Az első részben Huszka Jenő Gül baba című daljátéka és az az alapján rendezett Gábor diák című film kapcsán megemlítettem, hogy a háremhez való viszony ábrázolása egyáltalán nem túlzó, akkor hadd tisztázzam, miben tér el szemet szúróan a valóságtól ez a romantikus történet. A legjobban az tűnik fel, hogy a mű eredeti címszereplője, Gül baba és a kegyetlen, vérszomjas, élvhajhászként ábrázolt Kadizáde Ali pasa élete és tevékenysége vagy fél évszázadnyi éltéréssel zajlott a valóságban. Gül Baba a valóságban egészen másféle karakter lehetett, mint aki a daljátékban szerepel. Annyit tudunk róla, hogy bektasi dervis költőként érkezett Budára, nevének magyar jelentése a „Rózsák Atyja”. Buda elfoglalását követően, 1541. szeptember 1-én halt meg, a dzsámivá átalakított Boldogasszony-templomban, az oszmán győzelmet megünneplő vallásos szertartás közben. Annak ellenére, hogy a ma is álló sírhelye muzulmán zarándokhellyé vált, nem úgy tűnik, hogy a keresztények, így a magyarok is nagyon szerették volna őt. A kortárs keresztény lelkület Gül Baba halálában kifejezetten az isteni büntetést látta. Nincs róla adat, hogy a keresztények olyan nagyon szerették és tisztelték volna, mint ahogy a daljáték/film ábrázolja. Fordított viszont a helyzet a daljátékban/filmben negatív karakterként feltüntetett Kadizáde Ali pasával (1602–1604; 1605–1609; 1614–1616), akiről Nagy László megemlíti, hogy gyakran levelezett magyar főurakkal, akikkel kifejezetten jó viszonyt ápolt. A „Kadi zade” név magyarul „Kádi fiát” jelent, több történésztől hallottam, hogy apjával részt vett a tizenöt éves háborút lezáró zsitvatoroki béke okmányainak elkészítésében.

Kadizáde Ali pasa portréja. Arcképmetszet. In: Hieronymus Oertel: Ortelius redivivus et continuatus, oder der Ungarischen Kriegs-Empörungen, Nürnberg durch Paul Fürsten, Zu Frankfurt am Mayn bey Daniel Fievet, 1665. 1. rész, 312. és 313. o. között – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: Wikipédia

A muszlimok számára fontos hely volt a közös vallásgyakorlás színtere. Ezért törekedtek a vallásuknak megfelelő imahelyek kialakítására. Ezen imahelyeknek két fontos, vallásjogilag eltérő változata volt. A kisebb mecsetek a mindennapi vallásgyakorlás színterei voltak. A hét legfontosabb napján, pénteken az imákat csak a nagyobb dzsámikban végezhették el. Mecsetet bárhol ki lehetett alakítani az iszlám szokás szerint, ezeket sokszor olyan jelentéktelenre építették, hogy teljesen beleolvadtak a környező házak közé. A dzsámik nagyobbak és díszesebbek voltak, Budán erre a már meglévő keresztény templomokat használták fel. Így Buda megszállása után rögtön dzsámivá alakították a Szulejmán szultán dzsámijára átkeresztelt és átalakított Nagyboldogasszony-templomot (Mátyás-templom). De dzsámi lett a Szent György-templom és a Szent János-templom is és a várkápolna. A tizenötéves háborúban 1596-ban lezajlott mezőkeresztesi csata emlékére a Mária Magdolna-templomot Győzelem-dzsáminak nevezték el. És hogy „milyen szemmel” nézhette ezeket az átalakításokat – akár másfél évszázad elmúltával is – egy kortárs magyar (keresztény), azt Jókai a következőképpen tolmácsolja:

Tojgun pasa dzsámija a mai Corvin tér környékén. A kép forrása: Buda a török korban. Animációs film. Hyperion Interaktív oktatásfejlesztő Kft. In: Youtube

A török megszállókat az építkezések során elsősorban a gyakorlatiasság szemlélete vezérelte. Érdekes példája ennek Ulama bég dzsámija, mely a pesti vár északi rondellájának belsejében lett kialakítva. Komolyabb imahely-építkezésekre a már említett kedvelt lakóövezetben, a mai Víziváros területén álló Alsóvárosban került sor. Tojgun pasa (1553–1556; 1558–1559) az 1550-es években épített egy pompás dzsámit, amely tulajdonképpen a Fő utcai kapucinus templomba beépítve ma is áll. Utódja Güledzse Rüsztem pasa (1599–1563) szintén építtetett dzsámit, azonban ez mára nyomtalanul eltűnt. Szokulu Musztafa pasa (1566–1578) dzsámija szintén eltűnt, de tabáni imahelye valószínűleg a későbbi Szent Katalin-templom főhajójába lett beépítve. A mai Király gyógyfürdő mellett állott Oszmán bég 16. század végén emeltetett dzsámija, mely túlélte a háborús idők viharait, és jóval a török uralom megszűnte után, a 18. század végén került elbontásra. Összességében elmondható, hogy a visszafoglalás előtt mintegy 15 dzsámival és egy tucatnyi minarettel rendelkezett Buda városa. Minaretekből Budán és Pesten ebből a korszakból nem maradt egy sem (a Fővárosi Állat- és Növénykert szecessziós elefántházának tornya a 19. században épült és nem igazi minaret) a mai Magyarország területén is mindössze öt áll napjainkban, Egerben (Eğri), Érden (Hamzabég), Esztergomban (Estergon), Pécsett (Pecsuj), és Szigetváron (Zigetvar). Pesten a mai Erzsébet híd hídfőjénél álló Belvárosi plébániatemplom szultáni dzsámiként funkcionált. A 16. században ezen dzsámi és Ulama bég dzsámija mellett további négy dzsámi épült a város különböző pontjain. 
Budán nemcsak a „hivatalos” vallási irányzat, a szunnita iszlám felekezet képviselői jelentek meg, hanem a misztikus irányvonalat követő dervisek is, főként a bektasi rendhez tartozók. De népszerűek voltak az uralkodó vallási irányzathoz közelebb álló halvetik is. Legjelentősebb képviselőjükről, a bektasi Gül Babáról, az „északi végek védőszentjéről” már volt szó, Türbéje (síremléke) a mai II. kerületben napjainkban is áll és látogatható. Derviskolostorok a birodalomban rendszerint a falakon kívül álltak, ehhez Budán is ragaszkodtak, ami persze a békeidőben is háborús viszonyok között nem igazán volt előnyös. Északon két derviskolostor is állt, Gül Baba és Mifáth Baba rendháza, egy állt a vár déli lábánál, Hindí Baba rendháza, Gürz Eliász baba rendháza a törökök által róla elnevezett Gellért-hegyen épült, míg a mai Déli pályaudvar helyén elterülő tó partján Hizir Baba alapított kolostort. Ezen kívül még három rendház állott a pesti oldalon, jóval a lakott területeken kívül.
A katonákon és a vallási vezetőkön kívül természetesen Budán szép számmal éltek polgárok is, akik számára a frank ízlés szerint épült város, azok keresztény szokás szerinti létesítményei nem feleltek volna meg. Ezért Budán ki kellett alakítani a birodalom más tájain is megszokott muszlim vallásnak megfelelő életformát biztosító kereteket. Kézművesek műhelyei és üzletei, muszlim iskolák, iszlám törvényeknek megfelelő szórakozóhelyek létesültek, és ezek tették a Budát Mátyás király székhelyéből egy jellegzetes keleties várossá.

Az Alsóváros partszakaszán komoly kereskedelmi kikötő is üzemelt, ahová özönlöttek a megrakott teherhajók Nándorfehérváron (Belgrádon) át közvetítve a Bagdadból, Jemenből, Tuniszból érkező árucikkeket. A kép forrása: Buda a török korban. Animációs film. Hyperion Interaktív oktatásfejlesztő Kft. In: Youtube

Az Alsóváros (Víziváros) partszakaszán komoly kereskedelmi kikötő is üzemelt, ahová özönlöttek a megrakott teherhajók Nándorfehérváron (Belgrádon) át közvetítve a Bagdadból, Jemenből, Tuniszból érkező árucikkeket, melyek a birodalom gazdagságát hirdették szerte a Hódoltságban. A Szulejmán szultán dzsámijává alakított Mátyás-templom előtt volt a nagy bazár, az egykori Szent György-templomot pedig árusbódék vették körül. Kézművesek telepedtek meg szerte a városban, például a Várhegyen volt az üstkészítők utcarésze. A keresztények számára feltűnők lehettek a jellegzetes oszmán rézművestermékek, a változatos cserépedények, illetve a bőrművesség. Ez utóbbi adta a nevét a Tabán városrésznek is, hiszen a bőrcserző műhelyek soha nem telepedhettek meg a falakon belül, a bőr kikészítésének munkafolyamatai által kibocsátott nem túl kellemes szag miatt.
A szép számú ifjúság miatt Budán a dzsámik és a mecsetek mellett természetesen működtek iskolák is. Ezek alapvető vallási ismereteket tanítottak nehezen elsajátítható arab imák és a Korán részleteinek bemagoltatásával.
A közösségi élet legfőbb színterei a közfürdők és a kávéházak voltak. A törökfürdő mára szakszóként is használatos a fürdőkultúrában, a gyógyfürdők egy fajtájaként ismert. A török fürdők eredetileg a római, illetve bizánci fürdők mintájára létesültek, bár a fürdők elrendezése sokat módosult az idők folyamán. A törökfürdőkben is hőfok szerint osztották fel a fürdőt, hasonlóan a római és bizánci fürdőkhöz. A klasszikus törökfürdő három részből áll: előcsarnokból vagy öltözőteremből (camekan), átmeneti vagy langyos helyiségből (soğukluk) és a forró fürdőteremből (harara, sıcaklık), ahol legtöbbször masszírozták is a fürdőzőket. Ezek valójában – a napjainkban divatos szaunákhoz, vagy gőzkabinokhoz hasonló – izzasztókamrák voltak medence nélkül, a kiizzasztott fürdőzők zuhanyszerű folyóvízben moshatták le magukat végül. A legfontosabb helyiség az előcsarnok volt, itt élhettek társadalmi életet a fürdőzők, sakkozva, kávézva, pipázgatva hatalmas traccspartik lehetőségét kihasználva, ha akarták. A termálforrásokban gazdag Magyarországon medencékkel ellátott termálfürdők is létesültek, melyek a hódoltság után is fennmaradtak, hiszen a keresztények is szívesen látogatták ezeket a fürdőhelyeket. Budán négy, ma is létező termálfürdő emlékeztet minket a török világra: a Rudas és a Veli bej fürdő ma is fogadja az ily módon kikapcsolódni vágyókat, A Király és a felújított Rác fürdő viszont jelenleg zárva tart. Ez utóbbi több mint egy évtizede áll üres kísértetházként a Várhegy és a Gellért-hegy közötti völgyben, tetőszerkezete dús vegetációval benőve.
Bort és más részegítő italt az iszlám törvényei szerint szigorúan tilos volt fogyasztani. Magyarországon viszont az állandó háborús viszonyok miatt a kutak vize fertőzötté vált, így azt nem lehetett meginni. Nagyobb hadi vállalkozások esetén az oszmán utász alakulatok sokszor ártézi kutakat ástak a nagyszámú seregnek. Viszont ez elég költséges és fárasztó tevékenységet jelentett. Takáts Sándortól és Gárdonyi Gézától tudjuk, hogy bizony az itt élő törökök megitták a bort, hacsak nem akartak szomjan halni. Ugyanis a magyar borfogyasztás prioritása – például a sörrel szemben – épp ebben ez időben alakult ki, hiszen a bort elkészítéséhez – a sörfőzéssel ellentétben – nem volt szükség vízre. Ezen borok alkoholtartalma azonban nem volt túl magas, tulajdonképpen egy mai fröccsnek vagy sörnek feleltek meg hozzávetőlegesen 5 %-os alkoholtartalommal. Az iszlám hívei sokszor vonultak tető, vagy sátor alá, „ahol Allah nem látta őket” és fogyasztottak ebből a nedűből. Viszont a kávé annál inkább fogyasztható volt az „igazhitűek” számára is, mely a 16. század elején indult hódító útjára a birodalom lakói között. Az új ital természetesen Budát is meghódította, az 1570-es években már kávéház is nyílt a mai Szentháromság tér környékén, Fethi Cselebi Műintézménye néven. A törökökhöz az utókor által szinte sztereotipikus módon kötött pipázás viszont majd csak az 1660-as években érkezett el a Hódoltság területére. Érdekes tényeket tár fel Nagy László A török világ végnapjai Magyarországon című művében Mohamed fiainak szórakozásáról. Egy spanyol lovag, Vilallón útleírása alapján meglehetősen unalmas képet alkot a törökök szabadidős tevékenységéről. Kocka- és egyéb szerencsejátékok tiltottak, bűnnek és istentelenségnek tartják azokat. A kártya nemhogy szerencsejátékként, de még társasjátékként sem ismert közöttük. Van azonban egy ma is ismert, népszerű játékuk, ez pedig a sakk. Sakkozni nagyon szeretnek, de a nyugaton ekkortájt divatos pénzben vagy egyéb tétben való játék ismeretlen számukra. Egyszerűen csak elmefejlesztő- és örömjátékként használják.

Az Arszlán pasa idején épült Király fürdő kupolás termálmedencetere szinte változatlanul tükrözi az 1560-as évekbeli állapotokat. A kép forrása: Wikipédia

Evlia Cselebi leírása Buda házairól és utcáiról meglehetősen rajongó hangnemet üt meg. Ő több mint 120 esztendei török uralom után is kifejezetten szépnek találja a „frank ízlés szerint épült” házakat, és teljesen elvarázsolja Buda nyüzsgő, keleti városokra emlékeztető jellege. Bocatius János, Kassa város főbírája Bocskai István követeként járt 1605-ben Budán. Visszaemlékezései alapján mintha nem is ugyanarról a városról írna, mint Cselebi:

Hogy miért láthatta ennyire különböző módon a várost a két szemtanú? Bizonyos, hogy a két gyökeresen eltérő kultúrában felnőtt ember ízlésvilága is nagyon különbözhetett. Hiszen a Cselebi által annyira dicsért utcai nyüzsgés, bódékkal és árusokkal telezsúfolt utcák és terek világa Bocatius számára kifejezetten visszataszítónak tetszik. Amit Cselebi élettel telinek talál, az Bocatius számára csak „boltokkal, lacikonyhákkal, kifőzésekkel, borbélyműhelyekkel telezsúfolt”, és ezáltal a teljesen tönkretett királyi székhely pompás épületekkel övezett utcáinak megbecstelenített romjait jelenti. A Cselebi számára káprázatosan gazdag piaci választékból Bocatius számára semmi olyasmi nincs, „amit az értelem, vagy a használat megkövetelne.” A Bocatius által leírt szemét és mocsok valóságalapja nem kétséges, különösen, ha elképzeljük a várost fénykorában, Hunyadi Mátyás idején. Nyilván azokhoz az állapotokhoz képest sok minden megváltozhatott a városképen, és nem feltétlenül egy „magyar, vagy keresztény szemnek tetsző módon”. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a törökök – bármennyire otthon érezték magukat Budán – mégiscsak hódítók voltak, akik számára ez a város nem jelentett többet egy „határmenti vidéki városnál”. Bár, mint Jókainál olvashattuk „azon dicsőségben részesült, hogy a török történetírók által az ozmán birodalom városai között rang szerint a tizediknek írassék”, ez mégsem jelent előnyt magyar szemmel. Hiszen gondoljuk csak el, hogy a virágzó középkori Magyar Királyság számára nem a tizedik, hanem az első hely illette meg. Magyarország számára Buda királyi székhely volt, az Oszmán Birodalomnak pedig „csak” egy határmenti – ráadásul állandó háborús övezetben lévő határ menti – végvárat jelentett. Bocatius a királyi székhely rangjában egykor sokkal szebb napokat megélt, pusztuló Budát látta, míg Cselebi „mindössze” a hatalmas birodalom egy határ menti városát, mely ebbéli minőségében nyilván elkápráztatta. Mielőtt a „kosz és a szemét” miatt pálcát törnénk, azért nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a törökök – a korabeli magyarokhoz hasonlóan, de a kortárs nyugatiaktól nagyon eltérő módon – nagy gondot fordítottak a tisztálkodásra. És nemcsak vallási okokból, ezt az általuk épített, napi szinten látogatott fürdők tucatjai is bizonyítják. Abban az időben és azt megelőzően, amikor a grandiózus Versailles-i kastélyban nem találunk fürdőt és illemhelyet. Nem is beszélve arról, hogy a fürdők közül több ma is áll és csodájára járhatnak a fővárosunkat látogató turisták, hiszen nemcsak funkcionálisan mesterművek, de gyönyörű műemlékeink közé is tartoznak. A két útleíró közötti szakadékszerű különbségnél azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Bocatius egy véres háború végén járt Budán, mely a közelmúltban három ostromot kellett kiálljon. Ilyen állapotok során nem csoda, ha romos épületeket láthatott, hiszen az 1686 után is teljesen szétlőtt romokban kellett teleljen az oda rendelt keresztény helyőrség. Cselebi viszont úgy is mondhatjuk, annak „török fénykorában”, vagyis az 1660-as években járt Budán, amikor már több mint fél évszázada nem volt hadi esemény a környéken, így az békében fejlődhetett.

Így ábrázolja Schedel Hartmann világkrónikájának nürnbergi 1493-iki kiadása Mátyás király egykori palotáját. In: Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története, Budapest, Athenaeum, 1895–1898. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Buda és Magyarország török megszállásával kapcsolatban többször találkoztam kétféle szélsőséges véleménnyel. Az egyik szerint – ezt képviselte Bocatius János is – Buda a török uralom alatt a pusztulás útjára lépett és 1541-től kezdőden egészen 1686-ig egy folyamatos romosodás zajlott ott. Ezen véleménynek ellent kell mondjak, hiszen az ezen cikkem által leírt mind katonai, mind polgári építkezések ezt bőven cáfolják. Ne feledjük, hogy még az 1849-ben is nehezen bevehető várfalak és védművek nagy része a török korban épült ki. Mátyás király palotáját pedig nem a törökök pusztításai miatt nem láthatjuk eredeti állapotában, hiszen az majd az 1686-os ostrom során robban fel. Nem is beszélve arról, hogy a megmaradt török kori épületek (Rudas, Király, Rác, Veli bej fürdők, Gül Baba türbéje; Gül Baba utca stb.) ma kedvelt turisztikai célpontok, melyek nemhogy rontanák, de még szépítik is a világ egyik legszebb fővárosának, Budapestnek a városképét.
A másik szélsőséges – finoman fogalmazva illúziókat kergető – vélemény szerint a török uralom csupa jót hozott Budának és Magyarországnak egyaránt. Ezen vélemény az említett építészeti emlékekre és a törökök által meghonosodott szokásokra (kertkultúra, kávézás, teázás, pipázás, sakkozás) hivatkoznak. Ezek a vélemények általában elsiklanak olyan tények felett, hogy a korszakban teljesen természetes jelenségnek számított egy kortárs keresztény (vagyis nem muszlim) számára, hogy arra ment haza, hogy otthonát feldúlták, családját elhurcolták rabszolgának, szeretett hitvesét pedig többé nem láthatta, mert szülőföldjétől messze egy kéjsóvár idegen háremének tagja lett. Vagy a saját vér szerinti gyermekét kellett odaadja, mert a szultán a Devshirme adóból töltötte fel elit alakulatának, a janicsárságnak a sorait. A nők (beleértve az iszlámhitű nők) – gyakorlatilag „kedvelt háziállatként” vagy vagyontárgyként kezelt – helyzetét már említettem, a keresztény világ számára elképesztő volt, hogy bárkit „csak úgy” meg lehetett fosztani hitvesétől, ha egy ranglétrán felette álló nagyúr „úgy kívánta”.  Az Oszmán Birodalom által – hatalmas embertömegek életét semmibe vevő és földi pokollá tevő – „intézményesített” életmóddal nagyon sokan szembesülhettek a másfél évszázados török uralom alatt élő magyarok közül. Akár hallomásból, vagy ami még rosszabb, személy szerint is érintettek voltak. Szóval egyáltalán nem volt „rózsás” az életük azoknak, akik „török iga alatt nyögtek”. Bár Nagy László szerint:

Az a tény, hogy magyarországi hódoltság területén élők „enyhébb” bánásmódban részesültek uraiktól, valószínűleg nem vigasztalta ezeket az embereket. A kor közvéleményét elég jól kifejezi Huszka Jenő daljátékának szövege: „Szegény magyar nép/ Téged vihar tép”. Ez a gondolatmenet valószínűleg áthatotta a kor magyar embereinek lelkét, erre számtalan történelmi forrás is utal.
Az 1686-os ostrom után viharos évtizedek következtek, a felszabadító háborúk újabb ellenségeskedést szültek a Habsburgokkal, melynek eredményeként kitört a Rákóczi-szabadságharc. Ennek végén – I. Lipót császár magyarellenes politikájával felhagyva – III. Károly és Mária Terézia igyekezett a magyaroknak több dologban „kedvében járni”. Ennek jegyében kezdték meg az 1686. július 22-én szó szerint levegőbe repült budai várpalota újjáépítését. Miután az akkori kor stílusa a barokk volt, úgy gondolták, hogy a bécsi Burg mintájára ezt is ennek az ízlésnek megfelelően építik újjá, amit a 19. században majd Ybl Miklós és Hauszmann Alajos tervei alapján tovább bővítettek. Így az erdélyi Vajdahunyad várához hasonló gótikus palota helyett egy monumentális, impozáns neobarokk épületegyüttes uralja napjainkban a Duna budai oldalát.

Mátyás király egykori palotája helyett ma egy impozáns barokk épületegyüttes uralja a Duna partján álló Várhegyet. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Köszönjük Baltavári Tamás úrnak, a Buda a török korban című animációs filmből vett képek közlési engedélyét!

Felhasznált irodalom:

• Barta János (ifj.): Budavár visszavétele, Budapest, Kossuth, 1985.
• Buda pasák listája. Wikipédia-szócikk
• Buda a török korban. Animációs film. Hyperion Interaktív Oktatásfejlesztő Kft. In: Youtube
• Dezsényi Miklós – Hernády Ferenc: A magyar hajózás története, Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1967.
• Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai, 1660–1664, Budapest, Gondolat, 1985.
• Gerő László: Magyar várak, Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1968.
• Gül Baba. Wikipédia-szócikk.
• Hámori Péter: A magyar hajózás képes története, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999.
• Hamvai-Kovács Gábor: „Buda e liberata!” avagy „Kizil Elma” végnapjai. Első rész. In: OSZK blogbejegyzés. 2023. 09. 01.
• Hamvai-Kovács Gábor: „Buda e liberata!” avagy „Kizil Elma” végnapjai. Második rész. In: OSZK blogbejegyzés. 2023. 09. 02.
• Jókai Mór: Az utolsó budai basa. In: A huszti beteglátogatók. Történelmi elbeszélések, Budapest, Móra, 1975.
• Nagy László: A török világ végnapjai Magyarországon. (Históriai mozaikok), Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó, 1986.
• Nagy László: „Megfogyva bár, de törve nem…”. Török háborúk viharában (1541–1699), [Budapest], Tankönyvkiadó, 1990.
• Papp Adrienn: A budai pasák palotája. In: Rubicon, 2019. évf. 11. sz. 34.
• Papp Adrienn: A török fürdők. In: Rubicon, 2019. évf. 11. sz. 33.
• Sudár Balázs: Az oszmán erődváros. Buda és Pest a hódoltság végóráiban. In: Rubicon, 2019. évf. 11. sz. 28–33. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/484216
• Szakály Ferenc: Budavár visszavétele a töröktől 1686-ban. In: Nagy képes milenniumi hadtörténet. 1000 év a hadak útján, Budapest, Debrecen, Rubicon, Aquilla, 2000. 199–205.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Az összeállítás első része itt olvasható.

Georg Hoefnagel: Buda és Pest (1617). Színezett rézmetszet. In: Braun, Georg: Civitates orbis terrarum, Coloniae Agrippinae [Köln], Bertramum Bochholtz, M.D.XCIX. [1599]. – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: Wikipédia

Jókai Mór Az utolsó budai basa című kisregényének bevezetőjében olvashatjuk:

A magyar prózairodalom egyik legnagyobb alakja által papírra vetett történet egy végtelenül érdekes, izgalmas és lebilincselő történet keretein belül a „mesés Kelet” világát tárja fel olvasói számára úgy, hogy a történet szereplői nem hagyták el Buda területét. Jókai legtöbb regényéhez hasonlóan itt is igyekezet a történelmi tényekhez hűen ábrázolni egy izgalmas kalandot, ennek ellenére egy témát ismerő olvasó számára rögvest feltűnik, hogy a szereplők, események és a helyszínek nem egészen egyeznek a valósággal. Például nem világos, hogy a regény főszereplője, a valóságban is létezett Petneházy Dávid keresztneve miért Ferenc a történetben, aki – a győri hajdú esetét nem egészen valósághűen szimbolizálva – először tűzi ki a Szűz Máriás magyar zászlót a várfalra. Eltérés még a történelmi valóságtól, hogy a törökök által a valóságban kizárólag hadszertárként használt budai Várpalota egykori trónterme Ali Abdulrahman pasa délutáni pipázóhelye, illetve a csauszok őrhelye. A kisregényben a várpalota helyett július 22-én is egy rondellában elhelyezett épület robban fel mint lőporraktár. Ennek ellenére Jókai egyáltalán nem a valóságtól elrugaszkodott módon mutatja be a törökök által másfél évszázadig uralt egykori magyar királyi székhelyet és légkörét. „Hogy milyen lehetett az élet a törökök által uralt Budán? A mecsetek, dzsámik, rózsakertek és fürdők világában? Ez már egy újabb cikk témája.” – ezek a szavak a tavalyi évben megjelent, „Buda e liberata!” avagy „Kizil Elma” végnapjai című kétrészes blogbejegyzésemben olvashatók, amelyben a dicsőséges 1686-os, a Buda várát a több mint fél évszázados török uralom alól visszafoglaló ostrom menetét és annak körülményeit próbáltam bemutatni.
Jókai Mór idézett művében említette, hogy a törökök által uralt Buda vára történelme során „hat ostromot kiállt”. 1521-ben a Magyar Királyság Hunyadi János által hősiesen megvédelmezett kapuja, Nándorfehérvár (Belgrád) török kézre került. A Mohács mezején aratott elsöprő török győzelmet követően Szulejmán még ugyanabban az évben, 1526-ban bevette Budát, de ekkor még megszállásra nem került sor, a hódító szultán elvonult seregével. Ugyanígy nem lett tartós megszállás az 1529-es török bevétel után sem, hiszen a várat a tovább vonuló Szulejmán az általa Habsburg Ferdinánd ellenében támogatott Szapolyai Jánosnak adta. Roggendorf vezetésével ugyan 1530-ban megpróbálták visszafoglalni a Habsburg erők, de sikertelenül. Az ostrom tapasztalatai alapján, még Szapolyai életében került sor Buda komolyabb erődítésének megkezdésére, ekkor még a Habsburg ellenkirály és nem az Oszmán Birodalom csapatai ellen. Az 1530-as években készült el a vár déli arculatára oly jellemző Nagyrondella, északnyugaton a Földbástya, keleten pedig a Dunára néző Erdélyi bástya. A politika cselszövényes sodrásában a két ellenkirály végül 1538-ban titkos békét kötött, melyben megállapodtak, ha Szapolyai meghal, akkor Ferdinánd lesz az ország ura. Azonban Szapolyainak 1540-ben fia született, melyből újabb pártháború bontakozott ki. Az elvadult helyzetet kihasználva Szulejmán, aki János király haláláig magyar kézen hagyta Budát, 1541-ben, Szapolyai János halála után Izabella királyné kérésére Budára ment az ifjú királyt meglátogatni. A látogatás legfőbb eredménye, Buda csellel történt elfoglalása Gárdonyi Géza halhatatlan regényének az Egri csillagoknak az Oda Buda című második részéből jól ismert lehet sokak számára. Ezzel kezdetét vette a másfél évszázados török uralom Magyarországon.

A Szapolyai János építette Nagyrondella és a Buzogány torony a vár déli részén. A Ferdinánd-kapu csak később, a 18. században épült. – Digitális Képarchívum

A másfél évszázados hódoltsági korszakban voltak időszakok, amikor – Komárom mellett – a Dunakanyar egyéb fontosabb várai, mint Esztergom, Nógrád vagy Vác is keresztény kézre kerültek, tehát látható, hogy a határvidék nem volt messze. Ezért Budán és a hadászatilag szorosan hozzá tartozó Pesten a legnagyobb békeidőben is több ezer hadrakész katona állomásozott. Buda jelentőségét Szakály Ferenc nagyon jól összefoglalja egy Buda 1686-os ostromát feldolgozó tanulmányában:

A Duna partján épült Buda az Oszmán Birodalom legfontosabb Nyugati végváraként funkcionált. A kép forrása: Buda a török korban. Animációs film. Hyperion Interaktív oktatásfejlesztő film. In: Youtube

Buda idézett, 1686-os, sikeres keresztény bevételét több sikertelen ostrom előzte meg, melyek kudarca után a megszálló török erők joggal feltételezték az 1686-os ostromról, hogy az is csak egy kudarcba fulladó kísérletté válik majd. Az elsőre egy évvel a törökök tartóssá váló megszállása után egy esztendővel, 1542-ben került sor. Az 1591-től (egyesek szerint 1593-tól) 1606-ig tartó 15 éves háború idején háromszor is ostrom alá került a török végvárként működő erősség, 1598-ban, 1602-ben és 1603-ban. Az 1686-os ostromot két évvel korábban, 1684-ben egy újabb sikertelen ostrom előzte meg. Ezen ostromok során természetesen nagyon sok katonai tapasztalat halmozódott fel, melyek a vár védműveinek kialakítására nagy hatást gyakoroltak.
A „megörökölt”, vagyis a már Szapolyai idejében épült bástyák közül valójában csak az Erdélyi bástya tekinthető valódi bástyának, mely egyébként akkor korszerű, szögletes olasz, ún. füles bástyának épült (ma csak egy töredéke látható, ugyanis a 19. században elbontották). Az Esztergomi bástya elődjeként épült Fölbástya és a 19. században szintén elbontott, de a II. világháború után visszaépített Nagyrondella nem tekinthető igazi bástyának, hanem – mint az utóbbi neve is utal rá – a falsarkokat erősítő és azok ágyútűz alatt tartását lehetővé tevő rondellának, melyek a 17. század végére már teljesen korszerűtlennek számítottak. Talán még Szapolyai ideje alatt épült a mai Halászbástya helyének egy részén a Híradó-bástya, mely egy Duna felé előreugró védmű szerepét töltötte be.
A II. világháborút követően Buda – a 19. század során sok helyütt drasztikusan átalakított – várfalainak helyreállításában elsősorban az 1686-os ostrom állapotainak megfelelő helyreállításra, vagy úgy is fogalmazhatnánk, visszaállításra törekedtek. Így tulajdonképpen egy, a mai várnegyedben tett sétánk során sok mindent könnyen elképzelhetünk a török kori állapotokról. Ehhez Jókai Mór említett kisregényén kívül Evlia Cselebi török világutazó útleírása is segítséget nyújthat nekünk. Ez utóbbi műből megtudhatjuk:

A Budai pasák palotája a 17. századtól a későbbi Karmelita kolostor helyén állott. A kép forrása: Buda a török korban. Animációs film. Hyperion Interaktív oktatásfejlesztő film. In: Youtube

A törökök Budát (a hozzá tartozó Pestet nem számítva) öt részre osztották fel. Jókai kisregényének leírásával és a közhiedelemmel ellentétben a budai pasák székhelye nem a hajdani királyi palotában volt. A szultáni tulajdont képező királyi palota, vagy ahogy a törökök nevezték, Kizil Elma (arany alma, vagy piros alma) kizárólag katonai célokat szolgált, ott volt a fegyverarzenál kialakítva az épület 1686. július 22-én bekövetkezett vesztét okozó lőporral együtt. A budavári palotát egy széles árok választotta el a polgárvárostól, ahogy a törökök nevezték, a „középső vártól”. A keleti oldalon a várfalak és a Duna között feküdt az „Alsóváros”, más néven Nagy Külváros (a mai Víziváros területe). Gyakorlatilag ez töltötte be a külső vár szerepét. Északról és délről is egy-egy külvárosi rész terült el, az északi hévizek környékén a Lőpormalom negyede, délen a Tabánváros. Budát Pesttel egy állandó hajóhíd kötötte össze, megteremtve ezzel a két város közötti kapcsolatot. A Duna-jellegű folyók mentén a kor egyik legfontosabb hadászati és kereskedelmi közlekedési módja a hajózás volt. Igaz ez korszakunkban is, ahogy a Dezsényi-Hernádi szerzőpáros által írt A magyar hajózás története című műben is olvasható:

Budavára János király halálakor. Siebmacher Jánosnak a Meldeman-féle 1541-iki tárlati kép után készült rézkarc. In: Dézsi Lajos: Tinódi Sebestyén 1505?–1556, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1912. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A Duna fontos utánpótlási útként szolgált a török Buda számára is. Ezért is volt iszonyatosan érzékeny veszteség a budai török helyőrség számára a tizenöt éves háború során, 1599-ben Pálffy Miklós hajdúinak és naszádosainak összehangolt Tolna környéki támadása, melynek során a török ellátmányt szállító, hadihajókkal jócskán megerősített, mintegy 60 szállítóhajóból és csaknem ugyanennyi dereglyéből álló konvojt sikerrel elfoglalták, majd megsemmisítették. Mindezt abban az időben, amikor a folyamatos hadi események során kiéhezett budai török helyőrség számára óriási volt a nélkülözés élelmiszerben (s ezért az égbe szöktek a piacon az árak) és a Dunán érkező utánpótlást nagyon várta a katonaság és a lakosság egyaránt. Nem véletlen, hogy Buda számára a Duna felőli védelem elsődleges fontossággal bírt. Ezt az itt állomásozó hajóflotta mellett a Duna és a várfalak közti terület megerősítésével is igyekeztek biztosítani. A vízi támadás veszélye – a Duna partján fekvő Komárom és egyéb hosszabb-rövidebb életű keresztény erősségek miatt – állandóan fenyegetett, így nem meglepő, hogy – az utolsó sikertelen, 1684-es keresztény ostrom után – 1685-ben is folytak a Duna és a várfalak közötti területen építési munkálatok. Az Egri csillagokból is jól ismert török parancsnok, Ali pasa lehetett, aki a Dunáig húzódó lépcsőfal déli végében egy nagy, kétszintes rondellát húzatott fel, melyből az esetleges Dunán érkező keresztény sajkás támadásokat lehetett elhárítani. Ennek párjaként az Alsóváros (mai Víziváros) falrendszerének északi részén állt a Kakas-kapu bástyája. Ezen megerősítésekre azért is szükség lehetett, mert az „Európa országútjának” is nevezett folyó felőli oldal, a mai Víziváros területe (Alsóváros) a törökök igen kedvelt lakónegyedéül szolgált. Sok polgárház épült ide, a 16. századi budai pasák palotája is itt állott, valahol a Duna partján. Feljegyzések vannak róla, hogy az alsóbb szintekről a vízbe lehetett ugrani és magas vízállás esetén a követek hajói sokszor a palota udvarán kötöttek ki. Ennek az idilli állapotnak azonban a már említett három ostromot és a tolnai csatát is magával hozó tizenöt éves háború vetett véget. Ettől kezdve a pasák felköltöztek a jól védhető erődített várnegyedbe. Az 1686-os ostrom térképei alapján a későbbi karmelita kolostor (ma a Miniszterelnökség épületének szerepét tölti be) helyén állt a budai pasák palotája. Cselebi a palotát és környékét a következőképpen írja le:

Cselebi leírásához és Jókai Mór említett kisregényéhez nagyszerű illusztrációként szolgálhat a Buda a török korban című animációs ismeretterjesztő kisfilm megtekintése, ahol bámulatba ejtő módon elevenedik meg a 17. századi Buda, melynek utcáit egyaránt róhatta keresztül-kasul Cselebi, vagy a Jókai által Ferencnek keresztelt Petneházy Dávid is.

Karakas pasa tornya a 2015. évi felújítás előtt. A kép forrása: Wikipédia

Buda katonai szerepét mutatják a török uralom alatti sorozatos hadászati jelentőségű építkezések. A 16. század második felében épült Veli bég bástyája, mely a Savanyúleves-bástya nevet viselte. A tizenöt éves háború ostromai újabb védelmi munkálatokra sarkalták a törököket. A 17. század közepén Karakas Mehmed építette azt a néhány éve megújított sokszögű tornyot, melyet Karakas pasa tornyának hívnak (jelenleg kávézóként üzemel), valamint valószínűleg ekkortájt emeltek a Földbástya magasságán is. A 17. század közepén épült ki a Cselebi által részletesen leírt, Fehérvári kaput védelmező grandiózus rondella (jelenleg építési munkálatok miatt leomlott és még nem visszaépített), melyet Cselebi ottjárta után Dzserráh Kászim pasa fejezett be 1668-ban. Az északi falszakasz alapos átépítésen ment keresztül, 1649-ben felépült Szijávus, 1650 és 1653 között Murad, majd 1668-ban Mahmud pasa tornya. Ezen bástyák építése következtében az északi fal síkja is előbbre került, így alakult ki a mai Hadtörténeti Múzeum épülete és a Bécsi kapu közt húzódó bástyasétány területe. Utoljára – ahogy már említettem – egy évvel a sikeres ostrom előtt, 1685-ben épült egy osztófal a Duna és a vár közé, melyet a már szintén emlegetett potenciális vízi támadás elleni védelem fontossága indokolt.
A vár védelmi értékével kapcsolatban egy korábbi blogbejegyzésemben Buda 1849-es visszafoglalása kapcsán megemlítettem, hogy Budát annyira korszerűtlen erősségnek találta a magyar honvéd tisztikar (köztük Görgey Artúr is), hogy először még ostromágyúkat sem vittek a vár bevételéhez. A budai vár védelmi képességének lefokozása korántsem csak az 1848–49-es szabadságharc katonáihoz köthető jelenség. Szakály Ferenc ekképp ír a 17. század végi hadtudomány és Buda ellentmondásos viszonyáról:

Buda és Pest Zrínyi Miklós korában. In: Széchy Károly: Gróf Zrínyi Miklós 1620–1664, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1896–1902. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Az idézet hűen tükrözi, hogy az elmélet és a gyakorlat bizony a hadtechnikában sincs mindig összhangban egymással. Buda hiába volt a hadtudomány elmélete szerint már a 17. században is elavult, bevétele nemhogy 1686-ban, de még 1849-ben is nagyon komoly fegyverténynek számított. Ezt bizonyítja az is, hogy a magyar honvédelem napját május 21-én, a vár 1849-ik évi bevételére emlékezve ünnepeljük.
Bár Buda és a „hozzákötött” Pest elsősorban az Oszmán Birodalom nyugati végváraként funkcionált, azért – ahogy Cselebitől és Jókaitól is megtudjuk – polgári élet is zajlott a falai között. A lakosság zöme természetesen katona, a 20-22 ezer lélekszámú lakosság csaknem fele fegyveres férfi. A többiek kézművességből és kereskedelemből élnek. A nők és gyermekek együttes lélekszáma alacsonyabb a férfiakénál. Ha török építészeti emlékekről beszélünk, akkor a legtöbb ember lelki szemei előtt várfalak és bástyák helyett fürdők, valamint dzsámik és mecsetek jelennek meg. Ez rendjén is van így, hiszen hazánkban elsősorban ezek az egykor törökök által emelt épületek állnak ma is, hirdetve az egykori hatalmas Oszmán Birodalom kultúráját. Aztán, ha szépirodalmi, filmművészeti vagy zenei alkotások hatására esetleg beindul valaki fantáziája, akkor megjelenik a – portékáikat harsányan kínáló árusokkal és a világ minden tájáról érkezett áruval megrakott pultokkal telezsúfolt – nyüzsgő bazárok, a kávéházak és a színpompás rózsáktól illatozó kertek világa. Huszka Jenő Gül baba című daljátékának hatására ez utóbbi az urak fantáziáját különösen izgatni tudja, hiszen a rózsakertek mélye sokszor – magas falakkal elzárva – valamelyik török nagyúr „virágszálait”, a válogatott szépségű lányokból álló háremet rejtette magában. Huszka Jenő említett daljátéka és az ebből 1956-ban, Gábor diák címen készült mozifilm-adaptáció alapján úgy vélhetjük, azért a történet finoman fogalmazva kissé túlzó módon mutatja be azt, hogy a török nagyurak mennyire szigorúan ügyeltek a háremük sérthetetlenségére. Pedig számtalan eset bizonyítja, hogy Huszka Jenő valószínűleg egyáltalán nem túlzott ezen a téren. Nagy László A török világ végnapjai Magyarországon című művében megemlít egy neves historikus, Veress Endre által papírra vetett szomorú történet. Ebben – János Zsigmond erdélyi fejedelem követeként – Báthory István váradi főkapitány (később erdélyi fejedelem és lengyel király) Szulejmán szultán vendégszeretetét élvezhette. A szultán – miután Báthory jó hírt közölt vele – megígérte, hogy teljesíti annak egy kívánságát, bármi legyen is az. Báthory nagyon megörült ennek, de később nagyon megbánta kérését. Ugyanis a szultán legkedvesebb háremhölgyét, a görög Fatimét szerette volna látni, mely hölgy szépségének híre az ő „fülébe is eljutott”. A kívánság teljesült, de nem sokkal ezután Szulejmán lelőtte Fatimét, mert az oszmán törvények szerint a szultán kegyencének meg kellett halnia egy gyaur pillantása miatt. A történet ugyan mindössze egy szájhagyomány útján terjedt rémmese, de mégis hűen tükrözi a háremben élő nők végzetes kiszolgáltatottságát. Hiszen az Oszmán Birodalomban évszázados szigorú hagyományok rendelték alá a nőt ura és parancsolója minden akaratának. Ott túl a rácson a hárem legalább több tucatnyi „rózsája” csak egy férfi számára létezhetett nőként, és ha az például élemedett kora vagy másfajta érdeklődése miatt nem látogatta meg „virágoskertjét”, akkor bizony az ott tartott nők könnyen szerelmi és szexuális gyönyörök nélkül, szűzen élhették le életüket. Nagy László szerint ezért nem volt ritka jelenség, hogy – hacsak valamelyik apród vagy eunuch nem lett szerelmük tárgya – a háremhölgyek egymás közt a leszbikus szerelemnek is hódoltak. Ebből látszik, hogy a nők számára egyáltalán nem volt a vágyaik netovábbja a hárembe kerülni. A férfiaknak viszont ez több szempontból is tetszett. Ez nemcsak a szexuális életük minél változatosabbá tétele miatt volt így. A hárem nagysága ugyanis egyúttal kifejezője volt az illető gazdasági és társadalmi helyzetének.

Gül Baba síremléke ma is áll. – Digitális Képarchívum

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Folytatjuk…

A nemzeti ünnepen Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült Hangodi Ágnes, a Könyvtári Intézet képzésekért felelős igazgatóhelyettese. Az orosz nyelv és az orosz könyvkultúra kapcsolatáról, a könyvtári szakma csúcsszervében, a Könyvtári Intézetben végzett munkáról beszélgetett Tóth Péter, a nemzeti könyvtár webes tartalompakolója Hangodi Ágnessel. Solymosi Ákos hangmérnök segítette a csevej elkészítését.

Tartalom:

02:00 „Voltam csúcsvezető is, de középvezető maradok, mert így komfortos”
03:45 A balassagyarmati városi könyvtárban indult minden
06:00 Az ELTE-s orosz szakhoz illett a könyvtár szak
08:59 „Az oroszt csináltam, a könyvtárt élveztem”
10:20 Péter cár mint egyetemi szakdolgozati téma, az orosz nyelv és a könyvtár kompromisszuma
13:17 Könyvkupacból könyvtárat alkotni az ELTE-n
15:04 Tanársegédségből adjunktus, 12 év alapozás a könyvtárképzésben
16:20 Az első díjban is benne volt Péter cár, a titokzatos magyar kapcsolat
20:02 Kovács Máté Alapítvány: a szerelemprojekt
23:12 Álláskeresés 2000-ben: Könyvtári Intézet
27:30 Hamvas Béla és Szabó Ervin könyvtári kölcsönzései
32:25 Vissza a tanításhoz és a képzésszervezéshez a Könyvtári Intézetben
36:16 Legfontosabb felnőttképzési kompetencia a precízség
38:24 A képzések legjobb része sem titkos
42:00 Kiváló könyvtáros oktatók az egész országból
44:45 Díjak, díjak és díjak, egyszer csak jött egy telefon
49:40 Péter cárról még egy bőr: az amatőr fogász és könyvkiadó

Linkek:

Könyvtári Intézet: https://ki.oszk.hu/
Kovács Máté Alapítvány: http://www.kovacsmatealapitvany.hu
Egy megbízott igazgató emlékei: https://epa.oszk.hu/00100/00143/00361/pdf/
I. Péter könyvtára https://www.ponticulus.hu/rovatok/hidverok/peter-great.html
A Vedomosti és a Mercurius Veridicus https://epa.oszk.hu/00900/00904/shell/bckgr/cikk/hun/hangodi1996.htm
A „habent sua fata libelli" tétel igazságának vizsgálata egy könyvtártudományi gyűjteményrészben https://epa.oszk.hu/00100/00143/00039/pdf/

Díjak, kitüntetések:

1989 OTDK Pro Scientia aranyérem
2002 Könyvtári Figyelő-nívódíj
2008 MKE-emlékérem
2010 Szinnyei József-díj
2024 Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetés

Hallgassa a nemzeti könyvtár hangját, ahol tetszik!

SPOTIFY: https://spoti.fi/3VZCaEs
APPLE: https://apple.co/3W0iS23
PODCAST.HU: https://podcast.hu/podcast/orszagos-szechenyi-konyvtar
DEEZER: https://www.deezer.com/en/show/6149605
RADIOPUBLIC: https://bit.ly/RPOSZK
CASTBOX: https://bit.ly/CASTBPC
LISTEN NOTES: https://bit.ly/LNPODCAST
RSS: https://bit.ly/OSZKRSS

Szenczi Molnár Albert a magyar református műveltség második generációjához tartozó értelmiségi volt. Felnőtt korának java részét, valószínűleg az Isten örök terve szerint korántsem véletlenül, a jézusi korral szinte pontosan megegyező harminchárom évet töltött külföldön, délnémet protestáns fejedelemségek területén. E több mint három évtized alatt az ottani alkotók és szellemi műhelyek sokaságával került hosszabb-rövidebb ideig kapcsolatba. Kevés olyan magyar kortársa volt, aki ekkora felületen keresztül érintkezett volna a német protestantizmus kiemelkedő szellemi mozgalmaival. Kortársai közül senki sem akadt, aki ily fáradhatatlan buzgalommal és rátermettséggel munkálkodott volna a német protestantizmus kulturális modelljének magyar földön, magyar nyelvű írásművekkel való meghonosításán. Életútja és tudományos, literátori működése az európai és magyar kulturális távlat szerves egységét teremtette meg. Leghosszabb külföldi peregrinációja alatt sem feledkezett meg szülőhazájáról. Humanista műveltségű tudósként legfőbb életeszménye a „res publica litteraria” volt. E közösség tagjának vallotta magát, és így hazája előmenetelén kívánt fáradozni, amint azt hiánypótló Dictionarium Ungarico-Latinum című magyar–latin szótára iktári Bethlen Istvánhoz intézett ajánlólevelében tételesen is megfogalmazta. (Szenczi Molnár Albert: Dictionarium Ungarico-Latinum, innumeris vocibus Ungaricis, formulisque loquendi Latine redditis, Nunc tertium locupletatum... Heidelbergae, Typis Viduae Joh[annis] Georgii Geyderi, Impensis Heredum Wechelianorum, Danielis et Davidis, 1621 [RMK I. 513], initio)

Szenczi Molnár Albert harmincéves korában (1604). Rézmetszet. In: P. Vásárhelyi Judit: Szenci Molnár Albert és a Vizsolyi Biblia új kiadásai, Budapest, Universitas Könyvkiadó, 2006. – Törzsgyűjtemény

Családja, gyermekkora. Tanulmányainak megkezdése

Szenc mezővárosban, Pozsony vármegyében született 1574. augusztus 30-án. Dédapja a Székelyföldről származott, és Mátyás király katonájaként Nápoly ostrománál harcolt. Innen hazatérve Pozsony vármegyében telepedett meg. A fiát mesterségéről Molitornak, azaz Molnárnak nevezték, és ezt a nevet örökölte unokája, Molnár Albert, később Szenczi Molnár Albert apja. Ifjabb Molnár Albert egy időben jómódú molnár és ácsmester volt, két malma is volt egyszerre, de később elszegényedett. Első felesége gyermektelenül hunyt el. Második felesége, hűséges társa Széki Orsolya volt, aki hat gyermeket, három fiút és három leányt hozott a világra. Albert, atyjának kedvence, a sorban a második volt. Tűzről pattant, pajkos, de jó eszű, kivételes képességű gyerek. Sokat mászott fára, kerítésre, tűzifarakásra, nem egyszer le is esett, de komoly baja nem történt. Egyszer késői hazatérés miatt a házból kizárva, szénásszekéren aludt, ahol kora reggel vasvillával véletlenül megszúrták, de egy kis sántaság árán hamar fölépült sérüléséből. 1584. szeptember 7-én, a korabeli jogszokás szerint 10 évesen kezdett tanulni a város elemi iskolájában, Debreceni János rektor keze alatt. Édesanyja 1585. december 4-én meghalt. 1586-ban öt hónapig Győrött, 1587-től másfél évig Göncön tanult. Itt Pelei János volt az iskolamester, Károli Gáspár esperes a lelkész. Ebben az időben mindkettőjüket egy történelmi jelentőségű terv foglalkoztatta: a teljes Biblia magyar nyelvre fordítása és kinyomtatása. Báthori István, a patrióta szellemű főúr, 1576-tól erdélyi fejedelem saját birtokán, a Gönchöz közel lévő Vizsolyban könyvsajtót állított fel, és szakértőt keresett a működtetéséhez. Károli jelentkezett, mivel ezúton remélte, hogy a rég óhajtott nagy művet megvalósíthatja. A dicső terv iránt hamar föllelkesült ifjú Albert tanúja volt az uradalmi intézők buzgólkodásának, aztán maga is vitte az „írott levelecskéket”, a már elkészült fejezetek kéziratait a nyomdába, és hallotta, amint Károli szent buzgalommal, nagy óhajtással így fohászkodik:

Külföldi vándorútja. Wittenberg, Drezda, Strassburg

1588-tól 1590 nyaráig Debrecenben folytatta stúdiumait, ahol Csorba János volt a rektor. Albert itt sokat tanult, olvasott, magyar verseket írt, végül másfél év után, Károli ajánlásával Kassára ment házitanítónak. Itt előkelő emberekkel ismerkedett meg, tanítványa nagyon megszerette. Évek múltán is leveleztek, s a hűséges tanítvány külföldi peregrinációja alatt pénzzel segítette egykori instruktorát. Kassán Petrus Dasypodius (Peter Hasenfratz, 1495 k.–1559) latin–német és német–latin szótárát használta elég sokszor, és már itt gyökeret vert benne a gondolat: milyen nagy kár, hogy nekünk, magyaroknak ehhez hasonló segédkönyvünk nincsen. Négy év után hazatért Szencre, ahol családja nagy örömmel fogadta, szívesen hallgatták beszámolóit és tudományos eszmefuttatásait. A szüret idejét is otthon töltötte, majd 1590. november 1-jén elhagyta a szülői házat. Egy kevés pénzzel, egy ajánlólevéllel a tarisznyájában, gyalogszerrel indult el külföldre. Iglón, Bécsen, Prágán, Drezdán át, többnyire csak gyalogos vándorként, 1590. december 8-án Wittenbergbe érkezett, ahol ott tanuló honfitársai örömmel és szeretettel fogadták. 1591 nyarán a drezdai Szent Kereszt Gimnáziumban (Gymnasium zum Heiligen Kreuz), ősszel ismét Wittenbergben, aztán 1592-ben Heidelbergben tanult tovább. 1593. május 1-jén Strassburgba ment, ahol a Szent Vilmos kolostor lefoglalt javaiból 1542-ben alapított Wilhelmiticum alumnusa lett. Három nyugalmasabb évet töltött itt. 1595. május 21-én a bölcselet baccalaureusává avatták (philosophiae baccalaureus).

Szenczi Molnár Albert: Kis Catechismus. Herborn, Christophorus Corvinus, 1607. (RMK I. 408. A Psalterium Ungaricum első kiadásával egybekötve jelent meg) – Régi Nyomtatványok Tára

Latin–magyar és magyar–latin szótára

1596 nyarán Genfbe, a kálvinizmus központjába látogatott, ahol megismerkedett az öreg Theodore Béza teológussal, zsoltárfordítóval. Strassburgba visszatérve tovább tanult, ám itt még 1596-ban vallástételre szólították fel, és mivel Kálvin hitvallása mellett nyilatkozott, száműzték a városból. 1597-ben Heidelbergbe menekült. Felvették a heidelbergi Casimirianumba, és január 22-én beiratkozott az ottani egyetemre. Itt tanult 1599-ig, amikor október végén ismét hazatért, hogy a protestáns nemesség köréből pártfogókat szerezzen. 1600 márciusában visszautazott Németországba, ahol november 23-tól Herbornban tanult tovább. 1603. január 23-án az altdorfi egyetemre iratkozott be. Itt kezdte el írni latin–magyar és magyar–latin szótárát. A Dictionarium első, 1604. évi kiadását II. Rudolf császárnak ajánlotta. A levél elején e szótár megjelenését Minerva anya nélkül, Jupiter fejéből való, legendás születéséhez hasonlítja, lévén, hogy a szerzőnek töretlen utakon kellett járnia: ez volt az első latin–magyar, magyar–latin szótár. Naplója szerint február 20-án kezdődött meg e korszakos jelentőségű mű nyomtatása Elias Hutter nürnbergi nyomdájában, és ugyanezen év augusztus 24-én fejeződött be. A második rész címe (Dictionarivm Vngarico-Latinvm. In vsvm et gratiam Vngaricae pvbis methodo eadem, qva Latino-Vngaricvm, summa diligentia concinnatum) egyértelműen arról tanúskodik, hogy Molnár szótárát elsősorban a tanulóifjúságnak szánta. A magyar–latin rész második ajánlólevele szintén a magyarországi és erdélyi tanulóifjúságnak szól. A latin–magyar rész az összes gyakrabban használt latin szó gyűjteményét tartalmazza ábécérendben. A szócikkek általában rövidek, könnyen áttekinthetőek. A főnevek és igék szófaja nincs külön jelölve, lévén, hogy ezek egyéb jellemzői nyilvánvalóvá teszik szófajiságukat. A görög eredetű latin szavak eredete általában közölve van (g.), nemkülönben a főnevek nyelvtani neme (m., f., n.) és genitivusa, továbbá a melléknevek három végződése. Az egyes címszavak egy-egy magánhangzóján levő hosszú ékezet hangsúlyjel. Calepinus szótárához hasonlóan régi klasszikus művekből és a Bibliából való személyneveket és helyneveket is közöl. Az iskolai tananyagban szereplő fontosabb fogalmakhoz (például a földrajz vagy a görög-római mitológia jellegzetes fogalmaihoz) rövidebb-hosszabb magyar definíciókat is ad. Hogy csak egyetlen példát hozzunk elő:

A magyar–latin rész felépítése ennél is egyszerűbb, az csak a gyakoribb magyar szavak ábécérendben való jegyzékét tartalmazza, latin megfelelőik kíséretében. Érdekessége a második résznek, hogy elég sok kicsinyítő képzős főnevet is külön-külön szócikkben közöl. Pl. Kelis, Keliseczke (kelés, kelésecske). Továbbá egy szóként közöl számos olyan szótári egységet, amelyek mai helyesírásunk szerint két vagy több szóból álló kifejezésnek számítanak. Pl. Kemenynyaku, Kemenynyakuczka (kemény nyakú, kemény nyakúcska); Kenczetgyüytök (kéncset gyűjtök). Az igéknek általában egyes szám első személyű alakját közli (Kendözöm, Kenegetöm, Kenem), de néha az is előfordul, hogy a főnévi igenevet (infinitivus) közli az ige helyett (Kénozni, vallatni).

Oppenheimi Biblia. Károli Gáspár bibliafordítása Szenczi Molnár Albert javításaival. (Oppenheim, 1612. RMK I. 434). – Régi Nyomtatványok Tára

Zsoltároskönyve, a Psalterium Ungaricum

Az indíttatást egy magyar zsoltárkönyv megírására a heidelbergi Casimirianum kollégiumban kapta, ahol a napi imaórák szertartásrendjében a német nyelvű zsoltáréneklés is benne volt. 1599. évi naplófeljegyzéseiben megörökítette például, hogy Újév napján az esti dicséretben a 81. zsoltárt énekelte tanulótársaival. Sztárai Mihály magyar zsoltárait gyerekkorában sokszor énekelte, de elégedetlen volt azok darabos ritmusával, parasztos nyelvezetével. Német és magyar barátai is biztatták egy újabb magyar zsoltárkönyv megírására. Ezért Altdorfban, a Dictionarium közzététele után, 1606-ban látott hozzá e mű megírásához, amely a magyar református énekeskönyv alapját képezi mind e mai napig. Bámulatosan rövid idő alatt, 1606. március 9. és szeptember 23. között, hat és fél hónap alatt készült el vele. Ez hasonló okok miatt volt lehetséges, mint két évtized múltán az, hogy Káldi György körülbelül három év alatt készült el a teljes Biblia magyarra fordításával. Már számos előzmény, számos korábbi magyar fordítás állt mindkettőjük rendelkezésére. A fordítás során elsősorban Ambrosius Lobwasser német nyelvű zsoltárait követte nyomon, de mindvégig használta a fentebb már említett Theodore Béza, illetve Clément Marot francia nyelvű verses zsoltárfordításait is. Lobwasser fordítását valószínűleg nem csupán azért használta elsődleges forrásként, mert jobban tudott németül, mint franciául. (A francia szövegek értelmezésében Clémens Dubois lelkész is segített neki.) Lobwasser zsoltárkönyvét azért is részesítette előnyben, mert az sokkal hívebben követi az eredeti bibliai szöveg tartalmát, mint Béza és Marot fordítása. Ő pedig, mint tudjuk, közelről szemlélte a Vizsolyi Biblia fordítói munkálatait, és mélyen vallásos szívében gyökeret vert az a szent félelem és áhítat, tisztelet a Szentírás betűje iránt, amelyet ott tapasztalt.
A Psalterium Ungaricum első kiadása Herbornban látott napvilágot 1607-ben, Christophorus Corvinus nyomdájában, 1100 példányban. A kortársak komoly elismeréssel fogadták. Nem minden ok nélkül, hiszen mindamellett, hogy Molnár fordítása az eredeti bibliai szöveg tartalmát elég pontosan követi, a magyar versekben igazi költői nyelv, Balassiéhoz és Zrínyiéhez mérhető költői tehetség nyilatkozik meg. A magyar protestáns gyülekezetek eleinte nem kedvelték a szokatlan, idegen dallamokat, de a 17. század második felétől Szenczi Molnár zsoltárai elterjedtek a református, lutheránus, unitárius egyházban is. Az 1648. évi szatmárnémeti zsinat engedélyezte először a gyülekezeti éneklésben való használatukat. A szerző életében háromszor, a 18. században körülbelül harmincszor jelent meg a Psalterium, az újabb kiadások számát illetően pedig a legújabb könyvtörténeti kutatások nyomán is csak becslésekre vagyunk utalva.
Utóhatásáról, a magyar irodalmi nyelv és költészet fejlődésében játszott szerepéről így írt Varga Erzsébet:

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

Bártfai Szabó László könyvtárunk hajdani levéltári osztályának munkatársa, vezetője volt. Írásunkban rá emlékezünk.

Áthelyezés a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárába

Az Országos Széchényi Könyvtár 1924. évi jelentésében ez olvasható:

Mi állt emögött?
Ahogy az említett életrajzból következtetni lehet, Bártfai Szabó ellentétbe kerülhetett Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszterrel annak kapcsán, hogy az Országos Magyar Gyűjteményegyetem megszervezése céljából az 1920-as években újra felmerült a Levéltári Osztály átszállítása az Országos Levéltárba, és Bártfai Szabó a miniszternek nem tetsző véleményt fogalmazhatott meg a kérdésről.
Egyéves könyvtárigazgatói működés után Hóman Bálintot a nemzeti múzeum főigazgatójává nevezte ki a király 1923. december 15-én, beiktatása december 22-én történt. 1924-ben hozzákezdett a nemzeti múzeum átszervezéséhez a Klebelsberg-féle Gyűjteményegyetem terveinek szellemében.
Hóman helyére az OSZK élére 1924. február 15-én Lukinich Imrét, az Országos Levéltár addigi igazgatóját nevezték ki, aki így Bártfai Szabó László főnöke lett, de viszonyuk nem volt felhőtlen.
Ilyen körülmények között, a mellőzésére utaló jeleket érzékelve Bártfai Szabó László saját maga kérte áthelyezését, ami a Gyűjteményegyetem igazgatótanácsának 1924. október 28-i határozatával történt meg: Bártfai Szabó Lászlót ideiglenesen az Akadémiai Könyvtárba osztották be szolgálattételre, gyűjteményegyetemi beosztott főkönyvtárosként. Szily Kálmán, az akadémiai könyvtár főkönyvtárnoka 1924. július 24-i elhunyta után a nagy változások (épületbővítés) előtt álló intézmény ügyeinek intézésére ideiglenesen, az új főkönyvtárnok megválasztásáig dr. Bártfai Szabó László múzeumi osztályvezető kapott megbízást, így 1924. október 30-ával kivált a nemzeti múzeum kötelékéből. [Magyar Könyvszemle, 1924. 1/4. füzet, 147.]
Közben az Akadémia kereste Szily Kálmán utódját, mivel az akadémiai könyvtár vezetője csak az akadémiai tagok közül kerülhetett ki. Az 1925. január 26-án tartott rendkívüli „összes ülésen” Ferenczi Zoltánt, az akadémia rendes tagját, az Egyetemi Könyvtár igazgatóját választották meg az akadémiai könyvtár vezetőjének. Ferenczi február 5-én lépett hivatalba.
Bártfai Szabó megmaradt „ideiglenes” beosztásában, és teljes akadémiai könyvtári működése alatt, 1937-es nyugdíjazásáig „az Országos Magyar Gyűjteményegyetem (1934-től a Magyar Nemzeti Múzeum) létszámába kinevezett főkönyvtárnok, m. n. múzeumi osztályigazgató” titulussal szerepelt az Akadémiai Almanachban.
Könyvtári fő munkaterülete az ősnyomtatványok és az RMK feldolgozása volt, de emellett, különösen eleinte más munkákat is végzett.
1925. július 10-én a kormányzó (lehet, hogy kárpótlásul?):

Az Akadémiai Könyvtárban 1937 nyaráig dolgozott, akkor nyugalomba vonult. Hogy erre miért került sor 57 éves korában? Az gyanítható az életrajzból, hogy egészségügyi okai lehettek a lépésnek. Életrajzírójától csak annyit tudunk meg, hogy Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter kérte fel a nyugalomba vonulásra. Előtte, június 30-án Hóman előterjesztésére a kormányzó kinevezte múzeumi igazgatóvá az V. fizetési osztályba. [Budapesti Közlöny, 71. évf. 151. sz. (1937. július 7.), 2.] 1937 júliusában elkezdődött nyugdíjas élete.

Tagsága tudományos társaságokban

Magyar Történelmi Társulat
Korán, még egyetemi hallgató korában, 1903-ban lett tagja a Magyar Történelmi Társulatnak, 1911-től az igazgatóválasztmány tagjává választották.

Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság
1907-től tag, 1908 és 1914 között jegyző, 1914 és 1926 között a társaság titkára volt.

Szent István Társulat
A Társulat 1925. február 27-én tartott ülésén választották meg rendes tagnak a történelem, jog és államtudományok osztályába. A Társulatban nagyon aktív tevékenységet folytatott. Székfoglaló előadását 1925. november 20-án tartotta „Széchenyi és Metternich” címmel, a két, egymást soha meg nem értő államférfi 1825–1835 közötti érintkezéséről, történelmi okiratok, egykorú politikusi feljegyzések és Széchenyi Naplója alapján.

Magyar Tudományos Akadémia
1928-ban levelező tagságra jelölték, de nem választották meg.
Többször szerepelt vendégként felolvasóüléseken, elsősorban a Széchényi família történetére vonatkozó kutatásaival, de 1925. május 18-án pl. Adatok az Akadémia történetéhez 1825–1828-ig című tanulmányát adta elő a bécsi állami levéltárban talált adatok alapján.

Történészi munkássága

Történészi tevékenységének középpontjában családtörténeti, később helytörténeti kutatások álltak.
Családtörténeti munkásságát az egyetemi évek alatt alapozta meg. Mint már fentebb volt róla szó, másodéves korában Forgách Ferenc váradi püspökkel kapcsolatos tanulmányát pályadíjjal jutalmazták, majd Ghymesi Forgách Ferencz 1535–1577  című életrajzát a Magyar Történelmi Társulat 1904-ben kiadta Magyar történelmi életrajzok című sorozatában. Forgáchról szóló doktori disszertációja is megjelent 1904-ben. Egyik fő műveként számon tartott A Hunt-Pázmán nemzetségbeli Forgách család története című kötete 1910-ben Esztergomban jelent meg.
Más családok történetével is foglalkozott (pl. a gr. Csáky családdal, az Inarchi Farkas, az Irsai Irsay és a Szilasi Pilisi Szilassy családokkal), de fő kutatási területe a Széchényi család története volt.

Széchényi-kutatások

A Forgách-féle kutatások alapján ajánlotta a Széchényi család figyelmébe Bártfai Szabó Lászlót Fejérpataky László. A család az ajánlatot el is fogadta, és a Széchényi Viktor vezetésével alakult „családi monográfia bizottság” 1908 nyarán elfogadta Bártfai Szabó tervét, és minden támogatást megadott a munkához.
A nagy mű három kötetben, A sárvár-felsővidéki gróf Széchényi család története címmel 1911 és 1926 között jelent meg.

Bártfai Szabó a legtöbbet Széchenyi Istvánnal foglalkozott, amiben valószínűleg az is közrejátszott, hogy a „legnagyobb magyar” által kezdeményezett tudós társaság, a Magyar Tudományos Akadémia 1925-ben ünnepelte alapításának századik évfordulóját. Bártfai Szabó Gróf Széchenyi István és kortásai című kötete, valamint a családtörténet harmadik, főként Széchenyi Istvánt bemutató kötete egyaránt 1926-ban jelent meg.
A Széchényi családdal és Széchenyi Istvánnal kapcsolatos kutatásainak utolsó terméke két kötetben 1943-ban látott napvilágot Adatok gróf Széchenyi István és kora történetéhez 1808–1860 címmel.

Bártfai Szabó László: Adatok gróf Széchenyi István és kora történetéhez 1808–1860, Budapest, [Szerző], 1943. Borító – Törzsgyűjtemény

A kutatási eredmények publikálásán kívül sok előadást is tartott a témában. Egyik emlékezetes szereplése 1920. december 13-án történt, amikor a Széchényi Ferenc halálának centenáriuma alkalmából a nemzeti múzeumban rendezett emlékünnepség szónokaként emlékbeszédében a hazája sorsának megjavításáért szüntelenül fáradozó politikusnak és a nemzet múltjának emlékeit összegyűjtő, minden áldozatra kész mecénásnak képét elevenítette fel a hallgatóság előtt.
Előadásainak nagy részét a Szent István Akadémia ülésein, valamint más egyesületi üléseken tartotta, főként Széchenyi Istvánról. Néhány cím a Szent István Akadémia rendezvényeiről: 1927. február 4-én Széchenyi és Wesselényi barátságának első évei, 1929. november 22-én: Széchényi, Petőfi és a pesti ifjúság 1848-ban, 1932. február 5-én: Széchenyi István monarchikus eszméi.
Több napon keresztül foglalkozott a miskolci sajtó azzal az előadással, amelyet Bártfai Szabó Széchenyi lelki élete címmel tartott a városban szervezett Szabadegyetem vendégelőadójaként 1926. február 8-án. Kiemelték, hogy:

Az OSZK szempontjából még egy mozzanatot érdemes kiemelni, amiben szerepe volt Bártfai Szabó Lászlónak.
Az I. világháború után kialakult politikai helyzetre tekintettel – hogy ti. Nagycenk község az Ausztriával vitás terület határvonalára esett, és a család egyik tagja sem lakott a kastélyban – Széchényi Bertalan, a cenki hitbizományi birtok egyik zárgondnoka 1921. január 2-án hívatta Bártfai Szabó Lászlót, és közölte, hogy a Széchenyi István könyveit is tartalmazó nagycenki családi könyvtárt ideiglenes letétként a nemzeti múzeum őrizetére bízza. A szállításról a Széchényi Könyvtárnak kellett gondoskodni, a könyvek január 20-án meg is érkeztek Pestre.
Bártfai Szabó számára ez kincsesbányát jelenthetett, hiszen sok kötetben Széchenyi István saját kezű megjegyzései szerepeltek a lapszéleken az olvasottakkal kapcsolatban. A könyvtár 1287 tételből álló jegyzékét bevezetővel ellátva összeállította, és a Széchényi Könyvtár kiadta címjegyzékei sorozatában. [Bártfai Szabó L. (1923)]
Széchenyi István könyvtárát az OSZK kiállításon is bemutatta 1935 nyarán, Kozocsa Sándor rendezésében. 1937-ben azonban fordulat következett, amint az OSZK az évi jelentésében olvasható:

A könyvtár későbbi sorsa nem köztudomású, de több nyoma is van annak, hogy a II. világháború alatt, illetve után elpusztult. A Veszélyeztetett Magángyűjtemények Miniszteri Biztossága 1949. május 2-án összesen 5 művet 8 kötetben adott át az OSZK-nak a nagycenki Széchenyi-kastély anyagából. [OSZKI 506/1950] Voit Krisztina tízéves, széleskörű levéltári kutatások alapján gyűjtötte össze a magán- és közgyűjtemények 1944 és 1950 közötti sorsára vonatkozó adatokat. A cenki könyvtárról ezt írta:

Helytörténeti kutatások

Az 1930-as évektől kezdve, különösen 1937 nyarán történt nyugdíjba vonulása után kutatásai középpontjába életének korai szakaszával kapcsolatos kedves helyeinek, Gyöngyösnek, Óbudának története került. Nincs lehetőség ebben az írásban részletesen bemutatni e tárgyú publikációit, a velük kapcsolatos tevékenységet és írásokat részletesen számba veszi az említett életrajzi összeállítás.
Érdekességként azt említjük, hogy bár nem Gyöngyösön járt gimnáziumba, mégis ő volt a megszervezője a Gyöngyösi Öregdiákok Szövetsége budapesti csoportjának, rádióelőadást is tartott a 300 éves gyöngyösi gimnáziumról 1934-ben. Tevékenyen részt vett a Gyöngyös városa hatszáz éves fennállásának megünneplését előkészítő szervezőmunkában.
1958-ban a gyöngyösi múzeumnak ajándékozta ötvenévnyi munkával összegyűjtött, hatkötetnyi kéziratát, amelyben feldolgozta mintegy 4000 királyi adománylevél Gyöngyösre vonatkozó részét, a XIII. századtól a XVI. századig. Az adomány része volt egy kis könyvtár is, amelyben az összes, Gyöngyösről nyomtatásban megjelent munkát gyűjtötte össze. [Népújság (Heves megye), 1958. február 28.]
Mind Gyöngyössel, mind Óbudával kapcsolatban főleg az egyházi vonatkozású történelmi problémák érdekelték, s mindkét kutatási irány túlmutat a városon, és kiterjeszkedik Heves, illetve Pest megyére is.
Az óbudai középkori egyházi intézmények kutatása közben egyre jobban elmélyült Fehéregyháza nyomainak és Árpád sírjának keresésében. Hatalmas forrásanyagot feldolgozva jutott arra a meggyőződésre, hogy Árpád sírját az általa biztosnak vélt helyen már hiába keresnék, mert az elmúlt századok történelmi viszontagságai között a környéket teljesen feldúlták. Erről a kérdésről több publikációja is megjelent.
Nagy munkabírása és munkakedve az utolsó éveiben sem hagyta el. Családja történetével is foglalkozott, nagy terjedelmű kéziratban maradt anyagára fia is többször hivatkozik. Az életrajzi kötet bibliográfiája szerint A Bártfai Szabó család krónikája 1629-től 1960-ig című kézirat az ELTE Egyetemi Könyvtár kézirattárában van.
Nyolcvanéves korában Kunszery Gyula készített vele riportot, amely a Vigilia 1960/10. számában  jelent meg. 
Bártfai Szabó László 84 éves korában, 1964. augusztus 23-án hunyt el. A róla szóló publikációkat keresve feltűnik, hogy ekkor már mintha megfeledkeztek volna róla: sem az Országos Széchényi Könyvtár, sem az Akadémiai Könyvtár nem emlékezett meg elhunytáról. Gyászhírét a Heves megyei Népújság közölte 1964. október 27-én.
Egyházi körökben búcsúztak tőle, az Új Ember 1964. szeptember 20-i számában jelent meg egy rövid nekrológ.
Műveiben azonban tovább él, még manapság is gyakran hivatkoznak adataira, olykor vitatkoznak vele.
Reméljük, hogy ezzel az írással sikerült felidézni egykori munkatársunkat, a tudós könyvtárost-levéltárost.

Rácz Ágnes

Felhasznált irodalom (a szövegben jelölt irattári forrásokon és időszaki kiadványokban megjelent közleményeken kívül):

• Szabó László, B.: Bártfai Szabó László: egy tudós történész portréja, [Budapest], Herminamező Polgári Köre, 1977, 26. (Zuglói füzetek)
• Bártfai Szabó László: Gróf Széchényi István könyvtára, Budapest, MNM Könyvtára, 1923, 102. (A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának címjegyzéke; 8.)

Az összeállítás első része itt olvasható.

A Kellner István könyvesboltját hirdető reklámgrafikák, szignetek és ex librisek bemutatását folytassuk Gara Arnold alkotásaival.
Az autodidakta módon tanuló Gara Arnold (1882–1929) festő, rézkarcoló, grafikus és keramikus 1905-től volt kiállító művész. Kellner könyvkereskedése számára készült céghirdetményén („Kellner István, Budapest, IV. Koronaherceg-utca 10. Ritka, szép könyvek, bibliophil kiadások, grafikák”) is hangsúlyozza az árusított könyvek szépségét és ritkaságát, másrészt utal a grafikákra is, melyek Kellner gyűjteményének jelentős részét tették ki. A Kellner által beszerzett erotikus vonatkozású és művészi értékkel bíró könyvek, grafikai alkotások a gyűjtők egy rétege számára különösen nagy értékkel bírtak, és magas áron kelhettek el. Gyűjteményének erotikus vonalát hangsúlyozandó szerepelnek az előbb említett alkotáson a nagyítóval könyv fölé hajoló férfi körül női aktok.

Gara Arnold: Kellner István, Budapest, IV. Koronaherceg-utca 10. Ritka, szép könyvek, bibliophil kiadások, grafikák; rézkarc. Jelzet: Exl.K/186 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Gara Arnold 1922-ben készült „Aus der Kunsthandlung Stephan Kellner” feliratú rézkarca is Kellner műkereskedésének sokrétűségét, benne a grafikák (női aktok és portrék stb.) kiemelten fontos szerepét hangsúlyozza.

Gara Arnold: Aus der Kunsthandlung Stephan Kellner, 1922, rézkarc. Leltári szám: ELT 42.70.a – Iparművészeti Múzeum

A leginkább portréfestőként ismert, de grafikusként is jelentőset alkotó Zádor István (1882–1963) Budapesten, majd 1906-tól Párizsban, 1909-től Firenzében képezte magát. 1916-ban volt az első egyéni kiállítása a Nemzeti Szalonban Budapesten. Az első világháborúban haditudósítóként működött, riportrajzokat készített, majd 1919 végétől Németországban élt. Ekkor, 1920-ban alkotta Kellner számára a könyvesboltját hirdető grafikát német felirattal, megadva a tulajdonos budapesti elérhetőségét: „Stefan Kellner. Budapest IV., Kronprinzgasse 10. Schöne seltene Bücher, Graphik”. A fény-árnyék hatásokra épülő litográfián fotelban ülő, olvasó férfi alakja rajzolódik ki, körülötte szétszórva grafikák láthatók.
Zádor István: Stefan Kellner, Budapest IV., Kronprinzgasse 10. Schöne seltene Bücher, Graphik, 1920, litográfia. Jelzet: Exl.K/197 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Erre az alkotásra sokban emlékeztet Kellner István saját maga részére készített ipse fecit grafikája („Ex libris Stefan Kellner” felirattal) az ablak mellett fotelban ülő, olvasó Kellner alakjával. Szemben üveges vitrinben könyvek, felette keretezett kép, a szobában földig érő függönyök. 
A könyvkereskedés mint a társasági és társadalmi élet színtere jelenik meg Kellner István több ex librisén. Kellner könyvkereskedésében olvasni szerető emberek találkozhattak egymással és oszthatták meg tapasztalataikat. A jó kereskedő tudja, hogy nemcsak terméket, hanem szolgáltatást is kell nyújtania. Törődnie kell a vásárlókkal, éreztetni velük, hogy számára az ő kérésük a legfontosabb. Ez a bensőséges hangulat az, ami megfogja őket, és amitől visszatérő vevőkké válnak. A könyvkereskedésre utaló motívumkincs fő elemeként a telepakolt könyvespolcok és műkincsek közt nézelődő, beszélgető emberek láthatók Conrad Gyula (1877–1959) rézkarcán, mely könnyed eleganciát tükröz. Conrad a sokszorosító grafika minden válfajában alkotott, a fametszettől a rézkarcig. 1903-tól szerepeltek a Műcsarnok tárlatain fametszetei, rézkarcai és litográfiái. Külföldön, Münchenben és Párizsban, 1909-ben Olaszországban is képezte magát. A Kellner István nevére szóló francia nyelvű „Librairie Étienne Kellner” feliratú grafika 1921-ben készült. A képen a férfiak mellett feltűnő elegáns úri hölgyek mutatják, hogy ekkorra már a női olvasóközönség is kiterjedt lett, sok nőknek szóló vagy nőknek ajánlott kiadvány jelent meg. A képre aprólékos kidolgozottság jellemző, az alkotó figyelt a kis részletekre is, hitelesen visszaadva egy könyvkereskedés miliőjét, a keresgélés, a nézelődés, a vásárlás folyamatát – az egyik hölgy kezében például egy lornyont is megörökített, amivel szemléli az elé tett anyagot, a másiknál legyezőt látunk.

Conrad Gyula: Librairie Étienne Kellner, 1921, rézkarc. Jelzet: Exl.K/183 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gazdag könyvállományra helyezi a hangsúlyt Conrad Gyula másik, „Fachbücherei Stefan Kellner” feliratú ex librise, melyen a könyvek több helyiséget is betöltenek, a földtől a plafonig sorakoznak a polcokon. Kellner könyvkereskedésének gazdag kínálatába eljutottak a legfontosabb, nyugat-európai gyűjtők körében keresett régi és legújabb könyvek. A hátsó helyiségben faragott dolgozóasztal látható karosszékkel. A könyvek mozgatását a könyvespolchoz állított létra segíti.

Conrad Gyula: Fachbücherei Stefan Kellner, ca. 1920–1921, rézkarc. Jelzet: Exl.K/201 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Szintén a társasági élet egyik fontos színtereként mutatja be a könyvesboltot Gara Arnold rézkarca 1921-ből, a boltra utaló felirattal: „Ex libris der Buchhandlung Stephan Kellner Buda-Pest”. Az ex librisen életképet láthatunk, a könyvkereskedésben öt előkelő személy (négy férfi és egy nő) ül az asztalnál, mindannyian a könyvük fölé hajolva olvasnak. A grafika rendezőelve a fény-árnyék hatás, az alakok az előtérben a lámpa fényében megvilágítva kapnak hangsúlyos megjelenítést, és mögöttük, a sötét háttérben rajzolódnak ki a könyvespolcok körvonalai, rajtuk – a használatot tükrözve – némileg rendezetlenül sorakoznak a könyvek. Gara Arnold: Ex libris der Buchhandlung Stephan Kellner Buda-Pest, 1921, rézkarc. Jelzet: Exl.K/193 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A több száz ex librist alkotó német Fritz Bötelt (1896–1984) a tájképművészek közé sorolják, a „Sammlung Kellner” feliratú rézkarc ex librise kivételesen enteriőrt, terembelsőt mutat be. A háttérben jól megrakott könyvespolcok láthatók, a polcokon felül és az asztalon tárgyak, vázák és a középpontban női aktot megformáló nagy méretű torzószobor kap megjelenítést. E tárgyak, régiségek mutatják, hogy Kellner könyvkereskedésébe a könyveken kívül grafikai albumokat, mappákat és sok egyéb, a művészethez kapcsolódó dolgot, műkincset is beszerzett – a vevők igényeihez igazodva.

Fritz Bötel: Sammlung Kellner, rézkarc. Leltári szám: 60349  – Magyar Virtuális Exlibrismúzeum

Kellner István 1925-től (más forrás szerint már 1924 végétől) Bécsbe tette át a székhelyét, és néhány évig ott folytatta könyv- és műkereskedői vállalkozását, 1926. februárig a Geroldgasse 5.-ben, majd 1927. februárig a Schlagergasse 11.-ben. Innen Inzersdorfba* távozott. Élete további alakulása még kutatások tárgyát képezi.

 Kellner egykori könyvkereskedésének helyszíne: Bécs, Schlagergasse 11. Fotó: a bécsi Bezirksmuseum Alsergrund állománya

Kellner István egyik legfőbb, máig ható érdeme, hogy fontos feladatának tartotta a művészi ex librisek és könyvek készítésének, forgalmazásának és gyűjtésének előmozdítását hazai és nemzetközi szinten, amiért rengeteget munkálkodott. Az imént bemutatott, Kellner könyvkereskedését és gyűjteményét hirdető, igényes kiállítású kisgrafikák a reklám mellett a művészi cél szolgálatában is álltak, e művek az utókor számára fontos kultúrtörténeti értéket képviselnek, betekintést nyújtva egy, a 20. század első felében tevékenykedő bibliofil ember, egy elhivatott könyvkereskedő életébe.

*Inzersdorf 1938 előtt önálló község volt, jelenleg Bécs 23. kerületének, Liesingnek a része.

Irodalom:

• Ex libris Kellner István – Iparművészeti Múzeum
• Farkas Judit Antónia: Két bibliofil vállalkozó: Reiter László és Kellner István, Ars Hungarica, 37. évf. 4. sz. (2011), 32–54.
• Farkas Judit Antónia: A Magyar Bibliophil Társaság története (1920–1949), Magyar Könyvszemle, 2011. 3. sz., 342.
• Gróf József: Kellner István könyvkiadó signettje, Magyar Grafika, 1921. 10. sz., 155., 162.
• Kellner István könyvesboltjának kiállítása az Ernst-Múzeumban, előszó: Kellner István, Budapest, kiadó nélkül, 1919, 3–4.
• Kellner, Stefan: Ex libris und Gelegenheitsgraphik, Katalog III., Budapest, 1921.
• Néhány szó az ex libris-gyűjtőkhöz. In: A Gyűjtő, szerk. dr. Siklóssy László, Budapest, Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete, 1912, 42–44.
• Neue Mitglieder. In: Mitteilungen des Vereins für Exlibriskunst und Gebrauchsgraphik E. V. zu Berlin, Dezember 1912, 21.
• Rath, Peter: Stefan Kellner. Sammler, Buch- und Kunsthändler, Kunstantiquar, 2020.
• Simon Melinda: Kiadói és nyomdászjelvények Magyarországon 1921–1940 / Hungarian printers’ and publishers’ devices 1921–1940, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2023, 84.
• A Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete tagjai (lezáratott 1912. december 1.). In: A Gyűjtő, szerk. dr. Siklóssy László, Budapest, Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete, 1912, 447–451.
• Tauschrubrik. In: Mitteilungen des Vereins für Exlibriskunst und Gebrauchsgraphik E. V. zu Berlin, Dezember 1912, 25.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: A könyvkereskedő, műgyűjtő Kellner István – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 42. rész, OSZK-blog, 2024. 01. 02.
• Verzeichnis der Mitglieder der Österreichischen Exlibris-Gesellschaft im Jahre 1912. In: Österreichische Exlibris-Gesellschaft, X. Jahrbuch, Bécs, 1912, 88.

 Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az első rész itt olvasható.

Bártfai Szabó László könyvtárunk hajdani levéltári osztályának munkatársa, vezetője volt. Írásunkban rá emlékezünk.

Bártfai Szabó László portréja. In: Szabó László, B.: Bártfai Szabó László: egy tudós történész portréja, [Budapest], Herminamező Polgári Köre, 1977, 26. (Zuglói füzetek) – Törzsgyűjtemény

Szabó László 1880. január 3-án Gyöngyösön született iparos szülők, Szabó Sándor és Kovács Teréz fiaként. Ősei 1652. május 22-én kaptak nemesi címet és címert III. Ferdinándtól a Torna megyei Tornán tartott megyegyűlésen. (Innen a bártfai nemesi előnév, amit előbb csak írásaiban, később állandó névelemként használt.)
Gyermekkorában Budapestre, Óbudára költözött a család, itt fejezte be az elemi iskolát, és kezdte továbbtanulását a polgáriban. Megélhetési gondok miatt előbb Kecskemétre költöztek, majd 1897-ben visszamentek Gyöngyösre. A fiú ekkor felvételt nyert a kegyes tanító rend váci újoncnevelő intézetébe. A rend küldötteként a rózsahegyi főgimnáziumban tett érettségi vizsgát 1900 júniusában. Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen történelem–latin szakpárosítással végezte. 1904. március 21-én tett sikeres szakvizsgát és szerzett bölcsészdoktori oklevelet.

Pályája az Országos Széchényi Könyvtárban

Közvetlenül a szakvizsga letétele után, 1904. március 23-án került a Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtárának levéltári osztályára, amikor egy megüresedett napidíjnoki állásra 3 korona napidíjjal Bártfai Szabó László IV. éves egyetemi bölcselethallgató felvételét ajánlotta tanára, a könyvtár vezetője, Fejérpataky László.

Szabó László saját kezű fogadalomszövege. Jelzet: OSZKI 216/1904 – Irattár

A családi levéltárak rendezésével foglalkozott a levéltárban, és ez nagyon megfelelt érdeklődési körének, mivel már másodéves korában Forgách Ferenc váradi püspök tevékenységét kutatta (dolgozatával pályadíjat nyert), és ebben az évben jelent meg első jelentősebb munkája is, Ghymesi Forgách Ferencz 1535–1577 című életrajza. A családtörténet lett kutatói munkásságának egyik területe, doktori disszertációja is a Forgách-kutatások alapján készült.
1905. május 9-én Fejérpataky László osztályigazgató a következő szolgálati bizonyítványt állította ki a számára:

Fejérpataky nemcsak levéltári munkálatokat bízott rá, hanem ragaszkodott ahhoz is, hogy az 1905 nyarán végzendő általános könyvtári revízió (állományellenőrzés) munkáiban is részt vegyen. Erről tanúskodik az a Szalay Imrének címzett levél, amelyben Fejérpataky Szabó Lászlónak a július 5-én kezdődő 28 napos fegyvergyakorlat alóli felmentését kéri:

Fejérpataky ezt minden bizonnyal a személyzet kis létszáma mellett azért is szükségesnek találta, hogy Bártfai Szabó jobban megismerkedhessen a Széchényi Könyvtár állományával. (A felmentést valószínűleg megkapta – az OSZK irattárában ugyan nincs nyoma, de erre utal a fia, B. Szabó László által 1997-ben írt életrajzi összefoglalás [SZABÓ László, B. (1977)], amely 1904. októberi egri, majd bécsi póttartalékosi szolgálatot említ.)
Hogy Fejérpataky a munkájával mennyire elégedett volt, bizonyítja, hogy 1905 nyarán Bártfai Szabó napidíjának felemelését javasolta. Ekkor ugyanis Gulyás Pál díjnokot II. oszt. segédőrré nevezték ki, és felszabadult egy 3 korona 60 fillérrel díjazott díjnoki állás, amelyre Fejérpataky nem új ember felvételét javasolta, hanem Bártfai Szabó napidíjának megemelését. Ezt Szalay Imre júl. 3-án engedélyezte:

Később a napidíját tovább emelték. (Erről csak közvetett forrás található az irattárban: 1908 márciusában ugyanis a napidíjakat az addigi 3–3,6 korona helyett 4 koronára emelték, de ebben a béremelésben más gyakornokkal együtt Bártfai Szabó László nem részesült, mert már ekkor 4 korona vagy magasabb volt a napidíja.)
A napidíjas létnek négy év után az vetett véget, hogy 1908. április 30-án a vallás- és közoktatásügyi miniszter mások mellett:

Ez a besorolás nem tartott sokáig, mert az 1909. évi költségvetésben megszüntették a II. oszt. segédőrök intézményét, a segédőri beosztással felváltva. Így a miniszter 1908. december 31-i dátummal dr. bártfai Szabó László X. fizetési osztályba tartozó II. osztályú segédőrt segédőri minőségben a IX. fizetési osztályba nevezte ki. (Hivatalos Közlöny, 1909. január 15.)
1910 októberében kisebb „vezetői” megbízást kapott: Fejérpataky László ugyanis írásban értesítette a szolgaszemélyzetet, hogy a szolgák feletti közvetlen felügyelettel dr. Bártfai Szabó László segédőr van megbízva október 28-tól kezdve. (OSZKI 1910/1050)
1911 végén, 1912 elején kisebb vihart okozott (a napisajtóban is), hogy a Széchényi Könyvtárból akkor távozott Kollányi Ferenc helyére – tehát a megüresedett igazgatóőri állásra – a Széchényi család Bártfai Szabó Lászlót javasolta. A könyvtár alapító levelében ugyanis Széchényi Ferenc 1802-ben kikötötte, hogy neki, illetve később a családja legmagasabb beosztást betöltő tagjának ajánlattételi joga van egy őri (custos), egy írnoki (cancellista) és egy szolgai (famulus ac una calefactor) állásra. Száz év elteltével azonban már erősen megváltoztak a körülmények, és vitathatóvá vált egy ilyen jogosítvány érvényesítése. Ezért gr. Zichy János vallás- és közoktatásügyi miniszter Bártfai Szabó László igazgatóőri előléptetéséhez nem járult hozzá, de 1912. március 16-án kinevezte múzeumi őrré:

Az ügy ezzel még nem zárult le. Fejérpataky László ugyanis május 9-én hozzájárulást kért ahhoz, hogy a múzeumi őrré előlépett Bártfai Szabó Lászlót ne a könyvtár nyomtatványi osztályára, hanem a levéltári osztály vezetőjének nevezzék ki, mivel Bártfai Szabónak diplomatikai és paleográfiai képzettsége van, és erre a levéltárban van szükség. A levéltári osztály éléről június 1-jével ugyanis elment dr. Áldásy Antal, miután egyetemi nyilv. rendes tanár lett a budapesti tudományegyetem bölcsészeti karának középkori történeti tanszékén. Fejérpataky javaslatára a nyomtatványi osztály vezetésére június 26-tól dr. Melich János igazgatóőri címmel és jelleggel felruházott múzeumi őrt nevezték ki. (OSZKI 1912/380)
Két év múlva kitört az I. világháború. Bártfai Szabó László azonnal bevonult katonai szolgálatra, és a háború végéig a hadsereg kötelékében maradt. Fejérpataky László múzeumigazgató 1918 végén kimutatást kért az osztályvezetőktől arról, hogy a nemzeti múzeum tisztviselői és alkalmazottai közül kik teljesítettek katonai szolgálatot. Erre készült 1919. január 7-én egy összeállítás, amelyben a következő olvasható:

Bártfai Szabó László hivatali előmenetelének következő stációja, hogy 1918. január 5-én Károly király igazgató-őri címet és jelleget adományozott mások mellett neki is (Hivatalos Közlöny, 1918. február 15.). 1918 végén, a Népköztársaság idején rendezték a Széchényi Könyvtár tisztviselőinek és altisztjeinek fizetését, és 1919. január 1-jei hatállyal megtörténtek az előléptetések, ill. kinevezések. Bártfai Szabó ekkor múzeumi osztályigazgatóvá lépett elő. (Magyar Könyvszemle, 1919. 1/4. füz., 139.)
A Tanácsköztársaság néhány hónapja alatt a nemzeti múzeummal és a Széchényi Könyvtárral kapcsolatban is születtek átalakítási tervek, végrehajtásukra azonban nem volt idő. Az egyik ilyen, nagy vitát kiváltó rendelet az volt, hogy a nemzeti múzeumi, az akadémiai és az egyetemi könyvtár levéltárait 1919. július 8-án egyesítették az Országos Levéltárral. A levéltári osztály gyűjteménye ugyan a helyén maradt, de az Országos Levéltár létszámába helyeztek át a Nemzeti Múzeumból négy főt, köztük Bártfai Szabó László „volt igazgatóőrt” is. (OSZKI 166/1919)
(A sors fintora: a levéltári anyag elköltöztetését 1919-ben nem tudták végrehajtani, de hét évvel később, 1926-ban a múzeumpalota zsúfoltságának enyhítése érdekében mégis áthelyezték az Országos Levéltár épületébe, sőt, 1934-ben egyesítették is azzal, így leválasztva a Széchényi Könyvtárról.)
1919. július 18-án másik „ötlet” is felmerült: Kenczler Hugó, a Közoktatásügyi Népbiztosság levéltárügyi megbízottja felvetette, hogy a múzeumi levéltár kézirattári részét egyben helyezzék át az Országos Levéltárba, vagy bontsák három részre, történelmi, irodalmi és képzőművészeti iratokra. Az irodalmi levelek a Széchényi-könyvtárhoz, a képzőművészetiek a Szépművészeti Múzeumba, a történelmiek az Országos Levéltárba kerülhetnének. Szakvéleményt kért Holub Józseftől, Rédey Tivadartól és Bártfai Szabó Lászlótól. Rédey kézirattári őr és Bártfai Szabó levéltári osztályvezető szakvéleményükben kifejtették, hogy a múzeumi levéltárnak nincs kézirattári része, hanem a levéltári és a kézirattári anyag már 1884-ben szétválaszttatott. A kézirattári anyag elvitelét és szétválasztását mindhárman elfogadhatatlannak ítélték. (OSZKI 17/1919, 137/1919)
1919 tavaszán-nyarán a művészeti és múzeumi direktórium előadássorozatot szervezett az érdeklődő munkások számára, amelyben a múzeumok tisztviselői vezették be tudományszakjuk alapvető ismereteibe őket. Az előadók között bártfai Szabó László neve is szerepelt. (Pesti Napló, 1919. április 9., 9.)
Ugyancsak részt vett a Közoktatásügyi Népbiztosság által szervezett könyvtárosi tanfolyam keretében tartott előadásokban: 1919. június 2-án 30, június 16-án 80 hallgató látogatta meg az OSZK-t, ahol az osztályvezetők mutatták be osztályaik tevékenységét, Bártfai Szabó a levéltári osztály munkáját. (OSZKI 152/1919)

A Tanácsköztársaság bukása után, 1919. szeptember 1-jén megjelent a román kormányzótanács központi bizottságának két tagja azzal a feladattal, hogy átvizsgálják a Széchényi-könyvtár anyagát. Fejérpataky László Melich Jánost és bártfai Szabó Lászlót hívta fel, hogy „az erőszaknak engedve” felvilágosítással szolgáljanak. Az általuk írt „Pro memoria” feljegyzésből az derül ki, hogy Szabó László felvázolta a Levéltár beosztását, tanulmányozásra ajánlotta a Nemzeti Múzeum százéves történetét. Arra az érdeklődésre, hogy hány oláh nyelvű oklevél van a múzeumban, a Partiumra és Erdélyre mely családok levéltárai vonatkoznak; Szabó a növedéknaplóhoz és a családi levéltárak letéti naplójához utalta őket, a kiküldöttek azonban ezeket nem nézték meg. Melich is hasonlóképpen nyilatkozott a kézirattárról, kiemelve, hogy a könyvtárnak mindössze 36 oláh nyelvű kézirata van, nagyobbrészt az újkorból. (OSZKI 209/1919)
Bártfai Szabó László a jegyzőkönyv tanúsága szerint abban az akcióban is részt vett, amikor a könyvtár személyzete 1919. szeptember 20-án 12 db Korvin-kódexet átadott Fejérpataky Lászlónak „biztos helyre leendő szállítás czéljából”. (OSZKI 330/1919)
1920-ban a személyzet igazolására került sor. Melich János 1920. október 29-én kiállított igazolása szerint Bártfai Szabó László osztályigazgató 1914. július 29-től 1918. november 15-ig tényleges katonai szolgálatot teljesített, továbbá:

Az 1920-as években Bártfai Szabó László Melich János távollétében a helyetteseként is tevékenykedett, amint erről az irattár több, könyvkölcsönzésről, könyvvásárlásról szóló irata tanúskodik.
1923-ban Hóman Bálint könyvtárigazgató új szolgálati beosztást állapított meg az OSZK személyzete részére. Ebben a Levéltár Bártfai Szabó László osztályigazgató vezetésével és rajta kívül 5 fős személyzettel a könyvtár III. fő szervezeti egységeként szerepel. (OSZKI 298/923) Az új beosztás 1923. február 1-jén lépett életbe.
Ebben az évben zajlott le a levéltári anyag teljes revíziója Bártfai Szabó és helyettese, Sulica Szilárd vezetésével, valamint a könyvtár átszervezési munkálataival kapcsolatban bizonyos iratgyűjteményeket külön munkával dolgoztak fel.

Rácz Ágnes

Felhasznált irodalom (a szövegben jelölt irattári forrásokon és időszaki kiadványokban megjelent közleményeken kívül):

• Szabó László, B.: Bártfai Szabó László: egy tudós történész portréja, [Budapest], Herminamező Polgári Köre, 1977, 26. (Zuglói füzetek)
• Bártfai Szabó László: Gróf Széchényi István könyvtára, Budapest, MNM Könyvtára, 1923, 102. (A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának címjegyzéke; 8.)

Diskay Lenke (Kiskundorozsma, 1924. augusztus 22. – Budapest, 1980. december 13.) grafikusművész az ex libris műfajának egyik kiváló hazai művelője volt.
A festegető édesanya, Péter Szabó Anna művészi érzékét három lánya közül az elsőszülött „Lencike” örökölte. Már kisdiákként cseréptányérokat festett szomszédok, rokonok kérésére és a maga örömére. Elemi iskoláit Kiskundorozsmán végezte, a középiskolát az akkori szegedi leánygimnáziumban. 1942-ben került a Magyar Képzőművészeti Főiskolára a fővárosba, de diplomát – a háborús helyzet miatt – csak 1949-ben szerzett grafika szakon, mesterei Varga Nándor Lajos és Koffán Károly voltak. Évekig rajztanárként tevékenykedett Budapesten, akárcsak férje, a festőművész Varga Hajdú István. Leányuk, a festményrestaurátor-művészként dolgozó Varga Hajdú Eszter is örökölte szülei tehetségét.
Tüskés Tibor irodalomtörténész, kritikus 1970-ben így jellemezte a művésznő munkásságát a Jelenkor hasábjain:

Diskay Lenke művészetének valóban egyre meghatározóbb műfajává vált az ex libris, melyben sajátos, egyedi stílust hozott létre. Érdeklődésének, szellemi, személyes barátságainak, tájékozódási pontjainak megismeréséhez nagy segítséget jelentenek az általa készített könyvjegyek és alkalmi grafikák. Azt vallotta, a jó ex libris készítésének egyik feltétele, hogy ismerni kell annak az egyéniségét (érdeklődését, foglalkozását, hajlamát), akinek a grafika készül, azaz jelképet kell alkotni. Főként fa- és linómetszet-technikát alkalmazott, a kép- és kisgrafika mellett kárpittervezőként is tevékenykedett. Az ex libris műfajában ötletessége, formakincse nagy változatosságot mutat. Lapjainak témája az ember és az őt körülvevő világ. Gazdag grafikai hagyatékát az újszerű és hagyományos megoldások, a nonfiguratív és népi fogantatású stílus ötvözése, kényes, megtalált egyensúlya jellemzi. A magyar vidékről származva ihletet merített a népművészetből, a természeti formákból, felhasználta a pásztorfaragások, a népi szőttesek világát, a madarak, a kerti virágok formáit, kedvelte a középkori kódexek rajzait, a keleti, főként perzsa miniatúrákat. Mindezek ötletül szolgáltak tömören‑gazdagon megformált, színes képi világához. Ha többszínű metszetet akart készíteni, akkor minden színnek külön dúcot kellett vésnie. Az egymást fedő színek újabb színváltozatot hoztak létre. Így két dúccal már négyféle színt is tudott alkotni. A túlzottan tarka metszeteket nem kedvelte, egy képhez háromnál több dúcot nem szokott használni.

Diskay Lenke fametszete (1970). Jelzet: Diskay/174 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Műveivel először 1954-ben lépett közönség elé, első önálló bemutatójára 1959-ben került sor a Május 1. mozi előcsarnokában Budapesten. 1959-től a Fiatal Képzőművészek Stúdiója kiállításának és 1960-tól valamennyi neves kollektív tárlatnak állandó résztvevője volt, például szerepelt 1960-ban a Képzőművészek Nemzetközi Kiállításán, 1961-ben az I. Miskolci Grafikai Biennálén. 1967-ben a Fényes Adolf Teremben kisgrafikai lapjaiból rendezett tárlatot. Ezt követően férjével is többször kiállított, emellett mindketten gyakran szerepeltek irodalmi folyóiratokban.
Külföldön is hamar felfigyeltek Diskay Lenke tehetségére. A dán Klaus Rödel már 1967-ben megjelentetett egy alkotásjegyzéket a művésznő addig készített ex libriseiből Lenke Diskay ex libris, en ungarsk exlibris-kunstner, 1967 címmel. 1968-ban a XII. Nemzetközi Ex libris Kongresszus ex libris pályázatán harmadik helyezést ért el az olaszországi Comóban. Rendszeresen meghívták a lengyelországi Malborkban kétévente rendezett nemzetközi ex libris kiállításokra, és a besztercebányai (Banská Bystrica, ma Szlovákiában) fametsző biennálék állandó résztvevője is volt.
1970-ben hazánkban elnyerte a Bartók Béla-emlékpályázat első díját, melyet a Budapesten rendezett XIII. Nemzetközi Ex libris Kongresszus alkalmából a zeneszerző halálának 25. évfordulója alkalmából írtak ki. A Bartók-pályázat helyezettjei, a díjak sorrendjében: Diskay Lenke, Grazina Didelyté és Anatolij Kalasnyikov voltak, utóbbi kettő az akkori Szovjetunióból. Diskay díjnyertes lapja Bartók Béla egyik legismertebb műve, a Cantata Profana (A kilenc csodaszarvas) nyomán készült többszínnyomatos fametszetű grafika volt.

Diskay Lenke fametszete (1970). Jelzet: Diskay/170 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Gondolatainak teljesebb kifejtésére 1970-től gyakran készített sorozatokat (Balaton-sorozat, Kaleidoszkóp I–III.). Honnan-Miért-Hová? című sorozata a születés-élet-halál gondolatkörét idézi. Utóbbi munkájával a Szegedi Nyári Tárlaton (1971) díjat nyert. 1971-ben a Keszthelyi Kisgrafikai Biennálén kitüntetésben részesült, Jászberényben elnyerte a Székely Mihály-emlékpályázat első díját (1972).

Diskay Lenke fametszete (1972). Jelzet: Diskay/198 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A balatoni kisgrafikai biennálék rendszeres résztvevőjeként egyre többen megismerték a munkásságát. Az 1970-es évek folyamán egyéni kiállítása volt Szegeden, Veszprémben, Budapesten és Érden. Elnyerte „A balatoni táj híres emberei” pályázat díját is. 1972-ben Dániában, Helsingørben kapott díjat a XIV. Nemzetközi Ex libris Kongresszushoz kapcsolódó pályázaton. Külföldön ex librisei szerepeltek még Párizsban, Hamburgban, Krakkóban, Luganóban, Bledben, Milánóban stb.
Diskay Lenke színes fametszetei a hagyományos, feszes ritmusú, zömében a fekete-fehér ellentétére épülő kompozíciókkal szemben szinte festőinek nevezhetők. Új tónust hoztak az 1960–70-es évek kisgrafikai életébe, hazánkban és külföldön is nagy sikert aratva. Improvizatív ábrázolásvilágát az érzelmi gazdagság, a népművészetet forrásul használva az átérzés és a tudatos újrateremtés jellemzi. A motívumok gazdag hálója gyakran a lapok egész felületét betölti. A vonalak játékával, az ihletett vonalvezetéssel varázslatot teremt, alkotásaira alapvetően a harmónia, kiegyensúlyozottság jellemző. A kolorisztikus hajlamú művésznő színharmóniája mértéktartó; szívesen használ aranyat is, mert ezzel derűt és ünnepélyességet, meleget és fényjátékot egyformán ki tud fejezni. Jó példája ennek a Semsey Andor nevére szóló ex libris könyvön ülő, zenélő nőalakkal.

Diskay Lenke fametszete (1966). Jelzet: Diskay/68 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A motívumok hangulati sűrítésének, a méretek tartalmi kiteljesítésének szép példái a költők és írók részére készült ex librisek, melyek a tulajdonosra, illetve annak valamely alkotására utaló motívumokat tartalmaznak.

Diskay Lenke fametszete (1967). Jelzet: Diskay/72 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Egész kis magyar irodalomtörténet áll össze a Csoóri Sándor, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Juhász Ferenc, Kormos István, Rab Zsuzsa, Sánta Ferenc, Simon István, Vas István, Weöres Sándor stb. nevére szóló ex librisekből.

Diskay Lenke fa- és linómetszete (1969). Jelzet: Diskay/144/v1 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Tüskés Tibor író, kritikus, irodalomtörténész ún. beszélő ex librise a nevére utalóan tüskéket ábrázol.

Diskay Lenke fametszete (1966). Jelzet: Diskay/60 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Diskay Lenke ex librisei széles társadalmi réteget átfogva korának képzőművészei, emellett szakírók, természettudósok, zenészek, tanárok, könyvtárosok, orvosok, jogászok, mérnökök stb. részére is szólnak, a művésznő sokukkal személyes ismeretségben állt. Tág körű hazai és nemzetközi ismeretségét mutatja, hogy a neves gyűjtők közt magyar és külföldi megrendelők nevére egyaránt metszett ex librist. Soó Rezső, Lippóczy Norbert, Ebergényi Tibor, Reisinger Jenő színes könyvjegyei részben szakmájukra utalók – Soó Rezső botanikaprofesszor ex librisén például búzakalász szerepel, melyet a növény érését követve többféle (zöld, aranysárga, barna) színváltozatban is elkészített a művésznő.

Diskay Lenke fa- és linómetszete (1966). Jelzet: Diskay/53 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A külföldi gyűjtők, szakírók közül Gianni Mantero, Leo Arras, Helmer Fogedgaard és Klaus Rödel nevét emelem ki. Leo Arras belga művészettörténész egyik lapján Sárkányölő Szent György látható a népmesék motívumkincsét idéző ábrázolással. A dán Klaus Rödelén – aki 1962-től 2001-ig a frederikshavni Alpha Diesel hajózási gépipari vállalat (MAN B&W), majd a Frederikshavn Kunstmuseum og Exlibrissamling igazgatója volt – sellő alakja rajzolódik ki lanttal, utalva a megrendelő lakhelyére, Frederikshavn kikötővárosra. A grafikára határozott vonalvezetés, esztétikus kidolgozottság jellemző, a víz alatti világot idéző színvilággal. A színek varázsában élő művésznő ezt a grafikát is elkészítette többféle színváltozatban.

Diskay Lenke fa- és linómetszete (1968). Jelzet: Diskay/118/v4 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Más intézmények mellett az Országos Széchényi Könyvtár többször is rendezett kiállítást Diskay Lenke grafikáiból. Elsőként 1966 decemberében hetven legszebb ex librisét tekinthették meg az érdeklődők. Az OSZK Plakát- és Aprónyomtatványtára 1997-ben kapta ajándékba a grafikusművész hagyatékát, amely 17 361 db ex librist tartalmazott, illetve ezek dúcait, grafikákat, a művésznő díjait, kiállításainak katalógusait. Megjegyzendő, hogy a hagyatékban a kisgrafikák magas darabszáma a variánsokkal, duplumokkal, vázlatokkal együtt értendő – a grafikusművész Semsey Andor által 1981-ben összeállított kisgrafikai alkotásjegyzéke mintegy 294 opusszámú kisgrafikát ír le.
A nemzeti könyvár a beérkezett anyagból 1999 elején újabb kiállítást rendezett, és ugyanezen évben a pápai Jókai Mór Városi Könyvtár is. Az Országos Széchényi Könyvtárban 2008 szeptemberétől kezdődött meg a Diskay-hagyaték részletes online katalogizálása, melynek nyomán Ex librisek a Nemzeti Könyvtárban: Diskay Lenke hagyatéka címmel újabb kiállítás nyílt 2009-ben, ennek kurátora Vasné dr. Tóth Kornélia volt. A tárlat – mely újszerű módon a megrendelők szerint csoportosítva mutatta be az ex libriseket – virtuális formában napjainkban is megtekinthető e linken, bemutatva Diskay Lenke sokszínű grafikai világát.
Stettner Béla, a Kisgrafika Barátok Köre művészeti vezetője e szavakkal búcsúztatta a művésznőt 1980-ban:

Az utókor azóta is méltán őrzi a kisgrafika nemzetközi hírű alkotójának emlékezetét.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Lakatos Demeter (1911–1974) csángó magyar népköltőt Halász Péter – A Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület titkára – nem véletlenül nevezi „a moldvai magyarság konok élni akarásának mindnyájunk számára példát mutató alakjának”. Lakatos egész művészetét meghatározta a moldvai csángók helyzete, életének megismerése elengedhetetlen verseinek és azok jelentőségének megértéséhez. Az 50 éve elhunyt, elfeledett szerző életútja és elhivatottsága napjainkban is különösen tanulságos lehet.
Lakatos Demeter moldvai csángóként már gyermekségétől fogva folyamatosan küzdött nemcsak a kisebbségi érzéssel, hanem ennek tényszerű, mindennapi nehézségével is. A szabófalvi kisdiák iskolájában tilos volt a magyar szó; édesanyja tanította magyarul, míg apja 1916-ban a román sereg kényszerű tagjaként, a magyarok ellen harcolva esett el. Verseket már 10-12 éves kora óta írt, eleinte románul; 1930 és 1937 között falujában színtársulatot is vezetett, de ezt – leginkább szókimondó társadalomkritikai, politikusokat, papokat egyaránt kritikával illető megnyilvánulásai miatt – fel kellett adnia. Többször dolgozott sofőrként és újságíróként, vezetett kisboltot, de élete legnagyobb részében gyári munkásként tevékenykedett. Az 1970-es évek elején főgépészi állásából ment nyugdíjba.
Lakatos egy kisebbség tagjaként élte meg a romániai kommunista diktatúrát, amely ezeket a közösségeket mindig különösen érintette: az aktuálpolitika jellemzően igyekezett minél inkább asszimilálni őket. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy számára a publikálás nehézségekbe ütközött; egy-egy időszakban egyáltalán nem is jelenhettek meg munkái. Ennek ellenére folyamatosan írt és próbált érvényesülni: alkotott románul is, ezen versei – leginkább kényszerűségből – alkalmazkodnak a korszak aktuálpolitikai elvárásaihoz. Csángó dialektikájú magyar, de román ortográfiával írt műveinek nyelvezete viszont egy korszak és tájegység nyelvének autentikus lenyomata. Tematikailag egyrészt a csángó népköltészettel fonódnak össze, másrészt hazaszeretetének és magyarságtudatának őszinte kifejezői.

Lakatos Demeter: Szüret. Jelzet: Fond 402/249 – Kézirattár

Ez a vonás meghatározta Lakatos helyét az irodalomban, ugyanakkor sosem válhatott a kánon tagjává. Ennek ellenére Dsida Jenő figyelmét is felkeltette: az akkor már ismert költővel 1935-ben találkozott, amikor az Universul című kolozsvári napilapnál dolgozott tudósítóként. Dsidának köszönhető első csángó magyar versének, a Falevelek hulladoznak megjelenése a Keleti Újságban.
Lakatos költészetében ezután nagy csend következett, aktívan legközelebb a hatvanas években kezdett el írni, célja pedig egy önálló verseskötet megalkotása és kiadása volt. Ez élete során a politikai helyzet miatt nem valósulhatott meg: első verseskötete, a Csángó strófák, csupán halála után, 1986-ban jelenhetett meg mint nyelvjárási szöveggyűjtemény. Legjelentősebb kiadása pedig a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesületnek köszönhető kétkötetes gyűjtemény még 2003-ból.
A csángó népköltő hagyatékának jelentős részét 1990 óta az könyvtárunk Kézirattára őrzi. Az anyagban találhatók különböző másolatok és gépiratok, levelek, de természetesen a legértékesebb tételek az autográf – Lakatos által saját kezűleg írt – versek. A szépen rendezett hagyaték különösen hasznos lehet a különböző dialektikai nyelvészeti kutatások számára is.
A kéziratok igen sokat elárulnak a költő elképzelhető körülményeiről és hátteréről. A papírok, amelyekre lejegyezte verseit, közel sem egységes megjelenésűek és típusúak: akadnak jobb minőségűek is – ezek sokszor füzetekből, mappákból, dossziékból kitépett oldalak –, viszont nem ritkák a már-már teljesen áttetsző lapok sem; ez tanúskodik arról, hogy a szerző jó eséllyel a hétköznapjaiban is nélkülözni kényszerült. Ezeken a hordozókon már-már túlzónak is tűnnek Lakatos nagy, markáns, erősen kiírt, nagy lendülettel és dinamizmussal lejegyzett, rendszerint a papíron is átütő betűi. Verseit és leveleit többnyire nagy gonddal datálta és keltezte; a verseknél tisztán megfigyelhető a szerző tudatossága a szerkezetek kialakításánál, emellett egyértelműen törekedett az átláthatóságra is. Soha! című versét egy olyan papírra írta, amelyet – anyagából és állapotából kiindulva – egy dossziéból téphetett ki.

Lakatos Demeter nem bővelkedett anyagi javakban, de lelkében annál többet tudhatott a magáénak: versei bizonyítják elszántságát és hivatástudatát a költészet és a magyar nyelv művelése iránt. Ugyanezen szellem jegyében gyermekeit, Demetert és Elvirát a több órányi távolságra fekvő Marosvásárhelyen iskoláztatta be, hogy magyarul tanulhassanak. Ő maga mindig is szeretett volna eljutni Magyarországra, útlevelet viszont többszöri igénylése ellenére sosem kapott.

Lakatos Demeter: Elvirának és a Demeternek. Recto. Jelzet: Fond 402/412 – Kézirattár

Lakatos legszebb, a magyarság és csángó társai iránti őszinte elköteleződését azon a nyelven szólaltatta meg, amelyben legkevésbé érezhette otthon magát: magyarul. A sors fintora, hogy éppen ezzel a nyelvvel érvényesülhetett legkevésbé a különböző, kisebbségeket rendszerint elnyomó rendszerek alatt, és amelynek anyaországában minden reménye ellenére sosem járhatott.

Felhasznált irodalom:

• Beke György: Magyar költő Moldvában. In: Uő.: Csángú országba: Összegyűjtött versek, mesék és levelek, I, Budapest, Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, 2003, 3–18.
• Halász Péter: „Egy nép nagyond nehezend pusztul el...”: Lakatos Demeter csángó költő születésének századik évfordulójára, május 19. In: Bárka. Irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat, 19. évf. 2. sz. (2011), 77–85.
• Iancu Laura: Az elvarratlan szálak élettana. In: Ferenczné Szőcs Éva és Gazda József (szerk.): Kőrösi Csoma Sándor: Tegnapi és mai magyarság, Kovászna, Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület, 2019, 535–542.
• Lakatos Demeter: Csángú országba. Összegyűjtött versek, mesék és levelek, összeáll., utószó: Libisch Győző, Budapest, Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, 2003, I–II.

Baranyai Laura (Kézirattár)

Az idő arcai közönségcsalogató és inspiratív kiállítás az időfogalom különböző értelmezéseit és szimbolikus formáit szövegek, képek, leleményes szerkezetek bemutatásával szemléltette. Írásunkban a téma filozófiai megközelítéseivel foglalkozunk és három filozófus időfelfogásából röviden kiemelünk néhány megállapítást, megközelítéseik kapcsolódására is utalva.

Cím nélkül. Baráth Bálint grafikája

Az idő a filozófiai hagyomány két és félezer éve megoldatlan elgondolásai közé tartozik, „időtlen” probléma. Nemcsak az emberi tudás ígéretét hordozó, a 19. század közepéig tartó „klasszikus” filozófiában, hanem a modern tudományosság létrejötte után és a metafizikát mellőző korunkban is. Az idő fogalmának megközelítésekor máris filozófiai vizsgálódásba kezdünk. Nehézséget jelent a megragadása, önmagában nem tapasztalható fogalom. Hol létezik, a valóságban vagy a lélekben? Mikor és hogyan keletkezett? Milyen kapcsolatban van a térrel és a változással? Egy egyszerű gondolatkísérlet is bonyolult problémát vet fel: az óra másodpercmutatójának járása és az idő múlásának belsőben megragadható élménye, másként a mért, absztrakt módon definiálható idő és a lélek ideje talányos módon különböznek egymástól. Az idő kérdése végtelen exploráció, más fontos lételméleti filozófiai problémákhoz hasonlóan. Eltűnődhetünk azon, ha az idő meghatározhatatlan, megismerése bizonytalan, akkor mi értelme vele bajlódni, miért pazaroljuk rá az időnket. A felvetés itt értelmetlen, mivel a filozófiai kutatás nem szorul legitimációra. A híres Menón-paradoxonhoz fordulunk:

Kérdés tehát, lehetséges-e a megismerés. Platón válasza, hogy lelkünk születésünk előtt már létezett, így a megismerés már világra jövetelünk előtt megtörtént; az elfeledett tudás előcsalogatható anamnézis, visszaemlékezés segítségével. Témánkra visszatérve tegyük hozzá, hogy ha reménytelenül is kutatjuk az idő mibenlétét, bár tudható, hogy nem érjük el célunkat, az még nem ok a kétségbeesésre. A szókratészi tanítás szentenciája, hogy a nemtudás felismerése az igazi bölcsesség. Karl Jaspers írja, a filozófia lényege az igazság keresése és a kérdései lényegesebbek válaszainál. (Ebben ugyanakkor az egyre gyarapodó és lezáratlan kérdéseink igazolását is látjuk.)

Cím nélkül. Baráth Bálint grafikája

Ideje visszatérnünk témánkhoz. Az idő a legelterjedtebb vélekedés szerint a múltból a jövő felé irányul, folyamként halad és mozgás kapcsolódik hozzá; egymást követő változások valamiféle mértéke. Egy másik időképzet a haladás helyett az ismétlődést tekinti alapelvnek, ciklikus-körkörös tulajdonságát – ami ugyanúgy kézenfekvő elképzelés, a napszakok, az évszakok, a természet körforgása vagy az ünnepek visszatérésének közvetlen tapasztalata alapján. E két nézet az időt a természethez tartozónak tekinti, kozmológiai-objektív időreprezentációk.

 Cím nélkül. Baráth Bálint grafikája

Az objektív időfelfogáshoz kapcsolódik az antik és a középkori filozófia sarkköve, Platón Timaiosz című műve. A kozmosz keletkezését tárgyaló dialógus évszázadokon keresztül a legfontosabb platóni hagyatéknak számított. Ennek bizonyítékát Raffaello freskóján is megtaláljuk, Az athéni iskola című képén az Arisztotelésszel együtt középpontban álló filozófus ezt a könyvet tartja a kezében. A kozmológiai történetben Timaiosz kijelenti, hogy az idő nem más,, mint „az örökkévalóság szám szerint tovahaladó örök képmása”, ami az éggel, a Nappal, a Holddal és más bolygókkal együtt jött létre. Továbbá megállapítja, az idő és a mozgás összetartoznak, előbbi az égitestek rendezett mozgásával azonos. Mivel az idő az isteni alkotó, a démiurgosz által teremtett, így az nem volt örökké, ezáltal nem létezett idő előtti, kaotikus állapot. Tehát nincsenek olyan, a démiurgosz akaratától független külső tényezők, amelyek őt befolyásolnák. 

Itt egy nehezen felfogható megállapításhoz jutunk és újabb kérdésekhez. Mit kezdjünk az időtlen idő fogalmával? Ha az idő az időben teremtett, akkor az milyen időpontban történt. És az isteni alkotó hol volt és meddig a teremtés időpontjáig? A probléma a teremtésfogalom teológiai értelmezéseihez is vezet, egyúttal gondoljunk a Genezis legelső mondatára vagy a semmiből a mindenséget mérleggel vagy körzővel megteremtő Isten ábrázolásokra a középkorból. Platón elképzelése nagy hatással volt a zsidó és keresztény teológiára, így Szent Ágostonra, a másodikként megidézett gondolkodóra is.

Cím nélkül. Baráth Bálint grafikája

A filozófiatörténet a kozmológiai-objektív időfolyam elgondolásoknál nagyobb figyelmet fordított a szubjektív idő kérdésének, annak, hogy az idő miképpen adódik az emberi tudat számára. Ennek az aspektusnak kiemelkedő képviselője Szent Ágoston. Gondolkodásának alapja az Isten és a lélek megismerésére törekvés. A tudás a hit által szerezhető meg, ezáltal a teológiai és a filozófiai tudást nem különbözteti meg. A lélek nem isteni természetű, nem állandó, hanem változó létező. Ha Isten jelen van a lélekben, az igazság van jelen, így mindent megismerhet az ember, az idő természetét is. Az idő lélekben „megmutatkozásának”, a szubjektív idő sajátos dimenziójának vizsgálatával elsősorban a Vallomások XI. könyvében foglalkozik. Elemzése során az idő mérhetőségét és tartamos kiterjedtségét példákon keresztül kutatja. Felfogása szerint az elhangzó verssor jelenbeli élményként megragad a lélekben, aminek mérése csak a belsőben végezhető el: „lelkem, tebenned mérem az időt”. Az idő mérésekor valójában a lélek szétterjedését mérjük. A gyakran idézett mondatok:

Tehát csak a jelen élménye igazi, csak a jelen múlásával mérhető az idő – a múlt már nincs, a jövő még nincs.  De megjegyzi, a most, a pillanat mérése is nehézséggel jár, nem állíthatjuk, hogy hosszú vagy rövid, mert végtelenül osztható és nincs folyamatossága.

Cím nélkül. Baráth Bálint grafikája

Az idő és a teremtés elsőbbségét illető dilemma megoldásában Ágoston az említett platóni formulához kapcsolódik. Mivel minden idő Isten alkotása, „a teremtett idő előtt nem létezett idő”, vagyis „nem volt sohasem idő, amelyben idő még nem volt”. Ágoston azáltal, hogy az idő dimenzióit elveti és a szimultán jelenre építi fel rendszerét, Isten örökkévalóságát vallja; nem állíthatjuk róla, hogy volt vagy lesz, csak azt, hogy van. Nem tehető fel az a kérdés, hogy Isten vagy a teremtett világ előtt mi volt, ugyanis Isten kívül áll az időkategóriákon. (Filozófiai megközelítéssel most falakba ütközünk, úgyhogy kívülállóknak és a gondolatmenet ontológiai igazságát tagadóknak – Akhillész alábbi javaslatára – inkább a futballt ajánljuk.)
A hagyományos időtapasztalat felszakítása, a jelenbeliség idődimenzióktól független felfogása Bergson elképzelésének is alapja. A kiállítás utolsó terében a francia gondolkodó hivatott értelmezője, Babits Mihály esszéjéből olvashattunk részletet. Az idézet Bergson metafizikájának egyik legfontosabb fogalmára, az idő sajátos létmódjával bíró tartamra utal. A filozófus nagyívű és esztétikai relevanciával is rendelkező eszmerendszeréből csak nagyon röviden utalhatunk erre. Bergson a történetileg domináns objektív időtől elkülöníti a szubjektív, belső időt. Utóbbi elemzése során élményidőről beszél, ez nem más, mint a tartam. Ami minőségi jellegű, nem fejezhető ki kiterjedésként, így a tértől független. A tartam egymásba hatoló, egyidejűségbe oldódó, heterogén idő. Ezzel ellentétes a térbeli vonatkozású, egymást követő mozzanatokból álló, homogén idő. A tartam nem osztható egymáson kívüli részekre, nem anyagszerű, nem mérhető: tiszta eszméleti állapotaink sajátos szintézise. Bergson egyik példája segít a fogalom megragadásában:

A tartam sajátossága, hogy nem marad változatlan, egyre gazdagodik. Minden történés más, mint az előző, ugyanis az egész múlt többletével rendelkezik. Az emlékezet szerepe meghatározó: a múlt emlékezetként épül bele a jelenbe, attól elválaszthatatlanul. Az egymásra következő pillanatok dinamikus gazdagodásával „a múlt egy testet alkot a jelennel”, mindez pedig a teremtő fejlődés. E folyamat megismerési módja az intuíció, az értelem erre kevéssé képes – fejti ki Bergson.

Cím nélkül. Baráth Bálint grafikája

Azzal kezdtük, hogy az időt önmagában nehéz elgondolnunk, lehetetlen megragadnunk. Egy eddig nem említett, különös és önálló létmóddal bíró idő mégis megnyílhat számunkra. A műalkotás immanens idejéről van szó, ami a művészet tapasztalatán túlmutatva szembesítésre késztet saját jelenünkkel és teljes énünkkel is. A filozofikus esszé mestere, Hamvas Béla Arlequin című írásában két művészetet különböztet meg: a rend alapozottságú, arányt, bizonyosságot adó orfikus és a mágikus, imaginatív erőket felszabadító művészetet. A két hamvasi esztétikai princípiumot a két időpercepcióval párosítva közelíthetünk a műalkotás geneziséhez. A rendbe foglaló mű az objektív idő, míg a létezés örvényét felmutató mű a szubjektív idő ihletett most-jában jön létre. Példákat említve, az ókori görög építészet, az Isteni színjáték vagy Bach művei az előzőhöz, míg Beethoven zenéje, Dosztojevszkij regényei és Van Gogh művészete az utóbbihoz tartozik. Ily módon, szerény belátásaink és rövid időnk ellenére, széles szellemi horizonthoz értünk.

Baráth Bálint digitális grafikáit a művész engedélyével közöltük.

Irodalom:

• Aurelius Augustinus: Vallomások, ford. Városi István, Budapest, Gondolat, 1982.
• Henri Bergson: Idő és szabadság, ford. Dienes Valéria, Szeged, Universum, 1990.
• Henri Bergson. A gondolkodás és a mozgó, ford. Dékány András, Budapest, L’Harmattan, 2012, 9–74.
• Lewis Carroll: Mit mondott a teknős Akhillésznek? Kutrovátz Gábor
• Gilles Deleuze: A bergsoni filozófia, ford. John Éva, Budapest, Atlantisz, 2010.
• Hamvas Béla: Arlequin. In: Uő.: Silentium, Szentendre, Medio, 2006, 157–184.
• Huoranszki Ferenc: Modern metafizika, Budapest, Osiris, 2001, 168–204.
• Platón összes művei, ford. Devecseri Gábor [et al.] Budapest, Európa, 1984.

Tóth Ferenc (Raktári Osztály)