Nagyon fiatalon – amikor még a „fejem lágy része be nem nőtt” suhanc kategóriába tartoztam – zenei ízlésem kitüntetett előadói voltak egy középkori kínzóeszközről, a nem túl bőr-, izom- és ízületbarát vasszűzről elnevezett brit heavy metal együttes tagjai (természetesen a mindent taroló „Modern Talking-korszak” utáni időkben). Akkoriban még nem nagyon értettem, hogy az egyik sokat hallgatott, lemezcímadó dalukban miről is énekelt az – operaénekeshez hasonló orgánumú – frontemberük. Nem csak azért nem, mert a vasfüggöny kettészabta világ „jóvoltából” egy kukkot sem értettem angolul. Ha értettem volna a dal szövegét, akkor sem tudtam volna mit jelent a Fenevad száma megnevezés dalukban. Ugyanúgy nem értettem miféle Négy lovasról írt dalt egy másik világhíres, magát – magyar nyelvre fordítva – „Fémecskének” keresztelő banda. Később az angol nyelv valamilyen szintű birtoklásával és néminemű teológiai ismeretekre szert téve már kezdtem érteni, hogy a Fenevad száma (The number of the Beast) című dal bevezető sorai miről is szólnak:

Ez bizony nem más, mint egy idézet, mégpedig a világ legolvasottabb bestselleréből, a keresztény/tyén vallás alapjának számító Bibliából. Ráadásul nem is akármelyik részéből. Ez az idézet az apokaliptikus jövőképpel foglalkozók számára megkerülhetetlen Jelenések könyvéből vétetett. Az őrjöngő „fenevad” mellett a „négy lovassal” is ebben, a legborzalmasabb horrortörténetek elképzeléseit is felülmúló könyvben találkozhatunk:

A négy lovas hajdanán a magyar nemesi címet viselő Albrecht Dürert is megihlette, aki egy mai fantasy szerepjáték-lapozgatós könyvbe is beillő képet alkotott a témáról.

Albrecht Dürer: Az apokalipszis lovasai. A kép forrása: Wikipedia 

A négy ijesztő alak egyike a 16. században élt flamand festőóriást, id. Pieter Brueghelt is arra késztette, hogy ecsetet ragadjon. Hiszen egyik híres képe, „A halál diaidala” a negyedik, fakó lovast ábrázolja „munka” közben.

„…És látám, és ímé egy sárgaszínű ló; és a ki rajta üle, annak a neve halál.” Id. Pieter Brueghel: A halál diadala. In: Kereszt és félhold. A török kor Magyarországon, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 5.), 1999. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Brueghel egy másik híres festményén szintén a Jelenések könyve egy jelenetét ábrázolja, mikor Szent Mihály arkangyal és serege legyőzi a Sátánt jelképező sárkányt. Erről a témáról már egy korábbi blogbejegyzésben bővebben írtam.

Id. Pieter Brueghel: Lázadó angyalok bukása. A kép forrása: Wikipedia

De ne gondoljuk, hogy csupa borzalom az, ami ebben az apokaliptikus műben leírva található. Jan van Eyck a genti katedrális oltárképén szintén ebből az irodalmi alkotásból merített témát. Ezen a képen nyoma sincs a korábban említett borzalmaknak, pedig ez a jelenet is megtalálható a fordulatokban egyáltalán nem szűkölködő Jelenések könyve cselekményében. Van Eyck oltárképe a János apostol által papírra vetett látomások sorozata végéről ad ízelítőt. Ez a bukás olyan iszonyatos és kegyetlen, hogy a Jelenések könyvében szereplő gonosz erők és emberek veszte szinte csak a horrorrajongók számára lehet élvezetes olvasmány. Talán ez is az oka annak, hogy még keresztény/tyén körökben is sokszor viszolyognak „hozzá nyúlni” a Biblia ezen könyvéhez. Több gyerekeknek készült Bibliaváltozatban meg sem találjuk ezt, az olvasó képzelőerejét egyáltalán nem pihentető finálét képező részt.

Hubert és Jan van Eyck: Genti oltárkép. A kép forrása: Wikipedia

A görög apokalüpto (felfedni) szóból származó apokaliptikus műfajnak oly markáns képviselője ez a biblikus látomás, hogy mára gyakorlatilag az Apokalipszis szó a Jelenések könyve szinonimájává vált. Sőt, nemcsak a Biblia utolsó könyvének, de tulajdonképpen az általunk ismert világ potenciális, háborúk, vagy természeti katasztrófák által elpusztított végének szinonimájává is. Ennek ellenére az apokalipszis szó eredetileg nem feltétlenül földi borzalmakra történő kijelentésre utalt. Azonban ebben a műben olyan átütő erővel bírnak ezek, hogy e szó mára azonosult a „mi lesz a világgal, ha így haladunk tovább” kérdéseinek kedélyborzoló elképzeléseivel. Ez a téma pedig, úgy néz ki, hogy nagyon népszerű a 20. század második felében és a 21. század elején élő, „gondtalan jólétbe merült” emberiség számára. Példának okáért két híres hollywoodi sztár, Mel Gibson és Arnold Schwarzenegger is egy-egy ún. posztapokaliptikus (Apokalipszis utáni időkben játszódó sci-fi) műfajba tartozó filmmel robbant be a filmszakma „A” kategóriájába. Ezen filmekben egy-egy olyan (keletkezésükhöz viszonyított) jövőbeli világ képét vizionálták, ahol egy elképzelt termonukleáris (III. világ)háború utáni finoman fogalmazva „nem túl rózsás” helyzetbe kaphatott betekintést a mozinéző. Ez a világ pedig nem hinném, hogy sokak számára nagyon vonzó jövőalternatíva lenne. Egyébként az emberek fogékonyságát az elképzelt jövőbeli borzalmak víziói iránt mi sem jelzi jobban, mint hogy a két említett posztapokaliptikus műfajba tartozó filmről sokan azt gondolták, hogy legjobb esetben is afféle „B-kategóriában futottak még” típusú alkotásokká válhatnak. Hogy a sivataggá változtatott Föld fogyatkozó emberiségét védő, bronzjelvényes rendőrkarakter kalandjait bemutató Örült Max és a háborús gépek uralta jövőből visszatérő, kegyetlen kiborg gyilkos küldetését feldolgozó Terminator mégis sikerfilm lett, annak az oka valószínűleg az említett világvégétől való félelem lehet, mely kitörölhetetlenül ott lapul a Carl Gustav Jung által megfogalmazott kollektív tudattalanban. És ezt a félelmet érezheti napjaink embere is, egy halálos vírus világméretű tombolásának árnyékában és egy potenciális, atomkorszakban vívandó III. világháború küszöbén.
No, de térjünk vissza a mai elrettentő jövőbeli világképünk alapjaihoz. Mit is tudunk a Bibliát és a benne foglalt teremtett világot lezáró apokaliptikus látomásokat összegző Jelenések könyvéről? A pontos címe Károli Gáspár fordítása szerint: János apostolnak a mennyei jelenésekről való könyve. A 22 fejezetből álló mű szerzőjéről annyit tudunk, hogy Jánosnak nevezi magát. Őt az egyházi hagyomány azonosítja azzal a János apostollal, aki a Jézus életét és tevékenységét bemutató négy evangélium egyikének szerzője. Róla korábban már szintén írtam egy blogbejegyzésben. A jánosi szerzőséghez azonban a Magyar katolikus lexikon hozzáteszi:

A furcsa, groteszk alakokat megfestő Hieronymus Bosch a „János evangélista Patmosz szigetén” című képével azt a hagyományos elképzelést képviseli, miszerint a könyv szerzője János apostol és evangélista. Legalább is erre utal a lábánál gubbasztó sasmadár, mely Jánosnak, mint evangélistának az attribútuma. A „Napba öltözött Asszony” képe pedig szintén a neki tulajdonított Jelenések szereplője. Mindenesetre Károli a következőképpen tolmácsolja a mű kezdő sorait:

Hieronymus Bosch: János evangélista Patmosz szigetén. A kép forrása: Wikipédia

Az idézet utolsó sorai szerint azért mégsem feltétlenül lesz borzalmas mindenki számára eme prófécia beteljesedése. Egyébként valóban, ha elolvassuk az egészet, akkor láthatjuk, hogy korántsem arról szól, hogy mindenkire kivétel nélkül „sírás-rívás és fogcsikorgatás, kénköves tó és kínzó gyötrelem” vár.
Na de kezdjük az elején. Maga a könyv egyébként egyedülálló a Biblia második, alapvetően pozitív üzenetet hordozó részében, az Újszövetségben. Bár az evangéliumokban Jézus gyakran beszél eljövendő világvégéről, például a híressé vált példázat, mely a vetett búza közé szórt konkolyról szól (Máté 13: 24-30), ahol a gazda (Isten) nem engedi kitépni a gyomot, nehogy a szolgák letapossák a friss búzavetést. Viszont a végén együtt aratják le az egészet, a búzát betakarítják, a konkolyt megégetik. Ez egy nagyon szép hasonlata a jézusi kor jelképekben gondolkodó világának. Vagy ott van a kosok és a kecskék példázata (Máté 25:31-46), melyben a jók (kosok) és a rosszak (kecskék) is elnyerik méltó jutalmukat, vagy büntetésüket. Azonban ezek a példázatok egyrészt inkább egyéni sorsokra és nem az egész világra vonatkoznak, emellett lehetősége van mindenkinek a „jók számára megérdemelt” jutalom, a Mennyország elérésére. A Jelenések könyve szerint viszont mindenkire kollektíven várnak a megpróbáltatások és az a földi pokol, amit a könyv vizionál. Bár az apokaliptikus világvége néhány ószövetségi prófétánál is markánsan megjelenik, például Dániel, Izaiás/Ézsaiás, és Zakariás könyvében. Herczeg Pál: Érted is amit olvasol? című bibliaismereti hittankönyvében a következőket jegyzi meg eme kedélyborzoló műfaj kapcsán:

A Jelenések könyvének kezdő oldala a Vizsolyi Bibliában – OSZK Digitális Könyvtár

Azt hiszem, az itt leírtakhoz nem kell sokat hozzáfűzni. Legjobb ismeretink szerint is azt tudjuk mondani – a Jelenések könyve sok esetben számunkra a rejtélyek könyve is egyúttal. Ezért mindenképpen óvatosan kell bánnunk azokkal az elképzelésekkel, melyek a műben szereplő negatív karaktereket, mint a „Fenevad”, vagy az „Antikrisztus” valós történelmi alakokkal azonosítják, mint például Néró, Domitianus, Napóleon, Hitler vagy Sztálin. De ugyanígy nem feltétlenül szerencsés a „leomlott Babilon”, vagy az „új Jeruzsálem” beazonosítása kortárs történelmi helyszínekkel, lévén egy – a szerző szempontjából mindenféleképpen – jövőbeli látomásról van szó. De mit is tartalmaz pontosan ez 22 részből álló könyv?
Az első három fejezetben egy rövid prológust követően a szerző hét, Kis-Ázsiában (mai Törökország területén lévő) lévő korakeresztény gyülekezethez ír buzdításokat és feddéseket, adott helyzetüktől függően. A víziók leírása a 4. fejezettől kezdődik. Bevezetésként egy trónterem víziója jelenik meg, ahol a mennyei erők sorakoznak fel (például 24 bölcs és a négy evangélistára utaló „lelkes állatok”) és dicsőítik a „trónon ülőt” (Istent). A trónteremben zajló idill során előkerül egy „hétpecséttel lezárt” könyv, mely pecséteket csak a Jézusra utaló „Bárány” képes felnyitni. Az első négy pecsét feltörését a már idézett „négy lovas” megjelenése követi. Az ötödik pecsét feltörésekor a trónteremben lévő oltár alól előjönnek a keresztény vértanúk és elégtételt kérnek meggyilkolásukért. A hatodik pecsét feltörése indítja meg a kozmikus katasztrófák sorát, melyektől annyira retteg az emberiség:

A 7. fejezetben azonban megszakad a pecsétek feltörése és a borzalmas természeti katasztrófák sora. Ekkor 144 ezer lélek, vagyis 12X12X1000 kiválasztott ember a „jófiúk”, vagyis az Isten által „elpecsételtek” közé „soroltatik”. Majd ugyanígy a megszámlálhatatlan mennyiségű vértanú és „győztes” is. Egyébként a számoknak, például a hétnek, vagy tizenkettőnek komoly szimbolikai jelentősége van, ahogy a hatszázhatvanhatnak is. A hetedik pecsét újabb lavinát indít, melyet hét angyal hét trombitaszóval jelez. Az első hat trombitaszót újból – a posztapokaliptikus sci-fi műfaj által nagyon kedvelt – természeti katasztrófák sora követi. A hetedik trombitaszó Krisztus mindenek felett való uralmát jelzi. A 12. fejezetben jelenik meg a földre szállt, „Napba öltözött asszony” és az ő fiát felfalni akaró „hétfejű veres sárkány”, akit korábban Szent Mihály angyal győzött le és vetett a mélybe.

Luca Signorelli: Az Antikrisztus prédikációja. A kép forrása: Wikipedia

Az ezt követő fejezetben jelenik meg a 666-os számot viselő, „tengerből jött fenevad” és a „Bárányhoz” hasonló Antikrisztus és „imádják őt a földnek minden lakosai, a kiknek neve nincs beírva az életnek könyvébe”. Azonban az isteni erők legyőzik a sátáni erőket. De ahogy a populáris okkult horrorfilmsorozatok antihőseit sem lehet egyszer legyőzni, az itt legyőzött gonoszok is újabb mozgósításokba kezdenek. Seregük egy újabb sci-fi katasztrófafilm címét adó helyen, az „Armageddon” csatamezején gyűlik egybe. Isten az első győzelmi ünnep után elküldi hét angyalát, mondván: „Menjetek el és töltsétek ki a földre az Isten haragjának hét poharát”. Ki is töltik, ismét posztapokaliptikus sci-fi művekben szereplő horrorisztikus világgá változtatva a földet. Ezután kerül elő egy újabb szimbólum:

Később ez a „nagy Babilon” városa leomlik, majd ezt követően kerül sor a második csatára, ahol a sátáni erők ismét csúfos vereséget szenvednek. Ennek a csatának a következményeképpen:

De a legfőbb vezért, a Sátánt „csak” elzárják a „tenger mélyére”, ahonnét ezer esztendő múlva előjön, és újabb támadást intéz a világ ellen. Most az Ady Endre-versből ismert „Góg és Magóg” a szövetségesei. De az újabb vereség után az ördög is megy lakótársnak a Fenevad és a hamis próféta mellé a tüzes tóba.
A Jelenések könyvét záró két fejezet már egy olyan jövőbeli világ képét tárja fel, mely nagyon eltér attól, amit a posztapokaliptikus sci-fi műfaj írótársadalma papírra vetett. Ha eme derék írók kizárólag az utolsó két fejezetből merítettek volna témát, akkor – ha csak ebből kívántak volna megélni – attól tartok éhen haltak volna. Legalábbis a borzalmakra éhező rajongótáborukat igencsak a megcsappanás veszélye fenyegetné ez esetben, hiszen a látomását leíró szerző „új eget és új földet” vizionál, „mert az első ég és az első föld elmúlt vala; és a tenger többé nem vala”. A föld és a tenger nem azért „nem vala”, mert véressé, mérgezővé, felperzselté és hasonló borzalmak hordozójává vált volna, hanem ezeknek egyfajta ellentétes előjelű formáját kell elképzelnünk. Vagyis a föld és a tenger, meg az emberiség élőhelye csupa széppé és jóvá válik. Emellett megemlíti a megjelent „szent várost, az új Jeruzsálemet, a mely az Istentől szálla alá a mennyből”. Ez város az „Óz a nagyvarázsló” történetéből ismert „Smaragdvárost” is felülmúlja, ráadásul látványa élvezetéhez nem is kell zöld szemüveget hordani, hiszen:

A könyv végén találkozunk egy újabb hétköznapi életbe átemelt jelképpel. A látomás sugalmazója felfedi magáról, hogy ő „az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, az első és utolsó”, akinek minden és mindenki felett hatalma van, aki számára az idő- és térbeliség nem képez korlátozó tényezőt. A fényesen ragyogó „új Jeruzsálem”, az Izajás/Ézsaiás és Ezékiel próféta által leírt idilli világ bőven kárpótolja a korábban elszenvedett borzalmakért az elpecsételteket, „akik nem hordták magukon a Fenevad számát”. Lehet, hogy megéri közéjük tartozni? Mindenesetre a könyvből az derül ki, hogy a fenevad száma helyett érdemesebb a Bárány vérét magunkon hordozni. Legalább is annak, aki jobban szeretne egy kénköves tűzben égő tó helyett, egy idilli táj övezte valódi Smaragdvárosban élni az örökkévalóság hátralévő részében.

A Jelenések könyvének záró oldala a Vizsolyi Bibliában – OSZK Digitális Könyvtár

Felhasznált irodalom

• Diós István (szerk.): Magyar katolikus lexikon. V. köt. Homo-J., Budapest, Szent István Társulat, 2000.
• Herczeg Pál: „Érted is amit olvasol?” Bibliaismereti kézikönyv a konfirmáció utáni korosztálynak, Budapest, Kálvin, 2000.
• Szent Biblia az az Istennec O es Wy Testamentumanac prophétác es apostoloc által meg iratott szent könyuei. Magyar nyelwre fordittatott egészlen és wijonnan, az Istennec Magyar országban való Anya szent Egyházánac epülésére…, Károli Gáspár (ford.), Vizsoly, Mantskovit Bálint által, 1590.
• Szent Biblia. Azaz Istennek Ó- és Újtestamentomában foglaltatott egész Szentírás, Károli Gáspár (ford.)
• Kézikönyv a Bibliához, Budapest, Lilliput, 1993.
• Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgata alapján, Budapest, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, 1997.
• Ravasz László: Az újszövetség magyarázata. II. Pál apostol levelei, A Zsidókhoz írt levél, „A közönséges levelek”, Jelenések könyve, Budapest, Református Zsinati Iroda, 1991.
• A Szentírás magyarázata. Jubileumi kommentár: Az Újszövetség könyveinek magyarázata, mértékek, táblázatok, térképek, Budapest, Kálvin, 1995.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Névnapjának előestéjén emlékezünk meg arról a neves építészről, akinek már édesapja is neves építész volt.
Schulek János elsőszülött fiúként látott napvilágot 1872. december 26-án Pesten. Apja, Schulek Frigyes akkor már sikeres építészként működött, és épp elnyerte a budavári Nagyboldogasszony-templom rekonstrukciójának megbízását. Édesanyja a stuttgarti születésű Riecke Johanna. Testvérei közül csak négy húga élte meg a felnőttkort. A kis János olyan időkben érkezett a világra, amikor a város újjászületett, és elkezdhette ma ismert vonásait felölteni. Természetesen szükség volt mindehhez a Bécsből és Münchenből hazaérkező építészekre, akik tanulmányaikat végre hazai terepen kamatoztathatták. Olyan korszak ez, amely egyszerre fordult a történelmi emlékek megmentése felé és közben kiérlelte a századforduló formakincseit. Ekkor egyesül Pest, Buda és Óbuda fővárossá. Ekkor kezdi meg munkáját a hosszas előkészületek után megalakuló Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága, amelynek Schulek Frigyes alapító tagja és építésze is volt. Frigyes mestert megbízzák továbbá a visegrádi várrom feltárásának és rekonstrukciójának feladataival is, amelynek köszönhetően a család sok időt töltött vidéken.

Schulek János ifjúkori portréja. A kép forrása: Sipos Béla: A Schulek (felvidéki) család története és családfája, [S.l.], [Szerző], [s.a.], 24. – Magyar Elektronikus Könyvtár

János apja nyomdokaiban járva 1894-ben építészmérnöki oklevelet szerzett a budapesti Műegyetemen, ahol ezt követően tanársegéd lett. Édesapja mellett szerzett gyakorlatot, amikor műemlékek helyreállítását vezette, többek között 1899-től a Halászbástya építésvezetőjeként működött.

A Halászbástya építése 1900-ban. [Látkép az építkezésről] – Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

1903-tól már önálló építészként kapott megbízásokat. A Schulek-család Ménesi úti többgenerációs házát is János tervezte, amely 1907-re el is készült. A fővárosban a nagykörút és az új sugárutak kialakításával újabb kerületek létesültek, amelyek új középületeket, így iskolákat is igényeltek. A kor szokása szerint egy épületben, de külön kell biztosítani a leányok és a fiúk oktatását. 1910-ben a Pannónia Elemi Népiskola tervezésére kérik fel, amely három utcafrontra néző épülettömbjével meghatározta a környék arculatát. A természetes fény beáradását az átlagosnál is több ablak segíti, amely egyben sajátos ritmikát mutat a hatszintes épület homlokzatán.

Liszkófalu. Schulek János rajza a római katolikus templom bővítéséről. 1918. Lymbus, Schulek János-hagyaték, ltsz.: K 702/3. A kép forrása: A Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ honlapja. Tudományos Irattár

Schulek János műépítész tervei alapján készült előbb a sárospataki Angol Internátus, melynek munkálatait 1927-ben kezdték el, majd az Aszódi Evangélikus Gimnázium épülete, amelyet 1931-ben adták át diákok számára.
Amikor 1925-ben a Kelenföldi Evangélikus Gyülekezet telekhez jutott a fővárostól, végre elkezdődhetett a templom építése. A tervek elkészítésével Schulek Jánost bízták meg, aki eredeti módon egy épülettömbbe szervezte a templom és a gyülekezeti élet tereit, amelyek így kétoldalról kapcsolódnak a szakrális központhoz. Az épületegyüttes neoromán stílusban épült, amely különösen a harangtorony kialakításában és a nyílászárók félköríves lezárásában érzékelhető. Hármas tagolású főhomlokzata a mellékutcára néz, a bélletes kapuhoz lépcsősor vezet. Középen emelkedik a harangtorony, mellette kétoldalt 1-1 hatszög alapú, belül kerek alaprajzú melléktorony áll, karzatra vezető lépcsőkkel.

A templomot 1928-ban avatták fel, s közben újabb megbízás érkezett a Szadai Református Gyülekezet részéről. A közösség kérését, miszerint a templom tornya magasabb legyen, mint a katolikus templomé, Schulek készséggel teljesítette. A főhomlokzathoz épült torony külön bejárattal rendelkezik, fent enyhén ívelt, bádog toronysisak díszíti. A templom nyeregtetős, mindkét oromfalát finom ívű párkány zárja, amely a főbejárat fölötti párkány vonalát ismétli. Az íves faltámaszokkal felosztott csonkolt, fakazettás síkfödém egyedülálló hangulatot teremt a belső térben.
Mindeközben Schulek János nevét ott találjuk a jelentősebb építészeti pályázatok dokumentációiban is. A budai postapalota építési bizottsága a kiírás szerint csak homlokzati nézeteket és alaprajzokat, valamint a beépített terület kimutatását és persze műleírást várt. Az összesen 10 tagú bírálóbizottság, amelyben Hauszmann Alajos mellett Alpár Ignác és Schulek János képviselte az építész szakmát a postai elöljárók és szakemberek mellett, szótöbbséggel Sándy Gyula tervét hozta ki győztesnek.
Schulek társasági életét tekintve is szolgálhatunk némi adattal. Baldavári Eszter kutatásai nyomán tudhatjuk, hogy Springholz Mária, vagy művésznevén Undi Mariska műtermi vendégei között is megfordult építészünk. Az Arts and crafts jegyében alkotó iparművész az 1920-as évektől vendégkönyvet vezetett. 1929-ben Mariskánál jártak Schulek János, Kismarty-Lechner Jenő és Medgyaszay István építészek, de más ismert személyiségek, főleg művészek bejegyzéseivel is találkozhatunk az emlékkönyvben.
1934-ben többméteres földhordalék alatt felfedezte Mátyás király visegrádi palotájának maradványait. A leletegyüttes haláláig foglalkoztatta és munkásságának céljává és központjává lépett elő.

Lux Kálmán és Schulek János a visegrádi királyi palota feltárásán. 1935 körül. A kép forrása: Kováts István: Séták a föld alatti Visegrádon. In: Cseke László: Visegrád ezer éve. Almanach, Visegrád, 2010. – Örökségtár (Sulinet) 

A feltehetően kis példányszámban közzétett Visegrádi Várbizottság Kiadványait szerencsés módon könyvtárunk is őrzi. Az 1936-ban kiadott első füzet lapjain részletes beszámolókat olvashatunk az eddigi munkálatoktól a problémák tárgyalásán keresztül a feladatok megoldásáig távlatokat nyújtva egy múzeum alapításának is. Kádas Sándor, a várbizottság titkára itt írja:

Schulek János az 1941-es második kiadványban már a feltárásról és annak körülményeiről tájékoztat. Megnevezi az Oláh Miklós-féle szövegforrást Mátyás csodálatos többszintes palotájáról és annak pompás függőkertjeiről, amelyet a felszíni maradványok rejtekben lapulása miatt sokáig csupán mendemondának értékelt a kutatás.

Lux Kálmán, Gerevich Tibor és Schulek János 1942 körül Visegrádon. Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ Tudományos Irattár, Lymbus ltsz. K 1660/28. A kép forrása: Bakó Zsuzsanna, Dávid Eszter, Kovács Evelin, Köntzey Mercedes, Szecskó Ágnes: „…őrizzük emlékeinket, gyűjtsük össze maradványaikat, nehogy végre is elvesszenek…” – A Műemlékvédelmi Dokumentációs Osztály gyűjteményeiről, I. In: Építészfórum, 2022. 11. 25.

A Visegrádi Várbizottság elnöke Dr. Zsitvay Tibor volt, aki nemcsak a vár feltárásaival, de a látogatók felé történő megnyitásával is foglalkozott. Az ő felkérésére készítette el Schulek János a kolozsvári szobor alkotójával, Fadrusz Jánossal Mátyás király emlékművét. 1940 nyarán Zsitvay Tibor ünnepi beszédben emlékezett meg Schulek Frigyes és fia Schulek János munkásságáról, és bejelentette, hogy a Salamon-toronyhoz vezető utat méltó Schulek-útnak elnevezni. Madarassy Walter készítette el apa és fia közös bronzreliefjét, amelyet az építészek jelleméhez hűen, szerényen a hegyoldalban helyeztek el.

Madarassy Walter: Schulek János-dombormű, 1940 előtt. Ltsz. 56.440-N – Magyar Nemzeti Galéria

A feltárásokkal párhuzamosan, 1933 és 1944 között a Mátyás-templom renoválását irányította, majd 1947–48-ban korábbi tapasztalatait felhasználva ő vezette a II. világháborúban megrongálódott Halászbástya helyreállítását. 1942-től a Magyar Mérnök és Építész Egylet igazgatójaként vállalt hivatalt.
Építészünk Budapesten élt a XI. kerületben, az általa tervezett négyemeletes bérházban. A Bartók Béla út 78-as és a 80-as számú bérház homlokzata jelentős részben csak a bejáratok kialakításában különbözik. Az ikerház jellegű bérház belső lakrészei az elosztást tekintve igen hasonlók. Az épület fekvése – szemben a Feneketlen-tó és környéke kínálta tágasság, a távolban a Szent Imre-templom és köröskörül újonnan létesült épületek látványa – alkalmasnak bizonyult műteremlakások kialakítására. Így történhetett, hogy számos művész felfedezte magának lakóhelyül. Többek között Reissmann Károly Miksa festőművész, aki a belső terek ornamentikájának felfestésére szakosodott, valamint leánya, Barabás Gizella, aki 75 éven át élt és alkotott a Bartók Béla út 78. alatti bérházban. Nemcsak alkotóhelyként és otthonként, de gyakran kiállítótérként is szolgált. Az 1934-es Esti Kurir szerint a festőnő minden évben megrendezte lakáskiállítását. Majd később itt lakott Bényi László festőművész, művészettörténész és Molnár József táj- és portréfestő is.
Csekélyre szabott emlékező soraimban nehéz emléket állítani e nagy formátumú személyiségnek, aki nemcsak a múlt felé fordult nagy figyelemmel, de a jövő gazdagítására is tisztelettel törekedett. Életének küldetését a gyermekkori környezetből oly ismert visegrádi kövek között fedezte fel és nagy lelkesedéssel teljesítette be. Építészetében a visszafogott neoromán elemek jellemzőek. Schulek János 1948. július 7-én hunyt el. Sírja a visegrádi köztemetőben található. (Parcella, Szakasz, Sor, Sír: I/B, N/A, 1, 31)

A nemzeti könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára két példányát őrzi Kiss Tibor egri gyűjtő ex librisének. Az aprónyomtatvány grafikusa, Kertes-Kollmann Jenő kompozíciója megemlékezik mind Schulek János arcvonásairól, mind eredményes munkásságáról. Major Máté Schulek János születésének századik évfordulójára írt sorait ismételve: „emlékezzünk rá tisztelettel, nagyrabecsüléssel és szeretettel.”

Kertes-Kollmann Jenő: Kiss Tibor ex librise Schulek János portréjával. 1948 után. Exl.K/379 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Felhasznált irodalom:

• Cseke László: Kiszabadítják a föld alól Mátyás király palotáját. In: Uő:Visegrád ezer éve. Almanach, Visegrád, 2010.
• Gróf Péter: Zsitvay Tibor, Visegrád mecénása. In: Archaeologia – Altum Castrum Online Magazin, 2020.
• Farbakyné Deklava Lilla: Schulek Frigyes, Budapest, Holnap, 2017.
• Major Máté: Schulek János születésének centenáriumán. In: Magyar Építőművészet, 22. évf., 1973. 6. sz., 60.
• Schulek János: Hétvégi házak építése. In: A Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye, 1934. (68. évf.) 17–18. sz.
• Schulek János: Visegrád problémái és feladatai, Budapest, A Visegrádi Várbizottság Kiadványai, 1936.
• Schulek János: Mátyás király visegrádi palotája, Budapest, Egyetemi Ny., 1941.
• Sipos Béla: A Schulek (felvidéki) család története és családfája, [S. l.], [Szerző], [s. a.]
• Schulek Frigyes építész (1841–1919) önéletírása 1895. február 22-én, [az eredeti kézirat szövegét kieg. Schulek János], [szerk. Horváth Alice], [Budapest], BME, 1991.
• Pleskovics Viola (szerk.): Egyenesen a monumentalitás felé: Undi Mariska művészete. In: Építészfórum, 2022. 07. 14.
• Pleskovics Viola (szerk.): Stílszerű vagy újszerű. De időszerű? – Lux Kálmánra emlékezünk. In: Építészfórum, 2020. 02. 14.
• Pleskovics Viola (szerk.): A budai Postapalota története. In: Építészfórum, 2022. 10. 29.
• A Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ honlapja. Tudományos Irattár
• A Kelenföldi Evangélikus Gyülekezet honlapja
• A visegrádi Királyi Palota feltárása. Magyar Filmhíradó 40. 1953. október

Andrási Erika (Régi Nyomtatványok Tára)

A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén, mely 2022. év végével befejeződött. A nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhattak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozták, s juttatták el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számoltak be munkatársaink blogsorozatunkban. A tizenhetedik részben arról olvashatunk, hogy Németh Enikő, a Kurrens Könyvfeldolgozó Osztály munkatársa hogyan készítette el egy tengeren túlról hazaérkezett könyv lapjai között megbújó kézzel írt süteményrecept alapján a karácsonyi édességnek is kitűnő máktortát.

Lássuk be, a bibliográfiai leírás izgalmas dolog. Ül az ember békésen az asztalánál, közben helyébe jön és elé tárul a világ. Olykor sokkal inkább, mint gondolná. Például a könyvben lévő illusztrációk keresgetése közben egyszer csak rábukkan egy borítékra. Üres. Mindegy. Aztán egy sárga, régies betűkkel teleírt A5-ös papírlapra. Hm, mi ez? Máktorta. Nahát, ez nem is bonyolult, ráadásul finomnak tűnik a recept alapján. Hm, újra. Mindjárt karácsony, süssük meg a kollégáknak, elvégre, ha létezik könyvtári süti, akkor ez az.

A máktorta, amely a Mikes Kelemen Programnak köszönhetően került a nemzeti könyvtár karácsonyi asztalára

Az állagmegóvást szem előtt tartva a receptet a borítékba csúsztattam (hiába no, a könyvtáros praktikus lény) és hazavittem. Csendesen várt a sorára, néhány évtizede már a könyvben lakott, sokként érhette a környezetváltozás. Aztán eljött a nagy nap, mikor ismét rivaldafénybe került, végre megint egy konyhában találta magát, újra keverőtálak, mérleg, tojások és egyebek társaságában hevert a pulton. Megtett minden tőle telhetőt, és ki tudja, hány év szünet után ismét alakot öltött. Látványra visszafogott, nem hivalkodó. Kíváncsian néztünk rá... óvatosan megkóstoltuk, aztán egy emberként lelkesedtünk, hogy ezt az élményt nem tarthatjuk meg csak magunknak – ezért született ez a bejegyzés.
Ráadásul ez a kulináris élvezet megérdemelne egy méltó nevet, hirtelen és teli szájjal a Mikes Kelemen tortája (a gazdakönyv a Mikes-program keretében érkezett hozzánk), illetve a clevelandi máktorta (kitalálója nem látta az eredeti dokumentumot, és végül is csak egy tó választja el Clevelandet Ontariótól...) ötletek röppentek fel, de döntés még nem született, szóval lehet, sőt kéretik is szabadon gondolkodni.

Fogadják szeretettel a receptet, tényleg érdemes kipróbálni!

A máktorta receptje, amely egy, a Mikes Kelemen Programnak köszönhetően hazakerült könyv lapjai közül hullott ki

Mi már szinte látjuk a tortánkat a büfé kínálatában, amint hosszú sorokban várakoznak rá a rajongó olvasók vagy illusztris könyvtári vendégek díszdobozos ajándékaként, és még számos más módon is, melyek ismertetésétől inkább eltekintenék, nehogy túlságosan szűk kordába tereljem az olvasóközönség tobzódó fantáziáját.

Jó sütögetést és nagyon kellemes ünnepeket kívánok!

Németh Enikő (Kurrens Könyvfeldolgozó Osztály)

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész; 11/2. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész

A Magyar Tudományos Akadémia megalapítása a 19. század első felében kibontakozó magyar nemzeti törekvések meghatározó mozzanata volt, ám a tudós társaság csak 1865-ben vehette birtokba székházát. Az ünnepélyes megnyitóra 1865. december 11-én került sor. E jeles alkalomból az Akadémia kiadatta tagjainak arcképcsarnokát, az akadémiai albumként ismert portrégyűjtemény Schrecker Ignác pesti fényképész munkájának eredménye. A magyar tudósok portréit tartalmazó díszalbumból Történeti Fénykép- és Interjútárunk is őriz egy példányt.

Az akadémiai album 1865-ben jelent meg, a bőrkötéses, fedelén az Akadémia bronzveretű címerét viselő, rézcsatos album a tagok mellkép formátumú arcképeit tartalmazza. Az albumból készült egy nagyobb alakú verzió, itt egy-egy oldalon négy portré látható. A kisebb kialakítású albumban a portréképek csoportba szedve találhatók, a táblákon aranyozott ovális keretben a tagok mellképei, a mellképek alatt a nevek szerepelnek. Az első két csoportképen az elnökség és az igazgatótanács, a többin az egyes tudományos osztályok tagjai láthatók. A magyarországi fényképek kivétel nélkül Schrecker Ignác műtermében készültek.

A nagyobb alakú akadémiai album – Történeti Fénykép- és Interjútár, FAlbum 1222

Schrecker Ignác (születési nevén Izsák) 1834-ben született a csehországi Golčuv Jeníkovban. A német anyanyelvű, zsidó vallású, közrendű családról csak néhány információ ismert, az édesapa kesztyűkészítő iparosmester volt. Schrecker 1854-ben fél évet tanult Marastoni Jakab 1846-ban megnyílt művészképző iskolájában, a fej- és díszítményrajzaiért oklevelet elnyerő fiatalember 1856-ban Komáromban kapott rajztanári állást. Egyes vélemények szerint fényképészeti műtermét 1862-ben nyitotta meg Pesten, a Bálvány (ma Október 6.) utca 3. szám alatt, a Kappl-féle házban. Az 1873. évi bécsi világkiállítás katalógusa szerint a műterem megnyitása azonban egy évvel később történt csak meg. Ami biztos, hogy az 1860-as években egyidejűleg 10 alkalmazottat is foglalkoztatott, akik havonta 40–180 Ft közötti fizetéseket kaptak. E szerint tehát nem egyszerű segédek dolgoztak műtermében, hanem a fényképészeti eljárásokhoz értő, a technikát külföldön elsajátító szakemberek is. Vállalkozása keresett lett arisztokrata és polgári körökben, 1865 és 1870 között Ekl Pállal már egy másik műtermet is vezetett.
A fényképész első feleségének személye előttem nem ismert, a második házasságkötésre 1876-ban került sor, amikor Schrecker Miskolcra utazott. Ekkor került kapcsolatba Clossmann Eleonórával, egy módos osztrák família tagjával. Kettejük levelezéséből tudható, hogy a fényképész 22 évesen házasodott először, és hogy a válás 1872-ben következett be. Clossmann Eleonóra válaszleveléhez egy képet is csatolt magáról, mely „meggyőzte” Schrecker Ignácot a személyes találkozóról, 1876. május 28-án pedig már össze is házasodtak, miután a fényképész elhagyta az izraelita vallást és a református hitre tért át. A nászút egészen Monacóig vezetett.
Schrecker Ignác első fényképét legkésőbb 1860-ban készítette el. A legnagyobb példányszámú és hosszú ideig, 1854-től 1921-ig megjelenő Vasárnapi Ujság 1857-ben közölt először olyan illusztrációt, mely egy fénykép után készült. A következő, fotóhasználatra vonatkozó utalás a hetilapból 1860-ból származik, ez az illusztráció a községi „bírói pálca” átadását örökítette meg, a megjegyzés szerint a nyomat Schrecker Ignác fényképfelvétele alapján készült.

Bírói pálcza átadása. In: Vasárnapi Ujság, 1860. szeptember 9. 7. évf. 37. sz. 444–445. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Önálló fényképészeti műterme ekkor még nem volt szereplőnknek, így nagy valószínűséggel vagy vándorfényképészként, vagy még inkább egy már üzemelő műterem alkalmazottjaként készíthetett felvételeket az 1860-as évek legelején. Egyes források ugyanis arra utalnak, hogy Ekl Pállal már 1860-tól kezdve együttműködött. Schrecker Ignác mindenesetre egyre híresebb lett és egyre jobb minőségű portrékat készített, Pesten például egyike lehetett azon kevés fotográfusnak, aki levehette Deák Ferencet. A „haza bölcsét” először Simonyi Antal fényképezte le 1861-ben, a következő portrét az államférfiról Schrecker készítette négy évvel később.

Deák Ferenc portréja. Schrecker Ignác felvétele, Pest, 1865. – Történeti Fénykép- és Interjútár, FAlbum 1222, FTA 3248

A fényképész első nagyobb szabású vállalkozása egy személyi album megalkotása volt. A személyi albumok abban különböznek a családi albumoktól, hogy bizonyos személy(ek)hez vagy eseményhez kapcsolódnak, például évfordulókhoz, országgyűlési ülésszakokhoz. Ebből is kifolyólag a személyi albumok befejezettek, a képek száma nem növelhető. Az ilyen albumok képanyaga gazdag, gyakran 100–300 képet is tartalmaznak, egységes kivitelű felvételekkel. A személyi albumok külső megjelenése rendkívül impozáns.
Schrecker első személyi albuma az 1864. évhez, egy jeles alkalomhoz kapcsolódik. A pesti Llyod-palotában 1864 februárjában rendeztek bazárt a szűkölködők javára. Az eseményen magyarországi dámáktól is lehetett különféle portékákat vásárolni, Schrecker az árusító hölgyeket fényképezte le a bazáron viselt ruhájukban, bazári díszletek között. A műtermében készült felvételekből feltehetően egy nagyobb alakú és egy kisebb kivitelezésű fényképalbumot is összeállított, a befolyt összegeket az alföldi szegényeknek kínálta fel a fényképész. A nagyobb album Jókai Mór költeménye mellett 25 portrét tartalmazott a dámákról, az egész album ára Pesten, illetve Budán 13 forint volt, míg vidéken 14 forintért lehetett átvenni. Az albumokhoz kezdetben kizárólag előfizetés útján lehetett hozzájutni.

Az olcsóbban megszerezhető bazár album iránt valóban nagy igényt mutatkozhatott a kevésbé módos rétegek körében, hiszen ne felejtsük el, hogy a nagyalakú albumból egy rosszul fizetett Schrecker-segéd alig hármat tudott volna csak megvásárolni egy adott hónapban. A fényképész más eszközöket is bevetett annak érdekében, hogy minél több emberhez eljusson munkásságának híre. Ennek érdekében a bazár album egy díszpéldányát egyenesen Erzsébet császárnénak ajánlotta fel, aki azt el is fogadta, és hasonlóan tett József királyi főherceg a neki felkínált albummal. Ezek az ajándékozások, felajánlások az uralkodói, arisztokrata körökben prezentálták Schrecker Ignác szakértelmét és rátermettségét, a felsőbb köröktől származó elismerések ráadásul fontos szerepet játszhattak a műterem és a fényképészeti termékek népszerűsítésében. 1864-ben a hírnév már bekopogtatott a fényképész műtermének ajtaján, más vállalkozásai ugyanakkor nem jártak sikerrel, így például a sírkövekre alkalmazott fényképek ötlete kegyeleti okokból elutasításra került a városi temetői bizottság részéről.
A fényképész később is a már jól bevált praktikákhoz folyamodott, 1865-ben ugyancsak egy személyi album összeállítása és forgalmazása tette ismertté. A műtermi személyfényképezés népszerűvé válásának egyik alappillére volt a nyersanyagok iparszerű előállításának olcsó eljárása mellett a valamilyen közönségcsalogató eszköz alkalmazása, ám mivel az akadémikusok egyértelműen a nemzet szellemi grémiumát testesítették meg, a műtermet vezető Schreckernek figyelnie kellett, hogy ne az akadémiai album életre hívásakor kísérletezzen üzleti újításokkal. Az az alább idézett forrásból ismert, hogy az album kiadásának ötlete a fényképésztől származott, mindenesetre az üzleti érdekek találkoztak az akadémia vezetőségének azon szándékával, hogy a díszalbum a neoabszolutizmus időszakának nyilvánosságában teremtse meg a testület, ezzel pedig a nemzet önreprezentációját. Az album melletti elköteleződés egyik tanújele volt, amikor báró Eötvös József, az akadémia alelnöke többször kérte levélben a tagokat, hogy a palota ünnepélyes megnyitására készítendő díszalbum számára fényképeztessék le magukat Schrecker Ignác fényképésznél.

Eötvös József portréja. Schrecker Ignác felvétele, Pest, 1865. – Történeti Fénykép- és Interjútár, FAlbum 1222, FTA 3236

Három hónappal később az akadémia alelnöke újabb levelet intézett a tagsághoz, melyben kérte az akadémikusokat, amennyiben nem jutnának el Schrecker műtermébe, akkor is küldjenek magukról a fényképésznek egy portrét. Schrecker Ignác számára ekkoriban nemcsak az akadémikusoknak a tervezettnél lassabb levétele jelentett kihívást, hanem a Helytartótanács vizsgálata is, mely szakértők bevonásával vizsgáltatta meg a készülő album portréinak minőségét. Erre azért volt szükség, mert a fényképész folyamodványban kérte, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tagjainak mellképeit tartalmazó díszalbumot Ferenc József császár fogadja el. A szakértői véleményt August Canzi festő-fényképész foglalta össze. A vizsgálat idején még csak 80 fényképfelvétel készült el, ezek kétharmad részét „tökéletesen jónak és megfelelőnek” ítélték meg a szakértők, ám a fényképek egy részét meglehetősen tökéletlen találták.

Ugyan az uralkodó nem fogadta el az albumot, a kisebb kudarc nem volt kihatással üzleti életére. 1865 novemberében például István és József főhercegek is megrendelték a díszalbumot, ráadásul a főudvarmesteri hivatal által intézett megrendeléskor az albumok mielőbbi megküldése érdekében még sürgették is a fényképészt. Az album az akadémia épületének átadójára végül időben megjelent, az előfizetők december elején már kezükbe vehették a díszpéldányokat, később a különféle könyvárusítóknál lehetett hozzájutni az albumhoz.
Az albumba összesen 250 portré került az igazgatósági, tiszteleti, rendes és levelező akadémiai tagokról, annak végén pedig néhány külföldi levelező tagról is látható felvétel. Ez utóbbiakat nem Schrecker készítette, hanem mint arról a sajtó is megemlékezett, a tagok közbenjárásának eredményeképp kerültek a fényképészhez. Xantus János például Anatoly Demidov, gróf Charles Forbes Montalembert és Caesar Cantu portréit továbbította a műterembe.

Xantus János portréja. Schrecker Ignác felvétele, Pest, 1865. – Történeti Fénykép- és Interjútár, FAlbum 1222, FTA 3443

A portréképek kivétel nélkül mellképek és azokról általában elmondható, hogy frontális, tárgyilagos ábrázolást tükröznek, a képeken nem látható háttér, sem kellék. Puritánságuk okán ezek a mellképek akár igazolványképként is funkcionálhatnának. A kor általános divatjának megfelelően az ábrázolt akadémikusok nagy része sötét színű magyar nemesi ruhában lépett a fényképész elé, nyugat-európai öltözetű alany mindössze egy-két portrén látható. Testtartásukat tekintve több esetben került sor ülőportré felvételére, az akadémikusok egy jelentős részét azonban álló helyzetben fényképezte le Schrecker Ignác. Az előbb leírt standard pozitúrától csak néhány esetben történt eltérés, például akkor, amikor a tudóst keresztbe tett kézzel örökítette meg a fényképész.

Érdekes kérdés, hogy vajon maguk a tudósok miképp gondolkodtak az elkészült portrékról. Sajnos erre nézve nem rendelkezünk közvetlen információkkal, mindenesetre Henszlmann Imre régész-művészettörténész esete megenged egy kitérőt ezzel kapcsolatban. A Helytartótanács 1867 januárjában kérte fel a Képzőművészeti Társulatot, hogy adjon írásos szakvéleményt a fényképészet állásáról, mivel a fényképészettel mint mesterséggel nem foglalkozott az 1859. évi iparügyi rendtartás. A hatóság állásfoglalást kívánt látni, vajon „szabad művészetnek vagy ipar üzletnek” tekintendő-e a fényképészet. A kérdést megvizsgáló bizottságot Barabás Miklós, Orlai Petrics Soma, Perlaki Sándor, Than Károly és Henszlmann Imre alkotta. A bizottság tagjai közül egyedül Barabás alkotott korábban fényképészként, ő azonban rossz emlékekkel hagyta ott a pályát, Székely Bertalannal folytatott vitája is e körül bontakozott ki.
A bizottság véleményét végül Henszlmann Imre öntötte írásos formába. A szakvélemény lesújtó volt a fényképészetre nézve. A bizottság szerint a fényképészet egyáltalán nem művészet, azt pár nap alatt bárki megtanulhatta, kevés előkészület és fáradtság árán. Mivel a fényképészeti sokszorosítás veszélyeztette a művészi szerzői jogokat, szükségesnek tartották a körültekintő szabályozás megalkotását. A fényképészetet ekkor azonban még nem kötötték iparengedélyhez, szabad művészetnek is csak 1872-ben, illetve 1894-ben nyilvánították, a szakvélemény tehát nem érte el célját 1867-ben. Az nem ismert, hogy Henszlmann Imre milyen állást foglalt ebben a kérdésben, vajon ő is egyetértett-e azzal a megállapítással, hogy a fényképészet alacsony színvonalú mesterség. Neve mindenesetre ott szerepelt a szakértői véleményen, mellképe pedig az akadémiai albumban, a két évvel a szakvélemény megjelenése előtt készült portrén ráadásul ő az egyetlen akadémikus, aki egy félmosolyt megengedett magának Schrecker Ignác műtermében.

Henszlmann Imre portréja. Schrecker Ignác felvétele, Pest, 1865. – Történeti Fénykép- és Interjútár, FAlbum 1222, FTA 3367

Bárhogy is gondolkodtak szakmai és művészi körökben a fotografálásról, Schrecker akadémiai albuma nagy sikernek örvendett, az album portréiból a Tigris fogadóban egy válogatás is kiállításra került a beszámolók szerint. A fényképész a későbbiekben is nyitott volt a nagyobb volumenű vállalkozásokra, még az akadémiai album összeállításának idején, 1865 végén hozzáfogott az akkor összeülő országgyűlés tagjainak lefényképezéséhez, a képviselők portréinak albumba való rendezéséhez. Bár az album 1867-ben elkészült, más fényképészekkel, különösen Borsos József és Doctor Albert műtermével nem tudta felvenni a versenyt, utóbbiak honatyákat megörökítő albuma lett ismertebb a közönség előtt, munkájukkal pedig kiérdemelték a Ferenc József által adományozott „császári királyi udvari fényképész” titulust. Azt a titulust, melyért Schrecker Ignác oly sokat küzdött az 1860-as években, az 1870-es évek elején, s melyet csak többszöri kérelmezésre ítéltek oda neki 1871 márciusában.
A kisebb-nagyobb kudarcok, a többszöri uralkodói elutasítás közben Schrecker újra a női portrék felé fordult, 1870-ben „Magyar Hölgykoszorú” címmel egy képgyűjteményt szándékozott kiadni a pesti bálok dámáiból, bálkirálynőiből. Az elkészült képekből egy névsor szerint 20-at lehetett beválogatni az albumba. Az összeállított albumokból Schrecker küldött egyet a württembergi hercegnek, a porosz királynak, a holland királynak és a belga királynak. Munkájáért Schrecker megkapta a luxemburgi tölgykoszorú-rendet. A szakmai elismerések mellett azonban számolnia kellett a közvéleménnyel is, a Borsszem Jankó című élclap karikatúriáival a hírlapi hirdetések miatt támadta a fényképészt.

Gúnyrajz Schrecker Ignác „magyar hölgykoszorú” című albumának munkálatairól. In: Borsszem Jankó, 4. évf. 162. sz., 1871. február 5., 609. – Elektronikus Periodika Archívum

Schrecker, akit a kortársak az egyik legigényesebb fényképésznek tartottak, folyamatosan azon munkálkodott, hogy kielégítse a megrendelők igényeit, hogy a technikai és üzleti újításokat meghonosítsa a hazai közönség előtt, míg végül második házasságkötését követően európai körútra indult. A fényképész 1876-ban átadta műtermét első házasságából született fiának, Maximiliánnak (Miksának), és Bécsbe költözött, ahol további tapasztalatokat szerzett. Itt szintén műtermet működtetett, de tartós letelepedésre nem vállalkozott, hiszen az elkövetkező években Belgiumban, Franciaországban, később Pula városában is dolgozott, 1881-ben pedig Linzbe költözött. Beszédes, hogy 1888. január 22-én, egy munkaútja során érte utol a halál.

Felhasznált irodalom:

• Baji Etelka: Bécsi kóstoló. Magyar vonatkozású történeti emlékek külföldön. In: Fotóművészet, 53. évf. 2010. 1. sz.
• Beke László: A Magyar Tudományos Akadémia és a fotográfia. In: Papp Gábor György – András Edit (szerk.): A Magyar Tudományos Akadémia képzőművészeti kincsei, Budapest–Veszprém, Magyar Képek, 2004, 31–32.
• Bicskei Éva – Ugry Bálint (szerk.): 150 éves az Akadémia székháza. Épület-, intézmény- és gyűjteménytörténet, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2018.
• Bogdán Melinda: A világot kiállítani és megörökíteni. In: Tabula, 8. évf. 2005. 1. sz., 128–132. 
• Farkas Zsuzsa: A szépség-fényképek karikatúrái. In: Kincses Károly (összeáll.): Magdi könyve. Képek és írások Kolta Magdolna (1958–2005) emlékére, Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2005, 141–145.
• Farkas Zsuzsa: Festő-fényképészek, 1840–1880. In: Fotóművészet, 48. évf. 2005, 3–4. sz.
• Farkas Zsuzsa: Az 1865–1867. évi országgyűlési képviselők arcképeinek albuma. In: Veszprémy Nóra (szerk.): Borsos József festő és fotográfus (1821–1883). Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában 2009. június 19 – október 25., Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2009, 191–198.
• Farkas Zsuzsa: Ki fényképezhette a királyt? A hatalom jelképei. In: Fotóművészet, 53. évf. 2010. 3. sz.
• Fejős Imre: Fényképészetünk első virágkora (1855–1885). In: Fülep Ferenc (szerk.): Folia Archaeologica X. A Magyar Nemzeti Múzeum történeti múzeumának évkönyve, Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1958, 209–223.
• Gátiné Pásztor Mária: Arcképalbumok, városképek, „fényirdai” emlékek a Budapest Gyűjteményben. Mozaikok a fővárosi fotográfia első 50 esztendejéből 1850–1900. (Tanulmányok. Új sorozat 30.), Budapest, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, 1964.
• Hailey, Christopher: Franz Schreker, 1878–1934. A Cultural Biography, Cambridge–New York, Cambridge University Press, 1993.
• Harsányiová Szcsuka Katalin: Szathmáry Király Pál fényképalbuma (1861–1870 k.). MA szakdolgozat, Miskolc, Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar, 2016.
• Kovács Ida: Fényképek a Petőfi Irodalmi Múzeumban. In: Somorjai József (szerk.): Érték a fotóban. Országos Fotótörténeti Konferencia előadásainak anyaga. Tata, 1993. szeptember 27–28. (Tudományos Füzetek 9.), Tata, Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Múzeumainak Igazgatósága, 1994, 25–31.
• Schrecker, Ignaz Franz. In: Österreichisches Biographisches Lexikon 1815–1950. Band 11: Scho-Schw, Wien, Österreichische Akademie der Wissenschaften, 1997, 183–184.
• Révész Emese: Kép, sajtó, történelem. Illusztrált sajtó Magyarországon 1850–1870 között. (Res Libraria IV.), Budapest, Argumentum – Országos Széchényi Könyvtár, 2015.
• Szakács Margit: A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum fényképalbumainak katalógusa (1861–1945). I. rész. In: Hollós Alfréd (szerk.): A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum évkönyve 1984. Budapest, Múzsák Közművelődési Kiadó, 1985, 5–94.
• Szmrecsányi Miklós: A művészeti sokszorositás. Fényképészet és czimfestés. In: Keleti Károly (szerk.): Hivatalos jelentés a budapesti 1885-ki országos általános kiállításról. III. kötet, Budapest Athenaeum, 1886, 447–457.
• Tarcai Béla: A miskolci fotográfia múltjából. Egy polgárcsalád a századfordulón. In: Veres László – Viga Gyula (szerk.): A miskolci Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXX–XXXI. Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 1993, 375–393.
• Tomsics Emőke: Fotográfiák a hon oltárán. Jótékonyság és fotográfia az 1860-as években. In: Fotóművészet, 50. évf. 2007. 4. sz.
• Tomsics Emőke: A valóság és képi mása. A fotográfia az 1867. évi koronázáson. In: Történelmi Szemle, 52. évf. 2009. 3. sz., 385–417.
• Ungarn auf der Wiener Weltausstellung 1873. Special-Catalog der ausgestellten Gegenstände der Urproduction, Gewerbe, Wissenschaft und Kunst. I–II. Budapest, Athenaeum, 1973.

 Papp Viktor (Történeti Fénykép- és Interjútár)

HELYREIGAZÍTÁS

Az Országos Széchényi Könyvtár blogján 2022. december 21. és december 28. napján megjelentetett Mayer György munkásságáról szóló blogbejegyzésekben kollégánk megsértette a hivatkozás szabályait, és helytelenül hivatkozott az alábbi cikkre:

Philpott Beatrix: Mayer György és az aktfényképezés kezdetei Magyarországon. Fotóművészet, 2018. 4. sz. 58–67. p.

A helytelenül meghivatkozott blogbejegyzések kapcsán a mű szerzője, Philpott Beatrix elnézését kérjük!

 Az Országos Széchényi Könyvtár 2022. december 8-án tartotta meg az internetes tartalmak archiválásával foglalkozó éves rendezvényét. A hatodik 404 Not Found – Ki őrzi meg az internetet? című konferencia és workshop újra jelenléti formában valósult meg, de mintegy 80 érdeklődő online is követte az élő közvetítést.

A rendezvény a digitális megőrzés témáját, valamint az ahhoz kapcsolódó hazai és nemzetközi archiválási, illetve tudományos projektek ismertetését helyezte középpontba. Az OSZK-ban és a nemzetközi szervezeteknél zajló webarchiválási tevékenységről, továbbá az előállt digitális tartalom kutatási lehetőségeiről is volt szó, különös tekintettel a digitális bölcsészet szakterületeivel való kapcsolódási pontokra.

Drótos László, az OSZK Webarchívum 2022. évi eredményeiről szóló előadásában beszélt az újonnan létrehozott téma-, műfaj- és földrajzihely-alapú részgyűjteményekről, a fontosabb eseményekkel kapcsolatos hírek archiválásáról, a közösségi média és a podcastok mentéséről, a nyári nagy webtéraratásról, a nyilvános gyűjtemény tervezett bővítéséről és a nem publikus archívumhoz való hozzáférésről, valamint a hazai és nemzetközi kapcsolatokról.

Drótos László könyvtáros (OSZK)

Teszelszky Kees, a Holland Királyi Könyvtár kurátora online előadásában elmondta, hogy széles körű nemzetközi webgyűjteményekre van szükség, amelyek gondosan gondozott és megőrzött internetes tartalmakat fűznek össze. Előadásában két kurátori együttműködésben létrehozott gyűjteményt mutatott be: a 2019-ben készült Éghajlatváltozás-gyűjteményt és az idén indult Ukrajnai háború gyűjteményt.

Prezentációja illusztrációit az előadó a mémarchívumot használta forrásként, ami nagy derültséget váltott ki a konferencia közönségéből.

Dr. Teszelszky Kees kurátor (Holland Királyi Könyvtár)

Dr. Kalcsó Gyula, az OSZK digitálistartalom-fejlesztője beszámolt az Ukrajna-projekt tanulságairól. A projektben 2022. február 21. után kezdték gyűjteni az orosz–ukrán konfliktussal, majd később háborúval kapcsolatos híreket 75 magyarországi és határon túli portálról. A gyűjtés alapvetően a portálokon használt címkék vagy kategóriák alapján történik, a mentések hetente egyszer történnek. Az így learatott WARC-fájlokból kibányászható adatokat számos statisztikai kimutatáshoz és adatvizualizációhoz fel is használják.

Dr. Kalcsó Gyula digitálistartalom-fejlesztő (OSZK)

Dr. Péter Róbert, a Szegedi Tudományegyetem docense az AVOBMAT többnyelvű kutatási eszközzel végzett tematikus digitális gyűjtemények elemzéséről beszélt. A webes alkalmazás segítségével nagy mennyiségű metaadatot és szöveget lehet kinyerni és kritikusan elemezni adatvezérelt mesterséges intelligenciával és természetesnyelv-feldolgozásos technológiákkal támogatott módszerekkel és eszközökkel.

Dr. Péter Róbert docens (Szegedi Tudományegyetem)

Dr. Kokas Károly, a Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtára informatikai főigazgató-helyettesének előadása azt az utat mutatta be, ahogy a korábban megpendített „szegedikumok” anyagából kiemelték a Karikó Katalin-témát és virtuális kiállítást készítettek belőle, melynek része lett egy nemzetközi kitekintésű Karikó-weblinkgyűjtemény is. Az előadás érintette a szerzői jogi kérdéseket és az archiválás és/vagy szolgáltatás, redundancia és teljesség gyötrő dilemmáit is.

Dr. Kokas Károly informatikai főigazgató-helyettes (Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtára)

Záró előadóként Horváth Adrienn, a Vörösmarty Mihály Könyvtár igazgatóhelyettese az Aranybulla-emlékév archívumának kialakításáról adott elő. A gyűjtemény az Aranybulla kiadásának 800.évfordulója alkalmából készül, és a korszakkal, II. Andrással, a bullákkal, illetve magával az emlékévvel kapcsolatos webtartalmakból áll. Jog- és helytörténeti kutatásokhoz, valamint oktatási célra egyaránt használható.

Horváth Adrienn igazgatóhelyettes (Vörösmarty Mihály Könyvtár)

A programot a Drótos László és Visky Ákos László vezette workshop zárta, ahol élőben mutatták be az egyedi webhelyek és weboldalak gyűjtését, metaadatolását és archiválását, valamint a webarchívumok keresőinek használatát.

Fotók: Visky Ákos László

Galéria a rendezvényről:

Mivel Bolyai János maga is úgy gondolta, hogy „jeleni körülmények között alig lehet jobbat tenni”, és egyértelműen megvolt a lehetősége gyógyulása után a visszatérésre, 1833 nyarán mint „nyugalmazott ingenieur kapitány” hazatért Marosvásárhelyre. A bécsi iskola, a végzettsége és későbbi munkatapasztalatai, maga a hadmérnöki tisztség, a kapitányi rang nagyon fontos volt neki, büszke volt rá és identitásának egyik alapját képezte. Apja ekkorra másodszor is megözvegyült, János féltestvére, Gergely még csak hétéves, így az együttélésük alapjaiban is nehézségekkel volt teli. 1833 augusztusában felmerült, hogy Döbrentei Gábor közbenjárásával a Magyar Tudós Társaság tagjává válassza mindkét Bolyait, ami nemcsak elismerést, de anyagi biztonságot, éves fizetést jelentett volna. Ennek érdekében el is kezdődött a munka, de a körülmények megváltoztak, a két Bolyai viszonya pedig megromlott. Végül abban egyeztek meg, hogy János kiköltözik Domáldra gazdálkodni, erről szerződést kötöttek egymással. Bolyai János 1834 és 1838 között élt Domáldon, ahol igyekezett megfelelően vezetni a kis birtokot, de nehezére esett elviselni az ingerszegény, zárt falusi világot. Bolyai Antal közvetítésével gazdasszonyának fogadta Orbán Rozáliát, aki gyerekeinek anyja lett, és akivel ellentmondásos viszonyát nagy igyekezettel próbálta törvényesíteni. Ennek az volt az akadálya, hogy János tisztként csak kaució megfizetése és külön engedély mellett köthetett volna házasságot, ezt az összeget viszont saját maga nem tudta előteremteni, apja pedig továbbra sem adta ki neki az anyai örökséget. De valószínű, hogy az anyagiaktól függetlenül az engedélyt sem kapta volna meg. A köztudatban az él, hogy Bolyai az Appendix kudarca után visszahúzódó, mogorva remeteként tengette napjait, és hogy a későbbi tevékenysége meg sem közelíti a tér új tudományának színvonalát. Ez így azonban az újabb kutatások fényében durva leegyszerűsítésnek tűnik. 1837. október 8-án született meg legidősebb fia, Dénes. Apja levelezéséből tudjuk, hogy János ebben az időben algebrai egyenletekkel is foglalkozott, és ekkor írta meg a Responsio című, komplex számokról készült művét is, a lipcsei Jablonowski Társaság pályázatára. Ez a pályázat ugyan újabb feszültséget okozott Farkas és János között, azonban megmutatja, hogy egyikük sem hagyott fel a matematikai kutatással, és hogy Bolyai János az Appendix után is számottevő munkákat készített. Ugyanakkor a tudós nyilvánosság a Responsio jelentőségét sem ismerte fel, a pályázaton nem díjazták. Bolyai Jánost megviselte az újabb kudarc, egészsége megromlott, Rozáliával is rossz, de legalábbis hullámzó volt a viszonya, ezért egyre gyakrabban járt be Marosvásárhelyre, ahol a 1834 és 1845 között a Kövecses utcában volt bérelt szobája. 1840. július 29-én megszületett Amália nevű lánya, 1841–42-ből is több matematikai problémával kapcsolatos jegyzete maradt fenn. Ebben az időben kezdett el komolyabban foglalkozni a magyar nyelv kérdésével is. Megállapította, hogy a magyar nyelv alkalmas a tudományos eredmények leírására, és elhatározta, hogy munkáit, különösképpen az ekkor már érlelődő, az egész emberiségnek szánt Tan vagy Üdvtan címet viselő értekezést már magyarul fogja kiadni. A magyaron alapuló tökéletes nyelv megalkotásának lehetőségét is kereste, amelynek elsajátításával az egész emberiség elkerülhetné az egymás meg nem értéséből fakadó konfliktusokat, mert meggyőződése volt, hogy a megfelelő nyelv a megfelelő államformához, kiegyensúlyozott társadalomhoz és így általános boldogsághoz vezetne. Írásaiban azért használt egymás után több szinonimát is, mert így törekedett gondolatai lehető legpontosabb kifejezésére. 1843-ban egy hosszabb zeneelméleti tanulmányt írt Muzsika-tan címmel, 1843. május 4-én pedig kétszer is fellépett egy hangversenyen: Paganini-műveket adott elő. Ekkor újra megpróbálja törvényesíteni a kapcsolatát Rozáliával, de Farkas még mindig nem biztosította számára a kaucióhoz szükséges örökségrészt, a domáldi birtok teljes tulajdonjogát. Ez újabb vitákat eredményezett apa és fia között. 1844-ben Orbán Rozáliának egy Klára-Eliza nevű lánya született. A kislányt Bolyai nem ismerte el a sajátjának, de a többiekkel együtt tanította írni, olvasni, számolni és gondoskodott róla anyagilag is – Orbán Erzsébet néven ő is szerepel azon a takarékbetéten, amelyet Bolyai János gyermekei számára az első marosvásárhelyi takarékpénztárban váltott.

János szerette volna taníttatni a gyerekeket, de mivel nem tudta fizetni a költségeket, Dénest 1847-ben ki kellett vennie a nagyszebeni fiúintézetből. Mivel Farkas vitáik következményeként a domáldi birtokot másnak adta bérbe, János 1845-ben házat vett Orbán Rozáliának Marosvásárhelyen, amelyet aztán átépíttettek és János is a városba költözött.

Bolyai-tábla a marosvásárhelyi Vársétány egyik házán – Digitális Képarchívum

1845 végén, vagy 1846 elején egy hosszabb kéziratba ékelve írta meg önéletrajzát.

Az is bizonyos, hogy mind a közvetlen környezetében élő emberek, mind pedig a kisebb-nagyobb közösségek jólétéről igyekezett gondoskodni elméleti és gyakorlati munkásságával egyaránt. Unokaöccse, Bolyai Gáspár szerint:

Saját bevallása szerint egyik jellemhibájának tartotta a „szerelmességet”, és azt, hogy a nagy igyekezettel megtartott aszkézis mellett „időről időre mégis nem tudtam egészen meggyőzni a némberi báj ostromát”. Az ostrom oka megnyerő személyisége mellett kiemelkedő szépsége lehetett – katonai egyenruhás mellképét épp azért szaggatta össze, mert „annyira nem vágytam az afféle, mások által vadásztatni szokott, külső halhatatlanságra”. Volt egy másik arcképe, amely valószínűleg tönkrement, a harmadik ábrázolás Bolyai Jánosról egy porcelán miniatűrkép volt, ezzel Dénes fiától született unokái játszottak és felismerhetetlenné vált.

1848-ban három felszólítás is érkezett hozzá, amelyekben azt kérték tőle, hogy csatlakozzon a magyar sereghez. Az egyik régi jóismerőseként számon tartott Dobolyi Sándortól, marosvásárhelyi országgyűlési képviselőtől, akinek hosszabb terjedelmű levéltervezetben válaszolt, és más iratokban is kifejti a véleményét és javaslatait. Betegségére hivatkozva nem vett részt a szabadságharcban, és bízott abban, hogy V. Ferdinánd jó uralkodóhoz méltóan kezeli majd a helyzetet és méltányolja a magyar követeléseket. A szabadságharchoz ellentmondásos volt a viszonya: a törekvésekkel egyetértett ugyan, de a megvalósítás bizonyos módjai (a szerinte elhibázott politikai döntésektől a nála elszállásolt honvédek felháborító viselkedéséig), és a siker kétséges volta, és nem utolsó sorban családja megélhetésének veszélyeztetettsége miatt óvatos volt. Az aggodalmak és a nagy nehézségek ellenére sem hagyott fel a matematikai vizsgálódásokkal, miközben folyamatosan figyelemmel kísérte az eseményeket. Igyekezett a gyorsan változó helyzethez alkalmazkodni, illetve meglátni a lehetőségeket még ilyen körülmények között is. Ennek egyik eredményeként, miután 1849 májusában ismét jelentkezésre szólították fel a nyugdíjazott tiszteket, beadványt fogalmazott a városi térparancsnoksághoz, amelyben azt írta, kész a megnyitásra készülő Magyar Hadi Főtanodán hadi mérnökkari tanárként szolgálatot vállalni. A Magyar Hadi Főtanodát végül a szabadságharc alakulása miatt nem tudták újra megnyitni. Ugyanígy kihasználta a rendkívüli körülményeket családi állapotának rendezésére: 1849. május 18-án, öt héttel a trónfosztás után feleségül vette Orbán Rozáliát – kapcsolatuk azonban már ettől sem lett jobb. Egy beadványt írt Kossuth Lajosnak, amelyben beszámol saját életéről és katonai szolgálatot vállal. Nem tudjuk, elküldte-e végül valamilyen formában ezt a túlzásoktól sem mentes, de rá jellemző alapossággal elkészített iratot, de valószínűbb, hogy már nem volt rá érkezése. A szabadságharc leverése és a megtorlás nagyon megviselte:

Később úgy gondolta, hogy az emberiség számára jószolgálatot tévő egyes személyeknek kötelességük saját maguk megőrzése, hogy ezt a feladatot el tudják végezni, így ő a szabadságharcban való részvételével saját épségét, és így az emberiség javát kockáztatta volna. A katonai hatóság nem talált indokot arra, hogy elvegyék a nyugdíját, így továbbra is megkapta a csekély összeget. A matematikával töretlen lelkesedéssel foglalkozott, ebben az időben többek között a ma topológiaként ismert tudomány alapjait vetette meg Raumlehre című befejezetlen munkájával, emellett részt vett a közösség életében is: építészmérnökként kidolgozta a marosvásárhelyi városi gát és malom javítási munkálatainak tervezetét. Közben megkörnyékezték a hatalom részéről, és elterjedt róla, hogy besúgó. Az erdélyi katonai és polgári kormányzó, Ludwig von Wohlgemuth altábornagy János nyíltságát félreértelmezve be akarta szervezni:

János hitte, hogy az erőszak és az önkény felszámolásához a népművelésen keresztül vezet az út, mégpedig az ő, Üdvtan címmel ellátott művében részletezett elvei alapján. Ez annyira erős meggyőződése volt, hogy amikor Ferenc József 1852. július 31-én Marosvásárhelyre tett látogatásakor egy terjedelmes beadványt intézett az uralkodóhoz. Ebben megírja javaslatait az Üdvtan rendszere alapján az állam megreformálására, amelynek megvalósításával az általános közboldogságot elérve a forradalmak és válságok elkerülhetők. Ezt valószínűleg hivatalos helyre is benyújtotta, mert az eredeti tisztázaton egy ügyiratszám is szerepel. A beadványra azonban nem hogy válasz nem érkezett, de a házasságát sem ismerték el. A viszonya feleségével tovább romlott, ezért elhatározták, hogy elválnak, és a közös háztartást felszámolva szétköltöznek. 1852 decemberében írták meg az erről szóló szerződést – ez azonban nem jelentett teljes és végleges szakítást, mert 1855-ben megszületett negyedik gyerekük, Gyula, a családi perpatvarok János és Rozália között pedig még ezután is folytatódtak, főleg a gyerekek nevelése és Rozália állandó pénzkövetelései miatt, míg végül 1856-ban Rozália elköltözött Marosvásárhelyről. János 1852 végétől 1857 januárjáig a Kálvária utcában bérelt szobát. 1852-től kezdve szolgált nála Szőts Juliska (hivatalosan Julianna, aki református volt, tehát nem román vagy csángó származású), aki nem csak a cselédje, hanem életének utolsó éveiben a társa is volt, aki Bolyai Gergelyhez írt levelében beszámolt Bolyai János haláláról, és aki 1893-ban egyedüliként meg tudta mutatni János sírját. A válás hatására apja megbékél vele, a kapcsolatuk innentől többnyire kiegyensúlyozott és szeretetteli, szakmailag pedig elismerő.

A két Bolyai szobra – Digitális Képarchívum

Továbbra is intenzíven foglalkoznak matematikai kérdésekkel, János kutatásaihoz a marosvásárhelyi Teleki Téka köteteit is használja. 1856. május 31-én a Vörösmarty Mihály özvegye és árvái megsegítésére rendezett hangversenyen Bolyai János ismét Paganini-darabokat adott elő. Bolyai Farkas egészsége közben jelentősen leromlott, kétszer is agyvérzést kapott. János gyakran látogatta és gondoskodott róla. Bolyai Farkas 1856. november 20-án, egy harmadik agyvérzést követően meghalt. Halála közelebb hozta egymáshoz a két fiát, János többször és hosszabb időt töltött Bolyán Gergelynél és jóbarátjánál, Dobiecki Józsefnél. Továbbra is dolgozott az Üdvtanon, és sokat betegeskedett, de a matematikában igazán örömét lelte:

Tábla Bolyai János utolsó lakhelyén – Digitális Képarchívum

Házat szeretett volna venni, hogy a rossz állapotú Kálvária utcai szobából jobb körülmények közé kerülhessen, vagy Bolyára költözése esetén mint sajátját kiadhassa. Erre már nem csak elhatalmasodó betegsége, de rossz anyagi helyzete miatt sem volt lehetősége. 1860 januárjában valószínűleg tüdőgyulladást kapott. 18-án nagyon rosszul lett, 26-án este tíz órától már nem tért magához és másnap reggel meghalt.
Szőts Juliska kétségbeesésében János akarata ellenére készült értesíteni Gergelyt a betegségről, de már csak a halálhírrel együtt tudta elküldeni az üzenetet.

Bolyai János nyugalmazott mérnökkapitány holttestét a katonakórházba vitték, bérlakását a holmijával együtt lepecsételték. Katonai szabályok szerint temették a marosvásárhelyi református temetőben, a kivezényelt katonai díszkiséret mellett Szőts Juliska és három marosvásárhelyi ismerőse kísérte utolsó útjára. Sírja fölé ideiglenes fejfa került. Péterfi Károly esperes ezt jegyezte be a marosvásárhelyi református egyház halotti anyakönyvébe:

A fejfa hamar tönkrement, így amikor 1893-ban a sírját keresték, csak Szőts Juliska tudta megmutatni a helyet, ahová 1894-ben a Mathematikai és Physikai Társulat sírkövet állíttatott.
1911-ben Bolyai Farkast és Bolyai Jánost is exhumálták, azután a Magyar Tudományos Akadémia költségén 1911. június 7-én, a marosvásárhelyi református temetőben külön koporsóban, az apa sírhelyén készült közös sírba temették őket.

A két Bolyai sírja – Digitális Képarchívum

Bolyai János sorsa, személyisége és korát messze meghaladó szemlélete több irodalmi alkotásnak is ihletője lett. Láng Zsolt Bolyai és Barabás Gyula Domáldi jegenyék című regénye, Babits Mihály verse, Kocsis István és Németh László drámái és utóbbi filmtervei mellett olyan művek is születtek róla, mint például a csillagász-meteorológus Tolnay Lajostól a Gradus ad Parnassum című drámai költemény vagy Mikes Jenőtől A Bolyaiak című színdarab.

Felhasznált irodalom: 

• Ács Tibor: Bolyai János új arca – a hadi mérnök, Budapest, Akadémiai, 2004.
• Bolyai Farkas és Carl Friedrich Gauss levelezése: a teljes levelezés első magyar fordítása, szerk. Nagy Ferenc; ford. Pálinkás János B. Fejér Gizella fordításának felhasználásával, Budapest, Bolyai – Better – MTA KIK, 2015.
• Szénássy Barna: Bolyai János, Budapest, Akadémiai, (A múlt magyar tudósai) 1978.
• A tér úttörője. Bolyai János emlékév, Marosvásárhely 2002, szerk. Csegzi Sándor et al., Marosvásárhely, Mentor, 2003.
• Oláh-Gál Róbert: Bolyai-sommázat, Csíkszereda, Pro-Print, 2021.
• Benkő Samu: Bolyai János vallomásai. Előszóval és függelékkel kiegészített 4. kiadás, Budapest –Cluj-Napoca, Mundus – Kriterion, 2002.
• Fazakas Emese: Bolyai János „tökélyes” nyelve. In: Nyelvek és nyelvváltozatok: köszöntő kötet Péntek János tiszteletére 1., szerk. Benő Attila, Fazakas Emese és Szilágyi N. Sándor, Kolozsvár, Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 2007, 285–295.
• Bolyai János marosvásárhelyi kéziratai I., Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2003.
• Bolyai János: Muzsika-tan. In: Benkő András: A Bolyaiak zeneelmélete: Bolyai Farkas Zenészeti dolgozata, Bolyai János Muzsika-tana, Bukarest, Kriterion, 1975.
• Mikes Jenő: A Bolyaiak. Szövegkönyv, rendezői példány, 1935. OSZK Színháztörténeti és Zeneműtár
• Tolnay Lajos: Gradus ad Parnassum. Drámai költemény, Budapest, Globus Ny., 1923.
• Kocsis István: A Tér. In: Uő.: Az áldozat. Drámák, Miskolc – Szolnok, Felsőmagyarország – Szépírás, 2006.
• Kocsis István: Bolyai János estéje. In: Uő.: Árva Bethlen Kata. Öt dráma, Miskolc, Felsőmagyarország, 1998.
• Barabás Gyula: Domáldi jegenyék. Regény, Kolozsvár, Erdélyi Szépmives Céh, [1935]. (Az Erdélyi Szépmíves Céh 10 éves jubileumára kiadott díszkiadás 3.)
• Láng Zsolt: Bolyai, 5. kiadás, Budapest, Jelenkor, 2022.
• Babits Mihály: Bolyai. In: Nyugat, 1911. 17. sz.

Patonai Anikó Ágnes (Színháztörténeti és Zeneműtár)

„Elsők között is első”. Első rész

Hiperbolikus napóra a Nyár utcában (Marosvásárhely) – Digitális Képarchívum

Bolyai János 1802. december 15-én született Bolyai Farkas és Árkosi Benkő Zsuzsanna, egy kolozsvári sebészmester leánya első gyermekeként a Benkő család kolozsvári házában. Apja révén – elsősorban a levelezéseiből – sokat tudunk János gyermekkoráról, így legfőképpen arról, hogy a matematikai tehetsége hamar megmutatkozott, nem utolsó sorban apja pedagógia elveinek és érzékének, és a matematika iránti rajongásának köszönhetően. Ezen érdemeit János is felismerte és elismerte, későbbi híres-hírhedt konfliktusaikat inkább az okozhatta, hogy a saját és fia teljesítményére is joggal büszke apa felnőtt gyermeke életét is a korai évekhez hasonlóan irányítani szerette volna.
Bolyai János kiemelkedő tehetségének jele volt, hogy négy-ötévesen meg tudott különböztetni néhány geometriai alakzatot, több csillagképet ismert. Hatévesen magától tanult meg írni-olvasni, hétévesen kezdett a német nyelvvel foglalkozni és hegedülni. Ezekről Farkas számolt be göttingeni jóbarátja, Carl Friedrich Gausshoz 1816-ban írott levelében:

Az említett négykötetes mű, Georg von Vega: Matematikai tankönyv a Tüzérkar számára (Vorlesungen über die Mathematik zum Gebrauch des k. k. Artillerie. 1–4. Wien, 1782–1802.), nagy hatással volt mindkét Bolyaira, többek között ez kísértette meg Farkast 1796-ban azzal, hogy a katonai pályára lépjen. Jánosnak a hegedűhöz valószínűleg szintén megvolt a tehetsége, de saját bevallása szerint idővel egyre kevesebbet gyakorolt, így ez a készsége nem maradt meg olyan magas szinten. Rajzolni nem szeretett, mert unalmasnak találta, ez sajnos azt eredményezte, hogy kevés geometriai ábrázolás maradt tőle. Nagyjából tizenkét éves korától járt a marosvásárhelyi kollégiumba, majd – mivel apja sikertelenül próbálta meg Gauss gondjaira bízni – alapos felkészítés és nem utolsó sorban az anyagi fedezet nehézségekkel járó előteremtése után 1818-ban a felvételi vizsgán elért 6. helyezése alapján a bécsi hadmérnöki akadémia IV. osztályába nyert felvételt. Az első év végén a második lett a rangsorban, az V. évben szintén, ami azt jelentette, hogy megnyílt a lehetősége arra, hogy a cs. kir. mérnökkar tagjaként katonai építészmérnökké váljon. Valószínűleg már ebben az évben elkezdett a párhuzamosok problémájával foglalkozni – az apai intelmek ellenére. 1821 szeptemberében meghalt az édesanyja, ami mélyen megrendítette, de az iskolát továbbra is jó eredményekkel végezte, miközben a geometriai vizsgálódásaiban is előrehaladt. Utolsó bécsi éve alatt már megengedhette magának a színházba járást is.

Ebben az évben került sor az első párbajára is, saját elmondása szerint ez az egyetlen eset volt, amikor ő volt a kihívó fél. Párbajaira később nem volt büszke, saját lobbanékony természete mellett a társadalmi elvárások is közrejátszottak abban, hogy ilyen helyzetekbe került.

Bolyai János jegyzete 1820-ból. In. Sain Márton: Nincs királyi út! Matematikatörténet, Budapest, Gondolat, 1986. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

1823. augusztus végén Bolyai János hetedmagával letette az utolsó vizsgáit, ismét a második lett a rangsorban. Ekkor a temesvári helyi erődítési igazgatóságra helyezik, katonai építészmérnöki beosztásba, és itt szolgált 1826. április 10-ig. Ezen idő alatt Doczy Antal mérnökkari alezredes, temesvári erődítési igazgató és két másik idősebb mérnöktiszt irányítása mellett sajátította el a hadmérnöki pálya gyakorlatát, és elkészült az első, valóban katonai építészmérnöki munkája. Temesvár mégis azon geometriai felfedezés miatt fontos elsősorban, ami évek óta érlelődő állapotból itt jutott el a kidolgozás lehetőségéig:

A híres sorokat apjának 1823. november 3-án kelt levelében írta. Amit megalkotott, és amit az Appendixben a (valójában szűk és értetlen tudományos) nyilvánosság elé tárt, nem egyszerűen a „nem euklideszi geometria”, hanem annál komplexebb, az abszolút geometria rendszere, amely az euklideszi és a nem euklideszi geometriát is magában foglalja. Apja 1824 decemberében új házasságot kötött Somorjai Nagy Terézzel, ami az új felfedezés meg nem értése mellett feszültséget okozott kettejük között, és ez nyilvánvaló lett, mikor 1825. februárban János szabadságot kapott és hazautazott Marosvásárhelyre. János anyai örökségének kifizetését kérte apjától, amit Farkas nem tudott teljesíteni. Márciusban Bolyai János visszatért Temesvárra, és a viszonyuk rendeződött. 1826 áprilisában áthelyezték Aradra, ahol 1830. december 8-ig szolgált. Munkája során nemcsak Aradon, hanem évente Nagyváradon és Szegeden is felmérte a katonai építményekben keletkezett károkat, elkészítette a javításokhoz szükséges terveket és jelentéseket, majd ellenőrizte az építkezéseket. Aradon ismerkedett meg Fanni Henny von Schönbruckkal, akiről keveset tudunk, de a tőle jókívánságként, búcsúzóul kapott négysornyi verset és egy Blumensprache című kötet másolatát Bolyai János nemcsak élete végéig őrizte, de a kis verset később át is dolgozta. Aradhoz kötődik további életét megnehezítő betegsége is: valószínűleg maláriás lett, amiből nehezen gyógyult fel, többször visszaesett. A folytonos betegeskedés is egyik oka lett annak, hogy 1830 őszén Lembergbe (ma Lviv) helyezték át. Mielőtt elfoglalta volna új szolgálati helyét, szabadságra ment Marosvásárhelyre, és egészen 1831 májusáig otthon volt. Ekkor bíztatja apja arra, hogy foglalja írásba nagy felfedezését és az ne csak Bolyai Farkas Tentamen című művének függelékeként (ez az Appendix, amely címen később elhíresült a mű), hanem önálló munkaként, előnyomatként is megjelenjen, amit aztán véleményezésre megküldtek Gaussnak. Jánosnak 1831 tavaszán el kellett indulnia Lembergbe, de útközben ismét beteg lett, ezért késve foglalta el hivatalát. Itt az erődítési igazgató, Andreas Zimmer mérnökkari alezredes személyében kutatásait is támogató felettest kapott. Zimmer igyekezett könnyű feladatokat kiosztani neki, de János „kedélybeteg” volt és „búskomorságba esett”, vagyis mai fogalmaink szerint valószínűleg depresszióval küzdött, így nem fejezte be azokat az egyszerű feladatokat, amelyeket Zimmer rábízott. A felettese igyekezett átsegíteni ezen az időszakon és amellett, hogy javasolta János áthelyezését olyan munkakörbe, ahol a matematikával foglalkozhat, előléptetését is kérvényezte. 1832 márciusában Bolyai Jánost alszázadossá nevezik ki, áprilisban pedig megérkezik apjától az a levél, amely Gauss véleményének és további kutatásra bíztató megjegyzéseinek másolatát tartalmazza.

Bolyai Farkas büszke volt fia eredményére és a dicséretet olvasta ki a levélből, Jánost azonban lesújtotta a válasz. Úgy gondolta, Gauss nemcsak az elsőséget és a felfedezés nagyságát vitatta el tőle, hanem a felfedezést magát el is hallgatta a világ elől, megfosztva ezzel Jánost annak lehetőségétől, hogy egy elismert pályatárs támogatásával a tudományos világ nyilvánosságához csatlakozni tudjon. A lelkileg és fizikailag is beteg Bolyai János Gauss méltánytalannak érzett válasza után elhatározta, hogy egészségének helyreállítása, és (ahogy egyébként Gauss is javasolta) elméletének alaposabb kidolgozása érdekében szabadságot kér. Közben másodszázadosi előléptetése miatt Olmützbe vezényelték, ahová 1832. május 11-én indult el. Szolgálati helyét azonban csak július 10-én foglalta el, mert útközben súlyos sérülésekkel járó balesetet szenvedett (szekerét az árokba borítják a megbokrosodott lovak), sebei még akkorra sem hegedtek be. Felettesei itt is emberségesen és megértőn viszonyultak hozzá, Emanuel Zitta mérnökkari őrnagy, helyi igazgató tudományos munkáját is segítette: kutatásai folytatása érdekében mentesítette a napi mérnöktiszti szolgálat alól. János az ő támogatásával kérvényezte, hogy háromévnyi alkotói szabadságra mehessen. Állandó betegeskedése miatt gróf Theodor Baillett de Latour akkori altábornagy (akit hadügyminiszterként a bécsi felkelők akasztanak fel 1848. október 6-án) aláírásával ellátott jelentés alapján javasolják ideiglenes nyugdíjazását.

Marosvásárhely. A főpiac és a kegyesrendűek zárdája. Rézkarc. A kép forrása: Wikipédia (magyar nyelvű kiadás)

Felhasznált irodalom:

• Ács Tibor: Bolyai János új arca – a hadi mérnök, Budapest, Akadémiai, 2004.
• Bolyai Farkas és Carl Friedrich Gauss levelezése: a teljes levelezés első magyar fordítása, szerk. Nagy Ferenc; ford. Pálinkás János B. Fejér Gizella fordításának felhasználásával, Budapest, Bolyai – Better – MTA KIK, 2015.
• Szénássy Barna: Bolyai János (A múlt magyar tudósai) Budapest, Akadémiai, 1978.
• A tér úttörője. Bolyai János emlékév, Marosvásárhely 2002, szerk. Csegzi Sándor et al., Marosvásárhely, Mentor, 2003. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/987461
• Oláh-Gál Róbert: Bolyai-sommázat, Csíkszereda, Pro-Print, 2021. 
• Benkő Samu: Bolyai János vallomásai, előszóval és függelékkel kieg. 4. kiad., Budapest, Mundus – Cluj-Napoca, Kriterion, 2002.
• Bolyai János marosvásárhelyi kéziratai I., Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2003.

Patonai Anikó Ágnes (Színháztörténeti és Zeneműtár)

„Elsők között is első”. Második rész

Pontosan 101 évvel ezelőtt kezdődött meg az a népszavazás Sopronban, amely eldöntötte, hogy a régió Magyarország része marad. Sopron ennek emlékére a Nemzetgyűléstől megkapta a civitas fidelissima, a leghűségesebb város címet, 2001-ben pedig a kormány december 14-ét a hűség napjává nyilvánította. Jelen írás azt vizsgálja meg, hogy a budapesti sajtó 1921. december 14-én hogyan tudósított a soproni eseményekről, milyen körülményeket tartott fontosnak kiemelni, és hogy a közvélemény milyen várakozásokkal tekintett a döntés elé.
A magyar kormány 1921-ben kötelezettségeinek eleget téve kiürítette a trianoni béke által Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi területeket, azonban Prónay Pál szabadcsapatai feltartóztatták a régió átvételére induló osztrák erőket, sőt Lajtabánság néven önálló tartománnyá nyilvánították a térséget. A kialakult helyzetben a győztes nagyhatalmak hozzájárultak ahhoz, hogy az osztrák és a magyar kormány kétoldalú tárgyalásokon keressen megoldást a konfliktus rendezésére. A tárgyalások olasz közvetítés mellett 1921. október 11-én kezdődtek meg Velencében, és három nap alkudozás után sikerrel jártak: a velencei jegyzőkönyvekben Magyarország hivatalosan kötelezte magát, hogy a „Lajtabánság” területét megtisztítja a szabadcsapatoktól és átadja nyugati szomszédjának; Ausztria viszont beleegyezett abba, hogy Sopronban és a környező nyolc településen népszavazást tartsanak az állami hovatartozás kérdéséről.

A Borsszem Jankó karikatúrája az „osztrák boszorkány” és a magyar menyecske között választó Sopronról. In: Borsszem Jankó, 1921. december 18. 2. – Törzsgyűjtemény

A magyar sajtó december 14-én megjelent cikkeiből egyértelművé válik, hogy a népszavazás kapcsán az utolsó pillanatig komoly bizonytalanság uralkodott. A lapok egy csoportja osztrák értesülések alapján arról írt ugyanis, hogy a bécsi kormány kérésére a győztes antant-hatalmak nagyköveteinek párizsi konferenciája eldöntötte: az eseményt el kell halasztani december 18-ára és 20-ára. Az osztrák kormány ugyanis garanciákat kért a szavazás tisztaságának biztosítására, mivel állítása szerint addig a választói névjegyzékeknek alig egytizedét tudták csak átvizsgálni. A Magyarország című napilap a bécsi hírek miatt megkereste a magyar külügyminisztériumot. A hivatal meg nem nevezett munkatársa azt nyilatkozta, hogy eddig nem érkezett Párizsból hivatalos értesítés, ám az osztrák jelentések alapján valószínűnek tartható, hogy tényleg halasztás lesz. Ehhez azonban hozzátette:

A 8 Órai Újság publicistája nem rejtette véka alá felháborodását:

Más lapokból kiderül viszont, hogy az osztrák híradások a nagyköveti konferencia döntésének félreértelmezésén alapultak: ahogyan azt például a Népszava is megírta, a párizsi testület valójában csak felhatalmazást adott a Sopronban székelő antanttábornoki bizottságnak, hogy szükség esetén halassza el a szavazást, a tábornokok azonban nem éltek a lehetőséggel, és ragaszkodtak az eredeti forgatókönyvhöz. A Budapesti Hírlap szerint bebizonyosodott, hogy az osztrák részről célzatosan terjesztett hírek valótlanok,

Más szerkesztőségek semmit sem tudtak a halasztási tervekről, ehelyett hosszú riportokban számoltak be a nyugat-magyarországi helyzetről. A cikkek felvillantották az eseménynek a hétköznapi életre gyakorolt hatásait, illetve fényt vetettek a közhangulatra. A Magyarság újságírója például megörökítette a Budapestről Sopronba tartó vonatútját:

A zsurnaliszta arról is beszámolt, hogy Sopronban egy étterembe betérve barátaival néhány osztrák katonával találkoztak.

Az újságíró felkereste Thurner Mihály polgármestert, aki beavatta őt az információs hadviselés rejtelmeibe, például megmutatta neki a városban űzött osztrák propaganda termékeit. A polgármester elmondta:

Szavazatát leadó soproni polgár a Friss Újság címlaprajzán. In: Friss Újság, 1921. december 16. 1. – Törzsgyűjtemény

Az egyik legnépszerűbb fővárosi bulvárlap, Az Est tudósításában azokat az intézkedéseket ismertette, amelyeket a tábornoki bizottság hozott a szavazás biztonságos lebonyolítása érdekében. Így például a voksolás idejére betiltották a szeszkimérést, valamint előírták:

Az Est arról is megemlékezett, hogy a városban az osztrákok különféle rémhíreket terjesztenek, azzal próbálva megfélemlíteni a polgárokat, hogy bármi is lesz a voksolás végeredménye, az állig felfegyverzett Reichswehr mindenképpen be fog vonulni Sopronba. A cikk hangsúlyozta azonban, hogy a helyi közvéleményre nem hatnak a híresztelések, és a polgárság „a legteljesebb bizalommal és a legnagyobb lelkesedéssel néz a szavazás elé”. Ennek alátámasztására Thurner Mihály szavait idézte:

A Pesti Hírlap tudósítója december 13-án rögzített helyszíni benyomásai alapján szintén optimistán tekintett a jövőbe.

Az újságíró felfigyelt arra, hogy a népszavazás a világsajtó érdeklődését is felkeltette, és Sopronba számos külföldi újságíró érkezett, többek között a francia Havas hírügynökség, a madridi El Debate vagy a milánói Corrierre della Sera tudósítói. Ez pedig szerinte azt is jelezte, hogy Magyarország – szemben a dualista korszakkal – végre kilépett Bécs árnyékából:

A Pesti Napló Klebelsberg Kunó gróf belügyminiszterrel, a kerület nemzetgyűlési képviselőjével készített interjút, aki maga is azért érkezett a városba, hogy részt vegyen a szavazáson, erre azonban végül nem nyílt lehetősége, mivel a hivatalos adatok szerint nem volt állandó lakása Sopronban. Klebelsberg szavai szintén derűlátásról tanúskodtak:

Sopron a magyaroké. Az antant-bizottság a szavazás kihirdetésére indul. A Kis Újság címlaprajza, 1921. december 20. – Törzsgyűjtemény

Az események végül beigazolták az előzetes optimizmust, hiszen a népszavazáson a választásra jogosultak 65%-a a Magyarországhoz való tartozás mellett voksolt, 1922. január 1-jén pedig az antantcsapatok átadták Sopront és környékét a magyar hadsereg alakulatainak.

Klestenitz Tibor (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

Források:

• Az osztrák kormány kijelenti, hogy nem ismeri el a szavazás eredményét. In: Pesti Napló, 1921. december 14. 4.
• Borsszem Jankó, 1921. december 18. 2. [Karikatúra, cím nélkül.]
• Elhalasztják a nyugat-magyarországi népszavazást. In: Magyarország, 1921. december 14. 1.
• Friss Újság, 1921. december 14. 1. [Címlaprajz, cím nélkül.] 
• Gagyi Jenő: Sopron a népszavazás előestéjén. In: Magyarság, 1921. december 14. 5.
• Mégis szerdán lesz Sopronban a népszavazás. In: Budapesti Hírlap, 1921. december 14. 4. 
• Nem halasztották el a soproni népszavazást. In: Népszava, 1921. december 14. 4.
• Ormos Mária: Civitas fidelissima. Népszavazás Sopronban 1921, Győr, Gordiusz, 1990. 
• Simon Vilmos: Sopron nagy napja. In: Pesti Hírlap, 1921. december 14. 4–5. 
• Sopron a magyaroké. Az antant-bizottság a szavazás kihirdetésére indul. In: Kis Újság, 1921. december 20. 1. 
• Sopron túlnyomó többsége Magyarországra fog szavazni.” Az Est kiküldött munkatársának jelentése Sopronból. In: Az Est, 1921. december 14. 1. 
• Vasárnapra halasztották a népszavazást. In: 8 Órai Újság, 1921. december 14. 1. 

A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén, mely 2022. év végével befejeződött. A nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhattak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozták, s juttatták el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy gyűjteményeink is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számoltak be munkatársaink blogsorozatunkban. A tizenhatodik részben a Színháztörténeti és Zeneműtár munkatársa, Illyés Boglárka írását olvashatják a 2022 nyarán Londonból érkezett és zeneműtárunk állományába került értékes lemezgyűjteményről, amely a világhírű Léner-kvartett összegyűjtött, eredeti gramofonlemezeit tartalmazza.

A 41 Columbia-albumot, az érdekes kiegészítésekkel és duplumokkal együtt összesen mintegy 260 lemezt magában foglaló gyűjteményt a vonósnégyes brácsás tagjának unokaöccse, Bárdos Péter ajándékozta a magyar államnak azzal a szándékkal, hogy a vonósnégyes emlékeit Magyarországon, méltó helyen elhelyezve azok a jövőben is elérhetők legyenek az érdeklődők számára. A gyűjteményben található valamennyi Léner-lemez 1933 előtt készült.^*

A Léner-kvartett teljes Beethoven-vonósnégyes-sorozatának (1927) egyik albuma (Columbia L 1909-L 1914) ‒ Zeneműtár, HN 47.384‒HN 47.385

A munkatársaink által azóta szakszerűen feldolgozott, digitalizált és restaurált felvételek hallgatása segít megérteni, miként tudta az együttes a nagyközönség számára is hozzáférhetővé tenni az eredetileg házi muzsikálásra szolgáló kamarazenei műfaj remekeit. A klasszikus formájában Joseph Haydn keze alatt kifejlődött vonósnégyes ‒ amely a 18. század közepétől a 20. század közepéig a legnagyobb megbecsülésnek örvendett ‒, a 19. század derekától került a főként muzsikus közönséget vonzó, nyilvános kamarakoncertek műsorára, azonban csak később, hazánkban 1910 körül vált a zenei tömegkultúra részévé. A Waldbauer‒Kerpely-vonósnégyes mellett ebben kiemelkedő szerepet játszott a Léner-kvartett úttörő, professzionális működése.

A Léner-vonósnégyes játék közben, az 1930-as évek elején. Fotó: Pécsi József ‒ Zeneműtár, Léner Jenő 1/2

A Léner-kvartett a két világháború között élte fénykorát. Vezetője és első hegedűse, a szegény szabadkai családból származó Léner Jenő (1894‒1948) nagyrészt autodidakta tehetség volt, rövid ideig tanult a Magyar Királyi Zeneakadémián. A budapesti intézményben szerezték diplomájukat hasonló korú társai: Smilovits József (II. hegedű), Roth Sándor (brácsa) és Hartmann Imre (gordonka). 1920-as bécsi koncertjükön figyelt fel játékukra Maurice Ravel, akinek meghívására a következő évben Párizsban koncerteztek. Ezzel elindult a kvartett kontinenseken átívelő, nemzetközi karrierje, a húszas‒harmincas évek sikersorozata. Gyakori londoni fellépéseik közül az 1925-ös negyedik különösen jelentős volt: a Wigmore Hallban rendezett hangverseny olyan tetszést aratott, hogy a kvartettek történetében elsőként koncertezhettek a hatalmas Royal Albert Hallban. Londonban számos hanglemezfelvételt is készítettek – 1926 februárjától már elektromos felvételi eljárással –, nem keveset a kitűnő akusztikájú Wigmore Hallban. 1927-ben, a Beethoven-centenárium évében a német zeneszerző összes vonósnégyesét lemezre vették a Columbia cég felkérésére. A rangos szakmai díjakkal elismert ciklus több százezer példányban kelt el. A szintén komplett Brahms-ciklus mellett Mozart, Haydn, az 1928-as centenárium alkalmából Schubert, Schumann, Drořák, a műfaj modern képviselői között Debussy és Ravel műveit is rögzítették.

A Joseph Haydn Op. 76. No. 3. C-dúr vonósnégyesének („Kaiserquartett”) Léner-felvételét tartalmazó Columbia-album kísérőfüzete ‒ Zeneműtár, HN 47.370/1‒4/mell.

Lénerék sikerének művészi összetevői között az együttesről szóló kismonográfia szerzője, Molnár Antal az alapos képzéssel és rengeteg próbával elért technikai tökéletességet, valamint Léner „édes, boldogítóan rezdülő hegedűhangját” emeli ki, amely szerinte a nagy cigányprímások játékának alaptónusához állt közel. Minderről magunk is meggyőződhetünk (vagy véleményt alkothatunk) az újonnan digitalizált felvételekből kiválasztott két rövid részlet alapján.

Joseph Haydn: C-dúr vonósnégyes („Kaiserquartett”). Az Erdődy grófnak ajánlott op. 76-os sorozat 3. darabja (1797). Részlet a második, lassú tételből, amely a „Gott erhalte”-dallam variációira épül.

Joseph Haydn Erdődy-kvartettjeinek első, Artaria-kiadása – Zeneműtár, Mus. pr. 270

Claude Debussy: g-moll vonósnégyes, op. 10 (1893). II. tétel.

A francia zeneszerző egyetlen vonósnégyese, amelyet a művet bemutató Ysaÿe-kvartettnek ajánlott. Debussy 1910. december 5-i, budapesti szerzői estjén a Lénerékkel kapcsolatban álló Waldbauer‒Kerpely-vonósnégyes adta elő, a zeneszerző nagy megelégedésére. Debussy tanácsaiból így közvetve a Léner-kvartett is részesülhetett, amely 1928. március 15-én, Londonban játszotta lemezre a művet.

Claude Debussy Vonósnégyesének a Léner-kvartett-tel készült Columbia-felvétele 1928-ból. A II. tétel lemezoldala és ismertetője – Zeneműtár, HN 47.381/2

Bár az eltelt közel száz év alatt sokat változott a vonósnégyes-játék, a Léner-kvartett (nem véletlenül többször újra kiadott) archív felvételei ma is örömmel élvezhetők. És nem csak az előadóművészet-történet iránt érdeklődők számára.

Illyés Boglárka (Színháztörténeti és Zeneműtár)

^* Ezúton köszönöm Bárdos Péter szíves közléseit, adatait.

Felhasznált irodalom:

• Molnár Antal: A Léner-vonósnégyes, Budapest, Zeneműkiadó, 1968. (Nagy magyar előadóművészek, 6.)
• Retkes Attila: „Léner-vonósnégyes”. In: Nagy tanárok, híres tanítványok. 125 éves a Zeneakadémia, szerk. Gádor Ágnes és Szirányi Gábor, [közread. a] Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, [Budapest], Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, [2000].
• Robert Philip, rev. by Tully Potter, „Léner Quartet”, Grove Music Online (published online: 2001).
• Mesterházi Gábor: „Kvartett-história. Világhírű magyar vonósnégyesek tegnap és ma”. In: Gramofon, 2011/2012. tél, 6–10.
• Allan Evans: „When Debussy came to Budapest”, Arbiter (online: 2017).
• Peter Bloom: [előszó]. In: Claude Debussy: Quatuor, édition de Peter Bloom, Paris, Durand, 2015, XIII–XXVII. (Œuvres complètes de Claude Debussy, III, 1)

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész; 11/2. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész