Kossuth Lajos életének majdnem felét hazájától távol, emigrációban töltötte, ennek ellenére – látszólag paradox módon – kultusza itthon nemhogy fakult volna, hanem intenzív módon erősödött. Személyét még életében a szentek imádatával rokonítható kultikus áhítat övezte. Ennek az áhítatnak tükrözői könyvtárának azon kötetei is, amelyeket a száműzetés évei alatt ajándékba kapott. Különösen igaz ez a Magyarországról küldött, vagy egy személyes látogatás keretében átadott magyar, illetve magyar vonatkozású kiadványokra. A kiegyezés légköre sokakban felszabadította azt a gátat, amely addig megakadályozta őket abban, hogy Kossuthtal felvegyék a kapcsolatot. Az agg kormányzó könyvtára élete utolsó két évtizedében jelentős mértékben gyarapodott olyan kötetekkel, amelyeket szerzőik a nagy államférfi iránt érzett tiszteletük jeléül ismeretlenül is megküldtek neki. A köteteket lapozgatva az a benyomásunk támad, hogy a Ferenc József-i birodalomban, ha valaki valamit alkotott, azt „hódoló tisztelettel” igyekezett megküldeni Magyarország volt kormányzójának.
Kossuth halála után torinói könyvtára – végakaratának megfelelően – egyben őrzött gyűjteményként az Országos Széchényi Könyvtárba került. Születésének 220-ik évfordulója kapcsán, az elkövetkező hetekben könyvtárának olyan darabjait mutatjuk majd be, amelyek apró alkotóelemei ennek a gigantikus kultusznak.

Az 1879. évi L. törvénycikk 31-ik paragrafusa alapján Kossuth Lajos 1890. január 1-jén elvesztette magyar állampolgárságát. A honossági törvény, melyet Ferenc József 1879. december 20-án szentesített, kimondta, hogy a külföldön élő magyaroknak, az osztrák–magyar külképviseleteken tíz éven belül folyamodniuk kell magyar állampolgárságuk megtartásáért. Akik ezt 1889. december 27-ig nem tették meg, elvesztették magyar állampolgárságukat.
Százharminchárom éve történt, hogy a magyar parlament a tíz évvel korábban elfogadott honossági törvényről tárgyalt. A törvény nagy vitákat kavart a parlamenti pártok körében és a közéletben is, sokan tényként kezelték megalkotásának Kossuth személyére vonatkozó szándékosságát. Tisza Kálmán miniszterelnök a törvény élét oly módon próbálta tompítani, hogy az pont arra a személyre ne vonatkozzon, aki ellen – egyes feltételezések szerint – megalkották. Javasolta a parlamentnek, hogy a törvényi kötelezettség alól mentesüljön az a külföldön élő magyar, akit valamelyik magyarországi város díszpolgárrá választott. Kossuth ezt a „gesztust” visszautasította, mondván:

Kossuth hontalan lett, a miniszterelnök lemondott.
A honossági törvény elleni tiltakozásul számos magyarországi település választotta a volt kormányzót díszpolgárának. Kossuth saját maga mintegy harminc város nevét írta össze egy 1887. március 20-án kelt feljegyzésében. Külön kiemelte, hogy: „Első volt Losoncz 1868. Febr. 8.” (MNL OL R90, 6676.) Losonc város köztestülete tehát már a honossági törvény előterjesztését megelőzően díszpolgári címet adományozott Kossuthnak. A települések többsége azonban a honossági törvény elfogadása után, a tízéves türelmi idő lejártának közeledtével hozta meg ezt a határozatot. Kossuth hontalanná válását követően azonban a lelkesedés alábbhagyott, és majd csak két év múlva, 90-ik születésnapja környékén lángolt fel újra. Azok a köztestületek – így Budapest székesfővárosé is – amelyek korábban még nem tették meg, 1892 szeptemberében választották a volt kormányzót díszpolgárrá.
1893-ban Kossuth titkára, Aulich Nándor is készített egy jegyzéket a díszoklevelekről. (Kézirattár, Oct Hung 844.) Erre Herman Ottó kérte meg a Kossuth-könyvtár eladásának folyamatában. A kilencven tételt tartalmazó listában nemcsak a díszpolgári, hanem egyéb alkalmakra született díszes oklevelek (pl. testületek születésnapi köszöntői) is helyet kaptak. A Kossuthnak díszpolgári címet adományozó települések nevének alábbi felsorolása a két jegyzék összevetésével készült. (Kiindulási alap az 1893-as lista volt, amelyben vastaggal jelöltük a Kossuth-jegyzékéből átvett települések nevét.)

A Kossuth Lajost díszpolgárukká választó települések

 
A lista természetesen nem teljes, egyrészt Kossuth emlékezetből írta össze a településeket, másrészről a titkára csak a díszes kivitelezésű okiratokról készített jegyzéket.
Amint a felsorolásból látjuk, Torda városa is díszpolgárává választotta Kossuthot. A közgyűlés határozatáról kiállított díszes okmányt egy levél kíséretében küldték meg Kossuthnak. Aulich leírásából azt is tudjuk, hogy nézett ki ez a mappa:

Torda látképe. In: Orbán Balázs: Torda város és környéke, Budapest, Pesti Kny., 1889. – Törzsgyűjtemény

Hogy miért Tordát emeltük ki a díszpolgárságot adományozó városok sorából? Nos természetesen a Kossuth-könyvtár 802-es tétele miatt. Abban a bizonyos 1889-es évben jelent meg Orbán Balázsnak a Torda város és környéke című gazdagon illusztrált műve. Kossuthnak a torinói posta néhány hónap különbséggel kétszer is kézbesítette ugyanennek a monográfiának egy-egy díszkötésbe öltöztetett példányát. Az egyiket novemberben Torda város képviselőtestülete küldte a díszoklevél kíséretében. Előzéklapján az alábbi ajánlással:

Ugyanakkor a szerző – már csak a régi ismeretség okán is – megelőzte Torda város elöljáróit, és még júliusban elküldte a saját dedikált példányát, amennyiben egyáltalán a teljes előzéklapot betöltő bejegyzés dedikációnak tekinthető. Ugyanis Orbán Balázs a levél és az ajánlás műfaját ötvözte, amikor a honossági törvényről alkotott sommás véleményét patetikus szónoklat formájában a könyv előzéklapjára fogalmazta.

Az Orbán Balázs által küldött könyv kötéstáblája. Orbán Balázs: Torda város és környéke. Budapest, Pesti Kny., 1889. – Törzsgyűjtemény

Orbán Balázsnak a Torda város és környéke előzéklapjára írt sorai

Orbán Balázsnak a Kossuthtal való kapcsolata egészen 1849–50-ig nyúlik vissza, amikor a még ifjú báró, aki akkor már egészen otthonosan mozgott Törökországban és jól ismerte a nyelvet is, a Kütahyában házi őrizetben tartott magyar szabadságharcosok és Konstantinápoly között teljesített futárszolgálatot. Ezzel kivívta az osztrák titkosrendőrség figyelmét és haragját. Újabb találkozása Kossuthtal már Londonban történt. Az európai emigránsoknak igencsak illusztris társasága gyűlt itt akkor össze. Különösen érvényes volt ez a kis köztársaságként működő Jersey szigetére. Ezt követően egy rendhagyó sajtóper kapcsán váltottak levelet 1870–71-ben. De ez már egy másik érdekes történet, amely ugyancsak egy Kossuth-könyvtárban található könyvhöz, Orbán Balázs fő művéhez, A Székelyföld leírásához kapcsolódik.

Elbe István (Gyarapítási és Állománynyilvántartó Osztály)

Kossuth-sorozatunk további részei: Első rész, Második rész; Negyedik rész; Ötödik rész

A statisztikák szerint a víz után a kávé a leggyakrabban fogyasztott ital a világon, így nem csoda, hogy a kávénak is van világnapja. A hagyomány Japánból indult még a ’80-as években. 2014-ben a Nemzetközi Kávé Társaság október 1-jét választotta a kávéivás világnapjának, de ez a dátum nem lett általános, az egyes országokban más-más napot választottak. Hazánkban 2009 óta emlékezünk meg egyik kedvenc italunkról, azóta szeptember 29-én „ünnepeljük” a kávét.

Kávét szakboltból, babkávét szakboltból. Grafikus: Deák György. Jelzet: PKG.1967/126. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A kávé, mint minden élvezeti cikk, mindig is a reklámok egyik fontos témája volt. Manapság ezt is elsősorban a tévében, az interneten reklámozzák, régebben rengeteg különböző kávét hirdető plakát volt látható az utcákon. A Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Plakáttárában őrzött plakátokból válogatva mutatjuk be a kávét, történetét és néhány érdekességet vele kapcsolatban. (A szöveg és a kép között nem minden esetben van összefüggés.)

Maraba kanalas pörköltkávé. Grafikus: Körner József. Jelzet: PKG.1929/142 – Térkép- Plakát- és Kisnyomtatványtár

A kávé eredetéről több legenda is él. Az egyik monda szerint egy etiópiai pásztorfiúnak tűnt fel, hogy ha kecskéi egy bizonyos bokor bogyóit legelik, egész éjjel ébren maradnak. A fiú elvitte a bogyókat a közeli kopt kolostor szerzeteseinek, és elmesélte megfigyelését. A szerzetesek főzetet készítettek belőle, kipróbálták, és érezték élénkítő hatását, ezért különösen az éjszakai szertartások, hosszú imaórák előtt ittak a főzetből. Nem biztos, hogy valóban így bukkantak rá a kávé jótékony hatására, de az biztos, hogy Afrikából ered, és török közvetítéssel érkezett Európába. A keleti eredetre mind a kávék elnevezésében (pl. Orient), mind a plakátok ábrázolásain sokszor utalnak. Ilyen például a Meinl kávé jelképe, a piros fezt viselő mór fiú is.

Julius Meinl, aki 1862-ben nyitotta meg első kávéüzletét Bécsben, nagyon gyorsan terjeszkedni kezdett a Monarchia egész területén, hazánkban 1900-ban nyitotta meg első boltját. Abban az időben még otthon pörkölték a kávéfogyasztók a zöld színű kávészemeket. Meinl jött rá arra, hogy a kávé valódi aromáját a pörkölés határozza meg, és olyan pörkölési eljárást fejlesztett ki, amellyel a legjobbat tudták kihozni a kávészemekből. Üzleteiben pörkölt kávét is árusított, ami, annak ellenére, hogy nem volt olcsó, nagy sikert aratott. 1924-ben Joseph Binder grafikus alkotta meg a kis mórt vörös fezzel, amely a Meinl kávé jelképévé vált.

Visszatérve a kezdetekhez: Magyarország területén a 150 éves török megszállás idején ismerték meg a kávét, de csak Buda visszafoglalása után terjedt el és lett ismert és kedvelt országszerte. Zrínyi Miklós a Szigeti veszedelem című művében írja le először magyarul a kávé szót: „Egymás közt sok dologról beszélgetének. Káuét kicsin finchából hörpölgetének…” Érdekesség, hogy Törökországban a 16. századig a nőknek a házasság megszüntetéséhez törvényes indok volt, ha a férj nem tudott reggel friss kávét felszolgálni.

Az Orient kávépótlék tiszta cikóriagyökérből készül. Grafikus: Kebely. Jelzet: PKG.1926/271. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Napóleon által 1806-ban létrehozott kontinentális blokád miatt a 19. század elején nehéz volt Európában kávébabhoz jutni, így terjedtek el a kávéhelyettesítők, és szerepük akkor is megmaradt, amikor a zárlat már nem akadályozta a kávéval való kereskedést. Árpából, cikóriából, búzából, kukoricából, malátából és répafélékből is készítettek és készítenek kávépótlékokat. Ezek a termékek azért is voltak jelentősek, mert sokkal olcsóbban lehetett megvásárolni, mint a valódi kávébabból készült kávét.

Magyarországon a pótkávé fogyasztásának elterjedése a Franck Rt-nek köszönhető. A céget Franck Henrik 1827-ben alapította, és 1882-ben telepedtek meg hazánkban. Védjegyük, a kávédaráló, a 19–20. század fordulóján alakult ki, azóta szerepel a gyár különböző termékeit reklámozó plakátokon is

Leghíresebb termékeik közé tartozik a Franck cikóriakávé és a Kathreiner Kneipp malátakávé. A grafikai plakátoknál szokatlan módszert is alkalmaztak a reklám érdekében: a hátoldalukat is felhasználták, szöveggel is ráerősítve a kép mondandójára. A nagymamát és unokáját ábrázoló plakát hátoldalán egyszerű kis történet magyarázza el a képen látható jelenetet, míg a nagypapát és unokáját ábrázoló plakát hátoldalán a pótkávé jó hatásainak „tudományos” igazolását olvashatjuk.

Az egyik legérdekesebb és legkülönösebb pótkávé a fügekávé Ausztriából került hazánkba a 19. és 20. század fordulóján. A fügét hosszú időn keresztül, különböző eljárásokkal kiszárították, majd megpörkölték. A teljesen kiszáradt, kemény gyümölcsöt ezután porrá törték és így csomagolták. Önmagában is fogyasztható, de a hagyományos kávéhoz keverve is használják.

Időben már közelebb van hozzánk az Omnia kávé (omnia latinult „minden”-t jelent), amely 1968 májusában jelent meg az üzletek polcain. Addig kávét kizárólag a Magyar Édesipar forgalmazott. Az Omnia az addig az Édesipar termékeit csomagoló cég, az Élelmiszer- és Vegyicikkeket Csomagoló Vállalat (ÉVCSV) saját pörkölésű kávéja volt, ami abban az időben szenzációnak számított. Feketéje nem lesz gyönge: OMNIA a kávék gyöngye! – így szólt az italt reklámozó szlogen. Ekkor dobta piacra az Édesipar az Amigo kávét, és verseny kezdődött a két termék között, ami abban a korban még szokatlannak számított. 1975-ben az Omnia kávé volt a legnagyobb mennyiségben eladott kávé Magyarországon. A rendszerváltást követően a Douwe Egberts Zrt-hez került, és a mai napig megvásárolható kávémárka.

Bár a kávéházaknak nagy szerepe volt a minőségi kávéfogyasztás történetében, és ma is szeretünk kávézókba járni, a 20. század második felétől az emberek többsége otthon készített kávét fogyaszt. Ebben nagy szerepe van az ún. kotyogós kávéfőzőnek, amely a 20. század elejéről származó olasz találmány, és még ma is szinte minden háztartásban megtalálható. A kotyogóssal otthon is olyan a kávé, mint a bárokban szólt a reklámszöveg.

A jó kávé titka: Karaván kávéfőző. Grafikus: Sinka Mátyás. Jelzet: PKG.1957/294. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az emberek idővel felismerték, hogy nagyobb nyomás alatt erősebb ízű kávét nyernek, és elkezdtek megoldást keresni, a minél erősebb kávé készítésére. Olaszországban fejlesztették ki az elmúlt évszázadban az egyre jobb kávéfőzőgépeket, amelyek az erős feketét, az eszpresszót készítik. A valódi olasz eszpresszókávé tulajdonképpen koncentrált kávékivonat, kb. 7-8 gramm finomra őrölt kávéból készítik, nagyjából 30 ml vizet eresztenek rá, és nagy nyomás alatt préselik. Modern eszpresszó kávénak nevezik azt a kávét, amelynek az elkészítési technikája megegyezik az olasszal, de más a kávé és a víz aránya. És miért eszpresszó? Természetesen olasz eredetű ez a szó, de két lehetséges magyarázat is van. Az egyik szerint olaszul az espresso szó gyorsat jelent – ez utal a kávé gyors elkészítésének lehetőségére; a másik magyarázat szerint pedig a pressare szóból ered, amelynek jelentése nyom, présel, ami a kávé elkészítési módjára utal. Az viszont biztos, hogy ebből az olasz kifejezésből alakult ki a másik jelentése: az a vendéglátóipari helyiség, ahol kávét (is) ihatunk.

A Spolarich kávéház szenzációja: az espresso kávé. Grafikus: Köpeczi Bócz István. Jelzet: PKG.1925/307. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A kávénak nagyon sok jótékony hatást tulajdonítanak, de – mint arra az utolsó bemutatott plakátunk is felhívja a figyelmet – tévhit az, hogy alkoholfogyasztás után a kávé kijózanít! Csökkenti ugyan a koffein a fáradtságot, és ezáltal azt az illúziót keltheti, hogy nem is ittunk annyit, hogy például vezetéskor is urai vagyunk a helyzetnek, de ez nem igaz! A ’70-es években plakátsorozat készült, mely a közlekedés során előforduló lehetséges balesetveszélyeket mutatta be, és több más mellett erre a tévedésre is felhívta a figyelmet.

A kávé nem menti meg a jogosítványt. Grafikus: Bokros. Jelzet: PKG.1977/1114. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A címben szereplő idézet szerzője Kenneth Kamler.

Kopcsay Ágnes (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Déry Istvánné Széppataki Rózát, a magyar nyelvű színjátszás első primadonnáját, legismertebb portréja (a legtöbb, róla készült ábrázolás mintája) Liszli szerepében örökítette meg, Franz Ignaz von Holbein Az alpesi rózsa, a pátens és a sál című érzékenyjátékában. A képet Szathmáry Pap Károly készítette 1834-ben, Kolozsváron, ahol Déryné két kassai téli idény között, nyáron lépett fel kedves szerepében. A rajzon a háttérben hegyek, az előtér pázsitján virágok láthatók, Liszli tekintete szelíd és bánatos.

Déryné Széppataki Róza, Szathmáry Pap Károly rajzán, litográfia, Kolozsvári Református Egyetemi ny. In: A vándorszínészettől a Nemzeti Színházig, szerk.: Kerényi Ferenc, Budapest, Szépirodalmi, 1987. – Magyar Elektronikus Könyvtár – A kép forrása: Digitális Képarchívum

A 18. század utolsó és a 19. század első évtizedei színműirodalmának jellegzetes, kedvelt alakja volt a méltatlanul szenvedő nő. A szerelmeseket zord férj, elválasztó szülői kényszer, igaztalan vádak vagy társadalmi előítélet miatti el-, illetve kitaszítottság, elhagyatottság és árvaság, ezek voltak azok a színpadi helyzetek, melyekben a történet során a vigasz a benső, rejtett, tiszta, eszményi érzés volt, a feloldás pedig az ártatlanul megbántott jutalmazása. A záró fordulattal a világrend helyreállt. Holbein érzékenyjátéka is boldogan végződik: a svájci hegyek közt felnőtt, szegény és apátlan-anyátlan Liszlinek el kell válnia a fenti jelenetben megismert és megszeretett kedvesétől. Bánatát magába fojtva tűri sorsát, de végül az uralkodói pátenssel oroszországi nagykövetté kinevezett Henrich gróf egy elvesztett sál nyomán mégis megtalálja a gazdag orosz tábornokunokává előlépett Liszli/Lizinkát. Déryné mestere volt az érzékenyjátéki szendék megformálásának.
Déryné Széppataki (Schenbach/Scheckenbach) Róza 1810-ben lett színésznő Pesten, a Hacker-házban, később a Rondellában játszó magyar társulatnál. Legelőször március 29-én William Shakespeare Hamletjében lépett színpadra, az egyik hölgy volt a királyné kíséretében. Hatvan évvel később, emlékirataiban ironikusan emlékezik meg tizenhét éves, kezdő színésznő önmagáról.

A pesti magyar Nemzeti Játszó Társaság színlapján a fordító Katona József, egy apró szerepben Széppataki Róza – Színháztörténeti és Zeneműtár

1815-ben a lebontásra ítélt Rondellát bezárták, a társulat tagjai – Pest vármegye ajánlásával – Miskolcon telepedtek meg. Déryné neve a köztudatban szorosan összekapcsolódik a vándorszínészettel. A 19. század első felében a magyar nyelvű színjátszás csak időlegesen, néhány évre, egy-egy nagyobb városban, komoly magán- vagy közpénztámogatással tudott állandósulni. A folytonos, élénk, magyar nyelvű színházi élet – az állandósított színjátszás – súlypontja időről időre más és más városba került, és erősen függött a helyi támogatási szándéktól: 1792 és 1807 és 1824–28-ban Kolozsváron, 1807 és 1815, majd 1833 és 1836 között Pest-Budán, az 1815-től 1825-ig Miskolcon, illetve Székesfehérváron, Kolozsváron, 1828 és 1840 között Kassán. Déryné hosszabb-rövidebb ideig tagja volt mindegyik állandósított társulatnak, és rendszeresen részt vett ezeknek nyári kirajzásaiban is – például Szombathelyre, Pécsre, Marosvásárhelyre, Nagyváradra, Máramarosszigetre. Néhány biztos év után az állandó társulatát feladó vagy feladni kényszerülő városból a bázisukat vesztett színészekkel utazott településről településre, vagy időnként egy-egy „igazi” vándor-színigazgatóhoz is elszerződött, leginkább későbbi sógorához, Johanna húga férjéhez, Kilényi Dávidhoz. Kilényiékkel játszott Komáromban, Pozsonyban, Aradon, Temesváron.

A kassai társulat máramarosszigeti fellépésének színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az egy társulat – egy város helyzet kényszerűsége Dérynét bámulatos sokoldalúságra nevelte: tragédiákban, vígjátékokban, bohózatokban, érzékeny- és énekesjátékokban egyaránt fellépett és sikert aratott. Az 1810-es évek végén már híre futott tehetségének. A Kilényi társulat 1820-as pozsonyi vendégszereplése alkalmával a Bécshez közeli koronázóváros közönségének elismerését August von Kotzebue igazán jól ismert, a német társulatok által is szívesen játszott Gróf Benyovszkyjában (Graf Benjowsky oder die Verschwörung auf Kamtschatka) sikerült kivívnia.

Két év múlva Pest város német színházában, a Königlich-städtisches Theaterben énekelte Emelinét, Joseph Weigl A svájci család (Die Schweizerfamilie) című énekesjátékának főszerepét, vendégként, németül. Dicsérték énekesi képességeit, alakítókészségét és tiszta kiejtését, és a legalábbis közép-európai zenekultúrában és a német nyelvterület zenés színpadjaiban gondolkodó német kritika Déryné teljesítményében a nemzetközi karrier lehetőségét is meglátta.

Déryné Pesti német színházi vendégjátékának színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár

Eltökélt, akár életvitellel kapcsolatos megfontolásokon nyugvó választás volt-e, vagy a korabeli magyar nyelvű színházi élet és a játszás-képzés kezdetlegesebb feltételei hozták-e így: Déryné az 1820-as éveket Kolozsváron töltötte, nem készült nemzetközi karrierre, de tevékeny résztvevője lett a magyar operajátszás megteremtésének. 1842-ben, jóval túl színészi pályájának sikeres időszakán elszalasztott lehetőségnek érezte, hogy – bár vasszorgalommal – jórészt mégis önképzésre hagyatkozott, s nem használta ki a (Közép)-Európa felé nyíló lehetőséget. 

Mire Pest-Buda állandó színháza 1837-ben megnyílt, megváltozott a közízlés, az érzelmes történetek néma fájdalom emésztette nőalakjait felváltották a romantika szenvedélyes lányai-asszonyai, a közönség Holbein Liszlije helyett Victor Hugo Esmeraldájáért rajongott. Szélsőségesebb érzelmeket, viharos indulatokat vártak a színpadról, s a naiváktól sem volt elég a bánatos mosollyal és festői, kimerevített mozdulatokkal kifejezett érzelem. A kezdetek magyar operajátszásának zártszámos, a recitativokat néha prózával helyettesítő énekesjátékának előadási módját felváltotta az olasz nagyoperai forma és stílus. Kétségtelen, hogy Déryné látta a változást, s a kassai társulat a műsort erre figyelve igyekezett kialakítani, így Vincenzo Bellini operáit is játszották: a Montecchi és Capuletti pártot (I Capuleti e i Montecchi), a Normát, az Ismeretlen nőt (La straniera). A műsorpolitika azonban nem azonos a játék- és énekstílusváltással, és a Norma első pesti előadása után Toldy-Schedel Ferenc meg is fogalmazta Déryné produkciójának kritikáját.

Déryné mindig nagy gondot fordított színpadi öltözetére. A romantika színpadi térhódításáig a hölgyek saját ruháikban, maguk komponálta kollekciókban léptek színpadra. A saját öltözet megmaradt még évtizedekig, de az új stílus már nemcsak a szép, tiszta, elegáns, hanem a mű tárgyához, az ábrázolt korhoz és a játszott alakhoz illő viseletet követelt, és azt, hogy a ruha illeszkedjék a többi szereplő jelmezéhez, egyszóval: a színpadi viselet kifejező és egységes stílusú legyen. Déryné nehezen fogadta el az új szemléletet, néha túlöltözött, és Karl August Lebrün vígjátékának 1838. július 23-i előadásában viselt jelmezét a szigorú Bajza József szóvá is tette.

Déryné 1838. október végén elhagyta a Pesti Magyar Színházat, a következő években többek között Kassán, Kolozsváron, Debrecenben játszott. Ekkor már túl volt sikerei csúcsán. 1846. október 1-től ismét Pesten játszott, a Nemzeti Színháztól egy évre kapott szerződést, havi negyven ezüstforintért. (A 25 éves, pályáját 1841-ben kezdő Szigeti József ugyanekkor 80 ezüstforintot kapott.) Déryné Laborfalvi Rózának segített – mellékkeresetként – a háztartási teendők ellátásában. 1847. szeptember 26-án lépett fel utoljára. Miskolcra költözött férjéhez, Déry Istvánhoz, akivel harminc éven keresztül szinte alig tudtak egymásról. A hátralévő években a színészettel, a pályatársakkal, a közönséggel alig volt kapcsolata. 1869-ben kezdte írni emlékiratait, 1872-ben bekövetkezett haláláig dolgozott rajtuk. Írása (érdekfeszítő élettörténet és gazdag színháztörténeti forrás egyszerre), Déryné naplója címen, 1879-ben jelent meg.

Déryné utolsó nemzeti színházi fellépésének színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár

Felhasznált irodalom:

• Bayer József: Déryné. In: Uő.: Déryné levelei, sajtó alá rend., bev. és jegyz. Staud Géza, [Budapest], Bibliotheca, [1944] (Madách könyvtár 15.)
• Böhm Edit: Déryné naplója mint a biedermeier regény jellegzetes alkotása. In: Színháztudományi Szemle, (1996), 30–31. sz., 30–38.
• Cenner Mihály: Déryné alkonya. In: A miskolci Herman Ottó Múzeum közleményei, 14., szerk.: Bodó Sándor, Szabadfalvi József, Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 1975, 37–58.
• Kerényi Ferenc: „A magyar Catalani?” A primadonna mint társadalmi jelenség a reformkorban. In: Színháztudományi Szemle, (1996), 30–31. sz., 39–43.
• Kerényi Ferenc: Önkultusz vagy önigazolás? Déryné Naplója mint kultusztörténeti forrás. In: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék. A Petőfi Irodalmi Múzeum és az MTA Irodalomtudományi Intézete Kultusztörténeti Kutató Csoportja közös konferenciájának megszerkesztett anyaga, szerk. Kalla Zsuzsa, Budapest, PIM, 1994 (A Petőfi irodalmi Múzeum könyvei 1.), 47–56.
• Magyar színháztörténet, főszerk. Székely György, I, Budapest, Akadémiai, 1990.
• A magyar színikritika kezdetei, 1790–1837. Sajtó alá rend., a jegyzeteket írta és a mutatókat készítette Kerényi Ferenc, Budapest, Mundus, 2000, I–III.
• Tallián Tibor: Schodel Rozália és a hivatásos magyar operajátszás kezdetei, Budapest, Balassi, 2015.

Dr. Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Szent Mihály arkangyal harca a Sátánnal – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Nem tudom, létezik-e a világon olyan ember, aki az angyal szót (természetesen anyanyelvén) hallva ne tudná rögvest kiről vagy kikről van szó. Bár nagy valószínűség szerint mindenki tudja, hogy ehhez a szóhoz miféle teremtményeket párosítson, a róluk alkotott vélemények ontológiai szempontból erősen megoszlanak. Vannak, akik szerint ezek valamiféle életformában is létező lények, akik akár az emberek hétköznapi életébe is beavatkozhatnak, ha úgy adódik és szükséges. Mások szerint csak az emberi fantázia szüleményei. Egy bukott politikai ideológia szerint az angyalok (is) „a nép ópiumával, a vallással elbutított” öregemberek babonás képzelgései csupán. Ez a világot átszövő diktatúra megszűnt ugyan létezni, azonban az „ópium” követői napjainkban is komolyan gondolják az angyalok létezését. A Shütz Antal szerkesztette Szentek élete című gyűjteményes kiadvány a következőket fogalmazza meg róluk:

Tisztaság, jóság, szépség. Ezek mind olyan jelzők, melyek valósággal elkápráztatják az olvasót. Ez az oka, hogy sok nyelvben jelzőként is megjelent ez a szép csengésű szó. Ha valakire környezete azt mondja, hogy „ő egy angyal”, akkor senkinek sem jut eszébe – adott személytől függően – egy antiszociális emberre, egy környezetét pokollá tevő perszónára, vagy egy vásott, szüleinek és tanárainak nagyon sok gondot okozó gyerekre gondolni. Hiszen az angyalok csak jók lehetnek, akik mindenben az emberiség hasznára vannak. Emellett természetesen a közgondolkodás nagyon szépnek is képzeli őket. Megjelenésük a hátukból előmeredő két hatalmas galambszárnnyal nemcsak a meséskönyvek lapjain, de a világtörténelem legnagyobb művészeinek képein, szobrain és egyéb térplasztikáin sem képzelhető el másként. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint tökéletességük felülmúlja az összes többi földi teremtményét. Személyes és halhatatlan teremtmények, kiknek, mint tisztán szellemi lényeknek, érzelmeik és akaratuk van.

… minden angyalnak három története is van: az egyik az egyéni sorsukról szól; egy másik üdvtörténeti szerepüket beszéli el, és egy az őket tisztelő emberek lelkébe és szívébe rajzolódik…. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

De ne gondolja senki, hogy minden angyalra ráilleszthetők a Shütz Antal könyvében leírt jelzők. Ezt alátámasztandó álljon itt egy idézet a Biblia talán legtöbbet emlegetett könyvéből, a János apostol által írt Jelenésekből:

Ahogy olvashatjuk, a történetben lezajló csatának két főszereplője is van. Köznyelven szólva elmondható, hogy ők nem ám akárkik(!). Még angyali léptékkel mérve sem. Ugyanis a hagyomány szerint az angyaltársadalom két leghatalmasabb képviselőjéről van szó. Az apokaliptikus csata vesztese nem viselte mindig – az ebben a szövegkörnyezetben negatívként megjelenő – sárkány jelzőt, illetve a Sátán nevet. A hagyomány szerint a neve a latin lux és fero szavakból összetett Lucifer, ami annyit tesz: a Fényhozó, a Fény hordozója. Ő is angyalnak teremtetett, sőt egyes vélemények szerint ő volt a leghatalmasabb Isten által alkotott teremtmény. Azonban uralmára törve, fellázadt a teremtő Isten ellen. Szabad akarattól vezérelve lett a lázadó angyalok vezére, akiket a keresztény/tyén világ egyszerűen csak ördögöknek nevez. A Diós István-féle Magyar katolikus lexikon szerint:

A teremtő Isten és munkája elleni örök lázadását talán egyetlen irodalmi alkotás sem érzékelteti olyan jól, mint Madách Imre hallhatatlan műve, Az ember tragédiája:

„Mihály és az ő angyalai viaskodnak vala a sárkánynyal” – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Az égi háborút megnyerő másik főszereplőről a hagyomány azt tartja, amikor a bukott angyalok Lucifer vezetésével a teremtő Isten ellen fellázadtak, ez a derék angyal így kiáltott fel: „Ki olyan, mint az Isten?” (értsd: senki sem lehet olyan, mint az Isten!). Ez héberül így hangzik: „Mikaél”. Innen származik a neve, amely magyarítva: Szent Mihály. Ábrázolása legtöbbször egy erőtől duzzadó, délceg, lengő hajú, kardot markoló római hadvezér vagy középkori lovag, hátából előmeredő óriási galambszárnyakkal. Sőt általában – eme harcra utalva – Luciferrel, vagyis a Sátánnal együtt ábrázolják. Az angyalok fejedelme, Mihály – művésztől függően teljesen élethű, vagy kevésbé hiteles – harci pozícióban tapod az elcsúfított kinézetű ellenfelén, kardját a legyőzött fejének szegve. Ezzel tudtul adva, hogy fellázadt elődje helyét átvette.

Szent Mihály még több helyen megjelenik, mind az Ó-, mind az Újszövetség lapjain. Egy másik komoly „fegyverténye”, amikor az Ószövetség – Illés próféta melletti – legnagyobb alakjának, Mózesnek a holtestét védelmezte meg, mai szóhasználattal élve elképesztő sportszerű módon, jól ismert, de sportszerűnek egyáltalán nem nevezhető ellenfelével szemben:

Ha Szent Mihály egyházi és népi tiszteletét számba vesszük, bizony elég tetemes listát kapunk. Tisztelete az egykori Konstantinápolyban kezdődött, ő volt a bizánci birodalom patrónusa, császári testőre. Védőszentje és őrangyala volt a középkori királyoknak és uralkodóknak. Védőszentjüknek tekintik a katonák és egyéb fegyveres testületek tagjai, a vívók, a tengerészek, az utazók, a bányászok és az olyan veszélyes foglalkozást űzők, akik könnyen kerülhetnek halálközeli helyzetbe munkájuk során. Emellett különleges szószólója a haldoklóknak is. A szeptember 29-én tartandó, napja köré kialakult magyarországi kultusz leírásának kapcsán Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma egyáltalán nem fukarkodik a papírral és a nyomdafestékkel. Egyébként – nem mellékesen – magát a római eredetű – egyébként Augustus császár beavatkozása után értelmét vesztett nevű – szeptember hónapot is Szent Mihály havának nevezte a népnyelv.
De Szent Mihály kultusza ma is élő, főleg a római katolikus egyház hívei között. Hiszen például hosszan sorolható listában, többek között ő a Váci Egyházmegye védőszentje, de névadója és védőszentje Kolozsvár – a magyarság számára szimbolikus értékű – gótikus, égbemeredő tornyú templomának is. Emellett kultuszához nagyban hozzájárul, hogy sok templomban a misék végén a hívek elimádkozzák az ún. „Szent Mihály imát”. A Római Katolikus egyház számára kegyetlen és zűrzavaros időkben élő, a társadalmi változások során kisemmizett emberek érdekeiért fellépő, a kommunizmus és a liberalizmus pusztító ideológiájának csíráit keményen támadó XIII. Leó pápa (1878–1903) egy – az egyházat érő majdani támadásokat vizionáló – apokaliptikus látomása után fogalmazta meg ezt az imát a Sátánt legyőző arkangyalhoz:

Szent Mihály különleges szószólója a haldoklóknak is – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

A következő bemutatandó arkangyal kapcsán megemlíteném, hogy a bibliai jeleneteket és a középkorban tisztelt szentek életét és cselekedeteit bemutató gótikus szárnyas oltárok mindig is csodálatot váltottak ki belőlem. Az oltárok festményei és térplasztikái olyan hatást keltenek, mintha élnének. Ezt a hatást keltik annak ellenére, hogy az ábrázolt vékony, nyúlánk alakok természetellenesen merevek. Ehhez hozzá adódik, hogy a bibliai jelenetek szereplői a mű keletkezésének korára jellemző divat szerint öltözködnek, mindennapi használati tárgyaik, épületeik pedig az ábrázolt történetek idejétől számítva majd csak egy évezred múlva kerültek „forgalomba”. Azonban a kronológiai eltérések és az ábrázolt személyek – akár egy mai kosárlabdajátékost is megszégyenítő – természetellenes testméretei ellenére ezeknek a képeknek láttán a néző szinte várja, hogy az alakok megszólaljanak vagy kilépjenek a perspektivikus ábrázolást (ezáltal a térben való megjelenítést) nem ismerő, sokszor a névtelenség homályában maradt mesterek műveiről. A jelenetek helyszínéül szolgáló középkori templomok, vagy romantikus hatást keltő várkastélyok csarnokainak, szobáinak, vagy udvarainak a légkörében szinte harapni lehet a misztikus éteri feszültséget. 
Ez a misztikus légkör jól nyomon követhető a szárnyas oltárok készítői által egy igen kedvelt bibliai jelenet ábrázolásánál. A jelenet általában egy várkastély sejtelmesen megvilágított szobájában, vagy egy kápolnafélében játszódik. A helyiségben egy, szintén a hátából előmeredő, óriási galambszárnyakkal rendelkező, legtöbbször fehér tógába öltözött, hosszú, kibontott, aranybarna hajú férfinak ábrázolt alak felemelt ujjú kéztartással üdvözöl egy kék ruhás, de mindenesetre egy kék színű ruhadarabot magán viselő nőt, aki egy ambószerű állványra helyezett nyitott könyvből tekint fel. Mintha valami rendellenes, váratlan esemény szakítaná félbe a nő olvasását.
Az eddig olvasottak alapján bárki „kapáslövésszerűen” rávágja: hiszen ez az angyali üdvözlet a Bibliából. Gábor arkangyal hírül adja Szűz Máriának Jézus általa történő megszületését. A Bibliában jártasabbak azt is rávághatják: írva található Szent Lukács könyvének első fejezetében, a 26-tól 38-ig tartó versekben ekképpen:

Az angyali üdvözlet, vagyis Gábor arkangyal megjelenik Szűz Máriának – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Az idézetben szereplő angyal neve héberül Gábriel, ami annyit jelent a Diós István-féle Magyar katolikus lexikon szerint, hogy „Isten embere”, vagy „Isten erősnek bizonyult”. Nevére a Jézus születését, mint „legnagyobb történelmi eseményt” hírül adó mivoltával szolgált rá Gábor arkangyal. De ahogy a bibliai idézet is utalt rá, egy másik fontos személy, Keresztelő Szent János születését is ő jelentette meg a gyermek apjának, Zakariásnak. Mihálynál olvastuk, hogy mennyire sportszerűen viaskodott a Sátánnal, hogy még – egy mai futballjátékost megszégyenítő módon – szidni sem akarta. Ennek tükrében kissé meglepő Szent Gábor – amolyan igazi ”emberi” – reakciója, amit az – egyébként emberi logika szerint teljesen jogosan – értetlenkedő Zakariással tesz:

Az angyali üdvözlet, vagyis Gábor arkangyal megjelenik Szűz Máriának – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Hogy ez a spontán reakció vajon Gábor személyiségéből következett, vagy a többi angyal – köztük Mihály – is így cselekedett volna ebben a helyzetben, az nem derül ki. Mindenesetre két tény megállapítható. Egyrészt az Isten szolgálatában maradt angyalokkal sem lehet – mai szóhasználattal élve – packázni, velük szemben obstrukcióval élni „csak úgy”, büntetlenül. Másrészt Zakariás valami igen nagy rosszat kellett tegyen ezzel a kérdezgetésével, még akkor is, ha emberi értelemben véve teljesen igaza volt abban, hogy aggkorban már nehezen képzelhető el, hogy felesége gyereket szüljön. Talán az „csapta ki a biztosítékot” Gábornál, hogy Zakariás nem ismerte fel ama helyzet alkotta csodát, hogy egy zárt szentélyben angyalként megjelent neki? Hiszen, ha ez a csoda megtörténhetett, akkor ehhez képest az már igazán „bagatell”, hogy idős korban gyermekáldásban részesüljenek.

Szeptember 29. harmadik ünnepeltje Szent Ráfael arkangyal, akinek legismertebb történetét Tóbiás könyvében olvashatjuk – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Szeptember 29-éhez köthető még egy harmadik arkangyal is, akit ezen a napon ünneplünk. Mondom, harmadik, mert az eddig bemutatott három angyal közül Lucifert érthető okokból nem ünnepeljük sem ezen, sem más napokon. Ráfael arkangyal neve héberül annyit tesz: „Isten gyógyítása”. Tóbiás könyve csak a katolikus Bibliákban található meg. Bár az eredeti Károli Gáspár fordította vizsolyi Bibliában még fellelhető ez a történet, azonban – miután görög, és nem héber nyelven íródott – később nem került be a reformáció irányzatainak, sőt a zsidó egyházaknak a kánonjába sem. Ez egy ún. tanítói elbeszélés, melyben a tanítók gyakran példázatokban tanítottak. A példázatokban olyan élethelyzeteket ábrázoltak, melyek alkalmasak voltak megmutatni, mit jelent a zsidó nép számára az Istenhez való ragaszkodás és hogy ez a ragszkodás – például a babiloni fogság idején – idegen kultúrájú népekkel milyen konfliktusokkal jár együtt és ezekben a konfliktusokban hogyan kell helyt álljanak. Tóbiás könyvében jelenik meg Rafael angyal, aki a könyv címét adó főszereplő – egyébként jámbor, istenfélő, a szegényeknek mindig bőséges alamizsnát adó – apjának, Tóbitnak a vakságát gyógyítja meg, és megszabadítja Sárát, Tóbiás jövendőbeli aráját attól a démoni átkától, amely eddig hét korábbi férjének halálát okozta.

Rafael a csodálatos gyógyítását és a férjgyilkos gonosz szellem „grabancának elkapását” egy Tigris-folyóból kifogott különleges hal testrészeinek segítségével viszi végbe, melyre akkor bukkannak, mikor az arkangyal Tóbiást inkognitóban elkíséri egy fontos, Sárához is vezető útján. Ezt a jelenetet nagyon szépen ábrázolja id. Markó Károly Tóbiás az angyallal című képén, akkor is, ha – a festmény ábrázolásától eltérően – Mezopotámia hatalmas folyója nem pataknyi méretű és Rafael egészen biztosan nem hordott madárszárnyakat a hátán, mert kilétére majd csak a történet végén derül fény. Hiszen a történet szereplői mindvégig egy derék szolgának gondolták őt. Mikor – vagyonuk felével – kifizették volna Rafael szolgálatait, elérkezett az ideje titkának felfedésére:

Ezt a jelenetet megcsodálhatjuk a világ egyik legismertebb festőjének, a 17. században élt holland Harmenszoon van Rijn, közismert nevén Rembrandt képén. Nemcsak a Rembrandt-képről, hanem magáról a történetről is elmondhatjuk, hogy elbűvölően szép. És ezek után, azt hiszem, nem véletlen, hogy Rafael arkangyal a hajósok és utasok védőszentjévé vált, emellett – ahogy a neve is utal rá – gyógyító szentként jelenik meg, kinek az oltalmát – nem nehéz kitalálni – szembajok ellen kérik a hívek.

Rembrandt: Az angyal elhagyja Tóbiást és családját. 1637. A kép forrása: Wikipedia

Irodalomjegyzék:

• A Katolikus Egyház Katekizmusa. A latin mintakiadás fordítása, Budapest, Szent István Társulat, 2002.
• Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. 2. kötet. Július elsejétől november harmincadikáig. A Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból, Budapest, Szent István Társulat, 1977.
• Diós István, főszerk.: Magyar katolikus lexikon, Budapest, Szent István Társulat, 1993–2014.
• Haag, Herbert: Bibliai lexikon, Budapest, Szent István Társulat, 1989.
• Hollbach, P.H.: Szentek képtára, avagy Vizsgálata a kereszténység által tisztelt és példaképül állított személyek szellemének, magatartásának, elveinek és érdemeinek, Budapest, Kossuth, 1966.
• Károli Gáspár ford.: Szent Biblia az az Istennec O es Wy Testamentumanac prophétác es apostoloc által meg iratott szent könyuei. Magyar nyelwre fordittatott egészlen és wijonnan, az Istennec Magyar országban való Anya szent Egyházánac epülésére…, Vizsoly, Mantskovit Bálint által, 1590.
• Károli Gáspár ford. : Szent Biblia. Azaz Istennek Ó- és Újtestamentomában foglaltatott egész Szentírás.
• Madách Imre: Az ember tragédiája, Szeged–Budapest, Madách Irodalmi társaság, 1999.
• Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgata alapján, Budapest, Szent Jeromos Katolikus bibliatársulat, 1997.
• Schütz Antal, szerk.: Szentek élete. Az év minden napjára. Második kiadás, Budapest, Pantheon, 1995.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

2022. augusztus 25–27. között rendezték meg a Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület konferenciáját. Az idén 36. alkalommal sorra kerülő tudományos fórumnak a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola adott otthont.

A konferencia helyszíne: a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola

A Történelem és vizualitás című konferencia 29 szekciót töltött meg számos izgalmas és értékes előadás felvonultatásával. A gazdag programban a történészek mellett a társtudományok kutatói is képviseltették magukat. Így különböző szempontok szerint vált vizsgálhatóvá az egyes történeti korszakok képigénye, akár e korszakok vizualitásának bemutatása vagy forráskincsként értékelése által. A plenáris ülés előadói dr. Tamás Ágnes, dr. Fisli Éva és dr. Gábor György voltak.
Az előadások témafelvetéseinek sokrétűsége rámutatott, hogy milyen hatása is van a képeknek a befogadóra, hogy ezzel egyes korokban hogyan éltek, vagy épp hogyan éltek vissza és tették a propaganda eszközévé.
A társadalomtörténet-kutatás legmodernebb eszközeként mutatkozott be a vizualizálás módszere, azaz különböző adatcsoportok térképre vagy diagrammra helyezve történő értékelése. Érdekes volt a közösségi és a személyes térre irányuló szempontok tárgyalása és a különböző társadalmi rétegek önreprezentációját vizsgáló kutatások bemutatása is.
A háromnapos rendezvényen munkatársaink – Andrási Erika, Dede Franciska, Papp Viktor, Sárközy Réka és Vesztróczy Zsolt – eredményeit is hallhatta a közönség. A konferencia tanulmánykötete várhatóan 2024-ben jelenik meg. Sorozatunkban ennek előzetesként ezeket az előadásokat ismertetjük röviden. Az alábbiakban Vesztróczy Zsolt ismerteti A dualista rendszer görbe tükörben. Szlovák politikai karikatúrák a magyar politikai életről (1867–1918) címmel megtartott előadásának témáját.

A más népekkel való kapcsolattörténeten belül különleges jelentőséggel bír az egymásról kialakított sajtókép. Ennek egyik speciális területét jelentik az élclapok, ahol bizonyos tulajdonságok és jelenségek felnagyításával vagy eltorzításával görbe tükörben mutatják be a másik nációt. Előadásomban is egy ilyen témát választottam, dualizmuskori szlovák élclapok segítségével mutattam be a dualista politikai rendszert és annak képviselőit.
A korszakban négy szlovák élclap létezett: a Ježibaba (1871–1872), a Černokňažník (1876–1910), a Rarášek (1870–1874, 1908–1914) és a Veselé noviny (1912–1914). Ezek a magyar lapokhoz hasonlóan szintén egy-egy politikai irányzathoz kötődtek, de volt két lényeges különbség hozzájuk képest. A szlovák lapok jóval rövidebb ideig léteztek, ami a polgári társadalmuk gyöngeségét mutatta. Másrészt ezek nem közjogi-, hanem nemzetiségi alapon választottak témát, vagyis az élcek alapvetően a magyar állam intézményei és annak képviselői ellen irányultak, nem pedig valamelyik másik párt ellen.
A Ježibaba (1871–1872) a magyarokkal megegyezést kereső Új szlovák iskola lapja volt. Mivel ez a választásokon eredményesen szereplő parlamenti pártocska volt, így ebben a sajtóorgánumban legfőképpen a választási visszaéléseket (pl. utaztatás, etetés-itatás, szavazatvásárlás, a közigazgatási apparátus „segítsége”, megszegett választási ígéretek stb.) tették szóvá írásban és képben. Mivel a rendszer fenntartását célzó törekvések miatt a voksolás körüli törvénytelenségek egyre nagyobb méreteket öltöttek, nem véletlenül jelentek meg a kortesviccek vagy választási karikatúrák a korabeli lapokban annak politikai vagy nemzetiségi hovatartozásától függetlenül.

Kortesszámla. In: A nevető Magyarország. Egyetemes adomagyűjtemény. 2. bőv. kiad, Budapest, Lampel, 1901. II. köt., 142. – Törzsgyűjtemény

Erre rímelt a Ježibaba egyik karikatúrája is, amely az itatás győzelmét mutatja az elvekkel szemben.

Választási visszaélések Felső-Magyarországon. In: Ježibaba, 1871. 1 évf. 13. sz., 89. – Törzsgyűjtemény

Amikor pedig a kormánypárt bomlásnak indult, megkezdődött a versengés a nemzetiségi, így a szlovák szavazókért is a két nagy politikai erő, a balközép és a Deák-párt között, akárcsak az itt látható képen.

Harc a szlovák szavazatokért. In: Ježibaba, 1871. 1. évf. 12. sz., 83. – Törzsgyűjtemény

A Černokňažník (1876–1910) az autonóm szlovák kerület, az Okolie felállítását célul tűző Szlovák Nemzeti Párt lapja volt. Mivel a szervezet jelöltjei rendszeresen elvéreztek a választási küzdelmekben, így a szervezet közel két évtizedre feladta a politikai aktivitását, tevékenységét pedig az irodalomra és a sajtóra koncentrálta. A passzivitás ideje alatt a legfőbb témát a szlovákokat ért nemzetiségi veszteségek hangsúlyozása és a magyar politikai rendszer visszásságainak kifigurázása jelentette. 

A Rarášek (1870–1874, 1908–1914) szintén a Szlovák Nemzeti Párthoz tartozott. Mivel a századfordulót követően a szervezet már politikailag aktivizálódott, ezért az addigi szokásos sérelmek mellett újabb témákat is elővettek, mint például a választójogi reformtól való magyar félelmeket.

Mitől félnek? [Magyar félelem a választójogi reformtól]. In: Rarášek, 1908. I. évf. 3. sz., 1. – Törzsgyűjtemény

A Veselé noviny (1912–1914) a Szlovák Katolikus Néppárt lapja volt, mely az őket ért hátrányok mellett bizonyos egyházi témákat is elővett.
Más élclapokhoz hasonlóan itt is voltak magyarokat megszemélyesítő típusfigurák. Ilyen volt például a Černokňažníkban Kuťaláncos Pista, aki bor mellett búslakodott a világ dolgai felett, ruházata és a külseje alapján pedig tipikusan magyar alak (pl.: pörgekalap, árvalányhaj, fokos, pödört bajusz, mente stb.). A Rarášek típusfigurája pedig a nemesi származású és ruházatú Kuťťateremtette Lantoš báči volt, aki az akkor divó szokásnak megfelelően bizony lenézte a szlovákokat.

A dualista korszak politikai mérlege a szlovákok számára meglehetősen negatív volt. Mivel nem sikerült élniük az új korszak nyújtotta lehetőségekkel, így a sajtójukban nem a polgárosodás eredményeit, hanem az őket ért veszteségeket hangsúlyozták, melyek valóban jogosak voltak. Eközben a magyar államról és annak képviselőiről, de nem egyszer általában a magyarokról is meglehetősen kedvezőtlen képet alakítottak ki. Bár ez a magyarságkép sokszor torz, sőt nem egyszer bántó, mégis érdemes rá odafigyelni, hiszen e nemcsak a dualista korszakra volt jellemző, hanem bizonyos elemei később is megmaradtak.

Vesztróczy Zsolt (Retrospektív Feldolgozó Osztály)

Kossuth Lajos életének majdnem felét hazájától távol, emigrációban töltötte, ennek ellenére – látszólag paradox módon – kultusza itthon nemhogy fakult volna, hanem intenzív módon erősödött. Személyét még életében a szentek imádatával rokonítható kultikus áhítat övezte. Ennek az áhítatnak tükrözői könyvtárának azon kötetei is, amelyeket a száműzetés évei alatt ajándékba kapott. Különösen igaz ez a Magyarországról küldött, vagy egy személyes látogatás keretében átadott magyar, illetve magyar vonatkozású kiadványokra. A kiegyezés légköre sokakban felszabadította azt a gátat, amely addig megakadályozta őket abban, hogy Kossuthtal felvegyék a kapcsolatot. Az agg kormányzó könyvtára élete utolsó két évtizedében jelentős mértékben gyarapodott olyan kötetekkel, amelyeket szerzőik a nagy államférfi iránt érzett tiszteletük jeléül ismeretlenül is megküldtek neki. A köteteket lapozgatva az a benyomásunk támad, hogy a Ferenc József-i birodalomban, ha valaki valamit alkotott, azt „hódoló tisztelettel” igyekezett megküldeni Magyarország volt kormányzójának.
Kossuth halála után torinói könyvtára – végakaratának megfelelően – egyben őrzött gyűjteményként az Országos Széchényi Könyvtárba került. Születésének 220-ik évfordulója kapcsán, az elkövetkező hetekben könyvtárának olyan darabjait mutatjuk majd be, amelyek apró alkotóelemei ennek a gigantikus kultusznak.

Nemzeti ünnepeinken történelmi nagyjaink emléke előtt is tisztelgünk, ilyenkor jó érzés magyarnak lenni, büszkeséggel tölt el a történelmi események felidézése. Mivel érzelmi viszonyulásról van szó, nehéz objektíven megvonni a határt, meddig tart a tisztelet és az emlékezés, és mikor válnak kiüresedett kultusz tárgyává múltunk jelesei. Különösen érdekes folyamat a Deák Ferenc-i kiegyezés lágyuló légkörében élő polgár viszonya Kossuth személyéhez. Mennyire lehetett őszinte az a rajongás, az a hódolat, amely az élő Kossuth iránt megnyilvánult?
Ebben a korszakban nem ritka az a kettősség, amelyet jól érzékeltet a Kolozsvári Naptár 1862-ik évfolyamának összeállítása is. A kiadványban a Cs. Kir. Felséges Uralkodóház tagjainak és titulusainak felsorolása után „Történelmi mellképek” címmel megemlékeznek az 1848–49-es szabadságharc több ezredeséről és az aradi vértanúkról, majd befejezésként közlik a Klapka-indulót Thaly Kálmán tollából. A szabadságharc leverését így summázza a korabeli kolozsvári cikkíró:

Úgy tűnik, a naptár szerkesztője minden tekintetben megadta a császárnak azt, ami a császáré!
A kiegyezést követően Magyarország polgárai közül sokan megpróbáltak eljutni Kossuthhoz. A ceglédi százas küldöttség tagjaitól kezdve Udvary Feriig, a körmendi biciklitúrázóig számos ember felkereste őt. Politikai érdekektől és egyéni ambícióktól vezérelt emberek éppúgy hódolatukat fejezték ki levélben vagy személyesen, mint olyanok is, akik csak önzetlen módon tisztelegni akartak előtte. Igaz, ez utóbbiak talán kevesebben voltak, ezért is érdemli meg Nedoroszték János kolozsvári fodrász – Magyarország többi szorgalmas átlagpolgára képviseletében is – a kitüntető figyelmet.

Nedoroszték János arcképe. In: 1848-49. Történelmi Lapok, 2. évf. 3. sz. (1893. febr. 1.), 19. – Törzsgyűjtemény

Az 1879-es év Kossuth életében újabb fordulópontot jelentett. Ebben az évben alkották meg az új honossági törvényt, amelyet Ferenc József december 20-án szentesített. Az 1879. évi L. törvénycikk 31-ik paragrafusa kimondta, hogy a folyamatosan külföldön tartózkodó magyarok tíz év után elveszítik magyar állampolgárságukat, amennyiben annak megtartása érdekében nem fordulnak valamely osztrák–magyar külképviselethez. Kossuth kitartott elvei mellett, nem volt hajlandó olyan lépésre szánni magát, amelyben, ha csak formailag is, elismeri a Habsburgok uralmát Magyarország felett. Vérbeli politikusként azonban élt a közvélemény formálásának eszközeivel: ezt követően már következetesen gyászkeretes levelekre fogalmazta gondolatait, és gyakran hangoztatta hontalanságát. A környezetében élő, vagy nála sűrűn megforduló személyek is vitték a hírt Magyarországra, egészségi állapotáról és egyre erősödő anyagi gondjairól.

Ezt a hírt olvasta Nedoroszték János, és ez indította őt arra, hogy levelet írjon Kossuthnak, mellékelve egy könyvet és saját fényképét. A tört magyarsággal írt levelet eredeti formában, szöveghűen közöljük:

Baunschedt, Carl: Der Baunscheidtismus, Bonn, J. Wittmann, 1860. – Törzsgyűjtemény

Az elküldött könyv egy német gépész(!), Baunscheidt Károly gyógyászati módszereit tartalmazta, az ún. baunscheidtizmust. A gyógymód lényege, hogy egy erre a célra alkalmazott tűvel a kezelni kívánt területen felületi sebeket ejtettek a bőrön. A sebeket egy bizonyos általa forgalmazott olajjal bedörzsölték, amitől az gyulladásba jött. Ezt a „gyógymódot” különösen az ízületi betegségek és belső gyulladások kezelésére ajánlották. A gyógymód népszerűségét és Magyarországon való elterjedését mutatja az is, hogy a könyvnek 1865-ben és 1866-ban két egymástól független kivonatolt magyar nyelvű fordítása is megjelent. A Nedoroszték János által elküldött német nyelvű munka a hetedik kiadás volt, amely Bonnban jelent meg 1860-ban. A tulajdonosi bejegyzés szerint a könyv 1862-ben került a kolozsvári fodrász tulajdonába.

Nedoroszték János possessori bejegyzése

A levél rövid életrajzot is tartalmaz, ebből kiderül, hogy a messziről érkezett fodrásznak sikerült megtelepednie Kolozsváron. A gyorsan fejlődő városban feltehetőleg igény volt több fodrászra, legalábbis ez következtethető ki a Kolozsvári Naptárakban megjelentetett iparosok címjegyzékéből: míg az 1854-es évkönyv (Kolozsvári Naptár, 10. évf., 1854, 37.) csak egy fodrászt jelez (Reinhardt Györgyöt), addig a már említett 1862-esben már hárman szerepelnek (l. 55. o.).

Kolozsvár látképe a XIX. század második feléből. In: Kolozsvári Naptár, 1. évf. (1862), előzéklap – Törzsgyűjtemény

Nedoroszték János nemcsak megtelepedett, de alig két évtized alatt a város tekintélyes polgárává vált, aki aktívan részt vett az Iparos Egylet munkájában, sőt 1877-től a választmányának tagja lett. Anyagi támogatásával is hozzájárult az egylet aggmenházának létesítéséhez. A Polgári Dalegylet alelnöke, az Iparosok Hitelszövetkezetének aligazgatója, 1893-tól a Kolozsvári Honvédegyletnek választmányi tagja. Neve szerepelt a Kolozsvári Országos Történelmi Ereklye-Múzeum Egylet alapítói között is.

Kolozsvár főtere a századfordulón. (Balról az ötödik épület az Iparosegylet székháza). Képeslap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény. Jelzet: P 37/93.

Pesten született 1832. május 5-én, és ahogy a levelében írja, tizenhat évesen, 1848 júniusában beállt a pesti I. honvéd zászlóalj V. századába.

Negyvennyolcas honvéd múltját többek mellett maga Klapka György tábornok igazolta.
Kossuthhoz írt leveléből az is kiderült, hogy a kényszersorozás elől Lembergbe menekült, és már nem tért vissza Pestre, pedig családja többi tagja ott maradt. Négy évvel idősebb bátyja, Nedoroszték Jakab, aki szintén részt vett a szabadságharcban, később Pesten nyitott vendéglőt.
Nedoroszték János tehát 1859-ben érkezett Kolozsvárra, fodrászüzletet nyitott és 1864-ben feleségül vette Rotáridesz Emíliát (akkor készül róla a Kossuthnak elküldött fénykép). Közös gyermekük nem született, vagy nem érte meg a felnőttkort. A Veress Ferenc műtermében készült fényképen egy magabiztos, harmincas éveiben járó, biztos egzisztenciájú kolozsvári polgárt látunk.

Az utolsó adat Nedoroszték Jánosról halálozási dátuma: 1900. május 28-án hunyt el, 68 éves korában. Utolsó kolozsvári lakhelye a Kossuth Lajos utca 44. szám alatt volt, itt ravatalozták fel, majd a Házsongárdi temető lutheránus sírkertjében a római katolikus egyház szertartása szerint temették el. (L.: Gaal György: Magyarok utcája, Kolozsvár, EME, 1995, 71.)

Nedoroszték János gyászjelentése – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A levél stiláris jegyeiből egyértelműen megállapítható, hogy Nedoroszték János nem volt magyar anyanyelvű. Bátyjának, Jakabnak a gyászjelentése is kétnyelvű: magyar és német. Nem ritka jelenség ez az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, hogy két nem magyar fiatal a haza védelmében beáll honvédnek! A Kossuth irányában tett gesztus, a levélnek – a magyar nyelv kerékbe törése ellenére is – közvetlen stílusa is azt bizonyítja, hogy Nedoroszték Jánosban igazi kolozsvári polgárt, a magyar nemzet hű fiát tisztelhetjük.
Ez a levél is – a Kossuth könyvtárában fellelhető számos társával együtt – a Kossuth-kultusz része, de tartalmát tekintve bensőséges, emberi és őszinte. Az, hogy ez a levél és a fénykép fennmaradhatott, egy kicsit annak a férfinak az emberi vonásait is felvillantja, akit „homo politicus”-ként aposztrofálnak, akit nem ismerhetünk meg igazán, mert valódi énjét eltakarja előlünk önnön nagyságának fénye. Kossuth a levelet a fényképpel együtt gondosan a kapott könyvbe helyezte, és az egészet eltette könyvtárába. Arról, hogy a „gyógymódot” kipróbálta volna, nincs tudomásunk. 

Elbe István (Gyarapítási és Állománynyilvántartó Osztály)

Kossuth-sorozatunk további részei: Első rész; Harmadik rész; Negyedik rész; Ötödik rész

2022. augusztus 25–27. között rendezték meg a Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület konferenciáját. Az idén 36. alkalommal sorra kerülő tudományos fórumnak a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola adott otthont.

A konferencia helyszíne: a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola

A Történelem és vizualitás című konferencia 29 szekciót töltött meg számos izgalmas és értékes előadás felvonultatásával. A gazdag programban a történészek mellett a társtudományok kutatói is képviseltették magukat. Így különböző szempontok szerint vált vizsgálhatóvá az egyes történeti korszakok képigénye, akár e korszakok vizualitásának bemutatása vagy forráskincsként értékelése által. A plenáris ülés előadói dr. Tamás Ágnes, dr. Fisli Éva és dr. Gábor György voltak.
Az előadások témafelvetéseinek sokrétűsége rámutatott, hogy milyen hatása is van a képeknek a befogadóra, hogy ezzel egyes korokban hogyan éltek, vagy épp hogyan éltek vissza és tették a propaganda eszközévé.
A társadalomtörténet-kutatás legmodernebb eszközeként mutatkozott be a vizualizálás módszere, azaz különböző adatcsoportok térképre vagy diagrammra helyezve történő értékelése. Érdekes volt a közösségi és a személyes térre irányuló szempontok tárgyalása és a különböző társadalmi rétegek önreprezentációját vizsgáló kutatások bemutatása is.
A háromnapos rendezvényen munkatársaink – Andrási Erika, Dede Franciska, Papp Viktor, Sárközy Réka és Vesztróczy Zsolt – eredményeit is hallhatta a közönség. A konferencia tanulmánykötete várhatóan 2024-ben jelenik meg. Sorozatunkban ennek előzetesként ezeket az előadásokat ismertetjük röviden.

A Dzsentrik a műteremben. Családi fényképek a 19. századi Magyarországról címre keresztelt előadásában Papp Viktor mindenekelőtt arra kereste a válaszokat, hogy az elszegényedő középbirtokos nemesség (dzsentri) miképp viszonyult a 19. század egyik új vívmányához, illetve új kulturális gyakorlatához, a fényképezkedéshez. Csorba Géza jogász és felesége, Táncsics Eszter közösen írt naplójának elemzésével a hallgatók betekintést nyerhettek abba a pesti, egyszerre nemesi és polgári világba, mely rendkívül nagy hangsúlyt helyezett a fényképezkedésre. A műtermek látogatása, a vizitkártyák nézegetése, postázása, ajándékozása, a közös családi csoportkép elkészítésének rituáléja arra is rámutatott, hogy a vizualitás érzékelésében is döntő fordulat állt be, legkésőbb az 1870-es, 1880-as években. Ehhez kapcsolódóan az ugyancsak a dzsentri társadalmi rétegbe sorolható egyes aktorok mintha jóval kisebb jelentőséget tulajdonítottak volna a portréfényképek elkészítésének. Csokalyi Fényes Károlynak, a debreceni dohánybeváltó tisztjének portréképe, mely a Történeti Fénykép- és Videótárunk gyűjteményében őrzött Dráveczky családi fényképalbumban található, arra mutatott rá, hogy az ekkoriban a professzionalizáció útjára lépő fényképésztársadalom bár magának vindikálta a fénykép elkészítésének minden mozzanatát, e portré elkészítésekor sem az ünnepélyesség, sem az igényesség nem talált utat magának. Az előadás harmadik kiragadott példája arra kívánt rávilágítani, hogy egy-egy jellegzetes portrékép beállítása, a fénykép alanyának testtartása még úgyis sokat elárul a képen szereplőkről, hogy a fényképész minden bizonnyal igyekezett saját hivatásához hűen „megkomponálni” a felvételt. A bemutatott fényképek és azok keletkezési körülményei összességében arra mutattak rá, hogy a sokáig csak a szépirodalomból ismert dzsentrikép történeti újraértékelése mindenképp szükséges a fényképezkedéshez fűződő viszony és a vizualitás mindennapokban betöltött szerepének tükrében.

Papp Viktor (Történeti Fénykép- és Videótár)

Tamási Áron (1897–1966) író, az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom kimagasló alakja. Írásművészete a népi irodalom szellemében fogant epika líraibb hangú változata, tematikája a székelység világához kapcsolódik. Gyökerei e zárt etnikai közösség mese- és mondavilágába nyúlnak vissza. Nyelvteremtő író: erősen támaszkodik a tájnyelvre. Műveinek jelentős szervező elve a mesei elemekkel elért jelképteremtés. Bár számos regényt, elbeszélést és drámát alkotott, az olvasóközönség köztudatába mégis leginkább Ábel című regénytrilógiája (Ábel az országban, 1933; Ábel a rengetegben, 1932; Ábel Amerikában, 1934) révén került be.

Tamási Áron a gyulafehérvári püspökség levéltárában őrzött anyakönyv és több hivatalos dokumentum, valamint a halotti anyakönyvi kivonat szerint 1897. szeptember 19-én, a község plébániájának bejegyzése és más hivatalos anyagok szerint szeptember 20-án született Farkaslakán, a Nagy utca felső részében.

Tamási Áron. In: Magyarország a XX. században. III. kötet. Kultúra, művészet, sport és szórakozás, [főszerk. Kollega Tarsoly István], Szekszárd, Babits, 1996–2000. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A két világháború között Kolozsváron élt újságíróként és az erdélyi kulturális élet markáns alakjaként. A kisebbségi szellemi irányzatok mindegyikével kapcsolatot tartott; 1926-ban a meghatározó Erdélyi Helikon folyóiratot elindító helikoni munkaközösség alapító tagja volt. Az Ábel-regényeket a harmincas években írta. Írásművészetének erőssége a valóság és mese szerves egységének ábrázolása, melyet ekkorra tökéletesített. Az Ábel a rengetegben (1932) a kisebbségbe került romániai magyarság sorsának modellje is. Hőse gyerekember, aki jellemet próbáló és fejlesztő körülmények közé vetődve kerül szembe a természeti, társadalmi és nemzeti kiszolgáltatottsággal hasonlóan a népmesék hőséhez, a legkisebb fiúhoz.

Kereskedelmi akadémiai végzettséggel 1923 nyarától három évig az USA-ban, többnyire New Yorkban élt alkalmi munkásként és banktisztviselőként, ahonnan írásait, a székelyföldről megálmodott csodálatos történeteit folyamatosan hazaküldte. Amerikai élményeit csak az Ábel harmadik kötetében írta meg (Ábel Amerikában, 1934), melynek végén hangzik el a szállóigévé lett mondat: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Tamási Áron. In: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001 (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Életművének jelentős része a magyar dráma történetéhez tartozik. Mintegy 20 színpadi műve, mesejátéka, jelenete az epikus ismert nyelvén szól, líraiság és balladai komorság, valóság és mese ölelkezik bennük olykor tanító szándékkal. A népi színjátszás megoldásaihoz kapcsolódva felhasználta a lakodalmas, a passiójáték, a kántálás és a népi hiedelemvilág elemeit (Énekes madár, 1933; Tündöklő Jeromos, 1936; Vitéz lélek, 1941; Csalóka szivárvány, 1942; Hullámzó vőlegény, 1947; Hegyi patak, 1959; Boldog nyárfalevél, 1962).

A II. világháború Magyarországra sodorta, és csak tizenhat évvel később, 1956 augusztusában látogathatott először Erdélybe. Bár tanúja és maga is elszenvedője volt a kisebbségi sors hányattatásainak, hitt a román és a székely nép békés együttélésében:

A fordulat évéig országgyűlési képviselő volt, a Rákosi-korszakban viszont ő is hallgatásra kényszerült. Az irodalomba csak 1953-tól térhetett vissza, a Nagy Imre-kormány Kossuth-díjjal tüntette ki. 1956 szeptemberétől 1957 áprilisáig a Magyar Írók Szövetségének volt a társelnöke, 1956. október 31-én a Petőfi Párt Irányító Testületének tagjává választották. A forradalom első napjaiban nyilatkozata (Magyar fohász) hangzott el a rádióban, és ő fogalmazta meg az Írószövetség közgyűlésén december 28-án fölolvasott Gond és hitvallás című nyilatkozatot. 1957–58-ban többször tanúnak idézték, vallatták. 1963-tól a Béketanács elnökségi tagja. Szülőfalujában temették el.

Tamási Áron sírhelye szülőhelyén, Farkaslakán. Fotó: Szerk.

Mann Jolán, szerk. (Főigazgatói Kabinet)

Kossuth Lajos életének majdnem felét hazájától távol, emigrációban töltötte, ennek ellenére – látszólag paradox módon – kultusza itthon nemhogy fakult volna, hanem intenzív módon erősödött. Személyét még életében a szentek imádatával rokonítható kultikus áhítat övezte. Ennek az áhítatnak tükrözői könyvtárának azon kötetei is, amelyeket a száműzetés évei alatt ajándékba kapott. Különösen igaz ez a Magyarországról küldött, vagy egy személyes látogatás keretében átadott magyar, illetve magyar vonatkozású kiadványokra. A kiegyezés légköre sokakban felszabadította azt a gátat, amely addig megakadályozta őket abban, hogy Kossuthtal felvegyék a kapcsolatot. Az agg kormányzó könyvtára élete utolsó két évtizedében jelentős mértékben gyarapodott olyan kötetekkel, amelyeket szerzőik a nagy államférfi iránt érzett tiszteletük jeléül ismeretlenül is megküldtek neki. A köteteket lapozgatva az a benyomásunk támad, hogy a Ferenc József-i birodalomban, ha valaki valamit alkotott, azt „hódoló tisztelettel” igyekezett megküldeni Magyarország volt kormányzójának.
Kossuth halála után torinói könyvtára – végakaratának megfelelően – egyben őrzött gyűjteményként az Országos Széchényi Könyvtárba került. Születésének 220-ik évfordulója kapcsán, az elkövetkező hetekben könyvtárának olyan darabjait mutatjuk majd be, amelyek apró alkotóelemei ennek a gigantikus kultusznak.

„A kerékpározás minden művelt államban már annyira kifejlődött, hogy »Status in Statu« [állam az államban]. Ez nem hiba, ez csak előny. Nálunk is ilyenképpen kell ennek lennie.” – állapította meg Udvary Feri a magyar kerékpározás hajnalán, 1891-ben. Kijelentése több emberöltő elteltével sem veszített időszerűségéből. A lelkes körmendi fiatalember a maga korában és környezetében mindent elkövetett ennek a sportágnak a népszerűsítéséért. 1889-ben sportegyesületet alapított Körmenden (Vasparipa Egylet), és még ugyanabban az évben öccsével, Jenővel velocipéden elkarikáztak a párizsi világkiállításra. És ha már nyeregben voltak, hazafelé egy kis kitérőt tettek Turinba, hogy az agg kormányzó előtt tisztelegjenek. Kalandos útjukról Udvary 1891-ben Körmendtől – Párisig kerékpáron és vissza Turinnak címmel gazdagon illusztrált könyvet adott ki, melyben részletesen elmesélte találkozásukat Kossuthtal.

A Kossuth által dedikált fénykép a kötetben (Udvary Feri: Körmendtől Párisig kerékpáron és vissza Turinnak, Körmend, 1891. 82. – Törzsgyűjtemény

Vállalkozásuk abban a korban komoly sportteljesítménynek számított, hazatértük után Körmend városa hősként ünnepelte őket, tettük jelentős mértékben hozzájárult a körmendi Kossuth-kultusz fellángolásához, amely végül 1907-ben egy közadakozásból felállított Kossuth-szoborban teljesedett ki.

Horvay János alkotása Körmenden, még az eredeti helyén. Képeslap. Jelzet: K 3508. – Térkép-, Plakát és Kisnyomtatványtár

A könyvből megtudhatjuk, hogy a turini remete atyai jóindulattal fogadta a körmendi fiúkat, megdicsérte az egyenruhájukat, örült annak, hogy a magyar fiatalság fogékony a testedzésre, egy kicsit polemizált a „vasparipa” megnevezés sutaságán, de miután az idősebb Udvary fivér felvilágosította, hogy a kerékpár szó azért nem alkalmas ennek a szerkezetnek a megjelölésére, mert vannak háromkerekű típusok is, elfogadta ezt a kifejezést. Kossuth búcsúzóul mindkettőjüket megajándékozta saját kézjegyével ellátott arcképével (l. az első fotót).

A Kossuth számára díszbe öltöztetett kötet

Kossuth születésének kétszázadik évfordulója alkalmából a Magyar Nemzetben egy közvetlen hangvételű ismertető jelent meg Vasparipával Kossuth Lajoshoz címmel. A szerző ebben felelevenítette első találkozását a körmendi biciklitúrázó történetével.

A főorvos úr jó szimatát dicsérte, hogy valóban különleges könyvről volt szó, de abban tévedett, hogy a nemzeti könyvtár nélkülözte volna ezt a művet. A könyvgyűjtő, könyvszerető Kossuthnak is köszönhető, hogy a Széchényi Könyvtár állományában lévő kiadványban jelenleg is megcsodálható Udvary Feri magaskerékpárján feszítő daliás alakja.

A Kossuthnak dedikált kötet címlapja

A körmendi ifjú ugyanis rajongását és háláját azzal fejezte ki, hogy könyvének egy díszkötésbe öltöztetett, dedikált példányát egy hódolatteljes levél kíséretében elküldte az agg kormányzónak. Bár a könyvben több fotója is szerepel, ráadásként a kötéstábla belső felébe egy eredeti fényképfelvételt is beillesztett magáról.

Udvary Feri fotója

Kossuth esetében szándékosan kerültük a bibliofil kifejezést, mert nem a szó klasszikus értelmében gyűjtötte a könyveket. Mindig az érdeklődésének és ízlésének megfelelőt igyekezett beszerezni, de a betöltött társadalmi-politikai szerepénél fogva jelentős mennyiségű könyvet kapott ajándékba. Tisztelettel legyen mondva, hogy minden könyvet elrakott a könyvtárába függetlenül annak értékétől vagy tartalmi színvonalától. És nemcsak a könyveket őrizte meg, hanem a kísérőjükként küldött leveleket is. Így olvashatjuk most Udvary Feri Kossuthoz írt sorait:

Udvary Feri levelének befejező sorai

Néhány héttel Kossuth holttestének hazahozatala után hazaérkeztek könyvei is, melyeket élete utolsó napjaiban adott át a magyar nemzetnek. A gondosan leltárba vett és beládázott könyveket a Nemzeti Múzeum Széchényi Országos Könyvtárába szállították, ahol a szerződésben foglalt kötelezettség alapján a mai napig külön kezelt gyűjteményként, „Kossuth Lajos könyvtára” felirat alatt őrzik. Udvary Feri könyve és levele a 903-as leltári számon került nyilvántartásba.
Tapasztalhatjuk, hogy Körmend városa is tisztelettel gondol a bátor biciklitúrázóra és ápolja emlékét. Múzeumában őrzi a Vasparipa Egylet alapító levelét és az egyletzászlót, valamint Udvary Feri könyvét és velocipédjüket is.

Hasonló módon ápolja a Kossuth-kultuszt is, legfényesebb bizonyíték erre, hogy a Horvay János által alkotott szobrot száz évre rá, 2007-ben restauráltatta és ünnepélyes keretek között újra felavatta. (A helyi anekdota szerint Kossuth a kezével mutatja, hogy hol állt a szobra a második világháború előtt.)

Kossuth szobra Körmend főterén 2022-ben. Fotó: A szerző

Elbe István (Gyarapítási és Állománynyilvántartó Osztály)

Kossuth-sorozatunk további részei: Második rész; Harmadik rész; Negyedik rész; Ötödik rész

Melich János 1896-tól a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának (OSZK) tisztviselője, később pedig 1920 és 1922 között az intézmény igazgatója volt. Élete során behatóan foglalkozott a magyar helyesírás történetével, régi magyar nyelvemlékekkel, és a magyar nyelv különböző eredetű jövevényszavait vizsgálta. Megjelent munkái közül kiemelkedő a Magyar Etymológiai Szótár, amelyet 1914-ben indított meg Gombocz Zoltánnal, illetve szintén Gombocz Zoltánnal és Németh Gyulával szerkesztette A magyar nyelvtudomány kézikönyve című sorozatot.

Melich János portréja – Kézirattár Arckép 1216/2. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Melich János 1872. szeptember 16-án született Szarvason, édesapja Melich Márton földműves volt, édesanyját Molnár Juditnak hívták. Melich evangélikus hagyományok közt nevelkedett a szülői házban, a család szlovák és magyar nyelven is beszélt, középiskolai tanulmányait a helyi gimnáziumban és a késmárki evangélikus líceumban végezte. 1891-től 1894-ig a kolozsvári egyetem magyar–német szakán tanult, ahol nyelvészeti tanára Szinnyei József volt. Oktatójához fűződő kapcsolata jelentős mértékben befolyásolta későbbi munkáját a nyelvtudomány területén, általa ismerkedett meg a nyelvtörténet és nyelvhasonlítás alapvető kérdéseivel és módszereivel, illetve a lélektani magyarázó elv alkalmazásával is. Melich germanisztikai ismereteit Meltzl Hugó alapozta meg. Pedagógushiány miatt egyetemi tanulmányait idő előtt fejezte be, így vált a dévai állami főreáliskola tanárává, később pedig a Theresianumban, Bécsben oktatott, ezután a budapesti evangélikus gimnáziumban folytatta munkáját helyettes tanárként. Fontos megemlíteni, hogy 1905-ben a budapesti egyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett. A pedagógusi pályát 1896-ban hagyta el, amikor is a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának, mai nevén az Országos Széchényi Könyvtárnak tisztviselőjévé vált, később 1901-ben segédőrré léptették elő, majd egyre tovább haladt a ranglétrán, 1920-tól 1922-ig, egészen egyetemi tanári kinevezéséig ő látta el a könyvtár igazgatói tisztjét. A Magyar Tudományos Akadémia 1902. május 9-én választotta meg Melich Jánost levelező tagjává, később 1920. május 5-től az Akadémia rendes tagjává vált, majd pedig igazgatósági taggá 1933. május 19-től 1946. július 24-ig, és 1949. október 31-től tanácskozó tagja volt, mígnem halála után, 1989. május 9-én visszaállították az MTA rendes tagjává.
Az Országos Széchényi Könyvtárban töltött ideje alatt jelentős figyelmet fordított az állomány gyarapítására, például 1903-ban Bécsben Melich János vette át Hodinka Antal szláv gyűjteményét, 1919-ben Eckhart Ferenc akadémikus segítségével magyar vonatkozású periodikumokat szerzett be, valamint a trianoni békediktátum után elszakított területek hungarikumainak begyűjtését szorgalmazta. 1902-ben összeállította a magyarországi szlovén (vend) irodalom bibliográfiáját, majd 1908-ban kiegészítette azt. Mindemellett elsődlegesnek tartotta a kurrens nemzeti bibliográfia megjelenését, 1916-tól részt vett a Magyar Könyvszemle szerkesztésében. Ezen kívül 1922-ben javaslatot nyújtott be Bánffy Miklós külügyminiszter felé a Bécs–Budapest közti könyvtárközi kölcsönzések működtetésére, amelyet 2 hónap leforgása alatt jóvá is hagytak, így elindult a szolgáltatás.

Melich János. Metszet – Kézirattár. Arckép 1216/1. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Miután röviden ismertettem Melich János életútját a nemzeti könyvtárban és szakmai előmenetelét a Magyar Tudományos Akadémia falain belül, áttérhetünk a magyar nyelvtörténet területén elért eredményeire.
Kniezsa István az alábbi sorokkal jellemezte Melich János nyelvtudományi tevékenységét:

Melich János már egyetemi tanulmányai alatt rendszeresen publikált a Magyar Nyelvőr és a Nyelvtudományi Közlemények hasábjain, kezdetben szómagyarázatokkal foglalkozott, majd áttért a magyar nyelv német jövevényszavainak kutatására, melynek eredményét 1895-ben publikálta. A Szláv jövevényszavaink című kétkötetes munkája egyike fő műveinek. További cikkeiben és tanulmányaiban a nyelvtörténet, a magyar nyelvemlékek és a szótárirodalom körével is foglalkozott. Gombocz Zoltánnal közösen szerkesztették a Magyar Etymológiai Szótár című többkötetes munkát, melynek első része 1914-ben jelent meg. Másik jelentős munkája A honfoglaláskori Magyarország, amely 1925 és 1929 között jelent meg összesen 5 füzetben. A kiadványban Melich János összegyűjtötte azon népek csoportjait, akikkel a honfoglaló magyarság találkozhatott a Kárpát-medencében, szó-, hang- és alaktörténeti megfigyelésekre alapozva kutatását.
Szily Kálmánnal és Pais Dezsővel közösen szerkesztették a Magyar Nyelv című folyóiratot 1942-ig. 1922-től A magyar nyelvtudomány kézikönyve című sorozaton dolgozott együtt Gombocz Zoltánnal és Németh Gyulával. Cikkei, tanulmányai, tudományos publikációi nemcsak a Magyar Nyelv, és a Nyelvtudományi Közlemények című folyóiratokban jelentek meg, hanem az Acta Linguistica Academiae Scientiarum Hungaricae-ban, az Akadémiai Értesítőben, az Egyetemes Philológiai Közlönyben, az Irodalomtörténeti Közleményekben és számos más kiadvány hasábjain.
Tudományos munkáját több elismeréssel jutalmazták életében, a nyelvtudományok doktorává vált, 1930-ban Corvin koszorúval tüntették ki, majd pedig 1939-ben megkapta a Corvin-láncot, és még ugyanebben az évben Szarvas város díszpolgárává választotta. Melich János 1963. november 20-án halt meg, életének 92. évében.
Kniezsa István az alábbi sorokkal búcsúzott tőle:

Melich János gyászjelentése  Pannon Digitális Egyesített Archívum

A cím idézetének forrása: Losonczi Zoltán: Melich János (születésének hetvenedik évfordulójára), Debrecen, Budapest, [Városi Ny.], 1942, 7. (Klny.: Protestáns Tanügyi Szemle)

Felhasznált és válogatott irodalom:

• Benkő Loránd: Melich János. In: Magyar Nyelv, 1957. 1–2. sz., 1–12.
• Emlékkönyv Melich János 70. születésnapjára, Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1942.
• Hadrovics László: Melich János 85 éves. In: Magyar Nyelvőr, 1957. 4. sz., 507–511.
• Kiss Lajos: Melich János, Budapest, Akadémiai, 1995.
• Kiss Lajos: Melich János emlékezete születésének századik évfordulója alkalmából, Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1973.
• Kniezsa István: A hetvenéves Melich János. In: Magyar Nyelv, 1942. 4. sz., 225–231.
• Kniezsa István: Melich János. In: Magyar Nyelv, 1964. 1. sz., 1–3.
• Kornis Gyula: Melich János, [Budapest], [Franklin Nyomda], [1942].
• Losonczi Zoltán: Melich János (születésének hetvenedik évfordulójára), Debrecen–Budapest, [Városi Nyomda], 1942. (Klny.: Protestáns Tanügyi Szemle)
• Németh Mária: Az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkája és kiadványi tevékenysége 1919–1935. In: Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyve, 1981, Budapest, OSZK, 1983, 135–173.

Opálka Tamara (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)