. (1938), 162–165.
• Az első magyar kantiánus filozófia. In. Magyar Könyvszemle, 3. f., 63. évf. 1. füz. (1939), 75–77.
• A Kálmáncsehi-breviárium útja Joó Tibor = Magyar Könyvszemle, 3. f., 63. évf. 2. füz. (1939),183–185.
• Szempontok irodalmi levelek meghatározásához. Kiegészítés Csapodiné Gárdonyi Klára írásához. In. Magyar Könyvszemle, 3. f., 64. évf. 3. füz. (1940), 286–291.

1909. május 5-én született és 1944. november 9-én hunyt el Radnóti Miklós költő, műfordító a holokauszt egyik magyar áldozata.

Radnóti Miklós arcképe – In: Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka, Budapest, Trezor, 1995 – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.”

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat, részlet – In: Uő.: Erőltetett menet. Válogatott versek – Magyar Elektronikus Könyvtár

A mindössze 35 évet élt költőnek, a Nyugat ún. harmadik nemzedéke egyik jelentős tagjának születési körülményei és halála egyaránt megrendítően tragikus volt: édesanyja és ikertestvére meghalt születésekor, s hogy életét két „halott árán” nyerte végigkísérte egész sorsát. 1937-ben így írt erről egyik költeményében:

Tavalyi blogbejegyzésünk itt folytatódik.

A Nemzeti Színház testéről és lelkéről. Dőlt falak, dúlt szívek (50 éve bontották le a Népszínház épületét a Blaha Lujza téren) című, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárával együttműködésben készült kamarakiállításunk 2015. május 23-ig tekinthető meg a Színháztörténeti Tár katalógusfolyosójának tárlóiban.

A második világháborúban, az ostrom alatt az „ideiglenes” színházépület meglehetősen sok kisebb, első tekintetre nem szerkezeti kárt szenvedett, így gyors romeltakarítás és helyreállítás után 1945 szeptemberében meg is kezdődött a játék a Blaha Lujza téren. Később, már 1948-ban azonban kiderült, hogy a nézőteret ért két repülőbomba-találat mégis megbontotta a tetőszerkezetet, s az alapos renoválás már alig halasztható. A hibajegyzék a következő tíz-tizenöt esztendőben csak gyarapodott.
Az 1957-ben, az előző ősz ütötte sebek okán is külső tatarozásra került sor – a közönség azt hihette, a meglazult és beázott homlokzatelemek kijavítása megoldja a Nemzeti Színház problémáját, ám ez csak látszateredmény volt. 

Vágóhídra hajtott marhacsorda a Blaha Lujza téren, Budapest, 1947. július. Háttérben a Nemzeti Színház épülete. A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918-2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. (Encyclopaedia Humana Hungarica, 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A Nemzeti Színház művészi szempontból és a közönség szemében mégis épült és gazdagodott a Blaha Lujza téri ideiglenes otthonában.
Az új korszak első meghatározó direktora a színházat 1922 és 1932 között vezetett Hevesi Sándor (1873–1939) volt, majd 1935-ben a teljes XX. század legjelentősebb színházi szakembere-rendezője kapta feladatául a Nemzeti méltó irányítását, dr. Németh Antal (1903–1968), aki 1944 vérzivataros esztendejében mondott le. 1945-ben a színház vezetője az ő színész-rendező neveltje, Major Tamás lett, mellette Gellért Endre és Marton Endre voltak a főrendezők.
A színész- és háziszerző-gárda korról korra a legjobb volt a hazai színházak között, a közönség tisztelettel és szeretettel kötődött Nemzeti Színházához. A színészek és a színházi dolgozók pedig a legmélyebben a magukénak érezték hagyományaival és jövőjével együtt.
A Nemzeti Színház lelke mindvégig áthatotta a színházat és a közönséget. Gobbi Hilda (1913–1988) szinte emblematikus megszemélyesítőjévé vált ennek a léleknek.

Gobbi Hilda szobra a Nemzeti Színház parkjában. Szobrász Párkányi Raab Péter. 2002. – Digitális Képarchívum 

1960 áprilisában egy bizalmas feljegyzés született a Nemzeti Színház épülete tárgyában a Művelődésügyi Minisztérium Színházi Főigazgatósága számára.
A részletes elemzés az átépítésre-felújításra vonatkozó megoldási javaslatokkal és költségvetési tervezettel zárul. Az ügyirat mind tartalmában, mind áttekintő szemléletében példaértékű, s igazolása annak, hogy a folyton halogatott várostervezési, építészeti és színház-politikai problémák ekkorra szinte megoldhatatlanná terebélyesedtek, ahogy az lenni szokott.
A felújítás keretében az aláíratlan tisztázat szerzője javasolja például az áramhálózat átállítását 110-ről 220 voltosra, ezzel a színházépület bekötését a városi hálózatba, ugyanígy a teljes gépészet (víz-, csatorna- és fűtésrendszer) teljes korszerűsítését az építészeti és színpadtechnikai felújítás keretében, s következtetése így hangzik:

„Összegezve: Az épület minden szempontból igen rossz állapotban van. Sürgősen el kellene dönteni, hogy ezen tarthatatlan állapoton hogyan segítsünk. Két megoldás lehetséges: 1.) vagy új színházat építünk, 2.) vagy a jelenlegit teljesen átépítjük. Ha az ország jelenlegi gazdasági helyzetében megengedhető egy új Nemzeti Színház felépítése, úgy azt javasoljuk, mert az a gazdaságosabb. A jelenlegi épület ugyanis a Nemzeti Színház számára annyira szűk, hogy csak nagyobb átépítés mellett válnék számunkra használhatóvá.”

Feljegyzés a Nemzeti Színház épülete tárgyában. 1960. április 13. MNL OL XIX – I4FF-II. t. 46763-1960. 31. d. – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár

1963. április 22-én a Nemzeti Színház (Malonyai Dezső gazdasági igazgató) jelenti a Művelődésügyi Minisztérium Műszaki Főosztályának, hogy az előző napon megroggyant a nézőtér első emeleti padozata. Kéri az életveszély elhárítását és statikai szakvélemény készíttetését. Ekkor már folytak a metró mélyépítési munkálatai a Rákóczi út Rókus Kórház és Blaha Lujza tér közé eső területe alatt. A földalatti vasút (ma M2) tervezése (moszkvai mintára) már háború befejezése után megkezdődött, majd az 1950-es években gazdasági okokból lelassult. A nyomvonalát kijelölték, az állomások-aluljárórendszerek (a mainál sűrűbb) helyrajzát is megtervezték. A fúrópajzsok azonban csak később indultak.
A közel kilencvenéves Népszínház egy darabig állta a soha nem tapasztalt rezgéseket, ám a már korábban megrendült, sérüléseket hordó téglafalak 1963-ban megadni látszottak magukat. Az akkori technológia nem adott lehetőséget a könnyű, gyors, olcsó stabilizálásra.
Egy, Darabos István által megfogalmazott, 1963. október 25-én kelt Tájékoztató jelentés (a Politikai Bizottság, illetve az Agit.-prop. Bizottság elé szánva) összefoglalta hazai színházépületeink műszaki állapotleírásait, s köztük a Nemzeti Színházra vonatkozóan a következőt jelezte:

„A Nemzeti Színház működése a rendkívül leromlott műszaki állapoton túl a földalatti vasút építkezése miatt vált kérdésessé. […] Elsősorban gondoskodnunk kell a Nemzeti Színház működésének lehetőségéről. Az Országos Tervhivatallal, az Építésügyi Minisztériummal és a Fővárosi Tanáccsal egyetértésben javasoljuk az új Nemzeti Színház felépítését a Dózsa György úton, a felvonulási tér közelébe. (Kb. 20 millió Ft.) Szükséges lenne, hogy a műszaki előkészítés 1964-ben, az építés kivitelezése 1966-ban megkezdődjék. Az új Nemzeti Színház felépítéséről szóló döntést javasoljuk nyilvánosságra hozni. (A Nemzeti Színház működtetése az 1964/65-ös színházi évad végéig a Blaha Lujza téren megoldható lenne, ezt követően az új színház felépítéséig a Nemzeti Színház az Izabella téri épületbe költözne.)”

Darabos István Tájékoztató jelentés a színházépületek műszaki állapotáról. 1963. október 25. MNL OL M-KS-288. f. 41/16. őe. 1963. – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár 

Latabár Kálmán társadalmi munkában a Blaha Lujza téren, 1964. A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. (Encyclopaedia Humana Hungarica ; 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Ezt követően született a következő ügyirat: 1963. december 3. Javaslat a Politikai Bizottságnak új Nemzeti Színház felépítésére. Ebből idézünk:

„1.) A Nemzeti Színház 1875-ben épült. A második világháborúban súlyosan megsérült, s mind építészeti, mind műszaki állagában teljesen elavult. Az épület tartófalai az aránytalan süllyedés következtében elferdültek. Érvényes tűzrendészeti határozat a 220-as áramra való átállásnál – 1964–1965-ben – előírja a teljes elektromos berendezés kicserélését. A színpad alsógépezet csak korlátozottan használható, az erkélyszerkezetek, közönségszolgálati helyiségek felújításra szorulnak. 1961-ben ideiglenesen meg kellett szüntetni a működtetést a tetőszerkezet meghibásodása miatt. Akkor olyan döntés született, hogy a színház épületének korszerűsítése – amely kb. 80–100 millió forintot tett volna ki – nem célszerű és az életveszély megszüntetésére csak a szükségesebb javításokat kell elvégezni.
2.) A földalatti vasút építése szükségessé teszi a Nemzeti Színház épületének megerősítését. Ennek érdekében rövidesen megindulnának a megerősítési munkálatok. A földalatti építése, valamint az ezt követő rekonstrukció miatt 5-6 évig a színházépület nem üzemeltethető a megerősítés és az ezzel járókárok helyreállítása becslés szerint 40 millió forint költséggel jár. Az előbbiekben említett és elkerülhetetlen rekonstrukcióval együtt a jelenlegi épület felújításának becsült összege 12 millió, ugyanakkor az épület adottsága miatt csak a századforduló technikai színvonalát lehetne elérni.
3.) Fentiek alapján nem tartjuk célszerűnek az épület megerősítését. Javasoljuk az új Nemzeti Színház megépítését a XIV. ker. Dózsa György úton. Ez lenne az első új színházépület, amelyet a felszabadulás óta építettünk.”

1963. december 3. Javaslat a Politikai Bizottságnak új Nemzeti Színház felépítésére. MNL OL M-KS-288. f. 5./322. őe. 1963. 115-116. p. – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár

A Nemzeti Színház bontása, 1965. In. A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918-2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. (Encyclopaedia Humana Hungarica, 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Ezek alapján született meg a döntés az építészeti pályázat kiírásáról. A nyertes pályázatot 1965-ben Hofer Miklós, Vajda Ferenc, Kádár István, Bakos Kálmán és dr. Lohr Ferenc, a Középület-tervező Vállalat munkatársai jegyezték.
A bontási határozat az Országos Tervhivatal 1964. március 6-i, igen alapos és részletekbe menően, elvi alapon érvelő előterjesztése nyomán született meg a Gazdasági Bizottság ülésén.
Az 1964. június 28-i Lear király után gördült le utoljára a Blaha Lujza téri színház függönye. A színpadon és a nézőtéren is döbbent szomorúság ült.
A társulat 1964. október 2-án kezdte új évadát a Nagymező utcában (korábban Rádius Mozi, ezt megelőzőleg a Petőfi Színház játszóhelye, ma Thália Színház). A kis színlap grafikus térképpel igazította útba a nézőket.

Színlap – Színháztörténeti Tár

1966-ban újabb ideiglenes Nemzeti Színházként nyitotta meg a kapuit az átépített-felújított Magyar Színház a Hevesi Sándor téren.
Annak idején a Pesti Magyar (Nemzeti) Színház „megszentelt köveiből” az 1913. évi bontást követően Jászai Mari (1850–1926) saját síremlékét faragtatta meg (hogy amely kövek között életét élte, azok vegyék körül őt halálában is).

Jászai Mari sírja a Kerepesi temetőben: 28-díszsor-18. Fotó: Varga László – Digitális Képarchívum 

A Népszínház–Nemzeti Színház köveiből és díszeiből sok helyütt láthatunk emlékeket, ereklyéket – a Bajor Gizi Színészmúzeum kertjétől Gobbi Hilda visegrádi nyaralójáig. A nemzeti könyvtár Színháztörténeti Tárának olvasótermében láthatják az egyik emeleti páholy oszlopának töredékét. Nemzeti Színházaink hűlt helyét pedig sorra emlékkövek, emléktáblák jelzik fővárosunk közterein. A Rákóczi út elején lévő forgalmas buszmegállóban, a Blaha Lujza téren… De még az új, Nemzeti Színháznak épült Duna-parti ház is a korábbi épültek emlékét őrzi egyes elemeiben. Gobbi Hilda 70. születésnapján, 1983-ban meghirdette az országos gyűjtést, téglajegyek bélyegek vásárlására az új Nemzeti felépítésére.

1985-ben az 1965-ös pályázati terv felújítására kapott megbízást Hofer Miklós, s megszületett az építési engedély is. A Városliget néhány fájának kivágásánál azonban nem jutott tovább az új Nemzeti építése.

1988-ban helyszínkijelölő pályázatot hirdetett a kormány. Ligeti Béla s mögötte Bán Ferenc pályázata az első két helyezett. 1990-ben aztán az új kormány feje bejelentette, hogy az ország gazdasági lehetőségei nem alkalmasak az új Nemzeti közeli megvalósítására.

1997-ben újabb helyszínkijelölési, majd építészeti tervpályázat jelenik meg. Az Erzsébet térre készült Bán Ferenc terv kapja a második díjat, elsőt nem osztanak ki. A sorozatosan sikertelen igazgatói kinevezések után 1999-ben Schwajda György lesz az új Nemzeti kormánybiztosa. 2000 májusában Vadász György terve a nyertes immár a Duna-parti helyszínre. Az építési engedélyt azonban a pályázaton nem indult Siklós Mária terve kapja meg.

A Nemzeti Színház – Digitális Képarchívum 

Az új Nemzeti Színház építése 2000 augusztusát követően indul meg, a költségek 22%-át közadakozásból, 78%-át a központi költségvetésből fedezik. Az épület és a park költségei mintegy 26 milliárd forintra rúgtak.
A vízfelületbe fektetve fellelhetjük a hajdani Blaha Lujza téri Nemzeti Színház főhomlokzatának sziluettjét.

A Blaha Lujza téri régi Nemzeti Színház főhomlokzatának sziluettje a hajóorr előtti vízfelületbe fektetve látható. – Digitális Képarchívum

A Népszínház–Nemzeti Színház Blaha Lujza téri épületét 1965. január 15-én kezdték bontani. A Honvédség által végrehajtott három robbantásra március 15-én, 30-án és április 23-án került sor.
A palánkon túl tömeg állt néma csöndben. A szirénaszó és a robbantás sem tántorította el a Házat gyászolókat.
A területet az 1965. április 30-án elkészült zárójelentést követően – célprémiumok és kitüntetések ígérete mellett – május elsején adták át a fővárosnak.
Évtizedeken át élt, s máig él a színházcsinálók és a közönség emlékezetében a Blaha Lujza téren állott „igazi” Nemzeti Színház hiánya okozta veszteség.
Mintha máig sem volna teste a Nemzeti Színháznak. Csak lelke van.

A Nemzeti Színház épülete lebontásának 50. évfordulójára emlékező összeállításunk első része itt olvasható.

Dr. Sirató Ildikó, Színháztörténeti Tár

140 évvel ezelőtt, 1875. október 15-én nyitotta meg kapuit a Népszínház épülete, mely 1908 után a Nemzeti Színháznak adott otthont egészen 50 évvel ezelőtt, 1965-ben történt lebontásáig. A reprezentatív épület fővárosi támogatással, magánkezdeményezésre készült el az akkoriban kiépülni kezdő budapesti Ring, azaz a Nagykörút és a Kerepesi út (ma Rákóczi út) központi kereszteződésében, a korabeli városszerkezet és térkép szerint a Kerepesi út és a Sertéskereskedő (ma Népszínház) utca találkozásánál. A neoreneszánsz palota a Ferdinand Fellner és Hermann Helmer vezette és Monarchia-szerte számos színházi épületet tervező híres bécsi építészcég első magyarországi műve volt. 

A Nemzeti Színház testéről és lelkéről. Dőlt falak, dúlt szívek (50 éve bontották le a Népszínház épületét a Blaha Lujza téren) című, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárával együttműködésben készült kamarakiállításunk 2015. május 23-ig tekinthető meg a Színháztörténeti Tár katalógusfolyosójának tárlóiban.

A Népszínház épülete a Kerepesi úton. Képeslap – Színháztörténeti Tár. Leltári szám: KA 5317/4. Digitális Képarchívum

Az intézmény fölállítását a leendő első direktor, Rákosi Jenő (1842–1929) indítványozta, majd az indítvány megvalósulását az 1872. március 15-én fölállott Népszínházi Bizottság (a Pesti Magyar Népszínházat Alapító Társulat) szervezte. A 2400 néző befogadására képes budapesti Népszínház az erősödő városi polgári közönség igényeit s ízlését tekintette irányadónak.
A Nemzeti Színház műsoráról a Népszínház vadonatúj deszkáira kerültek a népszínművek (Tóth Ede, Gaál József vagy Csepreghy Ferenc népszerű darabjai), s a Párizsból érkezett új színjátéktípus, a nagyvilági operett első sikerdarabjai (Offenbach, Suppé, Lecocq művei), no meg az előző évtized során a Budai Népszínházban sikert aratott látványosságok, a sosem látott hatáseszközöket működtető attrakciók.
A színház legmeghatározóbb művésze, népszerűségben megelőzve még az utána következett közönség-kedvenc primadonnákat, Pálmay Ilkát vagy Fedák Sárit is, az ott 1875-től 1902-ig szerepelt Blaha Lujza (1850–1926) volt, „a nemzet csalogánya”, a népszínműéneklés nagyasszonya, aki a Nemzeti Színház népszínműveivel együtt költözött át a Népszínházba. 1908 után azután ismét a Nemzeti társulatával játszott tovább szeretett színpadán. 1901-ben Blaháné lett a Nemzeti Színház első Örökös tagja (1871-ben kötött első szerződése kerek évfordulóján), majd a főváros 1920-ban, hetvenedik születésnapja alkalmából a Népszínház körül kialakult teret nevezte el róla.

Blaha Lujza mint Török bíróné Csepreghy Ferenc A piros bugyelláris című népszínművében. Fényképész: Kozmata Ferenc – Színháztörténeti Tár. Leltári szám: KB 4002/18. Digitális Képarchívum 

A Népszínház épülete az 1870-es évtized „terméke”, így a következő időszak színház- és színpadtechnikai újdonságait (villanyosítás, vasfüggöny, forgószínpad, hidraulikus vagy olajnyomású alsógépezet, fényvető- és vetítéstechnika stb.) még nem tartalmazta. Lényegében tehát már a századfordulóra (amikor a kiemelkedő újításokkal fölépült, s 1884-ben megnyílt Operaház, majd az első – Fellner–Helmer-féle – magánszínházak, az 1896-os Vígszínház, az 1897-es Magyar Színház stb. működni kezdtek) elavultnak volt tekinthető. Ám hatalmas kubusa és belső méretei okán nehezen lehetett alakítani, korszerűsíteni, bár sokszor megkísérelték az egyre gyakrabban egymást váltó bérlő-igazgatók.
1908-ban a Nemzeti Színház ideiglenes otthonaként bérelte ki az állam a főváros Népszínházát. Előző évben ugyanis az 1837 augusztusára fölépült Pest vármegyei színház, az 1840-ben országgyűlési törvénnyel Nemzetivé emelt Pesti Magyar Színház épülete, ami a középkori pesti városfal (ma Múzeum körút, Kiskörút) és a Kerepesi (ma Rákóczi) út találkozásánál állott, tűzveszélyessége miatt hatóságilag bezáratott. 

A Pesti Magyar Színház 1840 körül. Festő: Landerer Lajos Tervező: Zitterbarth Mátyás – Színháztörténeti Tár. KD902 Digitális Képarchívum 

Az ideiglenes Nemzeti Színház építészeti, akusztikai, színház- és színpadtechnikai szempontokból azonban egyáltalán nem volt ideális a XX. század eleji nemzeti színjátszás számára. A színpadról hangzó beszédet a zenés előadásokra tervezett nézőtér kongva, túlságosan visszhangosan fogadta, először tehát akusztikailag kellett csillapítani a tér zengését. Kárpitokkal, hangterelőkkel igyekeztek javítani a nézőtéri hangzásviszonyokon. Ezt követően, még 1908-ban hidraulikus színpadgépezetet építettek, a vasfüggönyt is víznyomás működtette, de a felsőgépezetet továbbra is kézhúzók alkották. A vízmozgatást is szolgáló üzemház, amit Ybl Miklós tervezett a Csokonai utcában állt s áll ma is. Ezt a vezetékek nyomvonalán egy járható földalatti folyosó kötötte össze a színház épületével. 1928-ban építették be a 12 méter átmérőjű forgószínpadot, majd 1935 nyarán nagyobb szabású átépítés, korszerűsítés történt. Ekkor a színpadvilágítást teljesen megújították, körhorizontot kapott az egyébként túlságosan szűk hátsószínpad. Világítási tornyokat emeltek az előszínpadra, díszletvetítő berendezést építettek be. A forgószínpadot áthelyezték és korszerűsítették.
Az 1937-es centenáriumi ünnepi évadra tehát, Németh Antal vezetésével kívül-belül megújulva állt készen a Nemzeti Színház. Mégis, épp az ünnepi megemlékezéssorozat adott alkalmat a koncepcionális kritikára is. Amint a jubileumi kötetben Kovách Aladár fogalmazott „a második évszázad küszöbén”:

„Nincs teste a Nemzeti Színháznak.
Nincsenek ’megszentelt kövei’, a hely, ahol állt és esténként fénye gyúlt, vak ugar a város közepén.
Ha az épületben keressük, nincs is Nemzeti Színház. Mégis itt van, száz esztendeje fú színpadáról tragédiák szirokkója és mosolyog a komédia. A Nemzeti Színház lélek. Úgy látszik, a hagyománynak nem kell kövekhez tapadnia, a hagyomány a vérrel hullámzik tovább nemzedékről nemzedékre.”

Kovách Aladár: A második évszázad küszöbén. In. A százéves Nemzeti Színház. Az 1937/38-as centenáris év emlékalbuma, Budapest, Pallas Ny., 1938. 279. o. – Törzsgyűjtemény 

A Nemzeti Színház „testét”, helyét a kezdetektől keresték, a nemzeti színházi eszme mindig összekapcsolódott a reprezentatív helyszínnel, a nemzeti színjátszás szellemét és karakterét kifejező épülettel.
Már Kultsár István első pesti nemzeti színház terve (1815), majd Széchenyi Istváné (1832) azt célozta, hogy az eszme és a test összekapcsolódjék. Ám az első, a magyar Nemzeti Színház céljára épült ház elkészültére mégis 2002. március 15-ig kellett várnunk. Mindaddig ideiglenes otthonban, kölcsönlakásokban működött Nemzeti Színházunk.
Az 1837-es színháznyitást követően nem sokkal, az 1840-es évek elején tervbe vették a Színház téren (ma Vörösmarty tér) állott hatalmas Német Színház kivásárlását, mely terv a színház 1847 februárjában tűzvészben történt megsemmisülését követően okafogyottá vált.

A pesti Német Színház égése 1847. február 2-ára virradóan. Rajzoló: Steinruher. Metsző: Fuchsthaller Alajos – Színháztörténeti Tár. KD 898. Digitális Képarchívum 

A nemzeti intézményeink mindegyikét szigorúan sújtott időszakban, a szabadságharc bukását követően csak 1859-ben jelentette be a Nemzeti Színház igazgatása igényét a korábban a várostól adományozni szándékozott, a Lánchíd pesti hídfője közelében fekvő Duna-parti telek iránt. Az egyezkedés azután 1865 és 1869 között folytatódott, míg 1868-ban Szumrák Pál Pest városi főmérnök benyújtott egy tervet is, amit azonban azzal vetettek már el, hogy tekintettel a színjátszás akkori helyzetére, a színházi szerkezet átalakulására, külön opera- és szószínházat kellene emelni.
Az újabb városi adományt (az előbb a Népszínháznak ígért) Hermina téri telket 1873-ban az Operaház fölépítésére dedikálták, ahol 1875 és 1884 között Ybl Miklós tervei alapján el is késült a pompás neoreneszánsz „Sugár úti palota”. De Nemzeti Színházunk továbbra sem volt.
Az első hivatalos elhelyezési és építészeti pályázatot 1912-ben írták ki, éppen a Pesti Magyar Színház épületének lebontását megelőzően. A nyertes pályázat (Tőry Emil és Pogány Móric, 1913) azonban a Nagy Háború, majd az utána következett megrázó politikai és gazdasági fordulatok miatt nem valósulhatott meg.
1934-ben e terv megújított változatával jelentkeztek, majd a már említett centenáris kötetben Halácsy Endre adott programot egy korszerű Nemzeti Színházhoz:

„Nemzeti Színházunk megalapításának százéves fordulója az új Nemzeti Színház megépítésének régen vajúdó kérdésére is ráirányítja az érdeklődést. Nemzeti Színházunk jövendő elhelyezésére, külső és belső kialakítására számos új terv merült már fel.
Nemcsak azt kell azonban eldönteni, hogy hol épüljön fel az új Nemzeti Színház, hanem azt is, hogyan?
E tervezésekben és a tervek elbírálásában vezető szempontul azt kell tekinteni, hogy az új Nemzeti Színház külső alakjával és belső berendezésével egyaránt méltón képviselje nemzeti kultúránkat. Művészetnek és műszaki tudásnak együttesen kell gondoskodnia arról, hogy a nemzet színháza magyar, de egyben a világ legkorszerűbb színháza is legyen.
Nem lapozhatunk itt végig a színházépítészet és színpadtechnika történetén, de a világon mostanában épült színházakat sorra véve, e nélkül is megfigyelhetjük, hogy milyen irányban fejlődik a nézőtér és a színpad. A koreszmék itt is éreztetik hatásukat – hiszen azért koreszmék. Ma, amikor az osztályokra tagolt társadalmak felbomlanak, hogy nagy nemzeti közösségeknek adják át helyüket és az osztálykiváltságok megszűnnek, a nézőtérről is eltűnnek a páholyok. A színpadon viszont a műszaki tudományok soha nem álmodott fejlődése biztosít egyre nagyobb lehetőségeket és egyre szélesebb teret a rendezőinek: a színpad kibővül, rugalmasabb lesz, sokkal nagyobb térhatásokat ad és egyre fontosabb lesz a nézőtér mellett.”

Halácsy Endre: A korszerű színháztechnika és az új Nemzeti Színház. In. A százéves Nemzeti Színház. Az 1937/38-as centenáris év emlékalbuma, Budapest, Pallas Ny., 1938. 270. o. – Törzsgyűjtemény 

Dr. Sirató Ildikó, Színháztörténeti Tár

A Nemzeti Színház épülete lebontásának 50. évfordulójára emlékező összeállításunk második részét holnapi blogunkban tesszük közzé.

A Nemzeti Színház testéről és lelkéről. Dőlt falak, dúlt szívek (50 éve bontották le a Népszínház épületét a Blaha Lujza téren) című, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárával együttműködésben készült kamarakiállításunk 2015. május 23-ig tekinthető meg a Színháztörténeti Tár katalógusfolyosójának tárlóiban.

Az ökológiai felvilágosodás a filozófia és az etika területén is izgalmas kérdéseket eredményezett. A német származású filozófus, Hans Jonas az összes korábbi etikát antropocentrikusnak minősítette, és egy új etika megalapozását kezdte meg:

„[…] hatalmunk növekedése következtében az emberi cselekvés jellege megváltozott, és mivel az etikának a cselekvéssel van dolga, a fentiekből annak az állításnak kell következnie, hogy az emberi cselekvés megváltozott természete változásokat követel meg az etika terén is. (…) Vegyük például, mint a ránk hagyományozott kép első nagyobb változását, a természet kritikus sebezhetőségét, amelyet az ember technikai beavatkozása idézett elő – ezt a sebezhetőséget sejteni sem lehetett addig, amíg meg nem mutatkozott a már okozott károkban. Ez a felfedezés, amelynek sokkja a környezetkutatás (ökológia) fogalmához és születő tudományához vezetett, megváltoztatja egész felfogásunkat önmagunkról mint a dolgok tágabb rendszeréhez tartozó kauzális tényezőről. A hatások révén ahhoz a felismeréshez vezet, hogy az emberi cselekvés természete de facto megváltozott, és hogy egészen új rendű és rangú tárggyal, nem kevesebbel, mint a bolygó egész bioszférájával egészült ki az, amiért felelősséggel tartozunk, mert hatalmunk van fölötte.”

Hans Jonas: Az emberi cselekvés megváltozott természete – In: Természet és szabadság: humánökológiai olvasókönyv, szerk. Lányi András Budapest: ELTE Szociológiai és Szociálpol. Int., Osiris, 2000 – Törzsgyűjtemény 

 Kolontári vörösiszap katasztrófa – A Torna-patak teljes élővilágát kipusztította az erős lúgos szennyeződés, valamint erre a sorsra jutott a Marcal Torna torkolata alatt fekvő része is. – Digitális Képarchívum

A technikai fejlődés egy bódító ígéretet erősít meg nap mint nap. Azt sugallja, hogy az emberi lelemény oly határtalan, hogy az egyre kifinomultabb gépeink, eszközeink, egyre kevesebb energiával fognak egyre hatékonyabban működni, tehát az ígéret szerint a természetet egyre kevesebb szennyezés éri majd, mi egyre függetlenebb individuumokként létezhetünk, a gazdaság határtalan növekedése folytán ez a jólét előbb-utóbb mindenkit felemel, és lassan készülhetünk más bolygókra is. Ez a szabadság azonban csak az emberiség egy kis részének valóság, miközben milliók nyomorognak, és ennek az anyagi szabadságnak nagy ökológiai ára is van a természetből kivont anyagok, majd oda hulladékként visszajuttatott, és egyre több helyet, több életet kiszorító, károsító tárgyak tömege miatt.

Jacques Ellul rámutat, hogy a technika miként változtatja meg gondolkodásunkat:

„Teljesen hiábavaló azt állítani, hogy a technika nem igazi környezet. Ez a környezet észrevétlenül kialakítja a neki megfelelő viselkedési módokat és ideológiai irányulásokat. Magától értetődik, hogy használjuk a gyors tömegközlekedést és élünk a gyógyszerekkel. Az ember nagyon gyorsan e környezetnek megfelelően kezd el gondolkodni. (…) A humán tudományok visszaszorultak a természettudományos és a műszaki képzés javára, mivel az a környezet, amelybe a diák belecsöppen, nem humán, hanem technikai jellegű.”

Majd összekapcsolja a (manipulációkkal gerjesztett) fogyasztást a technikai kapacitással:

„A technikai fejlődés az ember a priori hozzájárulásán nyugszik, aki minden technikai adományt szükségleteire adott válaszként fog fel, amely szükséglet valójában csak a technológiai kapacitás kihasználásáért létezik. (…) A felkínált választás mindig hamis, mivel a technikai rend szokásos érvelése pontosan annak megerősítéséből áll, hogy nem szükséges választani, hanem lehetséges minden felhalmozása, hogy ezáltal gazdagabbak, hatalmasabbak, szolidárisabbak legyünk, és szélesebb szellemiséggel rendelkezzünk stb”

Jacques Ellul: Az ember a technika rendszerében – In: A későújkor józansága: olvasókönyv a tudományos-technikai világfelszámolás tudatosítása köréből, vál. és szerk. Tillmann J. A., Budapest, Göncöl, 1994 – Törzsgyűjtemény 

Meszlényi Attila az élet sok területére vonatkozóan normatív üzeneteket megfogalmazó átfogó ökológiai illemkönyve szintén foglalkozik a technika és az ember kapcsolatával:

Meszlényi Attila: A világvége illemtana. Túlélőkönyv, Budapest, Ad Librum, 2008. Címlap – Törzsgyűjtemény

„Ne légy csak szakember! A szakemberi lét zsoldos-mentalitással jár. A szakember a hogyannal törődik, a miérttel nem. Készen kapja a feladatot, s csak arra ügyel, hogy a lehető legjobban végezze el. Mivel feladatát más szakemberektől kapja, akik ismét másoktól, a termelés, a munka rendszerében szinte senki nem akad, aki elgondolkodna az egész tevékenység értelmén. Könnyen előállhat a helyzet, amint elő is áll gyakran, hogy kiváló szakemberek tömege dolgozik irtóztató tökéllyel egy alapvetően kártékony feladaton.
A szakemberi lét ezért veszélyes és némiképp szégyenletes. Ha csak teheted, s ha csak időlegesen is, igyekezz szakemberből emberré válni!”

Meszlényi Attila: A világvége illemtana, túlélőkönyv, Budapest, Ad Librum, 2008 – Törzsgyűjtemény 

Ausztrál természetvédők egy csoportja egy erdő kitermelését megakadályozandó beásta magát a munkagépek elé, egyikük szónoklatot intézett a markolót vezető szakemberhez:

„Uram! Ön megfosztja köpenyétől a földet, és pusztulását okozza. El fog pusztulni, és ez olyan biztos, mint hogy a meztelen csecsemő is meghal, ha a tengerparton hagyják a tűző, déli napon. Lassú halál, de bizonyosan a mezítelenség okozza. Ha megfosztjuk köpenyétől a földet, és kitesszük a tűző nap szüretlen sugarainak, szép lassan kimerül, és a természet ereje és teljessége többé nem képes a teremtés csodájára. (…) Uram! Kérem, ne vigye véghez ezt az őrültséget, ne vegyen részt ebben az embertelenségben. Kérem, menjen el! Menjen haza becsületben! Mint egy hős, akinek bátorságáról szól majd mindenki. Ilyen döntést hozni nem szégyen, senki nem fogja megbélyegezni miatta. Tudom, hogy a szíve mélyén ezt ön is tudja. Cselekedjen most és távozzon hősként. Hallgasson a szívére! Látom, hogy tétovázik. Nincs helye tétovázásnak, amikor a szíve súgja, hogy mit kell tennie.(…) Ne engedje, hogy a szavak cserben hagyják az emberiséget, hogy elégtelennek bizonyuljanak egy ilyen órában, amikor a föld leggyengédebb érzéseit fejezhetnék ki...”

Graham Innes tanúságtétele. In: Természet és szabadság. Humánökológiai olvasókönyv. Szerk.: Lányi András, Budapest, ELTE Szociológiai és Szociálpol. Int., Osiris, 2000. – Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány 

Természet és szabadság. Humánökológiai olvasókönyv. Szerk.: Lányi András, Budapest, ELTE Szociológiai és Szociálpol. Int., Osiris, 2000. Címlap – Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány 

A rendszerelmélet tanulságait fenntarthatósági kutatásaiban felhasználó Gyulai Iván megközelítése szerint a köröttünk érzékelhető szociális és környezeti problémák egy rendszerben léteznek, tehát az egyre nagyobb társadalmi különbségeknek, a harmadik világ nyomorának és a természetpusztításának azonos oka van és a rendszer egészének a megváltoztatásával lehetne ezeken javítani.

Gyulai Iván Kérdések és válaszok a fenntartható fejlődésről című kötete elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban is.

Kurt Vonnegut a Bajnokok reggelijében jól érzékelteti az embert a munka nyűge alól felszabadító technikai fejlődés és a társadalmi berendezkedés egyik ellentmondását:

„Ezek vidéki lányok voltak. A nemzet déli agrárvidékén nőttek föl, ahol a szüleiket mezőgazdasági gépekként használták. Most már azonban az ottani fehér farmerok nem használtak húsból készült gépeket, mert a fémből készült gépek olcsóbbak és megbízhatóbbak voltak, és egyszerűbb volt a tárolásuk. Így hát a fekete gépeknek el kellett menniük onnét. Ha nem akartak éhen halni. A városokba jöttek, mert mindenütt másutt ilyen táblák voltak a kerítéseken és a fákon: Tilos az átjárás. Még neked is!”

Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije Budapest, 2005 – Törzsgyűjtemény 

Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije, 4. kiadás, Budapest, Helikon, 2014. Címlap – Törzsgyűjtemény 

Amennyire tőlünk többnyire távol történik a természet termékké alakítása, ugyanúgy csak az utóbbi időkben kezdett néhány újságíró utánajárni, hogy a divat sugallatára sűrűn cserélt trendi ruhadarabok és technikai eszközök milyen körülmények között készülnek? Távol-keleti, közép-amerikai országokban rabszolgaságszintű kiszolgáltatottságot és nyomort találtak:

„Függetlenül attól, hogy hol helyezkednek el az exportzónák, a munkakörülmények mindenütt hasonlóak: hosszúak a munkanapok: – Sri Lankán 14 óra, Indonéziában 12 óra, Dél-Kínában 16 óra, a Fülöp szigeteken 12 óra. A dolgozók nagy része fiatal nő, és mindig koreai, tajvani vagy hongkongi vállalkozóknak dolgoznak. Ezek pedig egyesült államokbeli, brit, japán, német vagy kanadai székhelyű cégek megrendeléseit teljesítik. A vezetési stílus katonai jellegű, a felügyelők sokszor erőszakosak, a fizetések a létminimum alattiak (…) a lelakatolt mosdókat csak tizenöt perces szünetek idejére nyitják ki, és még ilyenkor is be kell és ki kell léptetniük magukat a munkásoknak, hogy a vezetés nyomon követhesse mennyi a nem produktív munkaidő. A Gap, a Guess, az Old Navy számára termelő varrodában dolgozó nők mesélték, hogy néha kénytelenek a varrógépek alatt, nejlonzacskóba vizelni. Egyes helyeken a szabályok tiltják a beszélgetést, a Ju Jung elektronikus termékeket gyártó gyárban már mosolyogni sem szabad.”

Klein, Naomi: No logo: márkák, multik, monstrumok / AMF, Tudatos Vásárlók Egyesülete, Budapest, 2004 – Törzsgyűjtemény 

Azt látjuk, hogy míg az egyik ember a technika (és persze a gazdasági berendezkedés) révén egyfajta, a divat által diktált szabadságban él, addig pl. az elektronikai eszközökhöz is nélkülözhetetlen konfliktusfém, a tantál bányászata miatt, sok más lény mellett a gorillák egyes élőhelyeit is felszámolják, vagy épp távol élő embertársaiknak kell embertelen körülmények között robotolniuk. S a fogyasztás végén termelődő szemét szintén a természetet és/vagy távol (?) élő embertársainkat sújtja. Szerencsére – nagyrészt a média (cenzúrát is feleslegessé tévő) elárasztó hatása miatt – annyi minden mással el tudjuk terelni a figyelmünket, hogy ezekről a problémákról nem kell tudomást vennünk, hihetjük azt, hogy ránk nem hatnak vissza. Hihetjük azt, hogy túl kicsik vagyunk, hogy kijavítsuk azokat a hibákat, amelyek elkövetéséhez valahogy mégis elég nagyok vagyunk. Felnövünk ehhez valaha?

Gondos Gábor

Száz éve született Szeleczky Zita (1915–1999) színésznő, akinek hagyatékát az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára őrzi.

Szeleczky Zita Klára Terézia közkedvelt színésznő, filmcsillag 1915. április 20-án született Budapesten. Alakításait régi magyar filmek sora őrizte meg, így rajongóinak száma még ma is nagy. Sokak számára viszont mára már feledésbe merült, hiszen ellentmondásos személyisége, máig részben tisztázatlan 44-es szerepvállalása és nyilatkozatai, valamint a második világháború utáni emigrációja miatt hosszú ideig hallgattak róla itthon. Ezért sokan elutasítják és elítélik. A hosszú emigráció következtében elszakadt a hazai magyar közönségtől, pedig kis túlzással szinte élete végéig voltak fellépései, színpadi művekben és önálló előadóesteken. Jelentős szerepet vállalt az emigráns magyar közéletben is.

Szeleczky Zita Jacobi Viktor Leányvásár című művének filmszerepében. Rend.: Podmaniczky Félix, 1941 – Színháztörténeti Tár

A régi református középnemesi származás, az értelmiségi család konzervatív légköre meghatározó volt egész életére. Ugyanakkor a gyökereket, a szigorú elvárásokat sokszor nem volt könnyű összeegyeztetni a sikeresen kezdődő, hamar magasba ívelő színésznői pályával, sőt a sztársággal. Határozott egyénisége, s a valósághoz kissé naivan viszonyuló, érvényesülni vágyó tehetsége miatt többször került konfliktusba, s ragadtatta el magát, állt a rossz oldalra, s részben ezért is kellett aztán 45-ben elhagynia az országot.

Ódry Árpád, a Színművészeti Akadémia igazgatója igazi tehetségnek tartotta. 1937-ben szerezte meg a diplomáját. Ekkor már a Nemzeti Színház színésznője, s még csak elsőéves, mikor egy filmszerepet is megkapott galánthai Balogh Béla Méltóságos kisasszony című filmjében. Későbbi filmszerepei hosszú sorának ez csak a kezdete.

Szeleczky Zita egy kevésbé ismert filmszerepe. Gisella Rey a Tentazione (Kísértés) című filmben. 1942. Rendező: Aldo Frosi, Hans Hinrich. Író: Alessandro De Stefani. Fotó. – Színháztörténeti Tár

Huszonnégy magyar film főszereplője. Ezek a filmek tették, és tegyük hozzá, teszik még ma is ismertté. Ezek közül minden bizonnyal a legismertebbek: Fekete gyémántok, Rózsafabot, Gül Baba, Sok hűhó Emmyért, Sziámi macska, Zenélő malom, Nászinduló, Az első, Gyávaság, Áll a bál, Egy éjszaka Erdélyben. Emlékezetes színpadi alakításai közül kiemelkedik egyik korai szerepe, Sata, Németh László Villámfénynél című darabjában, amelyben Tímár József volt a partnere. A drámát a Nemzeti Színház Kamaraszínháza mutatta be 1938. március 30-án.

 Németh László Villamfénynél. A Nemzeti Színház Kamaraszínháza. 1938. Szeleczky Zita és Tímár József. Jelenetkép – Színháztörténeti Tár

Ezért az alakításáért a következő évben megkapta az egyik legrangosabb színházi kitüntetést, a Farkas-Ratkó gyűrűt. A Németh Antal által igazgatott Nemzetiben számos más, magyar és külföldi darabban való szerepe mellett sikerrel mutatkozott be Shakespeare Júliájaként, Ibsen Solvejgjeként és Csongor és Tünde Ledérjeként.

 Ledér szerepében Vörösmarty Csongor és Tünde című drámájában. Szünetben az előadás egyik maszkjával. Nemzeti Színház, 1937 vagy 1938. – Színháztörténeti Tár

Ausztria, majd Olaszország után 1948-ban Argentínába megy, itt 1951-ben megalakítja az Argentínai Magyar Nemzeti Színházat. Az ember tragédiáját, a Bánk bánt is színre viszi, a Gyöngykaláris című összeállításában pedig magyar népdalokat mutat be. Közben az emigráns német színházak előadásain is fellép, jó némettudásának köszönhetően. Előadóestjeivel 1949 és 1974 között bejárta Dél-Amerika, Kanada, Ausztrália és az Egyesült Államok magyarlakta városait. 1956-ban, a forradalom napjaiban drámai hangvételű kiáltvánnyal fordult a világ nőihez. 1962-ben az Egyesült Államokba költözött. Ekkorra tehető szorosabb kapcsolata Wass Alberttel.

Szeleczky Zita: Wass Albert versei. Kazettaborító. – Színháztörténeti Tár

A hazai konzervatív körökkel és a szinte az egész világon megtalálható magyar emigráció prominens személyiségeivel is folytatott levelezéséből, szerepeiből és szerepvállalásaiból ez a kissé nyughatatlan, örökké meg-megújulni kész, újra és újra lelkesedő, sosem csüggedő egyénisége tükröződik vissza. Ez a mindössze 30 évesen, tegyük hozzá, karrierje csúcsán lévő, hazáját elhagyni kénytelen fiatal, gyönyörű és tehetséges színésznő igyekezett mindvégig művészként érvényesülni, vagy legalábbis megélni a közönség szeretetében és elismerésében. A hosszú-hosszú évek, évtizedek során ez egyáltalán nem volt olyan könnyű: sok keserűséggel és megaláztatással és kompromisszummal is járt. Gondoljunk csak partnereire és házasságaira. Első férje, Haltenberger Gyula, tehetős mérnök volt. Válásuk után a volt férj a kor szokásainak megfelelően asszonytartást fizetett neki, s majdhogynem baráti viszonyban maradtak. A színész Novák Sándorral való viharos házasságának közös világturnéja azért a bánat mellett örömöt is szerzett, újra megmutathatta magát a világ magyarsága előtt. Az amerikai állampolgárságú Illés Pállal pedig, akinek nyomdája volt, a reklám nagy lehetősége kínálkozott föl.

Minden sikere, népszerűsége ellenére valahol tragikus is a sorsa, mint annyi más külföldre szakadt, a valós magyar helyzettől elszakadó, sokban realitását vesztett sorstársáé. Mondhatni, egész kis „irodát” tartott fent lemezei, kazettái, előadásai terjesztésére, jegyeladásra, sőt ezen kívül képalbumát is árusította, melyet kérésre dedikált is. Mindezt barátai, hódolói, rajongói közreműködésével valósította meg. Ebből néha több-kevesebb bevétele is származott, ugyanakkor azonban nemegyszer kínos leveleket kapott segítőitől, hogy nem megy az „üzlet”, az emberek nem vevők a művészetére, ők pedig már nem győzik a rábeszélést. Ez persze nem veszít előadásai értékéből, csak jól mutatja, mennyi keserűség és bánat, meg nem értés kísérte a múlhatatlan sikereket is.

Erős református hite is, melyet büszkén meg is vallott, erőt adott az élet viszontagságainak elviselésére, s valami örök optimizmust kölcsönzött neki. Ravasz Lászlóval is levelezett, s a hajdani tudós dunamelléki református püspök emlékére, születése 90. évfordulóján emlékműsort állított össze, mely jól illeszkedett a Wass Albert-estekhez, mely a Floridában élő íróval való való szoros baráti kapcsolatot is mutatta. Hazafias műsoraival is erősítette a lelket, a magyarságtudatot a kint lévő magyarokban, ezáltal is igyekezve megóvni őket az úgynevezett emigrációs pszichózistól. Pedig ő maga nem érezhette magát egészen idegenül az idegenben: kiváló nyelvérzéke volt, s kétségtelen muzikalitását is érvényre tudta juttatni: jól énekelt, zongorázott, s a lehetőségekhez képest egész jól feltalálta magát, ha kellett, egyedül is.

Főbb külföldi, amerikai előadásai lemezen, illetve magnókazettán is megjelentek. Ezek a következők voltak:

• A magyar költészet gyöngyszemei;
• Édesanyám lelkem;
• Nagy karácsonyi album;
• Kis testvéreim, magyar gyerekek;
• Magyar Rozika Amerikában;
• Nóta, nóta, magyar nóta;
• Zita Sings;
• Mécs László legszebb verseiből;
• Wass Albert legszebb verseiből.

Lemezborítók

Még az „ellenségei” is elismerő szavakkal illették, „pártsemleges és aktuálpolitika-mentes”, éppen ezért talán leghíresebb műsorát, a Magyar Rozikát.

 Magyar Rozika Amerikában. A műsor szórólapja. – Színháztörténeti Tár

1993-ban rehabilitálták, felmentették az 1947-ben ellene hozott vádak alól. 1998 őszén tért haza. Megkapta a Magyar Érdemrend Középkeresztjét. Érdi házában élt 1999. július 12-én bekövetkezett haláláig.

Kis Domokos Dániel – Színháztörténeti Tár

„Sunt qui equos amant, alii feras, alii aves…”

Az idézet gróf Apponyi Sándor kéziratos kötetében olvasható, melybe könyvbeszerzéseit jegyezte fel. Kilencven évvel ezelőtt, 1925. április 18-án hunyt el a magyar bibliofilek fejedelme.

gróf Esterházy Alexandra (1856–1930): gróf Apponyi Sándor arcképe, festmény, fotó: Karasz Lajos. Régi Nyomtatványok Tára, Apponyi-terem.

Apponyi Sándor a családi hagyományokat követve maga is diplomáciai pályára készült már fiatal korától, számos nemes jellemvonást örökölt, melyekért ma hálával emlékezhetünk rá. Ilyen volt a szép kiállítású könyvek szeretete, mely idővel a hazáról szóló bibliofil kiadványok iránti rajongássá szilárdult. Szenvedélyes könyvgyűjtésének első lépése volt egy ősnyomtatvány megvásárlása tizennégy évesen.

A tizennégy évesen vásárolt ősnyomtatvány címlapja, a vásárlást megörökítő Apponyi-bejegyzés fotójával az előzéklapról. In.: Oswaldus de Lasko: Sermones dominicales perutiles a quodam fratre hungaro ordinis minorum de observantia comportati Biga salutis, Hagenau, 1498. - Régi Nyomtatványok Tára. Jelzet: App. H. 35

Szisztematikus vásárlásainak eredményeképpen bekerült a gyűjteményébe szinte valamennyi, a magyar történelem eseményeit a külföld szemszögéből dokumentáló munka, főleg angol, francia, olasz, német, horvát, osztrák és magyar antikváriumokból és árverésekről. Ilyen Martin Fumée műve is, mely II. Lajos magyar király halálát egyedi nézőpontból mutatja be.

 A 16. századi francia történetíró, Martin Fumée  által feljegyzett legenda például magyar népmeseként került elő egy 19. századi gyűjtés során (korabeli angol, német és francia változata is ismert).

Farkas Gábor Farkas: Mohács Mítosza In. A nemzeti könyvtár blogja: 2011. augusztus. 29-i bejegyzés.

Számos nyomtatványt szerzett be a török elleni háborúkról, Zrínyi Miklós haditetteiről, a Habsburg-ellenes felkelésekről és a Rákóczi-szabadságharcról is. Gondosan választotta ki azokat a színes útleírásokat, életrajzi és szépirodalmi munkákat, melyekben az ország társadalmi és kulturális viszonyainak külföldi értékelése jelent meg. Sikerült összegyűjtenie idegen krónikások, tudósok véleményét a magyar gazdasági, vallási és földrajzi viszonyokról is.

Elmésen mutatja be a XVII. századi magyar várakat, városokat, öltözködési és fegyverkezési szokásokat a „trónörökös mértankönyve” mely egyúttal fontos geometriai ismereteket is tanított József főhercegnek.

Buda ábrázolása rézkarcon In.: Anton Ernst Burckhard von Birckenstein: Ertz-herzogliche Handgriffe dess Zirckels und Linials Bécs, 1686. – Régi Nyomtatványok Tára. Jelzet: App. H. 1217.

De vásárolt több matematikai témájú könyvet is. Többek közt Georgius de Hungaria Arithmeticá-ját, melynek bibliográfiai leírásában megjegyezte: „Örülök, hogy ez a második ismert példány az országban marad.” A tudós gyűjtő ugyanis könyveinek jelentős részét maga azonosította, gondosan feljegyezve a bibliográfiai adatok mellett a magyar vonatkozású szövegrészeket is. Ezért könyvtára mellett katalógusa is különösen értékes forrásmű a nemzetközi történeti kutatás és a magyar művelődéstörténet számára. Nagyságát méltón fejezi ki rokonának, Apponyi Albertnek néhány sora:

„az ő nagyobbrészt félrevonultságban és csendben lefolyt élete, az összes kortársak sorában a leghasznosabbak egyike volt a közügyre, különösen pedig a nemzeti önismeretre és annak megfelelő önérzet kifejlődésére nézve.”

Gróf Apponyi Sándor emlékezete – Budapest, 1926 – Törzsgyűjtemény

Halála előtt világhírű Hungarica-gyűjteményét, melyet ő csak magyar vonatkozású történeti könyvtárként emlegetett, annak szerves kiegészítőjével és kísérőjével, a hasonlóan értékes metszetgyűjteménnyel, a bibliográfiai ritkaságokkal és segédkönyvtárával együtt nemzeti könyvtárunknak adományozta, hogy az a „hozzáértőknek tudományos kutatásra és gyönyörködtetésre szolgálhasson.” Nagylelkűségét a nemzetgyűlés az 1925. évi I. törvénycikkben hálálta meg. Hómann Bálint szerint ez a törvény lehetett az utolsó nyomtatvány, melyet olvashatott.

Nagy Györgyi

A blogbejegyzés címének forrása: Kézirattár. Jelzet: Oct. Gall. 19