„... a török hódoltság korának vitathatatlanul legnagyobb formátumú magyar politikusa és katonája napjainkban is amolyan történelmi félárnyékban van.”

2025. december 12. 06:00 - nemzetikonyvtar

450 éve választották lengyel királlyá Báthory István erdélyi fejedelmet

Báthory István portréja. In: Légrády Ottó: Justice for Hungary, [Budapest], Légrády, [1930] – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Emlékszem, egyetemista koromban kezdtem el megismerni és megszeretni a lengyel történelmet. Ekkoriban tudtam meg, hogy Henryk Sienkiewicz monumentális, 17. században játszódó történelmi Trilógiáját (Tűzzel-vassal; Özönvíz; Kislovag) a híres lengyel filmrendező, Jerzy Hoffman megfilmesítette. Ezekbe a filmekbe természetesen csatajelenetek is kerültek, melyekben szembe tűnt egy fegyvernem. A harcmező puskaporos forgatagában rendre megjelent egy lovas alakulat, melynek tagjai hatalmas szárnyakat hordtak a hátukon. Ezt leszámítva a korszak magyar huszárjaival teljesen azonos volt az öltözetük és fegyverzetük. E daliás katonák lovasrohamának látványa felejthetetlen élményt nyújtott. Ők voltak a nemes testőrségből álló lengyel huszárok.
A családommal nagyon szeretjük a társasjátékokat. Néhány éve birtokunkba került egy nyomozós, Lengyelországból származó készlet, mely M/S Batory néven található meg a játékboltok polcain. A játéktábla egy papírból összerakható, stilizált hajóforma, ugyanis a termék neve egy óceánjáró utasszállító luxushajóra utal, mely az 1930-as évek közepétől a ‘60-as évek végéig, általában kirándulókkal megrakva, lengyel lobogó alatt szelte az Atlanti-óceán habjait, míg szerepét át nem vette egy nagyobb és korszerűbb, Stefan Batory névre keresztelt óceánjáró-kirándulóhajó (ez egyébként 1988-ig teljesített szolgálatot).

A Báthory Istvánról elnevezett óceaánjáró luxushajó, az M.S. Batory. A kép forrása: Wikipédia

És hogy mi az összefüggés egy 17. századi lengyel fegyvernem és két 20. századi óceánjáró kirándulóhajó között? A kérdés jogos. A válasz egy magyar és egyúttal lengyel történelmi személy nevében rejlik. Ő pedig nem más, mint a magyar huszárság hadviselését Lengyelországban meghonosító, és – a hálás lengyel utókor által – két hajónak is nevet adó Báthory István erdélyi fejedelem (1571–1586) és lengyel király (lengyelül Stefan Batory 1575–1586).
Egykori egyetemi tanárom, a 2013-ban tragikus körülmények között elhunyt Szabó Péter történész így írt a 16. században kialakult új magyar államképződmény, az Erdélyi Fejedelemség születése kapcsán:

„1571. március 14-én János Zsigmond örökös nélkül hunyt el. A komor gyászmenetben egy rozsdás fegyverzetű harcos haladt, aki a Szapolyai család címerét megfordítva tartotta, jelezvén, hogy az elhunyttal kihalt a Szapolyai dinasztia. János Zsigmond – köztudott – gyermektelenül halt meg, s a rendek zöme kárhoztatni kezdte a tudomásukra jutott speyeri szerződés pontjait, mely az állami lét feladását jelentette volna. Halála föladta a leckét sz erdélyi országgyűlésnek: végrehajtják-e a speyeri szerződést, avagy más utat választanak? János Zsigmond már 1567 óta betegeskedett. Ezért arra az esetre, ha az uralkodó örökös nélkül halna meg, 1567. szeptember 8-án a gyulafehérvári országgyűlés törvényt alkotott az »egyenlő akartból« történő fejedelemválasztásról. János Zsigmond halála után Erdély és a Részek képviselői – a speyeri szerződést figyelmen kívül hagyva – nem adták át a Szapolyai országrészt I. Miksának, hanem az 1567-es törvényre hivatkozva uralkodót választottak maguknak Báthory István személyében.”

Szabó Péter: Az Erdélyi Fejedelemség. Küzdelem a megmaradásért, Budapest, Officina, 2013, 68. – Törzsgyűjtemény

A speyeri szerződésre fittyet hányó gyulafehérvári országgyűlés 1567-es határozata alapján megválasztott Báthory Istvánnak komoly szerep jutott a történelmünkben. Tulajdonképpen a személyével életbe lépett méltóságnak is köszönhető, hogy a hajdan erős közép-európai nagyhatalomnak, a Magyar Királyságnak elszakadt keleti része nem egyesült a -mohácsi csatát követően Habsburg Birodalom részévé vált- megmaradt országrésszel, és hogy nem vált a hatalmasra duzzadt Oszmán Birodalom közigazgatási egységévé, vagyis egy szultán által kinevezett beglerbég (pasa) által irányított vilajetté. De mi is vezetett az 1571-ben történt fejedelemválasztásig és hogy került képbe egy somlyói főnemes?

A Báthory család 15. századi címere. In: Magyarország címeres könyve. 1. kötet (A–C), szerk. Alapi Gyula [et al.], Budapest, Grill, 1913. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Báthory István 1533. szeptember 27-én született Somlyón Báthory István (1477–1534) János király egykori erdélyi vajdája és Telegdi Katalin (1492–1547) fiaként. A család birtokaihoz tartozott Somlyó mellett a szatmári és szinéri birtokokat is, melyek nem a szigorú (földrajzi) értelemben vett Erdélyben, hanem a közigazgatásilag ide került ún. részek, vagyis a Partium területén feküdtek. Két fivére, András és Kristóf és három nővére, Zsófia, Anna és Erzsébet volt. Édesapját néhány hónappal a születése után elveszítette, ezért Várdai Pál esztergomi érsek vált nevelőapjává. Mikor az árvává vált gyerek kezdett cseperedni, az 1540-es években, I. Ferdinánd király bécsi udvarába került apródként. Az udvari légkör humanista műveltség terén pallérozta elméjét, ami később hasznára vált. Magyarország és Erdély 1551-es egyesítési kísérlete után hazatér a Habsburg-uralom alatt álló Erdélybe, majd ennek kudarca után, 1556-ban már ő köszönti a rendek nevében visszatért Izabella királynét és János Zsigmondot, akiknek híve is lett. Meg kell említeni, hogy a Báthory család – így István is – a futótűzként terjedő reformáció hatására sem lett protestáns vallású, hanem megőrizte római katolikus hitét. Istvánt még ez évben kinevezik egy kulcspozícióba, Várad kapitánya lesz.
1562-ben Hadadnál csatába bocsátkozott seregével az időközben Izabellától Ferdinánd pártjára átállt Balassa Menyhért csapataival, ahol az erdélyi had vereséget szenvedett. Báthory a katonai vereséget követően, 1563-ban Izabella követeként járt Bécsben, hogy megkérje Ferdinánd egyik lányát János Zsigmond feleségéül. Ez ügyben nem jár sikerrel és a háborúskodás is tovább folytatódott. 1564-től új császár és király kerül hatalomra, Miksa, aki Balassa Menyhért mellé erősítésként Erdélybe rendeli a németalföldi Schwendi Lázárt mint magyarországi fővezérét. Schwendi és Balassa harctéri sikerei János Zsigmondot arra az elhatározásra sarkalták, hogy diplomáciai úton rendezze a vitás ügyeket. A harcban álló felek Szatmárban ideiglenes békét kötöttek, és a fejedelem Báthoryt Bécsbe küldte tárgyalni. A Szatmárban kötött ideiglenes megállapodást azonban a János Zsigmonddal szövetséges török csapatok támadása felborította, ezért Miksa Báthoryt két és fél évig Bécsben tartotta fogva. Báthory számára ez a császárvárosban töltött kényszerpihenő azért sem jött túl jól, mert távollétében egy ellenlábasa, Bekes Gáspár befolyása alá vonta a fejedelmet. Bekes tárgyalt a már említett speyeri egyezmény során az udvarral, melynek értelmében János Zsigmond lemondott magyar királyi címéről, ezért Miksa elismerte őt erdélyi fejedelemnek. Viszont a Szapolyai ház magva szakadása esetében Erdély visszakerül Habsburg uralom alá. Ennek az egyesítési tervnek állt útjába a gyulafehérvári országgyűlés határozata alapján megválasztott új fejedelem, Báthory István és az általa kibontakoztatott új európai államképződmény.

„... a Habsburgokkal vívott hosszú háborút lezáró 1571-es speyeri békeszerződés volt, melyben János Zsigmond lemondott magyar királyi címéről, s helyette felvete a »néhai kegyes Jánosnak, Magyarország, Dalmácia, Horvátország ... királyának a fia, Isten kegyelméből Erdély és Magyarország részeinek a fejedelme« címet. E rang a Szapolyai-családból származó minden erdélyi uralkodót megilletett volna, ám János Zsigmond utód nélkül elhunyt már a következő év márciusában. Ekkor az ország egyik legtekintélyesebb nagybirtokosát, somlyói Báthory Istvánt választották uralkodóvá, aki nem vette fel rögtön a fejedelmi címet, helyette a régi vajda titulust viselte.
1576-ban azonban Báthoryt lengyel királlyá választották, s ez a méltóság már kellő tekintélyt kölcsönzött ahhoz, hogy ő is felvegye az Erdély fejedelme címet, s ország-világ elé tárja:
Új állam született Európában.”

Szabó János – Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege, Budapest, Zrínyi, 1996, 6. – Törzsgyűjtemény

Báthory István Somogyi Győző festőművész ábrázolásában. In: B. Szabó János – Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege, Budapest, Zrínyi, 1996. – Törzsgyűjtemény

János Zsigmond halála után a speyeri egyezmény értelmében – Habsburg uralom alatt – egyesülnie kellett volna Erdélynek és a Királyi Magyarországnak. Az erdélyi rendek a kritikus helyzetben Gyulafehérvárra országgyűlést hívtak össze, ahol május 25-én megválasztották Báthory Istvánt fejedelemmé. Ezzel kinyilvánították, hogy a speyeri egyezményt nem tekintik hivatalosnak, amivel a Habsburg udvart ellenséggé tették. Viszont II. Szelim szultán kiállította az athname-ját, melyben Báthoryt nevezte meg új fejedelemként. Az új fejedelem azonban óvatos duhajként ekkor még csak Erdély vajdájának címeztette magát és titokban Miksának is hűséget esküdött. Bár – a speyeri szerződés értelmében – Miksa jogot formált Erdélyre, de az 1568-ban megkötött drinápolyi béke miatt nem vállalt egy újabb háborús konfliktusforrást, hiszen a Porta semmi szín alatt nem szerette volna az uniót Erdély és a Királyság között, ezért volt jobb választás számukra a Habsburg-barát Bekes Gáspárnál Báthory István. A Habsburgokat már csak az a tény vigasztalhatta, hogy az unitárius János Zsigmond után egy hithű katolikus viselte a fejedelmi süveget.

A Krakkói Nemzeti Múzeumban található Báthory portré In: Vasárnapi Ujság, 60. évf. 33. sz. (1913. augusztus 17.) – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Bekes azonban nem nyugodott oly könnyen bele a vereségébe és Erdélyben szervezkedni kezdett, melyet titkon Miksa is támogatott. A fejedelem azonban kemény kézzel elfojtotta a lázadást, Bekes pedig a fejedelem által később elfoglalt fogarasi várából Magyarországra menekült. A lázadó nagyúr Magyarország területén hadsereget toborzott, mellyel betört Erdélybe, ahol – a fejedelem apja által joguktól megfosztott – székelyeket és szászokat igyekezett maga mellett fellázítani. Bekes esetleges trónfosztását Miksának többek között azért is volt érdeke támogatni, mert ő is arra a megüresedett lengyel trónra pályázott, melyet végül Báthory töltött be. Miksának jól jött volna, ha kiüthette volna későbbi győztes riválisát. A harc végül 1575 július 9-én, a kerelőszentpáli csatával ért véget, ahol a fejedelmi sereg tönkreverte a lázadók hadát. Egyébként a kerelőszentpáli csatában tűnik fel először mint vitéz katona a történelemkönyvek lapjain Székely Mózes, a későbbi kérészéletű fejedelem (1603), akit a győzelem után Báthory a fejedelmi testőrség parancsnokává nevezett ki. Ellenségei viszont korántsem jártak ilyen jól, a fejedelem még a csatamezőn felakasztatott öt Bekes-párti főurat, egy hónap elteltével pedig 43 ellenséges főurat és köznemest végeztetett ki. Érdekesség, hogy a csatában került fogságba Balassa János fia, a fiatal költő Balassi Bálint is, akit a fejedelem 1577-ig az udvarában tartott. Az ifjú Balassi Bálint és Báthory találkozását Breszt Borisz a következőképpen képzeli el Budai portya című történelmi kisregényében:

„Báthory István tanácsosai közt a fejedelmi trónuson ült, s a távolabb várakozó foglyot méregette, aki dacosan farkasszemet nézett vele.
Balassi Bálint, akit most hoztak át Kővárról Gyulafejérvárra, sovány és sápadt volt; még nem gyógyult meg teljesen súlyos fejsérülése óta.
...
A fejedelem megkezdte a kihallgatást.
– Miért támadta meg országomat kegyelmed, Balassi Bálint úr? – kérdezte.
Bálint összeszorította az ajkát és dacosan így felelt:
– Azért indultam kegyelmed ellen, mert a törököt szolgálja.
....
– Ki küldte ellenem a báró úrfit?
– Édesapám.
– Mondja az úrfi inkább, hogy a király – szólt rá Báthory; fehér fogsora villogott. Vajon haragjában? Vagy gúnyosan mosolygott?
...
– Azt hiszem mindenki tudja, mint vélekedünk mi Balassiak a királyról! Ott kell élnünk Bécs fenyegető közelségében, de azért úgy valljuk, hogy a német valamivel jobb, mint a török. A német mégiscsak keresztény, nem akar kipusztítani az utolsó szálig bennünket, mint a pogány! Nézze meg a nagyságos fejedelem úr, mit mível a török a hódoltságban! Török tartománnyá akarja zülleszteni Magyarországot, Budát is Konstantinápollyá akarja változtatni. Talán bizony Kara Ahmed, nem mondta meg elég világosan, hogy a törökök kiírtják a magyar népnek még az írmagját is?
Báthory hallgatott.
Kiismerhetetlen pillantással figyelte a büszke gyerekembert, aki akkor még nem sejtette, hogy nyitott ajtót dönget. A fejedelem talpalatnyi földet sem akart átengedni a töröknek, igyekezett megegyezni véle, hogy aztán, ha megszilárdította az erdélyi főhatalmat, ellen fordulhasson.”

Breszt Borisz: Budai portya, Budapest, Móra, 1984. 186–189. – Törzsgyűjtemény

Báthory István kézjegye – Marczali Henrik: Magyarország története, Budapest, Athaneum, 1911. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Akár így történt akár másként, de az tény, hogy a győzelemmel megszilárdult Báthory uralma, így egy stabil (III. Murád szultánnak évi 15 ezer arany ajándékot fizető) Erdélyre támaszkodva javultak az esélyei a lengyel trónra is.
Erdélyi belpolitikájában a fejedelmi hatalom megerősítésére törekedett, melynek tükrében felülvizsgált és vissza is vett korábbi birtokadományokat. Az állami jövedelmek számbavétele mellett fejlesztette a kereskedelmet és Erdély jól jövedelmező iparágát, a bányászatot és az erdélyi kézművesség az ő uralkodása alatt erősödött meg.

Báthory István-féle emlékérem rajza. In: Vasárnapi Ujság, 26. évf. 11. sz. (1879. március 16.) – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A vallási életben bevezetett türelmet nem bolygatta meg, de további hitújításokat már nem tűrt meg, sőt Dávid Ferencet unitárius püspököt börtönbe is záratta. A protestáns tengerben hithű katolikusként valamilyen szinten megpróbálta erősíteni egyházát, ezért 1579-ben Kolozsvárra telepítette a katolikus egyház élcsapataként emlegetett és a protestáns egyházak mumusának tartott Jézus Társaságát, vagyis a jezsuitákat. A Leleszi János atya vezetése alatt Lengyelországból érkező katolikus élcsapat megtette jótékony hatását, ugyanis hozzájuk fűződik a Kolozsváron alapított kollégium, mely 1581-től főiskolaként működött és ma is létezik jogutódja, a Szegedi Tudományegyetem. Kolozsvár mellett Gyulafehérváron és Nagyváradon is létesültek jezsuita iskolák. Báthory apródkorában Várdai Pál esztergomi érsekkel járt Páduában, ez későbbi műveltségére is hatással volt. Udvarában ott végzett értelmiségiekkel vetette körül magát, például az ekkor felemelkedő Wesselényi és Bethlen család sarjaival. Báthory maga is írt politikai témában, emellett kifinomult zenekedvelő lélek volt, aki saját csembalóján rendszeresen játszott is. Báthory István uralkodása hozta el Erdély első virágkorát. Ahogy Kovacsovszky Farkas később megemlékezett róla:

„(Kovacsovszky Farkasnak beszéde a rendekhez a varsói királyválasztó gyűlésen 1587 augusztus 4.)
A megboldogult [Báthory] István király uralmának kezdete, mintegy bölcsője, ahogy azt mindannyian jól tudjátok, a mi Erdélyünkhöz kapcsolódik. Alighogy megkapta ezt a tartományt osztályrészül, összes honfitársunk hihetetlen egyetértésével, rögtön talpra állította, s fölöttébb üdvös törvényeivel úgy megnövelte, fegyverrel s vitézzel úgy megtöltötte, s végül békével s megállapodott nyugalommal oly szilárddá tette, hogy úgy látszott neve alatt mindannyian boldog emberek életét éljük.”

Nagy László (szerk.): Báthory István emlékezete, Budapest, Zrínyi, 1994. 284–285. – Törzsgyűjtemény

Ahogy várható volt, a Jagelló-dinasztia 1572-es kihalásával megüresedett a lengyel királyi trón. Az ország jogrendje szerint szabad királyválasztó országgá vált. Ennek értelmében 1573-ban a francia király öccsét, Valois Henriket választották meg királyuknak, azonban ő a francia trón megüresedésével távozott posztjáról. A szintén lengyel trónra igényt tartó IV. (Rettegett) Iván orosz cárral kiegyező I. Miksa császár ellenében a lengyel köznemesek végül 1575. december 14-én Báthory Istvánt hívták meg királyuknak, aki elvette feleségül II. Zsigmond Ágost húgát, Jagelló Annát. Nem sokkal a királyválasztás után, 1576. május 1-én Krakkóban a waweli székesegyházban királlyá koronázták.

Báthory és Jagello Anna. In: Ubiory w Polsce 1200–1795. Przez J. Matejkę, 1576–1586, 50. ábra. A kép forrása: A Wrocławi Egyetem Digitális Könyvtára

„A lengyelek Báthoryba vetett bizalma a kerelőszentpáli diadal után erősödött meg. A választás az erdélyi állam gyarapodó tekintélyét is bizonyítja. Báthory István lengyel királysága merőben átformálta Erdély politikai viszonyait. A kis állam, mely nem belső erők műveként, hanem a török hódítás következtében jött létre, évtizedekig a török és a Habsburg- érdekek ütközési tere volt. Most azonban Bécs és Konstantinápoly mellett már Krakkó is beleszólt az ország irányításába”

Szabó Péter: Az Erdélyi Fejedelemség, Budapest, Kulturtrade, 1997. – Törzsgyűjtemény

Báthory István lengyel királyként továbbra is betöltötte az erdélyi fejedelmi tisztséget is. Távollétében megbízta bátyját, Báthory Kristófot, hogy vajdaként irányítsa a fejedelemség ügyeit. Kristóf 1581-ben bekövetkezett halála után, fia az ifjabb Báthory Kristóf lett a vajda. De mivel ő még kiskorú volt, nagykorúságáig a fejedelem felállított egy kormányzótanácsot (ezt Bocskai István, Csáky Dénes és Sombory László alkották), később ezt felváltotta egy hármas tanács ( Sombory László mellett Kendi Sándor és Kovacsovszky Farkas) a fontosabb ügyekben azonban a Krakkóban székelő erdélyi kancellária útján maga intézkedett. A hatalomgyakorló hármas tanács azonban nehézkessége miatt nem vált be, így ezt feloszlatva kormányzót nevezett ki az ügyek intézésére, Ghiczy János személyében. Közben a lengyel királyi szék árnyékában Báthory visszaszerezte Erdélynek Nagybányát a Királyi Magyarországtól.
Ahogy Erdélyben, úgy Lengyelországban is igyekezett központosítani a hatalmat Báthory. A gazdaság rendbetétele érdekében fogyasztási adókat vetett ki, a feudális-jellegű, nemesi felkelésre alapozott hadsereg helyett pedig rendektől független zsoldoshadsereget hozott létre. Megjegyzendő, hogy ebben a hadseregben mintegy ötezer székely és egyéb erdélyi katona is harcolt (például a lovasság parancsnoka a korábban ellene harcoló Bekes Gáspár volt, vagy a seregében szolgált az egri várvédő hős, Bornemissza Gergely János nevű fia is, vagy Székely Mózes a későbbi fejedelem). De “Mars oltára mellett Minerváén is áldozott”, így 1579-ben már a lengyelországi Vilniusban is egyetemalapítás fűződik nevéhez. Lengyelországi kancellárja Jan Zamoysky volt.

Báthory magyar mintára Lengyelországban is meghonosította a huszárságot, így alakult ki a jellegzetes szárnyas lengyel huszár. A kép forrása: Wikipédia

A lengyel rendek bizakodtak, hogy erőskezű királyuk vissza tudja szerezni a mintegy negyed évszázadnyi ideig tartó (1558–1583) livóniai háborúban elvesztett területeket. Azonban ezt úgy gondolták, hogy ehhez sem katonával, sem anyagilag nem járulnak hozzá. Ekkor kapott szerepet a már említett zsoldossereg, mely magyar hajdúkból, huszárokból, székelyekből, lengyel zsoldosokból, németekből és románokból verbuválódott össze. 1579 és 1581 között három hadjáratot vezetett Oroszország ellen, elfoglalta Polock és Velikije Luki várát, majd Pszkov ellen vonult. Végül – Iván cár pápának tett, a török kiűzésére vonatkozó ígéretei miatt – 1582-ben Jam Zapolskiban fegyverszünetet kötöttek. A hadjáratok sikerét jelzi, hogy Lengyelország visszaszerezte Livóniát és a Litvániához tartozó fehéroroszországi területeket, mellyel stratégiai előnyökre tett szert a Balti-tengeren. IV. Iván 1584-ben bekövetkezett halálával Báthory fejében felmerült Oroszország meghódításának terve is, azonban a lengyel rendek továbbra sem voltak hajlandók efféle tervek támogatására.

„Báthory István széles látókörű politikai gondolkodásmódja már uralma első szakaszaiban is megmutatkozott. 1578 márciusának elején egy levélben – melyet a máramarosi főispánnak írt – a Magyar Királyság magyarjai számára felvillantotta a szabad királyválasztás politikai lehetőségét a beteges I. Rudolf halála esetén. Benda Kálmán történész e levél alapján feltételezte, hogy a maga királyságát próbálta előkészíteni, s végül egy lengyel–magyar perszonálunió létrehozásán fáradozott. Báthory István levelének megírásakor készült a »muszka«, vagyis IV. (Rettegett) Iván Oroszországa elleni támadásra. A lengyel király még koronázásakor esküt tett arra, hogy visszaszerzi Livóniának, a Balti-tenger kulcsfontosságú területének azon részeit, amelyeket IV. Iván orosz cár csapatai a Jagellók idejében elfoglaltak. A kereskedelmi érdekekért folytatott orosz háborút Báthory összekapcsolta egy távlatos törökellenes háború tervével. 1584-ben a nemzetközi összefogás reális elképzelését vázolta fel a pápai követ, a jezsuita Antonio Possevino előtt. A lengyel király Oroszország erejét is be akarta vonni abba a nemzetközi szövetségbe, melynek magját – elgondolása szerint – Erdély, Lengyelország, Moldva, Havasalföld alkotta volna.”

Szabó Péter: Az Erdélyi Fejedelemség. Küzdelem a megmaradásért, Budapest, Officina, 2013, 73. – Törzsgyűjtemény

Azonban nagyra törő, de egyáltalán nem irreális politikai tervét, miszerint egy lengyel-erdélyi-magyarországi államszövetséget hozott volna létre, már sajnos nem tudta megvalósítani. Ha sikerül, ezzel gyengítette, sőt idővel talán fel is számolhatta volna az „egyik házi köröszt, a másik mérő fene” jelzőkkel illetett „”nagy két császár birodalmi közötti” állapotokat, vagyis egy mind az Oszmán Birodalomtól, mind a Habsburgoktól független, erős államszövetséget hozhatott volna létre.

Báthory Pszkov előtt Jan Matejko festményén, 1872. A kép forrása: Wikipédia

Végezetül egy záró gondolat. Ha Erdély nagy fejedelmeit, Erdély aranykorát emlegetjük, akkor az első név, ami általában mindenkinek beugrik, a kétezer forintos bankjegyünkön is szereplő Bethlen Gábor neve. Ha folytatjuk az elmélkedést, eszünkbe juthat még Bocskay István, I. Rákóczi György és hát természetesen II. Rákóczi Ferenc neve is. Ezek a személyek történelmünk nagy alakjai és méltán megérdemlik, hogy emlékeiben őrzi őket az utókor. De mi a helyzet Báthory Istvánnal? Annak ellenére, hogy nevének az előbb sorolt nagyjaink között van a helye, mégis ritkán esik róla szó. A Hősök tere oszlopcsarnoka is Mátyás király után (Báthoryt kronológiailag átugorva) rögtön Bocskai Istvánra vált, majd Bethlen Gábor és II. Rákóczi Ferenc is megtalálható ott. Úgy tűnik, mintha Báthory személyét nagy csend fogná körül, történelemszemléletünk is sokszor átlapozza őt, ahogy a Hősök terének nemzeti panteonja. Mi lehet ennek az oka? Ezt a kérdést – többek között – egy hadtörténeti konferencián a fülem hallatára vetették fel a korszak kiváló hadtörténészének számító Nagy László professzornak. Válasza lényegét tekintve megegyezett az alábbi idézetben leírtakkal:

„Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király a török hódoltság korának vitathatatlanul legnagyobb formátumú magyar politikusa és katonája napjainkban is amolyan »történelmi félárnyékban« van. Korábban a katolikus, de Habsburg-ellenes Báthory Istvánt a magyar történetírásban nem favorizálta sem a »protestáns-jurus« sem pedig a »katolikus-labanc« irányzat. Az 1945 utáni magyar történeti irodalom pedig főként azért hallgatott róla, mert erdélyi fejedelemként Habsburg-ellenes támadó háborút nem vívott, viszont lengyel királyként győzelmes oroszellenes háborúja helytelen, túlhajtott aktuálpolitikai aggályoskodásokat szült mind magyar, mind lengyel részről. Ilyen tudományosan megalapozatlan okok miatt – néhány szintézist leszámítva – többet hallgattak, mint beszéltek Erdély vitathatatlanul legnagyobb fejedelméről, s Lengyelország egyik legeredményesebb királyáról”

Nagy László (szerk.): Báthory István emlékezete, Budapest, Zrínyi, 1994. – Törzsgyűjtemény

Báthory István krakkói síremléke. In: Vasárnapi Ujság, 33. évf. 50. sz (1886. december 12.) – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Köszönjük Somogyi Győző festőművésznek képei közlési engedélyét!

Felhasznált irodalom:

Szabó János – Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege, Budapest, Zrínyi, 1996.
Báthory István erdélyi fejedelem. In: Wikipédia-szócikk
Breszt Borisz: Budai portya, Budapest, Móra, 1984.
Huszár. In: Wikipédia-szócikk
Markó László (főszerk.): Új magyar életrajzi lexikon. A–Cs, Budapest, Magyar Könyvkiadó, 2001.
MS Batory. In: Wikipédia-szócikk
Nagy László (szerk.): Báthory István emlékezete, Budapest, Zrínyi, 1994.
Nagy László: „Megfogyva bár, de törve nem…”. Török háborúk viharában (1541–1699), [Budapest], Tankönyvkiadó, 1990.
Oborni Teréz: Erdély fejedelmei, Szekszárd, Pannonica, 2002.
Szabó Péter: Az Erdélyi Fejedelemség, Budapest, Kulturtrade, 1997.
Szabó Péter: Az Erdélyi Fejedelemség. Küzdelem a megmaradásért, Budapest, Officina, 2013.
Veress Endre: Báthory István király. (Terror Hostium), Budapest, Magyar Mickiewitz Társsaság, 1937.

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

komment

„A Wesselényiek közt … id. báró Wesselényi Miklósnak volt legviharosabb élete és lelkülete”

2025. december 11. 06:00 - nemzetikonyvtar

275 éve született id. Wesselényi Miklós, a „zsibói bölény”

Idősb báró Wesselényi Miklós. In: Petri Mór: Szilágy vármegye monographiája, Budapest, Franklin, [1905 és 1910 között] – Magyar Elektronikus Könyvtár

„A Wesselényiek közt, a kik a zsibói uradalmat bírták, id. báró Wesselényi Miklósnak volt legviharosabb élete és lelkülete, jellemzi Kemény Zsigmond, azt a Wesselényit, a ki mellé »az égtől őrangyalul vala rendelve egy zárdanövendék, Cserey Heléna, a szeretet, türelem és szenvedés neje«, mert ha féktelen szíve – jellemzi tovább K. Zs. – nem sodorta oly örvénybe, honnan még az ő óriási erejű karjaival sem lehetett volna kimenekűlni és neve ha »Erdély évlapjain fénynyel van körül sugározva, haj! e fény Cserey Heléna könyeiből ragyogott föl és a menekülés a vad szenvedélyek örvényéből egy megsemmisitett nőélet önáldozásainak árán eszközölteték«.
Cserey Helénáról írja Kemény, midőn id. Wesselényi Miklós viharos és nyugtalan szelleméről, izgató kedvteléseiről, erőszakos természetéről szól: »Csak Helena a nőhűség költői képe, az áldozó szeretet és eltitkolt aggályok martaléka járt mindig vidám és nyugodt arczczal a háborgó jelenetek közt, egy virágszál a meghalt boldogság sírjára ültetve, egy szent kereszt a tűzhányó hegy tetején, mely a vész óráiban a gondviselésre s az ég nyílt szemeire emlékeztet, oltárkép a szenvedélyek kereszt-utain, melyet a művész keze azért teremtett, hogy a mélyen-csendes vonalak isten-erejével visszadöbbentsék a vad indulatokat s ha kitörtek, könyekbe olvaszszák föl.« »Wesselényi imádta és rettegte nejét, hódolt szellemének s fölváltva követé saját természetét. A düh és megbánás közt, két egyenlő részre darabolta az életet. S ki tudná megmondani: szive volt-e nemesebb, vagy véralkata iszonyúabb?«”

Petri Mór: A Wesselényiek. Id. Miklós és Cserei Heléna. In: Szilágy vármegye monographiája, Budapest, Franklin, [1905 és 1910 között] – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az idézetben szereplő, ellentmondásos természettel megáldott erdélyi magyar főúr, katonatiszt, reformpolitikus Wesselényi Miklós 1750. december 11-én látta meg a napvilágot az erdélyi Zsibón. Ha lehet ilyet mondani, a sors kegyelméből ugyanitt, szülőhelyén hunyta örök nyugalomra szemét, 1809. október 25-én. Vadászszenvedélye és – a család többi tagjára is jellemző – hatalmas tesi ereje miatt kapta a „zsibói bölény” becenevet. Apja báró hadadi Wesselényi István (1708–1757), anyja báró vargyasi Daniel Polixénia (1720–1775) voltak. Nagy Iván a következőket írja a család történetéről:

„Régi magyar nemzetség. Eredetét némely genealogusok (ama még most is szokásos szenvelgésből) külföldön, névszerint Csehországban keresik, mert ott tudnak egy Wesseling nevű helységet, mely a gr. Paar családé, és mellyel a hasonlatosság tág útján szófejtegetők a Wesselényi nevet igyekeztek összekötni. Már a múlt században lábra kapott e fonák állítmány, sőt, hogy a család is így tartá, mutatja báró Wesselényi III. Istvánnak Zsibón 1729. sept. 17-én egy tudóshoz írt levele, melyben családját morva eredetűnek mondja és állítja, hogy Wesselényi család Lengyelországban is van. Én azonban ezek dacára biztosan hiszem, hogy a Wesselényi család teljesen magyar eredetű, és nevét a Nógrád megyében fekvő és már a XVI. század végén is puszta Wesselénynek nevezett helyről, mint egykori ősi birtokáról vette. E pusztát 1603-ban is még Wesselényi Katalin Bessenyei Mihály hitvese bírta a leghitelesebb adat szerint.
Legelső, kit a családból levéltárak kutatása nélkül megnevezni tudunk, Wesselényi Farkas volt, ki 1562-ben Nógrád megyei Szécsény ostromában tünteté ki magát, 1567-ben pedig Szádvárt védelmezte. Neje lapispataki Segnyey Dorottya volt…”

Nagy Iván: „Wesselényi család. (Hadadi, báró.). In: Uő: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal. Tizenkettedik kötet, Pest, Beimel és Kozma – Ráth, 1857–1868, 158. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A családfát id. Wesselényi Miklósig az alábbi – Nagy Ivántól származó – ábra szemlélteti. Ezen jól látható, hogy a család kihalt ágának vérvonalához tartozott a 17. századi Habsburg-ellenes összeesküvés nevét adó, 1667-ben elhalálozott Wesselényi Ferenc nádor is.

A Wesselényi családfa id, Wesselényi Miklósig. In: Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal, Pest, Beimel és Kozma – Ráth, 1857–1868. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A gyermek Wesselényi Miklóst hamar megpróbálta az élet, 1757-ben elhunyt édesapja, emellett tizenegy testvére közül hat nem élte meg a felnőttkort. Atyja halála után Deáki Filep Pál kolozsvári református pap lett a nevelője, de őt hivatala annyira lefoglalta, hogy később Comides Dániel látta el eme tisztséget. Édesapja korai halála miatt – édesanyja nem kis döbbenetére – hamar rászokott a parancsok osztogatására. A Kolozsvári Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, minek végeztével, tizenkilenc éves korában beállt katonának és 1775-ben, édesanyja halálának évében már kapitányi rangot tölt be. Kolozsvárott ismerte meg élete nagy szerelmét, Cserey Farkas udvari kancellári tanácsos lányát, a „viharos életére és lelkületére” hatni képes Helénát. 1777-ben össze is házasodtak, mely házasság nemcsak kétségtelenül lángoló szerelmet hozott a „zsibói bölény” életébe, hanem egyúttal katonai karrierje véghez is vezetett. Hogy miért? Erre Petri Mór Szilágy vármegye monographiája című művében a következő választ adja:

„Katonáskodása alatt nősűlt meg 1777-ben. A porosz háború idején ezrede Sziléziába ment, hova feleségét, titokban, magával vitte, a mit ezredese, Vrancsics, nem volt hajlandó elnézni. Többek közt egyszer magához hivatta Wesselényit s ezt mondta neki: »Kapitány uram, a mint hallom, bárónéját a parancsolatok ellenére mind itt tartja, már én csak azt teszem, hogy kirendelvén két káplárokat, elkergettetem a regimenttől.« Erre Wesselényi – mert az obester a parancsot nyomban kiadni akarta – fölháborodva riadt az obesterre, hogy a mint látja, most nem obesterrel, hanem vaczkában fetrengő disznóval van dolga, s kardot rántott, mire az obester segítség után kiáltozva a szomszéd szobába menekűlt. Most bement Wesselényinek másodkapitánya, az ezredes segédje, hogy lecsendesítse őket. De »áristom« lett a vége. »Ennyi boszantást megunván, mivel a háborúnak is vége lett, haza jött, mint nem katona,« 1779-ben, s az anyja halála után s katonáskodása alatt kihalt ipart újjá teremtette.”

Petri Mór: A Wesselényiek. Id. Miklós és Cserei Heléna. In: Uő: Szilágy vármegye monographiája, Budapest, Franklin, [1905 és 1910 között] – Magyar Elektronikus Könyvtár

A 17. századi Wesselényi-összeesküvés résztvevői (Gróf Wesselényi Ferenc, gróf Nádasdy Ferenc, gróf Zrinyi Péter, gróf Frangepán Ferenc.) In: A magyar nemzet története, Budapest, Athenaeum, 1894–1898. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Cserey Helénával való házasságuknak volt még egy komolyabb árnyoldala a korabeli vallási-társadalmi szokások szempontjából. Wesselényi református, vagy ahogy a korban mondták, kálomista volt, a Cserey család viszont hithű katolikus. Éppen ezért házasságot is csak úgy köthettek, ha a protestáns fél vállalja a reverzális adását, vagyis beleegyezik, hogy az összes gyereküket római katolikusnak nevelik. Wesselényi persze nem lett volna az, akinek eddig is megismerhették kortársai, ha így tett volna. Gyermekeiket reformátusnak keresztelték, ami a Cserey család haragját vonta maga után. Heléna ezért 1782-ben áttért a református hitre. Kárpótlásul 1783-ban pedig bevonult a Szebenben lévő Szent Orsolya Rend zárdájába, ahol hat hétig vallásoságra oktatták. Emellett Mária Terézia döntése alapján Wesselényinek egy katolikus kápolnát kellett építenie birtokán, ahol köteles katolikus szellemben neveltetni két fiát, Istvánt és Ferencet. Ebből azonban nem lett semmi, ugyanis a két gyerek a rendelet életbe lépte előtt elhalálozott.
Miklós nemesi reform eszméi miatt erősen vitába keveredett birtokszomszédjával, a csákborgói kastély tulajdonosával, gróf Haller Jánossal. Ez a vita az idők során jócskán túllépet a politikai viták keretein. A helyzet annyira eldurvult, hogy Wesselényi végül egy magánhadseregnyi emberével el is foglalta Csákborgón lévő kastélyt, a gróf embereit pedig magával hurcolta Zsibóra. Mondani sem kell, hogy ebből óriási botrány kerekedett. Az Erdélyi Királyi Tábla előbb pénzbírságot szabott ki az eset miatt, később Haller és felesége panaszát meghallgatva 1785-ben Wesselényit letartóztatták, majd perbefogás után két évi Kufsteinben letöltendő börtönbüntetésre ítélték, ahonnan 1789. december 15-én szabadult. Végül a gróffal kibékült, de heves vérmérsékletét mi sem jelzi jobban, mint komikusnak is beillő magyarázkodása az eset kapcsán:

„Wesselényi így adja elő a gorbói hadjárat előzményeit s rövid történetét II. József császárhoz tett jelentésében:

Gróf Haller János, neki csaknem szomszédja, a rendestől eltérő életmódot folytat s ez által igen sok kárt okoz.
Az előző 1781. évben lovásza, Stol Gáspár, valamelyik jobbágyával, erdei lakásáról, a gróf izgatására, megszökött. A szökevényeket emberei hosszas keresés után a gróf gorbói kuriájában találták, s mikor kérték, hogy adja ki, a gróf az egyiket visszatartotta, még pedig azt, kire neki több szüksége van, t. i. Stol Gáspárt.
Midőn ő tisztelettel teljesen levelet küldött a grófhoz, ez a levélre semmit sem válaszolt, küldöttjét pedig a kapun be sem eresztette. Ilyen gyalázatos igazságtalansággal sértette meg.
Mivel a gróf a hozzá jövőket az őrségben tartott embereivel meg szokta támadni; ezért Wesselényi, hogy ilyes esetek ellen – mert valóban számított ilyesmire – biztosítva legyen; másrészről pedig, hogy szökevény lovászára ráronthasson, emberei közűl kiséretet vett maga mellé.
Midőn 1781 augusztus 16-dikán embereivel Gorbó birtok felé vette útját, a gróf künn a ménest szemlélte s hogy őt észre vette, berohant a várba, zajt ütött és az őrséget fegyverbe állíttatta.
Midőn pedig ő a gorbói portára ment, kérte, hogy ketten együtt bocsátkozzanak beszédbe; vagy a gróf a szökevény lovászt adja ki. E végből Gracza Györgyöt és Pap Andrást küldte a grófhoz. De ez azt felelte, hogy küldje el előbb ott maradt embereit. Sok ilyen dologgal egészen felzavarta az ő lelkét, pedig soha sem sértette meg a grófot.
Ellene mindenfelé vádaskodott nem csak a köznépnél, hanem a felség előtt is.
Felségsértést koholt, a mi pedig fej- és jószágvesztést von maga után.
Nem szűnik meg a gróf izgatni. És az ebből származó kárt neki tűrni kell.
Ezért kívánja, hogy a gróf vádaskodása miatt az ellene folyamatba tett kereseteket szüntessék meg s követeli, hogy a felségsértési vádat törvényesen elvessék. Ezek után csak azt kéri a királytól, hogy neki a törvényes védekezésre, a hazai törvényből kifolyólag, alkalom és idő adassék.”

Petri Mór: A Wesselényiek. Id. Miklós és Cserei Heléna. In: Uő: Szilágy vármegye monographiája, Budapest, Franklin, [1905 és 1910 között] – Magyar Elektronikus Könyvtár

Id. Wesselényi Miklós és Cserey Heléna portréja. In: Vasárnapi Ujság, 35. évf. 34. sz. (1888. augusztus 19.), 557. – Elektronikus Periodika Archívum

Wesselényi a szabadulását következő évtizedekben beleveti magát a politikai életbe. 1791-től egészen halála évéig, 1809-ig az Erdélyi Országgyűlés tagja, ahol az ellenzékben lévő alkotmánypártiak sorait bővítette. Az udvarhűekkel való szembenállása ellenére 1804-ben Közép-Szolnok vármegye főispáni helytartójává választják, de az ispánságig nem tudott eljutni. A Diana vadásztársaság tagjaként részt vett a nemesi elégedetlenek szervezkedésében, ezért jakobinusság vádjával 1994-95-ben bíróság elé állították, pedig a társadalmi rendet nem akarta megbolygatni, nemesi alapon akarta Erdélyt függetleníteni.

„1794 január 14-dikén Közép-Szolnok vármegyének Szilágy-Csehben tartott közgyűlésén báró Wesselényi Miklós az ujonczok kiállítása előtt annak megvizsgálását kérte, vajjon nem törvényellenes-e a hadi segélyezésnek országgyűlésen kívül való kérése. A rendekre nagy hatást tett beszéde, s mint a főispán a kir. kormányzóhoz jelenté, »zendülés lett a gyűlésben«. Elhatározták, hogy az elfogott ujonczokat is szabadon bocsátják, a mi meg is történt. Ez után a gyűlés után, midőn 1795-ben az egyetlen első Miklós fia is meghalt, visszavonúlt a közdolgoktól. De az 1796-dik évben született második Miklós újból visszaadta őt hazájának. »Ez időközben hivatal nélkül levén, munkásságát jobbágyai boldogságára fordítá, a nevelés élesztésére, a zsibói oskolát oly karba helyezte, hogy mintája lehete bármely falusi iskolának.« Ebbe minden gyermek 14 éves koráig járni tartozott. Tanították őket írásra, olvasásra, énekre, vallásra, geographiára, históriára, phisicára, gazdaságra, természethistóriára, számolásra, levelek, contractusok, quietantiák írására a gyermek értelméhez és szükségéhez mérten. »Administratorsága alatt már csökkent egy keveset.«”

Petri Mór: A Wesselényiek. Id. Miklós és Cserei Heléna. In: Szilágy vármegye monographiája, Budapest, Franklin, [1905 és 1910 között] – Magyar Elektronikus Könyvtár

A győri csata évében, 1809-ben mond le minden tisztségéről, melyet azzal okolt meg, hogy nem választották meg a Napoleon hadai ellen kiállított mezei sereg tábornokává.
1795-ben vadaskertet épített és színdarabokat írt. A politikai ügyeken kívül a rendi országgyűléseken a nemzeti ügyek, a nemzeti kultúra és mindenekelőtt, a magyar színház és színjátszás lelkes szónoka is volt. Felkarolta a Kolozsvárott és Pesten építendő magyar színház ügyét, nemcsak szóban, hanem 20 ezer forint támogatást is adott e nemes célra. 1797-től haláláig igazgatta az erdélyi magyar színtársulatot, melynek fellépéseket szervezett Kolozsváron kívül más városokban is. 1809. május 10-én még Wesselényi elnökletével ült össze az országgyűlés színházi bizottsága, s beszédét mondott a színészet ügyében. Színdarabokat (Attila, a hunnusok királya; Hippius és Hipparchus) és verseket is írt. Egyik versét Petri is leközölte:

„A te tüzed tölti a nagyobb lelkeket,
Mesterséget tanítsz, formálsz mestereket,
Altalad tartja fel magát az erkölcs is,
Tégedet távolról követ még a bölcs is.
Midőn merőn néz a csillagok számára,
Rád gondja s nem azok csuda futására.
Oh, ha az emberek szemei látnának,
És valóságodnak mélyére hatnának,
Mely kicsinynyé lennél te mindjárt azoknak,
Szemfényvesztő tüze az indulatoknak”

Idősb Báró Wesselényi Miklós: Dicsőség. Idézi: Petri Mór: A Wesselényiek. Id. Miklós és Cserei Heléna. In: Uő: Szilágy vármegye monographiája, Budapest, Franklin, [1905 és 1910 között] – Magyar Elektronikus Könyvtár

Színházügyben folytatott levelezéseit Enyedi Sándor adta ki 1983-ban. Ennek előszavában olvashatjuk:

„…Mind az a mit én a Nemzeti Játzó Szinünk felállítására, s annak fenn-tarthatására tselekedtem, Hazánkhoz, s Nemzetemhez tartozó kötelességem, nemzeti Nyelvünk pallérozására törekedő Hazafiúi buzgóságom következése, a mely a több Nagy Érdemű Hazánk fiainak ditséretes munkáinál valamint hogy nagyobb tekintetbe nem jöhet, ugy háládatosságot sem érdemel (…) Tegye is a Magyarok Istene minden a mi Hazánk boldogítására, Nemzeti Nyelvünk pallérozására czélozó buzgó igyekezetünköt előmenetelessé, gerjeszsze fel több Hazánk fiaiban is az igaz Hazafiúi tüzet, hogy az, mind azt a mivel Hazánknak, s Nemzetünknek tartozunk, velünk édjütt munkálkodhassa.”

Enyedi Sándor: Id. Wesselényi Miklós színházi levelezése, [Budapest], Magyar Színházi Intézet, 1983, 5. – Törzsgyűjtemény

A féktelen őserővel rendelkező derék hazafi azonban mégsem volt halhatatlan. 1809-ben megbetegedett és ágynak esett. A Napoleon seregei okozta támadás szülte háborús helyzetben fia, az ekkor még csak 13 éves ifj. Wesselényi Miklós vette át az általa vezényelt lovasdandár vezetését. Id. Wesselényi Miklós betegségéből többé nem gyógyult fel, október 25-én eltávozott az élők sorából arról a helyről, ahonnét világra jött, vagyis a Zsibón lévő kastélyukból. Gyermekei közül csak egy maradt életben, ifjabb Wesselényi Miklós, az „árvízi hajós”. Végezetül hadd idézzek egy anekdotát, mely hűen tükrözi milyen lelkület fűtötte át a 18-19. század fordulójának egyik legnagyobb magyar alakját.

„De a zsibói kastély zajos és viharos volt egyszersmind, mint gazdájok nyugtalan lelkülete. A viharos élvezetek közt első helyen álltak a nagy kocsizások s Wesselényi, fogatát rendszerint akkor engedte szabadjára, midőn vele veszedelmes pontokhoz ért. Remény Zsigmond ír ez izgató veszedelmekről. Wesselényi egy alkalommal épen akkor dobta a gyeplőt a lovak közé, midőn azok egyenesen a Szamosnak rohantak. »Még néhány lépés, még egy mozdulat s mindennek vége.« De az utolsó pillanatban, az ismert jelre, rögtön megálltak a megvadúlt lovak, mintha lábaik a földbe szegződtek volna.”

Petri Mór: A Wesselényiek. Id. Miklós és Cserei Heléna. In: Uő: Szilágy vármegye monographiája, Budapest, Franklin, [1905 és 1910 között] – Magyar Elektronikus Könyvtár

Id. Wesselényi Miklós kocsizása. In: Uő: Petri Mór: Szilágy vármegye monographiája, Budapest, Franklin, [1905 és 1910 között] – Magyar Elektronikus Könyvtár

Felhasznált irodalom:

Csengeri Antal: Magyar szónokok és statusférfiak. (Politikai jellemrajzok), Pest, Heckenast Gusztáv, 1851.
Enyedi Sándor: Wesselényi Miklós színházi levelezése, [Budapest], Magyar színházi Intézet, 1983.
Markó László (főszerk.): Új magyar életrajzi lexikon. VI. Sz-Zs, Budapest, Helikon, 2007.
Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal. Tizenkettedik kötet. Pest, Beimel és Kozma - Ráth, 1857–1868.
Kempelen Béla: Magyar nemes családok. Vaál – Zsyska, Győr, Grill Károly, 1932.
Petri Mór: Szilágy vármegye monographiája, Budapest, Franklin, [1905 és 1910 között]
Wesselényi Miklós (politikus, 1750–1809). In: Wikipédia-szócikk

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

komment

Címkék: nagy iván nádasdy ferenc frangepán ferenc hamvai-kovács gábor cserey farkas olvasószolgálati és tájékoztatási főosztály id. wesselényi miklós a zsibói bölény petri mór ifj. wesselényi miklós enyedi sándor cserey heléna gróf haller jános zrinyi péter deáki filep pál comides dániel daniel polixénia wesselényi istván wesselényi-összeesküvés

Török Sophie versei és naplójegyzetei a Copián

2025. december 10. 06:00 - nemzetikonyvtar

130 éve született Török Sophie

Tanner Ilona, vagy ahogyan irodalmi nevén ismerjük, Török Sophie születésének 130. évfordulójára könyvtárunk Copia felületén elérhetővé válik közel 1000 kézirata (versek, naplójegyzetek), illetve néhány festménye.

Török Sophie. A Nyugat-barátok Köre fotósorozata 1931. Fotó: Rónai Dénes – Kézirattár: Fond III/2133

Tanner Ilona költő, író (1895. december 10. – 1955. január 28.) művésznevét férjétől, Babits Mihálytól kapta, aki Kazinczy Ferenc felesége után nevezte el őt Török Sophie-nak.
Első verseit még születési nevén írta, a legkorábbiakat 1911-ből ismerjük. Ezek, az általa zsengéknek nevezett próbálkozások zárt szerkezetűek, elégikus hangvételűek, nem ritkán Ady Endre és Lesznai Anna hatásáról árulkodnak, esetenként népdalokat utánoznak (Románc, Sírvers, Népdal). 1920-ban az Új Idők és A Hét közölte néhány költeményét. A hőn áhított cél azonban a Nyugat hasábjain való megjelenés volt, hiszen a 20. század első felének modern irodalmi élete a Nyugat folyóirat köré csoportosult, ott publikálni rangot jelentett. Először levélben fordult Babits Mihályhoz, a lap nagy tekintélyű szerkesztőjéhez, de mivel a válasszal elégedetlen volt, végül személyes találkozásra szánta el magát.

Tanner Ilona 17 évesen – Kézirattár: Fond III/2290

Szabadverseivel 1920 őszén kopogtatott a költő Reviczky utcai otthonának ajtaján. Babits ekkor Szabó Lőrinccel osztotta meg bérelt lakását, s amíg ő egy félreeső szobában készülődött a megismerkedésre, Szabó Lőrinc fogadta és elszórakoztatta Ilonkát, a verseket is átvette. Egy hét múlva a látogatás megismétlődött, s a mester és tanítványa egyaránt bíztatták a lányt. A találkozások rendszeressé váltak, Lőrinc bevitte Ilonkát a Centrál kávéházba, ahol akkoriban a Nyugat íróinak saját asztala volt. Sokat beszélgettek irodalomról, és verstani órákat is adott neki. Ilonka akkoriban a külügyminisztériumban dolgozott irodasegédtisztként, hogy édesapja korai halála után édesanyját és testvéreit anyagilag támogassa. Feltűnően csinos lány volt, férfiak forogtak körülötte, családja pedig folyamatosan bírálta önálló életvitelét. Mivel mindenáron szabadulni szeretett volna függő helyzetéből, néhány héttel az első találkozás után felvetette Szabó Lőrincnek, hogy házasodjanak össze. Az álházasság megfelelőnek kínálkozott a vágyott független élet eléréséhez. Szabó Lőrinc, aki akkor még csak húszéves volt, a törvény előtt kiskorúnak számított (menyasszonya ekkor 25), meg is szerezte a házasságkötéshez szükséges szülői hozzájárulást, és megkérte a kezét. Végül, egy váratlan fordulattal, 1921. január 15-én Ilonka Babits Mihály felesége lett.
A csendes, visszahúzódó Mihály és a nála 12 évvel fiatalabb impulzív Ilonka természete ugyan éles ellentétben állt egymással, de az évek folyamán egymáshoz szelídültek. Babits nagyon is, szinte féltékenyen szerette feleségét, aki időnként úgy érezte, hogy ez a szeretet és féltés megfojtja. Egyik versében panaszolja:

„Úgy megraktál teleaggattál ajándék
édes szeretettel! szárnyakkal, kulcsokkal
tág éggel és bilincsekkel, hogy
roskadok már
[...]
Miért nem hagysz elfutni kissé?... [...] Hisz visszafutnék kezedhez!”

Török Sophie: XXIV. Jelzet: Fond III/2709/85r-v – Kézirattár. Copia. Kötetben: Uő: Asszony a karosszékben. Versek, Budapest, Nyugat, 1929, 36. –Törzsgyűjtemény

Ilonka, ha néha kis időre valóban „elfutott” is a nehézségek elől, élete végéig nemcsak szellemi társa, de támasza és vigasztalója maradt férjének, aki házasságkötésük után nem sokkal betegeskedni kezdett, 1937-ben pedig gégerákot diagnosztizáltak nála. 1938-ban műtéten esett át, melynek következtében egy időre elveszítette a beszédkészségét, s 1941. augusztus 4-én bekövetkezett haláláig több ízben is elment a hangja. A feleség lakásukból otthont teremtett, mellyel biztosította Babits számára az alkotáshoz szükséges nyugodt környezetet, és ez az otthon mindig nyitva állt a barátok és pályatársak előtt. Ilonka számára pedig Mihály volt a mérték: erkölcsi és irodalmi. Ő volt írásai első olvasója, s még halála után is a Mester leghűségesebb tanítványának nevezte magát.
Gyermekük nem született, házvezetőnőjük Ilonka fivérétől fogant újszülött kislányát fogadták örökbe. Ildikó 1928. március 12-én látta meg a napvilágot, örökbefogadásának történetét anyja a Nem vagy igazi című regényben meséli el. Származását titkolva, szeretettel nevelték a kislányt, aki Babits halála után, 13 éves korában, Pintér Jenő irodalomtörténetéből tudta meg, hogy szüleinek nem vér szerinti gyermeke. Az évek folyamán Ildikó kapcsolata anyjával megromlott, s ez a viszálykodás az 1950-es évek elejére hosszúra nyúlt bírósági perekig fajult. Török Sophie végül kizárta nevelt lányát az örökségből.
A költőpár életének fontos helyszíne volt Esztergom. 1924-ben vásároltak az Előhegyen egy kis nyaralót. Azt újítgatták, építették 17 éven keresztül. Minden tavasszal kiköltöztek, s csak a hideg idő beállta előtt (később Ildikó miatt a szeptemberi iskolakezdéskor) tértek vissza Budapestre. Az esztergomi házban családtagok, barátok és a Nyugat köré csoportosuló írók, költők mind megfordultak. Sok Babits- és Török Sophie-vers született ezen a helyen. Életének utolsó hónapjait is itt töltötte a nagybeteg Mihály, a halála előtti napon innen szállította a mentő a budapesti Siesta Szanatóriumba.

Férje elvesztése, a háború és az ostrom borzalmai, majd legjobb barátnőjének, Hoffmann Edith-nek 1945-ben bekövetkezett tragikus halála annyira megviselték idegeit, hogy 1947-ben pszichiátriai kezelésre kényszerült befeküdni a Tündérhegyi Szanatóriumba. Itt ismerkedett meg Koháry Saroltával, aki élete utolsó éveiben hűséges barátnőként gondját viselte, s halála után gondozta kéziratos hagyatékát. Török Sophie-nak dédelgetett álma volt, hogy megírja a 19. századi költőnő, Majthényi Flóra történetét. Éveken át gyűjtötte hozzá az anyagot levéltárakból, könyvtárakból, a Széchényi-könyvtár kézirattárából is, de csak esszényi részletek jelentek meg belőle a Nyugatban. Koháry Sarolta ezekből a forgácsokból állította össze és jelentette meg 1973-ban Majthényi Flóra életregényét, s vele párhuzamosan Ilonkáét is. Addig meg nem jelent verseiből pedig két kötetre valót válogatott össze és adott ki.
A házassággal Ilonka előtt megnyíltak az irodalmi lapok rovatai, 1921 májusában a Nyugat már hozta 6 versét. Török Sophie néven először a Nyugat 1921. december 1-i számában megjelent novelláját, a Nyári játékot szignálta. 1929-ben megjelent első verseskötete, az Asszony a karosszékben, s ezt még három követte: 1934-ben az Örömre születtél, 1940-ben az Értem és helyetted, s az utolsó, a Sirató, 1948-ban. Emléket állított benne Babitsnak: szomorú, önmarcangoló versekben siratja el a halott társat. Életében megjelent további kötetei: Boldog asszonyok (Elbeszélések, 1933), Hintz tanársegéd úr (Regény, 1934), Nem vagy igazi! (Regény, 1939), Költőnők antológiája. Sapphótól napjainkig (összeáll. Török Sophie, Kótzián Katalin; 1943).
Lírai költőnek vallotta magát. Költői példaképének Kaffka Margitot tartotta. Így ír róla a Nyugat 1937/1 számában:

„Kaffka Margit helyettünk, minden nő helyett beszélt. A férfiak szabad világától századokon át elzárt nők szenvedéséről, a bölcsőhöz, ágyhoz és rabsághoz láncolt asszonyokéról. [...] A női líra mondanivalójában, lényegében más, mint a férfié, minthogy a lelke is más. [...] A női lírának hivatása úgy mutatni meg magát, ahogy csak ő tudja: belülről, ekkor lesz művészete emberi, és közös mindenkié.”

Török Sophie: Hol az én életem? Kaffka Margit emlékezete. In: Nyugat, 30. évf. 1. sz. (1937. január) – Elektronikus Periodika Archívum

Török Sophie és Babits Mihály a Magyar Rádió stúdiójában 1936. június 4-én. – Kézirattár: Fond III/2315

Ahogy Kaffka legszebb költeményeit szabadversben írta, ő is ebben a formában talált költői hangjára. Gondolatai, érzelmei vad áramlásának nem szabott határt a forma, a szerkezet zártsága, türelmét nem kellett a „mívesség gyönyörködtető s időpocsékoló munkájára” áldoznia. Versei hangulatlenyomatok: ellentétek, vívódások, indulatok feszítik a formát, lelkének viharai nem tűrnek kötöttséget, a mondatok átcsapnak a sorokon. Bizonyos esetekben épp ezért nagyon nehéz kéziratainak műfaji meghatározása, nem tudjuk eldönteni, vajon verset olvasunk-e vagy naplójegyzetet. Szabadversei gyakran naplószerűek, verssé csak a gondolatritmus teszi őket – különösen igaz ez a Babits halála után írtakra –, a naplófeljegyzésekből pedig újra és újra kihalljuk a versek határát súroló ritmust. Költeményei érzelemnaplók, ritmikus gondolatfolyamok, folyamatos önreflexiók, illetve a hétköznapi történések lelki adaptációi. Török Sophie naptáraiba pontosan feljegyezte a napi eseményeket, versei időnként ezekre reflektálnak: egy koncert élményére (Koncert után), egy utazásra (Hamburg), egy családi ünnepre.
Török Sophie végtelenül kíváncsi volt mindenre, ami új, ami izgalmas, ami kimozdíthatja a családi konvenciók zárt és fojtogató világából – s ebben a mindenben kitüntetett helyen állt a szerelem. Kapcsolatai azonban jórészt csak határozatlan vágyak, hangulatok, rövid felvillanások. Koháry Sarolta szerint hamar szerelembe esett, de az imádottak nagy részére később már nem is emlékezett. Átlátszó vagyok című verséhez például ezt a megjegyzést fűzte:

„Ez mind merő képzelődés, ennek az úrnak sajnos a nevét is elfelejtettem”

Török Sophie: [Átlátszó vagyok]. Jelzet: Fond 172/121. fol. 3r – Kézirattár. Copia

Vallotta, hogy a költő mindig az igazat írja, de nem mindig a valóságot. A versek mindig ott és akkor voltak igazak, amikor keletkeztek, mert minden pillanat más verset szül.

„Különös fényt láttam a szemedben –
mentem utána nehéz varázsban.
Tapadtam, zuhantam, elmerültem
különös fényű szemeidben.
Azt hittem te vagy a forrás!
Azt hittem te vagy a láng
s mint bódult pille, mentem utánad.
De egyszer elfordultál ügyetlen mozdulattal.
Most már tudom: nem vagy te fény se forrás,
láng és szerelem és gyönyörűség mind én vagyok!
Egy másik szempár esdekelt felém:
játszva ráragyogtam – most abban gyult fel
az égi édes különös fény...
Minden szem felragyog ha vágyammal rámelegszem. Bennem van minden
oka a gyönyörnek. Én vagyok a forrás
Magam vagyok a szerelem”

Török Sophie: [Különös fényt láttam]. Jelzet: Fond 172/121. fol. 6v – Kézirattár. Copia.
Kötetben: Uő: Csontig meztelen. Válogatott versek, [vál., az utószót írta és sajtó alá rend. Koháry Sarolta], ill: Kozma Lajos fametszetei, Budapest, Magvető, 1988, 215. – Törzsgyűjtemény

Török Sophie: [Különös fényt láttam]. Jelzet: Fond 172/121. fol. 6v – Kézirattár. A kép forrása: Copia

Verseit általában éjszaka írta, amikor már elcsendesült körülötte a világ, ágyában elnyújtózott, feszült izmai és idegei ellazultak, az elmúlt nap történései és azok érzelmi transzformációi szavakká, költői képekké formálódtak.

„Anyja testében éjjel mozdul
elsőt a gyermek, ha a fáradt izmok
munkája elpihent – csöndben és sötétben.
Vers, te is éjjel mozdulsz meg bennem, ha
párnára csuklott fáradt fejem. De én
könnyesen repesve nem ölellek át öntestemben
mint boldog fiatal anya. Én öröm nélkül
figyelem gyáva mozdulataidat – óh nem hívtalak
és nem kívántalak! Darabos vagy és nehézkes
és bájtalan – tán vers sem vagy. Csak
szó, idomtalan, keserű szó. – S én könnyű
vagyok! sugárzó öröm, ujongó
tánc vagyok! gyöngyöző zene, röpködő
ritmus vagyok! Darabos, keserű szó hogyan lehetnél
enyém? Szégyennel és közönnyel – mint
kényes szép asszony nézi rut kisgyermekét:
szó, lelkem dadogó szava! örömtelen érzem
az éji csendben
életért esdő mozdulásaid”

Török Sophie: [Anyja testében]. In: Uő: Asszony a karosszékben. Versek, Budapest, Nyugat, 1929, 56. –Törzsgyűjtemény

Török Sophie: [Anyja testében]. Jelzet: Fond III/2709/24r – Kézirattár. A kép forrása: Copia

Amíg Babits élt, gyakran megébredt éjszaka, Mihályt ugyanis rémálmok gyötörték. Ilyenkor Ilonka felébresztette, majd Mihály visszaaludt, s másnap reggel semmire sem emlékezett. Életüket egyénileg és együtt is átszőtte a megfoghatatlan, szinte a létezésről leválaszthatatlan félelem és élettörténetük eseményeit átjáró rettegés, ami Török Sophie lírájában is nyomot hagyott.

„Felfeszített ajtónkon át otthonosan jár
a Rémület. Jön és megy, torkunkhoz kap,
s már távolodó vigyorát mutatja.
Felszabadult csend marad utána, kábult
szorongás. Kedves kezedet szorítom
s a visszatért vér melegén melegszenek
félelemmel hallgatózó ujjaim.”

Török Sophie: Rossz éjszakák, 1935. Jelzet: Fond III/2709/65. fol. 1r-2v – Kézirattár. In: Uő: Értem és helyetted, [Budapest], Cserépfalvi, [1940], 27. – Törzsgyűjtemény

Ez a félelem Babits betegségével állandósult. Férje tőle várt támogatást, vigaszt, neki pedig titkolnia kellett a nyilvánvalót, az elkerülhetetlen tragédiát, mosoly mögé rejtenie a rettegést.

„Mondod: nem a haláltól félsz,
csak a félelemtől, – de kiállnál
könnyen minden félelmeket,
ha nem kellene félni a haláltól...”

Török Sophie: 1937. május. Jelzet: Fond III/2709/97r – Kézirattár. In: Uő: Értem és helyetted, [Budapest], Cserépfalvi, [1940], 51. – Törzsgyűjtemény

Ekkor keletkezett versei reménytelenséget sugároznak, a halált vetítik elénk, és kíméletlenül őszinték.
Török Sophie lázadó volt. Lázadt szerepe ellen, amit asszonyi sorsa osztott rá. Úgy érezte, az apró, hétköznapi dolgok-gondok gátolják tehetsége és személyisége kiteljesedését. Mégis, amikor társa meghalt, rádöbbent, hogy képtelen e szerep nélkül tovább élni.

„Mint gyermek, ki felnőtt ruhákba
öltözik játékból, úgy játszottam én is
anyáskodó okos felnőttet kedvedért –
mert riadt magányodban hinned kellett
hogy erős felnőttek vigyáznak reád . . .

S én vigyáztam és korholtalak, s te
kedves tehetetlen! mint morcos gyerek
hallgattál reám, sunyítva engedelmesen.
De mint anyjánál bölcsebb gyermek, mindentlátó
szemeddel figyeltél engem, s cselekedeteimet,
figyeltél gúnyosan és engedelmesen . . .

Most mondd, mit tegyek?
A megmaradt szerep iszonyú!
Oh mondd hát, mit játsszak ezentúl?
Oh jaj mit játsszak?
Mit éljek?”

Török Sophie: Mit éljek? In: Uő: Sirató, [Budapest], Baumgarten F. Irod. Alapítvány, [1948], 42. – Törzsgyűjtemény

Nyomot akart hagyni maga után. Asszonyok ősi ösztönétől hajtva saját gyermekre vágyott, ki viseli vonásait, folytatja életét.

„Isteni szikra, mely felkerested bennem
a termő földet
S véremben vetetted meg szomjas gyökered,
Oh, te halálos boldogság, csepp lélekruha!
Kemény az élet és tested puha,
Hogy fogódzol meg véres falán?

Az élet első perc-atomja s jaj már
halálküzdelem,
Hitvány test, mely veszni érett,
miért harcolsz évelem?
Görcsből, kínból, gyötrelemből szőlek össze gyermekem:
Harcolj, harcolj, tépd e testet: áldó bölcsőd
hadd legyen
Szívjad fel az életem.
S kapcsoljon be gyönge érverésed
évtizedek örök
ritmusába engem, önmagába visszaomló
porszemet.”

Török Sophie: [Isteni szikra]. In: Török Sophie kiadatlan szerelmes versei, [szerk. Lengyel Klára], [Budapest], Éghajlat, 2006. – Törzsgyűjtemény

Török Sophie: [Te szavakra figyelsz, én az életre], [Esztergom] | 1927. július 19. Jelzet: Fond III/2241/16v/1. – Kézirattár. A kép forrása: Copia; [Vér vér vér torlaszolja előlem a világot] [Esztergom], 1927. július 21. Jelzet: Fond III/2241/16v/2. – Kézirattár. A kép forrása: Copia

Verseiben Török Sophie teljesen kitárja előttünk lelkét. Indulatok dúlnak benne, pozitív-negatív érzések: öröm és harag, kétségbeesés, félelem, szeretet és gyűlölet. Szenvedélyes volt a végletekig. Szenvedélyesen szeretett és gyűlölt. Bálványozta férjét, s mindenkire haragudott, aki egy kicsit is megbántotta őt.
Szenvedélyesen fényképezett – életük minden fontos eseményét dokumentálta –, gyűjtött minden kis emléket a villamosjegytől a ruhaanyagmintákon át az utolsó cetliig, amelyre Babits feljegyzett valamit. Mégis, vágyott saját művészetének elismerésére, arra a figyelemre, amit a művész csak az alkotását értő és élvező közönségétől és a pályatársaktól kaphat meg, s ami férfiköltőnek természetes módon kijárt. Alábbi versét feltehetően 1935. december 10-én, 40. születésnapján írta. Kéziratban még a Születésnapomra, illetve a Rossz ünnep címet viselte.

„Számok ugrálnak előtted, valószinütlen
iszonyú jelentés, mint lázmérő vészes
számai, hová a könyörtelen higany
halált jósolva felkuszott.
Már megnyugodhatsz! a beteljesült átkot
csak hordani kell, a közeledő
Rém nyomásától megszabadult szived...
Évforduló, de nem ünneped. Férfiköltőnek
jubileumi vers-alkalom, mélabus
szonett órája, neked alázva-rejtett
szégyened napja. Titok, súlyos és
haszontalan, bűn, amiben ártatlanul
fogantál. A munkás múltba nézve érdemeidet
senki sem dicséri, termésedet megbékélt
szívvel betakarítani sohasem fogod.
A férfi homlokát diszitő babér helyett
kaján sorsod, mint számozott kórtörténeti
ábrán, méltó diszedül felrajzolja homlokodra
a depressziós Ómegát.

Mindent bevallhatsz szemérmetlen költő;
haragot, gyilkos tervet, tilos vágyakat,
irigységet, nyomort és balsikert, csak
asszonyéleted hullását nem sirathatod
hangosan. Költő-bánatodnak mindent
megbocsát a százfülü világ, de ezt a titkot
őrizned kell, mint bestiának, hogy kihulltak
fogai ... A gyanu már behálóz, s csápjaival
körültapogat, már fürkészik arcodon fosztogató
éveid nyomát, mint megesett lányon
szégyene jelét – de még
tagadhatsz! komédiázhatsz! pár hónap?

pár év? mig hazudni tudsz: addig tart életed.
Hiába szenvedsz! kinodban nincs méltóság,
óh nem vers-fájdalom ez! nem festett
seb s kitakarható bánat –
minden bánatod között
legmagányosabb gyászod napja ez!”

Török Sophie: Babér helyett. jelzet: Fond III/2710/57r-v – Kézirattár. In: Uő: Értem és helyetted, [Budapest], Cserépfalvi, [1940], 106–107. – Törzsgyűjtemény

Férje halála után Török Sophie legfontosabb küldetésének azt érezte, hogy annak írói hagyatékát az utókor számára megőrizze. Összegyűjtötte Babits, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső levelezését, de ez már csak 1959-ben jelent meg Belia György szerkesztésében. 1945-ben még összeállította és kiadta a Babits Mihály összes műveinek 4-5 kötetre tervezett 1. kötetét, a továbbiakra sajnos már nem maradt ereje. Babitsnak a háború pusztításától megmenekült könyveit és kéziratait Keresztury Dezső bíztatására helyezte el az Országos Széchényi Könyvtárban (a hagyaték két részletben, 1952-ben és 1954-ben érkezett be), saját kéziratait pedig a szerzői jogokkal együtt 1955. január 8-án kelt végrendeletében hagyta a nemzeti könyvtárra. Török Sophie szabadidejében szívesen rajzolt, lámpaernyőt, könyvborítót készített vagy fényképezett. Ennek köszönhetően a hagyatékban a kéziratokon felül nagy mennyiségű fotóanyag maradt fenn Babitsról, családjáról, illetve kortárs művészekről.
A nagy költő, az irodalmi élet egyik vezéralakja feleségének lenni egyszerre volt áldás és tragédia Török Sophie számára. Babits beemelte őt az irodalom vérkeringésébe, de Ilonka soha nem tudhatta biztosan, hogy kéziratai saját tehetsége okán kerülnek-e nyomtatásba, vagy csak férje iránti tiszteletből. Az utókor leginkább csak a mester feleségét tisztelte benne, s műveivel szemben maga is nagyon kritikus volt. Költészete még életében feledésbe merült, pedig lírája közel egy évszázad távolából a ma emberéhez is szól. Verskéziratainak jelentős hányadát és több naplójegyzetét most a Copia felületén elérhetővé tettük minden irodalomkedvelő számára. Nemcsak a kiadottakat – hiszen sokkal több verset írt, mint amennyi nyomtatásban megjelent –, hanem a „megtagadottakat” (Török Sophie nevezte így kötetbe gyűjtött kiadatlan verseit) és a vázlatban, töredékben fennmaradtakat is.

„Ketten voltunk veled: én és a
Munka. Engem szerettél és a Munkát
gyűlölted. De ő közöttünk ült makacs
harmadiknak. És te elhasználtad az
én életemet és fölépült
a Mű.

Először még erőtlen volt és
vértelen. És csak szakadozott kontúrokban
kísértett szenvedő képzeleted
kemény keretében. De én eleven voltam!
És hangosan boldog! És rugalmas ereimben
csengő ütemmel dobolt a vér.

Isteni lelket te adtál neki – de növekvő
testét tőlem rabolta; vért velőt vágyat és
akaratot. S mind nagyobb lett, színesebb,
mind hangosabb lett s élőnél
élőbb. S legelső mozdulatával
meglóbálta fölöttem homunculus karjait.

És én elfogytam lassan. A leghalkabb
szó is fáj már. És imbolygó árnyékomat
mind halványabb sziluettben
verik vissza a közönyös falak.”

Török Sophie: Halálfiai.* In: Uő: Asszony a karosszékben. Versek, Budapest, Nyugat, 1929, 33. –Törzsgyűjtemény; Kézirattár, Jelzet: Fond III/2709/41-42r, Fond III/2319. fol. 1r-v

* Babits Mihály 1921 tavaszán, olaszországi nászútjukon kezdte el írni Halálfiai című nagyregényét, mellyel 1927. február 10-én készült el. Török Sophie versének ihletője ez a regény volt.

Méry Tünde
(Kézirattár)

Irodalom:

Asszony a karosszékben. Versek, Budapest, Nyugat, 1929.
Örömre születtél: Új versek, [ill. Kozma Zsuzsa], [Budapest], Nyugat, [1934]
Sirató, [Budapest], Baumgarten F. Irod. Alapítvány, [1948]
Értem és helyetted, [Budapest], Cserépfalvi, [1940]
Költőnők antológiája: Sapphótól napjainkig, ... összeáll. Török Sophie, Kótzián Katalin; [ford. ... Ady Endre et al.]. Reprint kiadás: Budapest, Nap, 2003.
Csontig meztelen. Válogatott versek, [vál., az utószót írta és sajtó alá rend. Koháry Sarolta], ill: Kozma Lajos fametszetei, Budapest, Magvető, 1988.
Török Sophie versei, [szerk. Téglás János; [az előszót írta Keresztury Dezső], Budapest, Ságvári Nyomdaipari Szakközépiskola, 1986.
Török Sophie kiadatlan szerelmes versei, [szerk. Lengyel Klára], [Budapest], Éghajlat, 2006.
Térdig születésben, halálban. XX. századi magyar költőnők: antológia, [Budapest], Argumentum, 2007.
Magyar költőnők antológiája. Összeállította S. Sárdi Margit, Tóth László, Budapest, Enciklopédia Kiadó, 1997.
Török Sophie naptárai, 1921–1941, [szerk., a szöveget gond., a jegyzeteket és a bevezető tanulmányt írta Papp Zoltán János], [Budapest], Argumentum, 2010.
„most én vagyok hang helyetted...” Török Sophie Babits Mihályról. A kötetet összeállította, a szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta Téglás János, Budapest, Palatinus, 2000.

Róla szóló:

Babits Mihály beszélgetőfüzetei, [a szöveget gondozta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Belia György], Budapest, Szépirodalmi, 1980.
Borgos Anna: Kapcsolódás, identitás, alkotás: Török Sophie szerepeinek lehetőségei és konfliktusai. In: Thalassa. Pszichoanalízis – Társadalom – Kultúra, 10. évf. 1. sz. (1999), 117–135.
Borgos Anna: Portrék a Másikról. Alkotónők és alkotótársak a múlt századelőn, Budapest, Noran, 2007.
Borgos Anna – Szilágyi Judit: Nőírók és írónők. Irodalmi és női szerepek a Nyugatban, Budapest, Noran Könyvesház Kft., 2011.
Böröndi Lajos: „Mert magány marad csak a magány” – Babits Mihály és Török Sophie. In: Új Forrás, 12. évf. 5. sz. (1983), 22–31.
Buda Attila: Történet a félelemről, avagy Török Sophie 1945 február–augusztus. In: Új Dunatáj, 1. évf. 3. sz. (1996. szeptember), 31–41
Czeizel Endre: A gyermektelenség átka. In: Új Dunatáj, 8. évf. 4. sz. (2003. december), 27–34.
Czigány Lóránt: Epilógus a Babits Ildikóról írt emléksorokhoz. In: Magyar Nemzet, 46. évf. 85. sz. (1983. április 12.), 8.
Gyenes Rózsa, dr.: Írók és írónők a házasságban. In: Délibáb, 6. évf. 22. sz. (1933. május 27.), 9–12.
Kádár Judit: Lelkét marcangoló – Török Sophie – két kötetben. In: Magyar Narancs, 18. évf. 23. sz. (2006. június 8.)
Koháry Sarolta: Flóra és Ilonka, Budapest, Magvető, 1973.
Kusper Judit: Trauma és elhallgatás Török Sophie műveiben. In: Trauma és válság a századfordulón. Irodalom, művészet, filozófia, szerk. Kusper Judit – Loboczky János, Eger, Eszterházy Károly Főiskola, 2015.
Lesznai Anna: Török Sophie, a félelem költője. In: Nyugat, 27. évf. 22. sz. (1934. november 16.)
Onagy Zoltán: Tavaszi iramlás ősszel. Babits-szexregény, Budapest, Pont Kiadó, 2006.
Rónay László: Török Sophie: Csontig meztelen. In: Jelenkor, 32. évf. 11. sz. (1989. november), 1101–1103.
Sári Józsefné, dr.: Emléksorok Babits Ildikóról. In: Magyar Nemzet, 46. évf. 56. sz. (1983. március 8.), 8.
Sárközi Mátyás: Párban magányban, Budapest, Noran, 2012.
Szabó Lőrinc: Vers és valóság. Bizalmas adatok és megjegyzések, Budapest, Osiris, 2001.
Székely László: „A jó mostoha történetét még nem írták meg...” Babits Mihályné Török Sophie és Babits Ildikó peres aktái, Budapest, Jaffa, 2021.
Téglás János: Babits-epizódok, Budapest, Tótfalusi Kis Miklós Nyomdaipari Szakközépiskola és Szakiskola, 2005.
Toll és főzőkanál. Beszélgetés Török Sophieval. In: Magyar Nők Lapja, 6. évf. 4. sz. (1944. február 1.), 6.
Török Sophie utolsó évei. Koháry Saroltával Borgos Anna és Kádár Judit beszélget. In: Beszélő, 9. évf. 9. sz. (2004. szeptember)
Harkai Vass Éva: Török Sophie szabad versei. In: Híd, 53. évf. 5. sz. (1989), 636–638.
Kádár Judit: Egy férfi szerelmének fényében és árnyékában: Török Sophie. In: Beszélő, 9. évf. 9. sz. (2004. szeptember), 300–301.
Weiss János: Háromszögelések. Sárközi Mátyás: Párban magányban; Török Sophie naptárai 1921–1941, I–II. kötet). In: Jelenkor, 56. évf. 7–8. sz. (2013), 844–850.

komment

Címkék: szabó lőrinc kosztolányi dezső ady endre juhász gyula keresztury dezső babits mihály lesznai anna kazinczy ferenc hagyaték kaffka margit török sophie autográf kézirattár tanner ilona hoffmann edith babits ildikó rónai dénes koháry sarolta méry tünde

A kultuszminiszter 1848-ban: Eötvös József levelei 42. #csevej Bárány Zsófiával

2025. december 07. 07:56 - nemzetikonyvtar

Fedezd fel Eötvös József 1848-as hivatali levelezését, ahol az állampolgárok és egyházi vezetők kéréseit, javaslatait az oktatással kapcsolatok ügyeket, valamint a reformok végrehajtásának megkezdését is nyomon követhetjük!

Bárány Zsófia, az OSZK Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport munkatársa közreműködésével megjelent az Eötvös József levelezését feldolgozó sorozat második kötete, a kiadványról Tóth Péter beszélgetett a szerzővel, Solymosi Ákos volt a hangmérnök.

Járj utána, hogyan intézte Eötvös az egyetemi és a keresztény egyházak jogállását szabályozó törvények végrehajtását, milyen levelek érkeztek a miniszterhez a nemzetiségi konflikusok kapcsán, valamint a zsidóellenes zavargások árnyékában, illetve miről levelezett Eötvös az új kormány tagjaival!

A levelek betekintést nyújtanak a vallás- és közoktatásügy kihívásaiba, valamint a Batthyány-kormány működésének kulisszatitkaiba.

Fedezd fel a kor embereinek reményeit, aggodalmait és a forradalom pezsdítő hangulatát!

Tartalomjegyzék:

01:35 Sokan dolgoztak együtt és sok ember segítette a munkát, jönnek a nevek
04:30 Eötvös Loránd édesapja
08:13 Az első kötet személyesebb dokumentumai
10:16 A kétkötetes mű 2500 levele
17:52 Korabeli hírlap is lehet forrás
20:36 Történelmi kontextusban a Batthyány-kormány
25:26 A kedves ember felé megnyilvánuló bizalom
30:33 Eötvös személye a hivatali levelekben
36:00 Kormányellenes mozgalmak ’48-ban
39:20 Nemzetiségi konfliktusok
48:52 Bevett vallások
53:22 Búvárkodás a levelekben, lokális viták, helyi szokások, országos döntések

komment

Címkék: podcast levél reformkor csevej batthyány eötvös józsef bárány zsófia lipták dorottya sajtótörténeti kutatócsoport

Széchényi Ferenc-emlékérem 2025

2025. december 04. 06:00 - nemzetikonyvtar

Nemzeti könyvtárunk alapításáról minden év november 25-én ünnepi műsorral, valamint munkatársaink kitüntetésével és elismerések odaítélésével emlékezünk meg. A Széchényi Ferenc-emlékérem 1989 óta az aktív munkatársainknak adható legmagasabb intézményi elismerésünk, amely a könyvtárban életpályajelleggel eltöltött hosszú szolgálati időért és a kimagasló munkateljesítményért vagy jelentős tudományos tevékenység alapján ítélhető oda annak emlékezetére, hogy 223 évvel ezelőtt, 1802. november 25-én kelt adománylevelével gróf Széchényi Ferenc a nemzetnek ajándékozta könyvekből, kéziratokból, metszetekből, térképekből és érmekből álló hungarikumgyűjteményét, s ezzel megalapítója lett a nemzeti könyvtárnak. Idei díjazottunk Földesi Ferenc, Kézirattárunk vezetője, aki 2025. november 25-én vette át könyvtárunk északi olvasótermében a Széchényi Ferenc-emlékérmet. Munkásságát Lipthay Endre, a Kézirattár tudományos munkatársa méltatta.

Földesi Ferenc, a Széchényi Ferenc-emlékérem 2025-ös díjazottja a Kézirattár őt laudáló munkatársa, Lipthay Endre és Gerencsér Judit általános főigazgató-helyettes társaságában. Fotó: Visky Ákos

Az alábbiakban Lipthay Endre laudációját közöljük Földesi Ferencről.

Tisztelt ünneplő közönség, kedves munkatársak!

Az idei Széchényi Ferenc emlékérem díjazottja személyében olyasvalakit köszönthetünk, aki mind szűkebb szakterületén, mind egyéniségén keresztül közel áll az alapító, Széchényi Ferenc hivatásbeli szellemiségéhez.
Földesi Ferenc a győri bencés gimnázium elvégzése után 1986-ben szerzett bölcsészdiplomát a szegedi József Attila Tudományegyetemen, latin, magyar és irodalomelmélet szakokon. Már egyetemista korában elkötelezett kutatójává vált a kora újkori magyar irodalomnak, különös tekintettel a 18. század eszmetörténeti vonatkozásaira, a filozófia és a teológia kapcsolatára. Szakdolgozatában az unitárius lelkész, litterátus és egyháztörténész, Kénosi Tőzsér János két, az erdélyi unitárius könyvnyomtatásra vonatkozó és az erdélyi műveket bemutató latin nyelvű munkáját adta ki, mely szövegkiadás 1991-ben jelent meg angol nyelvű bevezetővel.
Földesi Ferenc 1986-ban, közvetlenül a diploma megszerzése után került az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárába. Elsődleges feladata a latin nyelvű kora újkori kéziratok feldolgozása volt, ám Karsay Orsolya, a Kézirattár akkori vezetője megbízta a középkori kódexek referatúrájával is. Más feladatok kapcsán a magyar művelődés- és irodalomtörténet teljes spektrumával foglalkozott, mélyen és átfogóan megismerve a Kézirattár óriási állományát. 2007-ben nevezték ki a Kézirattár vezetőjévé, majd 2015-től a különgyűjteményi igazgatói posztot töltötte be, s ezt követően 2020-ban ismét a Kézirattár osztályvezetői székét foglalta el.
Földesi Ferenc a kéziratosság egyik legkiválóbb ismerője, legjobb szakembere hazánkban. Személye ugyanakkor messzemenően elismert a magyar régiség megőrzésének igazgatási és intézményes világában, s hidat képez azok felé.
Az elmúlt évtizedekben rendkívül összetett tevékenységet fejtett ki a nemzeti könyvtárban.
Földesi Ferenc számos sikeres kiállítás kurátora volt. Jelentős szerepet vállalt az 1990-es nagy corvinakiállítás, valamint a 2002-es Uralkodók és corvinák című jubileumi tárlat rendezésében. Emlékezetes a kora újkori peregrinusok emlékkönyveiből, az album amicorumokból rendezett kiállítása, miként Kazinczy-kiállítása is. Ő volt a kurátora 2008-ban a Vitéz János-kiállításnak (Csillag a holló árnyékában. Vitéz János és a humanizmus kezdetei Magyarországon), amelyet a Reneszánsz Év négy országos nagykiállítása közül a legjobbnak ítélt a szakmai értékelés. Nagy hatású volt a Holokauszt Emlékévben, 2014-ben az Eltiporva – A vészkorszak és az OSZK című tárlat, amelynek társkurátora volt, s a Kézirattár részéről az egykori osztályvezető-munkatárs, a jeles irodalmár és esszéista, Halász Gábor munkásságát állította a középpontba. A Weöres Emlékévben pedig kurátorként jegyezte A teremtés dicsérete című kiállítást, amely Weöres Sándor és a festőművész Illés Árpád barátságát, közös alkotásaikat, titokzatos teremtő játékát mutatta be rendkívüli kreativitással. Ez a kiállítás 2013-ban elnyerte az Év Kiállítása címet. Legendás kiállításvezetései, előadásai mindannyiunk számára emlékezetesek.
Az általa rendezett konferenciák közül a legjelentősebb a 2012-es Ipolyi Arnold-konferencia, amely a Kézirattár Ipolyi Arnoldról szóló Lépjetek be, az istenek itt is jelen vannak c. kiállításának záró rendezvénye volt, s amelynek alkalmából ritkán látott nagyszámú hallgatóság töltötte meg a könyvtár dísztermét, köszönhetően annak, ahogy a konferenciafelhívásra a teljes magyar bölcsészettudomány megmozdult.
A modern kor elvárásainak megfelelően különleges érdeklődést és figyelmet szentel az adatbázisok kérdésének. Aprólékos elemzéseinek, meglátásainak köszönhetően számos sikeres projekt valósult meg irányítása alatt. Igazgatóként valamennyi tudástári fejlesztésre rálátása volt, kézirattárvezetőként a Copia-weboldal elkészítése, valamint a Babits-levelezés és fényképek közzététele tekinthető a legjelentősebb teljesítménynek e téren.
Földesi Ferenc kiállításait s más projektjeit mindig a hazai tudományossággal való szakmai párbeszédben valósította meg. Számos katalógust szerkesztett, nagyívű, kiváló szakmai és remek stílusú tanulmányai pedig tartalmilag gazdagították a nemzeti könyvtár kiadványait. Kutatói pályáját jelentős publikációk kísérik, amelyek számos esetben a nemzeti könyvtár kéziratos állományából merítik témájukat. Kiváló latintudása révén fontos szövegeket fordított magyarra. Földesi Ferencet a 18. századi magyar irodalom- és eszmetörténet egyik legkiválóbb ismerőjeként tartja számon a kutatás.
Munkatársként és vezetőként maximális emberi és szakmai kvalitásokról tett tanúbizonyságot. Kreativitásának, szemléletmódjának, valamint különleges arányérzékének köszönhetően képes fontos és reális célok kitűzésére. Munkatársai megismerhették sokoldalú, önzetlen támogatását, ösztönző erejét mind könyvtári, mind egyéni szakmai tevékenységük tekintetében. Beosztottjainak képességeit, talentumait messzemenően ismeri, és roppant empátiával veszi figyelembe a feladatok koordinálásakor, ami a kívánt eredmény szempontjából elsőrendű fontossággal bír.
A türelem és megértés mellett nagy érdeme a különböző elképzelések és emberi motivációk együtt látása, a szakmai és ügyrendi szál mellett az érdekegyeztetés művészete. Kiemelkedő kollegialitása, integratív személyisége, valamint felkészültsége nagyon sok jót adott a nemzeti könyvtárnak az elmúlt évtizedekben. Együttműködését, segítőkészségét valamennyi szervezeti egység megtapasztalhatta.
Figyelme nemcsak jelenlegi munkatársai felé nyilvánul meg, hanem olyan hivatali elődei felé is, mint Halász Gábor, Windisch Éva és Karsay Orsolya, hogy csak néhányat említsünk közülük, akiknek emberi és szakmai kvalitásaikat kívánja követni.
Hasonlóképpen mértékadóvá vált számára a könyvtáralapító, Széchényi Ferenc személye, akinek műveltségére, nagyvonalúságára, a hazai kultúrát önzetlenül és fáradhatatlanul támogató attitűdjére újra és újra referenciapontként tekint.
Amikor felgyorsult, kapkodó világunk egyáltalán nem kedvez az átgondolt, hosszútávú koncepciók kialakításának, akkor megnyugtató és felemelő, ha az ember Földesi Ferencnek a dolgok lényegével is számot vető, a stratégiai gondolkodás elemeit hordozó javaslataival, hozzászólásaival találkozik a beszélgetések és értekezletek során.
Földesi Ferenc, aki ez évben elnyerte a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozatának kitüntetését is, nemzeti könyvtárunk egyik legmeghatározóbb alakja. Teljes pályafutását és képességeit 39 év óta az intézmény és hivatása szolgálatába állítja, s ezzel a Széchényi Ferenc emlékérem méltó tulajdonosa.
Kedves Feri, mindezt megköszönve, szívből gratulálunk, és további szép sikereket kívánunk egyéni és szakmai pályádon egyaránt!

Földesi Ferenc, a Széchényi Ferenc-emlékérem 2025-ös díjazottja és a Kézirattár őt laudáló munkatársa, Lipthay Endre. Fotó: Visky Ákos

Lipthay Endre
(Kézirattár)

Korábbi díjazottjaink:

komment

Címkék: halász gábor weöres sándor ipolyi arnold vitéz jános kézirattár földesi ferenc lipthay endre windisch éva széchényi ferenc emlékérem vsky ákos karsay orsolya illés árpád kénosi tőzsér jános

Hogyan születik a könyvtáros?

2025. december 03. 06:00 - nemzetikonyvtar

Gulyás Pál fiatal éveinek nyomában

Gulyás Pál (1881–1963) irodalomtörténész, könyvtáros, akadémikus meghatározó alakja volt a 20. századi magyar könyv-, könyvtár- és sajtótörténetnek, nevéhez kapcsolódik a Magyar írók élete és munkái – új sorozat című monumentális lexikonsorozat, amelynek teljes kiadására csak halála után, az 1990-es években kerülhetett sor. Gulyás Pál családjának és könyvtárossá válásának részleteibe Papp Viktor, a Történeti Fénykép- és Interjútár munkatársa kínál betekintést a hagyaték és a családi fényképek segítségével.

A fényképek tartalmának feltárásakor az egyik legnagyobb kihívás értelemszerűen annak megállapítása, hogy kiket ábrázol a vonatkozó felvétel, és hogy a fényképen szereplők mikor és milyen apropóból örökítették meg magukat. Egy nemrégiben a kezünkbe került családi fényképalbummal kapcsolatban is ezek az égető kérdések merültek fel. A fényképalbumok esetében azonban támpontokkal szolgálhatnak az albumban fellelhető további fényképek. Így például a nevezett album közepén szerepel egy kabinetkép, ezen egy kamaszfiú és édesanyja láthatók, a kép verzóján olvasható felirat pedig arról tanúskodik, hogy a fényképezkedésre „Nina néni és Victor bácsi” 25. házassági évfordulója szolgáltatta az alkalmat, akik ajándékba kapták a kabinetképet 1895 novemberében.

Gulyás Terézia és Gulyás Pál kabinetképe. Fotó: Uher Ödön, Budapest, 1895. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTB 821. A kép forrása: Fotótér

Az album egy másik portréképén ismét az édesanya látható, ezt a két évtizeddel korábban készült képet ugyancsak „Nina és Victor cousinoknak” címezték. A felirat szerint a portré Wallner Teréziát örökítette meg huszonéves korában. Van egy harmadik fotográfia is, amelyen szerepel némi információ a fényképek kontextusának megállapításához. E szerint névnapja alkalmából „Pali és Erzsi” köszöntötte fel „Őnagysága Gulyás Teréz úrnőt” 1914 októberében. Az előbb említett két portréfényképen tehát ugyanaz a személy, Gulyás (Wallner) Terézia látható. Ez volt az első biztos fogódzó, amin el tudtunk indulni a család és a fényképek utáni nyomozás során.

Gulyás Terézia kabinetképe. Fotó: Lojanek János, Nagyvárad, 1876. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTB 819. A kép forrása: Fotótér

A Gulyás családnévről könyvtárügyekben járatos személyeknek azonnal eszébe juthat Gulyás Pál (1881–1963) irodalomtörténész, könyvtáros személye, aki ezer szálon kötődött a nemzeti könyvtárhoz. A Magyar Nemzeti Múzeum munkatársaként, valamint az ún. Gyűjteményegyetem főkönyvtárnokaként magyar könyv-, könyvtár- és sajtótörténettel egyaránt foglalkozott, fő műve pedig a kb. 80 000 magyarországi születésű író életrajzát és irodalmi munkásságát feldolgozó Magyar írók élete és munkái című biobibliográfia. A róla szóló életrajzokat és adatbázisokat tanulmányozva beigazolódott a gyanúnk, Gulyás Terézia valóban Gulyás Pál édesanyja volt. Mivel Gulyás Pál hagyatékának jelentős részét könyvtárunk Kézirattára őrzi, nagy valószínűséggel a most feltárt fényképalbum is a családi hagyaték részeként került be állományunkba. A második fogódzó előrevetítette, hogy a további nyomokat Gulyás Pál hagyatékában kell keresnünk.

Családi csoportkép. Ismeretlen alkotó. Gödöllő, 1914. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTA 3918. A kép forrása: Fotótér

Teljes nevén Gulyás Pál István szegény pesti szabócsaládban született 1881-ben. Gulyás Terézia édesapa nélkül nevelte fel egyetlen fiát, segítségére saját szülei, Gulyás József (1824–1893) és Wallner Anna (1824–1897) voltak. Gulyás József, aki hosszú katonai szolgálat után közel negyven évesen tanulta ki a szabóságot, 1892-ben fogadta hivatalosan örökbe Gulyás Pált. Nem csak Gulyás József kereste kétkezi munkával a betevőt, Gulyás Terézia 1873-ban elsőrendű osztályzattal végezte el a pesti nőtanító-képezde „női kézimunka tanfolyamát” és szerzett munkamesternői bizonyítványt. Mindebből könnyen következhet, hogy a családtagok együttes erővel tartottak fenn az akkori Józsefvárosban egy szabóműhelyet vagy éppen varrodát, bár erre nézve primer forrás nem áll rendelkezésünkre.

Gulyás József a Múzeumkertben. Ismeretlen alkotó, Budapest, 1892-1893. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTA 3919. A kép forrása: Fotótér

A harmadik fogódzót a családi viszonyok feltérképezése teszik láthatóvá. A kézirattári dokumentumok tanúsága szerint kifejezetten szoros kapcsolat állt fenn a Gulyás- és a Molnár-családok között. Az említett örökbefogadási procedúra alkalmával az egyik tanú nem más volt, mint Molnár Viktor, az előbb bemutatott portréfényképek címzésén szereplő „Victor cousin”. A megnevezés azonban nem pontosan jelölte a személyek közötti nexust, mivel Molnár Viktor valójában a sógora volt Gulyás Teréziának, miután 1870-ben oltár elé vezette Terézia féltestvérét, Haderer Anna Ludmillát, vagy ahogyan költeményében Gulyás Pál nevezte, „az édes drága Nina nénét.” Ami még inkább érdekessé teszi a családi kötelékeket, hogy Molnár Viktor (máskor Győző) édesanyja is egy Wallner-lány, nevezetesen Wallner Borbála volt. A Gulyás-, Wallner-, Haderer- és Molnár-családok összefonódása azért különösen releváns Gulyás Pál életével kapcsolatban, mert a későbbi könyvtáros fiatalkori érdeklődésének kialakulásában valószínűsíthetően meghatározó szerepet játszott nagybátyja, Molnár Viktor.

„Ha szám virágos kert volna
Minden rózsáját letépném
S csokrot kötnék névnapodra
Édes drága Nina néném.”

Névnapodra (1899. július 24.) – Kézirattár. Fond 36. Gulyás Pál iratai

Gulyás Pál gyermekkori kabinetképe. Fotó: Klösz György, Budapest, 1897 k. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTB 822. A kép forrása: Fotótér

Molnár Viktor már házasságkötésének idején, az 1870-es évek legelején a Nemzeti Múzeum szolgálatában állt. 1876-ban Bécsben sikerrel sajátította el a gipszöntés mesterségét, a múzeum „hivatalnokaként” Mátyás király reliefarcképének öntésével foglalatoskodott. A századfordulón az idősödő muzeológus, vagy ahogyan egy másik forrás nevezte, a „régiségtár laboránsa” a Nemzeti Múzeum földszinti egyszobás lakrészében élt. Molnár Viktoron keresztül Gulyás Pál már fiatalon megismerkedhetett a múzeum – és benne a könyvtár – kuriózumaival, a régiségtár érdekességeivel és a közgyűjteményi munka szépségeivel. Ennek egyik eklatáns lenyomata – és egyben a következő biztos fogódzónk – az az 1894-ben kelt levél, amit Pulszky Ferenc múzeumigazgató írt az akkor 13 éves Gulyás Pálnak, megköszönve neki a múzeum számára felajánlott Jókai-emlékérmeket. Ahhoz azonban, hogy maga Gulyás Pál is a nemzeti múzeum és könyvtár munkatársává válhasson, először az iskolai tanulmányokat volt szükséges abszolválnia, amely a család szorult anyagi körülményei miatt egyáltalán nem volt magától értetődő.

Pulszky Ferenc profilportréja. Ismeretlen alkotó, 1875–1880. – Kézirattár. Jelzet: Arckep_0768. A kép forrása: Fotótér

Gulyás Pál családjával az 1890-es évek legelejétől kezdve Józsefvárosban, a Vas utca 18. szám alatt élt. Elemi iskolai tanulmányait a szomszédban, a Szentkirályi utcában folytatta, érdemjegyei alapján az eminens tanulók sorát erősítette. A középfokú tanulmányok kedvéért sem kellett sokat ingázni diákként, hiszen 1891-től a VIII. kerületi főreáliskola tanulójaként szintén a szomszédba, a Horánszky utcába kellett átjárnia. Csakhogy a főreáliskolában töltött kezdeti tanulóévek több kihívásról is árulkodnak, bizonyítványa szerint magyar nyelvből és szépírásból is éppen hogy elérte az elégséges osztályzatot. Az évek múltával azonban folyamatosan javított érdemjegyein, 8. osztályosként már kitűnő tanulónak számított, egyedül a tornával gyűlt meg a baja. A kezdeti nehézségeket tehát sikerült leküzdenie és a kéziratos források szerint egy kifejezetten erős osztályközösség részévé válhatott a főreáliskolában. A középfokú tanulmányok végén az osztálytársak egy „szerződést” kötöttek egymással, amelyben kötelezték magukat a 10 év múlva esedékes osztálytalálkozón való részvételre. A dokumentum szerint azok a fiúk, akik alapos indokolás nélkül nem jelentek volna meg a Hungária-szálló éttermében rendezett találkozón, a társaság részéről súlyos szankciókkal néztek voltak szembe.

A budapesti VIII. kerületi főreáliskola növendékeinek érettségi tablóképe. Uher Ödön, Budapest, 1898. – Történeti Fénykép és Interjútár. Jelzet: FTD 902

1898-ban Gulyás Pálnak kiválóan sikerült abszolválnia az érettségi vizsgálatokat, magyar, német és francia nyelvekből, de történelemből és fizikából is jelesre vizsgázott. 1898 őszén további kiegészítő vizsgákat tett, előbb latin nyelvből, majd ógörögből mérettette meg magát a pótérettségin. Gulyás Pál már ekkor, az érettségi idején elhatározta, hogy nagybátyja közelében, a nemzeti múzeum könyvtárában fog dolgozni, ám Szalay Imre múzeumigazgató könyvtári díjnoki állásra való jelentkezését elutasította, hivatkozva arra, hogy a pozíciót olyan jelölttel kívánják betölteni, aki már befejezte iskolai tanulmányait.

Gulyás Pál (ülő sor, középen) iskolatársaival. Ismeretlen alkotó, Budapest, 1898. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTB 815. A kép forrása: Fotótér

A jelentkezés mögött legalább két személyes motiváció kitapintható. Az egyik értelemszerűen a kultúra és a könyvek, régiségek iránti nagyfokú vonzalom volt, amely már kamaszkorában kifejezetten jellemezte a későbbi könyvtárost. Gulyás Pál tizenévesen sorra írta költeményeit, szatíráit, nagybátyja révén első kézből ismerkedhetett meg a közgyűjtemények rejtélyes világával, alig 21 évesen pedig élénk szakmai vitát folytatott a közkönyvtárak sorsáról a nála mindössze néhány esztendővel idősebb Szabó Ervinnel.
A másik ok a díjnoki állásra való jelentkezés mögött sokkal inkább pragmatikusnak nevezhető. A Gulyás-család a források szerint szerény körülmények között élt, Gulyás Pál mind középiskolásként, mind egyetemistakánt folyamatosan tandíjmentességben részesült. A józsefvárosi főreáliskola tanoncaira egyébként is a szegényebb családi háttér volt a jellemző, akik magánszemélyek és intézmények alapítványainak segítségével részleges vagy teljes tandíjmentességet élvezhettek. A VIII. kerületi hatóság igazolásai szerint a századfordulón Gulyás Teréz „vagyontalan, szegény” józsefvárosi lakosként szegénységi bizonyítvánnyal rendelkezett. Mindezek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy Gulyás Pál már az érettségi idején álláskereséssel foglalkozott, és hogy fiatalkori költeményeiben vissza-visszaköszönt a szegénység és a nyomor szóképei. Más írásaiban az anyagiak kérdése nem saját élethelyzete vonatkozásában, hanem a közérdekkel kapcsolatosan merült fel, egyes feljegyzéseiben egyenesen a korábbi nagy tekintélyű múzeumigazgatót, Pulszky Ferencet bírálta túlzottnak vélt költekezései miatt, mivel „Pulszky éjszemű donnáknak csecsebecséket vett, pezsgőzött, mulatott, szórta a mi pénzünk”, míg máskor „egy értéktelen del’ Piomboért 200,000 lírát adott.”

„Sötét leplet borít az éj az azurkék égre:
Fel-fel lobog mécses lángja kunyhó belsejébe!
Elhagyatott szegény hajlék: a Nyomor lakása,
Görnyedt férfi dideregve fekszik egymagába!”

Az agg s leánya (1896. október 19.). Részlet – Kézirattár. Fond 36. Gulyás Pál iratai

Gulyás Terézia portréja. Fotó: Mayer György, Budapest, 1874. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTA 3904. A kép forrása: Fotótér

Gulyás Pál 1898 szeptemberében iratkozott be a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészeti Fakultására, egyetemi tanulmányai során szinte minden tárgyból jelesre vizsgázott, igazi eminens tanulónak számított. 1903-ban francia-magyar középiskolai tanári képesítést és bölcsészdoktori fokozatot érdemelt ki. A terveiről, miszerint a nemzeti könyvtárt kívánja szolgálni, nem mondott le, és már elsőéves egyetemistaként újra benyújtotta a jelentkezését a múzeum igazgatójához. Másodszori próbálkozása már sikerrel járt, 1898 novemberében 3 hónap próbaidőre vették fel könyvtári díjnoknak Fejérpataky László könyvtárigazgató javaslatára.
Az egyetemi képzés befejezése után, 1905-ben nyerte el első előléptetését, 1906-ban pedig megbízták a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának segédtitkári feladatainak ellátásával. 1912-ben a Magyar Nemzeti Múzeum őre lett, néhány évvel később beválasztották a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Bizottságába, valamint kinevezték a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének előadójává. Bár eddig ismeretlen okokból kifolyólag 1922-ben rövid időre felfüggesztették könyvtárosi megbízatását, egészen nyugdíjaztatásáig, 1937-ig áldozatosan szolgálta a nemzeti könyvtárat. Gulyás Pál egész életében a magyar könyvtárügy előmozdításán dolgozott, személye és a nemzeti könyvtár elválaszthatatlanná váltak egymástól.

Papp Viktor
(Történeti Fénykép- és Interjútár)

Felhasznált irodalom:

Budapest Főváros Levéltára. IV.1411.b. Budapest Székesfőváros Árvaszékének (1873–1875 Budapest Székesfőváros Tanácsának, mint gyámhatóságnak) iratai. 1892 – 02267 – Gulyás
Gyászjelentések. Pannon Digitális Egyesített Archívum
Janszky Adolf (szerk.): Budapesti czim- és lakjegyzék. 7. évfolyam. 1891–1892, Budapest, 1892.
Janszky Adolf (szerk.): Budapesti czim- és lakjegyzék. 9. évfolyam. 1896–1897, Budapest, 1897.
Katsányi Sándor: Párhuzamos életrajzok. Gulyás Pál, Szabó Ervin és a korszerű közkönyvtár gondolatának kibontakozása. In: Könyvtári Figyelő, 41. évf. 2. sz. (1995), 199–208.
Kókay György: Gulyás Pál. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 67. évf. 4. sz. (1963), 543.
Kozocsa Sándor: Gulyás Pál (1881–1963). In: Magyar Könyvszemle, 79. évf. 4. sz. (1963), 363–364.
Kézirattár. Fond 36. Gulyás Pál
Révai Nagy Lexikona. Az ismeretek enciklopédiája. XXI. kötet. Kiegészítés: A – Z, Budapest, 1935.
Rövid hírek. In: Fővárosi Lapok, 270. sz. (1876. november 24.), 1270.
Soós Lajos: Négy évtized a Múzeum körút mentén. In: Magyar Múzeumok, 2. évf. 4. sz. (1996), 28.

komment

Palócz Sándor és a szegedi ex libris gyűjtés a 20. század első felében – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 66. rész

2025. december 02. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 132. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százharminckettedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Palócz Sándort és gyűjteményét mutatja be.

Palócz Sándor (1890–1958) szegedi ügyvéd, műgyűjtő a kegyesrendiek vezetése alatt álló Szegedi Városi Főgimnáziumba járt, majd jogot tanult. Már egyetemi hallgatóként aktív közéleti szerepet vállalt, agitált egy szegedi jogakadémia létrehozása ügyében. Újságíróként is dolgozott apja, Palócz László szerkesztőségében, 1910-ben újságírói ösztöndíjban részesült. 1920-ban vették fel a Szegedi Ügyvédi Kamara lajstromába. A későbbiekben folytatta az újságírói tevékenységet is, 1938-ban megválasztották a Délmagyarország Hírlap- és Nyomdavállalat Rt. igazgatósági tagjául. Élénken részt vett a helyi közéletben, aktívan politizált. Szerepet vállalt a Szegedi Atlétikai Klub (SZAK) vezetésében is, az egyik alelnökként. 1946-ban Szeged közjegyzőjévé nevezték ki, egy időben ő töltötte be a Közjegyzői Kamara titkári posztját.

1_kep-palocz_sandor_graf_lorinczy_endre_p_92_47x54-_szurk-j.jpg Palócz Sándor ex librise. Jelzet: Exl.P/92 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Mindezen elfoglaltságai mellett jutott ideje a műgyűjtésre is. Mintegy 1210 darabot számláló – nagyrészt külföldi – ex libris hagyatéka révén a 20. század első felének egyik kiemelkedő kisgrafikagyűjtőjeként tartjuk számon. Szegeden már a századelőn működhetett 10-20 főből álló kisebb ex libris kör – Giday Kálmán pedagógus, várostörténész kutatásai szerint. Több szegedi gyűjtőé mellett Palócz Sándor nevére szóló ex libriseket is bemutattak Az Idő című folyóirat 1907. és 1908. évi számaiban.

Az Idő című folyóirat címlapja, 1908/5. szám. A kép forrása: Somogyi-könyvtár, Digitális könyvtár

A folyóiratban szereplő – és a Palócz-gyűjteményben is fellelhető – ex librisek közül kiemelem még Winkler Jenőnek Boros Jenő, Gál László és Kis Miklós; Wlassits Adorjánnak Boros Jenő és Fischer Marcell; Joachim Ferencnek Szekerke Lajos; illetve Prvanov Mihálynak Schulhof Andor részére készült tollrajzolatú könyvjegyét.
Winkler Jenő (1884–1978) alábbi, Palócz Sándor részére készített karikatúraszerű ex librisén nyitott könyv mögött ülő, olvasó férfi groteszk ábrázolása látható.

Winkler Jenő grafikája. Jelzet: Exl.P/91 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Winkler Jenő a szegediek közül Gál László és Boros Jenő számára is alkotott könyvjegyet. Mindketten a századelő ex libris gyűjtői közé tartoztak. Gál László lapján könyvön álló, „könyvőrző” marabu szerepel.

Winkler Jenő grafikája. Jelzet: Exl.G/73 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Fischer Marcell (1890–1956) szegedi ügyvéd részére Wlassits Adorján zenei témájú ex librist készített. Fischer már a gimnáziumban Palócz Sándorral egy osztályban tanult, aztán mindketten jogot végeztek. Fischer nagy pártfogója volt a képzőművészeti pályára készülő és híres grafikussá váló Vadász Endrének. A szegedi kulturális, művészeti élet lelkes támogatójaként színházi, zenei kritikákat is írt. Szerette a zenét, már gyermekkorában hegedült, ezt a későbbiekben is folytatta. Zenei és jogászi irányultságának összekapcsolódását jelentette az életében, hogy a Szegedi Filharmonikus Egyesület jegyzőjévé, majd igazgatójává választották az 1920-as években. Zenei érdeklődését több ex librise is tükrözi, ezek közül Wlassits Adorján tollrajza hangszereken, tubán és dobon játszó macskát jelenít meg.

Wlassits Adorján tollrajza. Jelzet: Exl.F/174 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Csejtei Joachim Ferenc (1882–1964) szegedi festő két évet töltött Párizsban. Szekerke Lajos ügyvéd részére készült grafikája könyökére támaszkodó, gondolkodó nő ábrájával evokálja Rodin francia szobrász A gondolkodó című alkotását.

Cs. Joachim Ferenc grafikája. A kép forrása: Giday Kálmán, Dr.: Adatok a szegedi ex libris történetéhez. In: Kisgrafika, 1988/1. sz., 27. – Törzsgyűjtemény

A Palócz-gyűjteményben szereplő ex librisek magyar megrendelőinek sorából többek között még Gábor Arnoldot, Holló Lajost, Lyka Károlyt és Szivessy Tibort emelhetjük ki. A nevek közt találjuk Domokos László szegedi költő, író, színi- és képzőművészeti kritikust; Klug Pétert, a szegedi siketnéma intézet igazgatóját és Szalay Józsefet, a Dugonics Társaság elnökét. Palócz cseretársainak nagy része – a magyarokon túl – osztrák és német volt, de amerikaiaktól kapott lapok is találhatók a gyűjteményben.
A Palócz-hagyatékban figyelemre méltó a külföldi ex libris művészek nagy száma. Közülük szemléltetésül néhány név: a magyar származású német Mathilde Ade; a német Hanns Friedmann és Paul Telemann; a magyar származású, Bécsben élő Alexander Demetrius Goltz; az osztrák Max Julius Wunderlich; a spanyol Espadalér Colly; a svájci Hans Steiner és Henrich Ziegler. A magyar grafikusok közül Barta Ernő, Bottlik Tibor, Gönczy Miklós, Harsányi Kálmán, Joachim Ferenc, Kós Károly, Kukovetz Nana, Nagy Sándor és Wlassics Adorján munkáival találkozhatunk.
Palócz saját nevére szóló, fentebb már bemutatott ex librisei mellett rendelt könyvjegyet Kukovetz Nana szegedi festőművésztől is, aki egy ideig Párizsban élt; a grafika formavilágán erősen érződik Paul Gauguin francia festő hatása.

Kukovetz Nana grafikája. A kép forrása: Giday Kálmán, Dr.: Adatok a szegedi ex libris történetéhez. In: Kisgrafika, 1988/1. sz., 28. – Törzsgyűjtemény

Palócz kollekciója – hasonlóan Némedy Gyula gyűjteményéhez – halála után az özvegy ajándékaként került a szegedi Móra Ferenc Múzeum képzőművészeti részlegébe. Palócz Sándorné Bányai Erzsébet két részletben, 1959-ben, illetve 1961-ben adta át az értékes anyagot, melynek darabjai a szegedi, tágabban értelmezve a magyar és a nemzetközi ex libris élet fontos kordokumentumai.

Irodalom:

Giday Kálmán, Dr.: Adatok a szegedi ex libris történetéhez. In: Kisgrafika, 1988/1. sz., 27–28.
Palócz Sándor gyászjelentése. In: Délmagyarország, 1958. november 29., 6.
Szelesi Zoltán: Szeged képzőművészete. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1972/73–2, Szeged, 1975., 329. (A Palócz-hagyaték beleltározva két részletben: 59.60–59.642 és a 61.10–61.638 leltári szám alatt.)
Szelesi Zoltán: Műgyűjtés Szegeden I., Régi szegedi műgyűjtő családok. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1., Szeged, 1986.
Szelesi Zoltán: A szegedi Múzeum rajzművészeti gyűjteménye. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-1., Szeged, 1984, 365.
Vasné dr. Tóth Kornélia: Palócz Sándor (1890–1958). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 137–138.
Vasné dr. Tóth Kornélia: Fischer Marcell (1890–1956). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 58–59.
Zenei József: Ötvenéves a szegedi Kisgrafika Barátok Köre. In: Kisgrafika, 2011/3. sz., 4.

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész; 123. rész; 124. rész; 125. rész; 126. rész; 127. rész; 128. rész; 129. rész; 130. rész; 131. rész

komment

„Ex qua mansuetudo, integritas, et sanctitas morum eluceat”

2025. november 28. 06:00 - nemzetikonyvtar

245 éve hunyt el Mária Terézia német-római császárnő és magyar királynő

Családja, gyermekkora, neveltetése

Mária Terézia főhercegnő, VI. (III.) Károly császár és király, a Habsburg-ház utolsó férfi tagja, és Braunschweigi Erzsébet leánya 1717. május 13-án reggel látta meg a napvilágot. Már úgyszólván születésétől fogva magasztos, de igen nehéz, egy nő számára szinte vállalhatatlan, roppant felelősségre volt hivatva. Atyja volt az utolsó „habsburgi”, koronái leányára néztek. Károly császár és király élete vége felé közeledve legfőbb céljának tekintette, hogy Mária Teréziát a birodalom társországaiban mindenütt elismerjék törvényes örökösének. Az 1713. április 19-én kiadott pragmatica sanctio, az új örökösödési rendelet is ezt a célt szolgálta, mivel ez lehetőséget teremtett a Habsburg-dinasztiában a női ágon való örökösödésre. Ezt 1723-ban a magyar országgyűlés is elfogadta, ám a magyar törvények szerint Mária Teréziának a magyar koronával való megkoronázása előtt fiúsítási eljáráson kellett átmennie (1723. évi I. és II. törvénycikk), és a korabeli magyarországi latin szóhasználat szerint még így sem volt szabad azt írni és mondani Mária Teréziáról a koronázás után, hogy „coronata”, csak azt, hogy „diademata”. Ez azonban csak egy politikai terminológiai kérdés volt. Mária Teréziát megkoronázása után a magyar rendek teljes jogkörű uralkodónak tekintették.

Martin van Meytens: Mária Terézia, Magyarország királynője. Olajfestmény. Budapest, Szépművészeti Múzeum. Borítókép innen: Bódvai András (szerk.): Mária Terézia emlékkönyv, Budapest, Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt, 2022. – Törzsgyűjtemény

Károly császár és király atyai gondoskodása már önmagában is megmagyarázza azt a buzgalmat, amelyet az udvarban az ifjú királyleány nevelésére, katonás fegyelemre való szoktatására és szellemi kiképzésére fordítottak. Gyermekkorában édesanyja közvetlen felügyelete alatt olvasásba, tanulásba kellett mélyednie. Különösen nagy tehetsége volt a nyelvek elsajátítására, amelynek később, uralkodása alatt igen sok hasznát vette. A német mellett folyékonyan megtanult beszélni franciául, latinul, olaszul és spanyolul. Anyanyelve mellett francia nyelven írni is kiválóan, szép stílusban tudott. Történelemtanára, a jezsuita szerzetes Spannagel, érdekfeszítő előadásaival szintén döntő befolyással bírt az ifjú főhercegnő jellemének, szellemi arcélének kialakulására. Mi sem bizonyíthatja ezt jobban, mint az, hogy a történelemprofesszor később, uralkodói pályafutása során egyik legfontosabb tanácsadója lett, és tanítványa kegyeletből, gyermeki szeretete jeléül a császári sírboltban adott neki végső nyughelyet.

Trónra lépése. Reformok a császári udvartartásban

Negyven éven át, 1740 és 1780 között ő volt Ausztria, Magyarország, Horvátország, Csehország és Morvaország, Erdély, Szlavónia, Mantova, Milánó, Galícia és Lodoméria, Dalmácia, Osztrák-Hollandia (Belgium), Karintia, Karniolia, Gorizia és Gradisca, Szilézia, Tirol, Stájerország és Párma törvényes uralkodója. Atyja életében első és utolsó betegségében való váratlan elhunytát követően huszonhárom éves korában lépett a császári trónra. Bármily szerencsés is volt házassága az igaz szeretet és hűség tekintetében, férjében, Ferenc toszkánai nagyhercegben a politika terén nem talált hathatós támaszra. Később, mikor hitvesének határozottsága, részletesen kifejlett uralkodói programja még inkább érvényre jutott, Ferenc még inkább háttérbe szorult, és az uralkodóház ügyeiben csak mint a családi pénzügyek szerencsés és bölcs intézője szerepelt. Károly császár a Habsburg-házban évszázadok óta érvényben levő spanyol etikett szabályaihoz mindenben ragaszkodott, annál is inkább, mivel korábban Spanyolország uralkodója volt. A császári audienciára érkező vendégek, a követeket is beleértve, csak ismételt térdhajtásokkal, pontosan előírt távolságokban közeledhettek a császárhoz. Fehér asztal mellett térdelve szolgálták őt az udvari főméltóságok: birodalmi hercegi vagy grófi családok tagjai. Csak felesége és gyermekei (bizonyos udvari ünnepélyek alkalmával még ők sem) ülhettek egy asztalnál a német-római császárral. Még más országok uralkodói, királyok sem részesülhettek ebben a kitüntetésben. Politikai, diplomáciai fogadások alkalmával saját asztalánál mindig fedett fővel ült a császár. Az asztal körül állottak, tisztelettel figyelve minden igére a szentséges császári ajakról, az idegen országok követei, szintén fedett fővel, hiszen uruk, az őket delegáló törvényes fejedelem képében érkeztek. Majdnem ugyanilyen szigorú szertartásrend vette körül a császárnét, hiszen férje valahányszor meglátogatta, a főudvarmesternek mindig be kellett őt jelentenie. A császárné hivatalos szertartás során fogadta férjét, körülvéve udvarhölgyeitől, akikhez a császárnak egy szót sem volt szabad szólnia. A császárné tizenkét palotahölgye és az ő személyes udvartartását irányító főudvarmesternő társaságában élte mindennapjait, szigorú napirend szerint, szinte kolostori felügyelet alatt. Mária Terézia ezt a szigorú szertartásrendet számos ponton fellazította, és a császári palotában egy új, korszerűbb udvartartást vezetett be.

Magyarország királynője. Uralkodói politikája, tanácsadói

1741. június 25-én koronázták őt magyar királynővé a pozsonyi Szent Márton-székesegyházban, miután a már említett fiúsítási eljáráson átesett, és aláírta a Batthyány Lajos kancellár által megfogalmazott koronázási hitlevelet. A koronázást követően így éljenezték, így szólították őt a magyar rendek: „Domina nostra et Rex, vivat Maria Theresia, vivat Rex Hungariae!”, azaz: Úrnőnk és Királyunk, éljen Mária Terézia, éljen Magyarország Királya! Ez, a „diademata” szó használatához hasonlóan szintén csak egy politikai gesztus volt, amely az akkori magyarországi törvényes háttér miatt volt szükséges. Mivel hölgyről volt szó, a Duna-parton előkészített koronázási dombhoz nem lóháton vonult, hanem hintón. Itt ősi szokás szerint fellovagolt a dombra, és a koronázási karddal a négy égtáj felé vágva, a rendek előtt esküt tett a magyar haza védelmére. A szertartás végén a pozsonyi ferences templomban aranysarkantyús vitézeket avatott. Noha az osztrák uralkodóház (Domus Austriaca) hagyományai szerint férje, később pedig férje és a trónörökös, József főherceg közreműködésével kellett volna irányítania a birodalmat, ő erős jelleméből fakadóan autokrata uralkodóként, egyszemélyben, néhány tanácsadója segítségével kormányzott, úgymint Kaunitz kancellár (Wenzel Anton Eusebius von Kaunitz-Rietberg), Haugwitz főtanácsadó (Friedrich Wilhelm von Haugwitz), háziorvosa, Gerard van Swieten, történelemtanára, a már említett Spannagel és mások közreműködésével. Hosszú uralkodása alatt a Habsburg Birodalom országaiban korszerűbbé vált a mezőgazdaság, megerősödött a hadsereg, az oszmán háborúk következményeit szenvedő országokban, így a magyar korona országaiban is az életszínvonal igen sokat javult.

Sébastien Pinssio (1721–1755 k.): Mária Terézia portréja. Rézmetszet. Jelzete: App. M. 529 – Apponyi Metszetgyűjtemény

Ratio educationis (1777)

Az oktatásügy újjászervezését szintén elsőrendű feladatának tartotta Mária Terézia. A Magyar Birodalom területén a tanügyet 1777-ben kiadott terjedelmes, Ratio educationis című rendeletével szabályozta. Ez a rendelet, vagy inkább részletesen kidolgozott tanügyi szabályzat egy egységes tanügyi rendszer létrehozására irányult. Egységes irányelveket tűzött ki, számos új tankönyv megírását és a korábbinál egységesebb tanrend bevezetését rendelte el. Az egységesebb tanrend koncepciója nem jelentette a feudális hagyományokból eredő sokféleség, területi és nemzetiségi autonómia megszüntetését. A rendelet bevezetőjének (Prooemium) III. paragrafusa elismeri az ország területén levő nemzetiségi sokféleséget (nationum varietas), tételesen felsorolja az ország területén élő nemzetiségeket és vallásokat: magyarok, németek, szlávok, horvátok, rutének, albánok, oláhok, illetve római katolikusok, lutheránusok, kálvinisták, görögkatolikusok és keleti ortodoxok. Figyelmet érdemel ugyanitt az ország lakosainak társadalmi állás szerint való csoportosítása is, amely nem a nemesi-rendi méltóság és rangsor szerint való felsorolás elvét követi, hanem gazdasági szempontokat. Elsők a listán a falusi földművelő parasztok (homines rusticani seu agrestes), akiknek a vállán nyugszik ebben az időben az egész nemzetgazdaság. Utánuk jönnek a mezővárosok lakói (oppidani), a vidéki városok lakói (urbium provincialium incolae), a szabad királyi városok polgárai (habitatores Civitatum Liberarum Regiarum), a kézművesek, kereskedők, köztisztviselők, katonai vezetők, végül a nemesség, legvégül a klérus és a szerzetesrendek.
Az iskolák ebben az időben, úgy, mint a hiteleshelyek (káptalani levéltárak, káptalani könyvtárak, anyakönyvek), mind egyházi tulajdonban voltak, így ez az uralkodói rendelet nem vezetett a magyar oktatásügy elvilágiasodásához. A mélyen vallásos, katolikus Mária Teréziának nem is ez volt a célja. Elvilágiasodás a magyar oktatásügyben csak 1806 után indult meg, fokozatosan, mikor I. Ferenc király újonnan kiadta ezt a rendeletet, és az új kiadásban elrendelte az iskolák állami tulajdonba vételét. 1806 után közvetlenül egyetlen iskolai vezetőt, egyetlen tanárt sem váltottak le a tisztségéből, de a tulajdonjog megváltozása és a törvényes háttér módosulása miatt a 19. század végéig a szekularizáció valóban teret hódított a magyarországi iskolák falai között. A tanrend időről időre változott, illetve az új tanárok új eszméket vittek föl a katedrára. A rendelet 1806-os kiadásának a címlapján még ott volt a „Fide et lege” (Hittel és törvénnyel) jelmondat, amely azt a régi tanítást hangsúlyozta, amely szerint a tanügy nem csupán politicum, hanem ecclesiasticum is. (Az 1777-iki Ratio Educationis. Ford., bev. és jegyz. Friml Aladár, Budapest, Kath. Középiskolai Tanáregyesület, 1913, 10–11.)

Az 1777-es kiadás CCXLIX. paragrafusában (De officiis Catechetarum & Exhortatorum) többek között ezt az útmutatást találjuk az iskolai katekhéták és spirituálisok (lelki vezetők) számára megfogalmazva:

„[Catecheta] eos vero quorum parentes absunt, quanquam semper, potissimum tamen, si contingat infirmitate, aut quapiam alia divexari molestia, parentum loco consolabitur, fovebitque: verbo tali agendi ratione, ex qua mansuetudo, integritas, & sanctitas morum eluceat, omnium sibi animos devincire connitetur.”

[A katekhéta] pedig azokat, akiknek nincsenek szüleik, mindenkor, de főként abban az esetben, ha észreveszi, hogy betegség vagy más baj kínozza őket, szüleik helyett vigasztalja és gyámolítsa: szívükhöz, lelkükhöz oly igékkel szóljon, melyekből szelídség, igazlelkűség és erkölcsi tisztaság, szentség sugározzék; így igyekezvén őket megmenteni. (Saját fordítás, Cs. E. A.)

Mária Terézia időskori portréja. Kőnyomat. Az Országos Képtárban levő egykorú rézmetszet után. In: Marczali Henrik: Mária Terézia 1717–1780. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1891. – Törzsgyűjtemény

Mária Terézia életbölcsessége

Életfilozófiáját leginkább legkisebb fia, a tizenhét éves Miksa főherceg számára szerkesztett terjedelmes instrukcióból ismerhetjük meg. Ebből idézünk az alábbiakban néhány sort, Németh Andor fordításában:

„Akármilyen öreg, beteg és elfoglalt vagyok, mindent elkövettem, hogy jó nevelést adjak a gyermekeimnek. Ha ez nem mindig sikerült, nem az én hibám, hanem az életé, amely ezer úton-módon gáncsolja el elhatározásaimat és intézkedéseimet, ahogy az emberi állapotok romlottságából és boldogtalanságából már következik. Kivált az udvarban, ahol az irígység a legjobb szándékot is meghiúsítja. (...)
Légy jó keresztény. Emiatt soha ne szégyeld magad. A vallás előírásainak lelkiismeretes betartása ma fontosabb, mint bármikor, mert az erkölcsök romlottak, léhák. Sokan azt hangoztatják, hogy nem a külsőségek teszik az embert kereszténnyé, hanem az érzülete, sőt egyenesen képmutatónak nevezik azokat, akik a vallás külsőségeinek lelkiismeretesen eleget tesznek. Ezek szerintük nem felvilágosodott emberek. Így beszélnek manapság a legelőkelőbb, a legműveltebb körökben is. Nincs olcsóbb és hiuságunknak hizelgőbb gondolat, mint a korlátlan szabadság eszméje. Ezzel a fogalommal akarja felvilágosult századunk a vallás fogalmát helyettesíteni. Felvilágosultjaink tudatlanoknak és elmaradottaknak nevezik a régieket, pedig vajmi keveset tudnak a multról s még hozzá a jelent is csak felszínesen ismerik.
Ha látnám, hogy az úgynevezett tudósok és filozófusok boldogabbak, magánéletükben és vállalkozásaikban sikeresebbek, mint a többiek, hajlandó volnék elfogultságban, gőgben, makacsságban marasztalni [el] magamat, amiért nem követem a példájukat. Tapasztalataim azonban sajnos, egyre inkább az ellenkezőjéről győznek meg. A szabadgondolkozók valójában gyenge, gyámoltalan, szolgalelkű emberek, és a legkisebb csalódásra elcsüggednek. Rossz apák, rossz gyermekek, rossz férjek, rossz politikusok, rossz katonák, rossz polgárok. S ha kérded miért? azt felelem rá: mert nincsenek elveik. Bölcseségük, meggyőződésük a hiuság terméke. A legkisebb csapásra elvesztik lelki egyensúlyukat. Ezért van annyi öngyilkos, annyi őrült, annyi ügyefogyott ember manapság. Mindez helytelen, beteges életmódjuk következménye. Még ha Isten meg is könyörül egyik-másik nyomorulton, úgyhogy idejében megtér, akkor is alkalmatlanná vált már arra, hogy az állam szempontjából hasznos tevékenységet fejtsen ki; rendszerint visszavonul, elbujik a világ elől. Ezek azonban kivételek. Az ilyen emberek izgalmas életük végén rendszerint nyomorultan, kétségbeesetten halnak meg. Kérve-kérlek, ne kövesd a példájukat.”

Németh Andor: Mária Terézia. II. kiadás, Budapest, Grill Károly, 1939, 255–257. – Törzsgyűjtemény

E kis megemlékezés végén hadd idézzünk néhány gondolatot Bródy Sándor Mária Terézia című írásából, amelyet a Magyar Királyság 900 éves jubileuma alkalmából megjelent, Nemzeti dicsőségünk című kötetben tett közzé:

„Nem férfias, de nőies tulajdonságai tették Mária Teréziát a világ egyik legjobb és legérdekesebb uralkodójává. Bánni tudott az emberekkel, természetesen legjobban a magyarral, mert azzal a legnehezebb és legkönnyebb. Hozzánk simult, reánk mosolygott, sirt előttünk, úgy látszott, mintha szerelmes lenne belénk. Nem páthosz volt, nem muló föllobbanás, de a való igazság: életét és a vérét adta volna érte a magyar. Meg tudtunk volna érte halni, ha úgy kivánja. De sokkal okosabb és jobb volt, azt kivánta, hogy éljünk érte és körülötte, az ő erkölcsei és izlése szerint. Csuda, hogy még a parasztjaink is nem öltöttek a kedvéért franczia rokokó ruhát. Mert németséget nem követelt tőlünk a Nagy Asszony, ő sem volt az igazában. A szokásaiban: franczia, a temperamentumában magyar – sugár, magas és deli termetén legjobban állott a magyar ruha. Irta is haza nekünk: »Magyar vagyok én testestől, lelkestől, soha el nem muló hálát érzek a nobilis nemzet iránt!«
Tetszettünk egymásnak, csaknem a szerelemig. És az okosságnak is volt része e forró ragaszkodásban. Mária Teréziának oly szüksége volt reánk, mint egy darab kenyérre, nálunk nélkül: széthordják koronája kincseit, elrabolják és szerte liczitálják minden vagyonát, megalázzák méltóságában, megfosztják nagyszerü hivatásától. A magyarságnak meg általa jutott az alkalom, hogy megmutathatja egy Habsburg királynak, hogy birodalmában: az egységes, a valódi erő nem lehet más, csak ő. Megkapó, elragadó és hasznos volt e találkozás – az akkori világ fogcsikorgatva és irigykedve látta, most pedig csudálja a história.”

Bródy Sándor: Mária Terézia. Részlet. In: Hock János (szerk.): Nemzeti dicsőségünk. Fényes korszakok a magyar nemzet történelméből, Budapest, Nemzeti Dicsőségünk Kiadóvállalata – Herzig Miksa, 1902, 238–239. Törzsgyűjtemény

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

komment

Címkék: bródy sándor rézmetszet pragmatica sanctio régi nyomtatványok tára németh andor ratio educationis csobán endre attila habsburg-dinasztia mária terézia királynő iii. károly király braunschweigi erzsébet martin van meytens wenzel anton eusebius von kaunitz-rietberg friedrich wilhelm von haugwitz gerard van swieten sébastien pinssio

Holland Van Gelder vagy diósgyőri papír? Apponyi Rariora katalógusának papírtörténete

2025. november 27. 06:00 - nemzetikonyvtar

Apponyi Sándor-emlékév. 13. rész

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibiofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi-emlékév című, kéthetente jelentkező sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Apponyi Sándor élete végéhez közeledve kérte fel a fiatalabb bibliofil nemzedékhez tartozó Végh Gyulát, hogy rendezze és tegye közzé különleges ritka kincseit. „Könyvszeretetem hozott közelebb Apponyi Sándorhoz, a kedves tudóshoz… az ő megbízásából szerkesztettem a Hungarica körén kívül eső könyvgyűjtemények katalógusát” – írja naplójában Végh Gyula.
Fitz József, nemzeti könyvtárunk későbbi igazgatója, így mutatja be a könyvet: „Ezt a katalógust már nem Apponyi maga írta meg, itt a magyar bibliofilek királyát a Magyar Bibliophilek Társaságának elnöke, Végh Gyula tolmácsolja. Bevezetésében feltárja azokat a kapcsolatokat, melyek a Rariora et Curiosa-t a Hungaricá-hoz fűzik. A 24 kézirat és öt század 516 nyomtatványának címléírásaihoz pedig bibliográfiai és a példányokat jellemző jegyzeteket csatolt. Apponyi megismeréséhez a Rariora et Curiosa elengedhetetlen, s a boldog örökségnek a Magyar Nemzeti Múzeumnak természetes kötelessége volt, hogy kiadja. De az ő kiadása egyszerű és szerény.
A Magyar Bibliophil Társaság azonban merített papíron, húsz képpel díszített száz számozott lenyomatot készíttetett belőle a hívei számára, s megadta neki az Apponyihoz méltó külsőt és zártköriségével a ritkaság becsét.”
A merített hollandi papír a katalógus kolofónjában is fel van tüntetve.

Végh Gyula: Rariora et curiosa gróf Apponyi Sándor gyűjteményéből, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1925. – Törzsgyűjtemény

Csakhogy a „merített papír” megnevezés már ekkor is sokféle minőséget takart. Reiter László grafikus, az Amicus Kiadó alapítója a Magyar könyvkultúrában is megemlíti a Rariora katalógus merített papírját: „…a katalógus 100 számozott példánya holland van Gelder-papíron jelent meg.” A van Gelder papír jellegét szerencsére megismerhetjük magának a Magyar Könyvkultúrának a lapjairól, hiszen az első ötven példánya annak is ilyen holland merített lapokra készült, és könyvtárunk a 31. exemplárszámú példányt őrzi.
A tapintásra is merített papír vízjele sajnos csak töredékesen maradt fenn a lapok sarkaiban. Ám az ábra ezekből a töredékekből is a holland papírkészítők kedvelt vízjelére, az amszterdami címerre emlékeztet, még ha nem is teljesen azonos vele. Magát a vízjelet egyelőre nem sikerült azonosítani sem a nyomtatott katalógusok, sem a digitális adatbázisok alapján, és az „AS” monogram sem segít. Mindezek ellenére teljes mértékben hihetünk a kolofón feliratának, hogy valóban a Van Gelder cég merített, vízjeles papírjáról van szó. Az 1783-ban papírkészítésbe fogó Pieter Smidt van Gelder vállalkozása a következő századokban Hollandia legnagyobb papírgyártó cégbirodalmává nőtte ki magát, és a 20. századra az összes hollandiai papír felét ők állították elő. A gyártás mellett mindvégig megtartották a kézi papírmerítést is, amelyet különleges kiadványokhoz és oklevelekhez alkalmaztak. Magyarországon is különösen kedvelt volt a 19. és 20. század fordulóján a merített Van Gelder-papír, és rendelésre bármilyen vízjelet elkészítettek, vagyis a vízjelkincsük koránt sincs még teljesen feltárva.

Azért foglalkoztunk fentebb részletesebben azzal a kérdéssel, hogy valóban holland Van Gelder papírból készült-e Reiter kötete, mert a Rariora bibliofil kiadásának holland eredete nem igazolható, hiába áll a kötet elején, hogy „merített hollandi papíron” adták ki a számozott példányokat. Valódi merített papír csupán a logóval ellátott karton előzéklevél.

Végh Gyula: Rariora et curiosa gróf Apponyi Sándor gyűjteményéből, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1925 – Törzsgyűjtemény

A belívek tapintásra sem tűnnek merítettnek, és az átnézet is gépi előállításra vall. A rejtélyt azonban a kötet lapjain töredékesen felbukkanó vízjel egy csapásra megoldja.

A nagy méretű vízjel egy hegyes pálcára feltekeredő kígyót ábrázol. A pálca tetején szárnyas sisak helyezkedik el, Hermész/Mercurius attribútuma. A pálca bal oldalán díszes betűkkel az „Old”, a jobb oldalán a „Style” felirat olvasható. Ezt a jól dokumentált vízjelet nem holland cégek használták, hanem a magyarországi Diósgyőri Papírgyár Rt., méghozzá merített és gépi papírokon egyaránt.

Pelbárt Jenő: Hét évszázad vízjelei Magyarországon 1310–2010. Budapest, Magyar Papír- és Vízjeltörténeti Társaság, 2021. – Törzsgyűjtemény

Jelen esetben nemcsak a tapintás és az átnézet, hanem az a tény is a gépi előállítást bizonyítja, hogy egyetlen lapon azonos távolságban ismétlődik a vízjel-ábra, vagyis a motívum a vízjelnyomó hengeren helyezkedett el. Bátran kimondhatjuk, a Rariora számozott példányait nem merített holland papírra, hanem diósgyőri síkszitán gyártott jóminőségű géppapírra nyomtatták. A téves információ oka továbbra is kérdés marad, de tény, hogy a Bibliophil Társaság előszeretettel készíttette kiadványait diósgyőri papírból.
Az 1929-ben a Társaság gondozásában megjelent Régi magyar bibliofilek című kiadvány is ugyanezen diósgyőri vízjeles papírból készült, sőt a Társaság 1928-as évkönyvének végén reklám is hirdeti a gyár termékeit.

A Magyar Bibliophil Társaság évkönyve I. 1921–1928, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1928 – Törzsgyűjtemény

Források:

A Magyar Bibliophil Társaság évkönyve I. 1921–1928. Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1928.
Fitz József: Rariora et Curiosa. Gróf Apponyi Sándor gyűjteményéből, in: Magyar Bibliophil Szemle, 1925. IV. évf., 4. szám, 61-62. p.
Pelbárt Jenő: Hét évszázad vízjelei Magyarországon 1310-2010. Budapest, Magyar Papír- és Vízjeltörténeti Társaság, 2021.
Reiter László: Magyar könyvkultúra, Budapest, Amicus, 1828, 8. p.
Szebelédi Zsolt: A Műbarátok Körének kisebb és nagyobb vízjele a Van Gelder Zonen cég papírjaiban, in: Magyar Vízjel, 2025. XIII. évf., 66. szám, 31-33. p.
Végh Gyula naplója, OSZK Kézirattár, Quart. Hung. 3682, 5-6. köt., 52-53. p.
Végh Gyula: Rariora et curiosa gróf Apponyi Sándor gyűjteményéből, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1925.

Túri Klaudia
Szebelédi Zsolt
(Régi Nyomtatványok Tára)

komment

Címkék: régi nyomtatványok tára apponyi sándor szebelédi zsolt túri klaudia magyar bibliophil társaság apponyi sándor-emlékév diósgyőri papírgyár van gelder

Szenci Molnár nagyhatású zsoltárfordításainak első példányból is ismeretes hazai kiadása

2025. november 25. 06:00 - nemzetikonyvtar

Új régi könyveink. Negyedik rész

Könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tára nem csupán őrzi, feldolgozza és a kutatás rendelkezésére bocsájtja régi könyvanyagát, hanem lehetőségeihez mérten törekedik arra, hogy a gyűjteményéből még hiányzó kiadványokat beszerezze. Ritka alkalom, amikor egy régi magyarországi, ráadásul magyar nyelvű könyv megszerzésére nyílik mód.
Most egy ilyen lehetőségnek köszönhetően került a könyvtár gyűjteményébe a Szenci Molnár Albert zsoltárköltő, író, fordító református lelkész zsoltárfordításaiból válogató kis kötet 1632-ben Debrecenben megjelent kiadása. A munka első – ma már példányból ismeretlen – kiadása volt a legelső olyan hazai nyomtatvány, amelyben a nagy hatású zsoltárfordítások közül jó néhány olvasható volt. A Régi Magyarországi Nyomtatványok című nemzeti bibliográfia (RMNy 1527) a kiadvány főbb adatait a következőképpen írta le:
[SZENCI MOLNÁR Albert:] Paraphrasis psalmorum Davidis selectiorummetro-rhytmica. In futurum scbolasticae juventutis et pueritiae nostrae exercitium matutinum et vespertinum. Debrecini MDCXXXII Fodorik Menyhért
A⁸ [B⁸] C⁸ D⁸ = [2] + 30 fol. - 16° - Orn.

A kisded kötet címlapja

A nyomtatványnak eddig csupán egyetlen egy példánya volt ismeretes a kutatás előtt, amely azonban csak a 8-8 leveles „A” és „C” jelű füzetet tartalmazta, azaz a 32 leveles kiadványnak nem egészen a felét. Ez az egyetlen töredékes példány is egyedül külföldön, a prágai egyetemi könyvtárban volt megtalálható, ahova Széll Farkas nevezetes gyűjteményéből került.
E hiányos példánynak mindössze mikrofilmmásolata volt tanulmányozható Magyarországon az Országos Széchényi Könyvtárban.
E gyarapodásnak köszönhetően egyrészt immár eredeti példánnyal is rendelkezik a magyar nemzeti könyvtár, ráadásul ez a példány az eddig ismertnél jelentősen bővebb, ugyanis a kötetet lezáró, eddig teljesen ismeretlen „D” jelű füzetet is magában foglalja.

A D jelű füzet kezdőlapja

A kétnyelvű kötet válogatott zsoltárokat tartalmaz latin nyelven és Szenci Molnár Albert magyar verses fordításában. Szenci Molnár Albert (1574–1634) – Kálvin kezdeményezésére, Clément Marot és Theodore de Bèze által franciára fordított, éneklehető formában megverselt – az ún. genfi zsoltárok Ambrosius Lobwasser által készített német fordítását magyarította. Szenci munkája olyan énektípust bocsátott a magyar kálvinisták rendelkezésére, amelynek használatba vétele az addigiaknál szorosabban kapcsolta őket a nyugati gyakorlathoz. Hamarosan ez vált, és maradt évszázadokon át a legáltalánosabban, a gyülekezetek mindennapi életében énekelt zsoltárszöveggé. Mivel Szenci az eredeti dallamokat is megtartotta, mintegy száztíz féle új versformát, a francia reneszánsz költészet alkotásait hozta a hazai literatúrába. E versformák a 17. század második felétől a 19. század elejéig megtermékenyítő hatással voltak a magyar irodalomra. Megkockáztatható, hogy gyülekezeti használata által Szenci Molnár Albert verses zsoltárfordításai számítanak az egyik legtöbbet olvasott magyar irodalmi alkotásnak.
A magyar nyelvű zsoltárok először 1607-ben jelentek meg Hernbornban (RMNy 962(1)), majd Szenci által gondozott teljes Károlyi-féle szentírásfordítás függelékeként Hanauban 1608-ban (RMNy 971) és Oppenheimben 1612-ben (RMNy 1037(2)).
Magyarországon elsőként e válogatás első, ma már példányból ismeretlen kiadásában látott egy részük napvilágot feltehetően 1607–1610 között (RMNy 907). Az összeállítást Újfalvi Imre (1570 e. – 1616), a kora egyik legjelentősebb és legsokoldalúbb magyar protestáns értelmiségije szerkesztette. Ő előbb mint rektor, majd mint református lelkész működött Debrecenben, ahonnan 1607-ben ment Váradra. Ott azonban a püspöki hivatal megszüntetésére irányuló mozgalma miatt a zsinat 1610-ben megfosztotta lelkészi tisztségéből, és száműzte. Mivel a zsoltárok – mint szó esett róla – első alkalommal 1607-ben kerültek ki a sajtó alól, az egyházával ellentétbe kerülő szerkesztő munkáját pedig már 1610 után aligha adták volna ki, így joggal feltételezhető, hogy e mű kinyomtatására a fenti két időpont között került sor, mégpedig minden bizonnyal szintén Debrecenben, ugyanis (Nagy)váradon ekkor nem működött nyomda. Újfalvinak egyébként is jelentős szerepe volt a zsoltárfordítások elkészítésében és terjesztésében. Ugyanis nemcsak a fordítás elvégzésére biztatta Szencit, hanem elsőként tett hathatós lépéseket a magyarítás hazai népszerűsítésére is.
A kiadvány szövegéről tehát csupán e második kiadás alapján alkothatunk képet. A nyomdász, Fodorik Menyhért előszavából kitűnik, hogy „studiose iuventuti”, azaz a tanuló ifjúság számára állította össze, másrészt, hogy az első kiadás ritkasága és az olvasói igények késztették az újabb kiadás elkészítésére. Amint a fenti leírásban látható, a kötet igen kis alakú (16°) és címlapján, illetve a zsoltárok végén egy kis fametszetes díszt is tartalmaz. A könyvben a levelek verzó, azaz hátlapjain Andreas Spethe német komponista népszerű latin verses zsoltárátdolgozásai olvashatók, amelyekre maga Szenci Molnár hívta fel a figyelmet zsoltárainak első kiadásának ajánlásában, és fordításaihoz is felhasználta. Spethe munkája, – amelynek címéből (Davidis prophetae regii psalmorum paraphrasis metrorythmica) kölcsönözte a szerkesztő feltehetően ennek az összeállításnak a címét is – első alkalommal 1596-ban jelentek meg Heidelbergben. Szenci Molnár Albert verses zsoltárfordításai pedig ezekkel szemben, a rektó lapokon helyezkednek el. A fennmaradt töredék alapján Újfalvi a 6., 8., 23., 34. 51. 90., 91., 103, 110., illetve most már az újonnan napvilágra került „D” jelű füzet alapján a 116., 130. és a 136. zsoltárt válogatta be a gyűjteménybe. A végén ehhez járult a tízparancsolat szövege, továbbá imádságok (Miatyánk, egy reggeli és egy esti, valamint egy „Mind estve reggel” mondandó imádság és Simeon éneke).

A szakirodalom eddig csak találgatásokra hagyatkozhatott a kiadvány terjedelmével kapcsolatban, továbbá, hogy az ismert részeken kívül mely zsoltárok és milyen szempontok szerint kerülhettek be a válogatásba. A „B” jelű füzetet alkotó 8 levél tartalma ugyan továbbra sem ismeretes, de immár egyrészt pontosan tudható, milyen terjedelmű volt a kötet, illetve a szöveg háromnegyed részének ismeretében lehetőség nyílik arra, hogy az irodalom-, vallástörténészek újra tudományos vizsgálat alá vessék a válogatást, és a korábbiaknál megalapozottabb megállapításokat tehessenek róla.
A változatlan szövege miatt hosszú időn át, széles körben, mindennapi gyakorlatban, ráadásul zömében iskolai környezetben használt énekeskönyv példányai jórészt megsemmisültek. A tapasztalat szerint az ilyen kis alakú kiadványok amúgy is a legveszendőbb könyvek közé tartoznak. Nem véletlen, hogy első kiadásából ma egyetlen példány sem ismeretes, és e második kiadás is csak két töredékes példányban maradt fent. Ráadásul egyik esetben sem könyvként őrződött meg a nyomtatvány, hanem csupán másodlagosan, papíranyagként felhasználva. A korabeli gyakorlatban a papír drágasága miatt ugyanis gyakori szokás volt, hogy a könyveket borító papír kötéstáblákhoz, a kötés megerősítésére, vagy könyvborítóként a nyomdában visszamaradt, vagy épp az elhasználódott, kidobandó könyvek anyagát használták fel. Gondos restaurátori munkával azonban ezek az összeragasztott lapok szétáztathatók. A hazai történelmi helyzet következtében a régi magyarországi könyvanyag pusztulása nagyon nagy mértékű volt, megközelítőleg 30% százaléka csupán töredékesen, jórészt ilyen módon, makulatúrában maradt ránk (az érdekesség kedvéért megjegyzendő, hogy további 20%-ból egyáltalán nem ismeretes példány, csupán következtetni lehet egykori létezésükre).
Nem tudjuk, hogy a töredék mely kötetben meglapulva maradt fent. Az sem kizárt, hogy a Széll Farkashoz került levelekkel egyazon kötéstáblában vészelte át az évszázadokat. Újabban a szétáztatott lapokat feltehetően a 20. század első negyedében a művészi könyvkötéseiről ismert Dávidházy Kálmán (1864–1939) debreceni könyvkötő aranyozott vörös bőr, ún. noteszkötéssel látta el.

E példány 2008-ban már szerepelt árverésen az Alexandra antikvárium kincseiből aukcióra bocsátott nagyszabású anyag 260 tételeként. Az árverési katalógushoz kapcsolódó ismeretterjesztő, Új magyar Athenas című tanulmánykötetben rövid leírás is olvasható róla e blog szerzőjétől, illetve a teljes másolat is megtalálható. A könyv felbukkanása kapcsán az Országos Széchényi Könyvtár – feladatának megfelelően – ekkor ritkasága és egyháztörténeti jelentősége miatt javasolta, hogy a kötetet nyilvánítsák védett kulturális emlékké, a Kulturális Javak Bizottsága 2009. február 5-i rendes ülésén pedig ezt indokoltnak is tartotta.
Az árverés után továbbra is magánygyűjteményben lévő példányt most Borda Lajos antikvárius, könyvkiadó gyűjteményéből sikerült megvásárolni. Ő a kötet mellett könyvtárunknak ajándékozta Borsa Gedeon könyvtörténész, bibliográfus, a könyvtár bibliothecarius emeritusának portréját is (lásd erről korábbi blogbejegyzésünket).
Az újonnan közgyűjteménybe került könyv a feldolgozást követően az RMK I. 609a jelzeten lesz elérhető a kutatás számára az Országos Széchényi Könyvtár Régi Nyomtatványok Tárában.

Felhasznált irodalom:

Imre Mihály: Újfalvi Imre debreceni kiadványa: Spethe-Szenci zsoltárai, németországi párhuzamok. In: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról. Nemzet, egyház, művelődés 7., Sárospatak, Hernád Tiszáninneni Református Kiadó, 2012, 281–302.
Régi Magyarországi Nyomtatványok 2, 1601–1635, szerk. Borsa Gedeon, Hervay Ferenc, Budapest, Akadémiai, 1983.
Új magyar Athenas. Válogatás az Alexandra antikvárium kincseiből, [Budapest], Alexandra Antikvárium, 2008, 134–137, 420.
Klaniczay Tibor: Újfalvi Imre és az 1602. évi énekeskönyv. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 62. évf. 2–3. sz. (1958), 163.
Vásárhelyi Judit: Szenci Molnár Albert és a Vizsolyi Biblia új kiadásai, előzmények és fogadtatás, Historia litteraria 21., Budapest, Universitas, 2006.

Perger Péter
(Régi Nyomtatványok Tára, RMNy)

Új régi könyveink sorozatunk további részei: Első rész 1., 2., 3.; Második rész; Harmadik rész

komment

Címkék: zsoltároskönyv perger péter régi nyomtatványok tára szenci molnár albert clément marot ambrosius lobwasser borda lajos széll farkas theodore de bèze újfalvi imre fodorik menyhért andreas spethe dávidházy kálmán