Az 1848–49-es szabadságharc emlékművei – Arad. 1. rész

2020. június 09. 09:00 - nemzetikonyvtar

Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében. 11. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Arad városának neve múlhatatlanul összefonódik történelmünk egyik legszomorúbb eseményével. Nemzeti gyásznapunkon, október 6-án, kegyelettel emlékezünk a Pesten kivégzett Batthyány Lajos miniszterelnökre és a tizenhárom honvédtisztre, akik Aradon vértanúhalált haltak a magyar szabadságért.
Az aradiak mindvégig szívükben őrizték a 13 vértanú emlékét, és a kiegyezés évében, amikor már szabad volt nyilvános megemlékezést szervezni, hatalmas tömeg vonult ki a Maros-partra leróni tiszteletét a vesztőhelynél. Az alkalmat a városban tartott országos dalárdatalálkozó adta, amelyre mintegy kétezer ember gyűlt össze szerte a Kárpát-medencéből. Az ad hoc szerveződő megmozdulás egyik irányítója Barabás Péter asztalosmester, a város tekintélyes polgára volt. A 12 éves fia, Barabás Béla – később Arad utolsó főispánja, majd a román országgyűlés magyar szenátora – erre így emlékezett vissza emlékirataiban:

„Volt az apám udvarában egy kiszáradt eperfa. Éppen 13 főága volt, egyenletes, szabályos növésben; magassága mintegy négy méter lehetett. Ez a kiszáradt eperfa volt az első emlék, amellyel az aradi vár mellett elterülő zsigmondházi mezőn a vértanúk kivégeztetési helye megjelöltetett. 1867. évben, a koronázás után. […] Amíg a kis társaság a kivégzési hely lehető pontos megállapításával foglalkozott, azalatt a száraz eperfa ki lett ásva helyéről. Édes jó anyám tizenhárom fehér cédulára tintával ráírta egy-egy vértanú nevét, ezeket ráragasztotta a 13 ágra, a legvastagabbra Damjanich János neve került.” 

Barabás Béla: Emlékirataim, Arad, Corvin Ny., 1929, 58–59. o. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Később az eperfa helyére egy szerényebb kőrakást építettek. Az egyik kőlapra mindössze ennyit véstek: „1849. okt. 6.” Mivel a vesztőhely a városon kívül, a Maros árterületén feküdt, ezért az emlékjelet gyakran benőtte a gaz és ellepte a kiáradó folyó iszapja. Az emlékezés ügyét szívükön viselő aradi polgárokból alakult egy héttagú bizottság, amelynek tagja lett Barabás Béla is. A bizottság két célt tűzött ki maga elé: a vesztőhely megjelölését egy méltó emlékművel és a város szívébe tervezett Szabadság-szobor felállítását. 1881. október 6-án a Maros-parton felavatták azt az obeliszket, amely körül mind a mai napig a megemlékezéseket tartják az aradiak. Az emlékművet egy mesterséges domb tetejére helyezték, amelyhez 15 lépcsőfok vezet fel. A szürke gránitból készült obeliszk egyik oldalára a kivégzés dátuma került, a másik három oldalra a tizenhárom vértanú neve, kivégzésük sorrendjében.

1_arad_obeliszk_klap_p05_052_b.jpg

A tizenhárom aradi vértanú kivégzési helyét jelölő emlékmű. Képeslap. Edgar Schmidt, Dresden – Budapest, 1896–1905. – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Klap.P5/52; Magyar Digitális Képkönyvtár

Ugyanaznap este díszelőadást tartottak az aradi színházban, amelynek nyitó jelenetében bemutatták a készülő Szabadság-szobor mintáját.
A Szabadság-szobor felállításának gondolata már 1867 után megfogalmazódott. Az Aradi Honvédegylet, majd a később megalakult Kölcsey-kör mindvégig szívén viselte az emlékmű ügyét, amelynek kivitelezését közadakozásból tervezték megvalósítani. 1877-ben nyilvános pályázatot hirdettek az aradi tizenhárom vértanú emlékének művészi megörökítésére. A kiírásban pontosan megjelölték a leendő emlékmű helyét: Arad város Főterét.

2_arad_szabadsag_ter_klap_p05_072_b.jpg

Arad – Szabadság tér. Képes levelezőlap, 1896–1905 – Plakát- és Kisnyomtatványtár (Piarista képeslapgyűjtemény). Jelzet: Klap.P5/72; Magyar Digitális Képkönyvtár

A bíráló bizottság a beérkezett 14 pályamű közül Huszár Adolf tervét fogadta el. Huszár akkor már ismert szobrászművész volt, a pályázat elnyerésének idején olyan nagy műveken dolgozott, mint a marosvásárhelyi Bem-szobor, vagy a pesti Petőfi-szobor. 1881 októberére elkészült az aradi Szabadság-szobor mintájával és, ahogy fentebb említettük, ezt be is mutatták a nagyközönségnek. Azonban 1885 januárjában, 43 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt, így pályaműve befejezetlen maradt.

3_huszar_a_muterme_vu_1885_01_25_b.jpg

Huszár Adolf műterme. (A kép bal oldalán a Szabadság-szobor mintája). In. Vasárnapi Újság, 32. évf. 4 sz. (1885. jan. 25.) 60. o. – Digitális Képarchívum Jelzet: DKA-035248

A kétségbeesett aradiak a Képzőművészeti Tanácshoz fordultak segítségért. A Tanács Zala György fiatal szobrászművészt ajánlotta a műalkotás befejezésére. Salacz Gyula, Arad polgármestere meg is állapodott Zalával arról, hogy befejezi a Huszár által megtervezett művet. Zala megtartotta az eredeti koncepciót, amelyhez különben az aradiak is ragaszkodtak, de jelentős változtatásokat eszközölt a szoboralakokon, ezáltal feloldotta azok antikizáló merevségét. Ezzel a művével megalapozta hírnevét. Az emlékművet 1890. október 6-án avatták fel.

4_szabadsag_szobor_leleplezese_b.JPG

Az aradi Szabadság-szobor leleplezése, 1890. október. 6. In. Szöllőssy Károly: Az aradi tizenhárom vértanú emlékszobrának leleplezése, Arad, Város közönsége, 1893. – Törzsgyűjtemény

Az emlékmű felavatásának ünnepén ott volt Magyarország elitje, számos ismert és köztiszteletben álló személy foglalt helyet a díszemelvényen. Salacz Gyula polgármester még a Torinóban élő Kossuth Lajost is meghívta az eseményre. Az agg kormányzó az ismert okból kifolyólag természetesen nem ment el, viszont igazi szenzációként fonográfhengerekbe zárva elküldte a hangját, és Hungária szoboralakját „életre keltve” üzent haza. A fonográfhengereket ma az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára őrzi. A digitalizált beszéd töredéke, az üzenet befejező mondata meghallgatható a Kossuth hangja című tartalomszolgáltatásban.

Folytatjuk…

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr5815753194

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.