Rippl-Rónai József születésének 160. évfordulója alkalmából született két részes írásunkban a festő ún. fekete-korszakához kapcsolódó, korabeli lapokban megjelent ismertető cikkekből és kritikákból válogatunk.  Az első részben vázlatosan ismertetjük a művész párizsi munkásságát és betekintünk az első sajtókritikákba, amit a következőben folytatunk.
Igyekszünk rámutatni, hogyan fogadta a kor leghaladóbb magyar festőművészének kortárs francia tendenciákkal párhuzamos művészetét a magyar sajtó, közvetve a szélesebb közönség, ugyanakkor a különböző vélemények felidézésekor az időtállónak bizonyuló értékelésekre is figyelünk.

Az 1896-ban megrendezett millenniumi kiállítás célja az ország gazdaságának, iparának, kultúrájának múltja, korabeli jelene és várható jövőjének bemutatása volt. A történelmi és jelenkori részt a Városligetben felépített közel 240 pavilonban bemutatott termékek, alkotások reprezentálták. A kiállítás képzőművészeti csoportjának központja az 1896. május 4-én átadott Műcsarnok új épülete volt a Városligetben.
A századfordulón a közelmúlt történelmi festészetének felélesztése kapcsán a régebbi korok stílusa került előtérbe, a történelmi tematika mellett a müncheni akadémiáról hazahozott konzervatív, „műcsarnoki stílus” uralta a művészetet.
A középszerűség ellenében létrejött friss mozgalmakat a külföldről hazatérő festők indították el, az újfajta művészet első és legfontosabb társulása, a nagybányai művésztelep ekkor jött létre. De ekkor még többnyire idegenkedve fogadta a közvélemény a „kolorisztikus naturalizmust”, még inkább az azon túllépő törekvéseket, így Rippl-Rónai művészetét is.

Klösz György: Műcsarnok, 1896. In. Budapest 1902 [naptár], Budapest, Hornyánszky Viktor, 1902. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

A Műcsarnok új épületében megtartott első, 1896-os bemutatóján a millenniumi kiállítás képzőművészeti csoportjának katalógusa szerint 267 művész 1353 művét mutatták be, Rippl-Rónai négy képpel szerepelt: Mme Siegriste pasztellképe mellett Mme Compagnon (Egy öreg francia asszonyság), és Kettős arckép (Apám-Anyám) című olajfestményeit mutatta be. Ezen kívül Munkácsy Mihály Liszt Ferenc-képe után készült rézkarcát állította még ki. Így ír Emlékezéseiben, a párizsi éveinek anyagi nehézségeivel terhelt időszakát tárgyaló részben, amikor bevételi forrásait Munkácsy képeiről készített másolatainak eladásával igyekezett bővíteni:

Apám-Anyám, 1895. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Műcsarnok tárlatán, amellett, hogy főként a retrospektív jelleg, a történelmi képek és a közelmúlt korszakalkotó művészei munkásságának bemutatása volt a követendő elv, elvétve megjelentek az újabb irányzatok képviselői is, mint például Szinyei Merse Pál, aki 1873-ban festett Majális című képével csak ekkor, több mint húszévnyi elfeledés és csönd után aratott sikert. A hazai közönség művészi érzékét és érettségi szintjét jól mutatja, hogy Rippl-Rónai 1895–96-ban festett képei helyett az 1887-ben, Munkácsy után készült Liszt-portréra figyeltek fel. Ezért mint rézmetsző kapott elismerést: a millenniumi kiállítás emlékérmével tüntették ki.

A Nemzeti Szalon 1897-es tárlatán Rippl-Rónai 35 képpel szerepelt, a legtöbb alkotást ő adta a kiállító művészek közül. A forradalmian új művészi látásmód, a sötét színvilág a látogatók többségében megdöbbenést keltett. Az újak „romba akarják dönteni Benczúr iskoláját” állítja „az igaz művészet” pártján álló zsurnaliszta:

Gróf Andrássy Tivadarné, 1896. In. Malonyai Dezső: A fiatalok, Budapest, Lampel, 1906. – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Lyka Károly a kezdetektől úttörő szerepet vállalt Rippl-Rónai elfogadtatásában. Így ír a fiatalok felé irányuló megváltozott figyelemről az 1898-as Téli Tárlat ismertetésekor:

A következő évi téli műcsarnoki kiállításon Innocent Ferenc és Rippl-Rónai festményei egy terembe kerültek. Kettejük művészi felfogása teljességgel ellentétes, a müncheni akadémizmus alapján festett édeskés zsánerképek és női portrék alkotójának munkái kétségkívül idegenül hatottak Rippl-Rónai legújabb formanyelvet képviselő művei mellett. A műcsarnoki kiállításrendezés efféle szcenírozása talán előzetes forgatókönyv alapján készült, hasonlóan a párizsi Szalonokban is ismert eljáráshoz: az eltérő utakat járó festőkkel együtt mérlegre került a hivatalos akadémizmus, a zsánerpiktúra, illetve – megbotránkoztató irányként – az azokat megtagadó, új esztétikai elveket követő posztimpresszionizmus is. A Magyarország újságírójánál Innocent felé billen a mérleg nyelve:

Tóth Béla újságíró – aki egyik cikkében a nemzeti stílusú magyar építészet kiemelkedő példáját, az Iparművészeti Múzeumot a cigánykirály palotájának nevezi – élcelődő hangú kritikájában számonkéri a valóságábrázolástól, pontosabban a valóság utánzásától való eltérést:

Értő megközelítés ismét Lyka Károlynál található, az 1900. évi műcsarnoki kiállítás értékelésében:

Maillol, 1899. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

Franciaországi életének lezárását követő első jelentős esemény a „Rippl-Rónai József impressziói 1890–1900” címmel rendezett kiállítása volt a budapesti Royal szállóban. Ekkor lépett először a magyar közönség elé nyilvános tárlaton. A kiállított művek nagy része a párizsi korszakban született, kiegészítve néhány itthon készült alkotással. Kézdi-Kovács László ismert festő, a Pesti Hírlap konzervatív szemléletű művészeti kritikusa a többször ismételt kliséket használja írásában:

És újra a kritikák egyik alapvető vádját olvashatjuk Rózsa Miklós soraiban:

Némi kitérővel jegyezzük meg, Rózsa véleménye Rippl-Rónairól később megváltozott, esztétikájához új megközelítést talált: „csak festői elemet, tisztán festői eszközökkel visszaadni – ez a hitvallása”. Önkritikaként is olvasható későbbi megjegyzése:

A többnyire iskolázatlan szemű és avatatlan műkritika további példái helyett végezetül egy releváns cikk, újra Lyka Károlytól. Az „elélibbenő formák” és „szín-szenzációk” az alkotás szabadságára, belsőleg szabályozott törvényszerűségeire utalnak:

Vitathatatlan, hogy Rippl-Rónai művészetéhez, jelentőségének megállapításához az újságok napi aktualitásokat és híreket közlő kultúra rovatai nem nyújtanak megfelelő forrást. Ahhoz a különleges minőséghez, ami Móricz megfogalmazásában „a látásnak ez az újsága, az érzésnek ez a csiklándó boldogsága” (Nyugat, 1927. december 1., 23. sz., 782.), és aminek megtapasztalása, átélése és befogadása kulcsot ad a műalkotás lezárt kincsesládájához. Így az írás első mondataira utalva kiegészíthetjük az ismert ókori mondást: nemcsak a geometriához, a modern művészethez sem vezet királyi út.

Válogatott és felhasznált irodalom:

• Bernáth Mária, Nagy Ildikó (szerk.): Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása, Budapest, MNG, 1998.
• Bernáth Mária: Stílustendenciák a millenáris kiállítás festészeti anyagában. In: Zádor Anna (szerk.): A historizmus művészete Magyarországon. Művészettörténeti tanulmányok, Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 1993, 148–176.
• Szabadi Judit: Így élt Rippl-Rónai József, Budapest, Móra, 1990.
• Bernáth Mária: Rippl-Rónai József, Budapest, Gondolat, 1976.
• Genthon István: Rippl-Rónai József, Budapest, Képzőművészeti Alap, 1958.
• Rippl-Rónai József emlékezései, Budapest, Szépirodalmi, 1957.
• Rippl-Rónai József emlékezései, Budapest, Nyugat, 1911.
• Petrovics Elek: Rippl-Rónai, Budapest, Athenaeum, [1943].
• Korábbi blogbejegyzésünk (2013. május 23.): Rippl-Rónai József születésnapja – 1861
  

Simon Bernadett (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Összeállításunk első része itt olvasható.

A századvégi társasági élet jól ismert alakjáról, az író és szerkesztő Wohl Jankáról írta ezeket a sorokat kiadásra szánt naplójában a két Wohl nővér jóbarátja, az író Justh Zsigmond. A fiatalembernél húsz évvel idősebb anyai barátnő (az újabb kutatások szerint) 1843-ban látta meg a napvilágot. Polgári családban született, és húgával, a három évvel fiatalabb Stefániával együtt gondos nevelésben részesült. Mindkét leány író és szerkesztő lett, és a pesti társasági életben jól ismert irodalmi szalont vezettek, amelyet Stefánia 1889-es halála után néhány évvel a nővére egyedül is megnyitott barátai, ismerősei számára.

Wohl Janka arcképe – Kézirattár

Wohl Jankát zongoraművésznek szánták, de félénksége miatt végül nem lépett művészi pályára. Fiatalkorában verseket írt, később kötetének kiadását Jókai Mór segítette. Később megírta a modern asszony breviáriumát, könyvet írt a kerékpárról, a női szépségről, az otthonról, az illemről, valamint francia nyelvű művet Liszt Ferencről. Az első teljes hazai Copperfield Dávid-fordítás szerzője és egyben az első írónő, akit a Magyar Tudományos Akadémia hivatalosan felkért fordításra. A Magyar Bazár mint a Nők Munkaköre, valamint a Fővárosi Lapok melléklapjaként megjelenő Salon és Sport egyik szerkesztője volt. Írói és szerkesztői munkássága mellett igen jelentős volt a társaságszervező tevékenysége is.
A korabeli társasági élet egyik fontos találkozóhelye volt a szalon. Az igényes társalgás és a színvonalas társasági időtöltés igénye egyre többször fogalmazódott meg a korszakban. A már említett Justh Zsigmond az egyik tárcájában az irodalmi szalon jelentőségét emelte ki.

A századvégi Pest életében a Wohl-szalon e tekintetben is fontos szerepet töltött be.

A szalon már az 1870-es években működött, s bár a fiatalabb nővér, Stefánia halála után (1889) egy ideig Janka nem fogadott, később újra megnyitotta termeit.
A nővérek – ahogy fiatal barátjuk megfogalmazta – megértették az egyik legfontosabb szalonszabályt, és nem a mennyiségre, hanem a minőségre helyezték a hangsúlyt. Bár általában nagy volt náluk a jövés-menés, nem volt tömeg a szalonjukban. Délutánonként vagy téli estéken otthon voltak, azaz fogadónapot tartottak, amikor egy-egy csésze tea mellett várták látogatóikat beszélgetésre, felolvasásokra, közös zenélésre. Szezononként két-három nagyobb estélyt adtak, amelyeken szélesebb kör vett részt, de a törzsvendégek, habitüék névsora is páratlan. A teljesség igénye nélkül érdemes említeni a vendégek közül Liszt Ferencet, az orosz festő Verescsagint, Rosty Pált (Eötvös József korán elhunyt sógorát), a Kisfaludy Társaság több tagját, Greguss Ágostot, Beöthy Zsoltot, Győry Vilmost, Szász Károlyt, Ballagi Mórt, valamint Fraknói Vilmost, Haynald Lajos bíborost. Rendszeres látogató volt Berzeviczy Albert, a gróf Csákyak, Dessewffyk, Bethlenek, a Forgách, Jankovich, Keglevich, Korbay, Kenessey, Pejachevich, Vay és Zichy család tagjai, de említhető különböző országok konzuljai mellett Vámbéry Ármin, Grünwald Béla, Szmrecsányi Miklós is. A művészek közül Zichy Géza, „ki majd minden kiadatlan művét a Wohlék szalonjában mutatta be először”, Hubay Jenő, Aggházy Károly, Bellovich Imre karmester, valamint Zala György és Strobl Alajos látogatta őket. A hölgyek között rendszeres vendég volt – mások mellett – De Gerando Antonina, Takács Lajosné (Brahms-énekesnő), a Cebrián grófnők (egyikük Hubay Jenő hegedűművész felesége lett) és Arany Lászlóné. A vendégek sora folyamatosan gyarapodott, közöttük említhető még Pekár Gyula vagy Feszty Árpád is.
Az impozáns névsor már önmagában bizonyítja, hogy a két hölgy szellemes társalgó lehetett, s nemcsak meghívni, hanem megtartani is tudták a vendégeiket. Justh Zsigmond, a „házibútor” 1892-ben írt a szalonról, amikor Janka – pár évvel Stefánia halála után – ismét megnyitotta otthonát (a Nádor utca után akkor már a József téren, végül pedig a Deák Ferenc utcában). Justh szerint Janka racionálisabb volt, mint a húga. Kiváló emberismerettel fordult vendégeihez, tudta, hogy kivel hogyan beszéljen, mindenkivel megtalálta a megfelelő témát és hangnemet.

 Wohl Janka szalonja. Magyar Salon, 16. k., 404. – Törzsgyűjtemény

Általában növelte egy szalon vonzerejét, ha egy-két híres ember látogatásával büszkélkedhetett vagy a rendszeres látogatók mellett időről időre új vendégeket fogadott. Bár Janka látogatóinak névsora igen impozáns, ő is ambicionálta, hogy időnként új vendégek meghívásával tegye szalonját még vonzóbbá. Erre érdekes és szemléletes példa a már többször említett fiatal barátjához írt egyik levele (amely jól mutatja, hogy a társaságban – és nála is – nemegyszer találkozott a születési és a szellemi elit).

S hogy mivel töltötték az időt a szalonban? Felolvasásokat, zenei előadásokat, bemutatókat tartottak, mindenekelőtt azonban társalogtak. Az igazi háziasszony pontosan tudta, hogy kit kivel ismertessen össze, kinek milyen témát vessen fel, tudta ösztönözni, irányítani a beszélgetést. Befejezésül álljon itt egy rövid részlet a már említett tárcából az írónő társaságszervező és szalonháziasszonyi tehetségéről!

Wohl Janka szalonja. Magyar Bazár, 1901. június 1. Törzsgyűjtemény

Az irodalomtörténet sokáig 1846-ot tartotta Wohl Janka születési évének. Mészáros Zsolt a disszertációjában Török Zsuzsa levéltári kutatásaira hivatkozva már 1843-ra teszi az író-szerkesztő születési évét.
Wohl Janka 1901. május 23-án hunyt el.

Az idézeteket a mai akadémiai helyesírás szabályai szerint adom meg.

Válogatott irodalom:

• Borbíró Fanni: „Csevegés, zene és egy csésze tea”. A Wohl-nővérek a pesti társaséletben, Budapesti Negyed, 2004/tél
• Dede Franciska: Justh Zsigmond, az irodalmi dendi, Budapest, ELTE, BTK, 2005. (Doktori disszertáció)
• Fábri Anna: „A szép tiltott táj felé”. A magyar írónık története két századforduló között (1795–1905), Budapest, Kortárs, 1996.
• Justh Zsigmond: A Wohl nővérek szalonjáról, Magyar Salon, 1892, 16. k. 405–407.
• Justh Zsigmond: Egy párisi irodalmi salon. (Comtesse Diane és köre), Magyar Salon, 1888, 9. k. 471–479.
• Justh Zsigmond: Hazai Napló. In Justh Zsigmond naplója, s.a.r. Halász Gábor, Budapest [1941]
• Justh Zsigmond: Wohl Stefánie, Ország-Világ, 1889. febr. 2., 62. sz.
• Mészáros Zsolt: Wohl-nővérek munkássága: irodalom, sajtó, szalon, Budapest, ELTE BTK,  2016 (Doktori disszertáció)
• [Schwarcz Gyula]: A budapesti társaság, Budapest, Pallas, 1886.
• Török Zsuzsa: Wohl Janka és Arany János kapcsolata sajtóközlemények tükrében. In Pusztai Bertalan (szerk.): Médiumok, történetek, használatok – Ünnepi tanulmánykötet a 60 éves Szajbély Mihály tiszteletére, Szeged, Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, 2012, 140–155.

Dede Franciska (Kutatásszervezési Osztály)

 

 

Rippl-Rónai József születésének 160. évfordulója alkalmából született kétrészes írásunkban a festő ún. fekete korszakához kapcsolódó, korabeli lapokban megjelent ismertető cikkekből és kritikákból válogatunk. Az első részben vázlatosan ismertetjük a művész párizsi munkásságát és betekintünk az első sajtókritikákba, amit a következőben folytatunk.
Igyekszünk rámutatni, hogyan fogadta a kor leghaladóbb magyar festőművészének kortárs francia tendenciákkal párhuzamos művészetét a magyar sajtó, közvetve a szélesebb közönség, ugyanakkor a különböző vélemények felidézésekor az időtállónak bizonyuló értékelésekre is figyelünk.

A címadó sommás megállapítás sokszor elhangzik kiállításon, látogatói véleményként, ami nem kíván tárgyszerű indoklást. De gustibus non est disputandum – vagyis az ízlésről nem lehet vitatkozni. És ha az uralkodó mondja, mégúgy sem lehet vita tárgya, ezáltal egy kritika hitelesítésére is felhasználható. A 19. század legvégén a Magyarország című napilap (1900. december 23., 333. sz., 10.) kritikusa így járt el: bírálatának megerősítéséhez az említett tekintélyelvű érveléshez folyamodott. A kijelentést I. Ferenc Józseftől idézi, aki a fenti módon értékelte Rippl-Rónai József tájképét az 1900. évi téli műcsarnoki tárlat megtekintésekor. Hozzá kell tennünk, az uralkodó talán protokolláris kötelezettségként tekintett a kiállításon való megjelenésére, akiről azt is tudjuk, hogy hagyományos-akadémikus műízlésével nem talált utat a 19. század utolsó harmadában jelentkező modern, progresszív képzőművészethez. A király velős megjegyzése a bevezető példánk arra a szinte általános értetlenkedésre, nemegyszer elutasításra, amelyben Rippl-Rónai és a lassan teret nyerő modern művészet más alkotói is részesültek a hazai hivatalosságok és főleg a nagyközönség részéről.

Önarckép barna kalapban, 1897. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az 1887-ben Párizsba utazó Rippl-Rónai József felkereste Munkácsy Mihályt, támogatást, tanácsot remélve. A festőfejedelem ekkor már hanyatló korszakába ért, az új művészeti irányoktól idegenkedett, ám hírneve, népszerűsége töretlen maradt. A fiatal művész azonban pártfogásnál többet kapott: a nagy hírű mester segédjévé fogadta. Rippl-Rónai ezután Munkácsy modorában festett, szalonképeit, arcképeit másolta amerikai milliomosok számára. Az alkatától idegen, bár anyagi biztonságot, némi ismertséget is jelentő megbízás hamarosan már nem elégítette ki, korlátozta kialakuló stíluskereső törekvéseiben. Emberi és művészi magatartását jelzi, hogy pénzkeresés helyett bizonytalan és küzdelmes utat választott, ám az irányváltással eljutott a modern művészi magatartás alapfeltételéhez, az önkifejezés szabadságához. Ezáltal – nem mellékesen – a „művészet nagy francia forradalmának” résztvevője, sőt egyik alakítója vált belőle.

J. P. Knowles, 1892. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Munkácsy-hatás megszűnését, majd a gyökeres szakítást felgyorsította J. P. Knowles skót festővel, és a később szobrászként elismert Aristide Maillollal, valamint más fiatal művészekkel kialakuló barátsága, az impresszionizmust követő új francia festészet és J. M. Whistler műveinek megismerése. Skót barátjával 1892-ben a Párizs környéki Neuillybe költözött, az itt bérelt puritán lakás szolgált otthonául szülőföldjére való hazaköltözéséig. A barátságon túl a hasonló esztétikai szemlélet is az úttörő művészekhez kötötte, csatlakozott a francia posztimpresszionisták művészcsoportjához, az új barátai által Nabis néven alapított, a Revue Blanche művészeti folyóirat körül kialakult társasághoz. Egymásra találásuk a párizsi Mars-mezei Szalonban, 1894-ben kiállított Öreganyám című képéhez köthető. A festmény megjelenése nagy feltűnést keltett, elismeréssel fogadták, nemcsak a fiatal művésztársak és a kritikusok áradoztak róla, hanem a nagy példakép, Gauguin is kiemelkedő alkotásnak tartotta.

Öreganyám, 1894. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

Első korszakának legjelentősebb darabjai az 1880-as évek végétől a század fordulójáig születtek. A szakirodalom ezt a nagyjából tíz évet, az életműben fordulópontnak tekintett Nő fehérpettyes ruhában című képétől a művész 1899-es dél-franciaországi kirándulásáig tartó „fekete”, színredukciós korszakot az életmű kiemelkedő periódusának tartja. Részletesebb elemzés helyett soroljuk fel ekkori műveinek fő sajátosságait, kulcsfogalmait: egységes megjelenés; nagyvonalú, stilizált látásmód; szecessziós dekorativitás; síkszerű, kontúros ábrázolás; visszafogott, dominánsan sötét színvilág. Rippl-Rónai e munkáiról így vall Emlékezéseiben:

Nő fehérpettyes ruhában, 1889. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

A gazdag termés kiemelkedő alkotásaiból néhány cím, a már említetteken kívül: Ágyban fekvő nő (1891), Kalitkás nő (1892), Alföldi temető (1894), Öregasszony ibolyával (1895), Feketefátylas nő (1896), Andrássy Tivadarné (1896), Szüleim negyven évi házasság után (1897), Önarckép barna kalapban (1897), Maillol arcképe (1899).

Kuglizók, 1892. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

Festészetén túl iparművészeti és grafikai munkássága is jelentős ebben a korszakban. Gróf Andrássy Tivadartól 1897-ben kapott megbízást, a gróf pesti palotájának ebédlőjéhez készített tárgyegyüttese a magyar szecessziós enteriőrművészet páratlan remeke. George Rodenbach belga szimbolista költővel közös kötete, a Les Vierges 1895-ben jelent meg. A könyv négy színes litográfiája dekoratív összhatású, szimbolizmushoz közelítő női sorskép, almáskertbe helyezett lányalakokkal. A könyvtárunk gyűjteményébe tartozó példányban dedikálás olvasható szeretett testvérének, legfontosabb támogatójának:

Rippl-Rónai első önálló kiállításának a párizsi osztrák–magyar nagykövetség palotája adott helyet 1892-ben. Az esemény jelentőségét emelte, hogy ő volt az első magyar művész, akinek egyéni tárlata nyílt a francia fővárosban. A párizsi újságok dicsérő kritikái kiemelték a pályakezdő művész képeinek bensőséges hangját, költői hangulatát, a finoman megjelenített impressziók festői értékeit. A hazai lapok mindössze a barátságos fogadtatás, a „magas mértéket alkalmazó párisi kritika és művelt közönség” elismerésének közlésére hagyatkoztak, az eseményről csupán rövid és visszafogott tudósítások jelentek meg:

Rippl-Rónai első itthoni kiállítását 1895-ben Sima Ferenc képviselő lakásán rendezték meg. A zárt körű tárlatról írva a Pesti Napló ismeretlen újságírója kiemeli az élmények friss, közvetlen kifejezését, s az alkotói intenció lényegét az egyszerűsítés szimbolista módszerében látja:

Válogatott és felhasznált irodalom:

• Bernáth Mária, Nagy Ildikó (szerk.): Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása, Budapest, MNG, 1998.
• Bernáth Mária: Stílustendenciák a millenáris kiállítás festészeti anyagában. In: Zádor Anna (szerk.): A historizmus művészete Magyarországon. Művészettörténeti tanulmányok, Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 1993, 148–176.
• Szabadi Judit: Így élt Rippl-Rónai József, Budapest, Móra, 1990.
• Bernáth Mária: Rippl-Rónai József, Budapest, Gondolat, 1976.
• Genthon István: Rippl-Rónai József, Budapest, Képzőművészeti Alap, 1958.
• Rippl-Rónai József emlékezései, Budapest, Szépirodalmi, 1957.
• Rippl-Rónai József emlékezései, Budapest, Nyugat, 1911.
• Petrovics Elek: Rippl-Rónai, Budapest, Athenaeum, [1943].
• Korábbi blogbejegyzésünk (2013. május 23.): Rippl-Rónai József születésnapja – 1861

Simon Bernadett (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Összeállításunk második része itt olvasható.

A pünkösd, pontosabban a pünkösdhétfő 1993 óta újra állami ünnep és munkaszüneti nap. Neve a görög pentekoszté szóból származik, mivel időpontja a húsvétot követő ötvenedik napra esik – így tehát a húsvéttal együtt mozgó ünnep, időpontja május 10. és június 13. közé eshet. A kereszténység ezen a napon emlékezik meg a Szentlélek eljöveteléről, amelyről az Apostolok cselekedetei számol be:

Az apostolok ezután kiléptek a házból és a Jeruzsálemben összegyűlt tömeg előtt hirdetni kezdték Krisztus evangéliumát, amelyet a hallgatóságban mindenki a saját anyanyelvén hallott.
Az esemény legkorábbi fennmaradt ábrázolása az 585-ben, Szíriában készült Rabbula-codexben található (mai őrzési helye: Firenze, Biblioteca Laurenziana). A kép ikonográfiája ugyanaz, ahogyan a későbbi korok ábrázolták az eseményt: középen áll Szűz Mária, körülötte a tizenkét apostol (hiszen a Szentlélek eljövetelére közvetlenül azután került sor, hogy az apostolok Júdás helyére megválasztották Mátyást), fejük felett lángnyelv, a kép felső részén pedig a galamb képében ábrázolt Szentlélek. A Szentlélek kiáradásának ábrázolása látható a kassai nyomda egy XVII. századi fametszetén is:

Schultz Daniel: Apotheca sacra psalmorum 606, Das ist geistliche Apotheck mit wolrichenden Kreutern, Wurtzel- vnd Saa-Materien, alss 606 schönen Psalmen vnnd Liedern angefüllet…, [Kassa], Daniel Schultz, 1628. – Régi Nyomtatványok Tára

A pünkösd szinte minden keresztény felekezetnél az év egyik legnagyobb ünnepe, mely jelentőségében csak a húsvéthoz mérhető, egyszersmind a húsvéti ünnepi időszak lezárása. Időpontja a húsvétot követő hetedik vasárnap – hétszer hét csak negyvenkilenc, nem pedig ötven, azonban az ókorban a sorozatok számolása a mai gyakorlattól eltérő volt: ezért kapja a hét hangból álló oktáv a nyolcas számról a nevét, és a pénteken keresztre feszített Krisztus vasárnap hajnali feltámadása így történhet a harmadik napon. A katolikus egyházban a karácsonyhoz és a húsvéthoz hasonlóan az ünnep előestéje (azaz vigíliája), az ünnepet követő nap (pünkösdhétfő), és az oktáva (az ünnepet követő hét, különösen a rákövetkező vasárnap) is liturgikus jelentőséggel bírt, azonban a II. Vatikáni Zsinat erősen leegyszerűsítette az ünneplést, így pünkösdhétfő ma már egyszerű hétköznap a katolikus egyházban.
Az ünnep, amelyre a zsidóság azon a napon Jeruzsálembe gyűlt, a Sávuót, a hetek ünnepe, amelyet szintén a Pészahot követő hetedik héten ünnepeltek. Ezt tekinthetjük a pünkösd előzményének, bár az ünnep tartalma teljesen más, és a két vallás eltérő húsvétszámítása miatt nem eshetnek azonos időpontra. A Sávuót egyrészt aratási ünnep volt, az új kenyér ünnepe, másrészt ekkor emlékeznek meg arról, hogy Isten átadta Mózesnek a Tízparancsolatot. A zsidó vallás három zarándokünnepének egyike, amelyen a zsidóság Jeruzsálembe utazott, hogy a Templomnál ünnepelhessen.
Magyar nyelven állandó szókapcsolat a „piros pünkösd”. Az ünnep liturgikus színe a piros, amely itt a Szentlélek lángjára utal, s nem a vérre, mint a Krisztus szenvedéseivel és a vértanúkkal kapcsolatos ünnepeken. Pünkösd idejére Európa zordabb klímájú területeire is beköszönt a tavasz, és Európa nagy részén ez az időszak a rózsa, a pünkösdi rózsa virágzásának ideje. Balassi Bálint Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje… kezdetű verse talán a legszebb bemutatását adja a pünkösdhöz kapcsolódó érzéseknek.

A tekintetes és nagyságos vitéz urnak gyarmathi Balassa Bálintnak istenes éneki. A bécsi első editioból most újonnan kinyomtattattak, [Nagyszombat], Hörmann János, 1699, 129. Digitális Raktár - RNYT. A kép forrása: OSZK Digitális Könyvtár

Nem meglepő, hogy a pünkösdi ünnepekhez kapcsolódóan rendkívül gazdag és összetett népi hagyományok alakultak ki. Ezek közül legkönnyebben azok a szokások értelmezhetők, amelyekkel a pünkösdi eseményeket igyekeztek dramatizálni, akár a templomi liturgia keretein belül is. A középkor folyamán szokás volt, hogy a Jöjj Szentlélek… kezdetű himnusz előtt kürtöket szólaltattak meg a Szentlélek eljövetelét megelőző szélzúgást felidézve. Egyes helyeken a templom padlásról leszórt égő kóccal jelképezték a lángnyelveket. Ennél biztonságosabb gyakorlat volt, hogy rózsaszirmokat, esetleg a felhőket jelképezve szenteletlen ostyát szórtak a templomba. Számos európai templom mennyezetén máig láthatóak az e célra szolgáló nyílások, s van ahol a virágszórás gyakorlata máig él. Ugyancsak előfordult, hogy fehér galambot vagy galambokat eresztettek szabadon a templomban a pünkösdi liturgia során, vagy fagalambot eresztettek alá a magasból. Somorja asszonyai néhány évtizeddel ezelőtt is, miután a templomot feldíszítették piros pünkösdi rózsával, a templom ablakait, ajtajait sarkig tárták, hogy a szél átjárja a templomot a pünkösdi szélvihar emlékére. Budaörs német lakói hasonló megfontolásból nyitották ki pünkösd reggelén házuk ablakait.

Pünkösd Magyarvistánon. Fotó: Szabó Dénes, 1980–1982 körül – Történeti Fénykép- és Videótár. A kép forrása: OSZK Fotótér

A pünkösd megünneplésében mindenütt különös szerep jut a virágoknak, a virágdíszítésnek. Ez minden bizonnyal antik előzményekre megy vissza. A rómaiak május elején szabados vidámsággal tartották meg a Floralia ünnepét, amely nevét a virágok istennőjéről, Floráról kapta. Később, a császárkorban jelenik meg először egy másik ünnep Rosalia vagy Rosatio néven. Így hívtak minden olyan ünnepet, szertartást, amelyen szerep jutott a rózsáknak. Ezek némelyike egészen profán volt: egy késő ókori naptár május 23-én jelzi, hogy ekkor kerül piacra a rózsa. Nem csoda, hogy a Rosalia korán keresztény jelleget vett fel, forrásaink szerint már a VI. században is tartottak keresztények rózsaünnepet, majd a rózsaszimbolika és a rózsa mint dísz egyre határozottabban a pünkösdi ünnepkör része lett. Nyugaton és az ortodox keleten is rózsákkal díszítették a templomot. Olasz és spanyol területen a pünkösd neve a középkorban Domenica rosata lett, rózsás vasárnap. A pünkösd neve románul Rusalii. Az ébredő természetet szimbolizáló növény a helyi szokások és klimatikus viszonyok szerint is változott. Magyarország sok területén a bodza is pünkösdi virág volt, Szeged környékén bodzával díszítették a házakat, kerítéseket, sok helyen a pünkösdkor szedett bodza virágjának, levelének gyógyító erőt tulajdonítottak. A házakat Európa számos vidékén zöld ágakkal díszítették. Magyarországon XVII. századi evangélikus zsinatok említik e szokást mint engedélyezett, megtartandó hagyományt. Bár a májusfákat leginkább május 1-én állították, de néhány településen pünkösd napján, és gyakori volt, hogy az elsején állított fákat pünkösdkör bontották el.
Legismertebb, az ünnephez kapcsolódó népszokásunk a pünkösdikirály-választás. A legények közül versennyel, leginkább lovas versennyel választották ki a pünkösdi királyt, aki leggyakrabban egy esztendőre, néhol csak egy napra a legények királya, bírája lett. A szokás Magyarország területén a XVI. század óta adatolt. Kállay János 1528-ban kelt levelében többször nevezi Ferdinándot rex pynkesthyensis-nek, azaz pünkösdi királynak. Melius Péter 1565-ben megjelent Az ket Samuel… című könyvében (RMNy 205, Debrecen, 1565.) is többször használja a kifejezést. Az első részletesebb beszámoló Geleji Katona Istvántól származik 1647-ből, aki e pünkösdi királyokról elmondja:

Mivel a szokás nem hordozott keresztény tartalmat és mulatsággal, tánccal járt együtt, így számos adatunk van a 16–17. századi Felvidékről, amikor is evangélikus zsinatok megtiltották a pünkösdikirály-választást. A pünkösdi király címét versenyekben, a Dunántúli területeken lóverseny megnyerésével lehetett elnyerni. Így történik a szokás legismertebb irodalmi feldolgozásában, amelyet hiteles megörökítésnek tekinthetünk, Jókai Mór Egy magyar nábobjának 8. fejezetében is, ahol a pünkösdi király fontos szerephez jut a cselekmény folyamában.
A pünkösdi király mellett egy attól jól elkülöníthető másik népszokásban a pünkösdi királyné kapott szerepet: a leányok választottak maguk között egy náluk is fiatalabb királynét, s vele járták végig a falut énekelve, jókívánságokat mondva, adományokat gyűjtve. A szokás a XVII. század óta adatolt, és még a XX. században is fennmaradt, ellentétben a pünkösdikirály-választással. Egyes helyeken a pünkösdi kis királyné alakja összekapcsolódik a rózsacsodáról ismert Árpád-házi Szent Erzsébet alakjával.

Pünkösdi királyné. Maconka, Heves megye, 1931. – Néprajzi Múzeum. Fotó: Gönyei Sándor. A kép forrása: Dömötör Tekla: Pünkösdi király – pünkösdi királynő. In. Uő: Naptári ünnepek, népi színjátszás, Budapest, Akadémiai, 1979. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A pünkösdi király eredetét nem ismerjük, azonban azonosítható legalább két olyan római kori ünnep, mely hathatott Európa pünkösdi szokásaira. Az egyik a Maiuma nevű, valószínűleg közel-keleti eredetű májusi ünnep, amely mulatsággal, rituális fürdőzéssel és tűzgyújtással járt együtt. Ennek elemei a későbbiekben inkább Szent Iván napjához kapcsolódtak, de a keleti szláv népeknél a fürdőzés, tavak, patakok felkeresése a pünkösdi hagyomány része maradt, s a sajátosan szláv hagyományok mellett talán a Maiuma nyomát is őrzi. A másik a már említett Rosalia. Ez az ókorban nem csupán egyszerű rózsaünnepként létezett, forrásainkban gyakran halotti rítusként jelenik meg. A rómaiak számára a rózsa nemcsak szerelmi szimbolikát hordozott, hanem a halottak és a halotti megemlékezések virága is volt. A rómaiak számára a május baljós hónap volt, ezért tilos volt májusban házasodni, s erre a hónapra estek a Lemuria napjai, amikor a holtak démonikus lelkei visszalátogatnak az élők közé. Kelet- és Délkelet-Európában, illetve helyenként nyugaton is ezeknek a hiedelmeknek a maradványai máig megfoghatók: Franciaország egyes részein a középkorban nem kötöttek házasságokat májusban, az ortodox területeken a pünkösd ünnepéhez halotti megemlékezések is kapcsolódnak, s az oroszoknál a pünkösd körüli időszak a ruszalkák, a halott szüzek lelkeiből lett vízitündérek alakjához kötődik. Magyarországon azonban ezek a halotti, sőt boszorkányos hiedelmek csak egészen marginális formában mutathatók ki.
A katolikus egyházban a május elsősorban a Szűzanya hónapja, vasárnapjai Mária-ünnepek, és pünkösd napján tartják a csíksomlyói ferences kegytemplom búcsúját. Miután 1990 után újra engedélyezték a búcsú megtartását, a csíksomlyói búcsú nem csupán a székelység, hanem az egész Kárpát-medencei magyarság közös ünnepévé vált.

Csíksomlyói búcsú, 1933. Fotó: Szabó Dénes – Történeti Fénykép- és Videótár. A kép forrása: OSZK Fotótér

Tóth Anna Judit (Régi Nyomtatványok Tára)

1992. május 22-én fogadták el a Biológiai Sokféleség Egyezményt az ENSZ Környezeti Programjának Nairobiban (Kenya) tartott konferenciáján. Ettől kezdve ez a nap a biológiai sokféleség nemzetközi napja, amely az élővilág sokféleségére (biodiverzitás), illetve az azt fenyegető veszélyekre igyekszik ráirányítani a figyelmet.

A nap alkalmából a témával foglalkozó művekből idézünk:

Az Ehrlich házaspár 1981-ben megjelent könyvének címe Darwin A fajok eredete című műre utal, és egy plasztikus példával indít:

Paul és Anne Ehrlich: A fajok kihalása: a pusztulás okai és következményei, Budapest, Göncöl, 1995. – Törzsgyűjtemény

A paleontológus Pálfy József művében a tömeges, földtörténeti távlatú kihalásokat vizsgálja, s ebben a keretben mérlegre teszi a korunkban tapasztalható ökológiai történéseket is:

Pálfy József: Kihaltak és túlélők: félmilliárd év nagy fajpusztulásai, Budapest, Vince, 2000. – Törzsgyűjtemény

Molnár László a válogatásában megjelent környezeti-etikai szöveggyűjteményben etikai szemszögből közelít:

Molnár László: Legyenek-e a fáknak jogaik? Környezeti-etikai szöveggyűjtemény, [Budapest], Typotex, 1999, 178. – Törzsgyűjtemény

Gary Snyder kaliforniai költő és esszéíró az ellenkultúra, majd az ökológiai mozgalom alakja spirituális megközelítésben láttatja az ember természet viszonyát:

McDaniel-Gowdy biológus-közgazdaságtan professzor szerzőpáros esettanulmányában a csendes-óceáni Nauru sziget sorsának alakulását mutatta be az ember–természet viszonylag harmonikus együttéléstől a szigeten felfedezett foszfátlelőhelyek kitermelésének drámai következményéig. Az európai behatás előtti időszak érzékeny egyensúlyát így mutatják be számunkra:

Carl N. McDaniel, John M. Gowdy: Az édenkert kiárusítása. Példázat a természet tönkretételéről, Budapest, Typotex, 2002. – Törzsgyűjtemény

A biológus szerzőpáros a Magyar Madártani Egyesület történetét felvázoló – a Madártávlat című folyóiratban megjelent – írásában is olvashatjuk, hogy a természetvédelem már túlhaladta azt az elképzelést, hogy egyes fajokat érdemes, hatékony külön védeni. E helyett életközösségeket, területeket kell védeni, ahol a védett fajok, és sok más lény – amelyektől például a védettek is függenek – megél:

Nagy Dénes – Králl Attila: Az MME és az élőhelyvédelem. In. Madártávlat, (21. évf.), 2014. 1. sz. – Törzsgyűjtemény

A Kajner Péter, Farkas Gabriella és Nagy Rita tollából megjelent kiadvány egy gyakorlati kezdeményezés, a Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület (SZÖVET) dokumentuma, amely komplex választ igyekszik adni a természetvédelmi célok, és a vidéki megélhetés összehangolt biztosítására. Megközelítésük a bevezetőben így szól:

Esély a Tisza mentén: egy kezdeményezés természet és ember harmóniájáért, a fenntartható gazdaságért. Biodiverzitás Pályázati Mikroalap, beszámoló és továbblépés, [szerk. Kajner Péter, Farkas Gabriella és Nagy Rita], [Nagykörű], [Szövets. az Élő Tiszáért Egyesület], 2008. – Törzsgyűjtemény

Válogatta: Gondos Gábor

Magyarországon 1994 óta ünnepeljük a méhek napját, a Magyar Méhészek Egyesületének javaslata alapján április 30-án.
Sajnos az azóta eltelt idő alatt is a Földön szinte mindenütt egyre nagyobb veszélyben vannak ezek a hasznos hatlábúak, így az ENSZ 2017 decemberében, a New Yorkban tartott közgyűlésén május 20-át a méhek világnapjának nyilvánította. A dátum nem véletlen, ezen a napon született ugyanis Anton Janša szlovén származású méhész, akit Mária Terézia 1770-ben az első osztrák méhésziskola vezetőjének nevezett ki.

Báró Ambrózy Béla: A méh, Budapest, Pátria, 1914, 351. – Törzsgyűjtemény

De milyen régre tekint vissza ez a szakma? A tervezett mézelvétellel járó méhészet az egyik legősibb foglalkozás (már barlangrajzokon is feltűnnek a méhek, ők az egyik legrégebben „háziasított” állatfajta), a méz jótékony hatásairól szóló irodalmi utalások pedig nagyjából egyidősek az emberiség írott történelmével, már az Ószövetségben Isten szeretetének jelképeként jelenik meg. Az első keresztények szintén mézzel kínálták az újonnan megkeresztelteket, de jól ismert a tejjel-mézzel folyó Kánaán kifejezés is.

Báró Ambrózy Béla: A méh, Pátria, 1914, 295. – Törzsgyűjtemény

A zsidók szemében a méz szerelmi erőt, valamint bőséget és jólétet is jelentett, újszülötteik száját mézes vajjal kenték be. Még Sámson is méhcsaládot és mézet talált lánykérésből visszatértében az odafelé megölt oroszlán koponyájában. A méheket az ókori görögök és rómaiak ugyancsak nagy becsben tartották (Hérodotosz gyógyításra is használta), ahogyan később az egész arab világban is.
Hérodotosztól tudjuk, hogy a Kárpát-medencében a trákok már 2500 éve foglalkoztak méhekkel. A magyarság is a kereszténység felvétele előtt ismerkedett meg a méhészettel, az Árpád-ház idejében azonban már a kolostorok voltak a méhészkedés központjai, ezt több királyi oklevél is alátámasztja. A 11–14. században különösen a bencések, ciszterciek és premontreiek gazdaságai jeleskedtek a méztermelésben (az ezzel foglalkozó szerzetest apiariusnak nevezték).

Illustriertes Handbuch der Bienenzucht, Stuttgart, 1889, 147.

Már a Szent István által 1001-ben alapított pécsváradi bencés kolostor személyzetéhez tizenkét méhész, hat viaszöntő és egy mézeskalácsos mester tartozott. A tihanyi apátságnak I. András két méhészt és 50 kaptárat adományozott, míg I. Géza 1075-ös rendelete szerint Ártánd község évente 12 akó (~1 tonna) mézet tartozott szolgáltatni a garamszentbenedeki apátság részére. Az egyházi birtokosok a 13. századtól szedtek méhtizedet jobbágyaiktól.

Mezei gazdaság könyve (Stephens Henry „The book of the farm” c. munkája nyomán; Pest, 1856), IV. kötet, 259. – Törzsgyűjtemény

Később a törökökkel vívott harcok ugyan nem sokat ártottak a korabeli méhészetnek (lévén, hogy ők is kedvelték a mézet), a reformáció és a különböző világítóanyagok térnyerésével kevesebb gyertyára, a finomított cukor elterjedésével pedig kevesebb mézre mutatkozott igény, így a mesterség a középkor végére hanyatlásnak indult. (Mária Terézia és Anton Janša szerepe ezért is volt annyira kiemelkedő.)
Nyilvánvaló gazdasági haszna mellett ugyanakkor szimbolikus jelentősége is van a méznek és a méheknek az egyházban, és nem csak a termékenységet illetően (ahogyan arra nyelvünk ’méh’ szavának kettős jelentése is utal).

Báró Ambrózy Béla: A méh, Budapest, Pátria, 1914, 642. – Törzsgyűjtemény

Szent Ambrus az egész egyházat hasonlította méhkashoz, a híveket pedig a méhekhez. Szent Ágoston szerint a méz Isten jóakaratát és gyengédségét jelzi. A legszebbek talán Szalézi Szent Ferenc szavai: a kegyelem olyan a lélekben, mint a méh a virágban: nem töri össze, csak megtermékenyíti, sajátos szépségét élettel tölti meg. Szent Bernátot, a ciszterci rend és kora egyházának legnagyobb hatású szónokát kortársai doctor mellifluusnak, azaz mézajkú doktornak nevezték. „Lángolj és világíts! Csak lángolni kevés, csak világítani hívságos semmiség. Lángolni és világítani: ez maga a tökéletesség.” Szent Bernát 12. századi szavaihoz ugyancsak erősen kötődnek a méhek: nem csupán szorgalmuk révén állhattak a szerzetesek előtt jó példaként, de mindennapjaik során a világításhoz használt viaszgyertyáikat is nekik köszönhették.
Pünkösd ünnepéhez közeledvén érdemes itt is megemlítenünk egy nagyon szép párhuzamot. Ha a méhek a kas védelmében szúrni kényszerülnek, belepusztulhatnak. Ehhez hasonlóan az egyházban a gyertyák magát Jézust is szimbolizálják, hiszen önmagukat fölemésztve hoznak fényt a világunkba…
A szövegben látott képek a zirci Ciszterci Műemlékkönyvtár könyveiből valók. A gyűjteményben jó néhány kötet foglalkozik méhészettel. A kezdetben önfenntartásra törekvő, szemlélődő rend a századok alatt a mezőgazdaság művelésében magas fokra jutott. A 18. század végén, a fentebb említett Mária Terézia fiának (II. József) uralkodása alatt Magyarországon tanító renddé is vált, így innentől a méhészkedéssel a szerzetesek helyett már a jobbágyok foglalkoztak.

Erdélyi András (Cisztercei Műemlékkönyvtár, Zirc)

130 éve, 1891. május 18-án hunyt el Ernst Birk, a bécsi császári és királyi udvari könyvtár ny. igazgatója, az 1932. évi velencei egyezmény keretében a magyar nemzeti könyvtárba került Birk-kódex felfedezője és névadója.

1891. június 19-én a Wiener Zeitung hasábjain hosszú megemlékezés jelent meg a bécsi udvari könyvtár két munkatársának tollából, amelyben egy hónappal korábban, 1891. május 18-án elhalálozott kollégájuk, a neves történész és könyvtáros, Ernst Birk pályáját és alakját elevenítették fel. A 130 éve elhunyt tudósról magyar pályatársai is megemlékeztek a Magyar Könyvszemle 1891/1–2-es számában, ugyanis mind történészkutatóként, mind könyvtárosként bekapcsolódott a magyar tudományos életbe is.

Ernst von Birk arcképe. In. Österreichische Nationalbibliothek, Bildarchiv und Grafiksammlung, PORT_00078961_01

Birk „Ernő” életútja nem volt különösebben eseménygazdag. Az 1810. december 15-én született, lovagi származású bécsi fiatalember szülővárosában folytatott jogi és filozófiai tanulmányai után a Habsburg Birodalom pénz- és gazdasági ügyeiért felelős Udvari Kamarában tevékenykedett. Könyvtárosi pályája 1837-ben indult, amikor fogalmazó gyakornokként az akkor már jelentős múlttal rendelkező, s a 19. század elejétől reprezentatív uralkodói gyűjteményből az Osztrák Birodalom nemzeti könyvtárává váló bécsi udvari könyvtárba került. Első jelentősebb történeti munkája 1845-ben jelent meg. 1848 októberének végén, a bécsi forradalom leveréskor, amikor Windisch-Grätz tábornok seregeinek ágyútüze folytán kigyulladt a Hofburg, az ekkor már „scriptor”-ként működő Birk jelentős részt vállalt az udvari könyvtár anyagának mentésében.

Az égő udvari könyvtár, 1848. október 31. In. Österreichische Nationalbibliothek, Bildarchiv und Grafiksammlung, Pk 3001, 100.

Ő irányította a könyvtár teljes nyomtatványanyagának rekatalogizálását, amely 1846-ban kezdődött el, s huszonhét éven át tartott. Ezen évek alatt Birk fokozatosan haladt egyre feljebb a hivatali ranglétrán, míg 1871-ben a császár kinevezte az intézmény igazgatójának.
1854-ben a tapasztalt bécsi könyvtáros volt a magyar Nemzeti Múzeumba kirendelt helytartósági vizsgálóbizottság szakértői tagja. E bizottság feladata az volt, hogy felmérje a múzeum, s különösen a múzeumi könyvtár szükségleteit, s javaslatokat tegyen annak rendezésére, szabályozására. E vizsgálat nyomán a bécsi bibliotékárius az udvari könyvtárban szerzett tapasztalatára alapozva átfogó programot javasolt a könyvtár anyagának feldolgozására, különös tekintettel az oklevelekre és kéziratokra.  
Ernst Birk könyvtárosi munkája mellett jelentős történészi kutatótevékenységet is folytatott. Ennek köszönhetően 1851-ben a bécsi, majd később a bajor Tudományos Akadémia tagja lett. A magyar történelem kutatásában szerzett érdemei miatt 1872. május 24-én a Magyar Tudományos Akadémia is külső tagjának választotta meg. Magyarország késő középkori történetére vonatkozó oklevélmásolatait halála után az Akadémia megvásárolta.

Ernst Birk forrásközlése az Új Magyar Múzeum hasábjain.  Birk Ernő, Özv. Hunyadiné és Szilágyi Mihály eddig ismeretlen frigykötésök Garai László nádorral. In. Új Magyar Museum, 1851/6, 344–349.

A magyar kultúra és tudományosság szempontjából azonban Ernst Birk legnagyobb érdeme egy sokáig elveszettnek hitt magyar nyelvemlék megtalálása volt. Sigismondo Ferrari olasz domonkos szerzetes, a rend 17. századi magyarországi újjászervezője 1637-ben publikált latin nyelvű rendtörténeti munkájában említést tett egy bizonyos Magyarországi Pál testvérről, aki 1474-ben lefordította a Nyulak szigeti (ma Margitsziget) domonkos apácák számára a rendi regulát és konstitúciókat, amely műnek a Szent Remigius napján elkészült kézirata az olasz rendtörténetíró kezébe került. Ferrari ugyan magyarról latinra való fordítást említ, de a kor nyelvi-kulturális viszonyainak ismeretében nyilvánvaló elírásról van szó.

Sigismondo Ferrari beszámol a domonkos nővérek regulájának és konstitúcióinak magyar fordításáról. Sigismundus Ferrarius: De rebus Hungaricae Provinciae ordinis Praedicatorum, partibus quatuor et octo libris distribuit comentarii, Viennae Austriae, Typis Matthaei Formicae, in Aula Coloniensi, 1637, 529. – Münchener Digitalisirungs Zentrum, Digitale Bibliothek

Ennek a 15. századi magyar fordításnak egy kéziratára bukkant rá Ernst Birk az udvari könyvtár könyvkötésekről leválasztott gazdag töredékgyűjteményének rendezése és meghatározása során 1889-ben, s felhívta rá magyar kollégái figyelmét. A szenzációs leletet Kluch János vizsgálta meg, és ismertette előbb a Magyar Történelmi Társulat 1889. január 3-i ülésén, majd a Magyar Könyvszemlében.

A Birk-kódex első oldala. – Kézirattár, MNy 71, fol. 1^a. A kép a Magyar nyelvemlékek tartalomszolgáltatásban.

A négylevélnyi, sűrűn teleírt töredék érdekessége, hogy az valójában nem a Ferrari által látott, Nyulak szigeti apácák számára Szent Remigius napján befejezett kézirat, hanem annak piszkozatpéldánya, impuruma, a tudós fordító, az egyetemi fokozatokat szerzett Váci Pál munkapéldánya, amin jól nyomon követhető a fordítási folyamat, ahogy a szerzetes az először eszébe ötlő, a latint szorosan követő szavakat, fordulatokat, sokszor magyarosabbakra cserélve stilizálta is munkáját.
A fordítás elkészítésére az apácakolostor megreformálása érdekében került sor. A domonkos rend magyarországi férfi ágát a 15. század közepén Bécsből érkező, már a szigorúbb rendtartás, az obszervancia szellemében élő szerzetesek vezetésével sikerült megújítani. A gazdag Nyulak szigeti apácazárda főként nemesi származású lakóit azonban csak hosszabb ellenállás után sikerült a frátereknek rábírniuk a szabályok szigorúbb tiszteletére. Hogy a rend eredeti szellemének és regulájának megfelelő életet élhessenek, az apácáknak ismerniük kellett ezeket az életszabályokat. Mivel viszont latintudásuk hiányos volt, a szövegeket magyarra kellett fordítani, hogy aztán a regulát hetente, a konstitúciók fejezeteit egy hónapra felosztva rendszeresen felolvashassák nekik.

Ez a Szent Ágoston-i regula egy-egy kisebb fejezetet szentel a közösségi élet céljának és alapjának, az imádságnak, a mértékletességnek és önmegtartóztatásnak, a szüzesség megőrzésének és a vétkező testvérek megintésének, az anyagi javak szükségletek szerinti elosztásának, a közösség előtti bűnvallás, penitencia módjának, az elöljáró hatáskörének és feladatának, valamint a szabályzat betartásának. Ezek mellett a szöveg az apácák olvasmányaira és kegyességi gyakorlatára vonatkozó előírásokat is tartalmaz. A szöveg egyik instrukciójának szellemében készülhetett el a magyar nyelvű kolostori kódexirodalom jó néhány darabja. Ez az utasítás ugyanis elrendeli, hogy az étkezés közben a nővéreknek épületes olvasmányokat kell felolvasni:

Ez a felolvasás a megreformált koldulórendi kolostorokban Európa-szerte történhetett anyanyelven. Bizonyára ilyen, a szigeti közösség előtti felolvasásra készült például a szerzetesi útmutatót és a ferences Temesvári Pelbárt népszerű latin kézikönyveiből fordított prédikációkat tartalmazó Horvát-kódex, vagy a zárda kétszáz évvel korábbi szentéletű lakójának, Árpád-házi Szent Margitnak az életét bemutató kézirat. A regula egy másik passzusa az egyéni olvasásra kiadott könyvek kölcsönzési rendjét szabályozza:

A lelki életről és a kegyességi gyakorlatról a szabályzat tömörsége miatt kevés szó esik. A kötelező imaórákról szólva azonban a magányos imádkozás lehetősége is felmerül, emiatt szükséges az oratoriumban zavartalan nyugalomnak lennie:

Az imádkozás módjával kapcsolatosan csupán annak átélésére figyelmeztet a szöveg:

Ezt az értékes magyar nyelvű kéziratot, amely az 1932-es velencei egyezmény rendelkezései nyomán került Magyarországra, könyvtárunk Kézirattárába, a Magyar Történelmi Társulat 1889. január 3-i ülésén méltán nevezték el a felfedezőjéről Birk-kódexnek, s halálának 130. évfordulóján a magyar irodalom minden kedvelője elismeréssel gondolhat a tudós könyvtárosra, Ernst Birkre.

Irodalom:

• A Birk-kódex adatlapja a Magyar nyelvemlékek taratalomszolgáltatásunkban.
• Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története 1802–1867, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1981, 366–373.
• Birk-kódex. 1474. Az emlék hasonmása, betűhű olvasata és latin megfelelője, kiad., bev. Pusztai István, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1960 (Codices Hungarici, 5).
• Dr. Birk Ernő halála. In. Magyar Könyvszemle, 1891/1–2, 162–164.
• Kiss Farkas Gábor: Latin és népnyelv a késő középkori magyarországi domonkos kolostorokban. Leonhard Huntpichler: Directio pedagogorum. Irodalomtörténeti Közlemények, 120 (2016), 2 sz., 225–247.
• Kluch János: Ismeretlen magyar nyelvemlék 1474-ből a bécsi udvari könyvtárban. In. Magyar Könyvszemle, 1889/1, 1–23.
• Lázs Sándor: Szent Ágoston regulájának 15. századi magyar fordítója. Váci Pál munkássága a 15. századi domonkos rendi reformban. In. Irodalomtörténet Közlemények, 109 (2005), 2–3 sz., 188–204.
• Lázs Sándor: A Birk-kódex keletkezése. Alkotói szándékok és módszerek a 15. századi domonkos reformban. In. Irodalomtörténet Közlemények, 110 (2006), 3–4 sz., 337–356.
• Lázs Sándor: Apácaműveltség Magyarországon a XV–XVI. század fordulóján. Az anyanyelvű irodalom kezdetei, Budapest, Balassi Kiadó, 2016, 168–175.
• Ernst von Birk. In. Wien Geschichte Wiki
• Österreichische Nationalbibliothek: 1848 − Zeit der Lektüre

Korondi Ágnes
(MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
Eötvös Loránd Kutatói Hálózat)

A plakátművészet kettősségét a megrendelői célszerűség és a művészi kifejezésmód adja. A képes plakát a kor lenyomata, művészi és társadalmi értelemben is. Az alkalmazott kifejezésmódban tetten érhetők az éppen uralkodó stílusok, divatok. Igaz ez sorozatunk főszereplőire, az idegenforgalmi plakátokra is.
Az idegenforgalom – tömegek különféle úti cél felé indított utazását jelenti, ahol a résztvevők csak átmenetileg tartózkodnak egy adott helyen, és ott fogyasztóként különböző szolgáltatásokat is igénybe vesznek. Figyelemre méltó lehet a téma gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális vetülete is, ám sorozatunk plakátválogatása segítségével leginkább arról kíván keresztmetszetet mutatni, hogy itthon az adott korszakban hogyan látták és láttatták Magyarország szépségeit, és hogyan próbálták konkrét célpontok felkeresésére rávenni a hazai és a külföldi utazóközönséget.

A beutazó turizmus Magyarországon a 19. század második felében kezdett kibontakozni, és az útra kelők számára már ekkor kiemelkedő célpontnak számított a főváros. Az ország egész területét vizsgálva egyértelmű, hogy ekkortájt a legtöbb utazó Budapestet kereste fel, de a látogatók nagy része nem volt klasszikus értelemben vett turista. Előfordultak ügyintézési, üzleti célból érkezők, illetve olyanok is, akik a közlekedési eszközök ritka járatai miatt útjukat megszakítva, csatlakozásra várva, kénytelenek voltak egy-egy éjszakát a fővárosban eltölteni. Sok embert vonzottak Budapestre a különféle kiállítások és vásárok is.  A korszak első két nagy „tömegrendezvényét”, az 1885-ös Országos Általános Kiállítást és az 1896-os millenniumi ünnepségeket főként mezőgazdasági és ipari kiállítások és vásárok követték. Ilyen volt például az 1899-ben rendezett Nemzetközi Acetylen Kiállítás is, amely a gázlámpákhoz szükséges anyag különféle felhasználási formáit mutatta be, kiegészülve az ország háziipari specialitásainak vásárával.

Tímár-Thein Miksa: Nemzetközi Acetylen Kiállítás (1899). Jelzet: PKG.1914e/339 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

1906-tól Budapesten minden évben rendeztek árumintavásárt, amelyeken különféle iparcikkek és mezőgazdasági termékek mintadarabjait állították ki bemutatás vagy üzletkötés céljából. Ezek voltak a későbbi Budapesti Nemzetközi Vásárok (BNV) elődei.

Faragó Géza: Budapesti Árumintavásár (1922). Jelzet: PKG.1922/22 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az első világháborút követő időszakban az idegenforgalom újjáéledését a romokban heverő nemzetgazdaságok mellett nehezítette az országok közötti bizalmatlanság és az új európai renddel bevezetett vízumkényszer is. Magyarországot ezek mellett még a trianoni békediktátum nyomán elszakított területek hiánya is sújtotta. A turisztikai célpontok legnagyobb részének elvesztésével felértékelődtek a megmaradt üdülőhelyek. Így, a húszas évek második felében a gazdasági konszolidációval – és az utazási kedv, a nyaralás egyre elterjedtebbé válásával – a főváros, Budapest turisztikai célú fejlesztése is előtérbe került.

Voit Ervin: Budapest Székesfőváros Idegenforgalmi Hivatala díjtalanul nyújt idegenforgalmi vonatkozású felvilágosítást (1926). Jelzet: PKG.1926/416 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gazdasági válság valamelyest visszavetette a fejlődést, de a helyzet javulásával ismét az idegenforgalom fellendülésének évei következtek. Az a felismerés, hogy a Bécsbe érkező turistákat egy meghosszabbított utazással Budapestre lehetne csábítani, gyakorlati intézkedéseket eredményezett: 1931-ben Budapest és Bécs között jó minőségű autóutat adtak át, és ebben az évben nyílt meg a Fővárosi Idegenforgalmi Hivatal bécsi irodája is.

Farkas Endre: Budapest-Wien (1931). Jelzet: PKG.én/58 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ekkor találták ki a gyorsan népszerűvé vált „Három nap Budapesten” kampányt, amely vízummentes utazást biztosított a külföldről érkezők számára.

Repcze János: 3 Tage in Budapest (1931). Jelzet: PKG.én/412 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Budapest Székesfőváros az utazási szándék felkeltése és a nagyközönség ízlésének finomítása érdekében idegenforgalmi plakátpályázatokat írt ki. A versenyfelhívásra 1928-ban még csak 104, 1934-ben pedig már 394 pályamű érkezett.
Leggyakrabban a Budát és Pestet elválasztó Duna, a Lánchíd, a Gellért-hegy, a Hősök tere, a Parlament épülete, a Mátyás-templom és a Halászbástya ihlette meg az alkotókat.

• 
• 
• 

A főváros vezetése már az 1800-as évek végén felismerte, hogy milyen nagy lehetőségek rejlenek a terület vízkincsében, viszont a „Budapest fürdőváros” tudatos koncepciója már csak a két világháború közötti időszakban vált az idegenforgalmi propaganda fontos elemévé.

• 
• 

A strand intézménye az 1920-as évektől vált népszerűvé, és ez Budapest életében is megmutatkozott: az egyre növekvő számú szabadtéri strandfürdők átalakították Budapest fürdőéletét.

• 
• 
• 
• 
• 

A fürdők népszerűsítése továbbra is fontos része maradt az idegenforgalmi propagandának. 1932-ben a fővárosi gyógyfürdőkbe hívogató plakátok készítésére írt ki pályázatot a Szent Gellért Fürdő és Szálló. A beérkezett 107 pályamű a fürdőkultúra mellett sok esetben a főváros szépségeit is bemutatta.

• 
• 

A főváros az 1930-as években olyan – rendkívüli látogatottságot eredményező – nemzetközi találkozóknak, rendezvényeknek volt házigazdája, mint az 1930/31-es Szent Imre emlékév, az 1933-as Nemzetközi Cserkésztalálkozó és az 1938-ban megrendezett Eucharisztikus Kongresszus.

• 
• 
• 

A Szegedi Szabadtéri Játékok példájára Budapest színházi és idegenforgalmi szakemberei a margitszigeti víztorony lábánál reprezentatív szabadtéri színpadot álmodtak meg. A háromezer-ötszáz személyes nézőtérről eső esetén a közönség a víztorony köré épített száz méter hosszú fedett sétány alá húzódhatott. Az 1938-ban átadott intézmény megalapítását a kortársak nagy jelentőségű kulturális és idegenforgalmi eseményként értékelték.

Réczey Miklós: Szigeti Szabad Színpad (1938). Jelzet: PKG.1938/477 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Budapest Székesfőváros Idegenforgalmi Hivatalának jelentése szerint 1940-ben 214 ezer belföldi és 58 ezer külföldi érkezett a budapesti szállodákba és panziókba. A hivatal ebben az évben 442 ezer prospektust és 4900 plakátot küldött szét az érdeklődőknek.

Budapest (1940). Jelzet: PKG.én/64 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A második világháború idején a testi és lelki bajokkal küzdő ország népében a gyógyulni vágyás érzését szólították meg a korábbi évekhez képest csekélyebb számban kiadott idegenforgalmi plakátok.

• 
• 

Az 1944–45 telén bekövetkezett háborús pusztítás Budapest régi arculatának egy részét végérvényesen megváltoztatta, de korabeli turisztikai életének hangulatát tovább őrzik az idegenforgalmi plakátok.

E. Mester Magdolna (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A sorozat további részei: 1. rész; 3. rész; 4. rész

Felhasznált irodalom:

• Jusztin Márta: „Utazgassunk hazánk földjén!” A belföldi turizmus problémái a két világháború között. In: Korall, 26. évf. (2006. nov.) 185–208.
• Lövei-Kalmár, Katalin A fürdőélet átalakulása Magyarországon a 20. században a társadalmi, politikai változások tükrében In: Vörös és fehér. Társadalmi-politikai átmenetek Északkelet-Magyarországon a 19–20. század fordulójától. Eger, Eszterházy Károly Egyetem Líceum Kiadó, 2020, 177–192.
• Katona Anikó: Az úti cél: Budapest. Ifj. Richter Aladár és a harmincas évek idegenforgalmi plakátja. Art Magazin online.
• Csánky Dénes: Budapest Székesfőváros plakátpályázata. In: Magyar Iparművészet, 1935. 69–76.
• Magyar művészet 1919–1945. Szerk. Kontha Sándor, Budapest, Akadémiai, 1985. (A magyarországi művészet története 1.) Digitalizált változat: Internet Archive
• N. Kósa Judit: Cukorjegy és országimázs. 2000.12.15. In. Népszabadság Online Archívum

Környezetvédelmi beszélgetésekben gyakran merül fel, hogy a társadalom fenntarthatóbb pályára állításához egy új paradigmára, gondolkodási keretre lenne szükség. Ezen belül kiemelt szerepű magának a pénzrendszernek a megreformálása is. Bejegyzésünk második részében lássuk, milyen megállapításokra jutottak a pénzrendszert, s ezen belül kiemelten a kamat természetét vizsgáló kutatók.

(A sorozat első része 2021. április 22-én, a Föld napján jelent meg, a lehetséges megoldásokról szóló harmadik részt pedig 2021. június 5-én, a környezetvédelmi világnapon tesszük közzé.)

A Föld és a pénz. Grafika: A szerző

Pénz

Bernard Lietaer [et al.]: Pénz és fenntarthatóság: a hiányzó láncszem. A Római Klub európai szervezetének jelentése a Finance Watch és a World Business Academy részére, [Budapest], Image Kft., 2015. – Törzsgyűjtemény

Silvio Gesell német–argentin kereskedő, pénzelméleti szakember először 1916-ban megjelent művében vizsgálta a pénzt:

Dr. Joób Márk, a Soproni Egyetem címzetes egyetemi tanára a hatalom és demokrácia szemszögéből láttatja a kérdést:

Joób Márk: Pénzrendszerváltást! Miért nem fenntartható a pénzrendszer, és hogyan lehetne azzá tenni?, Budapest, Magyar Természetvédők Szövetsége, 2020. – Törzsgyűjtemény

Kifejezetten a pénz és fenntarthatóság kapcsolatát elemző műből több bekezdést is fontosnak tartunk:

Gesell, Silvio: A természetes gazdasági rend szabadföld és szabadpénz révén, [Piliscsaba], Kétezeregy K., 2004. – Törzsgyűjtemény

Kamat

Joseph E. Stiglitz hét évig a Clinton-kormányzat és a Világbank vezető közgazdászaként dolgozott, így közelről látott rá a világgazdasági folyamatokra, mentő hitelekre, bedőlt nemzetgazdaságokra, s így például a kamatkérdéseket is a maga árnyaltságában látja:

Stiglitz, Joseph E.: A globalizáció és visszásságai, Budapest, Napvilág, 2003. – Törzsgyűjtemény

Gyulai Iván, ökológus, az Ökológiai Intézet a fenntartható fejlődésért alapítvány elnöke érvelésében egy helyen – a társadalmi polarizációt vizsgálva – Helmut Creutz német pénzügyi elemző, publicista kutatását idézi:

Gyulai Iván: Pénz és fenntartható fejlődés, Budapest, Magyar Természetvédők Szövetsége, 2016. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kiszely Károly teológus, környezetvédelmi aktivista, író így írt a kamat áttételes környezeti hatásairól:

Kiszely Károly: A gyilkos kamat: környezetvédelmi alapismeretek – másképpen, Budapest, Harmadik Part Alapítvány, 1995. – Törzsgyűjtemény

Ahogy e bejegyzést írtam, hívták fel rá a figyelmemet, hogy vannak olyan szerzők is, akik szerint a problémát pusztán a pénzrendszer hibájára, s ezen belül a (kamatos) kamat jelentőségére leszűkíteni leegyszerűsítés, és ezek az aggasztó jelenségek sokkal inkább általánosan, a hierarchikus expanzív társadalmi rendszerek kiterhelő jellegével magyarázhatók, s a kamat alkalmazása csupán felgyorsítja ezeket. A jövőben igyekszünk ezekről az elméletekről is beszámolni, ennek ellenére érdemesnek érezzük a pénzrendszer kritikájáról író szerzők idézetein is elgondolkodni.

Válogatta: Gondos Gábor

További művek a témában:

• Belgin, Stephen: Új pénz egy új világnak, Budapest, Bankráció Kft., 2016.
• A Magyar Természetvédők Szövetsége kiadványai Pénzrendszerváltás témában
• Természet és gazdaság. Ökológiai közgazdaságtan szöveggyűjtemény, szerk.: Pataki György, Takács-Sánta András, Budapest, Typotex, 2005.
• Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei, Budapest, Napvilág, 2004.
• Helmut Creutz: A pénz-szindróma. Utak a válságmentes piacgazdasághoz, Budapest, Hifa Hungária, 1997.

Baranyai Decsi János a 16. századi régi magyar irodalom egyik, ha nem a legsokoldalúbb szerzője. 1560 után született a Tolna megyei Decsen, amely a felső-baranyai református szuperintendenciához tartozott, ezért írta magát Baranyainak. Családneve Csimor volt. Szülőhelyén, majd Debrecenben és Kolozsvárott tanult. 1587-ben külföldi tanulmányútra indult (peregrinált) egy főrangú fiatalember, Losonci Bánffy Ferenc kísérőjeként. Előbb Wittenbergben, ezt követően pedig Strasbourgban jártak egyetemre. Időközben a család Decsen fekvő otthonát elpusztította a török, ezért 1592 végén Baranyai Decsi családjával együtt Báthory Zsigmond fejedelemségének idején Erdélybe menekült. 1593 őszétől haláláig, 1601-ig a marosvásárhelyi iskola tanára, 1595-től rektora volt.

Baranyai Decsi halálának időpontjára vonatkozólag a legfontosabb adat egy kézírásos bejegyzés, amely Piskolti Fabricius Mátyástól, egy marosvásárhelyi református prédikátortól származik. A bejegyzés az 1573-ban, Wittenbergben megjelent Paul Eber-féle Calendarium historicum a gyulafehérvári Batthyány Könyvtárban őrzött példányának 172. lapján olvasható. E lapon a május 14-én történt fontosabb világtörténeti események után ez áll: „A következő éjszakán, éjjel két órakor meghalt a legtudósabb férfi, társam, Decsi János úr, az Úr 1601. évében. Iskolánk díszét és ékét – a gyászbeszédet én tartottam Izajás 57. fejezetéből – eltemettük e hónap 16. napján, szerdán.”

Különféle műfajokhoz tartozó művei nagy műveltségéről és széleslátásáról tanúskodnak. Írt útirajzot Hodoeporicon itineris Transylvanici, Moldavici, Russici címmel (Wittenberg, 1587). 1601-ben Strasbourgban védte meg Synopsis philosophiae című disszertációját. Ránk maradtak búcsúztató, illetve üdvözlő alkalmi költeményei görögül és latinul, de verselt magyar nyelven is. Ő a szerzője a Török császárok krónikája című históriás éneknek (Szeben, 1599 előtt). 1593-ban jelentette meg Kolozsvárott terjedelmes Syntagma institutionum iuris imperialis ac Ungarici című jogi munkáját (RMNy I. 719), amelyben egyedülálló módon a német birodalmi, a római és a magyar jog szabályainak magyarázatára és összerendezésére, mai szóval harmonizációjára tett – visszhangtalanul maradt – monumentális kísérletet. A Syntagma némelyik példánya tartalmazza a szerző fametszetes portréját.

Baranyai Decsi János fametszetes portréjának hasonmása. In: Baronyai Decsi János magyar historiája, közli: Toldy Ferenc, Monumenta Hungariae Historica – Magyar Történelmi Emlékek, II/17. kötet, Pest, Akadémia, 1866., [LXXII.] – Törzsgyűjtemény

E műve Báthory Zsigmondnak szóló ajánlásában már érinti a magyar történetírás fontosabb problémáit. Történetírásra maga is vállalkozott. Commentarii de rebus Ungaricis című művében Erdély 1592 és 1598 közötti történetét taglalta, sűrű kitekintéssel a tizenöt éves háború magyarországi eseményeire is. E műve majd két évszázadig kéziratban maradt, egyik fellelt részét Kovachich Márton György csak 1798-ban jelentette meg. A római történetíró Caius Sallustius Crispus két egészében fennmaradt művét, a Coniuratio Catilinaet és a Bellum Iugurthinumot elsőként fordította magyarra Az Caius Crispus Sallustiunak két históriája címmel (Szeben, 1596, RMNy I. 786). Szintén úttörő Adagiorum Graeco-Latino-Ungaricorum chiliades quinque (Bártfa, 1598, RMNy I. 815) című munkája, amelyben mintegy ötezer görög és latin mondást plántált át magyarra. Nem véletlen, hogy ezt a szót használjuk, hiszen az antik szólásokat Baranyai Decsi nem pusztán lefordította, hanem törekedett azok akkor használatos megfelelőire rálelni, vagy ilyenek hiányában azokat maga megalkotni.

Baranyai Decsi Adagiajának szólásai közül egy kisebb csoport, a gyakrabban használtak hamar belekerültek Szenci Molnár Albert magyar-latin szótárának második (Hanau, 1611, RMNy II. 1012) és harmadik (Heidelberg, 1621, RMNy II. 1239) kiadásába. E műve így szerencsésen elkerülte azt a mostoha sorsot, ami jogi és történeti munkájának jutott – a visszhangtalanságot és a több évszázados feledést.

Baranyai Decsi szólásgyűjteményének címlapja elárulja, hogy a mondások öt egymást követő ezres csoportját (chiliades quinque) a marosvásárhelyi iskolamester Rotterdami Erasmustól, Hadrianus Juniustól, Joannes Alexander Brassicanustól, Gilbertus Cognatus Nozerenustól, vagyis neves németalföldi és német humanista szerzőktől és bizonyos más remek (köz)mondásgyűjtőktől válogatta ki („[…] ex Des. Erasmo, Hadriano Iunio, Ioanne Alexandro, Cognato Gilberto et aliis optimis quibusque paroemiographis excerptae […]”).

Baranyai Decsi János: Adagiorum Graeco-Latino-Ungaricorum chiliades quinque, Bártfa, 1598, RMNy I. 815. Címlap – Régi Nyomtatványok Tára. Jelzet. RMK I. 298.

Tolnai Vilmos mutatott rá az Adagia forrásvizsgálata kapcsán, hogy Baranyai Decsi az átültetendő szólásokat „nem külön-külön könyvekből merítette, hanem olyan Erasmus-kiadásból, amelyhez függelékképpen más gyűjtemények is voltak csatolva,” és hogy művének forrása Erasmus Adagiorum chiliades quatuorának 1574-es baseli (VD 16 E 1950) kiadása volt.

Erasmus, Desiderius: Adagiorum chiliades quatuor cum sesquicenturia [...]. Basileae [Basel], ex officina Episcopiana, per Eusebium Episcopium et Nicolai fr. haeredes, 1574. Címlap – Régi Nyomtatványok Tára. Jelzet: Ant. 9204.

E más gyűjtőktől is bővített szólásgyűjtemény 7605 mondásából Baranyai Decsi Erasmustól vesz át 3438-at, a többiektől 1349-et (Magyar Nyelv (7) 1911, 223–4.). Azaz a maga (a címlap tanúsága szerinti) ötezréből, valójában 4795-jéből 4787-et. A maradék nyolcból az egyik a Procul Buda claudo – Messze Buda sánta embernek közmondás, amelyre rögvest kitérünk, így mindössze hét eredete ismeretlen.

Baranyai Decsi Adagiaja Erasmust másolja szerkezeti beosztásában is, vagyis ezres (chiliades, 1–10.), százas (centuriae, 1–10.), tízes (decades, 1–10.) csoportokra tagolódik, amiket az egyesek (1–10.) követnek. Többnyire egy görög-latin-magyar sor- avagy szóláshármas tesz ki egy számot. De van úgy is, hogy hiányzik a görög megfelelő.

Például a 2. 5. 3. 3. (tehát az 1423. sor-) számú szólás a Procul Buda claudo – Messze Buda sánta embernek” esetében nincs görög sor, sőt szinte bizonyos, hogy a latin sor sem eredeti, hanem Baranyai Decsi fordította vissza latinra a már létező magyar szólást. Az ókorban Budára nem járt senki, pláne nem sántán.

A magyar szólások közül jó néhány ma is használatos. Rácsodálkozhatunk, hogy 1598-ban már nyomtatott formában is rögzültek például a következő (köz)mondásaink:

Jó pap holtig tanul (1. 6. 8. 3.)
Nemakarásnak nyögés vége (2. 5. 1. 5.)
Olcsó húsnak híg az leve (2. 8. 4. 7.)
Oly messze tőle, mint Makó Jeruzsálemtől. (3. 4. 3. 3.)
Te sem vagy jobb az deákné vásznánál (3. 4. 4. 3.)
Kücsin [kicsiny] az bors, de erős. (3. 8. 8. 8.)
Hát az őrzőkre ki vigyáz? (5. 1. 6. 5.) 

Mások ma már nem használatosak, de értelmük világos:

Isten oltalmazzon ilyen kínoznivaló bortól (3. 4. 3. 3.) – Borkostolókra remek, bár nem túl tapintatos (hozzá)szólás.
Soha nincs oly nagy hosszú hágó, kinek lejtője nincsen (3. 4. 5. 4.) – Biztatásul a Tour de Hongrie résztvevőinek.
Minden gazdagsága ruhájában vagyon (3. 4. 5. 7.) – mása sincsen.
Nem árt az fegyver az úton járó embernek (3. 4. 5. 7.) – a lőfegyverlobbi sales managereinek krédója lehetne.
Szépen szól a hegedű, de üres belől [belül]. (3. 4. 7. 6.) – de nem azért, mert senki nem húzat mostanában nótát.
Farkasnak nem kell erdőt mutatni (3. 4. 6. 10.) – ismeri magától is. 

Idetartozóan még hadd ossza meg a bejegyzés írója egyik kedvencét:
Kétfelé tekints, mikor az agg komondor ugat. (1. 2. 7. 1.)

Az intelem olyan frappáns és találó, hogy mindenféle magyarázata felesleges. Használata akár újra meghonosodhatna.
Most érdemes a görög és a latin mintákat is elolvasni Baranyai Decsinél. Görögül a mondás így szól: Ἄκουε τοῦ τὰ τέσσαρα ὦτα ἔχοντος azaz: Arra hallgass, akinek négy füle van. A görög sor tükörfordítása a következő latin: Eum ausculta, cui quatuor sunt aures. S szerepel ehelyütt még egy latin sor, amelynek értelme teljesen azonos (idem) az előzőével, bár megfogalmazása egészen más: Cane vetulo latrante foras prospecta [!], ami azt jelenti, hogy Ha ugat az öreg kutya, nézz ki (a házból)!
Az Eum ausculta, cui quatuor sunt aures szólás Erasmus gyűjtése (1. 3. 8. = 208.), aki az antik minták magyarázatainak fejtegetéséhez hozzáfűzte még, hogy saját korában is használja a köznép Prospectandum vetulo latrante cane formában, – a mondással kapcsolatos lelkesedésünket némileg lelohasztva – subsordida metaphora, azaz némileg piszkos, kopottas, nem kellően tiszta, de mégis találó (apta) képet használva arra, hogy semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni, amikor öregek figyelmeztetnek óvatosságra. Mert az öreg kutyák nem ugatnak vaktában, mint ahogy a kölykök teszik. 

Több dolog is következik ebből.
Azt látjuk, hogy Baranyai Decsi eltért a közmondás klasszikus (görög) forrásától, annak latin fordításától is. Erasmus fejtegetéseit az adott helyen végigolvasta, és egy azonos értelmű latin mondás canis vetulusa, öregecske kutyája változott nála koros magyar pásztorkutyává, agg komondorrá. Mintegy honosítja így nem is az antik, hanem a szinte kortárs németalföldi – hollandul így ismert: Als de oude honden blaffen: zie toe! – Erasmus által latinra fordított mondást, amit azért választott sajátja megfogalmazásának kiindulásául, mert találóbbnak tartotta, mint az eredetit. (Hiszen kinek, vagy minek is van négy füle? Tudja Erasmus.)

A Baranyai Decsi-féle Adagia a Régi Magyarországi Nyomtatványok bibliográfiája szerint 14 példányban maradt ránk (l. RMNy I. 815.). Kiadástörténetének jelentősebb állomása volt, amikor az ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoportja 1978-ban 400 példányban facsimiléjét kiadta. Nagy előrelépés volt az is, amikor az elmúlt években az OSZK elektronikus katalógusában az RMK I. bibliográfiai tartományába tartozó kiadásokhoz helyben fellelhető példányok digitális másolatának linkje belekerült a katalógusba. Mivel az Adagia használatában komoly problémát okozott az, hogy a gyűjtemény sorszámmal ellátott szólásai semmilyen más meghatározható rendszert nem követtek, komoly hiány nyert pótlást, amikor 2016-ban A magyar szólások és közmondások első gyűjteménye – Baranyai Decsi János Adagiorumának (1598) mutatója című kötet Kovács Gábor Krisztián szerkesztésében megjelent. Ez a mutató tartalmazza a szólások mai helyesírás szerinti átírását, valamint a magyar szólások betűrendes mutatóját. Minden érdeklődő kedvére belelapozhat és böngészheti. Hamar meggyőződhetik arról teszem azt, hogy Baranyai Decsinél nem szerepel olyan szólás, ami sasról vagy keselyűről szólna, ellenben több is, ami az oroszlánról. Például: Az szamár is oroszlánnak látszik az tudatlanoknál (1. 5. 6. 9.), vagy Nyúl lévén oroszlánval [oroszlánnal] veteködöl [vetekedel] (1. 7. 7. 8.), Könnyű holta után az oroszlánt is csúfolni (4. 7. 1. 5.).

A kötet az ismeretlen jelentésű magyar szavak után a „(’?’)” jelzést tünteti fel. Ezt több szó esetében is előfordul.

Nézzünk ezek közül egyet!
A kühi szót egyszer használja Baranyai Decsi szólásgyűjteményében, nevezetesen így: kühit mondani (1. 7. 7. 10.). Olvassuk el ennek a szólásnak a latin nyelvű kiinduló sorait: herbam porrigere (a. m. füvet nyújtani) illetve ezzel azonos jelentésű a manus dare (a. m. kezet adni) sorokat. Nem jutottunk tehát közelebb a kühit mondani jelentéséhez. Fel kell lapoznunk Erasmust (herbam dare, 1. 9. 78. = 878.). Ő így ír: „Herbam dare pro eo, quod est victorem agnoscere ac se victum fateri, passim obvium est apud doctos. Inde sumptum, quod, ut est auctor Festus Pompeius, id erat pastoralis vitae indicium, propterea quod antiquitus cursu aut alio quopiam certamine superati herbam ex eodem statim loco decerptam adversario porrigebant, victoriae agnitae symbolum. […]” Azaz: „füvet adni annyit tesz, mint a győztest elismerni, és magunkat vesztesnek nyilvánítani. Lépten-nyomon elébünk kerül a mondás tudós embereknél. Festus Pompeius szerint a kép a pásztoréletből való, mert a régieknél a futó-, vagy akármilyen más verseny alkalmával azok, akik alulmaradtak, rögvest ugyanarról a helyről letépett füvet nyújtottak oda ellenfelüknek, a győzelmük elismerésének szimbólumaként.” A dare manusról Erasmus (1. 9. 79. = 879.) pedig így kezdi fejtegetését: „Simili figura dixit Horatius dare manus pro eo, quod est se victum agnoscere. Nam qui se victori dedunt, ne interimantur, ultro manus ad vincula offerunt.” Azaz „hasonló képet használva mondta Horatius a dare manust, ami annyit tesz, mint elismerni magunkról, hogy legyőztek. Mert akik megadják magukat a győztesnek, hogy ne pusztítsák el őket, önként nyújtják kezüket bilincsre.” 

Ebből világos tehát, hogy kühit mondani annyit tesz, a győztest győztesnek, más elsőségét s egyúttal magunkat vesztesnek elismerni.
Vizsgálódásunkat megerősíti A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának kuhi címszava: 1591-ből már nyomtatásból ismert a következő sor: Ha nem lehet, nagy alázatosan mondj kuhit. A kuhi szó jelentése Baranyai Decsi korában tehát szégyen, felsülés, azután kudarc elismerése, lemondás.
Vagyis a szó és így a szólás jelentése nem ismeretlen, csak szinte teljesen feledésbe merült. 

Zárásul:
A módszertan tisztán előttünk áll. Ha Baranyai Decsi egy szólásának értelme nem világos, el kell olvasnunk latin vagy görög nyelvű sorait is. Ha ezek nem igazítanak el (erre láttunk az imént példát), fel kell lapoznunk Erasmusnak vagy társainak a szóláshoz fűzött fejtegetéseit. Ha ez sem segít, mert van ilyen eset is, akkor a magyar nyelvtörténeti szakirodalom eredményeire, illetve találgatásaira vagyunk utalva. Ha ezeket adott esetben nem találjuk elég meggyőzőnek (így például: mondj egy tzapunkurtot. 3. 3. 1. 1.), akkor vagyunk valóban nehéz helyzetben.

420 éve hunyt el Baranyai Decsi János, magyar történetíró, műfordító, jogi komparatista, költő, beszédíró, szóláskutató, iskolamester. 

Szvorényi Róbert
(Régi Nyomtatványok Tára,
Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoport)

Felhasznált irodalom:

• Baranyai Decsi János magyar históriája, 1592–1598. Ford. és bev. Kulcsár Péter, [jegyz. Bellus Ibolya]. Budapest, Helikon, Európa, 1982. (Bibliotheca Historica) 7–8.
• Barts Gyula: Zalai Kápolnai András és Piskolti Fabricius Mátyás élete és feljegyzései (1576–1601). Sopron, Vitéz Tóth Alajos […] műintézete, 1929. 15.
• RMNy I. = Régi Magyarországi Nyomtatványok I. (1473–1600) – Res litteraria Hungariae vetus operum impressorum I. Szerk. Borsa Gedeon, Hervay Ferenc, Holl Béla, Käfer István, Kelecsényi Ákos. Budapest, Akadémiai, 1971.
• RMNy II. = Régi Magyarországi Nyomtatványok II. (1601–1633) – Res litteraria Hungariae vetus operum impressorum II. Szerk. Borsa Gedeon, Hervay Ferenc, Holl Béla, közrem. Fazakas József, Heltai János, Kelecsényi Ákos, Vásárhelyi Judit. Budapest, Akadémiai, 1983.
• Adagiorum Graecolatinoungaricorum chiliades quinque, ex Des. Erasmo, Hadriano Iunio, Ioanne Alexandro, Cognato Gilberto et aliis optimis quibusque paroemiographis excerptae, ac Ungaricis proverbiis, quoad eius fieri potuit, translatae, studio ac opera succisiva Ioannis Decii Baronii. Bartphae [Bártfa], excudebat Iacobus Klöss, 1598. Elektronikus hozzáférés.
• Tolnai Vilmos: Decsi János Adagiumainak forrása. In: Magyar Nyelv (7) 1911, 223–224.
• VD 16 = Verzeichnis der im deutschen Sprachbereich erschienenen Drucke des 16. Jahrhunderts. Hivatalos honlap.
• Des. Erasmi Roterodami Adagiorum chiliades quatuor cum sesquicenturia ex postrema authoris recognitione, quibus praemissi sunt quatuor indices locupletissimi, tam adagiorum, quam locorum, tum rerum ac vocum […]. Basileae, ex officina Episcopiana, per Eusebium Episcopum et Nicolai fr. haeredes, 1574. Digitális példány.
  
• Erasmus, Desiderius: Adagiorum chilias prima. Pars prior. Edd. M. L. van Poll-van de Lisdonk, M. Mann Phillips, Chr. Robinson. (Opera Omnia Desiderii Erasmi Roterodami.) Ordo II., tomus 1. North Holland – Amsterdam – London – New York – Tokyo, Elsevier, 1993. Nr. 208. 320–322.
  
• Erasmus, Desiderius: Adagiorum chilias prima. Pars altera. Edd. M. L. van Poll-van de Lisdonk, M. Cytowska. (Opera Omnia Desiderii Erasmi Roterodami.)  Ordo II., tomus 2. Amsterdam – Lausanne – New York – Oxford – Shannon –Tokyo, Elsevier, 1998. Nr. 878., Nr. 879. 394.
• Suringar, W. H. D.: Erasmus over Nederlandsche spreekwoorden en spreekwoordelijke uitdrukkingen van zijnen tijd. Utrecht, Kemink en zoon, 1873. Nr. 70., 117–121., különösen 121. Fellapozható itt.
• Paczolay Gyula: János Baranyai Decsi and His Adagia.  In: „Igniculi sapientiae”  – Symposium und Ausstellung zum 400. Jahrestag des Erscheinens der Adagia von János Baranyai Decsi in der Széchényi Nationalbibliothek, 1998. – János Baranyai Decsi Festschrift. Red. Barna Gábor, Stemler Ágnes, Voigt Vilmos. Budapest, OSZK, Osiris, 2004.
• Paczolay Gyula: Baranyai Decsi Csimor János, a szóláskutató. In: Baranyai Decsi Csimor János emlékezete. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2001. 12–27. (Erdélyi Tudományos Füzetek, 235.)
• Baranyai Decsi János: Adagiorum. [A hasonmás szövegét gondozta Molnár József]. Budapest, ELTE, 1978. (Fontes ad Historiam Linguarum Populorumque Uraliensium.)
• A magyar szólások és közmondások első gyűjteménye  –  Baranyai Decsi János Adagiorumának (1598) mutatója. Szerk. Kovács Gábor Krisztián. Budapest, Universitas, 2016.
• A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára II. H-Ó. Szerk. Kis Lajos, Papp László. Budapest, Akadémiai, 1970. s. v. kuhi. 655–656.
• Alexics György: Cáp. Cápunkurt. In: Magyar Nyelvőr (26) 1897, 502–503.