Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
A sorozat péntekenként megjelenő részei után egy-egy kérdést közlünk: minden héten egy – első ránézésre – csavaros történet kibogozását várjuk a kedves olvasótól.

Emily Willoughby: Balaur Bondoc, avagy a zömök sárkány. Forrás: Wikipedia

Nemcsak a sárkánycsontok, hanem az élő(nek vélt) sárkányok is okozhattak gondot a korabeli értelmezésben.
A korábbi blogbejegyzésben már említett Buchholtz a fosszíliák gyűjtése mellett beszámolt egy különös esetről a naplójában (1718): „Láttam egy sárkányt Laziste [ma: Laziszkó] felett!” Erre talán a legkézenfekvőbb magyarázat a Christfried Kirch német csillagász által 1718. január közepén felfedezett üstökös látványa lehetett.
A repülő sárkányok jóval korábban is megzavarták a dolgos hétköznapokat. Két krónikás időben és térben távol egymástól írt le hasonló(nak tűnő) természeti jelenséget. „Ez eztendobe eg nag sarkan lattatec deel elöt niarba az egen.” Vagyis egy nagy sárkány tűnt fel az égen egy nyári délelőttön. Bencédi Székely István protestáns iskolamester írta le a fenti sorokat Chronica ez világnak jeles dolgairól című, Krakkóban megjelent (1559) művében. Az egykori ferences szerzetes világkrónikájában számos helyen megemlített csodás égi jelenségeket, beszámolt több, a csillagászati szakirodalom által jól ismert üstökösről, de leírt elsőre nehezebben értelmezhető eseményeket is. Ha szigorúan a szöveget vizsgáljuk, azt hihetnénk, hogy Székely a mítoszok világából feltámadt sárkányról számolt be.

Tüzes sárkány. A felkelő nap sugarainak fénytörése. Forrás: Fine Art America

Természetesen nem mesebeli szörnyről, inkább egy csodálatosan szép természeti jelenségről van szó, amit bárki megtapasztalhat, ha megfelelőek a légköri viszonyok. Székely (csakúgy, mint kortársai) számára nem volt mindig egyértelmű, hogy égi vagy légköri eseményt látott, ha felnézett az égre, vagy tudósított korabeli beszámolók alapján. A forrásokat alaposan végigelemezve, úgy tűnik, hogy Székely István nagy valószínűséggel egy természeti jelenséget, s nem meteorithullást vagy üstököst írt le a krónikájába. A felkelő nap sugarai ritka fénytörést eredményeztek, amely tüzes sárkányként vonult be később az irodalomba. Ugyanakkor Cserei Mihály erdélyi históriájában vagy az 1702-es üstököst, vagy egy sárkány formájú felhőt megvilágító szép napnyugtát örökített meg a már fent említett módon. Ez a szép természeti kép található meg Listi László költő Zrínyi-követő soraiban is: „Isten be nagy fellegh, áll Egen chak veztegh! nyilván Sárkány van benne!” Georg Vette nagyszebeni patikus, természettudós is bekapcsolódott a sárkánykeresésbe. Ő a következő történetet mesélte el Vollgnadnak, a sorozat előző bejegyzésében említett boroszlói orvosnak:

Elég kis sárkány lehetett, ha belefért egy faodújába, ám valószínűbb, hogy egy ma is élő hüllőfaj példányát láthatták meg Erdélyben. Az előző történeteket figyelembe véve Ransanus sárkánykoponyája természetesen egy valóságos tárgy volt az íróasztalán. Miskolci Csulyak Gáspár református lelkész is létezőként tekintett a sárkányra, melynek két fajtáját ismerte:

Az érzékletes leírásból úgy tűnhet, hogy a lelkész láthatott „élő” sárkányt. Viszont a „létező” sárkányt megkülönbözteti a Cserei által leírt „tüzes sárkány”-tól, a lenyugvó napsugarak által megvilágított felhőalakzatoktól:

Ez alapján világossá válik, Miskolci Csulyak csak az élő, s valamikor élt hüllőket (akik között óriási méretűeket is elképzelt) tekintette sárkányoknak, míg a természeti jelenségekért (forgószél, tüzes sárkány, égi háború, üstökösök) magát az ördögöt tette felelőssé. Ugyanakkor valószínű, hogy a három sorban álló sárkányfogakat leíró lelkész láthatott őshüllő koponyát, különben az ettől igencsak eltérő barlangi medve fogazatáról elmélkedett volna könyvében.

Konrad Lycosthenes elszázi humanista tüzes sárkánya. In. Lycosthenes, Conrad: Wunderwerck oder Gottes unergründtliches Vorbilden, das er inn seinen Gschöppfen allen so geystlichen so leyblichen, in Fewr, Lufft, Wasser, Erden ... biss zu unserer diser Zeit erscheynen ... lassen, Basel, Henrichum Petri, 1557. – Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 311.

A sorozat előző bejegyzésében említett Hain 17. század végi tévedése, miszerint egy kihalt medve koponyáját vélte sárkányénak, meghatározta a későbbi interpretációkat. A 15–18. századi sárkánycsontokról hírt adó forrásokat kizárólag a nagy tömegben előkerült medvecsontokkal hozták összefüggésbe, s nem került sor arra a kérdésfeltevésre, hogy az első modern leírásokat megelőző adatok vonatkozhatnak-e őshüllőkre.
Mivel Erdélyből kizárólag növényevő őshüllőket ismertünk, ragadozók jelenlétét csak néhány fogmaradvány sugallta. Ez a helyzet változott meg 2010-ben. Vremír Mátyás, az Erdélyi Múzeum-Egyesület geológusa és paleontológusa egy részleges állatcsontvázat fedezett fel Szászsebestől (ma: Sebeş) nem messze, a Sebes-folyó mentén 2009 szeptemberében. A leletet elküldte Csiki Zoltánnak, a bukaresti egyetem őslénykutatójának, majd 2010 augusztusában jelent meg cikkük két amerikai szerzővel közösen. A zömök sárkány (Balaur bondoc) nagyjából 70 millió évvel ezelőtt élt a 200 km hosszú Hátszeg-sziget part menti részén, melyet a Gondvána és Laurázsia őskontinensek között elhelyezkedő Tethys-óceán ölelt körül. Ennek az elszigetelődésnek köszönhette abnormális jellemzőit.
Az ázsiai velociraptor izmosabb változataként félelmetes csúcsragadozó lehetett, mérete nagyjából egy megtermett kutyáé volt. 2013 februárjában újabb leletről számolt be a kolozsvári kutató. A repülő őshüllő (Eurazhdarcho langendorfensis) maradványai ugyancsak a Sebes-folyó mentén, Lámkerék (ma: Lancrăm) közelében kerültek a felszínre, s a szárnyas gyík (pteroszaurusz) rekonstrukciója tovább színesítette az erdélyi sárkányok történetét. Az elmúlt évek figyelemreméltó paleontológiai felfedezései megengedik annak a feltételezésnek a létjogosultságát, miszerint a késő középkori és kora újkori forrásokban szereplő sárkányok egy része valójában őshüllő fosszíliája lehetett.

Az e heti rejtvény kérdése: Mi köze van Vámbéry Ármin híres orientalistának a vámpírokhoz?

A kérdésre kizárólag e-mailben kérjük a választ a farkas.gabor@oszk.hu mail-címre.
Az nyeri meg a heti játékot, aki az első minden tekintetben helyes megfejtést küldi be.
A helyes választ a következő heti hétfői posztunk után tesszük közzé.
A könyvnyereményt postán juttatjuk el a nyerteshez.

Farkas Gábor Farkas

A témához kapcsolódó muzeális könyvtári dokumentumok az OSZK Régi Nyomtatványok Tárából:

• Lycosthenes, Conrad: Wunderwerck oder Gottes unergründtliches Vorbilden, das er inn seinen Gschöppfen allen so geystlichen so leyblichen, in Fewr, Lufft, Wasser, Erden ... biss zu unserer diser Zeit erscheynen ... lassen, Basel, Henrichum Petri, 1557. – Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 311.
• Székely István: Chronica ez vilagnac yeles dolgairol. Szekel(y) Estvan, Craccoba [Krakkó], Striykouiai Lázár által, 1559. – Régi Nyomtatványok Tára, RMK I. 38
• Miskolci Csulyak Gáspár: Egy jeles vad-kert, avagy az oktalan állatoknak, úgymint: (1.) A négy lábúaknak, (2.) A madaraknak, (3.) Az halaknak, (4.) A tsúszó-mászó állatoknak, (5.) A bogaraknak, öt könyvekbe foglaltatott tellyes historiaja, Lötse [Lőcse], [özv. Brewer Sámuelné], 1702. – Régi Nyomtatványok Tára, RMK I. 1658. Online elérés.

A sorozat további részei itt olvashatók: 1. rész; 2. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat második részében munkatársunk, Szebelédi Zsolt egy, a Régi Nyomtatványok Tárában őrzött, az üstökösökről szóló 17. századi művet mutat be.

A korábbi előrejelzések szerint ezekben a napokban részesei lehettünk volna egy pazar égi látványosságnak, a C / 2019 Y4 ATLAS nevű üstökös ugyanis a csillagászok szerint április végén és május elején szabad szemmel is látható lett volna az éjszakai égbolton. Sajnos azóta a legújabb megfigyelések alapján az üstökös széthullott, így ezúttal le kell mondanunk erről a nem mindennapi élményről, ami sokak számára okozott szomorúságot.

Az Atlas üstökös elképzelt látványképe még a szétesés előtt

Ez azonban nem lett volna mindig így: az üstökösök ugyanis a csillagos ég nem szívesen látott vendégeinek számítottak évezredeken keresztül. Feltűnésük az égbolton a történelem kezdete óta inkább félelemmel és rettegéssel töltötte el az embereket. Az újkorig úgy gondolták, hogy az üstökösök a földi csapások (aszály, háborúk, járványok) okai vagy legalábbis hírnökei. Ez a babonás hiedelem a tudományos csillagászat fejlődése révén csak nagyon lassan halt el, és nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy a Föld bizonyos szegletében még manapság is ugyanúgy félelemmel tekintenek ezekre a csodálatos égi objektumokra.

Az Országos Széchényi Könyvtár Régi Nyomtatványok Tárában számos csillagászati témájú nyomtatvány található. Ezek közül különösen érdekes Jacob Schnitzler Disputatio astronomica de stellis erraticis extraordinariis seu cometis… (A különleges bolygócsillagokról vagy üstökösökről szóló értekezés…) című latin nyelvű munkája RMK III. 2097/1. péld. (an 3351730) jelzet alatt található, ez ugyanis kifejezetten az üstökösökkel foglalkozik.

Jacob Schnitzler Disputatiójának 1659-es kiadása – Régi Nyomtatványok Tára / RMK III. 2097/1. péld.

A szebeni születésű Jacob Schnitzler (1636–1684) Wittenbergben folytatta tanulmányait, ahol 1658. október 14-én avatták magisterré és 1661-ben lett a filozófiai kar tanára. 1663-ban tért vissza Szebenbe, és 1668-ig a város gimnáziumának igazgatója volt, majd ezután haláláig Nagydisznódon működött lelkészként. Wittenbergi évei alatt számos, az egyetemi vizsgák keretében megrendezett nyilvános vitán (disputatio) vett részt elnökként, amelynek egyik nyomtatott emléke a fent említett csillagászati munka.
A Disputatio jelentős részében Schnitzler más szerzők üstökösökre vonatkozó elméleteit ismerteti, helyenként azonban cáfolja ezeket. E cáfolatok során sok esetben igen „modern”, a mai tudásunkhoz közelebb álló álláspontra helyezkedik. Elég itt csak arra utalnunk, hogy éles kritikával szembehelyezkedik azzal az arisztotelészi gondolattal, hogy az üstökösök nem égi, hanem légköri jelenségek, és vizsgálatuk nem a csillagászat tárgykörébe tartozik. Úgy gondolta, hogy az üstökösök nem a légkörben, hanem a Hold felett helyezkednek el, és körmozgást végeznek. Ez utóbbi állítása pedig Kepler azon elméletével vitatkozik, hogy az üstökösök egyenes vonalú mozgást végeznek.
Schnitzler a számos, tudományos szempontból a mai tudásunkkal megegyező, vagy ahhoz közel álló állítása mellett egy kérdésben teljesen a wittenbergi hagyományokat követte, az üstökösöket baljós előjelnek tekintette. Hogy pontosan megismerjük álláspontját, a leghelyesebb, ha közvetlenül a Disputatio szövegéből idézünk:

Schnitzler tehát nem tudott elszakadni attól a babonás szemlélettől, amely az üstökösöknek a a különleges jel szerepét tulajdonította. Pedig már a híres magyar humanista polihisztor, a katolikus püspökből unitáriussá lett Dudith András is egy teljes értekezést szánt annak cáfolatára, hogy az üstökösök bármiféle földi csapást képesek lennének előre jelezni.
Schnitzler egyedül azzal a hiedelemmel száll szembe, mely szerint az üstökös megjelenése egyenesen kiváltó oka a földi csapásoknak. Ahogy ő maga írja:

Ma már a művelt emberek tisztában vannak vele, hogy az üstökösök sokkal inkább érdekesek és szépek, mint veszélyesek. Noha úgy tűnik, hogy 2020 májusában ezúttal le kell mondanunk e nem mindennapi égi jelenség megcsodálásáról, de mindenkit arra biztatok, hogy amennyiben lehetősége nyílik rá, félelem nélkül gyönyörködjön a következő, szabad szemmel is látható égi vándorban az éjszakai égbolton.
Jacob Schnitzler műve magyarul is teljes terjedelmében olvasható az Országos Széchényi Könyvtár munkatársai által publikált kötetben: „Üstököst látni”: Az 1680. évi üstökös művelődés- és tudománytörténeti emlékei. szerk. Farkas Gábor Farkas, Szebelédi Zsolt, Varga Bernadett, Zsoldos Endre, Bp., MTA Könyvtár és Információs Központ–Jaffa Kiadó, 2017. (Lichniae ex Bibliotheca Academiae Scientiarum Hungaricae).  

Szebelédi Zsolt (Régi Nyomtatványok Tára)

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat első részében munkatársunk, Mester Magdolna mutatja be a kisnyomtatványnak számító választási kortesnótákat.

Képviselőjelöltek mint dalban megénekelt hősök?
Korunk kampányeszközeire, választási szokásaira gondolva bizarrnak tűnhet ez a kérdés, de a kortesdal – ez a sajátos meggyőzési forma – egykor az egész országban elterjedve „hódított” a választópolgárok szavazataiért versengők körében. Irodalmi-néprajzi kategóriában gondolkodva a dal műfajához tartozik, azon belül pedig a politikai dal egyik altípusa. Könyvtáros szemmel formailag kisnyomtatvány, illetve aprónyomtatvány, tematikáját tekintve választási dokumentum.
A kortesdal megjelenése Magyarországon az 1848 előtti követválasztások idejére tehető, és klasszikus formája a két világháború közötti időszakban szorult ki lassan a választási segédletek palettájáról. Rokonai a politikai tartalmú versek, dalok, csúfolók, rigmusok tovább éltek: különösen a jelentős történelmi helyzetek, változások idején kaptak erőre, például 1956-ban és 1988-ban. Napjainkban is találkozhatunk velük, de a papíralapú jelenlét helyett egyre inkább az interneten vagy sms útján jut el a célközönséghez. A kortesdal – mint a kampányt segítő módszer – a történelmi Magyarország egész területén elterjedt, és benne a puszta üzeneten túl a tájegységek egyedi nyelvezete, kifejezésmódja is felfedezhető. Erdélyben például gyakran nevezik pecsovicsnak (árulónak) az ellenjelöltet, Ungváron „drukba van” (izgul) a főispán... Terjesztették nyomtatott és – különösen a kezdeti időszakban – kéziratos formában is. A szöveget a szavazókat toborzó kortes vagy más támogató írta. Kiléte mindenesetre névtelenségben maradt, már a maga idejében sem a szerző személye volt hangsúlyos.

Éljen Karácsony Sándor néppárti képviselőjelölt! Kortesdal-emlékeztető a versszakonként változó rigmusokról. [1896] – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtárának kortesdalgyűjteménye egységes képet tár az érdeklődő elé: a nyomtatványok legnagyobb része az 1800-as évek végéről származik, és a gyarapodási napló szerint 1985-ben vétel útján került az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtárába más, XIX. századi nyomtatványokkal együtt. A gyűjtő alaposságát mutatja, hogy a kortesdalok keletkezési helyét és idejét is feltüntette a dokumentumokon.
A szerzemények túlnyomó többsége szólamszerű: pattogó, páros rímes, nyolc szótagos sorokból álló, jól skandálható – irodalmi értékét tekintve tartalmi és formai szempontból is igénytelen – költemény. Sok esetben egy mindenki által ismert dallamra íródott, nemegyszer az eredeti dal szövegének több-kevesebb részét megtartva, annak „átköltésével” született. A XIX–XX. század fordulóján leggyakrabban a Kossuth-nóta dallamára énekelhettek kortesdalt a választópolgárok, és stílusosan leginkább a Függetlenségi és 48-as Párt jelöltjeit támogató szerzők választották ezt a buzdító indulót a vers alapjául. A repertoárban találunk még új keletű magyar népdalokat, magyar nótákat, operettslágereket is, sőt, a „Megy a gőzös...” kezdetű gyermekdal is megihletett egy-egy szerzőt, és nemcsak Nagykanizsán.

„Megy a gőzös Kanizsára” nótájára, kortesdal, é. n. – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A kortesdalok egyik típusa a dicső történelmi múltra, a nagy elődökre: Kossuthra, Petőfire hivatkozik. Azt fejtegeti, hogy ők mit tartanának helyesnek az aktuális közéleti problémák kapcsán: mit tennének, ha még ma is élnének A megénekelt jelölt természetesen az ő méltó utóduk. A helyi születésű jelölt kortesdalában a szerző általában él az előnnyel, és komoly érvként tünteti fel, hogy csak egy itt élő ember ismeri igazán és tudja megfelelően képviselni a közösség érdekeit. Gyakori az ellenjelöltek szidalmazása, ócsárlása, a kíméletlen és olykor ízléstelen személyeskedés – a burleszkszerű szerencsétlenkedések leírásától a származásra utaláson át a korábbi méltatlan viselkedés, „árulás” ecseteléséig.
A választási nóta gyakran természeti képpel indít, vagy az adott település nevét, jellegzetességét emeli ki elsőként (mindkettő népköltészeti mintát követ ezzel): „A huszti vár romjairól, / lelkesítő trombita szól...”:

A huszti vár romjairól... [1896] – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Leggyakrabban azonban a kortesdal szerzője „in medias res” azonnal a lényegre tér, nem hagyva ezzel kétséget a jelölt és/vagy ellenjelölt személyét illetően. „Kossuth Ferenc azt beszéli...” vagy „Bába Samu elgondolta...”
Kevéssé jellemző módja a kortesdalok terjesztésének a gyűjteményes megoldás. A Keresztény Kisgazda Földműves és Polgári Párt az 1922-es választások alkalmából 16 oldalas dalosfüzetet adott ki. „Ki legyen a képviselőnk?” áll a címlapon, pedig hitelesebb lett volna helyette a „Melyik pártra szavazzunk?” címet választani, mivel a nyomtatványban a jelöltnél sokkal nagyobb hangsúlyt kap a pártnak és a párt vezérének, gróf Bethlen Istvánnak a méltatása.

Ki legyen a Képviselőnk? Kortesdal-füzet [1922] – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A füzetben mindössze 3 alkalommal találkozunk a képviselőjelölt nevével, illetve fotójával. Így csak ezeket a lapokat kellett más szöveggel nyomtatni, ettől eltekintve például a pomázi és regőcei választókerület jelöltjének választási dokumentuma teljesen egyforma (Regőce ekkor már Szerbiához tartozott, a kerület nevét mégis megtartották, más központot, Nagybaracskát választva hozzá). A kortesfüzetben több társadalmi csoportot megszólítanak, ez kiderül az „Andrássyék udvarában...” kezdetű nóta alcíméből is („A budapesti barakk udvarában...”).

Budapest fővárosunk... Igazmondó kortesnóták [1878] – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyűjtemény másik érdekes darabja a „Budapest fővárosunk sok, 19 képviselőjelöltje közül kik éljenek?” című, „Igazmondó kortesnótákat” tartalmazó négyoldalas nyomtatvány, amely a teljességre törekedve kerületi bontásban mutatja be a jelölteket és ellenjelölteket. Sokuk neve (Irányi Dániel, Helfy Ignácz, báró Podmaniczky Frigyes, Szilágyi Dezső, Jókai Mór, Thaly Kálmán) a ma emberének is ismerősen cseng. Az 1878-ban kiadott nyomtatvány végén a szerző úgy aposztrofálja magát, mint aki „egy a népből”, de a dalok tartalma elárulja, hogy a költő mégsem elfogulatlan, és bizony következetesen a Szabadelvű Párt (a későbbi győztes) jelöltjei azok a képviselők, akik „éljenek”, az Egyesült Ellenzék és a Függetlenségi Párt jelöltjeivel szemben.
A választások témája megtalálható néhány ismert irodalmi műben is. E téren a nagy klasszikus Mikszáth Kálmán „Két választás Magyarországon” című műve, de most mégis inkább Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marci kortesúton című regényéből álljon itt egy „kortesdal-paródia”, amely jól összefoglalja a műfaj lényegét és akár a kevésbé sikerült kortesnóta prototípusa is lehetne:

 Mester Magdolna (Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
A sorozat péntekenként megjelenő részei után egy-egy kérdést közlünk: minden héten egy – első ránézésre – csavaros történet kibogozását várjuk a kedves olvasótól.

Ulysse Aldrovandi itáliai természetbúvár szárnyas sárkánya. In. Historia serpentum et draconum, Bologna, 1640, p. 422. – University Libraties. the University of Oklahoma. Galileo's World

Nemcsak Ransanus látott sárkányfejeket Erdélyben. Egy évszázaddal később Jacques Bongars francia diplomata 1585-ös konstantinápolyi követjárása során sárkányfejekről számolt be, mikor Nagyenyedhez érkezett.

A 17. század második felében több képekkel díszített írás is megjelent magyarországi sárkányok – vagy annak tartott lények – maradványairól. Johannes Patersonius – más néven Hain János – porosz származású eperjesi katonaorvos a lipcsei akadémia folyóiratában publikálta rajzait azokról a csontokról, melyekről később kiderült, hogy egy barlangi medvéé.
Hain levelet írt 1671-ben Philipp Jakob Sachs boroszlói (ma: Wrocław) természettudósnak, aki a halála előtt még megjelentette folyóiratában az eperjesi kolléga fantasztikus beszámolóját:

A sikerre való tekintettel Hain lelkesen folytatta a kutatást és újabb tudósítását jelentették meg a lipcsei szaklapban:

D. Henrici Vollgnad: De Draconibus Carpathicis Et Transsylvanicis. In. Miscellanea Curiosa Medico-Physica Academiae Naturae Curiosorum, Sive Ephemeridum [...] Observatio CLXX. 1676. – Martin Luther Universität Halle-Wittenberg. Universitäts- und Landesbibliothek Sachsen-Anhalt

Csak sajnálhatjuk, hogy ambiciózus terve, a magyarországi ritkaságok és érdekességek megírása korai halála miatt nem teljesült, mivel néhány évvel később egyébként éppen egy sárkányvadászat alkalmával szerzett sebesülésébe hal bele. Jegyzeteit felhasználta Heinrich Vollgnad boroszlói orvos egy évvel későbbi cikkében, ami szintén a Kárpátokban és Erdélyben megbúvó sárkányokról szólt.

Farkas Gábor Farkas

Múlt heti rejtvényünk megfejtése:

III. Vlad havasalföldi fejedelmet sokan magával az ördöggel (románul dracul, régebben sárkányt és démont is jelentett) azonosították a kegyetlenkedései miatt. Román nevén Vlad Țepeș apja (II. Vlad, Vlad Dracul) tagja lett a mi Zsigmond királyunk által 1408-ban alapított Sárkány Lovagrendnek (Societas Draconistrarum) 1431-ben. 

Muzeális könyvtári dokumentumok az OSZK különgyűjteményeiből:

• Rerum Hungaricarum scriptores varii. Historici, geographici ex veteribus plerique, sed iam fugientibus editionibus revocati, quidam nunc primum editi, ... indices additi auctorum, quos illi citant, vocum minus frequentium et rerum memorabilium, Francofurti [Frankfurt], apud heredes Andreae Wecheli, Claudium Marnium et Ioan. Aubrium, M. DC. [1600.] – Régi Nyomtatványok Tára, RMK III. 943a
• A sárkányvár, vagy: Az óriáerejü fiunak és a sárkányok által elrabolt szép királyleánynak igen szép és mulattató története, Budapest, Rózsa K. és neje, 1891. – Plakát- és Kisnyomtatványtár, Pny 3.316
• Magyar dalok [zenemű kézirat]: [VI]. 1-től 500-ig: [1. A babiloniai Beél és Sárkány istenekrő.. stb.], összegyűjtötte Katona Géza – Zeneműtár, Ms. Mus. 4964
• Argonavtica / Ex conatibus Geographicis Abrah. Ortelij Antverp: [1:7 500 000]. Fekete-tenger vidéke, Mediterráneum (művelődéstörténeti térkép) [Antwerpen], [J. B. Vrients], [1609] (az Aranygyapjú és az azt őrző sárkány ábrázolásával) – Térképtár, TA 206/1 A-163

A sorozat további részei itt olvashatók: 1. rész; 3. rész

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
A sorozat péntekenként megjelenő részei után egy-egy kérdést közlünk: minden héten egy – első ránézésre – csavaros történet kibogozását várjuk a kedves olvasótól.

Petrus Ransanus itáliai humanista Mátyás és Beatrix előtt. In. Ransano, Pietro: Epitoma rerum Hungaricarum: Nápoly, 1490–1492 között. Cod. Lat. 249. – Kézirattár

Petrus Ransanus itáliai történetíró, domonkos szerzetes írta mindezeket Mátyás királynak ajánlott történeti munkájában. Thuróczy János királyi ítélőmester krónikája átdolgozásakor belekerültek Ransanus személyes történetei is a szövegébe. Ez az erdélyi részlet ennek kiváló példája. Nyilvánvalóan itt nem egy szimbolikus, mitikus, vagy mesebeli lényről van szó, hanem olyan ősleletről, ún. fosszíliáról, melyet a humanista egy sárkánytól származónak vélt.
A magyar fordítás jegyzete az utolsó jégkorszakban, nagyjából tízezer évvel ezelőtt kihalt barlangi medve (Ursus spelaeus) koponyájának tartja a Ransanus íróasztalán őrzött maradványt. Tény, hogy Erdély és Partium több barlangjában is találtak medvecsontokat már a 18–19. század folyamán. A Bihar megyei Mézged (ma: Meziad) cseppkőbarlang talán a leghíresebb a lelőhelyek közül, melynek részletes feltárását Schmidl Adolf, illetve Czárán Gyula barlangkutatóknak köszönhetjük.

A mézgedi barlang Erdélyben. Forrás: Indafotó

Úgy tűnik tehát, hogy Ransanus valamelyik leletgazdag barlangból előkerült medvekoponyát kaphatott ajándékba az erdélyiektől. Ám ezzel kapcsolatban – legfőképpen a pár évvel ezelőtt Erdélyből előkerült szenzációs őshüllőmaradványok miatt – érdemes lenne néhány kérdést megfogalmazni. Biztos, hogy csak barlangi medve koponyája lehetett ez a csont? Egy laikus számára – méretétől eltekintve (ami a hatalmas és a hatalmasabb szóval írható le) – a két medve, a kihalt barlangi- és a ma is élő barnamedve koponyája nem különbözik. Nincsen bennük semmi sárkányszerű. Viszont, ha valamelyik ragadozó őshüllő koponyáját vesszük kézbe, s hasonlítjuk össze bármelyik élő vagy kihalt medvekoponyával, szembeötlő lesz az eltérés. Tény, hogy rengeteg barlangi medvelelet bukkant fel az évszázadok során, melyről azt hitte a 15–18. század embere, hogy sárkányoktól származnak. Nyilvánvalóan több csont kerülhetett elő a tízezer évvel ezelőtt kipusztult barlangi medvéktől, mint a hatvanöt millió éve eltűnt őshüllőktől. De nem zárható ki az sem, hogy akadhatott közöttük olyan csont vagy koponya, ami nem barlangi medvéé volt és mégis sárkánymaradványoknak vélték a 18. század vége előtt. A barlangtan (szpeleológia) tudomány kialakulása előtt a barlangokra mint sárkányok és ördögök lakhelyére tekintett a tudós és a laikus egyaránt. Nem véletlen, hogy a legtöbb barlang neve így kapcsolatban állt valamilyen módon a sárkánnyal. A barlangokban talált csontok megmozgatták az emberek fantáziáját már a történelem előtti időkben.

A Barlangi medve csontváza a budapesti Magyar Természettudományi Múzeumban. Forrás: Wikipédia

Elképzelhető-e, hogy a barlangi medve koponyáját sárkányfejnek nézhették? Van erre is példa, Johann Friedrich Esper német természettudós és teológus ismeretlen négylábú állatok újonnan felfedezett kövületeiről írt könyvében sárkányként írt le kihalt állatokat 1774-ben. Néhány évtizeddel később Robert Townson angol természettudós magyarországi utazásai során felkereste a Liptószentmiklóstól délre fekvő Deménfalunál (ma: Demänová) található nevezetes jég- és cseppkőbarlangot. Ő már figyelmeztette az olvasót, hogy Buchholtz György késmárki polihisztor megállapításaival ellentétben ezek a csontok nem sárkányoktól, hanem barlangi-, illetve jegesmedvéktől származnak. Buchholtz több esetben küldött sárkánycsontokat Bél Mátyás történet- és földrajztudósnak, melyeket a környéken gyűjtött. Természetesen a 18. század első harmadában még senki számára sem volt világos, hogy ezek a fosszíliák milyen állatok maradványai lehettek, mivel Johann Christian Rosenmüller német orvos évtizedekkel később írta le tudományos alapossággal a már kihalt barlangi medvét. Townson 1794 után olvashatta el Rosenmüller Lipcsében megvédett disszertációját.

Farkas Gábor Farkas

Az e heti rejtvény kérdése: Hogyan kapcsolódik Drakula vajda a sárkányhoz?

A kérdésre kizárólag e-mailben kérjük a választ a farkas.gabor@oszk.hu e-mail címre.
Az nyeri meg a heti játékot, aki elsőként küldi be a minden tekintetben helyes megfejtést.
A helyes választ a következő heti hétfői posztunk végén tesszük közzé.
A könyvnyereményt postán juttatjuk el a nyerteshez.

A témához kapcsolódó muzeális könyvtári dokumentumok az OSZK különgyűjteményeiből:

• Ransano, Pietro: Epitoma rerum Hungaricarum: Nápoly, 1490–1492 között. Cod. Lat. 249. A kódex a Bibliotheca Corvina Digitalis honlapon.
• Ransano, Pietro: Epitome rerum ungaricarum velut per indices descripta, autore Petro Ranzano apud Matthiam regem olim triennium legato etc..., Viennae Austriae [Wien], excudebat Raphael Hofhalter, Anno M.D.LVIII. [1558.] – Régi Nyomtatványok Tára: RMK III. 448. Magyar nyelvű kiadása: Petrus Ransanus: A magyarok történetének rövid foglalata, ford., a bevezetőt és a jegyzeteket írta, közr. Blazovich László, Sz. Galántai Erzsébet, Budapest, Európa, 1985. – Régi Nyomtatványok Tára, S, 60: MB 102.345=60

A sorozat további részei itt olvashatók: 2. rész; 3. rész

Mint arról a hazai és külföldi sajtó részletesen beszámolt, 2014 őszén e sorok írója egy addig ismeretlen Mozart-kéziratra bukkant az OSZK zenei gyűjteményében. A zeneszerző talán legismertebb zongoraművének, a „török indulós” A-dúr szonátának (K. 331) mintegy felét tartalmazó kézirat a felfedezéséig egy kifejezetten az azonosítatlan töredékeket őrző mappában lapult a Zeneműtár raktárában. E mappa gondos átnézése során azonban egy sor további töredék is a kutatás látóterébe került, amelyek feldolgozásához csak lassacskán jutnak hozzá a könyvtár munkatársai.
Utóbbiak közül a legérdekesebb egy (a bal fölső sarokban szereplő felirat szerint) „Cigányos” (Czigeinerisch) zongoradarab kézirata, amely a sok javításból ítélve ugyancsak nem hivatásos kottamásoló munkája, hanem szerzőjének saját lejegyzése lehet.

„Cigányos” (Czigeinerisch) feliratú zongoradarab Joseph Haydn kottagyűjteményéből – Zeneműtár: Ms. mus. 15.802

Csakhogy a kézirat (a Mozart-kottához hasonlóan) nem azonosítja a komponistát: a jobb fölső sarok, ahová a név többnyire kerülni szokott, üresen maradt.
A bal alsó sarokban viszont tollal írott 210-es számot találunk, ráadásul a nagy Joseph Haydn segédjének jellegzetes kézírásával. Az ugyanezen segéd által összeállított (jelenleg a londoni British Libraryben őrzött) korabeli kottajegyzék szerint pedig a zeneszerző gyűjteményének 210. darabja egy „Cigányos zongorára” (Zigeinerische fürs Pianoforte) volt egy bizonyos „Graf Zizini” tollából.
De vajon ki lehetett ez a titokzatos „Zizini gróf”, aki olaszos hangzású neve dacára éppen magyaros–cigányos darabok komponálásával töltötte idejét? Bár első hallásra merésznek tűnhet az asszociáció, alighanem az egyik „Széchényi gróf” rejtőzik e furcsán torzult névalak mögött. A listát összeállító osztrák segéd ugyanis nyilván Haydn szóbeli diktálása nyomán kényszerült pótolni a kéziratról hiányzó nevet, a valószínűleg már maga a zeneszerző által sem tökéletesen kiejtett „Széchényi” szó magyar helyesírását illetően azonban teljesen tanácstalan lehetett. Ami végső soron cseppet sem meglepő, ha belegondolunk, hogy a „Széchényi” névben gyakorlatilag egyetlen olyan betű (illetve kettősbetű) sem szerepel, amelynek kiejtése egy német anyanyelvű beszélő számára magától értődött volna. Ennek megfelelően a korabeli német dokumentumokban a „Széchényi” forma legváltozatosabb torzulásaival találkozhatunk: Szecheni, Szechini, Zechiny, Szeczini, Zeczini, de még Sicziny írásmód is előfordul – amely utóbbi már nem is esik olyan távol a Haydn kottalistáján olvasott Zizini névalaktól.
Ha pedig a Haydn gyűjteményében fennmaradt kotta szerzője valóban az egyik „Széchényi gróf”, a család tagjai közül a legkézenfekvőbb jelölt egyértelműen Széchényi Lajos (1781–1855) lehet.

Széchényi Lajos portréja a „Sárvár-felsővidéki gróf Széchényi Lajos és nejei Clam-Gallas Lujza és Wurmbrand Françoise grófnők levelezése 1781–1873” kötetből. Összeáll. Széchényi Viktor – Törzsgyűjtemény

„A legnagyobb magyar”, Széchenyi István éppen tíz évvel idősebb bátyjának, Széchényi Lajosnak a zenei érdeklődése régóta ismert. Schubert két dalt is írt az ő szövegeire, amelyek a híres A halál és a lánykával közös füzetben jelentek meg 1821-ben. Emellett azonban a gróf maga is komponálgatott, minthogy pedig a „cigányos” zongoradarab kéziratában számos javítgatást is látunk, kézenfekvőnek tűnik, hogy e kéziratot nem annyira reprezentatív ajándékként, mint inkább tanulmányi darabként adhatta át Haydnnak egy személyes találkozás alkalmával. Széchényi Lajos talán a mester zeneszerzés-növendékéül szeretett volna szegődni, s szakmai felkészültségét próbálta demonstrálni e kézirattal? Ha így volt is, az idős Haydnnak már aligha lehetett türelme egy csaknem kezdő tanítványhoz, s a Czigeinerisch kottája talán csak egy egyszeri találkozás emlékeként maradt fenn személyes gyűjteményében.
A „Graf Zizini” utáni nyomozás azonban még egy csavart tartogatott. Amikor ugyanis sorra kézbe vettem az OSZK Zeneműtárában őrzött Széchényi Lajos-kottákat, a „3 Magyar Tántzok” címoldalán újra szemembe ötlött a jól ismert számozás: ezen a kottán (megint csak a bal alsó sarokban) 205-ös szám szerepel.

Széchényi Lajos „3 Magyar Tántzok” című művének kéziratos másolata Joseph Haydn kottagyűjteményéből – Zeneműtár: Ms. mus. IV. 2.025

Széchényi Lajos e darabja tehát egykor ugyancsak Haydn személyes kottagyűjteményéhez tartozott, s erre a tényre csupán a korabeli jegyzék (ismét csak meglehetősen pontatlan) leírása miatt nem derült fény korábban. Haydn segédje ugyanis a „3 Magyar Tántzok” címet afféle halandzsának tekintve inkább a német nyelvű „3 Ungarische Tänze” formát vette fel a zeneszerző kottajegyzékébe. Ráadásul ezúttal teljesen eltekintett a szerző feltüntetésétől is, pedig a címlap jobb oldalán apró betűvel, de világosan olvashatóan ott áll a név: „G. Széchényi Lajostúl”. A leírás e kétszeres elferdítése pedig több mint két évszázadon át elrejtette ezt a tételt a kutatók szeme elől, akik a „3 Ungarische Tänze” című, ismeretlen szerzőjű kottát egészen mostanáig elveszettnek hitték – hiszen az valójában Széchényi Lajos neve alatt szerepelt a Zeneműtár katalógusában, ráadásul a Haydn segédje által kiagyalt német helyett eredeti magyar címével.
Utóbbi felfedezés mindenesetre megerősíteni látszik a „Zizini gróf” személyazonosságára vonatkozó korábbi feltevésünket. Hiszen ha a Haydn segédjének listáján 205-ös szám alatt szereplő (a jegyzékbe a komponista neve nélkül és félrevezető német címmel felvett) „3 Magyar Tántzok” kézirat valójában Széchényi Lajos szerzeményét tartalmazza, akkor az ugyanezen jegyzékben alig néhány sorral lejjebb, 210-es tételként felbukkanó, „Graf Zizini”-nek tulajdonított „cigányos” darab annál nagyobb valószínűséggel lehet ugyancsak „gróf Széchényi” szerzeménye. Abban pedig talán a sors különös kegyét láthatjuk, hogy e két kézirat Haydn kottatárából – jókora történelmi kerülővel – végül az egykoron éppen szerzőjük édesapja, Széchényi Ferenc által alapított Országos Széchényi Könyvtárba került, s ott érték meg mostani újrafelfedezésüket.

Mikusi Balázs (Zeneműtár)

A jelenlegi járvány rámutat, milyen fontos szerepet tölt be a zene mint eszköz a közösségek fenntartásában, illetve a közösségi érzés felkeltésében. A lezárt Olaszország példájára szerte Európában elterjedtek az erkélykoncertek, profi és amatőr muzsikusok osztják meg az interneten otthoni felvételeiket, így segítve az embereket ‒ és önmagukat ‒ abban, hogy megküzdjenek az elszigeteltséggel. Másfelől a legújabb zenei műfaj, a karanténdal egyben azt is példázza, hogy a nagyobb járványok magára a zenére, a művészetre is megtermékenyítő hatással lehetnek. 

Guyot Marchant: Haláltánc. A négy muzsikus, 1486. Forrás: Guy Marchant: La Danse macabre. Paris, 1486. Fig.en reg. folio a III: Les squelettes musiciens. Illustration numérisée d'après le microfilm R 1760. Paris. BnF (Réserve des Livres rares et précieux). Cote: Res Ye 189/Microfilm R 1760 ‒ Francia Nemzeti Könyvtár

A sok tízmillió emberéletet követelő, nagy középkori pestisjárvány nyomán, a 14. század második felében terjedtek el a haláltánc képzőművészeti, irodalmi ábrázolásai. Az élőket sírba vivő, zenélő csontvázak már az ősnyomtatványok korszakában, a 15. század végén feltűnnek, elsőként Guyot Marchant Danse macabre-illusztrációinak 1486-os kiadásában, majd a 16. század első felében többek közt ifj. Hans Holbein Totentanz címen ismertté vált fametszetsorozatán (1538). A különböző rangú és korú személyeket, társadalmi típusokat felvonultató haláltánc-ábrázolások allegorikusan a halál sajátos demokratizmusára utalnak, mely szerint a halálban minden ember egyenlő. A téma legkorábbi zenei feldolgozása, amely összekapcsolható a tánccal, August Nörminger 1598-as tabulatúrás könyvében található. A haláltánc mint a megelevenedett csontvázak éjféli mulatsága azonban 19. századi hagyomány: fő inspirációs forrása Goethe Totentanz című, először 1815-ben megjelent költeménye, amely Liszt Ferenc Haláltáncának (1849) is egyik, irodalmi ihletője. A francia szimbolista költő, Henri Cazalis Égalité-Fraternité (Egyenlőség-Testvériség) című, tematikailag rokon versén alapul Camille Saint-Saëns híres Danse macabre című szimfonikus költeménye (1874), amelyet most elsősorban érdekes magyar vonatkozásai miatt ajánlunk az olvasó figyelmébe. 

Camille Saint-Saëns (1835‒1921). Forrás: Filharmónia Magyarország 

Cazalis költeménye éjféltől hajnalhasadtáig tartó, groteszk temetői bált idéz meg, és Goethe Totentanzához hasonlóan táncdallamokat játszó hegedűsként jeleníti meg a halált. Saint-Saëns 1872-ben a teljes, hét versszakból álló verset megzenésítette énekhangra és zongorára. E dal két évvel később komponált zenekari változatának partitúrája elé azonban csak a mű első két strófáját, harmadik és hetedik versszakának két-két első sorát tartalmazó részletét írta mottóként, amely id. Ábrányi Kornél egykorú, meglehetősen szabad fordításában így hangzik: 

A Danse macabre egyike volt annak a négy szimfonikus költeménynek, amelyeket Saint-Saëns az 1870-es években mestere és barátja, Liszt Ferenc példájára komponált, ezzel meghonosítva Franciaországban a Liszt által teremtett új műfajt. A mű első előadására 1875. január 24-én került sor a párizsi Châtelet Színházban Édouard Colonne vezényletével. A Franciaországon kívüli első európai bemutatót Budapesten tartották. A Vasárnapi Ujság szerint nagy hatása volt a mesterien hangszerelt, „phantastikus és bizarr” zeneműnek, amelyet Erkel Sándor vezényletével 1876. november 8-án mutatott be a Filharmóniai Társaság zenekara a Vigadóban. A mű rövidesen Liszt Ferenc briliáns zongoraátiratában is felcsendült: 1877. január 22-én a mester kedvenc női tanítványa, Sophie Menter ‒ az átírt darab ajánlásának címzettje ‒ játszotta a Zeneakadémián. Az átiratot Liszt még a szimfonikus költemény budapesti premierje előtt készítette, és 1876. október 2-án a következő, kedvesen szerény sorok kíséretében küldte el „drága barátjának”:  

Saint-Saëns saját párizsi kiadójánál, a Durand & Schœnewerknél jelentette meg a Liszt-átiratot, amelyet nagyra értékelt, mint olyan remekművet, amely technikailag nem túlságosan nehéz. Az átirat nagyban elősegítette a kompozíció terjesztését, amely az 1890-es évek elejéig igen népszerű volt Magyarországon. 

Saint-Saëns Haláltáncának Liszt által készített zongoraátirata, kottacímlap ‒ Zeneműtár

Emlékezetes epizód volt a Danse macabre hazai előadás-történetében, amikor a művet ‒ háromféle változatban ‒ maga a szerző vezényelte, illetve játszotta Budapesten és Pozsonyban. Saint-Saëns egyik nagy európai hangversenykörútja keretében, Erkel Sándor és Liszt Ferenc meghívására látogatott el hazánkba 1879 tavaszán. Március 5-én a Vigadó nagytermében rendezett, nagy érdeklődést kiváltó filharmóniai koncerten dirigálta Haláltáncát olyan átütő sikerrel, hogy meg kellett ismételni. Két nappal később ugyanezen a helyszínen, az Országos Nőképző Egylet táncmulatsággal egybekötött művészestélyén egy különleges, zongorára és két hegedűre átírt változatban hangzott el a mű: a zongoravirtuózként is ünnepelt francia muzsikusnak id. és ifj. Joseph Hellmesberger bécsi hegedűművészek voltak a partnerei. Végül március 9-én, Pozsonyban Saint-Saëns a Liszt-féle zongoraátiratot adta elő egy jótékonysági hangversenyen, amelyet a Hummel-emlékmű javára rendeztek, ismét szép sikert aratva. 

Camille Saint-Saëns: Danse macabre. Előadja Jean-François Zygel Les Clefs de l'orchestre nevű zenekara a Francia Rádió filharmonikus zenekarával.

Illyés Boglárka (Zeneműtár) 

Pilinszky János Harmadnapon című kötete 1959-ben jelent meg a Szépirodalmi Kiadónál. Címadó verse a magyar költészet talán legismertebb, de mindenképpen legerősebb darabja a húsvét köréből.  

A kötet megjelenésének körülményeiről Domokos Mátyás Leletmentés (1996) című kötetében olvashatunk. A jeles irodalomkritikus ezekben az években a Szépirodalmi Kiadó lektora volt, egészen közelről lehetett tanúja annak, hogyan bolyongott egy-egy szerző a kultúrpolitika átláthatatlan labirintusaiban, míg végül a döntéshozók személyes kegyként, esetleg a hosszú elhallgattatások utáni jóvátételként vagy éppen saját, kisszerű politikai hasznuk reményében hozzájárultak egy-egy művének kiadásához, ilyen-olyan eszközökkel jelezvén azért azt is, ha a munka nem tartozott a „fősodorba”. Pilinszky Harmadnaponja esetében például – Domokos megírja – kritérium volt a kis példányszám. A könyv ezer példányban jött ki, a boltokba kerülése után néhány nappal már csak tízszeres áron lehetett hozzájutni az Ecserin. Továbbá előírták, hogy a könyv borítója, tipográfiai megjelenése sem lehet szép. 

Pilinszky János: Harmadnapon. Versek, Budapest, Szépirodalmi, 1959. – Törzsgyűjtemény 

A kiadás megjelenésének kulcsszereplője Király István irodalomtörténész, kultúrpolitikus, aki nem a szerkesztőség tagja, hiszen a végső kérdések nem itt dőlnek el, hanem a pártvezetés köreiben. Megismervén a kéziratot határozott elvárása volt, hogy Pilinszkynek kell még írnia egy-két olyan verset a kötetbe, amelyek úgymond felhőtlenebb, derűsebb világot festenek, mint a költő sajátja. A történés ma már alig felfogható tébolyt és hazugságvilágot sejtet; Pilinszky megírja a Harmadnapont, ami a saját világában a végtelen vigasztalás és fény – no de az ‘50-es évek Magyarországán? És ezt a verset Király elfogadja/elfogadtatja mint a derűsebb világlátás dokumentumát! – A kötet pedig megjelenik 1959-ben. 

Domokos már 1948 őszén, az Eötvös Collegiumban összeakad Királlyal. Az OSZK Történeti Interjúk Tára őrzi azt az életútinterjút (az első évtizedeket tárgyaló felvételeken a kérdező feledhetetlen kollégánk, Lakatos András), amelyben elmeséli, hogy írt egy dolgozatot Királyhoz – az örök téma: Kölcsey vs. Berzsenyi –, amit Király, egy kezdő diák szemináriumi dolgozatát, magából kikelve lobogtatott egy pártvezetői értekezleten mint a harmadikutasok kiirthatatlan hatásának dokumentumát. Hogy Domokos Mátyásban mély nyomot hagyott ez az első találkozás, egészen biztos. Ám ez nem akadályozta abban, hogy saját etikai normáinak és igényességének megfelelve az egész személyiségről beszéljen, az „idioszinkráziás” (idézet Domokostól) kultúrpolitikus bűneiről és erényeiről egyaránt igyekezzék számot adni. 

Az interjú itt közölt részlete nagyon fontos elemekkel gazdagítja a Harmadnapon kiadásának a Leletmentésben megírt históriáját, különösen Király István ellentmondásos szerepét illetően. 

Domokos Mátyás visszaemlékezése Pilinszky Harmadnapon című kötetének megjelenéséről. Az interjú 1993-ban készült. Kérdező: Lakatos András – Történeti Interjúk Tára 

Földesi Ferenc filológus / Különgyűjtemények 

Bulyovszky Gyula szerint a leginkább más műnembe tartozó műfajokkal (dal, szónoki beszéd, elégia, románc, ballada, eposz) körülírható dráma léte a közönségre gyakorolt hatása miatt  egyértelműen „nyeremény” a magyar színjátszás számára. (Budapesti Hírlap, 1860. márc. 31., 76. sz., 891.)

Jókai Mór: A szigetvári vértanuk, eredeti szomorújáték négy felvonásban. Bemutató: Nemzeti Színház, 1860. márc. 29. A dráma részlete, Zrínyiék esküje – Színháztörténeti Tár

Ha a műben sem drámai cselekmény, sem valódi tragikus hős nincsen, mi okozhatta ezt az (egyébként átmeneti) óriási sikert a nézők körében? Elsősorban a hazafias téma, és a „sorok között olvasás”, lehetősége: a színház közönségének valamennyi tagja pontosan ismerte az eredeti történeti eseményt, amely során a Habsburg udvar cserben hagyta a várvédőket. Ez a hiátus valószínűleg sokkal erőteljesebb utalásnak bizonyult, mintha akárcsak egy rövid párbeszéd erejéig bekerült volna a drámába.
A Hölgyfutár kritikusa szerint a darab hőse nem is valamelyik szereplő, hanem a hazáért való mártírhalál vállalásának eszméje.

A közönség – valószínűleg teljes joggal – a saját kora aktualitásaira való utalásként értelmezte a témát, a szereplők dilemmáit és a színpadról elhangzó, hazaszeretetre buzdító költői monológokat.

A siker másik oka a közönség alapvető rokonszenvén túl a színészek játéka lehetett. Alapvetően valamennyi bíráló dicséri a színészeket, különösen Laborfalvi Rózát.

Laborfalvi Róza. Portré körülötte 8 álló, egészalakos szerepkép. A legfelső középső szerepkép: Laborfalvi Róza mint Anna A szigetvári vértanúk című darabban, Nemzeti Színház, Pest, Deutsch testvérek 1863 – Színháztörténeti Tár. Magyar Digitális Képkönyvtár

Az ebben az összefüggésben negatív kritikaként értelmezhető leírás az első előadás gyengeségeit sorolja fel, ám emellett konkrét tanácsokkal látja el mind a színészeket, mind pedig a rendezésért felelő személyeket, kiemelve, hogy mindezen hibák előfordulása törvényszerű, ha ennyire kevés időt szánnak egy ilyen darab megtanulására és színpadra vitelére.

Azzal az állítással szemben, amely szerint „a kiállítás fényes, a rendezés pontos volt”, (Hölgyfutár, 1860. márc. 31., 11. évf. 39., 312.) a leglesújtóbb vélemény éppen a színpadi látványt és a színpadtechnikát éri, a komolynak szánt jelenetek így ugyanis bohózatba illően komikussá válnak.

A felemás és ellentmondásos ítéleteket generáló színházi előadás mellett azonban Jókai egy másik utat is talált a közönséghez azzal, hogy a darabot jelentősebb változtatás nélkül hagyva, 1860-ban több színművel együtt megjelentetve, félig teljesítette a Pesti Napló XX jelű kritikusának azon kérését, hogy „e költőileg szép művét átdolgozva nyomtatás alá bocsássa, hogy szépségeiben a nagyobb közönség is gyönyörködhessék,” (1860. máj. 22.)

Patonai Anikó Ágnes

A blogbejegyzés első része.

Napjainkban az információáramlás leginkább a digitális térben történik – különösen most, amikor a világot lebénító koronavírus-járvány miatt a személyes kapcsolattartás lehetőségei erősen korlátozottak.

Ma még természetesnek vesszük, hogy egy, az internet által biztosított felület elérhető, és onnan számunkra fontos adatokat, tényeket, ismereteket szerezhetünk. Megszoktuk, hogy az általunk keresett információ megszerzéséhez nem szükséges helyet változtatni. Az internet a legkomplexebb médium, amellyel az elmúlt száz évben találkoztak a közgyűjtemények. Az előző két évtizedben nagyon sok értékes tartalom csak online formában jelent meg, archiválás nélkül. Mindnyájunk által akár a hétköznapok szintjén is tapasztalható tény, hogy a webes tartalmak a legtöbbször eltűnésre vannak ítélve.

Az Országos Széchényi Könyvtár már a kétezres évek elején felismerte, hogy nemcsak a magyar identitás szempontjából fontos dokumentumok megőrzésére van szükség, hanem az illékony online tartalmak mentésére is. 2020 márciusától az OSZK webarchívuma nyilvánosan is elérhetővé és interaktívvá vált.

A magyar weboldalak tömeges mentésének lehetőségét az Országos Széchényi Könyvtár informatikai fejlesztéséhez szükséges források biztosításáról szóló 1605/2016. (XI. 8.) kormányhatározat alapján kidolgozott Országos Könyvtári Rendszer (OKR) fejlesztési programja biztosítja.

A szelektív webarchiválás munkafolyamata

A nemzeti könyvtár webarchívuma azzal a céllal jött létre, hogy reprezentatív képet nyújtson az egy adott időszakban nyilvánosan elérhető, a magyar közönségnek szánt és a kulturális örökség részét képező online tartalomkínálatról, a hungaricumok körébe tartozó elektronikus anyagokról. A webarchiválási tesztprojekt keretében a nemzeti könyvtár 2019 végén már mintegy 250 ezer webhelyet, 35 terabájt összmennyiségű adatot mentett le. Az eltárolt fájlok és URL-címek száma megközelíti a 600 milliót. Ami az aktuális híreket illeti, az OSZK Webarchívuma február eleje óta heti rendszerességgel menti a koronavírus-járványról szóló magyar nyelvű híreket és információkat. Jelenleg már közel 90 forrás került begyűjtésre, köztük a nagyobb hazai és határon túli híroldalak témával foglalkozó cikkei, a kormányzat és más szervezetek, intézmények internetes tájékoztató anyagai, valamint az egészségügyi portálok egyes aloldalai.

Egy példa: A Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltárának archiválandó régi honlapja

A dokumentumok gyűjtése háromféleképpen történik: 1. a legfontosabb magyar webhelyekről válogatva, 2. a kiemelt eseményekhez kötődve, 3. általános jelleggel a magyar webtérről. A „webaratás” jelenleg azon szervereket érinti, ahonnan technikailag biztosítható a tartalom automatikus lementése, vagyis a gyűjtés során a könyvtár figyelembe veszi az adott webhely tulajdonosa által beállított korlátozásokat.

Az internetes tartalmak archiválásával kapcsolatban hazánkban egyelőre kevés a tapasztalat, ezért az OSZK webarchívuma egyben tudásbázisként is funkcionál. A nemrégiben megújult oldalon a webarchívum és a projekt bemutatása mellett külön érhetők el tartalmak a felhasználók, a tartalomgazdák, a téma iránt érdeklődő szakemberek és az újságírók számára. Egy űrlapot kitöltve bárki javasolhatja mindazon magyar webhelyek, online információforrások aratását, amelyeket érdemesnek tart hosszú távon is megőrizni.