Talált „tárgy” – Weöres Sándor epigrammája (Egy színházi aprónyomtatvány és keletkezése)

2020. július 28. 09:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 27. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat huszonhetedik részében Kis Domokos Dániel, a Színháztörténeti és Zeneműtár munkatársa Weöres Sándor egyik epigrammájának keletkezési hátterére világít rá.

Egy hagyaték előrendezése közben akadtunk arra a dokumentumra, mely felkeltette az érdeklődésünket, s melynek nyomán kezünkbe került egy érdekes aprónyomtatvány. Jórészt tehát, amit itt felvázolunk a kíváncsi színház- és operarajongó előtt, egy 1974-ből való ismertetőből idézzük, segítségül híva egy kortárs kritikát, hogy a végén teljes nyugalommal átadhassuk a szót a Költőnek.
Beaumarchais híres színdarabját, s főleg Rossini közismert operáját, A sevillai borbélyt nem kell különösebben bemutatni. A Pesti Műsor akkori számából idézzük föl röviden a mű tartalmát:

Almaviva gróf Rosinába, Bartolo orvos gyámleányába szerelmes. Szerenádot ad ablaka alatt, s Figaro tanácsára Lindoro álnáv alatt vallja meg szerelmét. A házból Rosina gyámja lép ki, aki maga pályázik gazdag gyámleánya kezére. Almaviva részeg tisztnek tettetve magát, beszállásolási jeggyel lép be Bartolo házába. Nagy bonyodalom támad. A botrányra odasiető őrség parancsnoka előtt azonban a gróf felfedi kilétét, mire azok nagy tisztelettel üdvözlik. Másodszor énekmesternek, Don Basilio tanítványának öltözve lép Bartolo házába. Váratlanul megérkezik Don Basilio is. Bartolo kidobja az álénekmestert. Most már maga siet jegyzőért, de mire visszatér, Almaviva és Rosina egybekeltek.

Pesti Műsor, 1974. 23. évf. 17. sz. ápr. 25–máj. 1., 44. – Törzsgyűjtemény

A Nemzeti Színházban, vagyis még a Pesti Magyar Színházban 1837. augusztus 29-én csendült föl először, utoljára pedig 1884. június 30-án ez az opera. Miért utoljára? – mert ezután különvált a drámai és operai társulat, a továbbiakban az operákat már az Ybl Miklós által tervezett, mindenki által jól ismert Operaházban játszották, de tudjuk, hajdanán Dérynének is parádés szerepe volt a darab hősnője, Rosina... Miért is olyan lényeges ez, túl a történeti érdekességen? Természetesen azért, mert épp az Állami Déryné Színház egyik operaismertető füzetét (aprónyomtatványát) tartjuk a kezünkben, hiszen ebben a színházban, 15 év után, 1974. április 27-én ismét műsorra tűzték a darabot, igaz, most már a Rossini-operát. Ezt is az akkori főrendező, Kertész László rendezte.
A színház mint Állami Faluszínház 1951-ben jött létre. 1955-ben vette föl Déryné nevét. 1978-ban az addigi szervezeti formában megszűnt, együttese beleolvadt az akkor kialakított Népszínházba.
Kertész László (Budapest, 1915. augusztus 27. – Budapest, 2004. július 19.) rendező, zeneigazgató. Jászai Mari-díjas, érdemes művész. A Zeneművészeti Főiskola hegedű tanszakán végzett, majd a Színművészeti Főiskola rendező szakán képezte tovább magát. 1937-től 1944-ig a Budapesti Hangversenyzenekar, a Székesfővárosi Zenekar hegedűse, majd több más kulturális zenei beosztás után végül 1951-től 1956-ig az Állami Bábszínház, majd 1956-tól 1977-ig az Állami Déryné Színház rendezője. Később a társulaton belül megalapítja az operatagozatot. 1978-tól 1989-ig a Népszínház operatagozatának művészeti vezetője. 1987-től 1990-ig kialakítja a Diákopera vállalkozást. Felesége Ács Kató írónő volt.
Míg a Déryné Színház 15 évvel ezelőtti, 1959. április 4-én – lévén faluszínház – először Mezőszilason bemutatott prózai előadását, a Beaumarchais által írt vígjátékot Dobossy László és Weöres Sándor fordításában játszották nagy sikerrel (kísérőzenéjét Láng István komponálta), a mostani operaelőadáskor Harsányi Zsolt fordítását alkalmazta kamaraszínpadra Weöres Sándor.
Az akkori előadás helyett némileg kárpótolva magunkat, idézzük fel a jeles zenekritikus, Boros Attila néhány gondolatát az egyik legrangosabb zenei folyóirat, a Muzsika lapjairól:

„Csorbítatlan frisseségben kapjuk Rossini remekművét a Déryné Színház előadásában. Rácsodálkozunk a vígopera örökké ható fordulataira, a népszerű, nemes dallamokra, áriákra, együttesekre. Helyes volt Kertész László főrendező újabb darabválasztása, mert ismét remekművet ismerhet meg a Déryné Színház közönsége, vagyis gyakorlatilag az egész ország városainak, falvainak, településeinek lakossága.
A staggione-rendszer legjobb hagyományait követi ez az operaegyüttes. Munkájuk népművelési jelentősége, értéke nagyon nagy. Mint a Rádió Ki nyer ma? játékának egyik műsorvezetője, nemcsak vidéken, Budapesten is gyakran tapasztalnom kell a nagyközönség operaismeret terén megnyilvánuló tájékozatlanságát. Sokan – feltehetően ismerethiányból – lebecsülik az operát, pedig ez a műfaj épp a látvány, a színpad ősi erejénél fogva mindig nagyobb tömegeket vonzott, mint az »elvontabb« zenei műfajok. Az opera megkedveltetése, széles körben való propagálása feltétlenül kezdeményező hatással lehet a zeneművészettel való mélyebb kapcsolat kialakulására. Kertész László nem egy operaházi előadás leegyszerűsített, leszegényített »táj«-változatát rendezte meg, hanem a mű kamaraváltozatát teremtette meg. Az adott színpadi lehetőségekben és az adott együttesben gondolkodott. Kitűnőek, ötletesek a pantomimjelenetek a nyitány közben, vagy a viharzene alatt. Nem »szájbarágó« módon, hanem egyfajta naiv, színpadi játékossággal segítenek a történet megértéséhez.”

Boros Attila: Muzsika, 1974. július, 16. évf. 7. sz. 14–15. – Törzsgyűjtemény

A kettős szereposztásban felújított opera-előadás karmestere László Endre és Orosz István volt. A főbb szerepekben pedig: Gróf Almaviva Iván László, illetve Németh József; Bartolo, az orvos Nagy Miklós, illetve Magasházi István; Rosina, Bartolo gyámleánya Kálny Zsuzsa, illetve Perei Irén; Figaro, a borbély Bordás Dezső, illetve Nagy János; Basilio zenemester pedig Vajda Dezső. A díszlettervező Sostarics Zsuzsa, a táncvezető Barta Judit, a jelmeztervező pedig a Jászai-díjas Rimanóczy Yvonne.

bartolofoto.jpgRossini: A sevillai borbély.  Nagy Miklós mint Bartolo doktor. Állami Déryné Színház. Bemutató: 1974. április 27. Fénykép – Színháztörténeti és Zeneműtár

A rendező munkatársa Torday Ilona, s mint már mondtuk, az előadást Kertész László rendezte. S itt meg is állhatunk, tulajdonképp a végéhez is értünk a műsorfüzetnek, melyet nyilván szintén a rendező állított össze jó érzékkel, hiszen az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti és Zeneműtárába került hagyatékában leltünk rá az ismertető teljes dokumentumanyagára, a lefényképezett régi, 1884-es, képben is közölt nemzeti színházi színlapra, a közölt fényképekre, a méretek bejelölésével, s itt találtunk rá a hasonlóan a nyomdai előmunkálatokat magán viselő kis epigrammára is, melyet Weöres Sándor saját kezével, hogy jól látható legyen, vastag kék filctollal vetett papírra.

weoreskeziras.jpg

Weöres Sándor: Bartolo doktorhoz. Kézirat – Színháztörténeti és Zeneműtár

Gazda, látod a messzeségben
gyümölcsfád tetején a tolvajt?
Ez te vagy.

Weöres Sándor: Phaedrusi mese. In. Uő.: Egybegyűjtött írások, III. kötet, Budapest Magvető, 1986, 439. – Törzsgyűjtemény

weoresapro.jpg

Rossini: A sevillai borbély. Bemutató: 1974. április 27. A műsorfüzet vonatkozó oldala – Színháztörténeti és Zeneműtár

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr9816079440

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.