A tánc világnapja és A magyar film napja alkalmából

120 évvel ezelőtt, 1901. április 30-án Pekár Gyula ezekkel a szavakkal kezdte a táncról szóló előadását az Uránia Magyar Tudományos Színházban:

Pekár Gyula: A tánc. Színlap – Színháztörténeti és Zeneműtár, Uránia kötetes színlapok

E szellemes korabeli bevezetés után most mégis egy gyakori tévhitet kell eloszlatni: megnyitásakor az Uránia mai fogalmaink szerint nem volt önálló mozi, és nem volt színház. A film és a színjátszás az előadások alátámasztását, illusztrálását szolgálta.

Uránia. Az Uránia Magyar Tudományos Színház Közlönye, 1899. november – december, 1. szám. Címlap – Törzsállomány

Az 1899-ben berlini és bécsi mintára a tudomány népszerűsítésére létrejövő színház, már vetített képekkel, később a mozgókép segítségével mutatott be előadásokat a kor kiváló tudósai és szakemberei közreműködésével. Az első előadást 1899. november 9-én a földrajztudós Cholnoky Jenő tartotta Küzdelem az éjszaki pólusért címmel. Az akkor elismert fizikus, Klupathy Jenő vagy a híres csillagász, Kövesligethy Radó is tartott előadást.

Cholnoky Jenő: Küzdelem az Éjszaki pólusért. Színlap – Színháztörténeti és Zeneműtár

Már korábban, 1897-ben, az Operában is volt egy kísérleti előadás: Kirándulás a Holdra. Később, több más mellett talán A tánc volt az egyik legkedveltebb, ezt tekintik az első magyar filmnek is.
A létrejövő tudományos színház mellett az anyagi és egyéb feltételeket az „Uránia Magyar Tudományos Színház-Egylet R.-T.” biztosította, létesítéséhez részvényeket jegyeztettek. A társaságot – melynek 100.000 korona részvénytőkéje volt – Molnár Viktor vallás- és közoktatásügyi miniszteri tanácsos, Várady Gábor országgyűlési képviselő, Kövesligethy Radó egyetemi tanár és Somogyi Nándor művészeti és irodalmi vállalkozó alapította. A tudományos és művészvilág és a magyar közélet színe-java mellett gyárosok, bankárok, vállalkozók is megtalálhatók a pártoló, illetve az igazgatósági és felügyelő bizottsági tagok között. Színvonalas folyóirata is volt, az Uránia, amely az Uránia Magyar Tudományos Egyesület Közlönyeként fontos közművelődési szerepet töltött be, írásaival jól kiegészítette a patinás, 1869 óta töretlenül létező Természettudományi Közlönyt.

Molnár Viktor. Erdélyi fotó. 1910. KA 4389/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Bár az Uránia a tudományos ismeretterjesztés nagy vállalkozása volt, emellett azért kisebb színi előadásokat is tartottak néha, s Beöthy Lászlónak, a kiváló színházi embernek, színigazgatónak és a vele is kapcsolatban álló Leszkay Andrásnak köszönhetően két ma is ismert híresség egyik első európai fellépése e szép moreszk palota falai között történt. Az egyik híresség a japán társulatával fellépő Szadajakko (Sada Yacco), a másik pedig, akinek, bátran mondhatjuk, itt indult el a világkarrierje, az amerikai Isadora Duncan.
Itt vetítették le az első, némileg megkomponált, híres színészek közreműködésével készült rövidke, kis, különálló jelenetekből álló filmet, A táncot 1901. április 30-án, melynek szövegét Pekár Gyula írta, a 24 mozgófényképet Zitovszky Béla, az Uránia fényképésze vette föl az épület tetején.

Pekár Gyula A táncz. „Szatírikus csárdás. Táncolják: Niké Lina, Vendreyvel, Berzétey Ilona Hegedűssel, Bosnyákné Szerémivel.” In. Vasárnapi Ujság, 1901. 48. évfolyam, 17. szám, április 28., 281. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A magyar tájakról készült, még megkomponálatlan felvételek azonban megelőzték ezt, mégis A tánctól számítják a magyar némafilm kezdetét, s ekkortól magyar forgatócsoportok gyakrabban készítettek filmeket az Uránia egyes tájakat, népeket bemutató előadásaihoz.
Pekár Gyula még jó pár előadással színesítette a tudományos népszerűsítő előadásokat, többek közt ő búcsúztatta az elmúlt száz évet A XIX. század címmel.

Pekár Gyula: A XIX. század. Színlap – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára – újabban Színháztörténeti és Zeneműtára – őriz egy kis nyomtatott szövegéből és fényképekből összeállított bársonykötésű, selyemmel borított, külsőre igen díszes, csatos albumot. Az album Pekár Gyula A táncz című előadásából az Uránia vezetőjének, Molnár Viktornak készült.

 A továbbiakban részleteket közlünk az albumból, melyek alapján némiképp elkezelhetjük, milyenek is lehetettek az eredeti filmrészletek.

Pávatánc – Színháztörténeti és Zeneműtár

Menuet – Színháztörténeti és Zeneműtár

Irodalom:

• A táncz című film adatlapja a Hangosfilm.hu oldalon
• Uránia magyar tudományos színház – Közművelődés az iskolán kívül. A Színháztörténeti Tár virtuális kiállítása
• Kis Domokos Dániel: Az Uránia száz éve. In. Valóság, 2003. 46.évfolyam, 1. szám, 66–77. [Az egyes korai előadásokról, és az Uránia kezdeteiről]
• Kis Domokos Dániel: A hanggal történő elektromos távkapcsolás ötlete – Klupathy Jenőre emlékezve. In. Fizikai Szemle, 2008. 58. évfolyam, 12. szám. 429–431. [Az Uránia folyóirat szerkesztőjéről]
• Kis Domokos Dániel: A természetszerető Eötvös Loránd. Levéltári és kézirattári kutatások. Tudománytörténeti Szemle Könyvtára (116) Magyar Tudománytörténeti és Egészségtudományi Intézet, Budapest, 2017.
• „Az ismeretlen Uránia” – Megjelent a Nemzeti Filmszínház gazdagon illusztrált monográfiája. In. Az Uránia Nemzeti Filmszínház honlapja (április 8.)

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

1982 óta április 29-én ünnepeljük a táncot szerte a világon. A francia táncos és koreográfus Jean-Georges Noverre (1727–1810) születésnapjára helyezett világnapot az UNESCO Nemzetközi Színházi Intézetének (ITI) Táncbizottsága kezdeményezte, hogy nagyobb figyelmet kapjon a tánc mint művészet, mint társas tevékenység és mint az egyéni jóléthez is hozzájáruló kikapcsolódás.

Bajor Gizi mint Pierrette 1927-ben egy ritkán látható műtermi felvételen. A Pierrette fátyola c. előadás bemutatója 1927. április 8-án volt az Operaházban. Az előadás rendezője Márkus László, a koreográfus Guerra Miklós volt – Színháztörténeti és Zeneműtár

A tánc az emberi test ritmikus kifejező mozgása, a nonverbális kommunikáció ősi eredetű formája. Minden ismert kultúrában szerepet kapott rituális, spirituális tevékenységként, később mint önálló művészeti ág és társas szórakozás. A táncnak számtalan irányzata és stílusa alakult ki, a „szent” táncoktól a részben funkcionális mozdulatokat tartalmazó, népszokásokhoz kötődő néptáncoktól a színpadon előadott, vagy a társas együttlétekhez kapcsolódó mozdulatrendszerekig. Egyes ágai a harcművészetekkel és a sporttal is határosak (pl. a capoeira vagy a versenytánc, a ritmikus gimnasztika, a jégtánc stb.).
A test kifejező mozgásának nagy szerepe van az egyén testtudatának, kommunikációjának, empátiájának és érzelemkifejezésének fejlesztésében. A szórakozást jelentő egyéni vagy társas tánc évszázadok óta a társadalmi csoportok közti kapcsolatokkal is összefügg. Így lettek néptáncformák stilizálásából a felsőbb osztályok báli táncai s kerültek azután ezek zenés színpadi művek elemeiként újabb közönség elé (pl. a walzer, a palotás, a tangó stb.). A fiatalok saját táncirányzatai generációs divatot teremtettek a 20. században és napjainkban is a swingtől a rock and rollon át a hip-hopig és tovább.

A leginkább formalizált színpadi táncnyelv a balett, melynek kezdetei XIV. Lajos versailles-i udvari előadásaiig nyúlnak vissza, s a 19. század elejétől alakultak ki ma is ismert keretei és szabályai. A jelenleg Európában látható színpadi mozgásformák lényegében ehhez, a fehér vagy orosz baletthez fűződő viszonyukkal határozzák meg magukat a mozdulatművészeti iskolák 20. század eleji újító mozgalmaitól a modern balett, majd a modern/kortárs tánc irányzataiig.
2021-ben a világjárvány miatt ismét elszigetelve, virtuális felületeken ünnepeljük a táncot.
Hazánkban a Nemzeti Táncszínház, a Magyar Táncművészek Szövetsége, számos balett- és táncegyüttes, illetve a nemzetközi hírű és több szakirányban magas színvonalú képzést nyújtó Magyar Táncművészeti Egyetem is kezdeményezett programokat, hogy az eredeti célkitűzésnek megfelelően fölhívja a figyelmet a tánc társas és művészi formáinak értékeire, lélekgyógyító erejére.

Jean-Georges Noverre (1727–1810) táncos, koreográfus és szakíró. Jean-Baptiste Perronneau pasztellképe (Musée du Louvre, Paris) – A kép forrása: Larousse.fr

Noverre párizsi tanulmányait követően német színházakban, majd Lyonban és Párizsban az Opéra Comique-ban működött. Itt került színre Kínai ünnepek című koreográfiája, ami a korban szokásos zenés mű volt, dramatikus cselekmény nélkül, melyben a táncosok nem karakterekként, hanem vizuális elemként, látványosságképp szerepeltek. Noverre 1756-ban Londonba szerződött, ahol David Garrickkel, a kor legjelentősebb színészével is megismerkedett. Színházi élményeinek hatására jelentette meg Levelek a táncról és a balettekről című művét. Cselekményes balettkísérleteit Párizsba visszatérve sikertelenül próbálta meghonosítani, így Stuttgartban, a württenbergi herceg támogatásával mutatta be 1863-ban Jászón és Médea című balettjét. Ehhez az előadáshoz készült első ízben a cselekményt ismertető „műsorfüzet”, hogy a közönség jobban tudja követni a táncban megjelenő történetet. Noverre 1767-ben Bécsbe költözött és Mária Terézia udvari táncmestere lett, valamint a Kärtnetor Theater balettmestere. A császárvárosban került kapcsolatba Christoph Willibald Gluckkal, aki az opera dramatikus megújításán dolgozott. Ezek után Milánóban dolgozott, majd hazatért Párizsba, ahol (egykori tanítványa, Mária Terézia lánya, Marie Antoinette immár királynéként protezsálta) a Grand Opérában bemutatták Kis semmiségek című darabját, melynek zenéjét Noverre fölkérésére Mozart szerezte. Ám sem a közönség, sem táncosai nem álltak mellé a tánc szokatlan, dramatikus, cselekményes, szinte színészi karaktereket mozgató változata láttán. A cselekményes balettekkel a következő években ismét Angliában kísérletezett, majd 1793-ban vidékre visszavonulva megjelentette korábbi könyvének bővített kiadását, s haláláig részese volt a felvilágosodás gondolkodói közt zajló élénk levelezésnek.

Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Habsburg–Tescheni Frigyes királyi herceg és neje, Izabella 1928 októberében ünnepelték aranylakodalmukat. Ennek alkalmából több, igen értékes könyvet ajándékoztak a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának. Tették mindezt annak ellenére, hogy már csak egykor mesés vagyonuk töredékének voltak birtokában.
A Habsburg–Lotharingiai-ház tagjaiként az első világháborút követően javaik nagy részét elvesztették, többek között a bécsi Albertina palotában levő műgyűjteményüket is, melyet az osztrák államtól  hiába igényeltek vissza. Egyetlen ország hagyta háborítatlanul birtokaikat: a Magyar Királyság. Életük hátralevő részét itt élték le, köztiszteletnek és népszerűségnek örvendve.
A nagyvonalú adomány nem csupán a köz iránti áldozatkészségükről tanúskodott, hanem egyben magyar kötődésük egyik megnyilvánulása is volt, melynek nyomán nemzeti könyvtárunk rendkívül értékes kiadványokkal gazdagodott. Sorozatunkban a hercegi pár által adományozott műveket mutatjuk be.

Habsburg–Tescheni Frigyes főherceg és felesége, Izabella főhercegasszony – Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár

Az igen jelentős könyvadományt, melyről az 1929. évi igazgatói jelentés is megemlékezett, április 28-án jegyezték be a könyvtár növedéki naplójába.
Frigyes herceg a Habsburg-család tescheni, ún. hadvezéri ágának leszármazottja volt apai ágon, édesanyja révén pedig József nádor unokája. A magyarok iránti rokonszenv a családi hagyomány részét képezte. Teschen hercegeit a kor sikeres hadvezérei között tartották számon, Frigyest is katonai pályára szánták és ebben a szellemben nevelték. Anyanyelve mellett magyar, cseh, lengyel és francia nyelven is beszélt. Apja korai halála után testvéreivel együtt nagybátyja örökbe fogadta. Ennek nyomán, elsőszülöttként ő lett a bécsi Albertina palota és nagybátyja világhírű műgyűjteményének tulajdonosa. A mintaszerűen szervezett és korszerűen felszerelt uradalmak felett rendelkező főherceg a birodalom egyik leggazdagabb földbirtokosának számított. Katonai pályája meredeken ívelt fölfele és az első világháború alatt teljesedett ki, amikor 1914 és 1917 között az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének főparancsnoka volt.

Frigyes főherceg a lányával – Történeti Fénykép- és Videótár

Felesége, Izabella a Croy-ház dülmeni ágából származott, amely az Árpád-házból eredeztette magát, nevezetesen IV. István egyik fiától.
A főhercegasszony igen tevékeny szerepet vállalt férje mellett és ő is töretlen népszerűségnek örvendett, főként jótékonykodása és a felvidéki háziipart támogató szerepe révén. A társasági élet egyik állandó szereplője volt és szívesen vett részt jótékonysági rendezvényeken. Védnökséget vállalt a pozsonyi háziipari egylet felett és hímzőkörök szervezésével próbált javítani a környéken élő nők életkörülményein, kiegészítőjövedelem-lehetőségét biztosítva számukra. Személyes kapcsolatai révén igyekezett a hímzőkörök munkáit népszerűsíteni, ennek érdekében alkalmanként népi hímzésekkel díszített ruhában jelent meg és lányait is erre ösztönözte. (Ezirányú tevékenységéről l. bővebben.)

Izabella főhercegasszony megtekinti az Iparművészeti Múzeumban a fővárosi leányiskolák Vöröskereszt bizottságainak munkáit – Történeti Fénykép- és Videótár

A hercegi pár a pozsonyi Grassalkovich palotában alakította ki udvartartását. Házasságukból kilenc gyermek született, a várva várt fiú a kilencedikként érkezett.
Az első világháború után elvesztették az Osztrák–Magyar Monarchiában levő ingatlanaikat és birtokaikat, a magyar területeken fekvők kivételével. A család a magyaróvári uradalmi tiszti lakba vonult vissza (az óvári uradalom Mária Terézia lányának, Mária Krisztina főhercegnőnek hozományaként lett a főhercegi örökség része). A Magyar Királyság volt az egyetlen állam, mely tulajdonaikat háborítatlanul hagyta. Frigyes a bécsi Albertinában őrzött műgyűjteményét is hasztalan próbálta visszaigényelni az osztrák államtól, csak az általa vásárolt műtárgyakat és a palota berendezési tárgyait vihette magával.
A hercegi párt Magyarországhoz már korábban is szoros szálak fűzték, kötödésük egyik megnyilvánulásaként egyetlen fiúkat, a tescheni hercegi cím várományosát, magyar iskolában neveltették.
A házassági évforduló alkalmával ajándékozott művek közül az egyik legértékesebb az 1540-ben Ingolstadtban megjelent Astronomicum Caesareum, amely a 16. századi könyvművészet egyik remeke.

Az Astronomicum Caeasareum címoldala – Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 216

A fényűzően kivitelezett, színezett fametszetekkel díszített és papírműszereket magába foglaló könyv a német-római birodalom urának, V. Károlynak és testvérének, Ferdinándnak ajánlott. (Ferdinánd abban az időszakban magyar és cseh királyként uralkodott, később pedig testvére utódaként).
A könyv Magyarország legkorábbi térképét kiadó Petrus Apianus főműve, egyben saját tulajdonú nyomdájának utolsó kiadványa.
Apianus Peter Bennewitzként született a szászországi Leisnigban, nevét a kor humanistáinak példáját követve kezdte el latinosított alakban viselni. Bécsi tanulmányai idején már korán kapcsolatba került I. Ferdinánd orvosával, Georg Tannstetterrel, aki a bécsi egyetemen tanított és későbbi pályafutására is nagy hatást gyakorolt.
Egy rövid regensburgi és landshuti kitérő után az ingolstadti egyetem oktatója lett és nyomdát nyitott. Igen sokoldalú személyiség volt, számtantudósként, csillagászként és csillagászati műszerkészítőként egyaránt számontartott. Ein newe und wolgegründete underweisung aller Kauffmanns Rechnung in dreyen Büchern című számtankönyve (Ingolstadt, 1527) igazi sikerkönyvnek számított. A sikerhez jelentősen hozzájárult az a tény, hogy a benne közölt ismeretek a hétköznapi gyakorlatban is hasznosíthatók voltak. A könyv V. Károly figyelmét is felkeltette.
1532-ben több mű kiadására nyert előjogot a császártól, ezek között említett „Librum Azophi, Astrologi vetustissimi”, azaz Abd al-Rahman al-Szúfi könyve (melyet azonban a későbbiekben mégsem sikerült kiadnia, de említése arra vall, hogy ismerte a perzsa csillagász művét). Az előjog szövege arról tanúskodik, hogy az Astronomicum megjelentetését Apianus már korábban tervbe vette.

Petrus Apianus által 1532-ben elnyert előjog – Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 216

A ptolemaioszi (tehát földközpontú) világképet tükröző mű a korban nagy népszerűségnek örvendett tudós körökben (Kopernikusz a könyv megjelenése után három évvel adta ki a napközpontú világképre vonatkozó nézeteit közlő művét.)
A két jeles csillagász nem csupán az égitestek mozgásáról vallott eltérő nézeteket, hanem a csillagászati művek olvasói táboráról is. Míg Kopernikusz úgy vélte, hogy „a csillagászatot a csillagászok számára írják”, Apianus úgy gondolta, hogy éppen ellenkezőleg, ennek eredményeit a csillagászat iránt érdeklődők számára is hozzáférhetővé kell tenni. Erre vonatkozó gondolatait a könyv előszavában is kifejti. A mű közrebocsátásával lehetőséget szeretett volna nyújtani arra, hogy nemcsak a szakavatottak, de a kevésbé képzett olvasók is végezhessenek a bolygók helyzetének meghatározását célzó, egyszerűbb csillagászati számításokat a könyvbe illesztett papírműszerek segítségével.

Papírműszer (volvelle) a holdfázisok kiszámítására – Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 216

A több tengelyű, egymásra helyezett korongokból álló műszerek az analóg számítógép korai példáinak is tekinthetők, segítségükkel kiszámítható a különböző égitestek helyzete adott időpontban, a holdfázisok, valamint a napfogyatkozások időpontja. Szerkezetük annyira összetett, hogy a mű egészéről hű másolatot még soha nem sikerült készíteni.
A könyv első részében, többek között, a ptolemaioszi korban ismert 48 csillagképet is ismerteti. (Erről bővebben l. korábbi blogbejegyzésünket.)
Ezt követően részletes magyarázatok következnek a Szaturnusz, Jupiter, Mars, Vénusz és Merkúr, valamint a Hold és a Nap helyzetének kiszámításáról adott időpontban (a számításokat a császár születésnapjával példázta).

Papírműszer (volvelle) a Hold helyzetének kiszámítására adott időpontban – Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 216

Az első rész végén a szerző asztrológiával és orvoslással kapcsolatos kérdéseket is tárgyal.
A könyv második részében az üstökösökre vonatkozó megfigyeléseit ismerteti és öt üstökös pályáját írja le (ezek között a Halley-üstökösét is, melyet 1531-ben nyílt alkalma szemrevételezni).
Végül a csillagászati koordináta-rendszerekben való mérésre használt műszer, a torkvétum felépítését és használatát részletezi.
A mű tudománytörténeti jelentősége abban rejlik, hogy első közlése annak a megfigyelésnek, hogy az üstökösök csóvája a Nappal ellentétes irányba mutat.

Papírműszer (volvelle) a Hold helyzetének kiszámítására adott időpontban – Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 216

Mivel kis példányszámban adták ki, a könyv ritkaságnak számít (népszerűsége folytán sokan szerettek volna szert tenni egy-egy példányára, ám ez csak a tehetősebbek sikerült; a fokozódó igény nyomán kéziratos másolatai is készültek).
Közel másfél száz példány maradt fenn belőle, ezek színezése eltérő, vélhetően azért, mert a megrendelők igényeihez igazodott.
Budapesten a könyvnek két példánya is megtalálható, az egyik az Országos Széchényi Könyvtár Régi Nyomtatványok Tárában, a másik az Eötvös Loránd Tudományegyetem központi könyvtárának gyűjteményében.
Az előbbi a díszesebb kivitelű példányok közé tartozik (ezek csillagtérképe kék színnel alapozott és aranyozott pontokkal jelölt).
A könyv már a korban is egy kifejezetten drága kiadványnak számított, (nyomtatása a belefoglalt papírműszerek miatt igen költséges volt). A magántulajdonban levő példányok ára csillagászati, árveréstől függően százmillió forint körül mozog.
A mű, melyet egykoron Habsburg-uralkodóknak ajánlottak és mely Habsburg főrangú pár adományaként vált közgyűjtemény részévé, ma a nemzet könyvtárának féltett kincse.

NyA

A sorozat további részei: Második rész, Harmadik rész

Könyvtárunk Történeti Fénykép- és Videótára fotótörténeti anyagrészének – azaz az 1945 előtt készült fényképeknek – digitalizálása során került sor nemrégiben azokra a fényképalbumokra is, amelyekről a gyűjteményi bélyegző tanúsítja, hogy egykor a sokat utazó, művelt és műgyűjtő báró Révay Ferenc (1835–1914) könyvtárához tartoztak. Sorozatunk ezekről az albumokról, valamint eredeti tulajdonosukról szól.

A Révay Ferenc könyvtárából bekerült példányok bélyegzője az OSZK-ban – Történeti Fénykép- és Videótár

A feldolgozott albumok közül három – Mekka és Medina, Algéria, valamint Kairó – már szerepelt a könyvtár közös katalógusában is, ám képek nélkül, csak rövid, adatokra szorítkozó tételekként. A fennmaradó két albumnak – Palesztina és Róma – viszont nem volt nyoma itt, noha régebbi, DM-kezdetű leltári számot mindkettő viselt. Nem csupán ez a néhány tárgy várakozott eddig kissé félreállítva: a báró hajdani gazdag kollekciójának többi darabját, sőt, egészét is elkerülte eddig a rendszerező kutatás.
Az 1914-ben elhunyt Révay Ferenc hagyatékának könyvgyűjteményként értelmezhető része 1916-ban került be a Nemzeti Múzeum könyvtárába, köztük a fényképalbumok, és egy személyesebb, részben családi vonatkozású fotókat tartalmazó mappa.

Révay Ferenc két bőrkötéses fényképalbuma és a személyes fényképek mappája – Történeti Fénykép- és Videótár

A többi darab, mint pl. XVIII. századi szlovák nyelvű kalendáriumok, vagy politikatörténeti munkák, más gyűjteményi egységekben található, így kitartó keresgéléssel és némi szerencsével lassanként összeállhat a nemzeti könyvtárba jutott hagyaték.
A műkincsekkel részben más a helyzet: ezekből maga a báró ajándékozott több adagban (1876; 1879, 1880, 1881 és további évek) és nagy számban egyiptomi, bronzkori és kora újkori tárgyakat a Nemzeti Múzeumnak, illetve halála után, hagyatékként is kerültek be további darabok, köztük újfent ókori egyiptomi tárgyak is. Eredetük, valamint későbbi, intézményeken belüli útjuk még részben felderítetlen. Az egyiptomi tárgyak mindenesetre a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe kerültek át 1934-ben.

III. Amenhotep nagy emlékskarabeusza – Budapest, Szépművészeti Múzeum, Egyiptomi Gyűjtemény. Fotó: Szépművészeti Múzeum

Magára a kiinduló gyűjteményre, a beszerzések helyszíneire és mikéntjére, azaz a gyűjtő személyére korábban nemigen fordított külön figyelmet senki, noha több kutatónak is a látóterébe került egyéb nyomozásai során. Jelenleg a Szépművészeti Múzeum Egyiptomi Osztályának munkatársai, Gaboda Péter és Liptay Éva foglalkoznak provenienciakutatásaik keretében Révayval és gyűjtéseivel; egy másik irányból pedig, mint Szklabinya várának egykori urával a szlovák Miroslav Eliáš, illetve az egyiptológus Jozef Hudec is folytat kutatásokat Révay életével és műgyűjteményével kapcsolatban.

Az ősi nemes Révay családnak ez az 1835-ben született sarja nem tartozik a legismertebb főurak közé. Pesten látta meg a napvilágot, és a Ferenc Xavér János Nepomuk Móric nevet kapta a keresztségben, de közeli ismerősei csak Ferinek hívták: legalábbis Zichy József így emlegeti őt 1875-ös kairói útinaplójában. Ő volt a legfiatalabb Báró Révay György és Gróf Keglevich Róza összesen nyolc gyermeke közül, de a felnőttkort rajta kívül csak nővérei: Teréz, Róza és Gizella érték meg.

Családi fénykép a fiatal Révay Ferencről szüleivel és egyik nővérével, 1855-59 körül – Történeti Fénykép- és Videótár. Jelzet: FTB 0554

Maga a család a XVI. század óta a felvidéki Turóc vármegyében rendelkezett kiterjedt birtokokkal Mosócon és környékén, és a gyerekek is itt nevelkedtek. Ferenc házitanítója 1843 és 1845 között a fiatal Jonatán Dobroslav Čipka lelkész és költő volt, aki a formálódó szlovák irodalmi és szellemi élet egyik meghatározó alakjává vált a következő évtizedekben. Noha Ferenc a származása révén automatikusan a főrendiház tagja lett – neve 1861-től szerepel az országgyűlési almanachban – és valamilyen módon a kulturális életben is részt vett, úgy tűnik, egy bizonyos időponttól kezdve nem kívánt aktívan közreműködni sem a politikai, sem a könnyed társasági tevékenységekben. Jobban kedvelte a turóci erdőkben folytatott vadászatokat, esetenként kirándulásokat, a lovaglást; valamint az utazást távoli tájakra. Visszavonulásának, befelé fordulásának oka, ha egyáltalán megtudható, egyelőre nem ismert.

Szívesen foglalkozott számos tudományterülettel, érdeklődött a szlovák régiségek, valamint távoli kultúrák és nyelvek, elsősorban az ókori Egyiptom iránt. Ehhez a család mosóci kastélyában elhelyezett gazdag könyvtár, amely az egyik legkomolyabb magánkönyvtárnak számított már az 1820-as években, megfelelő alapot adott, de ő ezt további több ezer kötettel gyarapította. Ha igaz, már édesanyja családjában is őriztek ókori egyiptomi tárgyakat: amennyiben ez így volt, és ő gyermekként vagy fiatalemberként láthatta is ezeket, bizonyára fellelkesítették őt. Az uradalomhoz tartozó várak, Szklabinya és Blatnica, már önmagában a létükkel is kedveztek a múlt iránti érdeklődésének, de Szklabinya esetében bizonyított az is, hogy értékes régiségek lelőhelye volt.

Ismeretes, hogy őskori gyűjteményének darabjaival 1876-ban szerepelt a Rómer Flóris által Budapestre szervezett Ősrégészeti és Embertani Kongresszus alkalmával rendezett kiállításon.
Birtokai bevételeiből kényelmesen megélt, anyagi gondjai sohasem voltak, így szabadon élhetett kedvteléseinek, és nem foglalkozott sem az őt kissé különcnek tartókkal, sem rokonságával – nővéreivel és azok gyermekeivel –, akiktől mindig is kifejezetten távol tartotta magát. Kortársai furcsállották és megjegyezték, hogy az egyszerű emberekkel és szolgálóival nagyon közeli, bizalmas kapcsolatban volt. A komornyikból útitárssá és baráttá is vált Ján Reichl (1866–1944) iránti kedvezés nem csupán életében adott okot rosszallásra, hanem a báró halála után érvénybe lépett – korábban négyszer is módosított – végrendelet miatt pereskedésbe is torkollt.

Révay idős korában – Szlovák Nemzeti Könyvtár

Unokahúgai és unokaöccse ekkor szembesültek ugyanis azzal, hogy sem a mosóci birtokot, sem az árvai és sztropkói uradalmat, sem pedig a budapesti Andrássy úton 1885-ben épült villát nem ők örökölték. A fő kedvezményezett Reichl ekkor már mintegy húsz éve nem állt Révay szolgálatában, de a korábbi urától ajándékba kapott zaturcsányi birtokon családjával élő és gazdálkodó férfit a báró időről időre meghívta budapesti palotájába egy vacsorára és beszélgetésre – így írt legalábbis róluk Az Est 1915-ben, a végrendelet és az a körüli botrányok nyilvánosságra kerülése után. A további örökösök mind Révay korábbi, illetve halála idején is nála szolgáló alkalmazottak voltak. Közülük Stritz Éliás komornyiknak és feleségének – aki a báró elhunytával egyedül maradt a villában, férje éppen a fronton lévén – nemcsak egyszeri tízezer korona készpénzt, hanem egy ötezer koronás évjáradékot is szándékozott hagyni a főúr. A család azonban, Hubay Jenőné Cebrián Róza (Róza nevű nővérének leánya) vezetésével, nem hagyta annyiban a dolgot, és végül – legalábbis részint – sikerrel jártak, de a per részletei még feltáratlanok.
Feltehetően a hazai kulturális, szellemi életben elismert szerepe és Egyiptom iránti érdeklődése révén juthatott diplomáciai megbízatáshoz a kairói osztrák-magyar konzulátuson talán 1869-1870 körül.

Az 1870-es években huzamosabban is ott tartózkodott, ezt Goldziher Ignác, a világhírű magyar orientalista is tanúsítja, aki 1873–74-es első keleti tanulmányútjára visszaemlékezve említi Révay Ferencet a naplójában. Kairó környéki kirándulásainak megszervezésében segítette, és el is kísérte őt a báró, hazautazása előtt pedig búcsúvacsorát rendezett tiszteletére. Az első egyiptomi tárgy-adományozás dátumát, 1876-ot figyelembe véve ekkoriban térhetett vissza Európába.
Ha Révay albumainak helyszíneit – Palesztina, Mekka és Medina, Kairó és környéke, Róma – a térképre helyezzük, feltételezhetjük, hogy bejárta a Földközi-tenger mellékének és a közel-keleti térségnek a legjelentősebb helyszíneit. Azonban éppen ez az, ahol egyelőre egy nagy hiánnyal szembesülünk: az általa valóban meglátogatott városokban és tájakon látottakról-tapasztaltakról egyelőre nem ismerünk sem személyes beszámolót, sem ilyen jellegű fényképet. Az albumokba ragasztott képek ugyanis nem saját felvételek, hanem helyben működő, de nemzetközileg is ismert fotográfus vállalkozók által jegyzett, kereskedőktől beszerzett példányok. Érdekes, hogy míg könyvei és a kortársak említései alapján úgy látszik, erősen érdekelték az idegen népek szokásai, nyelvük és kultúrájuk, addig a Fényképtárban feldolgozott albumai túlnyomórészt inkább csak az építészet és a történelmi helyszínek iránti érdeklődésről tanúskodnak, amennyiben a „helyi típusokat” ábrázoló, az 1870–80-as években már elég nagy számban kapható fényképek szinte teljesen hiányoznak közülük.
A vegyes, családi jellegű mappa képei között azonban találni három-négy olyan darabot, amelyek egyiptomi embereket örökítenek meg, talán kairói ismerőseit, barátait, szolgáit. Ezek egyikén – egy félbevágott fényképen – két sötét bőrű, keleti viseletű, turbános férfi látható, s aki el van távolítva mellőlük – csak a lába, könyöke, és kezében tartott kalapja karimájának részlete látszik – sejthetően éppen Révay Ferenc.

Hiányos csoportkép Révay Ferenc vegyes tartalmú családi fényképalbumából – Történeti Fénykép- és Videótár. Jelzet: FTA 1911

Ez egybevág azzal az anekdotával, amelyet egy kortársa, a bányaorvos és amatőr régiségbúvár Gustáv Kazimír Zechenter-Laskomerský jegyzett fel: mosóci kastélyában egy fekete bőrű (egyiptomi vagy núbiai) fiatal szolga élt, nem szolgai státuszban, hanem inkább a báróval egyenrangú barátként.
Jóllehet konkrét egyiptomi és közel-keleti útjaival, tevékenységeivel egyelőre nem lehet összekapcsolni a fényképalbumok tartalmát, a régiséggyűjtő és utazó Révay portréját mindenképpen gazdagítja és árnyalja a gondosan beköttetett, címmel, dátummal és címeres monogrammal ellátott három album, valamint a Mekkát és Medinát bemutató értékes fotósorozat. Nem utolsó sorban pedig figyelemreméltó, hogy a három évszám – 1869, 1870 és 1871 – keleti utazásainak valószínűleg legkorábbi éveit jelölik. A folytatásokban magukat az albumokat vesszük majd közelebbről szemügyre.

Felhasznált irodalom:

• Kóthay Katalin Anna és Liptay Éva (szerk.): A Szépművészeti Múzeum Egyiptomi Gyűjteménye, Budapest, Szépművészeti Múzeum, 2012.
• A Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi-Könyvtára az 1916-ik évben. In. Magyar Könyvszemle, új folyam, 25. kötet, 1917. 3-4. sz., 131–145. (135. o.)
• Takács Róbert: „A különc arisztokrata végrendelete.” In. elsovh.hu (a Politikatörténeti Intézet első világháborús projektjének weboldala)
• „Báró Révay Ferenc komornyikjára hagyott 12 milliót”. In. Az Est, 1915. január 13.
• „Báró Révay Ferenc végrendeletei.” In. Az Est, 1915. január 14.
• Goldziher Ignác: Napló, Budapest, Magvető, 1984. (Révay – mint „egyik európai barátját” említi: 97. és 99. o.)
• Hudec, Josef. „Barón František Révay a Egypt.” In. Pamiatky a múzeá. Revue pre kultúrne dedičstvo, 4/69/2020, 2–8.

Köszönöm a következő személyeknek, hogy kutatásaik eredményeit, a rendelkezésükre álló adatokat és ismereteket nagylelkűen megosztották velem, és így hozzájárultak egy nagyon izgalmas, feltárásra váró életút és gyűjtemény rövid bemutatásához: Yudith Caplan, Csillag Katalin, RNDr. Miroslav Eliáš, Gaboda Péter József, Horváth Zoltán, Jozef Hudec, Micah Messenheimer, Dr. Nissan N. Perez, Dr. Szántó Iván. 

Sebő Judit (Történeti Fénykép- és Videótár)

A sorozat további részei: 2. rész; 3. rész

A Föld napjáról többnyire a kirándulás, a természetvédelmi problémák vagy épp a klímaváltozás jut először eszünkbe. Ezúttal egy elvontabb, de fontos kérdéskörről: a közgazdaságtannak és a pénzrendszernek a fenntarthatóságban betöltött szerepéről gyűjtöttünk idézeteket a témát vizsgáló szerzők műveiből.

Manapság azért indokolt környezetvédelem helyett inkább már fenntarthatóságról beszélni, mert a fenntarthatóság egy rendszerben vizsgálja a természeti, társadalmi és gazdasági kérdéseket. A téma kutatóinak gyakori tapasztalata, hogy környezetvédelmi és szociális problémák összefüggenek, hatnak egymásra, vagy épp azok oka közös. Ezért is van helye A Föld napján például természetvédelmi kérdések mellett szegénységről vagy éppen bankválságokról is beszélni.
A közgazdaságtan – mint a többi tudomány is – folyamatosan fejlődik. Különféle ágait (pl. ökológiai közgazdaságtan) képviselő szakemberek, illetve egyéb kutatók is kritikával élnek a főáramú közgazdaságtannal kapcsolatban, ami mégiscsak a leghangsúlyosabban szervezi a világ gazdaságát. Az ökológiai válságot sok oldalról lehet vizsgálni, mi most a közgazdaságtan szerepét láttatjuk az ezt vizsgáló kritikusainak szemüvegén keresztül.

Bernard Lietaer [et al.]: Pénz és fenntarthatóság: a hiányzó láncszem: Római Klub európai szervezetének jelentése a Finance Watch és a World Business Academy részére, [Budapest], Image Kft., 2015. Címlap – Törzsgyűjtemény

Értékrend 

Lányi András író, filozófus, Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Karának Településtudományi és Humánökológia Szakirányának alapítója és korábbi vezetője egy megdöbbentő ellentmondást fogalmaz meg:

Lányi András: Ha tudják, miért nem teszik? In. Az ember fáj a földnek, Budapest, L'Harmattan 2010. Címlap – Törzsgyűjtemény

Ez a gondolatsor önmagában összefoglalja a zöldek által a gazdasággal kapcsolatban megfogalmazott aggályokat és plasztikusan mutatja, hogy itt egy (tökéletlen) gondolkodási keretről van szó.
A Végh–Szám–Hetesi szerzőtrió egy kultúrtörténeti megközelítést vázol fel:

Végh László, Szám Dorottya, Hetesi Zsolt: Utolsó kísérlet. Híradás a Föld állapotáról [Budapest], Kairosz, 2008. Címlap. – Törzsgyűjtemény

A zöld körökben klasszikussá vált A kicsi szépben Ernst F. Schumacher a (társadalmi) döntések összetettsége felől közelíti meg a közgazdaságtant:

Ernst F. Schumacher: A kicsi szép. Tanulmányok egy emberközpontú közgazdaságtanról, [ford. Perczel István], Budapest, Közgazd. és Jogi Kvk., 1991. Címlap – Törzsgyűjtemény

David C. Korten: Gyilkos vagy humánus gazdaság, Budapest, Kairosz, 2009. Címlap – Törzsgyűjtemény

Gazdaság

A Bernard Lietaer szerkesztésében megjelent tanulmány többek között a világgazdasági válságokat elemzi és ezeket egy téves elgondolások alapján felállított rendszerből fakadó szükségszerűségekként mutatja be:

Lietaerék szerint problematikus, ha a különféle, rendszeres, nagy kiterjedésű pénzügyi válságokat rendellenességnek, s nem a rendszer törvényszerű részének tekintjük:

Nem elhanyagolható kérdés e markáns válságok utólagos költsége sem. A Pénz és fenntarthatóság szerzői azt is problémásnak tartják, hogy ezeket a kiadásokat a közvélemény nehezen ismerheti meg:

A bejegyzés második részében, amely 2021. május 15-én, a nemzetközi klímaváltozási akciónapon jelent meg, a pénzrendszerrel és a kamattal kapcsolatos észrevételeket olvashatnak.
A harmadik rész, melyet 2021. június 5-én, a környezetvédelmi világnapon teszünk közzé, néhány megoldásjavaslatot ismertetünk vázlatosan.

Gondos Gábor (Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztály)

Zwack József 1821 áprilisában, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum kutatása szerint április 1-én, a Nemzeti Örökség Intézetének adatai szerint 1821. április 21-én született. 1840-ben alapította meg az első Zwack gyárat. Elhatározása alapján a gyár csak eredeti, természetes anyagokból, gyógynövényekből, gyümölcsökből és fűszerekből készítette és készíti ma is termékeit. 1883-ban ő védette le az Unicum név alatt forgalmazott italkülönlegességet. Fia, Zwack Lajos édesapjának 1915-ben bekövetkezett halála után vette át a cég irányítását. Ekkor már a gömbölyded üvegen lévő címkén a kereszt színe arany, a háttér pedig piros.

Zwack Unicum gyomorerősítő likőr. Grafikai plakát. Jelzet: PKG.én/386/r1 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Zwack Lajos öt gyermeke közül két fia, Zwack Béla és Zwack János csatlakozott a céghez. Három lánya közül pedig Zwack Mária Ady Endre egyik múzsájaként Mylitta néven bekerült a magyar irodalomtörténetbe.
A II. világháború bombatalálatai a Zwack gyár épületeit szinte teljesen megsemmisítették. 1945-ben a család a romok között látott újra munkához. Mire visszaállították a háború előtti állapotot, a gyárat 1948 őszén államosították, a családtól kárpótlás nélkül vették el. Ezt követően Zwack János és fia, Zwack Péter az Egyesült Államokba menekült. Zwack Béla feleségével együtt Magyarországon maradt, és mint munkás dolgozhatott a gyárban. Az Unicum féltve őrzött titkos receptjét azonban nem adta át az új vezetésnek. Később feleségével együtt vidékre deportálták. Az ötvenes évek közepén sikerült Olaszországba emigrálniuk, ahol az eredeti recept alapján kezdték el az Unicum gyártását.
Zwack János az Egyesült Államokban szerzett tudomást arról, hogy Budapesten az államosított vállalat még mindig a Zwack nevet használja termékeinek forgalmazásához, exportálásához. Ezért pert indított az akkori kommunista magyar állam ellen, hogy visszaszerezze és megőrizze a családi védjegyeket. 1958-ban megnyerte a pert.
1958-ban Zwack János és testvére, Béla két hét különbséggel egyaránt elhunytak.
A 60-as években Zwack Péter azon dolgozott, hogy a Zwack név fennmaradjon az Amerikai Egyesült Államokban. (Chicagóban, majd New Yorkban élt első feleségével, Irisszal és e házasságából született öt gyermekével.) 1970-ben visszatért Európába, először Olaszországba, hogy felügyelje az ottani gyártást, majd 1988-ban második feleségével, Anne Marshall-lal és két, a második házasságából született gyermekével, Sándorral és Izabellával tért haza Magyarországra. „Az utolsók között hagytam el az országot, és az elsők között jöttem vissza” nyilatkozta hazatérése után. 1992-ben a privatizációs program keretében a Peter Zwack & Consorten AG visszavásárolta a teljes Budapesti Likőripari Vállalatot, és megalapította a Zwack Unicum Részvénytársaságot, amelyet 1993-ban bevezettek a Budapesti Tőzsdére.
2008-ban Zwack Péter átadta a vezetést a család következő generációjának. 2012-ben bekövetkezett haláláig azonban aktívan részt vett a cég mindennapi életében.
Jelenleg két legfiatalabb gyermeke, Zwack Sándor mint az Igazgatóság elnöke és Zwack Izabella mint Igazgatósági tag vesznek részt a vállalat irányításában.
Az eltelt több mint 200 év viszontagságainak lényegét talán a társaság jelenlegi szlogenje a „Csak pozitívan!” foglalja össze a legjobban.

 Zwack Mária és Ady

Machlup Henrikné Zwack Mária asszony 1913 tavaszán a Grác melletti híres mariagrüni szanatóriumban találkozott Ady Endrével.

Nem volt még huszonnégy éves, amikor megismerte a költőt, azonban már férjes asszony és két gyermek édesanyja volt. Előbb barátság alakult ki kettejük között, majd a költő részéről egy hiábavaló várakozás és vágyakozás vette kezdetét annál többre, mint amit az asszony kínálni tudott. Ady életrajzából is kideríthető, hogy ez a voltaképpen egyoldalú és viszonzatlan szerelem körülbelül egy évig tartott és több mint húsz vers, költemény fakadt belőle. A Zwack Mária ihlette úgynevezett Mylitta-versek legtöbbjét Ady Endre Ki látott engem? című kötetében az Őszi, piros virágok ciklusban találhatjuk a következő ajánlással: „Mylittának, a legpogányabb nőnek és istennőnek s annak a Mylittának, aki éppen a legszeretőbb és legszerettetőbb.”
Arról, hogy mit jelentett Adynak ez a kapcsolat, legfőképp versei vallanak, valamint öccsének, Ady Lajosnak, vagy Hatvany Lajosnak küldött néhány levele. 1913 tavaszán, Máriagrünből többek között Bölöni Györgynek is küldött levelezőlapon Ady arról ír, hogy reménytelenül szerelmes.

A máriagrüni szanatórium egy Ady által Schöpflin Aladárnak küldött képeslapon 1913 márciusában – Kézirattár

Adynak Mylittához írt levelei – egyetlen levelezőlap kivételével – sajnálatos módon mind elvesztek az asszony emigrációja során. Egyetlen fönnmaradt levelezőlapját az Országos Széchényi Könyvtár egy gyűjtemény részeként 1953-ban vásárolta meg.

Az interjúból született tanulmánynak köszönhetően számos további részlet tudható meg a versek létrejöttéről és a születési körülményeikről.

Érdekesség, hogy a borászként is sikeres Zwack Izabella a tokaji Dobogó Pincészet tulajdonosaként Mylitta nevű borát nagynénjéről nevezte el.

Sárgamuskotály Tokaji Mylitta 2017. A Zwack Izabella borkereskedés engedélyével

A budai Várban az Úri utca 45. szám alatt található az úgynevezett Zwack-ház, amely épület a Zwack család otthonául szolgált a 30-as évektől 1948-ig, az államosítások időszakáig. A ház érdekessége a lépcsős homlokzat, megőrizve annak emlékét, hogy korábban itt két középkori épület állt. A Zwack János tulajdonába került házban (1930-as évek) átépítések, átalakítások kezdődtek. Ekkor került a főbejárati kapu fölé az a kovácsoltvas díszítőelem, amelynek részeként ma is látható a család címere, egy – a titkos receptre utaló – kapcsos könyv.

Albert G. Réka (szerk.)

A témához kapcsolódó korábbi blogbejegyzésünk: Zwack Unicum – Magyar márkák. 12. rész

Blogbejegyzésünk folytatásában a gyűjtő halálának évfordulója alkalmából a nemzeti könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tárában őrzött egykori ősnyomtatványai közül mutatunk be néhányat részletesebben.

Színezett fametszet a Biblia német fordításából, 1483 Nürnberg, Anton Koberger – Régi Nyomtatványok Tára, Inc. 22b/II, 575r

A Biblia német fordítása

A kétkötetes kiadvány a teljes Szentírás kilencedik német nyelvű kiadása. A fametszetek a híres kölni Heinrich Quentell-féle Biblia (1478–1479) fadúcainak felhasználásával készültek. Albrecht Dürer az Apokalipszis metszetsorozatához (1498) ebből a bibliakiadásból vette át a szöveget, és az ábrázolások bizonyos motívumait is (pl. János víziója, a négy apokaliptikus lovas) felhasználta. Példányunkban a fametszeteket díszesen kifestették, néhol aranyozták. Festett iniciálék, vörös incipitjelek és verzális jelölések díszítik a szöveget. Anton Koberger (1440 k.–1513), korának egyik legtermékenyebb nyomdásza és könyvkiadója 1471 körül kezdte tipográfiai tevékenységét Nürnbergben. Több mint 220 nyomtatvány hagyta el műhelyét, amelyben 24 sajtóval, száznál több alkalmazottal (szedők, korrektorok, nyomtatók, illuminátorok, könyvkötők stb.) dolgozott. Nyomdája mellett könyvkötő műhelyt is működtetett, s így kiadványai egy részét ún. kiadói kötésben jelentette meg. Példányaink mindkét kötete késő gótikus, vaknyomásos, jellegzetes Koberger-kötés.

Színezett fametszetes világtérkép Ptolemaois Cosmographiájából (1486 Ulm) – Régi Nyomtatványok Tára, Inc. 78, I. tab. fol.

Ptolemaios Cosmographiája 

Ptolemaios, az i. sz. 2. századi alexandriai matematikus, asztronómus és geográfus a világmindenség középpontjába még a Földet helyezte, de már gömb alakúnak tartotta. Geográfiája bevezetés a térképkészítés módszerébe, s az egész akkor ismert oikumenét mutatja be egy a tyrosi Marinos által először alkalmazott fokhálózat segítségével. Ptolemaios műve nyolc könyvből áll, az első módszertani bevezető, mely a fogalmakat tisztázza, és számba veszi a felhasználható forrásokat. A 2–7. könyvek 8000 földrajzi hely koordinátáit foglalják jegyzékbe (nulla-meridiánként a Kanári-szigeteket véve), a 8. könyv pedig a térképrajzoláshoz, szerkesztéshez ad tanácsokat. Munkáját kezdettől fogva tankönyvként használták, s rendkívül népszerű lett, számos nyelvre lefordították. Az újabb kutatások feltételezik, hogy nem az egész mű származik Ptolemaiostól, hanem későbbi kiegészítésekkel is bővült a századok során.
A mű első nyomtatott kiadása 1475-ben Vicenzában jelent meg, de térképeket nem tartalmazott, ezt követte 1477-ben a bolognai, 1478-ban a római, 1482-ben a firenzei kiadás, melyek mind rézmetszetes térképeket tartalmaznak. A firenzeit már kiegészítették négy modern térképpel is. Ugyancsak 1482-ben jelent meg a mű Ulmban Leonhard Holl nyomdájában 32 egész oldalt betöltő fametszetes térképpel, köztük már 5 modern is található: Itália, Spanyolország, Franciaország, Észak-Európa és Palesztina. Ez a kiadás használt először illusztrációként fametszetes térképeket, s közli rajzolójuknak nevét is, aki egy német bencés szerzetes, geográfus: Donnus (Dominus) Nicolaus Germanus. A nyomtatás alapjául szolgáló kézirat is fennmaradt a württembergi Schloss Wolfegg könyvtárában. Donnus Nicolaus kézirata alapján a térképeket az armsheimi Johann Schnitzer mester metszette fába. A világtérkép felső szegélyén olvasható a nevét tartalmazó felirat is: „Insculptum per Johannem Schnitzer de Armssheim." Leonhard Holl Ptolemaios-kiadása nem hozott igazán nagy nyereséget, ezért 1484-ben bezárta ulmi műhelyét, s távozott a városból. Betűkészletét, fadúcait és a Ptolemaios el nem adott, kinyomtatott íveit Johann Reger ulmi nyomdásznak adta át, aki a velencei Giusto de Albano megbízottja volt. Az első ulmi kiadás után négy évvel Reger újra kiadta Ptolemaios művét, melynek itt bemutatott példánya Jankovich Miklós gyűjteményének is része lett. Reger az új kiadáshoz teljes egészében a Holl-féle szedést vette alapul, kiegészítésül hozzá nyomtatta a forrásul szolgáló Wolfegg-kódexből a kötet használatára vonatkozó megjegyzéseket, valamint készített egy betűrendes mutatót is. A kiadás további érdekessége, hogy nem nyomtatta újra az egész művet, hanem felhasználta a korábbi, 1482-es Holl-féle kiadás megmaradt íveit is, ezeket fűzette be a kötetek megfelelő helyére. A térképek nyomásához is a Holl-féle dúcokat használta fel, mindössze annyi módosítással, hogy fejlécként belevésette az egyes térképek feliratát is. Ezek érdekessége, hogy valamennyi nagy N betű tükörképként szerepel, a modern térképek közül pedig Spanyolországén a felirat a lap alján, fejjel lefele található.

Mátyás és Beatrix egyesített címere, valamint Szent László legendájának egy jelenete a Thuróczy-krónika díszpéldányában – Régi Nyomtatványok Tára, Inc. 1143, fol. 1v–2r

Thuróczy János Magyar krónikája

A köznemesi származású szerző, Thuróczy János humanista műveltsége révén az 1460-as években budai kancelláriai jegyző, majd 1486-tól ítélőmester (protonotarius) lett. A történeti munka megírására korábbi hivatali elöljárói ösztönözték, hiszen a nagy humanista uralkodó, Mátyás korában egyre nagyobb volt az igény egy összefoglaló történeti munka megírására. 1473-ban Andreas Hess budai nyomdájában megjelent az első Magyarországon nyomtatott könyv, az azonos című Chronica Hungarorum, melyben a nyomdász régi krónikákból merített, de a legújabb kor eseményeiről csak egy-egy utalásban emlékezett meg. Thuróczy János történeti munkája nem egységes mű, a magyar történelem egy-egy szakaszát különálló részekben foglalta össze. Forrásul használta fel ókori szerzők munkáin kívül a magyarok történetét tárgyaló korábbi krónikákat, sőt az 1387 utáni száz év eseményeinek megírásához Thuróczy önálló kutatásokat is végzett, átnézte a királyi kancellárián őrzött okleveleket s azok regisztrumait, s felhasználta a kortársak visszaemlékezéseit is. A krónika először 1488. március 20-án jelent meg Konrad Stahel és Matthias Preinlein brünni nyomdájában. A mű témája szinte kívánta az illusztrációkat, így 42 fametszet került a kötetbe. Ugyanezen évben június 3-án másodszor is megjelent a krónika, Theobald Feger budai könyvkereskedő kiadásában, Augsburgban, Erhard Ratdolt nyomdájában. A kötet elejére Feger egy Mátyás királyhoz szóló ajánlást helyezett, melyben megemlíti azt is, hogy a művet szép illusztrációkkal egészítette ki. Ebben a kiadásban 66 kép található, de közülük néhányat átvésve többször is felhasználtak, s az alapos vizsgálat megállapította, hogy összesen 32 dúcot faraghattak a képekhez. A műnek két változatát ismerjük ebből a kiadásból, az egyik 174 számozatlan levélből áll, s szövege teljesen egyezik a brünni kiadáséval, tartalmazza Mátyás király sikeres hadjáratát Bécs ellen, a másik kiadásvariánsban viszont Ratdolt megrövidítette a szöveget, s kihagyta az ausztriai hadjáratra vonatkozó részeket, így terjedelme 172 levél lett; német nyelvterületen nem lett volna célszerű a magyar király ausztriai hódításairól szóló könyvet terjeszteni.
A kötet elején látható egy kör alakú címerkompozíció, közepén Mátyás és Aragóniai Beatrix címerével, körülöttük pedig felülről jobb felé haladva a király uralma alá tartozó területek címerei: Csehország, Luxemburg, Lausitz, Morvaország és Ausztria ki nem vésett, de befestett címere látható, majd Galícia, Szilézia, Dalmácia és a Hunyadi család címere következik. (A rövidített változatokban Ausztria címerének helye üresen maradt) A következő levélen a Szent László-legenda egyik jelenete látható, a király harca a kun vitézzel. A kötetben található többi metszet különböző forrásokra vezethető vissza. Egy részük a brünni kiadás hatását mutatja (pl. Attila, Árpád, I. András, Hunyadi János és Mátyás király). A tatárdúlás leírása előtt látható a hozzá tartozó, feliratos illusztráció, melynek forrása a brünni kiadás Honfoglalásképe, illetve a híres 14. századi Képes Krónika „Magyarok első bejövetele"-ábrázolása. Más képek viszont 15. századi német rézmetszetek hatását sejtetik, közülük a legjelentősebb művész Martin Schongauer, de kerültek át motívumok a Hausbuch-mesternek, valamint a ún. Játékkártyák mesterének nevezett művész munkáiból is.
A teljesebb változatból fennmaradt két pergamenre nyomott példány, melyekben a Mátyásnak és Beatrix királynénak szóló ajánlás arany festékkel van nyomtatva – ezt az akkor még egyedi technikát nagy valószínűséggel Ratdolt először ebben a munkájában alkalmazta. E két díszpéldány egyike volt Jankovich Miklósé, aki a kötetbe irt bejegyzés szerint 1823. március 24-én vásárolta azt meg.
Zsupán Edina legújabb kutatásai szerint  mindkét kötet metszeteit a magyar királyi udvarban színezték, ugyanis ugyanaz a két miniátor dolgozott mindkét kötetben, ugyanabban a felosztásban, ugyanazzal a színezéssel. A meghatározóbb mester keze megtalálható a budai műhely más alkotásaiban is, például a vatikáni missaléban. Mindkét kötetben azonos a fejezetkezdő nagybetűk kialakításának módja is, a gazdag aranyozás teljesen elfedi a nyomtatott könyv eredeti kezdőbetűit. Ennek alapján az első Jankovich-gyűjteménnyel a nemzeti könyvtárba került díszes kötet Mátyás király híres Corvina könyvtárából származó példány lehet.

A blogbejegyzés első része itt olvasható.

(A blogbejegyzés címe részlet egy Jankovich Miklóst ábrázoló rézmetszet feliratából.)

Összeállította: Varga Bernadett (Régi Nyomtatványok Tára)

Felhasznált irodalom:

• Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei: Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, 2002. november 28 – 2003. február 16., a kiállítást rendezte, szerk. Mikó Árpád et. al., Bp., MNG, 2002, 266–271. (Velenczei Katalin és W. Salgó Ágnes tárgyleírásai.) 
• Zsupán Edina: Johannes Thuróczy: Chronica Hungarorum. Bibliotheca Corvina Digitalis honlap

Jankovich Miklós könyvtárának rekonstrukciójáról szóló tanulmányában Berlász Jenő így ír a neves gyűjtőről:

Gyűjteménye képeket és faragványokat, ötvösműveket, hatalmas mennyiségű könyvet és levéltári dokumentumot foglalt magában. Ezt a felbecsülhetetlen értékű kollekciót ma már csaknem lehetetlen pontosan rekonstruálni, ám a rendelkezésre álló tárgyak alapján igen impozáns tablót kaphat róla az érdeklődő, ha belelapoz a Mikó Árpád által szerkesztett, a Jankovich-gyűjteményt bemutató gazdag kiállítási katalógusba.

Pesky József: Jankovich Miklós portréja, 1823 – Magyar Nemzeti Múzeum

A jogász végzettségű, jegyzőként és királyi kamarai tisztviselőként is tevékenykedő Jankovich (aki nagyapjától és apjától is örökölt könyveket, országgyűlési iratokat és egy éremgyűjteményt) Cornides Dániel történész, könyvtáros hatására már fiatalon, az 1790-es évektől szenvedélyesen gyűjtötte a könyveket, okleveleket, érméket, történeti tárgyi emlékeket, régészeti leleteket és egyéb műalkotásokat. 1796-ban megszerezte például a korabeli bibliofilek által leginkább óhajtott zsákmányt, az első magyarországi nyomtatott könyvet, Andreas Hess Chronica Hungarorumát.
Nagyszerűen jövedelmező birtokai mellett aztán csakhamar megengedhette magának, hogy kizárólag a tudomány támogatásának és gyűjteménye gondozásának, bővítésének szentelje magát. Utóbbi tudományos igényű feldolgozására is komoly erőfeszítéseket tett, miközben más tudományterületeken is publikált. Nagyszabású bibliográfiai munkáján, az 1533 és 1830 között nyomtatott magyar nyelvű szellemi termékeket számba vevő Universalis Bibliotheca Hungaricán 40 éven át fáradhatatlanul dolgozott. A hat kéziratos kötetre terjedő mintegy 30.000 könyvészeti tételt regisztráló munka 1832-ben már kiadásra kész állapotban volt, de rajta kívül álló körülmények miatt nem jelent meg. Széles körű érdeklődésről tesz tanúbizonyságot, hogy ő számolt be például elsőként a benepusztai honfoglalás kori sírleletről, de szenvedélyesen kutatta a régi magyar nyelvemlékeket, írt numizmatikai cikkeket, sőt, valószínűleg Jankovich volt az első, aki a magyarországi unitarizmus problémáival tudományosan foglalkozni kezdett.
Ezen kívül 1817 után a Tudományos Gyűjtemény című folyóirat körül kialakult szellemi műhely egyik meghatározó tagja volt, közreműködött a Magyar Tudós Társaság és a Pesti Magyar Színház megalapításában, s támogatta a nyelvújító mozgalmat is. Szerteágazó érdeklődéséhez vallási türelem párosult, erről tanúskodik, hogy a katolikus Jankovich a Kálvin téri református gyülekezetnek két nagyszabású augsburgi ezüstművet (ma a kecskeméti Ráday Múzeum őrzi őket), a kecskeméti református iskolának Sylvester János Újszövetség-fordítását (az első Magyarországon nyomtatott magyar nyelvű könyvet), az Országos Evangélikus Levéltárnak pedig Luther Márton saját kezűleg írott végrendeletét adományozta.
A hamarosan bekövetkező gazdasági dekonjunktúra, valamint Miklós fiának adósságai következtében az idill azonban tönkrement: a gyűjtő a fizetésképtelenség szélére sodródott. Emiatt a rendkívül értékes, 1833-ig létrejött, úgynevezett első Jankovich-gyűjteményt, amely 63 ezer kötetnyi könyvet, 1400 kódexet, 4000 oklevelet, 12 ív országgyűlési iratanyagot, továbbá számos festményt, érmét, ékszert, ötvösremeket és régi fegyvert foglalt magában, pénzzé kellett tennie. Hosszas huzavona után 1836-ban József nádornak sikerült elfogadtatnia az országgyűléssel Jankovich kollekcióinak megvásárlását a Magyar Nemzeti Múzeum számára. A gyűjtő valódi áruk alatt vált meg kincseitől, hiszen ő maga is azt tartotta fő szempontjának, hogy az anyag méltó helyre kerüljön, s ne szóródjék szét.

Petrus Ransanus (Pietro Ranzano): Epitome rerum Hungaricarum, 1489–1490 Nápoly – Kézirattár, Cod. Lat. 249, fol. 17r. A kódex a Bibliotheca Corvina Virtualis honlapunkon

Az adásvétel után Jankovich nem tudott belenyugodni abba, hogy könyvek és műtárgyak nélkül maradjon, így rögtön nekifogott egy újabb gyűjtemény összeállításának, amelynek során (mivel anyagi gondjai nem enyhültek a kényszerű eladás után) végül menthetetlenül csődbe jutott. Élete végét méltatlan körülmények között, vagyoni zárgondnokkal küzdve töltötte, 1845/46 fordulóján súlyos betegségbe esett, s néhány hónap múlva, április 18-án elhunyt. Második gyűjteményét halála után elárverezték, de ennek már csak töredéke jutott a Nemzeti Múzeumba. A család tulajdonában maradt műtárgyak közül viszont örökösei többet is a Nemzeti Múzeumnak adományoztak.

Quintus Curtius Rufus: De gestis Alexandri Magni libri qui exstant III–X., 1467 (szöveg és illuminálás), 1485–1490 (kötés) Firenze (szöveg és illuminálás), Buda (kötés) – Kézirattár, Cod. Lat. 160, fol. 1r A kódex a Bibliotheca Corvina Virtualis honlapunkon

A könyvtár

A hatalmas bibliotéka eredetileg Bibliotheca Hungarica Universalisnak (azaz Általános Magyar Könyvtárnak) indult, de Jankovich gyűjtőtevékenysége már a századforduló előtt túllépte ennek a programnak határait. A gyűjtő nem tudott ellenállni a tágabb közép-európai művelődéstörténet írott emlékeinek, s a hazaiaknál művészibb kivitelű középkori kéziratoknak és újabb kori tipográfiai remekműveknek. Politikai-történeti érdeklődése pedig a germán és szláv történeti, könyvtörténeti emlékek felé terelte, gyűjtőtevékenységét ezért a hungarikumok mellett kiterjesztette a német és szláv kultúrterületek régi és ritka könyveire és kézirataira. Ugyancsak egyetemes gyűjtői célokról vallanak a gyűjtemény arab, perzsa, héber kéziratai is.
Jankovich könyveinek túlnyomó többsége az első gyűjteménnyel együtt érkezett be a Nemzeti Múzeum könyvtárába, hiszen a második gyűjtemény csak részben került magyar közgyűjteménybe. Összességében óriási számú közép- és újkori kézirat, magyar és nem magyar vonatkozású nyomtatott könyvről beszélünk – több dokumentum jutott ezzel a két vásárlással köztulajdonba, mint annak idején Széchényi Ferenc adományából.

A Margit-legenda kötéstáblája, 1510, Margitsziget. Jankovich Miklós 1817 előtt műtárgycsere révén szerezte meg Viczay Mihálytól – Kézirattár, MNy 3 (A kódex adatlapja a Magyar nyelvemlékek honlapunkon)

Jankovich Miklós azonban sajnos nem tudta megvalósítani azt a szándékát, hogy tételesen, listával kísérve adja át az anyagot, ennek a következménye az, hogy bizonyos egységeket ma már egyáltalán nem tudunk az Országos Széchényi Könyvtár állományában azonosítani. Legjobban a kéziratok és az ősnyomtatványok agnoszkálhatók újra. Ezekből sokra rákerült Jankovich rombusz vagy ovális alakú gyűjteményi pecsétje, olykor pedig kézírásos bejegyzés emlékezik meg a szerzés módjáról.

Jankovich Miklós rombusz alakú pecsétje

Ahol nem találunk ilyen pecsétet vagy a possessorra utaló kézírásos bejegyzést, ott sajnos csak az ebből a szempontból nem mindig teljes leltárkönyvekre vagy a szerencsés véletlenekre alapozhatunk, amelyek eligazítanak az egykori tulajdonlás kérdésében. Azért sem lehet a mai gyűjteményből egyértelműen rekonstruálni az egykori teljes Jankovich-kollekciót, mert (a többi híres gyűjtő köteteivel együtt) meglehetősen szabadon kezelték ezeket a 19. század folyamán. A feleslegesnek ítélt duplumokat ugyanis – Jankovichnak magának is voltak másodpéldányai, s azokat is eladta a Múzeumnak – elcserélték (esetleg eladták). Ily módon került Andreas Hess Chronica Hungaroruma (amelyet annak idején Jankovichtól Széchényi Ferenc sem tudott megszerezni) az Egyetemi Könyvtárba, miután a Múzeum egy épebb példányra tett szert. (A csere történetét l. egy korábbi blogbejegyzésünkben.)

A Jordánszky-kódex töredéke (az ún. Jankovich-töredék), 1519. (Jankovich Miklós Nagyszombatból szerezte meg a Jordánszky-kódexről korábban levált két levélnyi töredéket) – Kézirattár, MNy 4 (A kódex adatlapja a Magyar nyelvemlékek honlapunkon)

Természetesen az azonosítható dokumentumok közt azért jócskán maradtak felbecsülhetetlen értékek. A kéziratok közül például elég Pietro Ransano A magyar történelem rövid foglalata című munkájának Mátyás király számára készült díszpéldányára vagy a budai királyi könyvtárból elszármazott Curtius Rufus-kódexre, de akár a nyelvemlékeknek minősülő Margit-legendára és a Jordánszky-kódex leveleire gondolnunk, és akkor még csak a töredékét említettük a gazdag anyagnak.

A blogbejegyzés 2. része itt olvasható.

(A blogbejegyzés címe részlet egy Jankovich Miklóst ábrázoló rézmetszet feliratából.)

Összeállította: Varga Bernadett (Régi Nyomtatványok Tára)

Felhasznált irodalom:

• Berlász Jenő: Jankovich Miklós könyvtári gyűjteményeinek kialakulása és sorsa. In. Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyve 1970–1971, Bp., 1973, 109–173.
• Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei: Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, 2002. november 28 – 2003. február 16., a kiállítást rendezte, szerk. Mikó Árpád et. al., Bp., MNG, 2002, 10–12, 215–216.

Makláry Zoltán, a Nemzeti Színház örökös tagja, Kossuth-díjas (1954), érdemes (1954) és kiváló művész (1955) 1896. április 16-án született Budapesten.

Makláry Zoltán 48 éves pályafutása alatt meglepően ritkán nyilatkozott, nagyon kevés interjút adott. Ha adott, akkor sem árult el sokat önmagáról, tartózkodott, rejtőzködött, csak színészi munkáját osztotta meg a nyilvánossággal – a színpadról és a filmvászonról. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy 18 évesen szippantotta be az első világháború. Négy év olasz hadifogság után tért haza, így Rákosi Szidi Színésziskolájának 1914-ben elkezdett kurzusát csak 1919-ben fejezte be.
Már nagyon fiatalon igen népszerű színész volt. A Rákosi-iskola a tehetségesnek tartott növendékeket 1918-ig Beöthy László színházaiban, a Magyar és a Király Színházban, 1918 után az Unió Színházüzemi és Színházépítő Részvénytársaság színházaiban igyekezett elhelyezni, pontosabban: Beöthy, illetve az Unió színházvezetői válogattak a növendékek közül. Makláry 1920-ban került a Magyar Színházba, első epizódszerepét Alexandre Bisson Névtelen asszony című színművében kapta 1920 júniusában. Ettől kezdve szinte minden előadásban részt vett, inast, postást, kocsist, tizedik nemesurat játszott. A szerep mindig csak pár pillanatot juttatott neki.
Színpadi jelenlétét egészen 1921-ig nem tartotta említésre méltónak a kritika, ez év májusában ellenben Lakatos László A zafírgyűrű című egyfelvonásosának Andrássy úti Színházbeli bemutatója kapcsán már megemlékezett róla a Színházi Élet recenzense, pontosan úgy, ahogyan az epizodistákat a bírálat végén megemlíteni szokás volt:

1921 nyarán Törzs Jenő – akkor a Magyar Színház sztárja – betársult a városligeti Colosseum nyári kabaréprodukciójába, és alkalmi társulatába beválogatta Makláry Zoltánt is. Makláry az első nyári fellépés után pályájának első másfél évtizedében – munkalehetőségként is – gyakran vállalt énekes-táncos szerepeket. 1922-ben a margitszigeti Sziget Színpad Ilyet még nem láttam! című nyári revüjében játszott, 1931–32-ben pedig rendszeresen fellépett a Teréz körúti Színpadon. A gazdasági világválság, a magánszínházak által végrehajtott gázsicsökkentés nemcsak a szerződés nélküli, de a szerződésben maradt színészek pénztárcáján is eret vágott.

Tűzkövet tessék! Szőnyi Lenke és Makláry Zoltán. Képes beszámoló a Terézkörúti Színpad szezonnyitó műsoráról. In. Színházi Élet, 1933/39, 26. – Elektronikus Periodika Archívum

Makláry az 1921–22-es az évadot még a Magyar Színházban töltötte, 1922-ben átszerződött Bárdos Artúrhoz a Renaissance Színházba. Bárdos nagy színészfelfedező és -nevelő volt, általában megtalálta a szerephez a színészt, színészeinek a szerepet. Maklárynak mégis egy évadot kellett várnia, amíg a Renaissance Színházban elérte őt a siker: Fernand Crommelynck A csodaszarvas című komédiájának egyik szerepében látva 1923 szeptemberében fogadta be a budapesti nagyszínházak közönsége. A kritika azonban már előbb, 1923 januárjában „színésszé avatta”. Az Írók Bemutató Színháza – a korszak alternatív, kísérletező színházi vállalkozásainak egyike – Szini Gyula Ikercsillag című színjátékát mutatta be.

Az 1920-as évek elején – talán a „harisnyás szerepek” ellensúlyozásaként is – érdekelték az alternatív színházi feladatok. Nemcsak a Nyugat folyóirat támogatta Írók Bemutató Színházának produkciójában, hanem a Vaszary János szervezte Új Kultúra nevű formáció egyetlen előadásában is részt vett: Walter Hasenclever Emberek című expresszionista drámáját játszották.

Az Emberek plakátját Baja Benedek tervezte – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, PKG.1923/55. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

A főleg epizód-, néha karakterfigurák, melyeket a Magyar Színházban és a Renaissance Színházban eljátszott, továbbá a kísérletező előadások a filmkészítők figyelmét is ráirányították. Kamera előtti első alakítása Jumurdzsák volt az Egri csillagok Fejős Pál rendezte filmfeldolgozásában, 1923-ban. (A film sajnos elveszett.) 1925-ben az Unió Rt. Makláryt tartotta érdemesnek a Rákosi-díjra. A színházi tröszt alapította díjat Rákosi Jenő ítélte oda az évad egyik, kiemelkedő teljesítményt nyújtó fiatal színészének.
A Renaissance Színház története és működése 1926-ban ért véget: Bárdos Artúr a Belvárosi Színház igazgatója lett, Makláry pedig a Vígszínházba szerződött.

Somlay Artúr és Makláry Zoltán Fodor László A díszelőadás című színművében, Vígszínház, 1927 – Színháztörténeti és Zeneműtár, SZT 1420/1976

Pályája során még egyszer váltott társulatot. 1935-ben Németh Antal a Nemzeti Színház frissen kinevezett, energikus és bő állami költségvetésből gazdálkodó igazgatója felforgatta a nemzeti színházi status quo-t. A társulat jó néhány színészét nyugdíjazta vagy elbocsátotta, a budapesti magánszínházak legjobbjait – a Vígszínházból nyolc színészt: Titkos Ilonát, Rajnai Gábort, Makay Margitot, Somlay Artúrt, Tőkés Annát, Makláry Zoltánt, Jávor Pált, Kovács Károlyt – pedig áthívta a Nemzeti Színházba. A magánszínházi világ állandó, folyamatos mozgásban volt, a Víget mégis komoly érvágásként érte a hirtelen, 1935. júniusi akció. Makláry is átszerződött, 1935. november 18-án William Shakespeare Athéni Timonjának Flaviusaként debütált a nemzeti színpadon.
Molnár Gál Péter így írta körül annak a négy és fél évtizednek a szereptömegét, amelyet Makláry Zoltán eljátszott négy színházában és 165 filmjében.

Filmjeiben minden bizonnyal így volt, és talán még a Vígszínházban is. Színpadon azonban a Nemzeti Színház adta Makláry Zoltánnak Zubolyt a Szentivánéji álomban (1937, 1938, 1949, 1952), Tamási Áron Énekes madarának Bakk Lukácsát (1939), Gogol A revizorának Polgármesterét (1946), Bernard Shaw Pygmalionjának Doolittle-jét (1953), majd Csehov Ványa bácsijának (1952) és Németh László Az utazásának (1962) főszerepeit.
1968-ban nyugdíjazását kérte, visszavonult, nemcsak a színpadtól – úgy tartja fáma, kevés kapcsolatot ápolt a színházi és filmes világgal. 1978-ban szerepelt utoljára, Dömölky János rendező Amerikai cigaretta című filmjében.

Makláry Zoltán és Gobbi Hilda, az öreg utcaseprők Gobbi Hilda albumának egyik lapján, 1978. Csurka István: Amerikai cigaretta. Budapest Filmstúdió, 1978, rendezte: Dömölky János – Színháztörténeti és Zeneműtár, SZT Album 117. A kép forrása: Gobbi Hilda-honlap

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Felhasznált irodalom:

• Heltai Gyöngyi: A színész munkanélküliség kezelése a pesti magánszínházakban a gazdasági válság idején (1930–32). In. Kultúra és Közösség, 2015/1., 49–63.
• Wolfner Györgyné színházi levele az Athéni Timonról. In. Színházi Élet, 1935/47., 8–10.
• Vasfüggöny a Nemzeti Színházban a Szentivánéji álom reprízén. In. Színházi Élet, 1937/50., 21.

A plakátművészet kettősségét a megrendelői célszerűség és a művészi kifejezésmód adja. A képes plakát a kor lenyomata, művészi és társadalmi értelemben is. Az alkalmazott kifejezésmódban tetten érhetőek az éppen uralkodó stílusok, divatok. Igaz ez sorozatunk főszereplőire, az idegenforgalmi plakátokra is.
Az idegenforgalom tömegek különféle úti cél felé indított utazását jelenti, ahol a résztvevők csak átmenetileg tartózkodnak egy adott helyen, és ott fogyasztóként különböző szolgáltatásokat is igénybe vesznek. Bár a téma gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális vetülete is figyelemre méltó, ám plakátokból válogató sorozatunk mégis leginkább arról kíván keresztmetszetet mutatni, hogy itthon a különböző korszakokban hogyan látták és láttatták Magyarország szépségeit, és hogyan próbálták konkrét célpontok felkeresésére rávenni a hazai és a külföldi utazóközönséget.

Az utazási szándék megvalósulásának egyik feltétele a rendelkezésre álló szabadidő. Ennek első lépcsőfoka volt, hogy az országban 1891 óta munkaszüneti nappá vált a vasárnap. Ekkoriban statisztikailag Magyarország célpontjai közül a legtöbb utazó Budapestet kereste fel, de leginkább csak ügyintézés miatt, illetve vásárok kapcsán érkeztek. Bársony Oszkár szakíró az 1885-ben rendezett Országos Általános Kiállítást tekinti a magyar idegenforgalom születésének. Ennek a rendezvénynek a hirdetésére készült el az első magyar grafikai plakát is, Benczúr Gyula munkája.

Benczúr Gyula: Országos Általános Kiállítás (1885). Grafikai plakát. Jelzet: PKG.1914e/26 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Tizenegy évvel később a millenniumi ünnepségek vonzottak ismét tömegeket Budapestre. Az elszállásolások, élelmezések megszervezéséről elsősorban az erre a célra létrehozott Millenniumi Utazási és Ellátási Vállalat gondoskodott.

Wernis: Millennium Utazási és Ellátási Vállalat (1896). Jelzet: PKG.1914e/403 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az idegenforgalom másik feltétele a közlekedés. A vasút fejlesztése Magyarországon a dualizmus idején vált hangsúlyosabbá.

Kovács K.: Különvonatok a Balatonra (1904). Jelzet: PKG.1914e/182 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Önmagában is élményt jelentett a hajóval való utazás. Az 1895-ben alakult Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság menetrend szerinti személyszállító hajójáratokat üzemeltetett a Dunán a Tiszán és a Száván.

Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság (1898). Jelzet: PKG.1914e/507 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az első világháború előtt csak a jómódú polgárok számára volt elérhető a nyaralás, ami ekkoriban még főként a gyógyvizes fürdők és a hűvös időjárású hegyvidék felkeresését jelentette. Az 1891-ben önállósult Magyar Turista Egyesület, 1913-tól pedig Magyar Turista Szövetség néven működő szervezet célja az volt, hogy az utazóközönség minél inkább ismerje meg és fedezze fel Magyarországot, de a legkedveltebb úti cél a paletta színesítésének kísérlete ellenére továbbra is a Tátra maradt.

A Magas Tátra (1909). Jelzet: PKG.1914e/598 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Népszerűek voltak az infrastrukturálisan fejlett külföldi nyaralóhelyek is, ahol lehetőség volt a magaslati levegőn való rekreáció mellett például az akkoriban divatos különféle diétás és sportkúrákat is kipróbálni.

Bíró Mihály: Tobelbad (1912). Jelzet: PKG.1914e/41 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ekkoriban a tehetősebb polgárok számára képtelenségnek tűnt a városban tölteni a nyarat, a legforróbb nyári hetekben tömegesen kiköltöztek hát a természetbe. Kezdetben még nem a fürdés, sokkal inkább a jó levegő, a táj szépsége és a társasági élet miatt. Az első művészeti irányzat, amely jelentősen hatott a plakátművészetre, így az idegenforgalmi plakátokon is tetten érhető, az 1900-as évek elejét meghatározó szecesszió, amelynek jeles képviselői Faragó Géza és Bíró Mihály voltak. Ebben az időszakban még nem volt jellemző a szervezett idegenforgalmi kampány: a plakátok kiadói, közreadói leggyakrabban maguk a reklámozott üdülőhelyek tulajdonosai, illetve az utazási lehetőségeket hirdető járműtársaságok voltak.
1916-ban megalakult a Budapesti Idegenforgalmi Hivatal, de a világháborús évek, illetve az 1920-as trianoni békediktátum utáni kétharmados területvesztés gyökeresen megváltoztatták a magyarországi idegenforgalom helyzetét. Az üdüléseket hirdető korai plakátokon gyakran megjelenő jelentős turisztikai célpontok – a főváros és a Balaton kivételével – elvesztek. Többek között külföldre, a határokon túlra kerültek az adriai tengerpart, a Tátra hegység és a nagyvárosok (például Kolozsvár, Nagyvárad, Kassa, Pozsony), valamint a felvidéki és erdélyi fürdőhelyek és szanatóriumok is.
A korábbi kedvelt magyarországi nyaralóhelyeiket felkereső magyarok nagy része Trianon után ugyanoda, mégis már külföldre utazott, így az egyébként is külföldön nyaralók költekezésével összeadódva az országból kiáramló pénz nagy veszteséget jelentett.

Hollós Endre: Stary Smokovec (1927). Jelzet: PKG.1927/194 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ennek felismerése a belföldi turizmus fejlesztése és a „Nyaraljunk itthon” kampány elindítása, valamint a külföldiek Magyarországra csábítása felé irányította a szakemberek figyelmét.
Az 1920-as évek közepétől a 40-es évekig tartó időszak plakátművészetében – bár megfigyelhető a szecesszió modernizált továbbélése, a neoklasszicizmus és a népművészet hatása (sőt, a különféle stílusok keveredése is) – a korszak művészi hatását leginkább a geometrikus tervezési módon alapuló konstruktivizmus és a Bauhaus (neves képviselői Berény Róbert, Bortnyik Sándor grafikusok), valamint az ezzel párhuzamosan hódító látványos art deco irányzatok adták (a plakátművészetben képviselője Bottlik József). Erre a korszakra tehető a klasszikus idegenforgalmi plakátok elterjedése. A téma legjelentősebb művészei ekkoriban Konecsni György és Molnár C. Pál voltak.
1928-ban megalakult az Országos Idegenforgalmi Tanács, és megkezdődött a tudatos turizmusfejlesztés. A hazai utazóközönséget levelezőlapokon, aprónyomtatványok és plakátok felületén, újságok hasábjain, a rádió és később a filmhíradók segítségével is igyekeztek megszólítani. A mozgósítást segítette a napi 8 órára csökkentett munkaidő, illetve a néhány napos nyári fizetett szabadság bevezetése is. A külföldieknek szánt, különféle világnyelveken kiadott „országimázs” plakátokon az egyes célpontok mellett megjelenik az utalás a magyar népi kultúrára, ami leggyakrabban az egyes vidékekre jellemző (autentikus vagy sok esetben stilizált magyaros) népviselet ábrázolásában érhető tetten.

Mallász Gitta: Hongrie (1931). Jelzet: PKG.1931/128 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A magyar idegenforgalom fellendítéséhez egyrészt alternatívát kellett találni a régi célpontok pótlására, másrészt új úti célokat kellett kijelölni és ezek infrastruktúráját fejleszteni, illetve vonzó programok szervezésével csábítani az utazókat. A külföldre került nyaralóhelyek pótlására a Balaton tűnt kézenfekvő megoldásnak.

Bánhidi Andor: Balaton Plattensee-Ungarn (1931). Jelzet: PKG.1931/134 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A hegyek elvesztését a Mátra és a Bükk felfedeztetésével próbálták orvosolni. Lillafüredet a fényűző Palota Szálló avatása után konkrétan a Magyar Tátra központjaként kezdték emlegetni.

Új célponttá vált az addig kevéssé látogatott Hortobágy, ahol 1927-re már – a kényes igényeknek is megfelelő – csárda várta a látogatókat.

Fery Antal – Konecsni György: Hungary (1931). Jelzet: PKG.1931/112 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A fővárost gyógyfürdőinek fejlesztésével és a „Budapest fürdőváros” szlogennel és koncepcióval igyekeztek népszerűsíteni.

Konecsni György: Budapest (1931). Jelzet: PKG.1931/113 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár 

A Budát és Pestet összekötő Duna, a Lánchíd, a Hősök tere, a Parlament épületének reklámja mellett fesztiválok, rendezvények nemzetközi találkozók szervezése tette még vonzóbbá a magyar fővárost.

Molnár-C. Pál: Festival (1931). Jelzet: PKG.1931/131 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár 

Felismerve és segítve a szélesebb társadalmi rétegek utazási igényét, a különféle menetdíjkedvezmények a kevésbé tehetősek számára is lehetővé tették az utazást.

Molnár-C. Pál: MÁV utazási kedvezmények (1932). Jelzet: PKG.1932/28 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Magyar Államvasutak „filléres gyors” akciót indított egy-egy rendezvény meglátogatására, a Budapesti Helyiérdekű Vasutak pedig 1926-ban „Nézze meg Budapest környékét” címmel kampányolt, amelynek részeként utazási tippeket tartalmazó füzetet adott ki, illetve jelentős kedvezményeket biztosított a Budapest környéki utazásokra.

Basch Árpád: Nézze meg Budapest környékét (1926). Jelzet: PKG.1926/361 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az idegenforgalom helyzete a közéleti szereplőket is foglalkoztatta. A Nyugat folyóirat 1932 decemberében idegenforgalmi konferenciát rendezett. Móricz Zsigmond itt fogalmazta meg, hogy az utazás akkorra már „tömegjárvánnyá” vált. A konferencián problémaként vetették fel a Magyarországon meghonosodott rövid nyaralószezont, amely július végével már véget is ér. Ennek kompenzálására az utazási célpontok igyekeztek a különböző évszakokban náluk töltött idő változatos programlehetőségeit is megmutatni.

D. Szabó István: Budapest télen (1939). Jelzet: PKG.1939/291 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A magyarországi idegenforgalom a két világháború közötti időszakban 1937-re ért a csúcsra: ebben az évben 220 ezer magyar utazott külföldre, 380 ezer külföldi érkezett Magyarországra és körülbelül egymillió magyar állampolgár kapcsolódott be a belföldi turizmusba.
A második világháború idején a bécsi döntések nyomán megjelentek a visszatért területek beutazására invitáló plakátok.

Konecsni György: Jöjjetek a Felvidékre és a Kárpátokba! (1939). Jelzet: PKG.1939/288 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

1942-től 1945-ig az idegenforgalmi plakátok sokszínűsége fokozatosan eltűnt, ebből az időszakból már csupán néhány gyógyfürdő reklámja maradt az utókorra.

E. Mester Magdolna (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A sorozat további részei: 2. rész; 3. rész; 4. rész

Felhasznált irodalom:

• Szigeti Ernő: Idegenforgalom. In. Magyarország a XX. században, szerk.: Kollega Tarsoly István Bekény István, Dányi Dezső. II. kötet: Természeti környezet, népesség és társadalom, egyházak és felekezetek, gazdaság, szerk.: Gyarmati György, Püski Levente, Barta Róbert, Szekszárd, Babits Kiadó, 1996–2000.
• Jusztin Márta: „Utazgassunk hazánk földjén!” A belföldi turizmus problémái a két világháború között. In: Korall, 26. évf., 2006. nov., 185–208.
• Lövei-Kalmár, Katalin: A fürdőélet átalakulása Magyarországon a 20. században a társadalmi, politikai változások tükrében In: Vörös és fehér. Társadalmi-politikai átmenetek Északkelet-Magyarországon a 19–20. század fordulójától, szerk.: Berecz, Anita, Gál, Máté, Péterffy, Gergely, Eger, Eszterházy Károly Egyetem Líceum Kiadó, 2020, 177–192.
• Tihanyi János: A magyar-német idegenforgalom történetéhez (1933–1944). In. Századok, 117. évf. 1983. 1., 124–151.
• Katona Anikó: Az úti cél: Budapest. Ifj. Richter Aladár és a harmincas évek idegenforgalmi plakátja. In. Art Magazin online. 2013.10.20.
• Magyar Pál: Idegenforgalom (Nyugat-konferencia, 1932. december 7.). In. Nyugat, 25. évf., 1932. 24. sz.